Ugrás a tartalomhoz

Növények a kertépítészetben

Fekete Szabolcs, Gellér Zita, Gerzanics Annamária, Gerzson László, Jámborné Benczúr Erzsébet, Lászay György, Schmidt Gábor, Szántó Matild, Szendrői József, Tillyné Mándy Andrea

Mezőgazda Kiadó

A növényegyüttesek összeállításának alapelvei

A növényegyüttesek összeállításának alapelvei

A növénykiültetések megtervezésekor elsődleges kérdés: mely fajok és fajták illenek egymás mellé és melyek nem? A válasz nem egyszerű, és sohasem teljesen egyértelmű. A növényvilág rendkívül változatos, és a kertben a fajok és fajták számtalan kombinációja képzelhető el. Egy szépen fejlett növényekből álló együttes többnyire dekoratív. Vannak ugyan alapszabályok, de mint oly sokszor a művészetben, itt is néha az alapszabályoktól való eltérés hoz különleges esztétikai élményt, pl. a látszólag össze nem illő fajok kontrasztos szembeállítása révén.

Általában véve azonban egy növényegyüttes összeállítása során két alapvető elvet kell érvényesíteni:

  1. az ökológiai és

  2. az esztétikai elvet.

• Ökológiai elv. Az ökológiai elv azon a felfogáson alapszik, miszerint az a harmonikus, ami természetesnek hat. Azt jelenti, hogy a megközelítően azonos ökológiai viszonyok közül származó növények általában harmonikus együttest alkotnak. Az erősen különböző környezetből származók társítása ezzel szemben zavaróan, idegenül hat. (Képzeljünk csak el például egy fűzfa-cserszömörce vagy egy tamariska-lucfenyő összeállítást!)

A harmónia, illetve a diszharmónia magyarázata egyszerű. A környezethez való alkalmazkodás következtében a növények külső morfológiai bélyegei is megváltoznak. Az azonos ökológiában élő fajok így (gyakran rendszertani hovatartozásuktól függetlenül is) hasonló jellegűekké válnak, így már a puszta megjelenésükkel „beszélnek” arról a vidékről, ahonnan származnak. Szembetűnő példa erre a boreális fenyőöv növényeinek kúpos termete és egysudarú elágazási rendszere (lecsúszik róla a hó) vagy a magas hegységek elfekvő fenyői (hótakaró alatt telelnek). Szépen példázzák a morfológiai alkalmazkodást a közép-amerikai kaktuszok és az afrikai sivatagok Euphorbia (kutyatej-) fajai. Ez utóbbiak – rendszertani szempontból – ugyancsak távol állanak a kaktuszoktól. Megjelenésük viszont sokszor a megtévesztésig hasonló azokhoz.

Nézzünk néhány további példát:

  • Tüskés-tövises ágrendszer vagy szőrös levélzet. Általában a gyepes legelőkön és erdőszéleken élő cserjéket, fákat jellemzi; véd az állatok rágcsálásától (galagonya- és borbolyafajok, vadkörte, kökény stb.).

  • Erőteljes, buja növekedés. A kimagaslóan jó termőhelyeken, gyakran vízparton élő növények jellemzője (füzek, nyárak, ezüstjuhar, zöldjuhar stb.).

  • Nagy levelek. Ugyancsak a gazdag termőhely és gyakran még a hosszú vegetációs időszak velejárója.

  • Lassú növekedés. Többnyire a kedvezőtlen, száraz termőhely velejárója (molyhos tölgy, szirti madárbirs).

  • Molyhos vagy ezüstös hajtásrendszer vagy lombozat. A száraz termőhelyen és igen bőséges fényviszonyok mellett élő növényeknél gyakori: véd a túlzott felmelegedéstől és a párologtatástól (ezüstfa, fehér nyár, ezüst hárs, molyhos tölgy, levendula stb.). Az ilyen növények általában erősen fényigényesek.

  • Kopasz hajtások és levelek, üdezöld lombozat. Jó közepes termőhelyi igényt jelez.

  • Párnás növekedés. A sziklákon élő évelő növények jellemzője.

A különböző vidékeket tapasztalatból vagy képek, leírások alapján megismerő ember tudatában ezek a morfológiai bélyegek emlékképek, érzések formájában összegeződnek. A kertben azután az ökológiailag össze nem illő növények látványa zavaró hatást kelt benne anélkül, hogy ennek konkrét okát ismerné.

