Ugrás a tartalomhoz

Növények a kertépítészetben

Fekete Szabolcs, Gellér Zita, Gerzanics Annamária, Gerzson László, Jámborné Benczúr Erzsébet, Lászay György, Schmidt Gábor, Szántó Matild, Szendrői József, Tillyné Mándy Andrea

Mezőgazda Kiadó

A dísznövények fő csoportjai és felhasználásuk lehetőségei

A dísznövények fő csoportjai és felhasználásuk lehetőségei

Fás szárú dísznövények

A fás szárú dísznövények adják a kert alapvető növényanyagát. Segítségükkel alakítható ki a terek és formák rendszere, védenek a környezet káros fizikai és pszichikai hatásaitól. Ezek a növények a leghosszabb életűek és a legmélyebben gyökeresedők. Összetételük megválasztásában ezért feltétlenül alkalmazkodni kell a terület adottságaihoz. A kifejlett példányok jellegzetes állományklímát teremtenek nemcsak a kertet használó ember, hanem a védelmükbe telepített igényesebb lágyszárúak részére is.

Szerepük nem csupán a térformálás. Szoliterként vagy kisebb-nagyobb laza csoportokba ültetve alkalmasak a figyelem felkeltésére, a hangsúlyos pontok képzésére, ezzel az egyes kertrészletek jellegének, rangjának kiemelésére. Viráguk, különleges alakjuk vagy éppen színes lombjuk a legváltozatosabb szín- és formahatások elérését teszi lehetővé. Sokukhoz különleges élmények, hangulatok fűződnek.

A faiskolai forgalmazás, valamint a felhasználás szempontjából a következő főbb csoportokba sorolhatók:

  • díszfák,

  • lombhullató díszcserjék,

  • lomblevelű örökzöldek,

  • fenyők,

  • rózsák.

Díszfák

Méreteiknél és élettartamuknál fogva a fák a kert képét hosszú távon a legmarkánsabban meghatározó elemek. A térnek határozott, függőleges tagolást adnak, s egyben háttérül is szolgálnak az eléjük telepített alacsonyabb növények számára. Egy jó alakú fa a kertben mindig nagy érték: minél fejlettebb, annál értékesebb. Új parkok vagy épületek létesítésekor különös gondot kell fordítani a terület már meglévő idős fáira.

Egy részük talán még átültethető, a többségük azonban már nem, ezért már a tervezéskor tekintettel kell lenni rájuk. Közterületeken vagy nagyobb építkezéseken favédelmi tervet kell készíteni. Az utakat, épületeket úgy helyezzük el, hogy a fa megmaradhasson.

Kerüljük az idős fák közelében a terepszint nagyobb változtatását. Sok fa már a 20 cm-es lehordást vagy feltöltést is megérzi.

Különösen kényesek a sekélyen gyökeresedő fajok. Ilyenek általában a vízpartok lakói (fűz, nyár, éger, mocsárciprus), továbbá az összes kőrisfaj, a nyírfa, a mézesfa, a selyemakác, a fenyők, a zselnicemeggy és a fehér eper. Kényesek még a gyökérzet bolygatására a díszcseresznyék és a legtöbb fenyőféle, viszonylag jól elviseli az ostorfa, a japánakác, a platán és a vadkörte.

Ha okvetlenül szükséges a terepmozgatás, akkor azt a fa tövének kikerülésével tervezzük meg. Ennek szemléltetésére néhány megoldást mutatunk be. Az építkezés során a meglévő fák törzsét kalodákkal védjük.

Meglévő fák gyökérzetének védelme a) lehordásban; b) feltöltésben (Rajz: Horn K.)

Törzsvédelem (építkezések során) fakalodával (Rajz: Horn K.)

A zöldfelületekre telepíthető fák méreteit szabványok írják elő. A lakóterületek közvetlen környezetét díszítő intenzív zöldfelületekre az MSZ 12172 díszfaiskolai szabvány előírásai érvényesek. A díszfák három csoportba sorolhatók.

Sorfák: törzsmagasságuk 220 cm, törzskörméretük minimum 8 cm, leggyakrabban felhasznált méret 12/14 vagy a 14/16 cm-es törzskörméret.

Parkfák: törzsmagasságuk 60–220 cm között, törzskörméretük minimum 8 cm, leggyakrabban felhasznált méret 10/12 cm-es törzskörméret.

Bokorfák: tövüktől ágas vagy alacsony törzsű növények, a növény teljes magassága minimum 100 cm, a törzs körmérete 5–8 cm.

Mindhárom kategória fáinak rendelkezniük kell egy központi sudárral és négy-öt arányos elhelyezkedésű, jól fejlett koronavesszővel.

Díszfák szabványméretei a) sorfa; b) parkfa; c) bokorfa (Rajz: Horn K.)

Közülük a díszfaiskolai forgalomban a leggyakoribb a sorfa, ami magasra feltisztított törzsével elsősorban fasorok létesítésére alkalmas, de a parkokba szoliternek vagy facsoportok képzésére is ezt a méretet ültetik. Ez utóbbi gyakorlat helytelen, ami abból adódik, hogy a faiskolák igyekeznek egységesíteni a kibocsátott áru méretét, és csak a sorfára mint a leggyakrabban keresett kategóriára „állnak rá”. Szoliterként vagy facsoportba telepítve azonban a 220 cm-re felkopasztott sorfák idegenül hatnak, különösen fiatal korban. Jobban mutatnának az alacsonyan elágazó példányok. Ha mód van rá, az ilyen célokra inkább parkfát vagy bokorfát használjunk; nemcsak jobban zárják a teret, hanem általában kezdeti növekedésük is gyorsabb. Ennek oka nemcsak a törzsön meghagyott nagyobb asszimiláló felület, hanem az is, hogy az oldalágak árnyéka védi a törzset a túlzott felmelegedéstől és a kiszáradástól. Különösen „meghálálja” az alsó ágak meghagyását a török mogyoró. Tövétől ágasan telepítve könnyebben ered és 50–80%-kal hosszabb hajtásokat hoz, mint a magas törzsre erőszakolt példányok. Ez a faj, ellentétben a legtöbb nagy fával, később is megmarad tövétől ágasnak, nem következik be a természetes ágtisztulás.

A felsorolt méretű fákat a faiskolák 10/12-es méretig többnyire szabad gyökérrel, e fölött a méret fölött inkább földlabdával hozzák forgalomba.

Mérettől függetlenül földlabdával forgalmazandók azok a fajok, amelyek szabad gyökérrel rosszul erednek a gyökereiken élő szimbionta gombák miatt. Ilyenek a Fagaceae, Corylaceae és a Betulaceae családok képviselői; a tölgy, a bükk, a gyertyán, a nyír, az éger. Földlabdás átültetést kíván továbbá a húsos gyökerű liliomfa (Magnolia) és a tulipánfa (Liriodendron tulipifera).

A bokorfa kategóriát többnyire azokból a fajokból állítják elő, amelyek lassú kezdeti növekedésűek, és földlabdás átültetést igényelnek a gyökereiken élő szimbionta gombák miatt (tölgy, bükk, gyertyán). Az ilyen fákból ezért csak akkor tervezzünk fasort, ha valamelyik faiskolából sorfának nevelt (többnyire túlkoros) anyagot tudunk beszerezni.

A fák számára az ültetőgödör mérete 1 m3 (1 × 1 × 1 m). Egyes esetekben (pl. útszegély, közműhálózat közelsége) a gödör formája módosulhat, de az előírt minimális köbtartalom akkor is maradjon meg, például 1,5 × 1 × 0,8 m, 0,6 × 2 × 0,9 m stb.

Speciális célokra a fentiekben leírtnál nagyobb méretű fákra is szükség lehet: 12/14 cm-es helyett 16/18, 18/20 vagy akár 40/50 cm-es törzskörmérettel, nagy forgalmú utak mellett pedig 220 cm helyett 350 cm törzsmagassággal. Az ilyen fákat továbbnevelt fáknak nevezik. Általában földlabdával telepítik át. Ebben az esetben értelemszerűen 1 m3-nél nagyobb ültetőgödörre van szükség.

A lakóterületektől távol, extenzív eszközökkel létesített és fenntartott zöldfelületeken (parkerdők, út menti erdősávok, ligetek) többnyire már nem ragaszkodunk a díszfaiskolai szabványhoz. Itt az annál lényegesen kisebb méretű (és olcsóbb) erdészeti suhángok, a városon kívül az erdészeti csemeték is megfelelnek.

Általában minél intenzívebb a használat és főleg az ápolás, annál nagyobb méretű növényeket igyekezzünk telepíteni a mielőbb elérhető díszérték végett. Ha viszont a fenntartás alacsony szintű, a nagy fák telepítése nemcsak hogy nem érdemes, de nem is igen ajánlatos. A sorfák és főleg a továbbnevelt fák ugyanis az első években fokozott ápolást és rendszeres öntözést igényelnek. Ha ezt nem tudjuk biztosítani, fáink vagy elpusztulnak, vagy annyira visszaesnek a fejlődésben, hogy a velük egy időben telepített erdészeti csemeték is utolérhetik azokat. Ez utóbbiak ezzel szemben (fiatal koruk és kisebb méretük miatt) kedvezőtlenebb viszonyok között is elég jól erednek és 1–2 év után erős növekedésnek indulnak. A méretbeli különbséget sűrűbb telepítéssel ellensúlyozzuk.

A fák fontosabb alkalmazási formái

Szoliter fák. Szoliternek nevezzük a nyílt felületre (pl. a gyepbe) magánosan ültetett növényt. Az így telepített fák a természetes habitusukat tökéletesen kifejlesztik, díszük teljes mértékben érvényesül. Igen fontos ezért, hogy a szoliter fa mérete és megjelenése (habitus, lomb- és kéregrajz, virág stb.) teljes összhangban legyen a közvetlen környezettel és a kert alaphangulatával. Igen fontos a kellő rálátás. Ne feledkezzünk meg a jó háttérről, valamint a fény-árnyékvetési viszonyokról sem. (Hatásos háttér a sík gyepfelület vagy az égbolt is.)

Szoliter fák 1. Az oszlopos termetű fák figyelemfelkeltő hatásúak. A képen bemutatott Populus alba ’Pyramidalis’ ősszel aranyló lombszínével, télen fehér kérgével is díszít (fotó: Schmidt G.) 2. Felálló és elfekvő fenyők, színes lombú cserjék, mozgalmas megjelenésű vegyes csoportja. 3. (Hátul balra: Sequoiadendron giganteum, mellette × Cupressocyparis leylandii, előttük balra Juniperus × virginiana ’Grey Owl’, tőlük jobbra Cornus alba, C. stolonifera.) A lombos cserjék a fenyők komorságát is oldják (fotó: Schmidt G.) 4. A terebélyes, erőteljes koronájú fák szoliterként elhelyezve nyugtató megjelenésűek (Quercus robur) (fotó: Schmidt G.) 5. Nyugalmat és erőt sugárzó homogén facsoport (Platanus × hispanica) (fotó: Schmidt G.)

A lombbal vagy a virággal díszítőket úgy helyezzük el (a szemlélőtől északra), hogy ráeső fényben nézhessük őket. A virág vagy a levélzet színe és rajzolata így látszik a leginkább.

A különleges koronaformák ezzel szemben ellenfényben érvényesülnek jól, mivel az a körvonalakat jól kihangsúlyozza. Hasonló okok miatt, a terep magasabb pontján elhelyezett (alulról szemlélt) fának elsősorban a sziluetthatása, a felülről szemlélt fának pedig a színhatása érvényesül.

Egy nagyobb méretű szoliter fa szinte uralja környezetét, ezért a többi növényt színben, formában, karakterben célszerű alárendelni.

Facsoportok. A csoportosan elhelyezett fák a nagy terek kialakítói, formálói. A szoliter fákhoz hasonlóan ezek is „egyedi díszek”, de nem egy, hanem több elemből állnak. Az építőelemek száma általában páratlan, 3, 5 és így tovább. A páros számú (2 vagy 4 tagú) csoportot ugyanis önkéntelenül is megfelezi az emberi szem, és ez a felezővonal tengelyt indít, osztja a teret. (Hasonló okok miatt nem illik például páros számú virágot ajándékozni.) Páros számú facsoportot ezért csak ott alkalmazzunk, ahol valami tengelyt, irányt kívánunk kijelölni, pl. egy út lezárásában. Nagyszámú, szabálytalan csoportoknál az elemek számának már nincs jelentősége, a nehéz számlálhatóság miatt.

Összetételét tekintve a facsoport lehet egyöntetű vagy vegyes.

Az egyöntetű facsoport azonos fajhoz, illetve fajtához tartozó egyedekből áll. Összeállításakor mindig az alapfajt vagy az ahhoz hasonló megjelenésű, természetes koronaformájú fajtákat részesítsük előnyben. Az ilyen csoport látványa kiegyensúlyozott, megnyugtató. Különösen nyugtatóak a lekerekített, tömött lombú fák (pl. hársak) csoportjai. Markáns hatású, de kissé nyugtalanító az oszlopos formák (pl. jegenyék) együttese. Többnyire kellemetlen vagy nevetséges látványt nyújtanak a csoportba telepített gömb- és csüngő koronák vagy a csavart ágú fák.

A vegyes facsoportot több fajból, illetve fajtából állítjuk össze. Az ilyen csoport már inkább figyelemkeltő, mint nyugtató hatású. A figyelemkeltés akkor a leghatásosabb, ha a kifejlett facsoport körülbelül egy állókép kereteit tölti ki. A fekvő kép alakú csoport stabil, kiegyenlített látványt nyújt (az egyöntetű csoportok többsége ilyen).

Vegyes facsoportok a) felálló koronájú vezérnövények (figyelemfelkeltő); b) terebélyes vezérnövények (nyugtató) (Rajz: Földi H.)

A vegyes facsoportra a komponensek határozott hierarchiája jellemző. A csoport legkiemelkedőbb tagja (vagy tagjai) adja a súlypontot, amelytől egy vagy többkomponensen keresztül fokozatosan érkezünk meg agyep, illetve a cserjék szintjére (ellenpont). Súlypont képzésérea felálló koronájú fafajok és fajták a legmegfelelőbbek,mint például a nyírfa, a nagyra növő fenyők vagy a bükkfa. Az elterebélyesedő koronájú fákból (tölgy, szelídgesztenye, korai juhar) nehezebb egy vegyes csoportot „indítani”. Az ilyen fák inkább egyöntetű csoportokba vagy cserjékkel kombinált nyugalmas összeállítások vezérnövényeinek alkalmasak.

A csoporton belüli hierarchiát tegyük egyértelművé: ügyeljünk arra, hogy az egyes komponensek egymástól méretben és formában jól elváljanak. Különösen fontos ez, ha a csoport lezárására cserjéket is telepítünk. A nagyra növő cserjék (tatár juhar, orgona, húsos som, aranyeső stb.) egy kis fákból álló csoport szélén már nemkívánatos méretkonkurenciát, átmetszéseket hoznak létre.

Fontos az is, hogy az egyes tagok azonos karakterűek (azonos társulásból származók) és azonos élettartamúak legyenek. A legtöbb hibát ennek az elvnek a megsértésével, valamint a méretarányok eltévesztésével követik el, a növények hiányos ismerete miatt. Erre néhány jó és rossz példát mutatunk be.

Jól felhasználhatók a szín- és formakontrasztok. A hasonló alakú, de különböző fajú fák látványa viszont zavaró (pl. juharok és tölgyek vagy hársak és török mogyoró vegyesen). Olyan, mintha egy egyöntetűnek szánt, csoportot utólag pótolgattak volna valami hasonló növénnyel.

A vegyes csoport tagjainak száma tetszőleges lehet, de az egyes kompozíciós elemek (színek, formák) mennyisége ne legyen több 3-, maximum 5-félénél. A nagyméretű csoportokban inkább egy-egy fajból, illetve fajtából több egyed szerepeljen a nagyobb hangsúly végett.

Erős figyelemfelkeltő (kontrasztos) vegyes facsoportok a) vízparton: jegenyenyár, szomorúfűz, kányabangita; b) száraz helyen: oszlopakác, nagy gömbakác (R. p. ’Bessoniana’), gyalogakác; c) közepes vízellátásnál: jegenyenyár, kis gömbakác (R. p. ’Umbraculifera’). Az a) és b) összeállítások harmonikus hatásúak, a c) viszont zavaró, a hibás méretarányok és az erősen elütő lombozat miatt (Rajz: Szügyi E.)

A facsoportok elrendezése szabálytalan legyen, hogy minden irányban térformát mutasson. A tervezéskor célszerű eljárás, hogy egy középpontból sugarakat húzunk és a fákat e sugarak mentén, különböző távolságra helyezzük el.

A facsoport fáinak tőtávolsága a fák méretéhez úgy igazodjék, hogy az egyes koronák még érvényesülhessenek. Ritkábban alkalmazzuk a sűrűn, „csokorszerűen” összefogott fák csoportjait. A tőtávolság ez esetben legalább 2,5 m legyen, hogy a fák közötti gyepet géppel lehessen kaszálni.

Ligetek. A nagyobb számú fából kialakított, lazán széthúzott csoportokat ligeteknek nevezzük. Feladatuk elsősorban a térformálás, a forgalom terelése, háttér szolgáltatása. Többnyire ezért az a kívánalom, hogy egyöntetű képet mutassanak: koronaszintjüket egy-, legfeljebb kétféle fa alkossa, amit a széleken szabálytalan cserjefoltok zárjanak le.

A ligetben a fák egymástól való távolsága 4–6 m körüli. Koronáik így idővel egybefolynak.

Erdőszerű foltok. A nagyobb parkokban foltszerűen alkalmazzák a fákat határoló és védő ültetésnek vagy monumentális hátterek kialakítására. Ilyenkor a fák nem egyedileg, hanem tömegükben érvényesülnek. A kép akkor nyugtató, ha nem túl tarka. Az ilyen erdőszerű foltok kialakításához ezért 2–4 fajnál többet ne használjunk. Közülük egy, esetleg kettő legyen az uralkodó. A többi az alacsonyabb koronaszintekben, elegyfaként szerepeljen. Az egyöntetű telepítés miatt többnyire nincs szükség egyedi kiültetési tervre, elég, ha megtervezzük a kiültetés hálózatát, s azt matricaszerűen az egész folt területére alkalmazzuk.

Kerülni kell a különleges, feltűnő lombozatot (piros, tarka, szeldelt stb.), az őszi lombszín viszont előnyös. Mindig gondoskodjunk az erdő széleinek lezárásáról, főleg cserjékkel. (A cserjék gyorsabban képeznek szegélyt, mint a fák.)

Az ültetési távolság az erdőfolton belül díszfaiskolai anyag esetében 5–7 m között változik. Extenzív nagy parkok létesítése esetén elfogadott gyakorlat, hogy az erdőszerű foltokat – takarékossági okokból – erdészeti suhánggal ültetik be, és csak a szélekre ültetnek egy-két sor díszfaiskolai méretű fát, majd azok elé cserjét a gyors takarás végett. A telepítés ez esetben az erdészeti csemetével beültetett részeken értelemszerűen sűrűbb lesz: 2,5 × 1,5–2 m.

Az erdőszerű foltokba hosszútávon az állományalkotó fő fafajok a legalkalmasabbak (tölgy, bükk, erdeifenyő, lucfenyő stb.). A gyors ökológiai és vizuális hatás elérésére sokszor velük egyidejűleg a társulási viszonynak megfelelő pionír fákat is telepítünk: többnyire különböző nyárfafajokat, a fenyők közé pedig nyírfát (előfásítás). Ezek a fák hamar nagyra nőnek, majd 15–20 év múlva fokozatosan leválthatók.

Fasor. A fasor azonos távolságra kiültetett fákból álló, vonalas telepítési forma. Mindig valamit (többnyire utat) kísér vagy kiemel. Lendületes vonalával határozottan egy irányba tereli a pillantást. Erősen architektonikus jellege van, tájképi kertben ezért csak kivételesen indokolt esetben alkalmazzuk.

Fasorok 1. A klónozott anyagból kiültetett fasor az utcának egyöntetű, határozott vonalvezetést ad. A látványa rendezett, ezért megnyugtató (Fraxinus excelsior ’Westhof’s Glorie’) (fotó: Schmidt G.) 2. Az oszlopfák sora figyelemfelkeltő és a ritmikusságot hangsúlyozza (Pyrus calleryana ’Chanticleer’). Ha nincsen légvezeték, szűk utcákban is elfér (fotó: Schmidt G.) 3. Várostűrő virágos fák barátságos sora egy forgalmas budapesti utca mentén (Koelreuteria paniculata) (fotó: Schmidt G.) 4. A színes lombú fajták fasorba nem valók, mert természetellenes hatásúak („Marsbéli fasor” Prunus cerasifera ’Nigra’-ból) (fotó: Schmidt G.)

Fasorok a)–b) azonos fajból (vadgesztenye, hárs); c)–f) különleges koronaformájú fajtákból; g) sövénnyel hangsúlyozva; h) különböző fajokból álló, rendezetlen (Rajz: Horn K.)

A fasorral szemben alapvető követelmény az egyöntetűség. Ezért a fasor csak azonos fajú, fajtájú egyedekből állhat, egyébként rendezetlen képet mutat. Az egyöntetű koronák sora (pl. vadgesztenye) ezzel szemben a rendezettség érzetét kelti, néha pedig kimondottan ünnepélyes, tekintélyt parancsoló. Nem kevésbé fontos az egyenes törzs és az azonos törzsmagasság. Különösen szabályos lesz a kép akkor, ha a fajon belül is annak egy fajtájával (klónozott anyaggal) dolgozunk. Fajtákból a természeteshez közel álló, kúpos vagy tojásdad formák a legkedvezőbbek. A gömb koronájú változatokat (gömbakác, gömbjuhar) csak az erősen architektonikus környezet hangsúlyozására, vagy pedig helyszűke esetén használjuk. Fokozottan ünnepélyesek és erősen figyelemterelő hatásúak az oszlopos termetű nagy fák (jegenye, piramistölgy) sorai. Csak módjával alkalmazhatók a szomorúváltozatok. A magasra megnövő fajták (szomorúfűz, szomorúbükk) fasora egyes helyeken (temetők, emlékművek környéke) igen hatásosak lehetnek. Az alacsony termetűek viszont (szomorúeper, szomorúnyírfa) fasorba telepítve torz, természetellenes látványt nyújtanak. Nem valók fasorba a csavart ágú változatok, valamint a tarka levelű fajták sem.

A fasoron belül a telepítési távolság elvileg 5–15 m között változhat, a fák növekedési erélyétől és végleges méretétől függően. Általában 5–8 m-re telepítünk.

A nagytermetű, hosszú életű fáknál (platán, hárs, juhar) elterjedt gyakorlat, hogy a fasort először a véglegesnél 2-szer sűrűbbre ültetik, hogy hamarabb mutasson. Később, ahogy a koronák összeborulnak, az ilyen fasort ritkítani kell, minden második fa kivágásával vagy átültetésével. Ha ezt elmulasztjuk, a fák felkopaszodnak és hamar elöregszenek.

A fontosabb fafajok hangulati és felhasználási sajátosságai
Őshonos fafajok

Hosszú életű őshonos fák. Ebbe a csoportba sorolhatók a klímazonális erdőtársulások állományalkotó fő fajai (a tölgyek és a bükk), valamint a bennük elegyesen előforduló, ún. előfutár fafajok; a gyertyán, a juharok, a hársak, a kőrisek. Ezek a fák hozzátartoznak a hazai táj megszokott képéhez. Ezért általában az ország bármely részén minden kertbe és összeállításba harmonikusan beilleszthetők. Leveleik kisméretűek, lombozatuk egységes és tömör. Jól felhasználhatók erdőfoltok kialakítására, egyöntetű hátterek képzésére. Csoportosan vagy szoliterként alkalmazva nyugtató hatásúak. A különösen nagyra növők (kocsányos tölgy) masszív ágrendszere erőt, állandóságot sugároz.

Fűz- és nyárfafajok. Buja növekedésük rövid élettartammal párosul. Egy igényes kertben ezért az alapfajok viszonylag silány „építőanyagnak” számítanak. Jellegükben is elütnek a kert többi díszfájától. Jól felhasználhatók viszont vízparti együttesekhez vagy a víz közelségének jelzésére. A különleges koronaformák (csüngő vagy oszlopos) az „átlagos” kertnek is dekoratív elemei. Ügyeljünk azonban arra, hogy magánosan vagy hozzájuk hasonló élettartamú díszfákkal, díszcserjékkel társítva ültessük.

A füzek és főleg a nyárak ellen gyakori panasz, hogy a nyár elején érő, vattaszerű termésükkel erősen szemetelnek. Mivel ezek a fajok kétlakiak (külön növényen hozzák a nő- és hímvirágokat), nem árt tudni a fontosabb fajták nemét.

A szomorúfüzek (Salix alba ’Tristis’, S. babylonica,S. matsudana ’Pendula’) általában termős alakok. A cserjetermetű törpe szomorúfűz (Salix caprea ’Pendula’, S. c. ’Kilmarnock’), valamint a díszcserjeként szaporított barkafüzek (Salix smithiana, S. aegyptiaca stb.) viszont porzós virágokat hoznak, ezért nincs termésük.

A nyárak közül a jegenyenyárak többsége porzós virágú. Ilyen a kínai jegenyenyár (Populus simonii ’Fastigiata’),a közönséges jegenyenyár (P. nigra ’Italica’), valamint a fehér jegenyenyár (P. alba ’Pyramidalis’).

Termős virágokat hoz viszont az ugyancsak oszlopos tiszaháti nyár (P. nigra var. thevestina),ezért városba ne telepítsük.

Megjegyzés: a felsorolt szomorúfűz- és jegenyenyárfajták egyedei között időnként más ivarú példányok is előfordulhatnak. A kínai jegenyenyárból (Populus simonii) csak a porzós egyedeket szaporítják (dugványról).

Az előfásításra gyakran alkalmazott kanadai nyárak (Populus × canadensis, szinonim nevén P. × euramericana)fajtái közül a Robusta’, a ’Gelrica’, valamint a ’Serotina’ fajták porzós virágúak. Termős virágot (és rengeteg termést) hoznak ezzel szemben az ’I–214’, a ’Marilandica’ és a ’Regenerata’ változatok. Ez utóbbiak ezért csak a lakott területtől távoli előfásításokhoz alkalmasak. (Megjegyzés: az intenzíven fenntartott parkokban a nyárak termése öntözéssel „tüntethető” el a pázsitból.)

Nyírfafajok. Megjelenésük rendkívül könnyed és festői. Mint korábban láttuk, különböző növényzettel társítva a legváltozatosabb effektusok keltésére alkalmasak (hangakert, északi kert, alpesi kert, nyáras-borókás stb.). Jól mutat, ha a nyírfákat gyöngyvesszők (Spiraea), rózsalonc (Weigela), viráglonc (Kolkwitzia), valódi jázmin (Jasminum) vagy boglárcserje (Kerria) laza csoportjaival társítjuk. Az üde pasztellszínű virágok és a fehér törzsek kölcsönösen kiemelik egymás szépségét.

Exóta fafajok

Az exóták egy részének külseje annyira hasonló a hazai fajokhoz, hogy csak a szakember tud különbséget tenni közöttük (ilyen pl. az Acerginnala vagy a Tilia americana). Ezek harmonikusan simulnak a környezetbe, ezért a honos fajokkal azonos elvek szerint használhatók.

Más elbírálás alá esnek a mienktől némileg eltérő klímából származó, különleges megjelenésű fák.

Ernyős koronájú fák. Tipikus ernyős koronájú a júdásfa (Cercis siliquastrum), a papíreperfa (Broussonetia papyrifera), a mézesfa- (Evodia) fajok, a selyemakác (Albizia julibrissin). Ellapuló koronát nevel még a bálványfa (Ailanthus altissima) is. Ezek a fajok a hazánkénál melegebb és gyakran szárazabb klíma növényei. Erősen délies karakterűek, környezetüket ennek megfelelően alakítsuk ki.

Nagy levelű fák. Ilyenek a platánfák, a szivarfa (Catalpa stb.), valamint a császárfa (Paulownia tomentosa). Ezek a fajok hazájukban a mienknél melegebb klímában és általában bőséges víz- és tápanyagellátás mellett élnek. Kertben a kultúrkörnyezet és a termőhely különleges gazdagságát jelzik. Jól felhasználhatók nagystílű épületek laza keretezésére (kastélypark), de kisebb parkokban is reprezentatív, egyedi díszt adnak. Mint korábban láttuk, ezek a fajok alkotják a szubtrópusi jellegű összeállítások hátterét. Együttesükbe illik még a tulipánfa (Liriodendron tulipifera), a vadgesztenye, valamint azok a szárnyalt levelű fák, amelyek hatalmas leveleket fejlesztenek (fekete dió, cedrófa).

Páratlanul szárnyalt levelű fák. Nagy részük a magyarországihoz hasonló viszonyok között őshonos. Ezt az is jelzi, hogy gyakran el is vadulnak (Ailanthus, Robinia). Ennek ellenére kissé idegenül hatnak a kertben, mivel a hazai flórából csak a Fraxinus fajok lombja ilyen, célszerű ezért szoliterként kiemelni őket, csoportos ültetés esetén pedig egymással társítani. Harmonikus csoportokat alkotnak az egy családba tartozó fajok: dió – hikoridió – szárnyasdió, lepényfa – japánakác – akác stb.

A különösen nagy levelű, ellaposodó koronájúak (bálványfa, cedrófa, valódi ecetfa) délies vagy keleties karakterű exótákkal is jól társíthatók (japán juhar, bambusznád, selyemakác stb.).

Vadgesztenye, török mogyoró. Koronájuk tömött és szabályos. Elhelyezésük olyan legyen, hogy ez a forma maradéktalanul érvényesülhessen. Igen szépek szoliterként, fasorban vagy laza, egyöntetű facsoportokban, de kár lenne erdőszerű foltokba szorítani ezeket a fákat. Felhasználhatók a kert ünnepélyességének hangsúlyozására, emlékművek, középületek mellett vagy temetők bejáratánál és fasoraiban. (A honos fafajok közül a hársakkal érhetünk el hasonló hatást.)

Tamariska (Tamarix fajok), ezüstfa (Elaeagnus angustifolia). Porszínű lombjuk, torz termetük maximális igénytelenségre, szegényes termőhelyre utal. Ezt mint hangulati elemet a kertbe is magukkal hozzák. Némileg hasonló hatást nyújt a közönséges akácfa is.

Virágos díszfák. Az eddigiekben a fákat főleg a lombozat és a koronaalak alapján csoportosítottuk. További felhasználási lehetőségeket és hangulati elemeket kínál a fák díszes virága vagy a termése. Mivel ennek alkalmazási sajátosságai hasonlóak a virágzó díszcserjékhez, ezért azokkal közösen a következő fejezetben ismertetjük.

Lombhullató díszcserjék

A lombhullató díszcserjék a kertnek rövid és hosszú távon is meghatározó elemei. Ezek a növények viszonylag hamar (kettő-öt év alatt) elérik csaknem végleges méretüket, és így az emberi tartózkodás zónájában – körülbelül a horizontmagasságig – gyorsan teret alakítanak. A későbbiekben is ezen a leginkább szembetűnő magasságban adnak térfalat, virág- vagy termésdíszt.

A díszfaiskolai szabvány szerint a kiültetésre alkalmas díszcserjéknek, növekedési erélyüktől függően 3–5 db, egyenként legalább 40–60 cm hosszúságú, alulról fejlődött vesszővel kell rendelkezniük.

A cserjék számára az ültetőgödör mérete 0,4 × 0,4 × 0,4 m és 0,6 × 0,6 × 0,6 m között változik. Az előbbi méret a kistermetű cserjékre és jó talajra, az utóbbi a nagytermetűekre vagy rossz minőségű talajra vonatkozik. Sűrű telepítésű cserjecsoportoknál egyedi gödörásásra nincs hely. Itt legcélszerűbb a cserjefolt egész területét 40–60 cm mélyen géppel megforgatni.

A cserjék mérete, növekedési jellege, valamint dísze a legkülönbözőbb lehet. Leggyakoribb a virág- vagy termésdísz, de sok cserjét a szép lombjáért, némelyiket pedig különleges alakjáért ültetnek. Ennek megfelelően az alkalmazás is sokrétű.

A fontosabb alkalmazási formák

Szoliter cserje. Erre a célra azok a taxonok a legalkalmasabbak, amelyek szép színük mellett különleges formájukkal, levelükkel vagy egyedi virágaikkal is kitűnnek.

A szoliter cserjék alkalmazása sok tekintetben hasonlít a szoliter fákéhoz. A fő különbségek elsősorban a méretbeli, részben pedig a formabeli eltérésekből fakadnak.

A cserjék lényegesen kisebb termetűek, mint a fák. Szoliterként ennek megfelelően inkább a kisebb térségekben vagy a szemlélőhöz közel alkalmazhatók. Kiválóak például egy házikertben vagy egy szűk városi terecskén, ahol a valódi fák már túl nagyok lennének.

Egy átlagos méretű cserjére nem tudunk „felnézni”. A szoliter cserje ezért a legritkább esetben (pl.: egy támfal tetején) kelt sziluett hatást. (Viszonylag kevés is a különleges alakra szelektált cserjeváltozat.) Ehelyett inkább a színek, valamint a levelek, virágok, ágak rajzolatai dominálnak. Mindez a simára nyírt gyepfelületben, nyugodt háttér előtt, ráeső fényben érvényesül a legjobban.

Cserjecsoportok. A díszérték, valamint a térhatás fokozására a díszcserjékből gyakran kisebb-nagyobb csoportokat, „kompozíciókat” formálnak. A facsoporthoz hasonlóan a cserjecsoport tagjai sem csak összességükben, hanem egyedileg is érvényesülnek. A színek mellett ezért a formáknak is nagy szerepük van.

Összetételét tekintve a csoport lehet egyöntetű vagy vegyes.

Cserjecsoportok a) a kedvező méretek és formák kiemelik egymást; b) a rosszul megválasztott méretek eltakarják egymást (Rajz: Földi H.)

Az egyöntetű csoport tulajdonképpen egy-egy szép szoliter cserje méreteinek megnövelését jelenti. Ezáltal természetesen a díszértéke is nagyobb hangsúlyt kap.

A vegyes csoport két-, három-, esetleg többféle cserjéből összeállított kompozíció. Formáját és a méreteket tekintve általában kevésbé mozgalmas, mint egy facsoport. Törekedjünk azonban itt is a határozott téralakításra: tegyük egyértelművé a legmagasabb növényből kialakított súlypont, valamint az azt kiegészítő mellékmotívumok közötti alá- és fölérendeltséget. Fontos ezenkívül, hogy a vegyes csoport változatos, de egymást kölcsönösen kiemelő, díszt adó komponensekből álljon. Ügyelni kell a virágzási idők, valamint a színek összehangolására.

Itt kell szót ejteni az ún. uralkodó jellegű díszcserjékről. Ezek dísze annyira feltűnő és különleges, hogy nehezen tűrik más növények közelségét. Ilyen például a csavart ágú mogyoró (Corylus avellana ’Contorta’), a liliomfa (Magnolia × soulangeana) vagy a fás pünkösdirózsa (Paeoniasuffruticosa). Ezek a cserjék szoliternek vagy lazán telepített egyöntetű csoportokba valók. Más cserjékkel csak ritkán társíthatók. Az ilyen esetekben a kísérőnövényeik méretben és elrendezésben egyaránt alárendelt szerepet kapjon. Ellenkező esetben előnytelenül konkurálnak egymással.

A csoporton belül a tőtávolság többnyire akkora, hogy minden egyes cserje egyedi habitusa kifejlődhessen. Ez a nagytermetű fajoknál 2–4 m-es, a közepes termetűeknél 1,5–2 m-es tőtávolságot jelent. Ilyen telepítési távolságnál a cserjék összeborulásáig a gyepet még géppel tudjuk kaszálni. A gyenge növekedésű cserjéket értelemszerűen ennél sűrűbbre is telepíthetjük. Ilyenkor a cserjecsoport talaját egybeássuk, és a cserjék összeborulásáig rendszeresen kapáljuk.

A nagyobb kiterjedésű cserjecsoportok komponenseit, nem egy-egy darab cserjéből, hanem azok többegyedes foltjaiból állítjuk össze. Ez esetben a telepítési távolság a foltszerűen alkalmazott cserjéknél elmondottak szerint alakul.

Foltszerűen telepített cserjék. A távolabbról szemlélt vagy az elsősorban funkcionális célokat (pl. forgalomelterelést) szolgáló kialakításokban a cserjéket már nem egyedileg, hanem többedmagukkal, összefüggő foltokként alkalmazzuk. A cserjefolt egyes növényei beolvadnak a belőlük kiképzett tömegbe. Ilyen célra ezért az egyöntetű látványt nyújtó, tömött lombú és apró, de dús virágú fajok a legmegfelelőbbek. A különleges levélrajz, a nagyméretű vagy a telt virágok tömeges telepítéskor már nem mindig érvényesülnek. Felhasználásuk ezért oktalan pazarlás.

A telepítési távolság megválasztásában kétféle elvet követhetünk:

Hagyományos telepítési rendszer esetén olyan sűrűre ültetünk, hogy a cserjék 4–5 év múlva, a teljes kifejlődés idején boruljanak csak össze. Ez a nagytermetűeknél 1,5–1,8 m, a közepes termetűeknél 1–1,5 m, az alacsonyaknál 0,6–1 m tőtávolságot jelent.

Intenzív telepítési rendszer esetén a cserjefoltot olyan sűrűre ültetjük, hogy az egy, maximum két év alatt összeboruljon. Ez esetben a nagytermetűek tőtávolsága sem több, mint 1–1,2 m. A közepes termetűeket 0,8–1 m-re, az alacsonyakat 0,5–0,8 m-re ültetjük egymástól. A telepítés utáni első két évben a cserjefolt talaját kapálni, gyomlálni kell, később a fenntartási munka minimálisra csökken. (Megjegyzés:az egyes cserjefajok javasolt telepítési távolságát és növekedési erélyét a 366–375. oldalon található táblázat tartalmazza.)

A hagyományos telepítési rendszer a létesítéskor lényegesen olcsóbb, de az intenzívnél néhány évvel később tölti be hatékony szerepét. Nagyobb a fenntartásigénye is, és ez főleg kézi munkában jelentkezik. Alkalmazása ezért elsősorban ott jöhet szóba, ahol van időnk a növények felnövekedésének kivárására (pl. extenzív parkokban) vagy kisvárosokban, házikertben, ahol a munkaerő-ellátás nem okoz akkora gondot.

Mindkét telepítési rendszer esetén a növényeket lényegesen sűrűbben ültetjük, mint azt természetes habitusuk megkívánná. Így a magasabb cserjék előbb-utóbb felkopaszodnak, és főleg télen zavaró látványt nyújtanak. Különösen fontos ezért, hogy a magas cserjefoltot a szélén alacsony cserjékkel zárjuk le.

Sövény. A sövények a terek szabályos növényi határolását szolgálják. Akkor alakítsunk sövényt, ha hangsúlyozni akarjuk a kert vagy kertrészlet épített jellegét, vagy ha nincsen elég hely a szabadon növő, térhatároló cserjefoltok létesítésére.

Sövények 1. Virágos sövény kerti gyöngyvesszőből (Spiraea × vanhouttei), mögötte a vele egy időben nyíló díszgalagonyákkal (Crataegus laevigata ’Paul’s Scarlet).Az ilyen sövényt évente csak egyszer, az elvirágzás után célszerű megnyírni (fotó: Schmidt G.) 2. Az 1–1,5 m magas nyírt sövény a leggyakoribb (helytakarékos) térzáró sövényforma (Ligustrum ovalifolium) (fotó: Schmidt G.) 3. Sövénybemutató különböző színű és méretű díszcserje fajtákból 4. (Balról jobbra: Prunus × cistena, Cornus alba ’Bailey Compact’, Berberis × ottawensis ’Superba’, Berberis thunbergii ’Atropurpurea’, háttérben: Carpinus betulus) (fotó: Schmidt G.) 5. Virágágyat helyettesítő sövénykompozíció egy üdülőhely parkjában. Elöl középen: barokkosan nyírt hamvas cipruska (Santolina chamaecyparissus), a háttérben keleti tuja (Thuja orientalis) (fotó: Schmidt G.)

Sövénytelepítési módok a)–b) lombhullató egy és kétsoros; c) pikkelylevelű örökzöld (Rajz: Földi H.)

A köznyelv csaknem minden határoló cserjesort sövénynek nevez. Ez így azonban téves kifejezés. A sövény egy fajból vagy annak is lehetőleg egy fajtájából létesült, vonalas telepítési forma. Jellemző rá az egyöntetűség és bizonyos szabályosság.

Méretük szerint a sövények lehetnek igen magasak (> 2 m), magasak (1,5–2 méter), félmagasak (1 méter) vagy alacsony, úgynevezett jelzősövények.

A leggyakoribbak a 1,5–1,8 méteres magas sövények. Ez a méret már megakadályozza az átlátást, ugyanakkor még nem annyira magas, hogy ez a nyírást megnehezítené.

Gyakoriak még az alacsony jelzősövények vagy más néven szegélysövények. Ezek csak 50–80 cm-esek, vagy még ennél is alacsonyabbak. Szimbolikus határjelzők vagy egyszerűen csak a terület „vonalazását” szolgálják. A nyírott jelzősövény merevebb, míg a nyíratlan jelzősövény oldottabb hangulatú. Házikertekbe (pl. az előkert szegélyezésére) ezért inkább az utóbbi ajánlható. Különösen barátságos a nyáron nyíló félcserjékből kialakított virágos jelzősövény. Nyírás nélkül is kiváló jelzősövények az alacsony, gömbölyded virágos cserjék: a Spiraea × bumalda, Santolina, Lavandula angustifolia, Caryopteris fajok stb. Szép nyírott vagy nyíratlan jelzősövény nevelhető a törpe változatokból: Buxus sempervirens ’Suffruticosa’, Ligustrum vulgare ’Lodense’, Viburnum opulus ’Nanum’ stb.

A 2–3 m magas vagy ennél is magasabb nyírt sövényfalak abarokk kertek kedvelt elemei voltak. Ma már ritkán alkalmazzák, mivel fenntartásuk nehéz. (Régen speciális guruló állványokról nyírták sablon segítségével.) Másik hátrányuk, hogy ilyen magas sövény nevelésére viszonylag kevés faj alkalmas (gyertyán, mezei juhar, vörösfenyő, tuják).

A fenntartás módját tekintve beszélünk nyírott vagy nyíratlan sövényről. Nyírt sövénynek azok a fajok alkalmasak, amelyek lombja apró, egyöntetű és ágrendszere a nyírás után jól regenerálódik.

Nyírott sövények kialakítása és metszése

Lombhullató fajokból tavasszal, 25–40 cm-es tőtávra a sövény nyomvonalában kiásott 40 cm széles és mély árokba telepítsünk. A növényeket kétféleképpen helyezhetjük el: egy sorban, az árok középvonalában vagy két sorban, az árok két széle mentén. Ez utóbbi esetben több növény szükséges, ám rövid idő alatt sűrű, széles sövényt kapunk.

Nyírott sövény kialakításának menete a) lombhullató díszcserjékből; b) lomblevelű örökzöldekből; c) tömött lombú fenyőkből; d) örvös elágazású fenyőkből (Rajz: Horn K.)

Telepíthetünk sövényt a szokásosnál kisebb méretű cserjékből; kétéves magcsemetékből vagy gyökeres fás dugványokból is. Természetesen ilyenkor sűrűbb, 20 cm-es tőállás szükséges. Házikertben a könnyen gyökeresedő fajokkal megtehetjük azt, hogy az ültetőgödörbe nem gyökeres növényt, hanem sima fás dugványokat telepítünk egymástól 4–5 cm-re. Ebben az esetben a leendő sövényt az első évben a fás dugványozáshoz hasonlóan ápoljuk (felcsirkézés, talajápolás, öntözés). A következő év tavaszán aztán az elbokrosodás elősegítésére – a megeredt növények sűrűségétől függően – 10–30 cm magasan vágjuk vissza. Ilyen módon fagyalból, tamariskából, valamint egyes gyöngyvesszőfajokból olcsón nevelhetünk sövényt.

A szép sövény teljes magasságában berakódik oldalágakkal. Ennek elősegítésére az ültetést követő tavaszon a talajszint felett 10–15 cm magasan metsszük vissza, hogy elágazásra késztessük. A következő év tavaszán a vesszőket az előző évi visszavágás felett 20–30 cm-rel ismét visszavágjuk. A további években a növekedési erélytől és a bokrosodástól függően évi 30–40 cm-rel engedjük feljebb a sövényt, amíg el nem éri a kívánt magasságot. Így a másfél méter magas sövény kinevelése 4–5 évig tart.

Oldalirányban akkor kezdjük el a metszést, ha a növények elérték a kellő szélességet. A keskeny sövények általában 40–50 cm, a szélesebbek 60–100 cm szélesek. A sövény keresztmetszete téglalap vagy nyújtott trapéz alakú legyen. A felfelé szélesedő sövény nem jó, mert az alja felkopaszodik a túlzott beárnyékolás miatt.

A sövény annál tömöttebb, minél többször metsszük. Évente legalább két nyírásra feltétlenül szükség van. Az egyiket nyugalmi állapotban, lehetőleg a tél végére, a másikat akkorra időzítsük, amikor a hajtások elérték végleges méretüknek több mint a felét, és növekedésük csillapodóban van. Ez az állapot általában május végénvagy júniusban következik be. Ezután már csak mérsékelt új hajtásképződéssel kell számolnunk, így a sövény őszig kevésbé fogja elveszíteni szabályos formáját.

Amíg nagyobb gyakorlatra szert nem teszünk, a sövénynyíró ollóval kifeszített zsinór mellett vágjunk, hogy szép egyenes legyen. Az előző visszavágás helye fölött 2–3 cm-rel nyírjunk, a növények ugyanis csak az új növedék látható rügyeiből képesek gyors és sűrű lombosodásra.

Az alkalmas fajok és fajták részletes jegyzékét a 458–462. oldal táblázata tartalmazza. Leggyakoribb lombhullató sövénynövények az Acer campestre, az A. ginnala, a Berberis fajok, a Carpinus betulus, a Cornus mas, a Cornus sanguinea, a Cotoneaster divaricatus, a C. dielsianus és a C. nitens, a Crataegus monogyna, az Elaeagnus fajok (fényigényesek!), a Ligustrum fajok, a Morus alba, a Prunus cerasifera, a Spiraea × vanhouttei és a Tamarix fajok (fényigényes!).

A felsoroltakon túl, időnként létesítenek nyírott sövényt narancseperfából (Maclura pomifera) és alepényfából (Gleditsia triacanthos), különösen akkor, ha a védelem az elsődleges cél. Mivel mindkét növény erősen tövises, belőlük valóban áthatolhatatlan sövény nevelhető. A lepényfa, de még inkább a narancseperfa sövénye azonban könnyen elcsúnyul, felkopaszodik. Ezek a növények ugyanis annyira durva és erős növekedésűek, hogy már egy-két nyírás kihagyása után is „felszaladnak”: hosszú, vastag sarjakat hajtanak. Az ilyen növény azután már csak fejszével és fűrésszel „nyírható”, és megjelenése is ennek megfelelő lesz. Extenzív védősövényekhez ezért az említett két faj helyett inkább a közönséges galagonya (Crataegusmonogyna) magcsemetéit javasoljuk. Ez is erősen tövises, de jó szárazságtűrő növény, emellett a lombja finom, tömött, és a belőle nevelt sövény nem hajlamos a felkopaszodásra.

Lomblevelű örökzöldekből 60 × 60 cm-es árokba, 50–80 cm tőállásra telepítsünk tavasszal. A növények kezdetben szabadon nőjenek: nyírásuk felesleges, mert anélkül is jól bokrosodnak. Amint a kívánt szélességet és magasságot elérték, az elképzelt profilból kilógó vesszőket-hajtásokat visszakurtítva fokozatosan kezdjük meg a sövény kialakítását. Később az örökzöld sövényt évente kétszer nyírjuk: tavasszal, közvetlenül a kihajtás előtt, és júliusban, a hajtásnövekedés csillapodásának idején.

Alkalmas fajok: Berberis julianae,Buxus sempervirens, Ilex aquifolium,Prunus laurocerasus és Pyracantha coccinea.

Tiszafából, tujákból, hamisciprusokból, Leyland-ciprusból, borókából a lomblevelű örökzöldeknél leírt időpontban, de ritkábbra (80–120 cm) telepítsük. Ne metsszük, csak azután, hogy összeborultak és megnőttek a növények. Később évente kétszer: késő tavasszal és kora ősszel nyírjunk. A nyírás során ügyeljünk arra, hogy ne menjünk a leveles zónánál beljebb, mert a levéltelen részükig visszacsonkolt ágak újrahajtása bizonytalan. Az oszlopos fajtákból nyírás nélkül is szabályos sövényfal nevelhető.

Örvös elágazású fenyőkből szép, csipkeszerű sövény nevelhető, a lucokból (különösen a szerb lucból – Picea omorika), a vörösfenyőből (Larix decidua), valamint a duglászfenyőből (Pseudotsuga menziesii). A kis fenyőket 1–1,3 méter tőállásra ültetjük, 60 × 60 × 60, vagy 80 × 80 × 80 cm-es gödrökbe. Kezdetben szabadon hagyjuk őket fejlődni, majd ha a képzelt határvonalat elérték, új hajtásaikat május végén-június elején kurtítsák felére-harmadára. A visszavágás hatására ezek az egyébként ritka ágállású fajok is besűrűsödnek. Nyírni a továbbiakban is évente egyszer kell: a tavaszi hajtásnövekedés végén.

Hasonló módon, meleg fekvésben cédrusból (Cedrus) is nevelhető sövény: rendkívül dekoratív, de meglehetősen költséges.

Az alkalmazható fenyőfélék jegyzékét a 462. oldal tartalmazza.

Kúszócserjékből nyírt sövények. Ha különösen szűk a hely, a sövényt drótkerítésre futtatott kúszócserjékből is kialakíthatjuk. Ezt főleg házikertben alkalmazhatjuk. A növényeket közvetlenül a kerítés vonalába telepítjük, kb. 1 m tőtávolságra. (A kerítéstől távolabb telepített kúszócserjék könnyen a kaszálás áldozatául esnek.) Később a felfutott növényeket a kerítés síkjával párhuzamosan rendszeresen nyírjuk, hogy sűrűn bebokrosodjanak.

Legalkalmasabb erre az örökzöld borostyán, valamint a télizöld japán lonc (Lonicera japonica). Ez utóbbi nyírás nélkül is szabályos marad, bár így valamivel több helyet foglal. Nyáron illatos krémfehér virágaival is örömet szerez. A legszárazabb kertben is szép sövény nevelhető a kínaiiszalagból (Reynoutria). Előnye és egyben hátránya, hogy igen agresszív növekedésű: ha nem tartjuk kordában, mindent elborít a környéken, sőt még a kerítést is leszakítja. Az említett fajokon kívül az erdei iszalag és némely egyéb kúszólonc faj is felhasználható.

A felsorolt növények nemcsak a napon, de a félárnyékban, a borostyán pedig az egészen mély árnyékban is alkalmazhatók. Támrendszerül a legolcsóbb drótkerítés is megfelel. A befuttatás előtt gondosan több rétegben fessük át a rozsdásodás ellen, mivel arra később már nemigen lesz mód.

Nyíratlan sövény. A nyíratlan sövényt nem nyírják, legfeljebb néha igazítják. Hangulata ezért oldottabb, de rendezetlenebb is. Szabályosságát a vonalas telepítés és az alkalmazott növény egyöntetűsége adja meg. Nyíratlan sövénynek elsősorban az oszlop alakú fenyők, továbbá néhány tömött és felálló növekedésű lombhullató cserje alkalmas (Ligustrum ovalifolium, Deutzia scabra, Spiraea × vanhouttei).

Virágos sövény. A dekoratív virágzású és termésű fajokat kár lenne rendszeresen nyírni, hiszen ezzel megfosztanánk a virágok nagy részétől. Az úgynevezett virágos sövényt ezért évente csak egyszer, a virágzás jellegéhez igazítva nyírják. Így nem lesz ugyan teljesen szabályos, de ezért a kis hiányosságért gazdagon pótol az évente megismétlődő gazdag virágnyílás.

A szokásosnál valamivel ritkábban, 0,5–1 m-re telepítik egymástól, hogy a növények elég fényt kapjanak a virágrügy-differenciáláshoz. A virágzás és a nyírás szempontjából az ilyen sövények két csoportra oszthatók:

  • tavasszal virágzókra és

  • nyáron virágzókra.

A tavasszal (az előző évi vessző rügyeiből közvetlenül vagy a rügyekből fejlődő rövid hajtásokon) virágot hozó fajok leggyakoribb képviselője a gyöngyvessző (Spiraea × vanhouttei), a japánbirs (Chaenomeles), a jezsámen (Philadelphus), a gyöngyvirágcserje (Deutzia) és az orgona (Syringa). A belőlük ültetett sövényt az elvirágzás után nyírjuk meg. A visszametszés hatására a növények erőteljes új hajtásokat hoznak, amelyeket nyáron szabadon hagyunk fejlődni. Őszig berakódnak virágrügyekkel, és a következő év tavaszán ismét gazdag virágtömeget produkálnak. Különleges rácsos hatású virágos sövényt ad az idős törzsén is nyíló júdásfa (Cercis siliquastrum), de ezt a növényt nyáron is legalább egyszer meg kell nyírni, mert különben elveszti a formáját.

Nyáron az az évi hajtáson hoz virágot a mályvacserje (Hibiscus syriacus). Az ilyen sövényt tavasszal, a lombfakadás előtt nyírjuk szabályosra. A meghagyott rügyekből fejlődött hajtásokat nyírás nélkül hagyjuk, hadd virágozzanak egész nyáron át. A sövény formáját csak a következő tavasszal igazítsuk meg újra.

Talajtakaró cserjék. A kertben a leggondosabb tervezés mellett is adódnak szétszabdalt, ún. hulladékfelületek. Ilyenek például a városi utak terelőszigetei, a kétpályás úttest elválasztó sávjai, az úttest és a járda közötti zöldsáv, lakótelepeken az épületek és a járda közötti keskeny sáv stb. Hagyományos parkban „hulladékfelületként” jelentkeznek a túlságosan meredek rézsűk, a gyepből kiemelkedő műtárgyak (pl. támfal) közvetlen környéke, a laza csoportban elhelyezett díszcserjék vagy fenyők közötti szegletek stb. Ezekre a felületekre értelemszerűen gyep kívánkozna, a gyepet azonban itt nem lehet géppel kaszálni. Célszerűbb ezért ezeket a felületeket alacsony cserjékkel betelepíteni. A földre boruló cserjefolt – amellett, hogy gyepszerű hatást kelt – fékezi a gyomosodást, így feleslegessé teszi a kaszálást. Ugyanakkor lágy vonalaival egybefogja a függőleges kompozíciós elemeket, egyenletes lassú átmenetet képez a tényleges gyep (vagy az útburkolat) szintje felé.

Talajtakarók 1, Az örökzöld madárbirs (Cotoneaster × suecicus) ’Skogholm’ fajtája öntözött közparkban és házikertben egyaránt kiváló talajtakaró cserje: 60–80 cm vastag szőnyeget alkotva elfojtja a gyomokat (fotó: Schmidt G.) 2. Hullámzó felületű talajtakaró folt, törpe tarackoló somból (Cornus stolonifera ’Kelseyi’). Sűrűn kell ültetni, hogy egy év alatt záródjon (fotó: Schmidt G.) 3. Tű- és lomblevelű örökzöldek változatos együttese egy házikertben. A koreai jegenyefenyő (Abies koreana, balra hátul) és a karcsú oszlopboróka (Juniperus communis ’Sentinel’, középen) számára a kék henyeboróka (Juniperus horizontalis ’Glauca’) képez egyöntetű alapot. Ez az elfekvő fajta csupán 20 cm vastag borítást ad: házikerben igen szép, de közparkban már kevésbé alkalmas, mert átnőnek rajta a gyomok (fotó: Schmidt G.)

Az így alkalmazott cserjéket nevezzük talajtakaróknak. Telepítési távolságuk igen kicsi, 40–60 cm. Ez részben az alkalmazott fajok méretei miatt szükséges, részben pedig azért, hogy a cserjék mielőbb, lehetőleg még a telepítés évében összeboruljanak.

Az ilyen sűrű telepítésnél a növény szempontjából igen előnyös a hamar kialakuló állományklíma hatása is. A szélen lévő növények védik a belsőket, azok viszont párologtatásukkal, árnyékolásukkal elviselhetőbbé teszik a külsők részére a környezet ártalmait. A talaj kevésbé tömődik össze, télen nehezebben fagy át. Így, különösen örökzöldeknél, csökken a téli károsodások mértéke. Ezért sok cserje talajtakaróként kielégítően fejlődik olyan helyen is, ahol magánosan telepítve sínylődne, vagy esetleg el is pusztulna.

A talajtakaró cserjékkel szembeni követelmények:

– Tűrjék az adott környezeti viszonyokat.

– Magasságuk lehetőleg 30–120 cm között legyen. Az ennél magasabbak alkalmazási lehetőségét korlátozza, hogy a legtöbb hulladékfelület olyan helyen adódik, ahol a cserjék nem gátolhatják a kilátást. (Forgalmas utak terelőszigetein vagy lakótelepeknél a földszinti lakások ablakai alatt.)

A körülbelül 30–40 cm-es minimális növénymagasság viszont minden esetben megszívlelendő szempont. Az ennél alacsonyabb cserjefolt ugyanis napos fekvésben nem képes „tisztán tartani önmagát”. Könnyen átnőnek rajta a gyomok, így azután idősebb korban is gyomlálásra szorul. Mivel ez nem egy esetben még a terület kézi kaszálásánál is nagyobb munkaigényt jelent, az ilyen növénnyel a kívánttal ellentétes eredményt kapunk. (A borostyán típusú növény például jó tűrőképessége ellenére sem jöhet számításba.) Azonos magasság mellett a növekedési jelleg is befolyásolja a gyomosodást; egy elfekvő, sűrű ágszövedéket alkotó cserjefaj foltja tisztább marad, mint az ugyanolyan magas, de ritka, felálló ágrendszerűé.

– Gyors kezdeti növekedés és teljes területborítás. A csaknem 100%-os egységes borítást idősebb korban is tartsák (ne zsombékosodjanak ki). Nem jók azok a cserjék, amelyek alacsonyak ugyan, de emellett igen lassú növekedésűek (pl. némely törpecserje). Ezeknél több idő kell, amíg a folt beáll, s addig gondos ápolást igényel.

– Nagy díszérték az év minden szakában. (Virág vagy termésdísz, örökzöld lomb stb.) Az örökzöld lomb fenntartási szempontból is előnyös, mivel egész éven át takarja a talajt, megakadályozza az őszi-téli gyomosodást.

– Ne legyen tömeges kártevőjük vagy betegségük.