Hasonló értelmezésben merül fel a nemesített díszváltozatok megjelenése is. Ez utóbbiak egy része annyira nyilvánvalóan az ember keze nyomát viseli (telt virágúak, tarka vagy sárga levelűek, csavarodott ágú stb.), hogy egy természethű (pl. erdei) környezetben már mesterkéltnek hatnak. Élénk színeikkel, különleges formájukkal jól illenek viszont az épületek, műtárgyak környékére, így jelezve az ember közelségét. A díszváltozatok egy másik csoportja a nemesítés ellenére is megőrizte „vad” jellegét. Ilyenek például a virágos cserjék, és az évelő dísznövények dúsan nyíló (illetve termő), a szimplavirágú fajtái, továbbá a szép, de nem különleges koronaformára szelektált fák (pl.: Tilia tomentosa ’Szeleste’). Ezek a dísznövények a épülettől távolabb is természetesen hatnak.

Vannak azonban olyan, főleg biológiai bélyegek, amelyek kevésbé feltűnőek, ezért nem tapad hozzájuk hangulati hatás. A szakember számára mégis fontosak ezek: segítségükkel következtetni lehet az illető növény igényeire, sőt eredeti társulási viszonyaira is. Néhány ilyen bélyeg:

A kihajtás ideje. A mérsékelt égövi erdőkben a növények kihajtása és nyílása mindig a legalsó (gyep-) szintben kezdődik és alulról felfelé haladva, a legfelső szintben fejeződik be. Ez érthető és logikus: az alsó koronaszintek lakói igyekeznek minél tökéletesebben kihasználni azt a kezdeti időszakot, amikor az erdő védi, de még nem árnyékolja be a talajt. Az időjárás viszontagságainak legjobban kitett legfelső koronaszint fái ezzel szemben (bükk, tölgy) mindig utoljára rügyeznek, a kései fagyveszély elmúltával. A jelenség annál szembetűnőbb, minél sűrűbb árnyékú az erdő (bükkös).

Ugyancsak késői kihajtás jellemzői a nyílt társulások (pl. karsztbokorerdők) növényzetét.

Kivételt képeznek a vízparti erdők egyes fái, például a füzek, amelyek a legfölső koronaszintben is korán kezdik a vegetációs időszakot. A jelenség főleg azzal magyarázható, hogy nyirkos termőhelyen a víz – nagy hőtároló képessége révén – mérsékli a hőmérséklet tavaszi ingadozását.

A hajtásnövekedés időtartama. A nyár közepére (a június 21-i napforduló idejére) magától leálló hajtásnövekedés ezzel szemben jó télállóságra utal. A hosszadalmas, szeptemberig is elnyúló hajtásnövekedés ezzel szemben a nagy hőigény és sokszor már a fagyérzékenység jele (füge, gránátalma). Fiatal korban a legtöbb növény tartósabban növekszik (ezért a télre is érzékenyebb), mint felnőtt korában.

A virágzás időpontja. A tavasszal és nyár elején nyíló díszfák, díszcserjék nálunk általában télállóak. Ezzel szemben a nyár második felében nyílók nagy része a miénknél hosszabb nyárhoz és enyhébb télhez szokott. Ilyenek például a nyáriorgona, a barátcserje, a selyemakác vagy a leszpedeza. Ezek a növények védett, meleg fekvést kedvelnek, kemény teleken még így is visszafagyhatnak.

A beporzás módja. A szélbeporzás általában az erdő legfelső koronaszintjére, a rovarbeporzás pedig az alsó, védettebb szintek növényeire jellemző. (Kivétel persze itt is van, például a mogyoró.)

Lombszín, lombhullás. A korai lombszíneződés és lombhullás általában a télre való felkészülés jele. Kiváltói a rövidülő nappalok és a hűvös éjszakák. Ezzel szemben a hosszú vegetációjú, melegigényes fák, cserjék ősszel későn színeződnek. Sokszor minden színeződés nélkül, csak a fagy hatására dobják le lombjukat (császárfa).

Megjegyzendő, hogy néha a nyár végi nagy szárazság is korai lombhullást erőszakol ki. Ez természetesen nem javítja, ellenkezőleg, rontja az áttelelő képességet az egész növény legyengítésével.

Stilizált növénytársulások a kertben

A tájra jellemző festői növénytársulások stilizálásával tudatosan befolyásolhatjuk a kert karakterét, megteremthetjük egy távoli táj hangulatát. Ebben az esetben az illető társulás vagy táj fás szárú karakterfajaié a vezető szerep, de azokat szükség esetén más, hasonló megjelenésű fajokkal, illetve fajtákkal is helyettesíthetjük. A fák és cserjék által kialakított keretet a társulás jellegének megfelelő lágy szárú virágokkal, esetleg még egyéb létesítményekkel (pl. sziklák) egészítjük ki.

Különleges kertek (stilizált növénytársulások a kertben) 1. A füge egymagában is délies hangulatot teremt (fotó: Schmidt G.) 2. A télálló bambuszfélék vízpart-imitátorok és egyben keleties hatásúak (fotó: Schmidt G.) 3. Részlet egy „mediterrán kert”-ből, virágzó pálmaliliomokkal (Yucca recurvifolia) (fotó: Schmidt G.) 4. Nyíres-fenyves Nyugat-Dunántúlon, az előtérben virágzó csarabbal (Calluna vulgaris). E festői társulás stilizálásából alakult ki a Nyugat-Európában oly divatos hangakert (fotó: Schmidt G.)

Így jönnek létre a következő fitocönológiai összeállítások.

Északi kert. Alaphangulatát a boreális fenyőövre jellemző, kúpos formájú, fatermetű fenyők tömeges előfordulása adja meg, amit a velük együtt megjelenő nyírfák, madárberkenye, fürtös bodza egészít ki. A lombos fák közül elsősorban a bükkösök övében élő fafajok (bükk, hegyi juhar, nagylevelű hárs stb.) használhatók fel még.

Északi kert (Rajz: Szügyi E.)

A facsoportok lezárására gyakran alkalmaznak elfekvő fenyőket, a lombhullató cserjék közül pedig világos virágszínűeket, a színkontraszt és a térmélység fokozására.

A fenyők komorságát laza termetű, buja növekedésű évelő virágokkal, valamint a gyepbe ültetett előalpesi hagymás virágokkal (pl. nárciszok) enyhíthetjük.

Alpesi kert. Az alpesi kert az összefüggő erdők öve feletti vidék, a magashegyi legelők, törpefenyvesek hangulatát teremti meg. Jellemzői az elfekvő fenyők, amelyeknek foltjait néhány karcsú fenyőfa vagy nyírfa élénkíti. Közéjük talajtakaró cserjéket, párnás (de nem szürke lombú) évelőket ültethetünk, a hóhatár felé eltörpülő növényzet szimbolizálására. A gyepben mutatósak az alhavasi virágok: nárciszok, krókuszok, törpe tárnicsok, botanikai tulipánok. Az együttes keretezésére az északias kertnél felsorolt fák a legalkalmasabbak.

Alpesi kert (Rajz: Szügyi E.)

Mediterrán kert. A mediterrán tájat lomblevelű örökzöldek és az aromás illatú örökzöld félcserjék tömeges előfordulása jellemzi. A fenyőfélék koronája lazán szétálló (atlaszcédrus) vagy ernyőszerűen ellapuló (píneafenyő, libanoni cédrus). Itt nem kell tartaniuk a hótöréstől, hónyomástól. E fenyők nagy része (pl. a píneafenyő) nálunk már nem télálló. Helyette az idős korban ugyancsak ellapuló feketefenyőt vagy más, merev és hosszú tűjű fajokat (Pinus ponderosa, P. jeffreyi) ültethetjük. Jellemző még a határozott függőleges tagolást adó oszlopciprus (Cupressus sempervirens ’Stricta’, ősi kultúrforma!). Nálunk, ha nem elég meleg a kertünk, a nyugati tuja hasonló megjelenésű oszlopváltozataival (Thuja occidentalis ’Columna’, ’Malonyana’, ’Smaragd’) vagy magasra növő pikkelylevelű oszlopborókákkal (Juniperus virginiana ’Pseudocupressus’) érhetünk el hasonló hatást.

Mediterrán kert (Rajz: Szügyi E.)

A lombos fák közül jól érvényesülnek az ernyős koronájúak (júdásfa, papíreperfa, mézesfa), a régi kultúrvidéket jelző gömbkoronák (pl. a csillogó lombú gömbmeggy), valamint a velük szép kontrasztot adó oszlopkoronák. Nagyobb kertben jó hátteret adnak a nagy levelű vagy fénylő lombú fák (platán, császárfa, csertölgy). A hatást illatos félcserjékkel (levendula) nyáron virágzó cserjékkel (barátcserje, nyáriorgona,) télálló pálmaliliomokkal, valamint néhány különleges igényű, déli származású díszfa, díszcserjével (gránátalma, füge) tehetjük teljesebbé.