– Nagy gyalogos forgalmú helyeken gyakran a forgalom terelése vagy az áttaposások meggátlása végett ültetnek talajtakarókat. Ide olyan cserje alkalmas, amely „képes megvédeni önmagát” (tüskés vagy tövises fajok).

A különböző helyen alkalmazható fajok és fajták jegyzéke a 464–465. oldalon található.

Árnyéki gyeppótlók. A gyeppótló és a talajtakaró fogalmát gyakran összekeverik vagy egymás szinonimájának tekintik. Ez helytelen gyakorlat: rossz növénymegválasztáshoz és ezáltal a növények pusztulásához vezethet.

Való igaz, hogy mind a talajtakarókkal, mind pedig a gyeppótlókkal alacsony, gyepszerű foltokat alakítunk ki. A telepítési távolságuk is nagyjából azonos, 40–50 cm. Nagy különbség van azonban a két alkalmazási terület ökológiai viszonyaiban. A talajtakarókat elsősorban a fenntartási munkák miatt, többnyire olyan helyekre telepítik, ahol a gyep (és a gyom) is megélne. Az árnyéki gyeppótlókat ezzel szemben árnyékos fekvésben használják, mivel ott a szokásos pázsitfűfélékből álló gyep kipusztulna. Ilyen viszonyok között már nincs szükség a talajtakaró cserjéknél minimálisként előírt 40 cm-es növénymagasságra. Árnyékban a gyomok nem versenyképesek, könnyen visszaszoríthatók. Alapvető követelmény viszont a sűrű, tömött borítás és főleg a jó árnyéktűrés.

Árnyéki gyeppótlónak az erdők gyepszintjében élő fajok alkalmasak. Egy részük évelő dísznövény (lásd ott), egy részük pedig kúszócserje. Mivel számuk kicsi, felsoroljuk ezeket:

Borostyán (Hedera helix). A legtömegesebben alkalmazott árnyéki gyeppótló. A szélsőségesen mély árnyék mellett a port, a szárazságot és a szennyezett levegőt is jól tűri. Olcsón előállítható, könnyen ered, és hamar beborítja a talajt. Olyan helyen is megmarad, ahol csapadékot nem kap, csak öntözővizet (felüljárók alatt).

A borostyánról tudni kell, hogy azt a faiskolák igen változatos méretben és edényben forgalmazzák. Mind alkalmas a telepítésre, de a négyzetméterenkénti tőtáv erősen változik: 2–3 literes konténerben lévő „nagy” növényekből 1 m2-re 3–5 db bőven elég, míg a cserepes („kiskonténeres”) anyagból legalább 20–25 db-ra van szükség.

Szőnyeg-madárbirs (Cotoneaster dammeri ’Major’). Félárnyékos helyekre alkalmas örökzöld.

Kúszó kecskerágó (Euonymus fortunei zöld és tarkalevelű fajtái).Igen dekoratív gyeppótlók. Hátrányuk, hogy elég lassan nőnek, ezért az évelőkhöz hasonló sűrűségbe kell őket telepíteni (25–30 cm-re). A nagy növényigény erősen megemeli a létesítési költségeket.

Japán lonc (Lonicera japonica). Gyors növekedésű és jó tűrőképességű, bár a mély árnyékot és a szárazságot a borostyánnál rosszabbul tűri. Lombja zölden telel át. A ’Halliana’ edzettebb, a sárgatarka levelű ’Reticulata’ szebb, de kényesebb változat.

Jerikói lonc (Lonicera caprifolium). A szárazsággal szemben ellenállóbb, de nem olyan dekoratív, mint az előző faj. Lombhullató.

Kúszócserjék. Ez a növénycsoport nálunk még nem nyerte el megérdemelt helyét. Felhasználásuk pedig különösen kisméretű kertekben, rendkívül sokrétű és hasznos lehet, mivel kiváló lehetőséget nyújtanak a zöldfelület függőleges irányban történő megnövelésére. Az igényes kertépítő azonban nagy parkokban is kiaknázza a bennük rejlő egyedi lehetőségeket.

Kúszó cserjék 1 A lécrácsra futtatott kék virágú kerti iszalag elfedi, sőt hangulatos dísszé varázsolja a házikert szerszámoskamráját. Az ilyen alacsony építmények befuttatására a rózsák és a kúszó loncok lennének még alkalmasak. A robusztusabb növésűek (lila akác, trombitafolyondár) már leszaggatnák a támrendszert, és kárt tennének a cserepekben (fotó: Schmidt G.) 2. Az oszlopra, kopasz fatörzsre futtatott trombitafolyondár öntözés nélkül is különleges, tartósan nyíló díszt ad. Kisvárosi utcák mentén akár a (munkaigényes) függőkosarak helyett is alkalmazhatjuk. (Villanyoszlopon 2–3 évente 3 m magasságig vágjuk vissza, hogy ne nőjön a vezetékbe.) (fotó: Schmidt G.) 3. Virágos sövényként nevelt kúszó rózsa egy házikert drótkerítésén. (Praktikus, helytakarékos és egyben látványos módja a kíváncsi tekintetek kizárásának.) (fotó: Schmidt G.) 4. Virágzó lila akác (Wisteria sinensis) egy régi stílusú kúria falán. A falra erősített erős rácsozaton felkapaszkodó növényt az elnyílás után célszerű megmetszeni: így visszafogjuk a túlzott burjánzását, a metszés után fejlődő új hajtások pedig a jövő évben ismét gazdag nyílást produkálnak (fotó: Schmidt G.) 5. Tibetiiszalag (Reynoutria aubertii) nagyméretű fémszerkezetes pergolán egy lakótelepi parkban. Ez a szívós és agresszív növény szinte kipusztíthatatlan: lombjuk öntözés nélkül is egész nyáron át haragoszöld marad, fehér virágait a nyár közepén, majd (másodszorra) a nyár végén-kora ősszel hozza (fotó: Schmidt G.) 6. A faoszlopokból – széles pallókból – épített rusztikus pergola nagyméretű parkokban növény nélkül is hangulatos lezárást ad, ugyanakkor a forgalmat is tereli. Egymástól távol eső oszlopai alkalmasak egész kúszónövény-gyűjtemény bemutatására. (A fajok-fajták nem nőnek egymásra). A vastag oszlop tövéhez ültetett növények felkapaszkodását díszes zsinórzattal kell segíteni. Később, ha első hajtásaik a keresztgerendákat elérték, már megtartják magukat (fotó: Schmidt G.) 7. A szőlőlugas mediterrán hangulatot árasztó ősrégi kerti elem. Elsősorban házikertbe való: tavasszal későn fakad, nyáron hűs árnyékot, ősszel pedig ízletes gyümölcsöt ad. (Közparkokban az igényes kerti fajtákat az edzett és ehetetlen termésű alanyszőlővel helyettesíthetjük.) (fotó: Schmidt G.)

A kúszócserjék értékelése a felhasználó szemszögéből

A felhasználás szempontjából legelőnyösebbek a tapadókoronggal vagy a léggyökerekkel kapaszkodó fajok: a trombitafolyondár (Campsis), a repkényszőlő (Parthenocissus), aborostyán (Hedera). Ezek mindenhol felhasználhatók: nem csak a hagyományos támberendezéseken (pergolákon), de a sima falra, kerítésre vagy kiszáradófélben lévő fák törzsére külön támberendezés nélkül is felfuttathatók. Ültetésükkor csupán arra kell vigyázni, hogy a fal síkjához minél közelebb kerüljenek. Ellenkező esetben könnyen a kaszálás áldozatául esnek, különösen fiatal korban.

Téves az a hiedelem, hogy a kapaszkodószervek „kiszívják” a falat, tönkreteszik a vakolatot. Valójában a felület megragadása után 1–2 héttel elhalnak (megfásodnak), és utána csak a fizikai rögzítést szolgálják. Az egymást zsindelytetőszerűen fedő levéltömeg viszont kimondottan védi a falat abeázástól. Nagy előny még a nyári árnyékvédelem (kondicionálás), amit különösen a könnyen átforrósodó panelépületeknél lenne érdemes fokozottan felhasználni.

A tapadva kúszó cserjék élő fák törzsén is jól mutatnak, onnan azonban időnként le kell szedni: a törzset szorosan körbefonó liántömeg gátolja a kéreg levegőzését és a törzs vastagodását.

A kacsokkal vagy csavarodó szárukkal, levelükkel kapaszkodó fajok (klemátisz, lonc stb.) speciális támberendezést (pergola, virágrács, kerítés) igényelnek. A támberendezés tervezése során gyakran megfeledkeznek arról, hogy ezek a növények csak a négy centiméternél vékonyabb tárgyakra képesek csavarodni. A pergolák tartóoszlopai ennél általában vastagabbak, a virágrácsok (vagy a léckerítés) viszont tökéletes kapaszkodófelületül szolgálnak.

Másik megszívlelendő szempont a növény és a támaszték méretének összehangolása. A virágrácsra futtatott lilaakác (Wisteria) például kezdetben igen szép, de idővel a hatalmas zöld tömeg összetöri a rácsot. Ide inkább a gyenge növésű kerti iszalag (Clematis × jackmanii) vagy a skarlát lonc (Lonicera × brownii) való. Ez utóbbiak viszont nem alkalmasak egy nagyméretű pergolára, mert nem adnak elég árnyékot.

A kúszócserjék legfontosabb felhasználási területei az alábbiak.

A pergola

A pergolák a kúszónövények hagyományos alkalmazási területei, hiszen eredetileg is támrendszernek építették. Egy vagy két oszlopsorból, a tetején futó hosszanti gerendából, rajta pedig a tetőzetet alkotó keresztlécekből – lamellákból áll. Függőleges síkban az oszlopokat hézagos oldalfallal, rácsozattal, kazettákkal köthetjük össze, de állhatnak árkádszerűen magukban is, szabad rálátást és átjárást engedve a mögöttük lévő térségek felé. Megkülönböztetünk egysoros és többsoros pergolát. Ha ennél több oszlopsor alkot négyszöges hálózatot, már inkább lugasról beszélünk.

Amellett, hogy növények futnak rá, a pergola több célt szolgálhat. Felhasználhatjuk kerti terek, pihenők árnyékolására, egyes kertrészletek szimbolikus (vagy tényleges) lezárására, utak, átjárók fölé építve azok „védettségének” és vonalvezetésének hangsúlyozására és a forgalom terelésére.

A házzal egybeépített pergola nagyobbítja a lakást, és szinte észrevétlenül vezet át a kertbe. Pergolával fedve zöld folyosóvá változtatható a garázsbejáró, vagy a háznak a telekhatár felőli oldalán lévő keskeny területsáv, amit kertként nemigen tudnánk hasznosítani a helyszűke miatt.

Épített szerkezetével, szabályos formájával, a pergola elsősorban a mértani elrendezésű architektonikus kertekbe való. A tájképi kertben csak mint záró elem, épülethez, pihenőhelyhez csatlakoztatva jelenjék meg.

Kúszócserjék felfuttatása vastag oszlopú pergolára a) pálcákkal; b) ráccsal; c)–d) ideiglenes zsinórzattal (Rajz: Földi H.)

A pergola megépítése

A pergola legszebb természetes anyaga a fa, amit xylamonnal-xyladekorral impregnálva natúr színben hagyhatunk vagy barnára, esetleg hófehérre festhetünk. Olcsóbbak a fémvázas, fém és fa kombinációjával épült pergolák. A fémvázat minden esetben festeni kell, hogy ne rozsdásodjon. Elkészítése és összeállítása egyértelműen asztalos- és ácsmunka, ám az asztalosok többsége még életében nem gyártott pergolát. Nekünk magunknak kell ezért figyelni néhány fontos részletre:

– Pergola csak tökéletesen kiszáradt, „pihentetett” fából készülhet. A nyers anyagból készített, majd azonnal felhúzott faszerkezet a tűző napon megrepedezik, elgörbül, elcsavarodik, s ez nemhogy nem elegáns, de kimondottan szánalmas látványt nyújt.

– A fából készült elemeket feltétlenül impregnálni kell a korhadás-gombásodás ellen, mégpedig akkor, amikor már teljesen elkészültek, de még nincsenek összeállítva. A leggyakoribb hiba, hogy először az alapanyagot (oszlopokat, deszkákat) ugyan impregnálják, de utána még következik a megmunkálás, összeállítás, majd végső festés. Ilyenkor óhatatlanul kimaradnak a korhadásnak legjobban kitett csatlakozási pontok, ahol a repedésekbe később beszivárog a víz, megtelepednek a gombák.

– A faelemek egymáshoz erősítése csapolással és faszegekkel történjék, és ne pedig vasból készült szegekkel vagy csavarokkal. Szögelni, csavarozni könnyebb, mint kizárólag csak fával dolgozni Egy idő után azonban a vas rozsdásodni kezd és megfesti a szép faszerkezetet. A szegek beverésének helyén a korhadás is megindul. Természetesen vannak részek, ahol a csavarozás elkerülhetetlen, például a gerendák alján és a lábazat találkozásánál. Itt az oszlopokba fúrt lyukakat előzetesen itassuk át impregnálószerrel, a csavarokat pedig kezeljük rozsdamaróval, majd fessük át (a menetes résznél is!): először alapozóval, majd festékkel. (Még jobb, ha vasszegek és csavarok helyett rezet vagy rozsdamentes acélt használunk)

– A faoszlopok alja a “levegőben lógjon”: ne érintkezzen se a földdel, se a betonlábazattal, mert hamar elkorhad.

– A pergolák növényei többnyire a csavarodó szárukkal vagy indával-kaccsal kapaszkodnak. Közös jellemzőjük, hogy a 4 cm-nél vastagabb tárgyakat már képtelenek körbeölelni: olyan az számukra, mintha egy majomnak pózna helyett egy gyárkéményre kellene felkapaszkodnia. Ha a tartóoszlopok ennél vastagabbak, feltétlenül gondoskodjunk valami zsinórzatról, rácsról vagy pálcákról, amin a növény legalább először feljut a magasba. (Kivétel a lilaakác, amely vastag oszlopokat, combvastag törzseket is átmarkol.) A későbbi hajtások a legelsőket létrául felhasználva, már segítség nélkül is könnyedén felkúsznak.

A pergola növényei

A pergolára elvileg bármilyen kúszónövény futtatható, a gyakorlatban azonban csaknem kizárólag kúszócserjéket alkalmazunk, mégpedig olyanokat, amelyek méretei és növekedési jellege összhangban állnak a támberendezéssel:

A nagyméretű, masszív pergolák legszebb növénye a lilaakác (Wisteria). A megeredés éveinek tétovázása után „meglódul” és a pergolát oldalról is, felülről is hamar beborítja. Késő tavasszal hosszan lecsüngő virágfürtjei szép kontrasztot alkotnak a lamellák és a talajfelszín vízszintes síkjával.

Főleg szép levélrajza miatt ajánlható a pipavirágú farkasalma (Aristolochia durior) és a görögtekercs(Periploca graeca). Ez utóbbi június hónapban érdekes lilás-feketés virágaival is díszít. Tartós nyári virágzása miatt értékes a trombitafolyondár (Campsis). Mivel nem csavarodva, hanem léggyökerekkel kapaszkodik, inkább a vastag tartóoszlopokat kedveli. Kezdetben még ezekhez is kötözni kell.

A felsorolt fajok agresszív növekedésűek, a házikertben rendszeres metszéssel tartsuk kordában őket. Kimondottan közparkokba, vagy extenzív viszonyok közé valók a fafojtó (Celastrus) és a tatáriszalag (Reynoutria aubertii). Ezek közelről nem különlegesen szépek, de nagy térségben, masszív támrendszeren rendkívül impozánsak.

A kisebb méretű (főképp házikerti) pergolákra a közepes növekedési erélyű (3–5 méteres) futónövények valók: a kúszó loncok (Lonicera), a hegyi iszalag (Clematis montana) és természetesen a rózsák. Ez utóbbiakról tudjuk, hogy aktív kapaszkodásra nem képesek, ezért számukra rácsról kell gondoskodni és ágaikat, hajtásaikat ahhoz kötözni.

A gyenge növekedésű kerti klemátiszok (Clematis hibridek) bármennyire szépek, nem igazán pergolanövények: az oszlopokat vagy a rácsozatot még megmásszák, de a tetőig már nehezen jutnak fel, árnyékot nem adnak.

A pergola növényültetési és fenntartási alapszabályai

– A növényt szorosan az oszlop tövéhez ültessük Így nem lesz útban és kisebb a veszélye annak, hogy később a fűvel együtt lekaszáljuk. Ha az oszlopok közeit kazetták, rácsok töltik ki, szebben mutat rajtuk az oszlopközbe ültetett és sugarasan szétterülő növény. Gondot jelenthet viszont a kaszálásnál, ezért ezt a megoldást csak akkor válasszuk, ha a pergola alatt burkolt felületet (pihenőt, széles utat) alakítunk ki.

– Az ültetési távolság a növekedési erélytől és az oszlopok távolságától függően 2–4 méter között mozog. Az sem baj, ha a szükségesnél több növényt ültetünk ki, hiszen akkor hamarabb fognak takarni. Ha azonban egy pergolára többféle növényt is futtatunk, azokat olyan távol ültessük, hogy később ne nőhessenek össze, mert zavaró lesz a látvány.

A pergola ápolása a növényekre és a tartórendszerre egyaránt kiterjed. A növényeket, a szokásos öntözésen-gyomláláson-kötözésen túlmenőleg úgy kell metszeni, hogy ne kerüljenek túlsúlyba a támrendszerhez képest. Ennek nemcsak statikai, de esztétikai oka is van: a szemnek legkellemesebb az oldalt maximum 1/3-os, felül pedig a 2/3-os borítottság (a szép szerkezeti elemeket is érvényesülni hagyja).

– A tartórendszer védőfestése idővel mállik, kopik. A korhadás vagy rozsdásodás megelőzésére legalább 3–5 évenként át kell festeni vagy impregnálószerrel kezelni. Legalkalmasabb erre az ősz vagy a kora tavasz. Festés előtt a növényeket mérsékelten visszavágva óvatosan lefejtjük a pergoláról, majd a festék megszáradása után ismét a helyére kötözzük.

A virágrácsok

A virágrácsok könnyűszerkezetű támberendezések, melyeket elsősorban kisebb kerti terek leválasztására használunk. Jók a terasz vagy a veranda utca felőli oldalán, éttermek kerthelyiségeinek tagolására, házak erkélyén pedig a falra erősítve. Általában fából készülnek, laza négyzethálós vagy átlós kötésben (ábra). Ha sűrű lécezésű ún. apácarácsot készítünk, az a növények nélkül is azonnal takar, védett érzetet kelt.

A virágrács készítése is asztalosmunka, de jóval egyszerűbb, mint a pergoláé. Ha kedvünk és érzékünk van hozzá, magunk is megpróbálkozhatunk vele, a korábban leírt alapszabályok betartásával.

A virágrács növényei

Virágrácsra olyan növényeket futtassanak, amelyek gyorsan terjeszkednek, mégsem nőnek túl erősre. Legjobbak talán az egynyári kúszónövények: a hajnalka (Ipomoea purpurea), a feketeszemű Zsuzsánna (Thunbergia alata) vagy a különböző díszbabok (Phaseolus) (előnyük és hátrányuk, hogy ehetők!).

A díszcserjék közül a kerti klemátiszhibridek a legszebbek, de egyben a legkényesebbek: öntözést, tápoldatozást, némi nyári árnyékolást, télen pedig fagy elleni takarást igényelnek. Ha rendszeresen metsszük, a legtöbb kúszó lonc is elfér még a virágrácson.

A robusztus növésű lilaakác, trombitafolyondár, repkényszőlő, bár igen szépek, de semmiképp sem alkalmasak virágrácsra: Olyan sokat nőnek és gyorsan vastagodnak, hogy lehetetlen kordában tartani őket, előbb-utóbb lenyomják, szétszakítják a rácsot.

Kúszónövények a kerítésen

A léc- vagy drótkerítés szinte kínálja magát, hogy növényt futtassunk rá. A sűrű rácsozaton gyakorlatilag minden faj könnyedén felkapaszkodik és napos fekvésben hamar, és gazdagon virágzik. Tekintettel azonban a kerítés korlátozott terjedelmére és teherbírására, inkább az alacsonyra és középmagasra kúszók jöhetnek számításba. Ilyenek elsősorban az egynyári futóvirágok, például a hajnalka, a feketeszemű Zsuzsanna, félárnyékos fekvésben és üde talajon pedig a kúszó sarkantyúvirág (Tropaeolum).

A díszcserjék közül a rózsák és a nagyvirágú klematiszok szépek a kerítésen, különösen, ha az hófehér.

Gyorsan befutják a kerítést a különböző kúszó loncok. Igényeik szerényebbek a rózsáénál vagy a klematiszénál, virágdíszük viszont csaknem olyan dekoratív. Tudni kell róluk, hogy virágaik mindig a napos oldalon fejlődnek. A telek déli peremére ültetve a szomszédnak fognak díszleni!

„Pengesövény”a kerítésen

A drótkerítésre futtatott kúszócserjét gyakori nyírással keskeny élősövénnyé formálhatjuk, ami nemcsak a kíváncsi tekintetektől, de a széltől is jól megvéd. Az alkalmazható fajokról (borostyán, tatáriszalag, loncok stb.) a sövények alfejezetben már írtunk.

Kúszónövények a sima falon

Kevés az olyan növény, ami a sima falra is képes felkapaszkodni. A házfalak befuttatására legnépszerűbb a japán vadszőlő, más néven repkényszőlő(Parthenocissus tricuspidata). Háromkaréjos levelei a borostyánéra emlékeztetnek, de annál vidámabbak, ősszel csodálatos liláspirosra színeződnek. Idős korban rengeteg termést hoz, ami kiváló madáreleség. Jellegzetesség még, hogy ágai elsősorban vízszintesen terjeszkednek, majd emeletenként mennek egyre feljebb és feljebb.

Észak-amerikai rokona az ötlevelű vadszőlő (Parthenocissus quinquefolia), elsősorban függőleges irányban kúszik, de úgy igen gyorsan és erőteljesen. Ez a növény kiváló a magas épületek tűzfalainak eltakarására (árnyékos belső udvarokon is!), egy családi házra viszont csak kevésbé: hamar eléri a tetőt és akkor a cserép alá kúszik, vagy az eresz alól visszabukik és előbb-utóbb saját súlyánál fogva leszakad.

Az említett két vadszőlő tapadókorongokkal kapaszkodik. A korongok a kacsok bunkószerűen megvastagodott végéből fejlődnek. Amíg fiatal a hajtás, a rajta lévő kacsokkal együtt körkörös kereső mozgást végez, majd ha szilárd támasztékot ér, megpróbálja azt a kacsokkal körbefonni vagy nekifeszülni. Ezután a kacsok végei ragasztóanyagot választanak ki, ellapulva a falhoz tapadnak. Végezetül a kacs spirálszerűen összezsugorodva a falhoz húzza a növényt, majd megfásodik és elhal.

Léggyökerekkel kapaszkodik a nyáron nyíló trombitafolyondár (Campsis radicans, C. × tagliabuana), valamint az örökzöld borostyán. Fiatal hajtásaik az infravörös hősugárzásból érzékelik, merre van a fal vagy vastagabb fatörzs, amire felkúszhatnak. (Figyeljük csak meg: bármilyen fekvésbe és távolságra is ültetjük őket, csalhatatlanul megindulnak a támrendszer irányába.) A fiatal hajtásokon fejlődő rövid, szakállszerű léggyökereik lényegében ugyanúgy ragadnak a falhoz vagy fatörzshöz (majd halnak el), mint a vadszőlők kacsokon ülő tapadókorongjai. (Egyébre nem is képesek, csak tapadásra: ha szaporítani kívánjuk, soha se a magasból, hanem mindig földről szedjünk dugványt. A trombitafolyondárnál a gyökérsarjak a legalkalmasabbak erre a célra.)

A trombitafolyondár a napsütötte falakra, vastag oszlopokra való. A borostyán inkább az árnyékot kedveli, de egy idő után a napos oldalt is beborítja. Előnye, hogy örökzöld, hátránya, hogy sötét színe miatt kissé borongós hatású. (Oldhatjuk ezt a hatást, ha a borostyánnal befutott fal elé tarkalombú örökzöldeket vagy világos színű virágokat – aranyfát, gyöngyvesszőt, liliomot ültetünk.

Kúszónövények élő fára futtatva

Bár az eredeti termőhelyén ez a legtöbb kúszócserje létezési formája, a kertben mégis ritkán alkalmazzuk. Az elburjánzó liántömeg ugyanis idővel beárnyékolhatja a támasztékot adó fa lombját (ez fenyőknél gyakori) vagy annak törzsét, ágát szorosan körbefonva fizikailag fékezi annak normális működését. Régi kastélyparkokban szívesen alkalmazott fogás, hogy szép sárga őszi lombszínt adó nagytermetű fák törzsére (pl. fekete dió, hikoridió, tulipánfa, egyes nyárak) bíborvörösen színeződő repkényszőlőt (Parthenocissus quinquefolia), esetleg borostyánszőlőt (Parthenocissus tricuspidata) futtattak. Ősszel a hatalmas fák aranyló lombja alatt a törzsén felizzó vörös kúszónövénytömeg, lecsüngő indáival együtt festői látványt nyújt.

Kúszónövények kiszáradt fák törzsén, kútágason, villanyoszlopon

Ilyen felhasználásra elsősorban a léggyökerekkel kapaszkodó borostyán és a trombitafolyondár alkalmas. Kezdetben függőlegesen felkúszva, mindkettő eltakarja (zölddé varázsolja) a száraz törzset vagy a csupasz oszlopot, majd úgy 2–3 m magasság felett, virágozni-teremni kezdenek és közben a formájuk is megváltozik: A borostyán először hatalmas gombóccá, idővel pedig valóságos örökzöld fácskává fejlődik. A trombitafolyondár viszont 1–3 m-es vízszintesen kinyúló oldalhajtásokon hozza narancsvörös virágainak tömegét, egész nyáron át. Villanyoszlopon vigyázni kell, hogy ne nőjön a vezetékbe! 1–2 évente vágjuk vissza legalább 3 méterrel a villanydrót alatt.

A kúszócserjék további alkalmazási módjai:

  • tetőkertek,

  • rézsűk megkötése,

  • támfalak takarása,

  • autópályák zajvédő falainak befuttatása,

  • gyeppótlók, talajtakarók.

Ezekkel az alkalmazási módokkal a könyv külön fejezetrészei foglalkoznak, ezért itt részletesebben nem taglaljuk azokat.

Virágos díszfák, díszcserjék. A díszfák, valamint a díszcserjék felhasználási lehetőségeiről már az előzőekben szó volt. A virággal is díszítő fás növények azonban néhány speciális alkalmazási kérdést is felvetnek, amit célszerű egy külön fejezetrészben összevontan tárgyalni.

Virágzó cserjék és fák 1. Virágzó díszalmák együttese a Budai Arborétumban. Az egyszerre nyíló fák májusban különösen fokozzák egymás díszértékét: az év többi szakában a park egyéb részletei szolgáltatnak látványosságot (fotó: Schmidt G.) 2. A virágzó havasszépék (Rhododendron japonicum, R. mucronatum, R. kaempferi) kisebb kertben is pompás egybenyíló csoportot adnak. (Sajnos, csak mészmentes talajon élnek meg.) (fotó: Schmidt G.) 3. Szoliterként ültetett mályvacserje (Hibiscus syriacus) egy vízparti üdülő kertjében. Nyáron nyílik (június végétől szeptember elejéig: akkor, amikor a kertet leginkább használják) (fotó: Schmidt G.) 4. Virágzó fehér rózsa (Rosa × alba) (fotó: Schmidt G.) 5. A vörös tölgy (Quercus rubra) hosszan lecsüngő porzós barkavirágzatai különleges májusi díszt adnak. (Csak nagy parkokban fér el, savanyú talajt kíván!) (fotó: Schmidt G.)

Összbenyomás, hangulati hatások. A nálunk őshonos fajok virágai általában aprók, színük fehér vagy halvány rózsaszín. Az ilyen virágú növények ezért gyakran a „vad cserje” hatását keltik, még akkor is, ha más vidékekről származnak. (Kivételt képeznek a különleges levélformájúak.) A hatalmas virágú, illetve virágzatú vagy a fehértől erősen eltérő virágszínű (piros, sárga, kék) cserjék ezzel szemben mindig „reprezentatív jövevények” a kertben, emberközelséget jeleznek. Ez egy városi parkban előnyös, de egy parkerdőben vagy kempingben, ahol az emberek az „eredeti” természetet igénylik, már illúzióromboló lehet. Különösen vonatkozik ez a nyilvánvalóan nemesített, telt virágú díszváltozatokra.

Egy virágos díszfához, díszcserjéhez ezenkívül konkrétabb hangulati hatások is tapadnak. Így egzotikus megjelenésűek általában a nagy virágú, nagy levelű fajok: a liliomfa (Magnolia), a végzetfa (Clerodendrum), a mályvacserje (Hibiscus syriacus), a fűszercserje (Calycanthus), a császárfa (Paulownia tomentosa).

Keleties hatást keltenek a könnyed megjelenésű, pasztellszínekben virágzó fák, cserjék, a japáncseresznyék, a japánbirs (Chaenomeles), a keleti díszalma (Malus halliana), a viráglonc (Kolkwitzia amabilis), a fás pünkösdirózsa (Paeonia suffruticosa), a csörgőfa (Koelreuteria paniculata).

Délies (mediterrán) hatásúak általában az ernyős koronájú, ún. szavannafák (júdásfa, selyemakác), a nyár végén nyíló cserjék (nyáriorgona, barátcserje, leszpedeza), valamint a tömött koronájú, bőrnemű levelű fajok: a birsalma (Cydonia), a naspolya (Mespilus), a gránátalma (Punica granatum), a jeneszter (Spartium junceum).

Természetesen a felsorolt hangulati hatások nem kizárólagosak, és nem is mindig teljesen egyértelműek. Tudatosan halmozva felhasználhatók azonban a kert karakterének kidomborítására.

Elhelyezés és elrendezés. E tekintetben a virággal díszítő fásszárúak négy csoportba sorolhatók.

Egy részük viszonylag kevés, de nagyméretű virágot hoz (liliomfa, mályvacserje, pünkösdirózsa). Ezek szoliternek vagy esetleg laza csoportokba valók. Az úthoz, pihenőhelyhez olyan közel ültessük, hogy virágaik egyedi szépsége érzékelhető legyen.

A második csoportba soroltak virágai aprók, de igen tömegesek (gyöngyvessző, díszcseresznyék, díszalmák, aranyfa stb.). Ezek szoliternek is szépek, de háttérkiültetésre is alkalmasak az egységes színhatás miatt. Jól beilleszthetők a vegyes virágzó csoportokba is.

A harmadik csoportba tartozók virágai hatalmas virágzatokba tömörülnek (vadgesztenye, csörgőfa, tollas-gyöngyvessző stb.). Ebből a csoportból a cserjék szoliterként és laza csoportokban, a fák pedig szoliterként vagy fasorként a legszebbek. A nagy virágú fajoktól eltérően azonban nem közelről, hanem bizonyos távolságról szemlélve mutatósak igazán, a rálátás miatt.

A negyedik csoportba az illatos virágú vagy illatos levelű fajok tartoznak. Ezek csaknem kivétel nélkül cserjék: rózsák, jezsámen (Philadelphus), illatos lonc (Lonicerafragrantissima), levendula, cipruska stb. Illatuk csak közelről érvényesül, ezért feltétlenül a kerti utak, padok, pihenők közvetlen szomszédságába ültessük ezeket a fajokat. Kivételt képez az akác, az orgona vagy az ezüstfa (Elaeagnus), amelyeknek erős illata a virágnyílás idején az egész környéket betölti.

Csoportosítás. A virágzó fa- és cserjeegyüttesek összeállításakor három alapelvet követhetünk:

1. A csoport azonos fajú, illetve fajtájú egyedekből áll. Az ilyen csoport szerkezete könnyen áttekinthető. Látványa ezért megnyugtató, bár néha kissé egyhangú. Ez az összeállítás különösen a távolról szemlélt vagy háttérül szolgáló kiültetéseknél javasolt.

2. A csoport több, de egyidejűleg nyíló komponensből áll. Ez a leglátványosabb, leghatásosabb összeállítás. Virágzása idején az ilyen növénycsoport vagy kertrészlet szinte felsziporkázik, látogatók (és fotósok) tömegét vonzza. Hátránya viszont, hogy virágtalan állapotban szegényebb látványt nyújt. Ilyen összeállításokat ezért főleg nagyobb kertekben célszerű kialakítani, ahol a kert egyes részei más és más időszakokban adnak tömeges virágpompát. Kis kertekben 2–3 darabos, egyszerre nyíló együttesek helyezhetők el a kert méreteinek megfelelő fákból és cserjékből.

3. A csoport több, de különböző időben nyíló fajból áll. Ennek a megoldásnak egyetlen előnye, hogy segítségével elnyújtható a virágdíszes időszak. Az ilyen csoport azonban sohasem lesz olyan szép, mint az előző esetben: a növényeknek mindig csak a fele vagy ennél kisebb hányada fog nyílni, a többi még vagy már nem.

A különböző időben nyíló összeállításokat általában csak helyszűke esetén vagy bemutatókertben (pl. Spiraea-gyűjtemény) alkalmazzák.

Az egyszerre nyíló csoportoknál ügyeljünk arra, hogy az egyes színek és formák jól elváljanak (megfelelő méretű komponensek társítása). Egy-egy összefüggő csoportba 3–4 színnél többet ne elegyítsünk.

A színek társításával és effektusaival az „Egynyári virágok”-nál foglalkozunk bővebben. Itt kiegészítésképpen csak annyit kell megjegyezni, hogy a díszfák és a díszcserjék az egynyári virágoktól eltérően, viszonylag ritkán produkálnak olyan sűrű virágtömeget, hogy egyöntetű és határozott színfoltot alkossanak. A virágok többnyire a zöld lombozattól övezve vagy az ágak és vesszők rácsozatán jelennek meg. Egy virágzó cserjének ezenkívül a térhatása legalább olyan markáns, mint a színhatása.

E sajátosságokból adódik, hogy virágzó díszfákból, díszcserjékből a színkör szomszédos színei is alkothatnak harmonikus együttest. Az éles kontrasztok viszont (pl. fehér a pirossal) néha már zavaróak a túl erős figyelemfelkeltés miatt. Igen kellemesek viszont az egymásba átmenő színek árnyalatai (pl. pirosból a kékbe vagy fehérből a rózsaszínen keresztül a pirosba). Ezek az átmenetek a közeli rokonokkal oldhatók meg a legkönnyebben: pl. a Rosaceae család egyszerre nyíló képviselőivel vagy havasszépe- (Rhododendron) fajokkal. A rokon fajoknál ugyanis többnyire a virág színanyaga is hasonló, csak a mennyisége és ezért az intenzitása is más.

Az egybenyíló csoportok összeválogatásához a virágzási időket tartalmazó táblázat (378–401. oldal) nyújt segítséget. Példaképpen néhány lehetséges kombináció:

Április eleje (lombfakadás előtt): fehér liliomfa (Magnolia kobus), japánbirs (Chaenomeles, piros, rózsaszín vagy fehér), hamvas gyöngyvessző (Spiraea × cinerea, fehér), aranyfa (Forsythia, sárga).

Április közepe, vége (lombfakadás kezdete): kései japáncseresznyék (Prunus serrulata ’Kanzan’, rózsaszín), korai díszalmák (Malus × purpurea, piros, M. baccata, fehér, M. floribunda, rózsaszín), törpe mandula (Prunus tenella, rózsaszín), boglárcserje (Kerria japonica, sárga).

Május eleje (lombfakadás):

  1. Orgona-fajtagyűjtemény (fehér, lila, kék),

  2. Júdásfa (Cercis siliquastrum, rózsaszín), cserjés koronafürt (Coronilla emerus, sárga),

  3. Vadgesztenye (fehér), díszgalagonya (Crataeguslaevigata ’Paul’s Scarlet’, karmazsinpiros), szilvarózsa (Prunus triloba ’Multiplex’,rózsaszín).

Május közepe, vége:

  1. Öntözött kertbe:

    Rózsalonc (Weigela, rózsaszín, piros, fehér), labdarózsa (Viburnum opulus ’Roseum’, fehér), viráglonc (Kolkwitzia amabilis, rózsaszín), Jósika-orgona (Syringa josikaea, halványlila), közönséges gyöngyvessző (Spiraea × vanhouttei, fehér).

  2. Öntözetlen kertbe:

    Pillangósvirágúak: fehér akác (fehér), rózsás akác (Robinia hispida, rózsaszín), aranyeső (Laburnum anagyroides, sárga), déli zanót (Cytisus sessilifolius, sárga).

Május vége, június eleje:

a) Öntözött kertbe:

Gyöngyvirágcserje (Deutzia scabra, rózsaszín, fehér), pompás gyöngyvessző (Spiraea × bumalda, rózsaszín), jezsámen (Philadelphus, fehér), rózsalonc (Weigela, rózsaszín, piros).

b) Száraz; meleg kertbe:

Korai nyáriorgona (Buddleja alternifolia, halványlila), jeneszter (Spartium junceum, sárga), szuhar (Cistus laurifolius, fehér), levendula (lila).

A nyár második fele (július–augusztus):

  1. Öntözött kertbe:

    Japánakác (Sophorajaponica, fehéressárga), nyáriorgona (Buddleja davidii, fehér, rózsaszín, lila), mályvacserje (Hibiscus syriacus, fehér, rózsaszín, liláskék).

  2. Száraz, meleg kertbe:

    Csörgőfa (Koelreuteria paniculata, sárga), barátcserje (Vitex agnus-castus, halványlila), gránátalma (Punica granatum, égővörös), selyemakác (Albizia julibrissin, rózsaszín).

Lomblevelű örökzöldek

A szorosan vett botanikai terminológia szerint örökzöldnek azt a növényt nevezzük, amelyik egy évnél tovább (tehát az új levelek kihajtása után is) megtartja a lombját. Ilyen növény kertjeinkben kevés van: például a magyal és a babérmeggy. Az új hajtásokkal a régi lombot leváltó növények (pl. a tűztövis, örökzöld kecskerágó) hivatalos neve télizöld, azokat a fajokat pedig, amelyeknek puha levelei a tél közepére többnyire lefagynak (széleslevelű fagyal, törpe örökzöld loncok) félig örökzöldnek nevezzük.

Az említett terminológiától eltérően a gyakorlat örökzöldnek nevez minden olyan növényt, aminek a levele zölden telel át.

A nálunk telepíthető lomblevelű örökzöldek csaknem kivétel nélkül cserjetermetűek. Felhasználási területeik ezért általában azonosak a többi díszcserjéével. Van azonban az örökzöldek alkalmazásának néhány ökológiai és esztétikai sajátossága, ami elsősorban az említett növénycsoport természetes előfordulási körülményeiből fakad.

Hazánk flórája, mint tudjuk, szegény lomblevelű örökzöldekben: csupán a borostyán és néhány örökzöld törpecserje (babérboroszlán, csodabogyók) alkotják a választékot. Ennek oka csak részben vezethető vissza az éghajlati adottságokra. A jégkorszak előtt Közép-Európa növényzete a jelenlegihez hasonló éghajlati viszonyok között sokkal fajgazdagabb volt, és benne lomblevelű örökzöldek is szép számmal előfordultak. A több hullámban bekövetkező eljegesedés azonban erősen megtizedelte a gazdag jégkorszak előtti flórát. Pusztító hatását fokozta, hogy a lehűlések elől délre „menekülő”, majd az eljegesedési hullámot követő felmelegedés miatt ismét északra húzódó növények vándorlását akadályozták a kelet-nyugati irányú hegyláncok; az Alpok, a Kárpátok, a Balkán, a Pireneusok.

Azok a fajok, amelyek nem bírták a többszöri átkelést, kihaltak. Nyomukat már csak kövületek őrzik. Közeli rokonaik azonban ma is élnek Észak-Amerikában ésKelet-Ázsiában, ahol a jégkorszak előtti flóra jórészt fennmaradt. Ez Észak-Amerikában hegyláncok (Sziklás-hegység) észak-déli irányú vonulatának köszönhető. Mellettük, a hatalmas prérin a növényzet akadálytalanul vándorolhatott délre, majd ismét északra a több évezredenként váltakozó hideg és meleg elől. Kelet-Ázsiában pedig, a Himalájától délre gyakorlatilag nem volt jégkorszak, a lehűlést fékezték a Csendes-óceán meleg áramlatai, a jégárakat és a fagyos szeleket pedig jórészt felfogták az irdatlan hegylánc égbe nyúló csúcsai.

E két nagy terület növényzete tehát hasonló éghajlat mellett ma sokkal több fajból áll, mint az európai növényzet. Nem csoda ezek után, hogy a kertjeinkben meghonosodott exóta fák és cserjék többsége e két géncentrum valamelyikéből származik. Ez egyaránt vonatkozik a lombhullatókra és a tű- vagy lomblevelű örökzöldekre is. A lomblevelű örökzöldek közül például a közönséges mahónia (Mahonia aquifolium) észak-amerikai, az örökzöld madárbirsek (Cotoneaster) és az örökzöld borbolyák (Berberis) pedig csaknem kivétel nélkül Kelet-Ázsiában (főleg Kínában és Japánban) őshonosak.

A fenyők közül a tuják, a hamisciprusok, a duglászfenyők, az öttűs Pinus fajok csaknem kivétel nélkül az említett két géncentrum valamelyikéből kerültek hozzánk.

E rövid földtörténeti kitérő és a sok növényföldrajzi hasonlóság ellenére le kell szögeznünk: a lomblevelű örökzöldek általában a magyarországinál valamivel melegebb és főképp enyhébb telű térség növényei. (Ezt bizonyítja például, hogy a megtelepített fajok közül csak a mahónia hajlamos hazánkban kivadulni, azaz magától elterjedni.) Az asszimilálásra mindig kész lombozatuk a hosszú vegetációs időszak és a télen is gyakori fagymentes periódusok kihasználásához alkalmazkodott. Nagy részük lombhullató erdők cserjeszintjében él (kivétel néhány erősen tövises faj). Itt a fák télen is védik őket az éghajlat szeszélyeitől, a talajukat borító avartakaró pedig megakadályozza a gyökérzóna átfagyását.

A származásból eredő ökológiai sajátosságok

Nyáron a lomblevelű örökzöldek a lombhullató cserjékhez nagyjából hasonló igényeket támasztanak. A tüskés és tövises fajok általában közepesen szárazságtűrők, a nagylevelű és a tövistelen fajok viszont pára- és vízigényesek. Nagy részük félárnyékban érzi jól magát, de napra is telepíthető.

Kimondottan árnyékkedvelők a nagy, vékony levelű fajok, mint például a babérsom (Aucuba japonica).

Fény- és melegigényesek a pálmaliliomok (Yucca), a babérlevelű szuhar (Cistus laurifolius), valamint az ezüstös levelű törpecserjék: cipruska (Santolina), levendula stb.

A téli időszak nehezebb a lomblevelű örökzöldek számára. Egy részük (például a tűztövis) a nagy hidegre is érzékeny, de ennél is veszélyesebb számukra a téli napsütés, az ezzel járó nagy hőingadozás és az élettani szárazság. A széles, örökzöld levelek, ha rájuk süt a nap, délutánra még fagyos időben is „kiengednek”, asszimilálni kezdenek, majd a rákövetkező derült éjszakán annál könnyebben elfagynak. Még nagyobb baj, hogy a napsütés párologtatásra kényszeríti a növényt egy olyan időszakban, amikor a gyökérzet vízutánpótlását a fagyos talaj korlátozza. Gyakoribb ezért, hogy télen az örökzöldek lombja nem lefagy, hanem szabályszerűen leszárad, „leég”. Ha a talajt fehér hó borítja, az erős fényvisszaverésével tovább fokozza a kárt.

A legveszélyesebb időszak a január vége és a február. Ilyenkorra már a talaj mélyen átfagy, s a téltől elcsigázott növények ellenálló képessége is csökken. Ebben az időszakban nagy kárt okozhat még a holdtölték idején száraz hideget hozó északkeleti szél is (ez néhány fenyőt, pl. a hamisciprusokat is károsítja). A naptól a növény déli oldalán, a széltől pedig többnyire az északkeleti oldalon perzselődnek le a levelek.

Az eddigiek alapján tehát azt mondhatjuk, a lomblevelű örökzöldek nyáron a szokásos ápolást, télen viszont fokozott védelmet igényelnek. Mindenképpen alapvető szempont, hogy ezek a növények a kert belső, szélvédett részeire kerüljenek. Óvni kell ezenkívül őket a leveleket károsító élettani szárazságtól. Ennek több módja van.

A legegyszerűbbnek tűnő megoldás, hogy a lomblevelű örökzöldeket (természetesen a fényigényes fajok kivételével) a kert félárnyékos-árnyékos részeire telepítjük; nagy fák alá, vagy épületek északi oldalára. Így nem süt rájuk télen a nap, a fák alatt pedig a lehulló lomb is védelmet ad. A megoldás hátránya, hogy így az örökzöldeket elrejtjük, holott nagy díszértékük miatt a kert szembetűnő (és többnyire napsütötte) részeire kívánkoznának.

Néhány megoldás a lomblevelű örökzöldek védelmére a téli élettani szárazságtól a) árnyékba telepítés; b) a talaj takarása holt anyagokkal; c) a talaj takarása fekvő örökzöldekkel; d) állományszerű telepítés (Rajz: Földi H.)

A másik, gyakrabban alkalmazott megoldás, hogy az élettani szárazságot a talaj átfagyásának meggátlásával mérsékeljük. Házikertben például szalmával, tőzeggel, lombbal takarhatjuk a talajt a téli időszakban. Közparkban ez nem járható út, ezért ott inkább élő növényzettel oldják meg a talaj védelmét, a szoliter örökzöld bokrok közé örökzöld talajtakaró cserjéket ültetnek. Még hatásosabb, ha szoliter növények helyett kisebb-nagyobb örökzöld foltokat telepítenek (állományklíma). A kényesebb örökzöldek telepítés utáni ideiglenes védelmére lécárnyékolók szolgálnak.

Az eddig elmondottak a lomblevelű örökzöldekre általában vonatkoznak. Több olyan faj is van, amely téli-nyári edzettségben a lombhullató cserjékkel is felveszi a versenyt. Ilyenek a Julián-borbolya (Berberis julianae), a közönséges mahónia (Mahonia aquifolium, M. domestica), napos fekvésben a pálmaliliomok, városi (meleg) klímában pedig a tűztövis.

A származásból eredő esztétikai sajátosságok. A lomblevelű örökzöldek a nagy díszértékű növények közé számítanak. Ennek egyik oka a télen is zölden maradó levélzet, másik ok a hazai cserjéktől eltérő, különleges megjelenés, mint a vastag, bőrszerű, sötétzölden csillogó lomb. A kertnek délies jelleget kölcsönöznek.

Összefoglalva: a lomblevelű örökzöldek általában igényesebbek, drágábbak és nagyobb díszértékűek, mint a lombhullatók. Alkalmazásuk ezért elsősorban az intenzíven fenntartott kertekben indokolt. Származásuknál fogva mindig bizonyos hangulati elemet is hordoznak, amit nem árt tudatosan felhasználni.

Telepítési sűrűségük foltszerű alkalmazás esetén azonos a lombhullató díszcserjéknél elmondottakkal. Az ültetőgödör mérete (magános állásban vagy laza foltok esetén) 60 × 60 × 60 cm.

Fenyők

Hazai flóránk tűlevelű örökzöldekben is szegény. Csupán a közönséges boróka él vadon az egész országban, és a Dunántúl nagy részén az erdeifenyő. A nyugati határ mentén, az Alpok előhegyeiben (valószínűleg) őshonos még a luc- és a jegenyefenyő és talán a feketefenyő is.

Fenyők 1. Fenyveserdők öve a magas hegyekben. A fák egysudarúak, rövid oldalágakkal, melyekről télen lecsúszik a hó (Picea abies) (fotó: Schmidt G.) 2. A keskeny, kúpos lucok (Picea omorika) ünnepélyes hangulatúak. Formájuk és sötét lombjuk jól érvényesül a fehér templomfal előtt, komorságukat oldja az eléjük ültetett virágcsoport (fotó: Schmidt G.) 3. A mediterrán származású Atlasz-cédrus (Cedrus atlantica) széles, laza koronája, barátságos megjelenésű, délies hatású (fotó: Schmidt G.) 4. Az oszlopfenyők sora határozott vonalvezetést, sűrűbben telepítve nyírás nélkül is szabályos sövényfalat ad (Thuja occidentalis ’Smaragd’) (fotó: Schmidt G.) 5. A nyílt gyepbe szoliterként ültetett aranylombú tuja (Thuja occidentalis ’Sunkist’) jól érvényesül a repkényszőlő egyöntetű zöld (ősszel bíborlila) háttere előtt (fotó: Schmidt G.)

Fiatal fenyők védelme lécárnyékolóval (Rajz: Horn K.)

Kontrasztos örökzöld csoportok a) mamutfenyő, babérmeggy, kúszó virginiai boróka; b) oszloptuja, babérmeggy (’Schipkaensis’ fajta), pálmaliliomok; c) közönséges boróka, oszlop fajtájú, gömbtuja, kúszó virginiai boróka. A c) összeállítás zavaró hatású, a hibás méretarányok miatt (Rajz: Szügyi E.)

Ültetett fenyőink többsége a mérsékelt égöv hűvösebb zónáiból, az ún. boreális fenyőövből vagy a magas hegységekből származik (fenyvesek, majd fölöttük a törpefenyvesek öve). Eredeti termőhelyükön a tél legalább olyan kemény, a nyár viszont hűvösebb és párásabb, mint hazánkban. Örökzöld lombjuk a rövid vegetációs időszak hátrányát ellensúlyozza. Segítségével kihasználják a kihajtás előtti enyhe periódusokat, de még a tél napfényes időszakát is. Merev (sokszor viaszbevonatos) tűleveleik jól alkalmazkodtak a téli hideghez és az élettani szárazsághoz. Az ilyen levélzet ellenáll a hónak és a jégverésnek, s a széles levelű örökzöldektől eltérően nem szárad le az erős téli napsütéstől.

A klímához való alkalmazkodás eredményeképp alakult ki a kúpos fenyőfaalak is, amelynek ferdén álló ágairól lecsúszik a hó.

A magashegységi vagy a sarkvidéki viszonyok alakították ki a másik ismert fenyőtípust, az ún. kúszófenyőt. Itt a viharos szeleket s a rendkívül kemény teleket csak azok a formák bírják ki, amelyek a földre lapulva a hótakaró alatt védelmet találnak. A felállókat összetöri a szél vagy tönkreteszi a fagy.

Természetes előfordulási viszonyaikból következik, hogy fenyő exótáink java része a magyar teleket jól bírja. Szenvednek viszont a száraz meleg nyártól. Általában ezért jobb talajra, párásabb viszonyok közé valók, mint a lomblevelű fák. Kényesebbek a levegő szennyeződésére is, ami részben a tovább élő (így a szennyező anyagot hosszabb ideig halmozó) lombjukkal kapcsolatos.

Közös tulajdonságuk még, hogy idős korukban általában fényigényesek. (Kivétel a tiszafa, az óriás tuja (Thuja plicata), valamint némelyik jegenyefenyő.) Az erdőt alkotó fatermetű fajok fiatal korban tűrik (sőt igénylik) ugyan a beárnyékolást, de később fény hiányában fejlődésük szinte teljesen leáll, s koronájuk eltorzul. Az ilyen fajok csemetéi kényesek a tűző napra és a nagy hidegekre. A telepítés után ezért egy ideig ajánlatos lécárnyékolóval védelmet adni. Az árnyékolót akkor távolítsuk csak el, ha a kis fenyő elérte az 1–1,5 méteres magasságot.

Némely fajnak különböző színváltozatai is vannak, amelyek a fajon belül eltérő ökotípusokat képviselnek. A szürke, kékes vagy ezüstös lombú alakok általában jobban bírják a szárazságot a leveleiket védő viaszbevonat miatt. Ezzel szemben a sárga vagy fehértarka, klorofillhiányos változatok (néhány kivételtől eltekintve) igényesebbek és lassúbb növekedésűek a tőalaknál. Ez utóbbiak párás klímában, egészséges, üdezöld növények környezetében díszítenek. Száraz termőhelyre vagy önmagukban ültetve nem valók, mert betegesnek tűnnek.

Kertjeinkbe néhány melegebb vidékről származó fenyőt is ültethetünk, ilyen például a feketefenyő, a keleti tuja, más néven életfa (Thuja orientalis) vagy a mediterrán igényű valódi ciprusok (Cupressus) és a cédrusok. Ezek hazájában ritkábban okoz gondot a hónyomás, és ez a korona alakján is meglátszik; lazán szétterül vagy mereven felfelé álló oldalágakból áll. E lényeges szerkezetbeli különbségre gyakran csak egy erős havazás után figyelünk fel. A keleti tujának például nálunk két alaptípusa létezik, az egysudarú és a többsudarú alaptípus. Ezektöbbé-kevésbé hasonló megjelenésűek. A hónyomás hatására azonban a többsudarú típus koronája szétnyílik, súlyos esetben össze is törik. Az egysugarú típusnak ezzel szemben csak az oldalágai hajlanak vissza, a központi sudár pedig egyenesen áll. (A nyugati tuja hazájában rendszeresek a havas telek, ezért az természettől fogva egysudarú. Az oszlopos tujafajtáknál viszont ügyelni kell, hogy lehetőleg csak egy sudaruk legyen.) Az oszlopborókákat és az oszlopos tiszafát pedig nem árt télire összekötni, hogy széjjel ne nyomja a hó.

A melegigényes fenyők nyarainkat jól bírják. Némelyikük (keleti tuja, feketefenyő, ciprusok) szárazságtűrésben versenyre kel a legedzettebb lombhullatókkal, s a levegő szennyezettségét is elég jól elviseli. Ebből a csoportból kerülnek ki ezért a legjobb várostűrő fenyőfélék. Egy részük viszont már megsínyli a nagy téli hideget (ciprus, cédrus, keleti tuja), különösen, ha előtte a nyár túl hűvös volt.

A fenyők a kert legreprezentatívabb díszei közé tartoznak. Természetes előfordulásukból adódóan a boreális fenyőöv fajai nagy mennyiségben alkalmazva északias vagy hegyvidéki jelleget adnak a kertnek. Délies hatásúak viszont a magasban ellaposodó koronák vagy a keskeny oszlopformák.

További hangulati hatások adódnak egyes fenyők jellegzetes formájából vagy az eddigi felhasználással kapcsolatos beidegződésekből. Ezekre néhány példa:

Örvös elágazású fenyők. Szabályos kúpos termetük, sűrű, tömör lombjuk ünnepélyes, már-már szigorú hangulatot áraszt. Ide tartoznak a lucok (Picea), a jegenyefenyők (Abies), a duglászfenyők (Pseudotsuga). Jól felhasználhatók architektonikus kertekben vagy reprezentatív középületek környékén, a monumentalitás fokozására. Oldottabb kialakítások esetén csak módjával alkalmazzuk azokat. Hasonló megjelenésű, de még sötétebb lombú és nagyobbra növő faj a mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum).

Kéttűs és öttűs fenyők. Az előző csoportnál lazább ágrendszerűek, formájuk kevésbé szabályos, ezért általában barátságosabb megjelenésűek. Különösen vonatkozik ez a szabad állásban szabálytalan koronát nevelő, vöröses kérgű és világos lombú erdeifenyőre. Ez utóbbi fajt szürke lombú aljnövényzettel társítva hangsúlyozhatjuk a termőhely száraz voltát. Fehér, rózsaszín és sárga virágú cserjék csoportjában, nyírfával elegyítve viszont üde, derűs hangulatot teremt.

Tuják és hamisciprusok, tiszafa. Az alapfajok komor megjelenésűek, a temetőkre emlékeztetnek. Fajtáik ezzel szemben a színek és formák óriási változatosságát kínálják, de éppen különlegességük miatt csak módjával alkalmazandók.

Borókafajok. A fatermetűek (Juniperus virginiana, J. chinensis) hatásukban az előző csoporthoz állnak közel. A szürke lombú, szabálytalan növésű közönséges boróka (alapfaj!) szélsőséges, gyakran száraz termőhelyre utal, jelzőnövényként felhasználható, a nyírfával és a fehérnyárral együtt. Az elfekvő fajok, illetve fajták nagy tömegben alpesi jelleget adnak.

Vörösfenyő (Larix decidua). Karcsú termetével, üdezöld lombjával derűs, napfényes hangulatot teremt. A lombhullató fákhoz hasonlóan jól jelzi az évszakok változását.

Mocsárciprus (Taxodium distichum), kínai ős-mamutfenyő (Metasequoia glyptostroboides). Szabályos koronájukkal ünnepélyes, ugyanakkor barátságos megjelenésűek. Jól társíthatók csüngő ágú vagy gömb koronájú lombos fákkal.

A díszfaiskolai szabvány szerint a középerős és erős növésű fenyők többsége 40 cm-es méret felett forgalmazható. (A méretet a kúpos növekedésűeknél függőleges irányban, az elfekvőknél vízszintes irányban kell érteni.)

A méretkategóriák 1 m-ig 20 cm-enként, 1–2 m között 25 cm-enként követik egymást. A közterületi parkosítás céljaira a legmegfelelőbbek a 60/80-as vagy 80/100-as méretek. Az ekkora növények már elég nagyok ahhoz, hogy kibírják a fenntartás viszontagságait, de még elég fiatalok a könnyű, gyors regenerálódáshoz.

Az ültető gödör mérete 80 × 80 × 60 cm, vagy 60 × 60 × 60 cm. Csoportos telepítés esetén az ültetési távolság:

  • laza csoportoknál minimum 2 × 2 m,

  • kúszófenyőkből kialakított összefüggő talajtakaró foltok esetében 1 × 1–1,5 × 1,5 m.

Rózsák

A rózsák az emberiség első ültetett dísznövényei közé tartoznak. Nemesítésük több ezer éve kezdődött, és napjainkban is tart, számtalan fajtát, a színek és formák megszámlálhatatlan sokaságát hozva létre. A fajták pontos botanikai besorolása szinte lehetetlen az ismeretlen időkbe visszanyúló származás, a számtalan nehezen követhető keresztezés és az egyre-másra létrehozott újabb és újabb típusok miatt. Ehelyett inkább a díszérték és a felhasználás szempontjából csoportokba sorolták. E csoportok a nemesítés különböző állomásait és egyben különböző nemesítési irányokat képviselnek. Díszértékük mellett biológiai ritmusuk és igényeik is különböznek. A kertépítészetben alkalmazott legfontosabb csoportok a következők.

a) Vad fajok

Jellegükben, igényeikben nem különböznek lényegesen az egyéb lombhullató díszcserjéktől; virágaik szimplák, a betegségekre, kártevőkre és a téli hidegre nem érzékenyek. Alkalmazásuk ezért az ott elmondottak szerint történhet.

b) Parkrózsák és középkori rózsák

Erős növésű, 2–3 m-es bokrot nevelő rózsák tartoznak ebbe a csoportba. Virágaik általában teltek vagy szimplák, de igen nagyok, illatosak vagy illat nélküliek. Nagy részük a nyár folyamán kétszer vagy esetleg többször is virágzik.