Szubtrópusi kert. Megjelenésében és növényanyagában eléggé közel áll a mediterrán kerthez, hiszen maga a mediterrán vidék is a szubtrópusi égöv speciális része.

A mediterrán kert azonban a száraz, forró táj illúzióját kelti, a szubtrópusi kert viszont a párás hőségben, gazdag talajon felverődő vegetáció buja pompájával bűvöl el.

Karakterfajai ezért a nagy levelű, egzotikus megjelenésű díszfák, díszcserjék (platánfa, császárfa, végzetfa, füge) és a túláradóan jó termőhelyet jelző, nagy levelű évelők (mákkóró, acsalapu). Sok a nagy vagy különleges virágot hozó cserje és fa. Különösen a nyáron, nyár végén nyílók értékesek (szivarfa, selyemakác, mályvacserje, leszpedeza), a különleges termésűekkel (papíreperfa, cedrófa) együtt.

Szubtrópusi hangulatú kert (Rajz: Horn K.)

A fenyők közül szubtrópusi jelleget adnak a laza lombú himalájai cédrus vagy a kínai selyemfenyő.

Természetesen nem maradhatnak el a lomblevelű örökzöldek sem. A lehetőségeknek megfelelően itt is a nagy levelűeket részesítjük előnyben: a babérmeggy nagy levelű ’Magnoliifolia’ változatát, az örökzöld kecskerágót, a kaukázusi borostyánt (Hedera colchica).

Erős szubtrópusi (és egyben keleties) jelleget adnak a nálunk is áttelelő bambuszok, pl.: a Phyllostachys viridi-glaucescens.

Az eddigi növényfelsorolásból látható, hogy a szubtrópusi kerthez nagy hely és igen kedvező éghajlat szükséges, ezért kialakítására viszonylag ritkán nyílik mód.

Hangakert. Különösen Nyugat-Európában kedvelt kertforma. A szélsőségesen savanyú (elsavanyodott), laza talajokon kialakuló nyíres fenyéreket stilizálja. (Nálunk a Nyugat-Dunántúlon találhatók ilyenek.) Karakterfajai a gyepszintben a csarab (Calluna vulgaris), a cserjeszintben a seprűzanót (Cytisus scoparius), a közönséges boróka, a galagonya, a laza lombkoronaszintet pedig magánosan vagy kisebb csoportokban álló nyírfák, erdeifenyők adják. Ha magas a talajvíz, a hamvas éger, a havasi éger, valamint a rezgőnyár is előfordulnak még, mint a hűvös, nyirkos klíma pionír növényei.

A hangakertben a gyepszintet a csarab különböző színű és termetű fajtáival, valamint különböző erikafajokkal és -fajtákkal gazdagítjuk. Ezek tulajdonképpen hatalmas talajtakaró foltokat alkotnak, amelyek hullámos határvonallal csatlakoznak a sima pázsithoz. Mögéjük a cserjeszintbe oszlopos boróka és seprűzanót mellett az Ericaceae család cserjetermetű fajait ültethetjük, az alacsony vagy középmagas termetű havasszépe (Rhododendron) fajokat, Pieris fajokat stb. A háttérbe, ha elegendő a hely, néhány nyírfa és erdeifenyő kerülhet.

Nyáras-borókás. Főleg az alföldi homokbuckákon élő festői növénytársulásunk. Vad szépsége vetekszik a nyíres fenyérekkel, ezért feltétlenül érdemes lenne a kertbe is bevinni. Ehhez laza talaj és viszonylag tágas terek szükségesek (egyik karakterfaja, a fehér nyár, igen nagyra nő).

Nyáras-borókás (Rajz: Szügyi E.)

A közönséges boróka laza csoportjaival képezzük az alapot; mögöttük elszórtan néhány fehér nyár, elöl pedig serevényfűz- (Salix rosmarinifolia) foltok legyenek. (Eredetileg a cserjeszintben még a galagonya, a fagyal, a veresgyűrűsom, a fák között pedig a fekete nyár és néha a nyírfa is szerepelhet.)

A borókák és a nyárak háttere elé virágzó homoki évelőket, valamint párnát alkotó sziklakerti évelőket, apró termetű hagymás virágokat (kikerics, csillagvirág, gyöngyike, botanikai tulipánok, törpe nárciszfajok stb.) ültessünk.