A parkrózsák igényesebbek a vad fajoknál, de azért eléggé edzettek; különösebb növényvédelmet vagy téli takarást nem igényelnek. Metszésük is csak a 2–3 évenkénti ifjításra szorítkozik.

A parkrózsák a közepesen intenzív parkok szép és nem túl igényes díszei. Felhasználhatók a történelmi kertekben és parasztkertekben is.

c) Kerti rózsák (Nemes rózsák)

Az ide tartozó fajtatípusokat jórészt az utóbbi száz évben állították elő az Európában addig elterjedt egyszer virágzó (középkori) rózsák és a Délkelet-Ázsiából behozott folytonnyíló rózsák többszörös összekeresztezésével. Ezek a rózsák a nemesítés magas fokát képviselik. Virágaik teltek és többnyire illatosak. Színskálájuk a hófehértől a sárga és rózsaszínen keresztül a sötétvörösig terjed. A nyár folyamán több hullámban, többé-kevésbé folyamatosan nyílnak. Nagy díszértékük fokozott igényekkel párosul: évente rendszeres metszést, egyes fajtái pedigfolyamatos növényvédelmet is kívánnak. Kelet-ázsiai szülőiktől a folytonvirágzó képesség mellett némi fagyérzékenységet is örököltek.

Rózsák 1. Erős növésű, magasra futó, egyszer virágzó kúszórózsa egy régi ház falán. A kúszórózsák nem képesek önálló kapaszkodásra: támrendszert (például sűrű, de erős virágrácsot) és az első időkben némi emberi segítséget is igényelnek hozzá (fotó: Schmidt G.) 2. Klasszikus stílusban kialakított rozárium, hozzájuk illő kerti épületekkel. A rózsagyűjtemény központi részén a folyton virágzó kerti rózsákat (teahibridek, floribundák, polyanthák stb.), míg a széleken az edzettebb parkrózsákat és a régi fajtákat helyezték el (fotó: Schmidt G.)

A legújabb nemesítésű fajták között már olyanok is vannak, amelyek ellenállóak a két legveszélyesebb kórokozóval, a feketefoltossággal és a lisztharmattal szemben. Ha pedig Rosa canina alanyra szemzik őket, a szárazságtűréssel sincs gond.

Mindez együttesen indokolja, hogy a kerti rózsák a kert kiemelt pontjaira valók: utak, pihenők mellé, épületek közvetlen környezetébe. Feltűnő és folyamatosan nyíló virágaikkal reprezentatív jelleget adnak. Felhasználási módjuk a fajtacsoporttól függően többféle lehet. Főbb fajtatípusaik:

Teahibridek (rövidítve: TH).

Képviselői nagyra nőnek, nyár végére a 1,5–2 méter magasságot is elérik. Egy száron kevés (1–3, ritkán 5 db), de nagyméretű virágot hoznak.

Napjainkban ezek a legelterjedtebb nagyvirágú kerti rózsák, amiket vágásra is előszeretettel termesztenek üveg alatt hajtatva és szabadföldön egyaránt. Virágzásuk május végétől kezdve egészen az őszi fagyokig folytonos, mivel minden hajtás bimbóban zár. Színskálájuk a fehér, sárga, rózsaszín és piros minden árnyalatát és kombinációját felöleli, sőt még lilás („kék”) színű fajtáik is vannak. A magas díszérték „ára”, hogy a teahibridek kényesek és igényesek. Fokozottan érzékenyek a fagyra, de a betegségre, kártevőkre is.

Az ide tartozó rózsafajták a kertben szoliterként vagy laza csoportokban mutatnak a legjobban, ahol a növény alakja, lombja és virága egyaránt érvényesül. Telepíthetők rózsaágyba is, ez esetben a tőállás 4–5 db/m2. Általában nem adnak annyira intenzív és egyöntetű színfoltot, mint az ágyásrózsák, a nagyobb növénymagasság és a virághoz képest nagyobb tömegű lombozat miatt.

Kerti rózsák és virágágyi rózsák fajtatípusai (valamennyien folytonvirágzók) a) teahibrid és remontáns; b) floribunda, floribunda grandiflora; c) polyantha és polyanthahibrid (Rajz: Horn K.)

Polyantha (Po) és polyanthahibrid (Ph) rózsák

Alacsony vagy középmagas növekedésűek (40–100 cm). Virágaikat sokvirágú, lapos bugavirágzatokban hozzák. Az egyes virágok viszonylag kicsik és nem is mindig illatosak, a lombozat fölött nagy tömegben fejlődve azonban igen intenzív színhatást adnak.

Az említett két fajtatípust legtöbbször rózsaágyak kialakítására használják, ezért az ide tartozó fajtákat virágágyi rózsáknak is nevezik. A telepítés sűrűsége 6–10 db/m2 (30–40 cm-es tőtávolság). Ilyen sűrű állásban a növények már nem egyedileg, hanem összefüggő színfoltként érvényesülnek, az egynyári virágokhoz hasonlóan.

A virágágyi rózsák alkalmazási területei sok tekintetben hasonlóak az egynyári virágokéhoz. A színek társítására az általános elvek az irányadók. A virág mellett egyes fajták pirosan kihajtó lombja is színeffektust ad.

Floribunda (Fl) és floribunda grandiflora (Flgfl) rózsák

Ezek átmenetet képeznek a polyanthahibridek és a teahibridek között, ami a polyanthahibridekénél magasabb termetben, egy virágzatban kevesebb, de nagyobb méretű virágban nyilvánul meg. A floribunda grandiflora rózsák már egy kisebb teahibridre emlékeztetnek, sokszor nem is lehet köztük éles határt vonni. Felhasználásuk ennek megfelelően szoliterként, de ágyakban is történhet.

A virágágyi vagy ágyásrózsák a teahibrideknél valamivel edzettebbek.

Miniatűr rózsák (babarózsák)

Közös tulajdonságuk a törpe termet (max. 30–40 cm), a gyenge növekedés, a finom ág- és levélrendszer, a sok apró, egyszerű vagy féligtelt virág.

A miniatűr rózsákat zölddugványról szaporítva többnyire cserepes dísznövényként forgalmazzák, de a házikertbe kiültetve és télire takarva a szabadban is megélnek. A betegségekre, fagyra és a kártevőkre a kerti rózsákhoz és virágágyi rózsákhoz hasonlóan érzékenyek.

Kúszórózsák

Változatos származású és díszű fajták tartoznak ide, melyek egyetlen közös vonása a kúszó jellegű hajtásnövekedés. Virágaik többnyire teltek, a nyár folyamán egyszer vagy többször is nyílnak. Általában véve a folytonvirágzók igényesebbek az egyszer nyílóknál, mind a növényvédelem és metszés, mind pedig a téli takarás vonatkozásában.

A kúszórózsák önálló kapaszkodásra nem képesek. Ezért csak támberendezésre (pergolák, virágrácsok, gúlák) futtathatók, de annál is némi segítséget, kötözést igényelnek. A kerti és a virágágyi rózsákhoz hasonlóan erősen kultúrjellegűek.

A kúszórózsákon belül külön csoportot képeznek az ún. climbing változatok, amelyek valamelyik korábban ismertetett fajtacsoportból keletkeztek rügymutáció útján. Nevük származásukra utal: a ’Climbing Peace’ a ’Peace’ teahibrid rózsa kúszó sportja, a ’Climbing Orange Triumph’ az ’Orange Triumph’ polyantha rózsáé és így tovább. Ezek a változatok nem igazi kúszórózsák, csak ívesen elhajló, hosszú hajtásokat nevelnek. Ezért, amellett hogy támrendszerre is futtathatók, a nyílt gyepfelületben, szoliterként ültetve is jól mutatnak.

Talajtakaró rózsák

A csoport – a kúszórózsákhoz hasonlóan – rendkívül vegyes származású és virágzási jellegű fajtát foglal magában, melyek közös tulajdonsága a viszonylagos edzettség (általában nem kell permetezni és takarni), az alacsony (50–100 cm-es), de agresszív növekedés. Egyes képviselői a már ismertetett alacsony termetű fajok (többnyire a R. rugosa) „újrafelfedezett” szimpla, telt vagy féligtelt fajtái, másokat az utóbbi 1–2 évtizedben kimondottan talajtakaró célra állították elő. Ez utóbbiak elterülő növekedésűek, apró, fényes, egészséges levélzettel és folytonos virágzással. Szaporításuk részben szemzéssel, részben dugványról történik. Ez utóbbi minden felhasználó számára előnyösebb, mert így nem hoznak vad sarjakat.

Sövényrózsák

Sűrűn elágazó, erősen tüskés, felfelé törő hajtású rózsák. A metszést jól tűrik. Évente egyszer sok virágot hoznak.

Díszfák, díszcserjék ültetése, gondozása

Díszfák, díszcserjék szabványai, beszerzése, telepítése

A közterületre kiültethető díszfák díszcserjék minimális minőségi és csomagolási követelményeit az MSZ 12170, MSZ 12172, valamint a MSZ 12175-ös szabványok tartalmazzák. (E szabványokat többnyire akkor nézik meg, ha egy vállalkozó által elvégzett parkosítással szemben reklamációk adódnak. A saját kertjébe természetesen mindenki azt és olyan minőséget ültet, amilyet akar.)

A beszerzés kis tételek esetében többnyire faiskolai árudából, nagy mennyiségek esetén közvetlenül a faiskolából történik.

Tájékoztatás végett közöljük a faiskolák által használt rövidítéseket.

Rövidítések:

GY

Szabadgyökerű növény

GYD

Gyökeres dugvány

GYZD

Gyökeres zölddugvány

OL

Oltvány

Cellás

66, 104 lyukú szaporítótálcában nevelt növények

CSP

Cserepes; az 1,5 liternél kisebb űrtartalmú, különböző cserepekben, fóliazacskóban stb. nevelés alatt álló növények megnevezése. A CSP megjelölés utáni szám a cserép nagyságát jelöli.

KONT

Konténeres, legalább 1,5 liter, vagy ennél nagyobb űrtartalmú edényben, fóliazacskóban (KONT F), ill. merevfalú edényben (KONT M) nevelt, szabvány minőségű növények.

SU

Suháng

PF

Parkfa – tőtől ágas

SF

Sorfa – minimum 220 cm törzsmagasságot és 6 cm törzskörméretet meghaladó méretű fa

TT

Többtörzsű fa

1 × i, 2 × i stb.

Egyszer, kétszer stb. átiskolázott növények

DL

Drótlabdás

FL

Földlabdás

SOL

SZOLITER – többéves, egyedi díszítőértékkel bíró növény

 

Méretek:

Cserjék

Magasság vagy átmérő cm-ben

Fenyők

Magasság, elterülőknél az átmérő cm-ben

Parkfák

Magasság cm-ben

Sorfák

1 m magasságban a törzs kerülete cm-ben

A telepítés (ültetés)
Lomblevelű, lombhullató fák és cserjék telepítése

a) A telepítés időpontja

A lombhullatókat szabad gyökérrel a nyugalmi időszakban – lombhullás és lombfakadás között – fagymentes időben, és ha a talaj sincs átfagyva – elvileg bármikor telepíthetjük. Az ültetés két fő időszaka azonban ősszel (október végén–novemberben) és kora tavasszal (február végén–márciusban) van, a gyümölcsfákhoz hasonlóan.

Az őszi ültetés a jobb megeredés és a kevesebb munkaráfordítás szempontjából előnyösebb. Ilyenkor a növény gyökerein ejtett sebek télig még gyógyulni kezdenek, és mivel a gyökérképződés a fagymentes talajzónában télen sem áll le teljesen, tavaszig a begyökeresedés is megindul. Ősszel a talaj többnyire elég nedvességet tartalmaz; ez esetben az ültetés utáni beöntözés elhagyható. A tél folyamán hullik annyi csapadék, amennyi a gyökerek beiszapolódásához szükséges.

Tavaszi ültetés esetén a növénynek a kihajtásig kevesebb ideje van a begyökeresedésre és a gyökerein ejtett sebek beforradására. Az ilyenkor megmozgatott talaj könnyebben szárad, a megeredés bőséges beöntözés nélkül bizonytalan. Ez munkatöbblettel is jár, ezért tavasszal csak akkor ültessünk, ha erre ősszel nem volt mód.

A telepítés időpontjával kapcsolatban elmondottak a díszfák, díszcserjék többségére érvényesek. A gyümölcsfákhoz hasonlóan azonban közöttük is akadnak olyan fajok, amelyek számára jobb a tavaszi, mint az őszi telepítés. Déli származású növények ezek, amelyek a gyors begyökeresedéshez magasabb talajhőmérsékletet igényelnek, és őszi telepítés esetén a talajban a begyökeresedés folyamatának elhúzódása ősszel visszavetheti fejlődésüket. Ilyenek az alábbi fajok:

Broussonetia papyrifera, Catalpa fajok, Celtis fajok, Evodia fajok, Magnolia fajok (húsos gyökérzet), Paulownia tomentosa, Tilia tomentosa.

Ha mód van rá, a fenti fajokat akkor telepítsük, amikor rügyeik pattanni kezdenek. Ebben az állapotban a növény „élő hőmérőként” saját maga jelzi, hogy a hőmérséklet elérte az aktiváláshoz szükséges határértéket.

b) Az ültetőgödör előkészítése

Az ültetőgödör mérete:

  • fák számára: 1 × 1 × 1 méter,

  • suhángok és bokorfák számára: 0,8 × 0,8 × 0,8 méter,

  • cserjék számára: 0,6 × 0,6 × 0,6 méter, vagy 0,4 × 0,4 × 0,4 méter.

A gödör kiásásának és előkészítésének a menete termett talajon az alábbi: a kiásás során tegyük külön a humuszban gazdag feltalajt és a humusz- és tápanyagszegény altalajt. Később, a betemetés során a feltalaj kerül majd alulra a gyökerekhez. Alaptrágyázásként ezt a talajt még érett istállótrágyával vagy komposzttal keverjük össze. Egy 0,6 × 0,6 × 0,6 m-es gödörbe kb. 1 vödör istállótrágyát vagy komposztot tegyünk. A friss trágya nem megfelelő, mert az erjedésben lévő, gyorsan bomló szerves anyag a gyökerek rothadását okozhatja. A gödröket az ültetés előtt lehetőleg 3–4 héttel ássuk meg, így a trágya a talajjal tökéletesen keveredik, „összeérik”. Az elkészített gödröket utána visszatemetjük, hogy ülepedjen. Ültetéskor csak annyira ássuk ki újra, hogy a növény gyökérzete beleférjen.

Városi parkban többnyire nincs „feltalaj”, illetve „altalaj”, mivel a terület bolygatott, gyakran építkezések visszahagyott törmelékével töltötték fel. Itt a kiásott gödröket teljes mértékben idehozott termőtalajjal töltsük meg, amit a fentiek szerint komposzttal vagy egyéb trágyával gazdagítsunk. Sűrűn telepített cserjefoltnál a folt egész tükrét kiemeljük, majd termőföldet terítünk bele.

Megjegyzés: A kellő méretű és jól előkészített ültetőgödör jó kezdeti növekedést biztosít az elkövetkező 1–2 esztendőre, így tulajdonképpen a nyári fenntartás munkáit csökkenti. A gödörásáson ezért – amit a téli holtszezonban tudunk elvégezni – sohase akarjunk spórolni.

c) Az ültetés menete

• Ültetés szabad gyökérrel

A lombhullató díszfák, díszcserjék többsége szabad (csupasz) gyökérrel is nagy biztonsággal átültethető. Miután az ilyen növények a legolcsóbbak, a kertépítésben (ha csak szervezési gondok nem indokolják az ellenkezőjét), lehetőleg ilyen anyag felhasználására kell törekedni.

A növény előkészítése. Először a gyökereket éles ollóval visszametszve eltávolítjuk a sebzett, roncsolt részeket. A gyökérvisszavágás ne legyen mechanikus: előfordul, hogy a gyökérsebek egy része már a vermelőben beforrt, sőt, bennük az elágazások kezdeményei is kialakultak. Ezt a gyökérvégek bunkószerű megvastagodása jelzi. Az ilyen gyökereket ne kurtítsuk meg, hiszen ezzel a növényt 2–3 hetes előnytől fosztanánk meg a begyökeresedés folyamán.

A következő művelet a pépezés: a gyökereket híg sárba mártjuk. Ajánlatos a pépet komposzt vagy érett trágya és agyagos föld 1:1 arányú keverékéből készíteni, amelybe rovarölő szert is teszünk. A pép elsődleges funkciója, hogy megakadályozza a kiszáradást a telepítés folyamán, a rovarirtó szer pedig a talajlakó kártevők ellen véd.

Olyan mélyre ültessük, amilyen a növény eredeti helyén a talajban volt. Sekélyebb telepítésnél a gyökerek kiszáradhatnak, a túl mélyre ültetés esetén a gyökerek befulladása miatt a növény satnyán fejlődik. Kivételt képeznek a gyökérnyakba szemzett oltványok. Ezeket ajánlatos úgy telepíteni, hogy az oltás helye 5–10 cm-rel a talajfelszín alá kerüljön. Így sok esetben a nemes rész legyökeresedve az alanyt mintegy megfojtja maga alatt, ezzel megakadályozzuk a vadhajtások előtörését. A gyökerek a talajban természetes helyzetben, egyenletesen elosztva helyezkedjenek el. Jó, ha az ültetést ketten végzik: az egyik tartja a növényt, a másik a földet húzza a gyökerekre, majd rétegenként óvatosan megtapossa. A gyökerek egyenletes eloszlását a növény óvatos rázogatásával is elősegíthetjük. Tavaszi ültetéskor (ha száraz a föld, ősszel is!) a gyökereket még a gödör betemetése előtt 1–2 vödör vízzel beiszapoljuk, majd a gödröt a maradék földdel betemetjük.

Ősszel a töveket lazán felkupacoljuk, ezzel is védve őket a téli hideg ellen. Tavasszal azután a kupacokat kibontva a tő körül tányérszerűen képezzük ki a talajt. Ilyenkor nem árt még egy alapos beöntözést adni. Tavaszi telepítés esetén felkupacolás helyett tányérozzuk a töveket.

A fák ültetésének fontos mozzanata a karózás. A karó a fa törzsénél kissé magasabb legyen, és még a gödör betemetése előtt helyezzük el a gyökerek között a növény szél felőli oldalán (az uralkodó szélirányt tekintve). Az ültetés után laza 8-as kötéssel rögzítsük.

Ültetés utáni visszametszés. Az átültetés során a növény elveszti gyökereinek egy részét. A további normális fejlődés érdekében ezért metszéssel kell egyensúlyba hozni a föld feletti és a föld alatti részeket. Optimális időpontja kora tavasszal, rügyfakadás előtt van (tavaszi telepítéskor az ültetéssel egyidőben). Közületi parképítő munkáknál – üzemszervezési okok és a könnyebb kivitelezés miatt – a fák koronáját többnyire közvetlenül a telepítés előtt vágják vissza, függetlenül az ültetés idejétől.

Díszfák esetében kiválasztjuk a leendő korona sudarát képező vezérvesszőt, és 2–3, esetleg 4 oldalvesszőt. A többit eltávolítjuk. A meghagyott vesszőket hosszúságuk felével-harmadával visszametsszük úgy, hogy az uralkodó helyzetben lévő sudárhoz képest egy képzelt kúppalást mentén helyezkedjenek el. A visszavágás mértéke a növekedés erélyétől függ: erős növekedésű fajokat gyengébben, a gyengébb növekedésűeket erősebben kell visszametszeni (kevesebb meghagyott rüggyel terhelni). Minél erőteljesebb a visszametszés, annál bujább, erőteljesebb lesz a hajtásfejlődés, ezzel tulajdonképpen a fácska jövendő vázágrendszerét készítjük elő. Az oldalvesszőket kifelé álló rügyre metsszük, a vezérvesszőt pedig olyan állású rügyre, hogy a belőle fejlődő hajtás növekedési iránya ellensúlyozza a sudár esetleges várható elferdülését, görbületeit. A páros rügyállású fajok (Acer, Fraxinus) visszavágott sudarának egyik rügyét kivakítjuk, hogy elejét vegyük a villás elágazódás kialakulásának. A felsorolt általános szempontokat később a koronaalakító metszés során is vegyük figyelembe.

Nem metsszük vissza az erős csúcsrügyű vadgesztenye sudarát, mivel visszavágás nélkül csak a csúcsrügyből, visszavágás esetén viszont a legfelső 2–4 rügyből hozna új hajtást villás elágazással.

A díszcserjék erősebb visszametszést igényelnek. Először is tőből eltávolítjuk a beteg vagy sérült ágrészeket. A meghagyott vesszőket a talaj felett 20–25 cm-re vágjuk vissza egészséges, jól fejlett rügyekre. Az ezekből fejlődő erőteljes hajtások a későbbiekben a bokor szolid vázát alkotják. Míg a fáknál a metszlapot a rügy felett kb. 1,5 cm-rel készítjük és úgy, hogy a rüggyel ellentétes irányban lejtsen, a cserjéknél ez kevésbé fontos, mivel rügyeik mindenképpen sűrűn állnak.

Telepítés földlabdával

A lombhullató fák, cserjék közül feltétlenül földlabdával kell telepíteni az Alnus, a Betula, a Carpinus, a Fagus, a Juglans, a Magnolia és a Quercus nemzetségek képviselőit, továbbá a Corylus colurnat és az Acer palmatumot.

A felsoroltak többsége erdőt alkotó fafaj: a földlabdával a gyökerek gombaflóráját (mikorrhiza) visszük át és őrizzük meg. A Magnolia, a Juglans és Carya fajoknál a földlabda a kényes húsos gyökerek védelme miatt kell.

A felsoroltakon túlmenően néhány faiskola csaknem minden díszfát földlabdával forgalmaz a biztonságos megeredés érdekében.

Telepítésük során elsőrendű fontosságú, hogy a földlabda épen maradjon. Az ültetés előtt a kiásott gödröt annyira temessük vissza, hogy a belé helyezett földlabdás növény gyökérnyaka a talajszintbe vagy (számítva némi süppedéssel) 2–3 cm-rel a talajfelszín fölé kerüljön. Ha a földlabdát (szabályosan) a talajban elbomló jutazsákba vagy hálóba csomagolták, a csomagolóanyaggal együtt helyezzük a gödörbe. Ezután a lebontott takaróanyagot vízszintesen terítsük szét, és a gyökerekkel együtt temessük be. Előtte a földlabdából esetleg kilógó gyökereket éles ollóval vágjuk vissza. Ha a földlabdát (helytelenül) valamilyen el nem bomló anyagba (fólia, műanyag rafia stb.), ezt értelemszerűen ki kell venni betemetés előtt a gödörből, mivel a későbbiekben akadályozná a gyökérfejlődést.

A földlabdával telepített bokorfa, parkfa vagy sorfa méretű fákat, cserjéket az ültetés után általában nem vágjuk vissza. Az így telepített fajok kb. 8–10 cm-es törzskörméretig ezt nem igénylik. Kivételt képeznek a földlabdás továbbnevelt (túlkoros) fák, melyek koronaméretét, a csupasz gyökerű fákhoz hasonlóan, ültetés után csökkenteni kell a gyökérzettel arányosan.

Konténeres növények telepítése

A földlabdás telepítésnél felsorolt fajokat – kb. bokorfa méretig – a faiskolák néha konténerben nevelik. Feltétlenül konténerben kell nevelni ezeken kívül a következő gyér gyökerű cserjefajokat: Caryopteris, Cytisus, Helianthemum, Hypericum, Halimodendron, Lespedeza stb.

A felsoroltakon túl bizonyos mennyiséget általában a többi cserjéből is konténerben állítanak elő, a telepítés és az értékesítés időszakának meghosszabbítása végett. Sorfát ilyen formában csak keveset nevelnek, mivel egy idő után a konténer visszafogja a növekedést, és nehéz megakadályozni a gyökérzet körbefordulását. Ez utóbbiaknál gyakoribb, hogy (megrendelésre) a tavasszal csupasz gyökérrel kiásott növényeket konténerbe teszik és csak néhány hónapig nevelik ott a nyári ültetésig.

Konténerből – elvileg – a túl fagyos téli időszak kivételével bármikor telepíthetünk. Az eredés és az ápolás szempontjából azonban ekkor is a legelőnyösebb az őszi és a tavaszi ültetési időszak.

A telepítés menete az alábbi:

Az ültetőgödröt annyira temessük vissza, hogy a gyökérlabda magassága + 10 cm maradjon üresen. A gyökérlabdáról szedjük le a konténert, majd a körbefordult gyökereket bontsuk szét és sugarasan húzzuk el a gödör alján. Ezt a műveletet többnyire elmulasztják, pedig két okból is fontos:

  • a gyökereket így a talajba „kényszerítjük”, elejét véve annak, hogy a laza és tápdús termesztőkőzegben maradva egy gyors nyári kiszáradás, télen pedig élettani kiszáradás vagy fagyás forrásává váljanak,

  • körkörösséget megszüntetve lehetővé tesszük egy stabil pányvázógyökérzet kialakulását.

A gödröt a szokásos módon temessük, a gödör teljes betemetése előtt pedig öntözzük be.

Városi parkban talajcsere után a konténeres cserjéket gyakran kapával ültetik. Hatékony és gyors módszer ez, de a gyökérlabda szétbontására itt is ügyelni kell.

A konténeres lombhullató fák, cserjék a telepítés után nem igényelnek visszavágást, miután gyökerük teljes egészében megmarad. Ennek ellenére a cserjéket a csupasz gyökérrel telepítettekhez hasonlóan ajánlatos a talajfelszín felett 20–25 cm-rel visszametszeni. Ez kizárólag a növény bokrosodását szolgálja. Elhagyandó a visszavágás, ha a cserjefoltnak (pl. Berberis thunbergiiből lakótelepi parkban) forgalomterelő funkciót szánunk, és azt akarjuk, hogy ennek kezdettől fogva eleget tegyen.

Lomblevelű örökzöldek telepítése

A lomblevelű örökzöldeket a faiskolák régebben földlabdával, ma szinte kivétel nélkül konténerben hozzák forgalomba. Így szakszerűen kezelve fagymentes időben elvileg az év minden szakában átültethetők, de az ültetés optimális időpontja a kora ősz: szeptember második fele. Ilyenkor a növekedés már leállt, az idő lehűlt, többnyire csapadék is van, a talaj viszont még elég meleg ahhoz, hogy télig a begyökeresedés beinduljon és az esetleges gyökérsebek beforrjanak. Az ültetés menete azonos a lombhullató cserjékével. A lomblevelű örökzöldeket ültetés után nem vágjuk vissza, és később sem igényelnek alakító metszést. Legfeljebb a sérült vagy beteg ágrészeket távolítjuk el.

Fenyők telepítése

A fenyőket földlabdával vagy konténerben hozzák forgalomba. Konténerből elvileg bármikor ültethetők, földlabdásan ősszel vagy tavasszal. Az ültetés legmegfelelőbb időpontja azonban tavasszal van, közvetlenül a hajtásnövekedés megindulása előtt (március vége–április eleje) Különösen fontos ez a melegigényes fajoknál: Pinus nigra, Picea omorika, Cedrus fajok stb.

A Cupressus fajokat még később telepítjük: április második felében, amikor a téli vízvesztéses időszak után ismét „megszívták” magukat, lombozatuk kisimult és visszanyerték üde, nyári színüket.

Az ültetés menete megegyezik a földlabdával vagy konténerben elültetett lomblevelű fák, cserjék ültetésmenetével. Telepítés után a fenyőket sem vágjuk vissza (nem is kedvelik), és a későbbiekben sem metsszük különösebben. Ha azonban módunk van rá, a telepítést követő 1–2 évben védjük árnyékolóval a túl erős napsugárzástól és a széltől és rendszeresen öntözzük.

Megjegyzés: A téli telepítés mind a tű-, mind a lomblevelű örökzöldek számára kedvezőtlen. Ilyenkor a talaj hideg, a növény nem tud begyökeresedni, és nem is annyira a téli fagy, mint az élettani szárazság tehet igen nagy kárt bennük. Üzemszervezési okokból mégis előfordul, hogy télen kell telepíteni. Ilyenkor ügyeljünk az élettani szárazság elkerülésére; szalmával, lombbal vagy tőzeggel takarjuk a talajt, hogy át ne fagyhasson.

Díszfák, díszcserjék szállítása és vermelése a telepítésig

A szállítás során a gyökereket – az örökzöldeknél pedig a lombot is – óvni kell a kiszáradástól. A csupasz gyökerek közé nedves szalmát tömködünk, a gépkocsi platóját pedig ponyvával védjük a széltől. Fagyos időben (–2 °C alatt) csupasz gyökerű növényt ne szállítsunk. Földlabdás vagy konténeres növények –8, –10 °C hidegig még biztonsággal szállíthatók.

A fákat és cserjéket megérkezés után azonnal bontsuk ki, vizsgáljuk meg, hogy nem érte-e károsodás, majd ültetésig gyorsan vermeljük el. A vermelőben a növényeket soronként döntve helyezzük el úgy, hogy dél felé nézzen a csúcsuk: így a korona árnyékolja a tövet, ugyanakkor „elszalad” felette a (télen többnyire észak-északnyugati) szél. A vermelés során a gyökereket olyan mélyen temessük be földdel, hogy a gyökérnyak is föld alá kerüljön.

A szállítás során a növényeket különböző károsodás érheti: fonnyadás, fagyás, sérülés. Ha a gyökerek vagy a vesszők a szállítás során kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek, vermelés előtt a sérült, roncsolt részeket az egészségesig metsszük vissza. Ha az idő meleg és száraz volt és a csomagolás nem teljesen szakszerű, előfordul, hogy a növények megfonnyadva érkeznek meg. Ezt arról vehetjük észre, hogy a vesszők héja megráncosodott. Ilyenkor a gyökereket kissé visszametszve, a töveket 1 napig áztassuk vízbe, és csak ezután vermeljük el, szükség esetén a veremben is öntözzük. Csak akkor szabad ültetni, ha a vessző héja kisimult, jelezve, hogy elég vizet vett fel. Ha a szállítmányt fagy érte, először hűvös helyen, a fagypontnál csak néhány fokkal magasabb hőmérsékleten hagyjuk kiengedni, és miután meggyőződtünk róla, hogy a gyökereket nem érte károsodás, ültessük vagy vermeljük el. Ha ősszel már nem tudunk ültetni, télire ritkábban vermeljük el a növényeket, és a vermelőt lombbal vagy szalmával takarjuk, hogy át ne fagyjon.

A földlabdás vagy konténeres növényeket nem kell vermelni. Tegyük szorosan egymás mellé őket és takarjuk szalmával vagy lombbal a fagyás elleni védelem végett. Száraz télen, hosszú tárolás során előfordul, hogy a földlabda vagy a konténer földje kiszárad. Rendszeresen figyeljük ezért, és ha szükséges, alaposan áztassuk be.

Metszés

A gyümölcsfákhoz és a szőlőhöz hasonlóan a díszfák, díszcserjék metszésére is a tél vége a legmegfelelőbb időpont. Ilyenkor már láthatók és szükség szerint metszéssel korrigálhatók az esetleges téli károk, és attól sem kell tartani, hogy a visszavágott ág- vagy vesszőrész a kihajtásig tovább károsodik: visszafagy vagy visszaszárad. Lényeges különbség viszont a haszonnövényekhez képest, hogy a díszfáktól, díszcserjéktől nem várunk egyenletes és jó minőségű terméshozamot. Egyetlen fontos elvárás, hogy legyenek életerősek, egészségesek: fejlesszék ki tökéletesen természetes formájukat, lombozatukat, virág- vagy terméspompájukat, hiszen ezek miatt telepítettük őket.

A fentiekből következik, hogy a díszfák, díszcserjék a szőlőnél, gyümölcsnél lényegesen ritkább és lényegesen enyhébb metszést igényelnek. Általában alapelv, hogy minél nagyobbra nő és tovább él az adott faj, annál kevesebbet metsszük, és viszont. A két nagy (és néha mesterséges) növénycsoport közül ezért

  • a díszfák csak némi alakítást,

  • a díszcserjék viszont periodikus ifjítást igényelnek.

Díszfák metszése

A fák alapvető jellemzője, hogy egy tengellyel, folyamatosan nőnek felfelé, egészen életük végéig. A díszfákat ezért lehetőleg keveset és csak a legszükségesebb esetben metsszük. Igyekezzünk követni a fa természetes növekedési jellegét, s inkább csak az esetleges hibákat, rendellenességeket korrigáljuk.

A díszfák koronáját – a faj biológiai adottságainak megfelelően – különböző magasságban alakíthatjuk ki, így nevelhetünk tövétől ágas parkfát, alacsony törzsű vagy magas törzsű sorfát. A legtöbb fafaj jobban szereti, ha kezdetben tövétől ágasan fejlődhet: így nagyobb lombtömeg táplálja, ami egyben védi is a törzset a tűző nap hevétől. Némely faj igen érzékeny a törzse idő előtti lekopaszítására: fejlődése csaknem teljesen leáll és 3–4 év is eltelik, mire ismét normálisan megindul. Ilyen pl. a török mogyoró, a tölgyek, a gyertyán, a nyírfa, a bükk. Később azután a törzsük természetes úton is feltisztul: a legerősebb oldalágaik 2–3 méter magasságban fejlődnek és árnyékukkal fokozatosan elsorvasztják a lentebb lévőket. (Ez utóbbiakat, mihelyt legyengülésüket, száradásukat észleljük, tőből távolítsuk el!)

Ha viszont szeretnénk, hogy valamely díszfánk idős korára is tövétől ágas maradjon, a felső ágak ésszerű ritkításával elérhetjük, hogy az alsók elegendő fényhez jutva megerősödhessenek. Így idővel igen szép és a gyerekek által különösen kedvelt „mászófát” nevelhetünk. Nem javasolt az oszlop alakú fák törzsének feltisztogatása: az 1–2 méter magasról induló „felstuccolt” oszlopkorona igen szomorú vagy nevetséges látványt nyújt. Ha a növény a kívánt magasságban nem ágazik el, a vezérveszsző visszavágásával elágazódásra késztetjük. Mindig a visszavágás helyéhez legközelebb eső 4–5 rügy fog kihajtani. Ezekből a nyár folyamán vagy a következő tavasszal kiválasztjuk a nekünk megfelelőket, a többit pedig eltávolítjuk vagy egy (esetleg két) évig törzserősítőnek visszavágjuk.

Koronaalakítás az első években

Ügyeljünk arra, hogy a kis fának csak egy sudara legyen. A két- vagy többsudarú fa szélnek kevésbé ellenálló, a villás elágazásnál könnyen széthasad. Ezért a csúcs körüli rügyekből nőtt, mereven felálló vesszők közül csak egyet: a legmegfelelőbbet hagyjuk meg, a többit tőből távolítsuk el. Az oldalágakat emeletenként vagy a törzsön elszórtan nevelhetjük ki. A legtöbb esetben a legalsó emeleten 3, esetleg 4 ágat, a felsőbb emeleteken 2–3 ágat hagyjunk. Az emeletek közötti távolság erős növekedésű fajoknál 70–80 cm, gyengébb növekedésűeknél 40–60 cm legyen. Szórt elhelyezkedésű ágrendszerben az ágak egy képzelt spirálvonal mentén egymás felett 20–40 cm-re álljanak. A vezérvesszőt ott vágjuk vissza, ahol a következő ágcsoportot kívánjuk kiképezni. Megfelelő állású rügyre metsszük, hogy a fa sudara egyenes legyen. A sudár uralkodó szerepét az oldalágak végén fejlődött vesszők egyharmaddal-egynegyeddel történő visszavágásával érjük el. Az egyes oldalágak végei (az oldalvezérek) viszont az ág többi részével szemben legyenek uralkodó helyzetben.

Egyes fajok növekedési jellegének jobban megfelel és díszítő értéküket is növeli, ha többtörzses fácskát nevelünk belőle. Ilyen a júdásfa (Cercis), a legtöbb díszalma (Malus), némely berkenye (Sorbus) stb. Ezek legtöbbször már eleve tőben elágaznak, vagy ha nem, alacsonyabb visszavágással elágazásra késztethetők. Ha azonban a faiskolából idősebb, egy törzsre nevelt, koronás fát kapunk, a törzs visszavágásával ne kísérletezzünk, mert a sarjadás bizonytalan.

A fiatal fa koronája a legtöbb esetben 4–5 év alatt kialakul. A fenntartó metszés a későbbiekben minimális legyen: csak a beteg, elhalt, befelé növő vagy egymást túlzottan beárnyékoló részeket távolítsuk el. Ha vastagabb ágat vágunk le, amelynek helyét a fa abban az évben nem tudja beforrni, a sebfelületet fasebkenőccsel (pl. Vulneron) kenjük be, hogy megakadályozzuk a farontó gombák megtelepedését, a seb visszaszáradását és elősegítsük beforradását.

Díszcserjék metszése

A cserjék jellemzője, hogy több tengelyből nőnek (több törzset vagy szárat fejlesztenek). Növekedésük egy bizonyos kor és méret elérése után leáll, ezután az idős szárrészek fokozatosan elhalnak, s szerepüket több, a tőről hajtó új sarj veszi át. Idővel ezek is elvénülnek, és a megifjulás ciklikusan újra és újra ismétlődik.

A díszcserjék metszésénél ezt az önifjulási folyamatot segítjük elő, tesszük zökkenőmentessé. Ezáltal azt is elérjük, hogy évről évre dúsan virágozzanak. Egészséges, jó növekedésű, laza ágrendszerű, kellőképpen szellős bokor kialakítására törekedjünk. A bokor besűrűsödött részei a kártevők búvóhelyeivé válnak, és csak elcsúfítják a növényt. A tápanyagszállítás akkor a legkönnyebb, leggyorsabb, ha közvetlenül a tőből kinőtt fiatal részek közvetítésével, lehetőleg minél kevesebb elágazás közbeiktatásával történik. Az elöregedett részek szállítóképessége csökken, minden egyes elágazási csomópont akadályozza a szállítást.

Az eddig elmondottak alapján a metszést a következőképpen végezzük el:

Először tisztogatunk. Eltávolítjuk a sérült, beteg, elhaló félben lévő, befelé növő vagy egymást beárnyékoló részeket. Ha a bokor elterülő növekedésű, akkor a földre szorított, elfekvő ágait is levágjuk, mivel azok a beárnyékolás következtében idővel úgyis elhalnak.

Ezután következik az ifjítás: annyi idős részt távolítsunk el, amennyit a bokor károsodás nélkül kibír. Ennél a műveletnél mindig a tőhöz közeli egy-, esetleg kétéves vesszőkre, illetve ágakra (vízhajtásokra) menjünk vissza.

Végezetül, ha a bokor már túl sűrű sarjtömeget fejlesztett, végezzük el ezek óvatos ritkítását, és csak a legerőteljesebbeket hagyjuk meg, egyenletes elrendezésben. (A túlzott besűrűsödés biztos jele, ha a sarjak, illetve vízhajtások egy részének a csúcsa elhalt a nagy beárnyékolás miatt).

A másik véglet, ha a bokor nyilvánvalóan elvénült, felkopaszodott, de nem hozott olyan sarjakat, amelyre visszaifjíthatnánk. Ez esetben az ifjítás több évig elhúzódik. Első lépcsőben mérsékelten visszavágjuk az egész koronát úgy, hogy azért a látható rügyek (egyéves vesszők) mintegy harmada maradjon meg. A visszavágás 1–2 éven belül kikényszeríti a talajhoz közeli alvórügyek kihajtását. Az ezekből fejlődő hajtások megerősödése után következhet az elvénült felső részek teljes eltávolítása.

Ez az elnyújtott ifjítási procedúra soha nem árt, de természetesen nem mindig szükséges. A legrezisztensebb, edzett tömegcserjék még azt is eltűrik, ha egyszerűen tarra várjuk őket. Ilyen pl. a fagyal (Ligustrum), a legtöbb lonc (Lonicera), a Forsythia, Spiraea fajok, továbbá a japánbirs (Chaenomeles) és az orgona (Syringa). Ez utóbbiból csak a vad alapfajt vagy a saját gyökerű (dugványról szaporított) nemes fajtákat vághatjuk tarra: az oltványoknál ugyanis a vadalany sarjadzását (a bokor „elfajzását”) segítenék elő.

  1. Ha a bokor méreteit is csökkenteni akarjuk, a munkát az általános visszavágással kezdjük.

  2. Ezután távolítjuk el azokat a részeket, amelyek mindenképpen feleslegesek vagy károsak: a sérült, a beteg, az egymást árnyékoló, valamint a földre szorult ágakat.

  3. A következő lépés az ifjítás: az elvénült, legyengült növekedésű ágakat lehetőleg a tőhöz közeli, fiatal vesszőkig-gallyakig vágjuk vissza. Ha a bokor még ezután is túlságosan sűrű a túlburjánzott sarjaktól, a metszést ezek óvatos és egyenletes ritkításával fejezzük be.

Megjegyzés: Ha a túl terebélyesre nőtt bokor méreteit is csökkenteni akarjuk, akkor a munkát általános visszavágással kezdjük, s csak utána végezzük el a ritkítást és az ifjítást. Igaz, hogy így több dolgunk lesz, de nem eshetünk abba a hibába, hogy a ritkításkor olyan ágakat is levágunk, amelyekről később – az általános visszavágás után – kiderülne, hogy szükség lett volna rájuk.

Díszcserjéknél a metszés gyakorisága (a már korábban felvázolt törvényszerűségek szerint) a növekedés erélyétől és az élettartamtól függ. A naggyá növő bokrokat, melyek már átmenetet képeznek a fák felé, csak ritkán vagy egyáltalán nem szükséges ifjítani. Ilyen például az Acer tataricum, A. ginnala, a díszalmák, az orgona, sőt részben a labdarózsa is: idővel miniatűr fává (bokorfává) fejlődnek, és metszés nélkül is sokáig elélnek.

A legtöbb cserje a „középkategóriába” sorolható, 2–3 méteres magassággal és 3–5 évenkénti önifjulási periódussal. Ilyenek a Forsythia fajok, a Lonicera tatarica, a Spiraea × vanhouttei, a Deutzia scabra, a nagytermetű Philadelphus fajok, a Kerria japonica vagy a Weigela fajták. A felsoroltakat 3–4 évenként kell feltétlenül ifjítani. Az ennél gyakoribb (kétévenkénti), óvatos ifjítást buja növekedéssel és gazdag virágzással hálálják meg.

A félcserjék már a lágyszárú évelő növényekhez képeznek átmenetet: vesszőik őszre csak részben érnek be, és a tél folyamán többé-kevésbé visszaszáradnak vagy visszafagynak. Tavasszal azután a földhöz közeli részekből vagy a föld alatti gyökérnyakból erős új hajtásokat fejlesztenek. Ilyenek a Buddleja davidii, Vitex, a Caryopteris, a Lespedeza vagy a Santolina fajok. A felsoroltak jól tűrik a tavaszi alacsony visszavágást; az elszáradt, elfagyott részektől megszabadítva hamar visszanyerik eredeti formájukat és nyárra dúsan virágzanak. A visszavágás gyakorisága itt is fordítottan arányos a növény méretével: a cipruskát (Santolina), sudárzsályát (Perovskia), fehér ürmöt (Artemisia alba), istenfát (A. abrotanum) legjobb minden tavaszon megnyírni: ennek híján hamar felkopaszodik, elvénül, sőt el is pusztul. A nyáriorgonát (Buddleja davidii), barátcserjét (Vitex) viszont ifjíthatjuk minden évben, de 4–5 évenként is. Évenkénti ifjítás esetén szebb lesz a formája, de csak jó talajon, öntözés és kapálás mellett hoz elegendő és dús virágot.

Mint már korábban említettük, a metszés ideje általában a tél végén van. Díszcserjéknél azonban, ha módunk van rá, ajánlatos a metszés időpontját a virágzáshoz időzíteni. E tekintetben két nagy csoportot különböztetünk meg:

a) Az egyéves vesszők oldalrügyeiből közvetlenül vagy az azokból fejlődő rövid hajtásokon tavasszal virágzó fajok

A csoport legfeltűnőbb képviselői a Forsythia és Chaenomeles fajok, az Amygdalus triloba vagy a Spiraea × cinerea, de ide sorolhatók a tavasz egyéb díszcserjéi is: az orgonák (Syringa), jezsámenek (Philadelphus) vagy a gyöngyvirágcserjék (Deutzia). A dús virágnyílás feltétele, hogy minél több egyéves vessző legyen a bokron. Metszeni tavasszal, közvetlenül a elvirágzás után a legjobb. Így nem fosztjuk meg magunkat a gazdag virágpompától. Az elnyílás után meghagyott rügyekből fejlődő hajtások biztosítják a következő évi virágzást. A kambiumtevékenység ilyenkor a legaktívabb, s a metszéssel ejtett sebek hamar beforrnak.

b) Az idei hajtások végén virágzó fajok

A később nyíló díszcserjék tartoznak ide: Buddleja davidii, Hibiscus syriacus, Vitex, Caryopteris, Hypericum fajok stb. Metszeni mindig kora tavasszal kell, a rügyfakadás előtt. A meghagyott rügyekből kevesebb, de erőteljes hajtás fejlődik, ezek dús, nagy virágokkal-virágzatokkal zárnak.

Egy- és kétnyári virágfelületek

A virágágyak szerepe

A sokféle színben pompázó, változatos formájú, illatú egy- és kétnyári vagy évelő virágokkal beültetett virágágyak parkjaink, kertjeink leghatásosabb díszítőelemei. Szerepük lehet egyszerűen a dekoráció, de lehet figyelemfelkeltő, hangsúlyozó, szolgálhatják bizonyos ellentétek fokozását, illetve csökkentését. A díszítő hatás függ a virágágyformától, a kiültetési formától, a helyi klimatikus és talajviszonyok ismeretén alapuló növényanyag kiültetésétől. Az egy- és kétnyári virágágyakat a parkok, kertek sokak által látogatott, központi díszterébe, előkertjébe tervezzük. Mivel a két növénycsoportot egymás után alkalmazzuk, elérhető, hogy kora tavasztól késő őszig virágos felületet kapjunk. Ezeket a felületeket „intenzív” virágágyaknak is nevezzük, és célunk, hogy április elejétől november elejéig a helyes sorrendben megválasztott növények kiültetésével folyamatosan virágzó, színes díszítést kapjunk. Természetes, hogy ezt a feladatot csak tetemes költséggel tudjuk megoldani, ezért „intenzív” virágágyakat csak városi díszterekre, emlékműveknél, kiemelkedő jelentőségű középületek közelébe tervezzünk. A pihenőparkokban elegendő, ha a park látogatottságának megfelelően május közepétől szeptember végéig vannak virágzó felületek, és ezt egynyári növények kiültetésével megoldhatjuk.

Egynyári virágágyak 1. Szalagágy rabatt kiültetéssel. A megválasztott növények kellemes színharmóniát alkotnak (fotó: Jámborné Benczúr E.) 2. Épületek takarására használjuk a magas háttérnövényeket, az ún. border kiültetési formát 3. Hátsó sor: Ricinus communis ’Fáklya’, Tithonia rotundifolia ’Pásztortűz’ Középső sor: Pelargonium zonale fajták. Szegély: Senecio cineraria(fotó: Szántó M.) 4. A margitszigeti szalagágyban a meleg színárnyalatú virágok a zöld pázsitban feltűnő hatást nyújtanak (fotó: Tillyné Mándy A.) 5. Az árnyékba ültetett Impatiens walleriana fajták élénk színükkel díszítik a balatonfüredi Tagore-sétányt (fotó: Tillyné Mándy A.) 6. Vegyes (mille-fleure) kiültetés növekvő magasságú növényekből. A középen lévő Celosia argentea var. plumosa ’Bikavér’ tökéletes színkontrasztot ad az ezüstös színű Senecio cineraria ’Silver Dust’ fajtával (fotó: Jámborné Benczúr E.) 7. Kőkerítés elé ültetett virágok; főnövény: Bidens ferulifolius ’Balkon aranya’, szegélynövény: Cataranthus roseus (rózsameténg) (fotó: Mándy A.) 8. Kör alakú virágágy azonos színárnyalatok (kis körök) alkalmazásával; főnövény: Tagetes erecta ’Inca Yellow’;szegélynövény: Solenostemon scutellarioides ’Gold’ (fotó: Szántó M.)

Az egy- és kétnyári virágok – ellentétben a fákkal, cserjékkel – kevésbé vesznek részt a parkok, kertek téralakításában, sőt az évelő növényekkel ellentétben sokszor még egyéni formájuk (habitus) sem érvényesül, mivel egymás mellé ültetve, zárt felületet, színfoltot adnak. A színnek tehát meghatározó szerepe van az egynyári virágoknál. Ezt tudva a nemesítők is arra törekszenek, hogy minél változatosabb színű, bőven virágzó fajtákat állítsanak elő, olyan típusokat, amelyeknek virágzása folyamatos, az elvirágzott részek kevésbé látszanak (esetleg öntisztulók), a lomb–virág arány a virág javára kedvezőbb. Maximális a díszítőérték akkor, ha a növény a fajtára jellemző növekedést elérte, a talaj nem vagy csak kismértékben látszik, a virágok elérték a fajtára jellemző nyílottsági százalékot, beteg növényi részek nem láthatók, tőpusztulás nincs.

Természetesen a teljes díszítőértéket nem egyszerre érik el az egyes növények, ezért a kiültetés tervezésekor kétféle szempontot követhetünk:

  • mindig legyen a virágágyban maximális díszítő hatású fajta,

  • valamennyi egymás mellé ültetett fajta egyszerre virágozzon. Ez utóbbi cél elérése elég nehéz, ezért használjuk a levéllel díszítő egynyári növényeket is színfolt képzésére.

Szakaszosan virágzók: oroszlánszáj (Antirrhinum majus), körömvirág (Calendula officinalis).

Virágos palántaként kiültethetők: bojtocska (Ageratum houstonianum), begónia (Begonia cucullata), pistikevirág (Impatiens walleriana), petúniafajták, paprikavirág (Salvia splendens), bársonyvirágfajták (Tagetes patula, T. erecta F1 fajták).

Kiültetés után néhány hét múlva virágzik: kakastaréj (Celosia argentea var. plumosa),kleopátra tűje (Cleome spinosa), minyondáliák, záporvirág (Gazania rigens), vaníliavirág (Heliotropium arborescens), lángvirág (Phlox drummondii), borzas kúpvirág (Rudbeckia hirta), lisztes szalvia (Salvia farinacea), napvirág (Tithonia rotundifolia), kékvirágúvasfű (Verbena rigida), kerti vasfű (Verbena hybrida).

A színek szerepe a virágágyaknál

„Csak színes forma létezik, és – ami ugyanaz – csak formában jelentkezik a szín. A forma határa ott van, ahol az egyik szín végződik, a másik kezdődik.” (Boller, 1947). A testeket olyan színűeknek látjuk, amilyen színű fénysugarakat a test visszaver, a többit elnyeli. Mivel a Nap fénysugarai a nap folyamán, illetve a klimatikus körülmények függvényében változó intenzitásúak, ugyanazt a növényt más és más árnyalatúnak látjuk reggel, délben, este, napfényes időben vagy borult ég mellett. A kert színes környezet, ami évszakok szerint lényeges színváltozáson megy át. A zöld szín hányféle árnyalatát figyelhetjük meg rügyfakadástól lombhullásig? Ebben a színes környezetben a legélénkebb színhatást a virágágyak nyújtják. A színtörvényeket nagyon jól kell ismernie a virágágyak tervezőinek, hogy a kiültetéssel a dekorációs célokat elérjék. A színharmónia és színkontraszt ismerete a kromatikus színek használatának alapfeltétele. Newton az ún. színképet hét színre osztotta: vörös, narancs, sárga, zöld, kék, sötétkék (indigó), ibolya. Színkörében három elsődleges (primer) színt különböztet meg: vöröset, sárgát, kéket. Ezek keverékéből származtatja a narancs, a bíbor és a zöld színeket, mint másodlagos színeket, majd ezek újabb keveréke adja a harmadlagos színeket, a barnát, a szürkét és az olajzöldet.

A kertépítés gyakorlatában az Ostwald-féle színrendszert használjuk. Ennek lényege a színtest és a színkör. Az egy- és kétnyári virágok, valamint évelő dísznövények elhelyezésénél a színkör árnyalatait és néhány világos, tiszta színt (fehérrel képzett keverék) kell ismernünk. Elvétve a sötét, telített színekkel is találkozunk, pl. árvácska színfoltjai, ezek azonban inkább a környezetben jelennek meg, pl. a fák kéregszíne, a virágágy mellett magasodó márvány obeliszk stb. Ostwald a színkört két fő részre, meleg és hideg színekre osztotta. Meleg szín a sárga, a narancs, a vörös, az ibolya, hideg az ultramarinkék, a jégkék, a tengerzöld, a lombzöld. Az így meghatározott alapszíneket további három színárnyalatra osztotta: citromsárgára, kénsárgára, narancssárgára stb., és így 24, jól elkülöníthető színt határozott meg. Ezek az ún. teli színek. Jól tudjuk, hogy a teli színek is további árnyalatokra oszthatók, és az alapszínkörön tulajdonképpen 100 szín különíthető el egymástól. Ostwald a tarka színeket számokkal, az akromatikus szürke színeket betűkkel jelölte, színmeghatározásának hibája éppen ez. A megfelelő szám hallatára ugyanis nem keletkezik színképzet.

Az egyes nemzetek nyelvében hagyományos színmegjelöléseket használnak. Pl. almazöld, fűzöld, sóskazöld, olajzöld vagy vörös árnyalatokban: paprikapiros, kárminpiros, rubinpiros stb. Ezek a színmeghatározások nemzetközileg nem használhatók, nehezen fordíthatók. A nemzetközi egységesítés végett a hivatalos színmeghatározás a festéknevekkel történik. Pl. kékek = cölin, porosz, kobalt, ultramarinkék (lásd Balogh: Gyakorlati színmeghatározás problémái, 1954).

A nemesítők, a fajtaminősítők a növények színmeghatározására színkártyákat használnak („R. H. S. Colour Chart”), amelyek az alapszínek szerint csoportosítva igen sok színárnyalatot tartalmaznak. A színazonosítás pontossága a megvilágítás erősségétől függ. Leghelyesebb, ha a munkát természetes megvilágítású, de nem napfényes helyiségben végzik.

Az Ostwald-féle színkör mechanikus használatával, az egymással szemben elhelyezkedő színek alkalmazásával érhetünk el kontraszthatásokat. Pl. piros virágágy a zöld pázsitban, sárga és kék színű virágok egymás mellett. Egyidejű kontrasztjelenségnek nevezzük azt, ha két ellentétes, ún. kiegészítő, komplementer szín kerül egymás mellé, ezek egyesítve fehér színt adnak. Az ellentét érvényesüléséhez az arányosság is szükséges, ha a pázsithoz viszonyítva túl kicsi a virágágy, a zöld szín „elnyeli” a pirosat. A kontraszt enyhítésére mindig a fehéret használjuk, ezért szegélyezzük piros virágainkat fehér virágú vagy ezüstlombú növényekkel. Pl. Salvia splendens ’Fuego’, fülesternye (Lobularia maritima) szegéllyel; piros lombú és virágú Canna indica, hamvaska (Senecio cineraria) szegélyezéssel. Színharmóniát az egymáshoz közel álló színekkel érhetünk el, de vigyázzunk, hogy a színek jól elkülönüljenek, és az együttes hatás tetszetős, kellemes legyen.

Az Ostwald-féle színkörön megkülönböztetjük az ún. kis és nagy közöket. A kis közökben az egymáshoz közel álló árnyalatokat, a nagy közökben pedig az egymáshoz közel álló alapszíneket használjuk. Kis köz: citromsárga, narancssárga, kárminpiros (Antirrhinum majus nanum ’Aranygömb’, Tagetes erecta ’Antiqua’ narancs, Verbena hybrida ’Hungaria’); nagy köz: sárga, vörös, ultramarinkék (magyar mályva – Alcea rosea ’Balaton’,Celosia arrentea var. plumosa ’Savaria’). A kis közök használatánál túl sok meleg szín kerülhet egymás mellé. Választó, összekötő színnek itt is a fehéret ajánljuk, és így lesz teljes a színharmóniánk. Nagyon jól használható M. Kolberg-barz (1974) Színrend és színösszhangok elmélete c. munkája, amelyet a növények alkalmazására dolgoztak ki. Eszerint a három alapszínből I., II., III. fokozatot állíthatunk elő. Az I. fokozatban a három alapszín: sárga, piros, kék; a II. fokozatban ezek keveréke: narancs, ibolya vagy lila és zöld, a III. fokozatban mindezek keveréke (teljes színkör) létrejön.

Színkontrasztok, -összhangok. Komplementer színpárok mindazok, amelyek a színkörben egymással szemben állnak. A négyzet, téglalap, háromszög ábrákban színösszhangok olvashatók le (Kolberg–Barz, 1974 nyomán. Rajz: Szügyi E.)

Színrend. I. rangfokozat: a belső háromszögben (sárga, piros, kék); II. rangfokozat: narancs, lila, zöld; III. rangfokozat: a külső kör előzőkben nem szereplő színei (Kolberg–Barz, 1974 nyomán. Rajz: Szügyi E.)

A komplementer kontrasztoknak nagy jelentőséget tulajdonít a szerző, mint a leghatározottabb elemeknek, ezek kölcsönösen fokozzák egymás színerejét (sárga-lila, piros-zöld stb.). A vörös mindig a zölddel együtt lép fel, ezért a vörös virágok hatnak a legélénkebben a pázsitban. A színösszhangokban megkülönbözteti a kettős, hármas, négyes, hatos hangzatokat. Alkalmazásukkal kontraszt vagy harmónia érhető el.

A színek kiválasztásakor a környezet színét is ismerni kell. A virágágyat körülölelő pázsit, a cserjék, a fák a zöld szín különböző árnyalatait adják. Közvetlenül az épület elé vagy az út mellé elhelyezett virágágyaknál ezek színét is építsük be a kompozícióba: sárga falfelület elé nagyobb lombtömeget adó növényt válasszunk, pl. zöld levelű Canna piros virágokkal; szürke aszfaltburkolatú utak mellé fehér vagy kék színű virágokat ne ültessünk, itt inkább a sárga, a vörös különböző árnyalatait használjuk, pl. Tagetes patula ’Vénusz’, Verbena hybrida ’Hungaria’. Vegyük figyelembe az árnyhatásokat is, ezek közelsége a színek tompulását, elszürkülését jelenti. Keleti fekvésben a vörös díszparéj (Amaranthus paniculatus), nyugati fekvésben a kék színű virágok lobélia (Lobelia erinus) érvényesülnek jobban a felkelő, illetve a lenyugvó nap sugarai mellett.