Karsztbokorerdő. Több változata közül a cserszömörcés-virágos kőrises a legszebb. Laza ligeteit főleg a cserszömörce foltjai, köztük pedig molyhostölgy-, virágoskőris-csoportok alkotják. Őshonosak itt még egyes szárazságtűrő berkenyék, a sajmeggy, továbbá a hazai madárbirs- és zanótfajok, a fanyarka, az ostorménfa, a lejtők alján pedig a húsos és a veresgyűrűsom, a mogyoró és a kecskerágófajok. A főleg tavasszal (sziklagyepek virágzása) és ősszel (lombszíneződés) látványos képet alacsony szárazságtűrő évelőkkel és hagymás virágokkal, alacsony virágos vagy termésdíszt adó cserjékkel, valamint gazdag őszi lombszíneződést adó cserjefajokkal tehetjük még pompásabbá.

Sziklakert. Megépítésével, beültetésével külön könyvek foglalkoznak (lásd: irodalomjegyzék). Itt csupán annyit jegyezzünk meg, hogy a sziklakert is tulajdonképpen egy stilizált (sziklai) növénytársulás, ami természetes előfordulásának megfelelően többféle környezetbe helyezhető. Ilyenek az alpesi (magashegységi), a karsztbokorerdei vagy a mediterrán környezet, a korábban elmondottaknak megfelelően.

Sziklakert, különböző környezetbe illesztve a) alpesi; b) mediterrán (Rajz: Horn K.)

Vízparti kert. Az álló- és mozgóvizek, valamint a vízmedencék környékének növényzetét egy későbbi fejezetben tárgyaljuk részletesen. Az ott felsorolt növények együtteseivel gyakran víz nélkül is vízparti hangulat teremthető (füzek, nyárak, csüngő ágú díszfák, vízjelző évelők, díszfüvek).

A felsorolt összeállítások egy kisebb kertben az egész kert karakterét meghatározhatják: ilyen esetben ezekhez kell igazodni a többi növénnyel is. Ha viszont elég nagy a terület, több, egymástól elszigetelt fitocönológiai együttes is kialakítható rajta. Ilyenkor a szükséges átmenetet őshonos (vagy hozzájuk hasonló megjelenésű), mezofita igényű díszfák, díszcserjék közömbös foltjaival teremthetjük meg.

Egymás mellé nem illő növények. Mint eddig láttuk, a növényegyüttesek harmonikus összeállítása bonyolult, többféleképp felfogható kérdés. Valamivel egyértelműbben megfogalmazható az, hogy mi nem illik egymás szomszédságába. Nem valók egymás mellé:

– Általában az erősen eltérő ökológiai és társulási viszonyok közül származó fajok.

– Zavarják egymás hatását a különleges, de hasonló jellegű díszt adó növények, mivel egymás számára „esztétikai konkurenciát” jelentenek. Ilyenek például: a különböző fajokhoz tartozó tarka levelű fajták gyűjteményei; a különböző fajokhoz tartozó lecsüngő, gömb koronájú vagy csavart ágú fajták („nyomorékok felvonulása”).

Kellemetlen látványt nyújt továbbá, ha valami erősen természetellenes színből vagy formából túl sokat alkalmazunk: ilyen például egy spirálfűzből létesített „didergő fasor”, vagy egy piros lombú változatokkal telezsúfolt „marsbéli” park.

• Esztétikai elv. A növényegyüttesek összeállításának esztétikai elve a dísznövények színek és formák szerinti társítását jelenti. Ennek bővebb kifejtése már a kerttervezés hatáskörébe tartozik, amelynek néhány leegyszerűsített alapszabályával az előző fejezetben megismerkedhettünk. Ott szó esett arról, hogy a dísznövények a kertben részben ornamentális, részben pedig különböző funkcionális célokat szolgálnak. A kerti szituációtól függően hol az egyik, hol inkább a másik szerepkör lép előtérbe.

Az viszont, hogy hogyan, milyen célra használható fel, már magától a növénytől függ. A különböző termetű, élettartamú, megjelenésű növények értelemszerűen különböző célokra alkalmasak; mások a velük elérhető esztétikai hatások és mások a társítás sajátosságai is. A most következő fejezetek ezt a témakört tárgyalják, ismertetik a dísznövények főbb felhasználási csoportjaival kapcsolatos tudnivalókat. A felhasználási csoportok nagyjából megfelelnek a botanikai felosztásnak:

  • fás szárú dísznövények,

  • egy- és kétnyári virágok,

  • évelő dísznövények.