A színek fizikai, fiziológiai, érzékszervi hatásukon túl érzelmi hatásokat is gyakorolnak a szemlélőre. A színkör hideg és meleg színekre történő felosztása is erre utal. Gyakran a meleg színeket aktív, izgató, élénk színeknek is nevezzük. Az embert tettekre ösztökélik, a fantáziát megmozgatják. A hideg színeket passzív, megnyugtató, puha hatásúaknak tartjuk. A sötét ünnepélyes, komoly, a világos vidám, hangulatos lehet. A hideg színek az árnyék színei, így érthető, hogy a kék, a zöld a hideg képzetével társul. A kert színeiben az ég kékje és a növényzet zöldje az uralkodó, a figyelem felkeltését, a dekorációt éppen ezért a meleg, élénk, tiszta színű egynyáriakkal kiültetett virágágyakkal oldhatjuk meg. Pihenőkertekben, kórházak, szanatóriumok kertjeiben is használhatunk élénk színeket, de ezek fehérrel kevert árnyalatok legyenek: krémsárga, rózsaszín petúnia (Petunia hybrida ’Venus’),díszdohány (Nicotiana alata hibridek). Ezek az életkedvet növelik, de nem izgató hatásúak. A sárga árnyalatok valamennyi színösszeállításban nagyon hatásosak és nem izgatók, pl. afrikai aranyvirág (Dimorphoteca aurantiaca), lepkevirág (Cosmos sulphureus). A tavasz, a természet újraéledése is a sárga színhez kötődik, ezért a kétnyáriak közül a tiszta sárga árvácska a legkedveltebb. A kék árnyalatok jól mutatnak mellette, pl. kéknefelejcs (Myosotis sylvestris).

A nyár színe a narancs, a vörös. Az egynyári növények között ezekből sokat találunk. Ősszel a lombszíneződés óriási színpompája előzi meg a téli szürkeséget. Ezt kiegészítendő a leghatásosabb őszi dekorációt a fehér és kék színű virágok kiültetésével érjük el, pl. krizantémhibridek, aszterfajok, fajták.

A tájban, a kertben a színek nem elszigetelten, önmagukban, hanem kompozícióban jelentkeznek, vigyázzunk, hogy virágágyaink színben is harmonikusan illeszkedjenek a képbe, megfelelően szolgálva a díszítés feladatát.

Virágágyformák

Jóllehet, a virágágyak nem tartoznak szorosan a térkialakító elemekhez, tervezésüknél bizonyos formai törvényszerűségeket ismernünk kell. Ide tartozik az arányosság. A kert mérete, a pázsitfelület nagysága meghatározza a virágágy méretét. Az aránytalanul nagy vagy kicsi virágágy rontja a díszítő hatást. Kiállításokon, egynyári virágbemutatókon a nagyméretű virágágyak lehetőséget teremtenek több faj, fajta egyidejű bemutatására. Itt ez helyénvaló, városi parkokba, üdülőkertekbe, házikertekbe nem szabad ugyanezt átvinni, túl költséges és a kiültetésre felhasznált élénk, sokszínű virágok rontják a zöldfelületek összhangját.

A virágágyak helyét, formáit nem önkényesen, ötletszerűen határozzuk meg, hanem az esztétika alapvető törvénye: a tartalom és a forma egységének elve alapján.

A szabályos vagy mértani virágágyak leggyakoribb formái a négyzet, a téglalap, a kör, a csillag, a hatszög, a nyújtott téglalap és a szalagágy.

Ezeket az úthoz közel, de lehetőleg ne közvetlenül az út mellé helyezzük. A gyepszegély 60–100 cm legyen, hogy ott a fűnyíró gép még könnyen mozogjon. A felsoroltak közül a szalagágy lehet végtelenített ellipszis vagy körszelet is. Vonalvezetése az úthoz igazodjon, azzal mindig párhuzamosan haladjon. A túl hosszú szalagágyakat célszerű szakaszonként megtörni, és a szakaszok közé kis, négyzet alakú vagy kör virágágyat vagy néhány szoliter cserjét elhelyezni.

A szalagágy csavar vagy kígyó vonalvezetésű is lehet, ezek kifuthatnak a pázsitból, és a sétaút túlsó oldalán folytatódhatnak. A szalagágyak mérete is arányos legyen: 60–120–240 cm széles, tetszőleges hosszúságú. Ápolási szempontból a keskenyebb virágágyak kedvezőbbek, de széles, tág térben indokolt a 240 cm-es méret is. Hősi emlékművek, szobrok, szökőkutak köré a szalagágyat négyzet, téglalap vagy félkörív alakban helyezhetjük el. Az így kialakított felületek tagolása a dekoráció céljától függ: ha a virágágy háttérül szolgál, akkor az objektumot egy oldalról (főprofil) szabadon hagyjuk, esetleg körüljárhatóvá tesszük, ha az objektum minden oldala fontos, lehetővé kell tenni a megközelítést több irányból.

A szabálytalan virágágyak tervezése, kitűzése jó felkészültséget és érzéket igényel. Két alapformát különböztetünk meg: amőbaágy (szabálytalan nyúlványai szinte belesimulnak a pázsitba); szabálytalan, mértani alakzatra emlékeztető virágágy (út felőli oldalon az út vonalvezetéséhez igazodjon).

A kertépítés mai gyakorlatában inkább ez utóbbi ágyforma használatos, kitűzése, kiültetése könnyebb. Az amőbaágyat legtöbbször évelő, a szabálytalan, de egyenes vonalakkal határolt virágágyat egynyári dísznövényekkel ültetjük be.

Kiültetési formák

Kiültetéskor szintén a dekorációs cél határozza meg a választott formát. Két hagyományos formát ismertetünk.

Rabatt. Két oldalról látható, pázsittal vagy úttal körülfogott virágágy. Nevezhetjük keretezett, szegélyezett virágágynak is. A fő növény mindig magasabb legyen, mint a szegély; lehet egy vagy két növénnyel szegélyezett. Ezek színben is térjenek el a fő növénytől (kontraszt, nagy közök). Pl. Tagetes erecta ’Pannonia’főnövény, Verbena rigida szegély.

Border. Egy oldalról látható, falak, kerítések, cserjecsoportok elé helyezett virágágy. Egy magasabb háttérnövény elé ültetjük több sorban a főnövényt, és ezt egy vagy két növénnyel szegélyezzük. A főnövény középmagas, élénk, tiszta színű, a háttérnövény sötétebb árnyalatú, nagyobb lombtömegű, a szegélynövény halvány tónusú, világos színű növény legyen. Pl. a főnövény Rudbeckia hirta ’Gloria’, a háttérnövény Alcea ’Holló’, a szegély Ageratum houstonianum ’Velence’ (esetleg egy sor Lobularia maritima fehér).

A felsorolt hagyományos kiültetési formákat elsősorban a szalagágyak kiültetésére használjuk. Keskenyebb virágágyaknál gyakran egységes kiültetést tervezünk. A hosszabb szalagágyaknál ritmikus kiültetést is alkalmazhatunk, az így kiültetett növények magasságban csaknem azonosak, színben eltérőek legyenek. Jó hatású különböző színek, színárnyalatok fokozása, pl. fehér, rózsaszín, vörös, bordó, kék (Petunia hybrida Multiflora színárnyalatai, Phlox drummondii színárnyalatai). A sötétebb színekből mindig kisebb, a világosabb színekből nagyobb szakaszt ültessünk be. Szintén a szalagágyak egyik kiültetési formája a millefleure. Itt az abszolút tarkaságot bizonyos rendszer szerint teremthetjük meg. Majdnem azonos magasságú, eltérő virágszínű fajokat, fajtákat választunk, s ezeket egyesével kezdjük kiültetni egymás mellé, ügyelve arra, hogy azonos színű növények ne kerüljenek közel egymáshoz. A következő sorban eggyel eltoljuk a sorrendet. Pl. Ageratum houstonianum ’Tihany’, Tagetes patula ’Csemő’aranysárga, Antirrhinum majus ’Hólabda’, Celosia argentea var. plumosa ’Savaria’, Senecio cineraria.

Az előbbi összeállítás 25–30 cm magas felületet képez. Most nézzünk egy közép magas, 50–60 cm magas kiültetést: Alcea annua ’Balaton’rózsaszín, Celosia argentea var. plumosa ’Bikavér’, Salvia farinacea ’Mauritius’, Rudbeckia hirta ’Napfény’,fekete csalán (Perilla frutescens). Szélesebb szalagágyakban az egyes színeket foltokban helyezhetjük el úgy, hogy a millefleure hatás megmaradjon.

A csavart, csigavonalban vezetett szalagágyak hagyományos kiültetési formája a szőnyegszerű, egységes, azonos magasságú virágos vagy nyírott, levéllel díszítő egynyári. Ezek magassága legfeljebb 20 cm lehet, pl. Begonia cucullata, Petunia hybrida nana, nyírott papagájfű (Alternanthera ficoidea), pelyvavirág (Iresine lindenii). A szőnyegágyakhoz tartoznak a kiemelt felületű, nagyméretű körágyak, „gruppok”; muskátlival, kannával kiültetve hatásosak. A szőnyegágyak nagy dimenziójú, gyepes dísztéren, a parteren találhatók, néhány történelmi nevezetességű barokk parkban (pl. Schönbrunnban, Versailles-ban). A szőnyegágyakat a szecessziós korban is igen gyakran használták. Napjainkban ennek az ún. szőnyegezésnek csak a temetőkertekben van jelentősége, ahol a sírok felületét rövidre nyírt (10–12 cm), levéllel díszítő növényekkel ültetik ki, szőnyegszerű mintát képezve.

Kiültetési formák. A D) jelű mozaik-ágy növényei: 1. Salvia farinacea, 2. Celosia argentea ’Bikavér’, 3. Rudbeckia hirta ’Marmelade’, 4. Verbena rigida, 5. Perilla frutescens, 6. Verbena hybrida ’Hófehérke’, 7. Chrysanthemumspectabilis, 8. Phlox drummondii ’Crimson Beauty’, 9. Ageratum houst. ’Velence’, 10. Senecio bicolor ’Rauhreif’, 11. Petunia hybrida ’Multiflora’ F1 rózsaszín, 12. Tithonia rotundifolia ’Pásztortűz’, 13. Euphorbia marginata, 14. Ageratum houst. ’Tihany’

A szabálytalan virágágyak kiültetési formája a mozaik elrendezés. Több növényből színfoltokat alakítunk ki, ügyelve arra, hogy az egyes színfoltok jól érvényesüljenek, ne takarják egymást. A nagyméretű szabálytalan virágágyaknál már nem előnyös az azonos magasságú növények együttese. A díszítés úgy a leghatásosabb, ha a háttérben magasabb, élénk, tiszta színű növények, a szemlélőhöz közel világosabb, halványabb színű növények kerülnek. A középmagas (magas) egynyári növények közül jó színfoltképzők: Amaranthus paniculatus, Cosmos sulphureus, Cleome spinosa, Tagetes erecta fajták, Titonia rotundifolia, itt gyakran használják a Canna fajtákat is.

A középmagas növények közé, elé alacsonyabb, tiszta színű fajtákból ültessünk ki egy-egy foltot. A magasabb egynyári növényekből szoliter hatású kisebb csoportokat is elhelyezhetünk a pázsitban. Erre a célra a legszebbek az egynyári díszfüvek, a ricinus, a seprűfű, a díszdohány. Természetes, hogy egynyári növényekből szoliterként sohasem egy-egy növényt ültetünk, hanem három-öt tövet, így a növények szélellenállóbbak lesznek, a kívánt díszítő hatás hamarabb elérhető.

Az egy- és kétnyári dísznövények ökológiai igényei

A környezeti feltételek közül a víz, a fény, a hőmérséklet és a talaj-tápanyag játsszák a legnagyobb szerepet. Döntő fontosságú ezek közül a víz, amelynek hiánya aszályos időjáráskor a növények pusztulásához vezet. Intenzív virágágyat csak öntözhető területre tervezzünk.

Vízigény szempontjából az egynyári növényeket három csoportra oszthatjuk:

  • vízigényes (tenyészidőszakban 600–1000 mm csapadékot igényel);

  • közepes vízigényű (400–600 mm);

  • szárazságtűrő (250–400 mm).

A felsorolásból is látható, hogy az ún. szárazságtűrők is igényelnek pótlólagos csapadékot (öntözést), különösen kiültetés, illetve magvetés, ritkítás után. Szerencsére a parkokba kiültethető egynyári virágok zöme a közepes vízigényű növények közé tartozik, és ezek között is szép számmal találunk olyan fajokat, amelyek teljes bokrosodás után szárazságtűrők, és beérik a természetes csapadékkal is. Az öntözés gyakorisága nemcsak a vízigénytől függ, a virágágy helye is befolyásolja azt. Sokat szenvednek a kiültetett növények a betonedényekben, kővázákban. Itt napjában esetleg többször is öntözni kell, hiszen a környezet páramentes, legtöbbször aszfaltburkolatú járda vagy tér. A pázsitban elhelyezett virágágyakat víz- és páraigényes növényekkel is kiültethetjük. Az öntözés módja: esőztető, csepegtető vagy szivárogtató. Egyedileg öntözzük a balkonládákat, a kőedényeket, esőztető öntözést kapnak a pázsitban elhelyezett virágágyak; aszályos időszakban tömlővel is pótoljuk a hiányzó vizet.

A vezetéki víz minősége városi környezetben megfelelő a virágágyak öntözésére. Ipartelepek közelében a felszíni vizet – a vegyianyag-szennyezettség veszélye miatt – nem szabad használni. A víz keménységi foka a szélső értékektől eltekintve – a virágágyi növényeknél nem jelent gondot. Öntözni a reggeli, késő délután órákban célszerű, mivel a legtöbb egynyári növény érzékeny a víz hőmérsékletére. A tűző napon felmelegedett növények a 10–12 °C-os csapvíztől is károsodnak, valamint ilyenkor a víz egy része elpárolog, nem tud a talajba szívódni.

A fényigény ismerete már a virágágy helyének kiválasztásakor fontos. Legtöbb egynyári dísznövényünk teljes napfényen érzi jól magát, kifejezetten fényigényesek. Csupán néhány faj kedveli a félárnyékos felületeket, ezek is inkább a ritkás koronájú fák hálószerű árnyékhatását viselik el. Épületek vetett árnyékát lehetőleg kerüljük, az északi oldalakon elhelyezett balkonládákba is nagyon nehéz megfelelő növényanyagot találni. Néhány cserepes levéldísznövény vált be: ámpolnavirág (Tradescantia pendula, T. purpusii), zöldike (Chlorophytum comosum ’Variegata’).Az egynyári növények közül néhány faj csak napfényes időben virágzik, pl. Dimorphoteca, Gazania, mások a nap egy bizonyos szakában nyílnak: hajnalka (Ipomoea), csodatölcsér (Mirabilis). Intenzív díszítést ezektől nem várhatunk, ezért házikertbe, pihenőparkokba valók. A burkolt felületekről visszaverődő fény a déli órákban a kisugárzó hővel együtt nehezen elviselhető körülményeket teremt a virágtartó edényekbe ültetett növények számára. A pozsgás levelű Begonia cucullatam hibridek, az ezüstösen molyhos levelű Senecio cineraria, a durván szőrös, vastag levelű Verbena rigida és a sokat türő Tagetes patula azok a növények, amelyek öntözéssel még ilyen kedvezőtlen körülmények között is megőrzik díszítő hatásukat.

A hőmérsékletigényt az egynyári dísznövényeknél csak a fagytűréssel kapcsolatban szoktuk külön megemlíteni. Egynyári virágaink zöme meleg égövi származású, ezért nálunk fagyérzékeny. Ezeket csak május második felében, június elején, a késő tavaszi fagyok elmúltával ültetjük ki. Néhány, Európában a mediterránban honos fajt is felhasználhatunk, ezeket korábban, április közepén, végén kiültethetjük, mert a gyenge fagyokat jól elviselik, sőt néhány faj nálunk is áttelel, védett helyen több évig is életképes marad (pl. Antirrhinum majus, Senecio cineraria). A nagyon melegigényes fajok, pl. a Verbena rigida, a V. hybrida, a Salvia splendens hűvös nyárelőn nem tudnak virágozni, csak a tartósabb felmelegedés után.

Talaj-, tápanyagigény szempontjából szerencsére az egynyári dísznövények nem túl igényesek. Az ún. kerti föld (középkötött mezőségi vagy barna homoktalajok) majd minden egynyári igényét kielégíti. Tápanyag-utánpótlást háromévenkénti szervestrágyázással (érett marhatrágya), 10–20 kg/m2 és évenkénti műtrágyázással lehet megoldani. A kálium és foszfor hatóanyagú műtrágyákat az őszi talajmunkával juttatjuk a talajba, 120–140 g/m2 mennyiségben, a nitrogént tavasszal, kiültetés előtt vagy a nyári talajmunkák alkalmával egyenletesen elosztva szórjuk ki, vagy az öntözővízzel együtt adagoljuk 40–60 g/m2 összes mennyiségben.

A túlzott N-adagolást kerüljük, mert a virágzást késlelteti, a kinyílt virágok száma is kevesebb lehet.

A tervezők formai és esztétikai követelményeknek megfelelően egy állandó helyre tervezik a virágágyakat. A virágágyak helyét önkényesen megváltoztatni nem lehet. A talaj általában 4–5 év alatt fertőződik különböző élősködőkkel, kórokozókkal. A kémiai talajfertőtlenítés kis hatásfokú és közterületeken veszélyes, ezért néhány évi használat után mintegy 20–30 cm mélységben a virágágyak talaját ki kell cserélni. Friss, egy évig ugarolt lucernatörésből származó talaj a legjobb az ilyen talajcserére, amit egy vagy másfél évig szerves és műtrágyával összekeverve érlelünk. A szállítási távolságtól függően az így előkészített földdel a talajcsere köbméterenként kb. 1000–4000 Ft-ba kerül, tetemesen megemeli a fenntartási költséget. A virágágy díszítő hatása viszont másképp nehezen érhető el.

Befejezésül a városi környezet káros hatásairól kell néhány szót szólnunk. Itt elsősorban a levegőszennyezettség, a por és a füstgázok okozhatnak gondot. Különösen a forgalomterelő szigetek, elválasztó sávok, nagy forgalmú utcák, terek levegője tartalmaz olyan égéstermékeket, amelyek a laza szövetű növényeket elpusztítják. Nagyon érzékenyek a Salvia splendens, a Dahlia hibridek, a gumós begóniák (Begonia tuberhybrida). A fényigénynél felsorolt jó tűrőképességű növények a levegőszennyezettségnek is jobban ellenállnak, de időnként a levelükre rakódott port mossuk le öntözéssel.

Különösen ilyen helyeken ismernünk kell a növények sótűrését is. Nagy forgalmú utak mellé ne tervezzünk virágágyakat, mert itt a talajt évenként cserélni kell, ellenkező esetben a felgyülemlett nátriumsók a növényeket elpusztítják. Ha mégis elkerülhetetlen az ilyen területek díszítése, csak virágtartó edényekbe ültessünk egynyári, kétnyári vagy évelő virágokat. Az „embert” mint károsító tényezőt is számításba kell vennünk, részint mint jogtalan eltulajdonítót, részint mint tudatos rongálót. Némileg javíthatunk a helyzeten, ha a szolgáltatóházak, áruházak elé kihelyezett virágtartó edények közé megfelelő számú és használható padot is teszünk, és gondoskodunk a terület megfelelő éjszakai megvilágításáról.

A virágágyak kiváló tervezésével, a növények megfelelő kiültetésével még nem ért véget feladatunk. A kívánt díszítő hatást csak gondos fenntartással tudjuk elérni. Segíthetjük a parkfenntartók munkáját azzal, hogy nem egy évre, hanem három-négy évre tervezünk, előírva a növénysorrendet, az elvégzendő talajápolási és fenntartási munkákat.

Évelő dísznövények

Az évelő virágok olyan lágyszárú dísznövények, amelyek a kertbe kiültetve esztendőkön keresztül élnek és virágoznak. Áttelelésük a talajra lapuló levélrozetta, szőnyeget alkotó párnás hajtásrendszer vagy föld alatti gumó, gyöktörzsek, tarackok formájában történik.

Évelők 1. – 1. Az évelő dísznövények családias hangulatot teremtenek. Vegyes kiültetés évelőkkel, egynyáriakkal, rózsákkal egy házikertben. Az ágyások vonala a gyep kontúrját és a térzáró cserjék kontúrját is egyértelműen kirajzolja (fotó: Schmidt G.) 2. Körbejárható évelősziget. A pasztell színű lombok és virágok jól harmonizálnak a kerti épület ódon téglafalával, kifakult zsindelytetejével. Az előtérben a rózsák színeit is ehhez hangolták (fotó: Schmidt G.) 3. Facsoportot és épületet lezáró mozgalmas évelőágy, elöl inkább alacsonyabb, hátul tömbszerűen kiemelkedő robusztus fajokkal. Ez utóbbiak, mint cserjepótlók, önmagukban is alkalmasak a tér határolására (fotó: Schmidt G.) 4. Évelő szalagágy a keskeny kerti út két oldalán. A világos kőlapokhoz elsősorban sötét lombú és élénk virágszínű évelőket válogattak, de középen, az útkereszteződést világos színű rigószegfűvel (Cerastium tomentosum) emelték ki (fotó: Schmidt G.) 5. Évelőszegély, kék nősziromból (Iris germanica). Különösen a házikertek kerítése előtt vagy a bejárati út mellett alkalmazzák gyakran (fotó: Schmidt G.) 6. Szoliterként ültetett évelő kúpvirág (Rudbeckia fulgida ’Goldsturm’) (fotó: Schmidt G.)

Évelők 2. – 6. Könnyed megjelenésű évelő díszfű a kert egyik hangsúlyos pontján (fotó: Schmidt G.) 7. Szabad évelőcsoport hibrid sásliliomokból (Hemerocallis ’Cherry Point’).A másfél hónapig is tartó virágzás előtt és után a levelek díszítenek. A tövek közé terített mulcsréteg fékezi a gyomosodást és a kiszáradást, de világos színével egyben a növény formáját is jól kiemeli (fotó: Schmidt G.) 8. Buja vízparti évelő kiültetés: a csatorna mentén gólyahírrel (Caltha palustris), mögötte, a későn fakadó égerfák alatt nárciszokkal (Narcissus pseudonarcissus és N. incomparabilis fajták) (fotó: Schmidt G.) 9. Kerti medence tükre, a víz felszínén úszó levélrozettás évelőkkel (középen Nymphaea alba, tőle jobbra Stratoides aloides, hátul Nymphoides peltata), a part mentén gyékénnyel (Typha angustifolia). Az egyes fajok különböző mélységet igényelnek. Fontos, hogy a vízfelület 2/3-a szabadon maradjon! (fotó: Schmidt G.)

Származásukat tekintve az évelő virágok rendkívül különbözőek lehetnek: vízpartiak vagy sziklanövények, a napos rétek, legelők, vagy az árnyékos erdők lakói, és így tovább.

Közös vonása valamennyi évelőnek, hogy az egy- és kétnyári virágokkal ellentétben jobban megőrizték szülőfajaik vad jellegét, ezért sokkal természetesebb megjelenésűek.

Az egynyári virágokkal összehasonlítva másik szembetűnő különbség, hogy az évelőknél a virágdísz másképpen alakul. Kevés kivétellel az évnek csak egy bizonyos szakában virágzanak és sokszor elég rövid ideig, átlagosan kettő-négy hétig. Ebből adódik, hogy az évelők kiválóan alkalmasak az évszakok jelzésére.

A rövid virágzási időből következik továbbá, hogy az év jelentős részében kizárólag a vegetatív rész látható, ennek megjelenési formája tehát az esztétikai érték szempontjából sem közömbös. Az egyszerű díszítőhatáson túl a vegetatív habitusképek többet is nyújtanak. Mivel többé-kevésbé jellegzetesen tükrözik a termőhelyi viszonyokhoz való alkalmazkodást (napos, sziklás lejtők xerofitonjai, árnyéki higrofitonok stb.), asszociatív úton képesek megteremteni, érzékeltetni a különböző természeti tájak hangulatát. Az örökzöld vagy az áttelelő levélzetű fajok egész évben díszítenek.

Az évelők alkalmazásának általános sajátosságai

1. Az évelők funkcióköre elsősorban meghitt pihenőhelyek, a tájképi környezet harmonikus díszítése, a geometrikus formák, épületfalak, kerítések műszaki jellegének feloldása.

2. Az elrendezést illetően ezért az évelők jellegének inkább a tájképi hangulatú, lekerekített formák, mintsem a szigorú geometriai alakítás felelnek meg. Ha a virágágy alaprajza elkerülhetetlenül geometriai, akkor legalább az ágyon belül törekedjünk az oldottságra.

3. Az évelők színhatása – az átütő, élénk színű egynyári virágokkal szemben inkább pihentető, pasztell jellegű.

4. Az évelőkiültetésekben a komponensek – az egynyári virágokkal ellentétben – sajátos hierarchiát mutatnak. A legjellegzetesebb, nagy díszítő értékű taxonok uralkodnak, a kisebb díszítő értékű, de formai vagy színbeli kontraszthatás elérésére szükséges kísérőtársak pedig alárendelt szerepűek.

5. Az elhelyezés során mindig kapcsoljuk az évelőket a park, a kert hangsúlyos elemeihez. Ilyen társításban képesek a kert egyes részeit összekötni, az építészeti elemek hatását fokozni. Másrészt a fő hangsúlyos elemek, amelyeknek hatása egész évben érvényesül, virágtalan időszakokban az évelőágyak csökkent díszítő hatását kompenzálni, palástolni tudják.

6. Nem valók az évelők az olyan különlegesen kiemelt helyekre, ahol a tartósan reprezentatív, ünnepélyes, élénk színhatás kívánatos. Ilyenek a fontosabb emlékművek, középületek, városi díszterek stb. Itt az egynyári virágok alkalmazása javasolt.

Az évelő dísznövények legfontosabb csoportjai és leggyakoribb alkalmazási módjai

Az évelők legfontosabb felhasználási területei az alábbiak:

1. Évelőágyak

2. Szoliter évelők, évelőcsoportok

3. Cserjepótlónak alkalmas évelők

4. Évelő díszfüvek

5. Árnyéki évelők

6. Sziklakerti évelők

7. Hagymás gumós és hagymagumós évelő növények

8. Vízi-vízparti évelő kiültetések

9. Egyéb területek, mint a zöldtetők, sírok beültetése stb.

A fenti alkalmazások közül a zöldtetőkkel és a temetőkerti sírkiültetésekkel könyvünk külön alfejezetei foglalkoznak. A többi felhasználási terület legfontosabb tudnivalóit az alábbiakban ismertetjük.

1. Évelőágyak

A parkok, kertek leggyakoribb évelőcsoportosításai az évelőágyak. Célszerű különbséget tenni a szorosabb értelemben vett évelőágy és a szabad évelőcsoport között. Az előbbi nagy díszítőértékű fajok, nemesített fajták tömör ültetésű együttesét értjük, a szabad évelőcsoport pedig egyszerűbb komponensekből álló, lazább, szaggatottabb, egyben tájképibb jellegű kiültetés.

Kialakítási alapelvek

A kertekben, parkokban a leggyakoribb évelőágy formák:

  • a körbejárható, oldott vonalvezetésű évelősziget,

  • az épületekhez csatlakoztatott, vagy a cserje- és facsoportokat lezáró évelőágy, valamint

  • a vonalas kerti térfalak (kerítés, sövény) előtt szalagszerűen végigfutó évelőágy.

Körbejárható évelősziget

Esztétikailag legértékesebbek a szélesebb, mozgalmas vonalvezetésű, lehetőleg körbejárható, úgynevezett évelőszigetek. Ezek formában és magasságban is tagolt felépítésűek, egy-egy ágyon belül több, hangsúlyosan kiemelkedő csoporttal. Unalmas, sőt már-már giccses az a „növénytorta formájú” kialakítás, amely szerint az ágy elülső részében szalagszerűen körbefutva az alacsony, beljebb a középmagas, legbelül pedig a magas fajok állnak.

Az egyes magassági csoportok tagjait növekedési formáik szerint is variálhatjuk. A feltörő növekedésűek mellé terebélyes, bokros termetűeket, áttört, finom levélzetűek szomszédságába masszívan leveles, zárt formájúakat társítsunk. A méretbeli kontraszthatás tovább fokozható a színek összeválogatásával. Az egyes fajok-fajták között elválasztó sávokat hagyunk, amelyek hosszabb időre megakadályozzák, hogy az állományok szélei teljesen egymásra záródjanak.

Épületekhez, cserje- és facsoportokhoz csatlakoztatott évelőágy

Az épületekhez, cserje- és facsoportokhoz csatlakoztatott évelőágyak a kert már meglévő markáns térelemeinek szerves részét képezik és egyben azok tájképi jellegű lezárását alkotják. Segítségükkel egyértelművé tesszük a gyep és a növénycsoport találkozási vonalát. Kialakításuknál ügyelnünk kell a hátteret adó épület vagy fák-cserjék és az eléjük ültetett évelők szín és forma szerinti összehangolására, valamint a konkáv tér kialakításának általános szabályára. Szép kontraszthatások érhetők el például egy sötét házfal vagy haragoszöld lombú tuják és az eléjük terített pasztellszínű évelők társításával, vagy virágos fák-cserjék és velük együtt nyíló évelők színpompás kombinációival. Sok cserje, különösen a nyáron nyílók, eleve olyan megjelenésű, hogy évelőkkel társítva mutat igazán jól. Természetesen a túl egyenletesen csökkenő „unalmas” térlezárást itt is kerülni kell: mozgassuk meg az évelőágy szintjét, legalább a peremrészeken.

Vonalas kerti térfalak (kerítés, sövény) előtt végigfutó évelő szalagágy

Kialakítása ott célszerű, ahol a kerti sétaút és a vele párhuzamosan futó fal vagy sövény közötti keskeny zöldsávot kívánjuk élménnyé varázsolni. Főleg angolszász területeken vagy gyűjteményes kertekben látunk erre szép példákat. A kerítés- vagy sövénykísérő évelő szalagágy minimális szélessége 2 m, ellenkező esetben kisstílű, szegényes benyomást kelt. Ez a szélesség a növények méretéből adódik: csak így tudunk magasságban és mélységében is változatos, természetszerű kiültetést alkotni.

Évelő szalagágy nyírott sövény előtt (Rajz: Szügyi E.)

Az évelőágyba alkalmas fajok

A „hagyományos” évelőágyak kiültetésére a legelterjedtebben alkalmazott fajok és fajták termete általában 50–150 cm között változik. Ez a méret még nem taglalja túlzottan a teret, de elég magas ahhoz, hogy az ágy viszonylag kevés kapálással is gyommentesen maradjon. A fényigényt tekintve a napot és a félárnyékot egyaránt tűrők, vízigény tekintetében pedig a közepes vízigényűek (mesophytonok) legyenek a túlsúlyban. A választék természetesen bővülhet az egyéb alfejezetekben leírt díszfüvekkel, az ágy szélén párnát-szőnyeget képező sziklakerti növényekkel, jó talajon és párás klímában pedig néhány árnyéki virággal is. Ha az évelőággyal a teret is határolni kívánjuk, hátulra vagy középre a magas termetű cserjepótló évelőket ültethetjük.

A választék összeállításában némi különbséget kell tenni a közterületi és a házikerti évelőágyak növényei között.

A közterületi évelőágyakba ültetett évelőkkel szemben számos követelményt támasztunk:

  • kielégítő tűrőképességgel rendelkezzenek (pl. száraz, poros, szennyezett levegővel, téli sózással szemben),

  • legyenek ellenállók a károsítókkal szemben,

  • lehetőleg kis kézimunka-ráfordítást igényeljenek az ápolásban,

  • legyenek hosszú élettartamúak, tartósan virágozzanak,

  • virágtalan állapotban is rendelkezzenek megfelelő díszítőértékkel,

  • lehetőleg nagy alkalmazkodó képességűek legyenek (pl. különböző fényviszonyok között is megfelelően fejlődjenek).

Fontos szempont még, hogy a közhasználatú zöldfelületek évelőágyai a nagyközönség gyönyörködtetésére készülnek, az egyéni különcködések ezért kerülendők.

A házikertben vagy intézmények (például szállodák) gondosan fenntartott kertjeiben kialakított évelőágyak növényeinél a díszérték kerül előtérbe, olykor már az igények rovására. Ilyen helyen kényesebb és rövidebb élettartamú fajokat-fajtákat is „megengedhetünk magunknak”, elvégre mód van a fokozott növényvédelemre, a különleges igények kielégítésére, vagy a kipusztult növények periodikus pótlására. Ügyeljünk azonban a túlzsúfoltság elkerülésére, amely a házikertben a gyűjtőszenvedély és a rendelkezésre álló terület szűkössége miatt gyakori veszély.

Hangulatukat és általános igényeiket tekintve, az évelőágyban megkülönböztetjük a kerti, ún. luxusfajtákat, valamint a vad fajokat, illetve a vad jellegű fajtákat.

A kerti fajták kialakításában általában a virág, a virágzat méretének, színhatásának fokozása a fő nemesítési célkitűzés. A vegetatív test olykor gyenge, a szárak alulról felkopaszodnak, állományban tartanak jobban. Ezek a nagy díszítőértékű, színpompás, de többnyire kényesebb, igényesebb fajták az évelőágyak jellegzetes elemei.

Az úgynevezett vad jellegű fajok (esetleg fajták) általában robusztusabbak, de szerényebb megjelenésűek. Virágzatuk kevésbé feltűnő, a vegetatív test és a virágzat viszont arányosabb. Egyes fajok esetenként igénytelenebbek is.

A luxusfajták és a vad jellegű fajok együttes ültetése nem tekinthető elvileg helytelennek, összeválogatásuk azonban alapos megfontolást és főleg növényismeretet igényel. A luxusfajták intenzívebb tápanyagellátása a vad jellegű fajokat sokszor túl burjánzóvá teszi.

Az évelőágyak tervezése

A tervezés első lépése a telepítendő fajok-fajták kiválasztása. Ennek során az egyik alapvető szempont az ökológiai tűrőképesség, a másik a minél tartósabb virágdísz. Az „egész évben virágzó évelőágy” utópia. Ha tavasztól őszig gazdagon virágzó felületet akarunk képezni évelőkből, ez mind a fajok száma, mind a terület nagysága miatt aránytalanul megnöveli a költségeket. Ugyancsak helytelen, bár gyakran kísértő nézet, hogy az a jó évelőágy, amelyben „mindig virágzik valami”. Összhatásában az ilyen felület sohasem kielégítő, állandóan szegényes benyomást kelt.

A helyes megoldás abban áll, hogy a tenyészidőszakot szakaszokra osztjuk, amelyben virágzási csúcspontok váltakoznak nyugodtabb, virágszegény időszakokkal. Csúcspontnak tekintjük azokat az időszakokat, amelyekben a szomszédos, színben összehangolt állományok egy időben virágzanak. Nálunk először a késő tavasszal és a nyár első felében (május-június), utána a nyár közepén (július–augusztus), végül pedig szeptember körül nyílik lehetőség ilyen virágzási csúcsok kialakítására. Számításainkat időjárási anomáliák is megzavarhatják. Éghajlati, ápolási okok miatt nálunk számos olyan faj is befejezi virágzását júliusban, amelynek virágzási időtartama a katalógusok és a szakkönyvek szerint augusztusra is kiterjed.

A következő fontos lépés a csoportosítás és a növények rangsorolása. Az évelőágy növényei, rangjukat és jellegüket tekintve az alábbi csoportokba sorolhatók:

1. Hangsúlyképzők (téralakítók): Az évelőágy kiemelkedő „tömbjeit” alkotják, az ágyat térben tagolják. Ezeket a növényeket általában csak kis egyedszámban vagy szoliterként használjuk. Csaknem valamennyi különlegesen magas növésű évelő ebbe a kategóriába tartozik (Macleaya, Aruncus).

2. Hangulatteremtők: A legnagyobb díszítőértékű, sokáig nyíló taxonok tartoznak ide, többnyire a középmagas (40–100 cm) kategóriában; kerti margaréták,bugás lángvirág (Phlox paniculata), sárga cickafark (Achillea filipendulina), évelő őszirózsák, télálló krizántémok. Nagyobb egyedszámban, lehetőleg fajtánként is változtatva, többszörös ismétlésben alkalmazzuk őket ezáltal megadják az egész kiültetés karakterét.

3. Élénkítő színfoltok: Kisebb jelentőségűvagy rövidebb virágzási idejű taxonok. A szoliterek vagy a hangulatteremtők kiegészítő társaiként kisebb csoportokban telepítsük: keleti mák (Papaver orientale), íriszek, harangláb hibridek (Aquilegia).

4. Helykitöltők, térlazítók: az alacsony termetű, esetenként talajtakaró jellegű taxonok, amelyek kitöltik az üresen maradt felületeket.

Évelőágy hullámos határvonallal (Rajz: Szügyi E.)

Gyakori gond, hogy hova kerüljenek a kora tavaszi, tavaszi évelők? A tavasz első hírnökei mindig különös örömet jelentenek, ezért többnyire az ágyak előterébe, az utak mellé telepítik azokat. Nem mondható szerencsés megoldásnak. A tipikus sziklakertiek kivételével ugyanis valamennyiük fák, cserjék védelmében fejlődik jól. Kilombosodáskor egy részük teljesen visszahúzódik, mások „árnyéki növénnyé” válnak. Hasonló a helyzet a nyárelői virágzási csúcs olyan növényeinél, amelyek rövid virágzás után hamarosan elveszítik díszítőértéküket (Papaver orientale, Aquilegia hibridek). Ezeket is veszélyes az évelőágyban előre ültetni. Helyette az ágy hátsó részeibe, olyan társak közé telepítsük ezeket, amelyek később többé-kevésbé takarni képesek majd a megüresedő foltokat.

Végezetül el kell mondanunk, hogy hosszú távú terv nem készíthető, mert az évelőágy néhány év múlva a leggondosabb tervezés ellenére is más képet mutat majd. Ennek okai:

  • a fajok eltérő életritmusa, fejlődésmenete, amely idővel arányeltolódásokat hoz létre;

  • talajerő-leromlás, kártevők és a tarackoló gyomok felszaporodása;

  • a tövek elöregedése.

Mindezek együtt egyfajta talajuntságot idéznek elő. Ennek jele a tövek legidősebb, középső részének pusztulása, kifoltosodása. A peremhajtások egy ideig még jól fejlődnek, majd a virágzóképesség, később a hajtásfejlődés is általánosan romlik, és szükségessé válik a beavatkozás. Az elmondottak miatt következik, hogy az évelőágyak díszhatása is általában a kiültetést követő harmadik–ötödik évig a legnagyobb. Ezután többé-kevésbé erőteljes beavatkozást, esetleg teljes felújítást kívánnak.

Az évelőágy beültetése és ápolása

Talaj-előkészítés és tápanyag-utánpótlás. Mivel az évelőkiültetés több évre szól, ezért a megfelelő talaj-előkészítés, illetve a rendszeres tápanyag-utánpótlás döntő fontosságú. Az évelőágy talaját legalább 30 cm mélyen fel kell ásni, közben a tarackoktól, évelő gyomok gyöktörzseitől tökéletesen megtisztítani. Ha ezt nem végezzük el, később az ágy hamar begyomosodik és az évelő tövek közé nőtt tarackoló gyomok még rendszeres kézi gyomlálás mellett is újra és újra előtörnek. Telepítés előtt 1 m2-re számítva 10–15 kg érett szerves trágyát vagy komposztot célszerű bedolgozni. Később – a talaj állapotától függően – évente tavasszal négyzetméterenként 50–60 g kombinált műtrágyát juttassunk ki, és sekélyen dolgozzuk be a talajba, télire pedig félig érett szerves trágyát, tőzeget vagy legalább hullott lombot terítsünk a talaj felszínére.

Az évelők ültetésének hagyományos időpontjai az ősz vagy a tavasz. Elvileg csaknem minden fajnak mindkét időpont megfelel. Ha mód nyílik azonban rá, ajánlatos az ültetés időpontját a virágzáshoz időzíteni: az ősziekét tavaszra, a tavasszal nyílókét pedig őszre, hogy a virágzás ne szenvedjen csorbát, és az áttelepítést követően mielőbb újra gazdag legyen. Mindig tavasszal kell áttelepíteni a díszfüveket, mivel azok az őszi bolygatást, különösen pedig az azzal járó visszavágást igen rosszul viselik.

Az évelőágy ápolása a szokásos öntözésen, kapálásán kívül lehetőleg az elnyílt virágok visszavágására is terjedjen ki. Nemcsak azért, mert az elszáradt maradványok elcsúfítják a növényt, de sok faj a visszavágás hatására még egy másodvirágzást is produkál.

Az évelők évenkénti visszavágása. Az évelők föld feletti részei évről évre elszáradnak, ezért azokat a talajszintig vissza kell vágni. Erre a legjobb időpont a kora tavasz. Az ősszel elszáradt szár- és levéltömeg a tél folyamán ugyanis véd a téli nagy hidegtől, és megfogja az áldásos hótakarót.

Fontos ápolási munka még az évelőágy periodikus felújítása. A legtöbb évelő 2–3 éves korában a legszebb, 4–6 éves korára azonban úgy besűrűsödik, hogy saját magát is kiírtja. A közepe felkopaszodik, kipusztul, virágai elaprózódnak. Ilyenkor az egész ágyat fel kell szedni, a töveket szétosztani és újra ültetni. A felszedés során a talajt egyben megtisztítjuk az óhatatlanul megtelepedett tarackoló gyomoktól, a kiélt földet pedig bőséges trágyázással feljavítjuk: m2-enként 3–4 vödör érett komposztot vagy 1–2 vödör érett istállótrágyát terítsünk rá, amelyet ásással vagy kapálással gondosan munkáljuk be.

2. Szoliter évelők, szabad évelőcsoportok

A szoliter évelők, szabad évelőcsoportok általában a házikertek vagy a kisméretű, ugyanakkor intenzíven fenntartott közparkok hangulatos díszei. Ebben a felhasználásban a növények szép termete, különleges levélrajza és levélszíne legalább olyan fontos, mint a virág. Ilyen célra az u.n. uralkodó jellegű és robusztus termetű évelők alkalmasak: tündérfürt (Aruncus dioicus), mákkóró (Macleaya cordata), hosszúlevelű medveköröm (Acanthus longifolius), japán szellőrózsa (Anemone japonica), kaukázusi medvetalp (Heracleum montegazzianum), teleki-virág (Telekia speciosa), évelő szarkaláb (Delphinium hibridek), nagyvirágú sásliliomok (Hemerocallis hibridek), fáklyaliliom (Kniphofia uvaria), évelő csillagfürt (Lupinus polyphyllus), bazsarózsa (Paeonia officinalis), európai zergeboglár (Trollius europaeus) stb. Szép szoliter növények még az évelő díszfüvek, (Cortaderia selloana, Saccharum ravennae, Miscanthus sinensis stb).

Az elrendezésnél és a csoportok társításánál a szoliterként és a laza csportba ültetett virágos díszcserjéknél elmondottak az irányadók. Természetesen az adott méret és a forma erősen kert-függő. Ne felejtsük, hogy a példaként felsorolt növények különösen erős hangulatteremtők, segítségükkel igen kontrasztos, de igen zavaró kompozíciók is előállíthatók.

3. Cserjepótlónak alkalmas évelők

Az ide sorolt fajok gyorsan nőnek és robosztus termetűek. Hazájukban a vizek mentén vagy a hegyvidéki erdők vágásaiban az ún. magaskórós társulásokban élnek, ahol a kövér talajon és a bőséges vízellátás mellett függőleges irányban, a fényért és a levegőért folyik a verseny. Hasonló viszonyok között nálunk is otthon érzik magukat. A nagy folyók árterén, falusi kertek végében vagy a patak partján gyakran kivadulva is megtalálhatók. A kertben, a cserjék felcserepedéséig, jól használhatók a kerítés, a szerszámoskamra vagy a komposzttelep gyors takarására, a gyepbe telepítve pedig a különböző rendeltetésű kertrészletek (pl. a terasz és napozó-labdázótér) díszes és némiképp szimbolikus elválasztására.

Természetesen évelőágyba is ültethetők, ez esetben az ágynak határozott függőleges tagolást adnak. Agresszív növekedésűek, ezért ha alacsonyabb termetű évelőkkel társítjuk, vigyázni kell, nehogy elnyomják azokat.

Valamennyien normál kerti talajt és jó vízellátást kívánnak. Ha ezt megkapják, egy év alatt annyira besűrűsödnek, hogy a gyomok nem tudnak közéjük telepedni, sőt a meglévőket is kiirtják.

Néhány fontosabb cserjepótló évelő:évelő dísznapraforgók (Helianthus), mákkóró (Macleaya cordata), japán keserűfű (Reynoutria japonica), magas kúpvirág (Rudbeckia laciniata).

4. Évelő díszfüvek

Az évelő díszfüvek elegáns, már-már arisztokratikus megjelenésű évelő növények sokrétű felhasználási lehetőséggel:

Mozgalmas kiültetés különböző magasságú évelőkből (Rajz: Szügyi E.)

Szoliterként. Keskeny felálló lombjuk, laza, könnyed virágzatuk, szimmetrikus formájuk akkor érvényesül a legjobban, ha a nyílt gyepbe magánosan vagy 2–3-as csoportokba telepítjük őket.

Térhatárolásra. A magas termetűek határozott függőleges tagolást adnak. Épületek, támfalak, lépcsők közelében kihangúlyozzák azok épített jellegét, a telekhatáron pedig a cserjéket helyettesíthetik.

Vízpartimitátornak. Kerti medencék, tavacskák mellett a víz nyugodt síkjával éles kontrasztot képeznek, ugyanakkor sásszerű megjelenésükkel a vízfelületet nagyobbnak tűntetik a valóságnál.

Évelőágyban. Vegyes évelőágyban, középmagas és alacsony virágfoltokkal váltogatva mozgalmasságot kölcsönöznek, az ugyancsak keskeny levelű fáklyaliliommal, sásliliommal társítva pedig harmonikus együttest alkotnak.

Száraz virágnak. Virágaik megszárítva szép téli vázadíszek.

Sziklakertben. Az alacsony termetű és zsombékos növésű Festuca fajok karakteres sziklakerti növények.

A díszfüvek környezeti igényei

Az évelőként ültetett díszfüvek többsége viszonylag magas növény: a magasfüvű rétekről, üde legelőkről kerültek hozzánk. A kertben ezért csaknem valamennyi magas díszfű normál talajt, bőséges vízellátást és feltétlen napos fekvést kíván. Kivételek az alacsony termetű Festuca fajok (díszcsenkeszek), amelyek a meleg, száraz rézsűkre, a sziklakertbe vagy a napos évelőágyakba alkalmasak.

A díszfüvek átültetési és ápolási sajátosságai

Az ültetésük lehetőleg tavasszal történjék. Az őszi telepítés, ha nem tud jól begyökeresedni, a tél folyamán a kiszárodástól vagy a túlzott nedvességtől (kipállás) egyaránt károsodhat.

Később, a kertbe kiültetett díszfüvek legfontosabb fenntartási sajátossága, hogy csak tavasszal szabad visszavágni őket. Ősszel ugyanis (a többi évelőtől eltérően) a föld feletti részeik nem teljesen száradnak el. Ha ilyenkor az „eleven” részbe vágunk, akkor az üreges száron keresztül a tél folyamán befertőződhet és károsodhat (foltosan kirothad) a növény. A kényesebbek esetleg el is pusztulnak.

A legfontosabb évelő díszfüvek: Saccharum ravennae (Földközi-tengeri cukornád), Arundo donax (dísznád), Cortaderia selloana (pampafű), Leymus arenarius (homoki hajperje), Miscanthus sinensis (japánfű.), Phalaroides arundinacea (nádképű nádtippan).

5. Árnyéki évelők

Az árnyéki évelők valamennyien árnyékos, de ezen belül meglehetősen változatos élőhelyekről származnak. A laza árnyékú erdőktől a bükkösök, gyertyánosok tavasszal napos, majd nyárra igen mély árnyékba boruló termőhelyein át a mély szurdokok, sziklahasadékok állandóan sötét, hűvös és egyben párás (gyakran nyirkos) vidékéig mindenütt előfordulnak. Mindegyik termőhely lehet száraz-félszáraz, de nedves, nyirkos is. A kertben a legjobb eredményt (hosszú élettartam és kevés ápolási igény) abban az esetben érjük el, ha növényeinket a számukra az eredeti termőhelyi viszonyoknak leginkább megfelelő környezetbe ültetjük.

Az eredeti előfordulás ellenére a legtöbb árnyéki évelőről azt mondhatjuk, hogy nem igazán igényli, hanem inkább elviseli az árnyékot. A természetben a napos termőhelyekről kiszorították őket a fényigényes, de erősebb növekedésű, növényfajok. Élvezik és megkívánják viszont az erdő szélvédelmét, párás levegőjét, humuszban gazdag talaját. Ha mindezt biztosítani tudjuk számukra, nagy részük a napon is megél. Legszebbek és legértékesebbek azonban a kert félárnyékos-árnyékos szögleteiben, oldott formájú vegyes virágágyakban vagy nagy összefüggő foltokban ültetve, az árnyékot nem viselő gyep helyettesítésére.

Az árnyéki évelők fenntartásának fontos tudnivalója, hogy télire nem szabad róluk legereblyézni a lehullott lombot. Ezzel ellentétben az az előnyös, ha még a környék fái alól hordunk is hozzá valamennyi avart. Télire véd a hideg és a szárító szelek ellen, nyárra pedig a rajta átnövő tövek-gyöktörzsek közt elkorhadva humuszban gazdagítja a talajt.

Az árnyéki évelők felhasználása, csoportjai

Az árnyéki évelők az alábbi gyakorlati felhasználási csoportokba sorolhatók:

1. Elsősorban a virágukkal díszítő, laza lombú fajok

2. Elsősorban a lombjukkal díszítő, tömött gyepszerű borítást adó fajok

3. Páfrányok

1. Elsősorban a virágukkal díszítő árnyéki évelők

Ide tartoznak azok az évelő virágok, amelyek laza árnyékú erdőkben vagy sűrű erdők erdőszélein, cserjés tisztásain élnek. Többségükben az egész nyáron át vegetálnak, (akkor is elegendő fényt kapnak) de olyan is van (például a szívvirág) ami nyárra behúzódik. Virágzásuk a tavaszi vagy a nyári időszakra esik.

A kertben ezek a növények a félárnyékos-árnyékos évelőágyak kedvelt virágai. Jól érzik magukat a kert laza árnyékot adó fái alatt (pl. japán díszcseresznyék, kőrisek, tölgyek, magasra nyírt díszgalagonyák, gyümölcsfák stb.) vagy a virágzó cserjefoltok, bokorfák lezárásaként.

Épület mellett úgy helyezzük el őket, hogy a napnak legalább valamelyik szakában elég fényt kapjanak. Ilyen szempontból a legjobb a keleti fekvés mivel az reggel hűvös és párás, délután pedig a fal védelmet ad a tűző nap ellen. Északi fekvésben a faltól olyan távolságra ültessük, ahol már vándorol az árnyék.

A mély árnyékú fák (dió, vadgesztenye, korai juhar, bükk, szelídgesztenye, stb.) alatt csak akkor lesznek szépek, ha a felettük lévő fa alsó ágait kissé felmetsszük (süssön be alá a nap) a fölé boruló sűrű lombozat szárító hatását (esőárnyékát) pedig rendszeres öntözéssel kompenzáljuk. Árnyékban azonban ne várjunk tőlük olyan gazdag virágzást, mintha félárnyékos, esetleg enyhén napos fekvésbe telepítenénk őket.

A fontosabb virággal díszítő árnyéki évelők: erdei szellőrózsa (Anemone sylvestris), tündérfürt (Aruncus dioicus), szívlevelű bőrlevél (Bergenia cordifolia), vaskoslevelű bőrlevél (Bergenia crassifolia), kaukázusi nefelejcs (Brunnera macrophylla), nagy szívvirág (Dicentra spectabilis), kaukázusi zergevirág (Doronicum orientale), nemes májvirág (Hepatica nobilis), örökzöld orbáncfű (Hypericum calycinum), kankalinok (Primula fajok), csíkos ibolya (Viola sororia).

2. Elsősorban a lombjukkal díszítő, tömött gyepszerű borítást adó árnyéki évelők

Az ebbe a csoportba tartozó fontosabb fajok az alábbiak: podagrafű (Aegopodium podagraria), indás ínfű (Ajuga reptans), májusi gyöngyvirág (Convallaria majalis), havasi tündérvirág (Epimedium alpinum), sárga árvacsalán (Galeobdolon luteum), illatos gólyaorr (Geranium macrorrhizum), árnyékliliom (Hosta fajok), nagy meténg (Vinca major), kis meténg (Vinca minor), waldstein pimpó (Waldsteinia geoides).

A felsorolt fajok 10–30 (–40) cm magasra növő tömött lombozatot nevelnek, ami általában egész nyáron át, sőt néha télen is megmarad. Virágzásuk az esetek többségében nem túl látványos, vagy csak rövid ideig tart. A kert árnyékos részein nagy foltokba telepítve, gyeppótlónak alkalmasak a leginkább.

Az árnyéki-félárnyéki évelőágban is felhasználhatók, de ott tekintetbe kell venni terjedő természetüket: nagy foltokba ültessük őket, és a kevésbé terjedő tövű fajokkal csak kis felületeken érintkezzenek, hogy minél kevésbé tudják elnyomni azokat.

A magasabbra növő és látványos lombot, valamint szép virágdíszt produkáló Hosta fajokat a napos évelőágyakban, néha pedig szoliter kiültetésben is előszeretettel alkalmazzák.

3. Páfrányok

A páfrányok sajátos csoportot képeznek az árnyéki évelő dísznövények között. Többségük a mélyárnyékos, hűvös, párás, gyakran nyirkos termőhelyek növénye. Ellentétben a többi árnyéki évelővel, nem csak elviselik, de kimondottan igénylik is az árnyékot: napon a leveleik leégnek.

Megjelenésük annyira karakteres, hogy a többi árnyéki évelővel nehezen társíthatók. A felhasználásuk ezért azoktól jól elkülönítve történjék, szoliterként, illetve kisebb csoportban. Ha elég nagy a hely, célszerű számukra külön páfránykertet kialakítani egy árnyékos zugban, a sziklakertben pedig az e célra épített mesterséges sziklahasadékban, sziklarepedésben. Hangulatos elemei lehetnek a páfrányok egy északra néző, szárazon rakott kőfalnak is, melynek a repedéseiben kiválóan érzik magukat.

6. Sziklakerti évelők

Általában véve igen karakteres megjelenésű és többségükben alacsony termetű fajok tartoznak ebbe a csoportba. Eredeti hazájukban csaknem kivétel nélkül a sziklás, köves vagy száraz homokos termőhelyek lakói (innen a görcsösen a felszínhez lapuló növekedés), de termőhelyük makroklímája igen különböző lehet és ez az egyes fajok igényeiben és külső megjelenésében egyaránt megnyilvánul.

A magas hegyekből származók párás, hűvös levegőhöz, rendszeres csapadékhoz, de legalábbis harmathoz szoktak. Levelik üde zöldek, viszonylag lazák és többnyire kopaszok.

A száraz karsztvidékeken, a napégette sziklákon, a sziklagyepeken élő fajok leveleit és hajtásait ezüstös-molyhos szőrzet vagy tompán fénylő viaszbevonat védi az erős napsütéstől és a felesleges párologtatástól. Némelyik közülük pozsgás leveleiben vagy húsos gyökereiben tárolja a nyári sanyarú hónapokra a szűkös csapadékot. Ismét mások gyér karógyökeret fejlesztenek, amelyek a kőrepedésekben mélyre hatolva még a legszárazabb nyárban is találnak némi nedvességet.

Ugyancsak a száraz és meleg termőhelyek lakói a részben mediterrán eredetű aromás illatú félcserjék és törpecserjék, mint a levendula, az üröm vagy a kakukkfű. A hajtásaikban-leveleikben lévő kesernyés illóolajjal nem csak a legelésző állatok kedvét veszik el a rágcsálástól, de a konkurens növények magjainak csírázását is gátolják.

A sziklakerti növények megjelenése sokat elárul igényeikről és származásukról, de azt semmiképp sem lehet mondani, hogy ezek a növények általában szárazságtűrők és melegkedvelők. Egy részük valóban az (a legtöbb pozsgás, aromás vagy molyhos levelű faj), de nyáron még ezek is meghálálják a rendszeres vízellátást. A víz hiányában ugyan nem pusztulnak el, de növekedésük leáll, színük megfakul, így díszükből sokat veszítenek.

Közös sajátsága viszont valamennyi sziklakerti növénynek, hogy kényesek a felesleges nedvességre, különösen a téli nyugalmi időszakban: hatására párnájuk kipállik, levélrózsájuk vagy húsos leveleik elrothadnak. A kertbe ezért lejtős területre vagy laza, homokos talajra ültessük őket, ahonnan télen-nyáron elfolyik a víz. Hogy mégse szenvedjenek a szárazságtól, humuszban gazdag keveréket készítsünk számukra, nyáron pedig kis vízadagokkal, de gyakran öntözzük őket.

Ez a változatos növénytársaság, a felhasználás jellegének és lehetőségeinek megfelelően, az alábbi csoportokba sorolható:

1. Alacsony (< 15 cm) gyepet alkotó sziklakerti évelők

2. 15–30 cm magas gyepet vagy párnát képező sziklakerti évelők

3. Kis termetű rozettás sziklakerti évelők

4. 20–40 cm-es, egyedi díszt adó sziklakerti évelők

1. Alacsony (< 15 cm) gyepet alkotó sziklakerti évelők

Az ebbe a csoportba tartozó évelők többsége a kopár sziklán él. Megmaradását a magas hegyekben a párás környezetnek is köszönheti, lejjebb, a száraz meleg karsztvidéken pedig vagy annak, hogy sekélyen gyökeresedik, de keveset párologtat, vagy pedig annak, hogy, mélyen a sziklarepedésekbe hatoló gyéren elágazó gyökereivel a száraz időszakban is talál magának némi nedvességet. Ezek a fajok a kis- és a nagyméretű sziklakertben egyaránt kiválóan használhatók. A sziklakert teraszain kisebb-nagyobb foltok képzésére is alkalmasak, a sziklára futva követik annak görbületeit.

A sziklakerten kívül még alkalmazni lehet tetőkertekben, temetőkben.

Extenzív zöldtetők

A sekélyen gyökeresedő és keveset párologtató, gyepalkotó sziklakerti évelők az extenzív zöldtetők leghálásabb növényei. Ilyenek elsősorban a pozsgás levelű Sedum fajok, a szürke lombúakból pedig a Cerastium tomentosum, Stachys lanata. Nem alkalmasak az extenzív zöldtetőre azok a fajok, melyek a mélyre hatoló gyökérzetüknek köszönhetik szárazságtűrésüket. Ilyenek például a Helianthenum fajok. Az extenzív zöldtetőn ugyanis sekély a talajréteg és nincsenek kőrepedések, ahol mélyre mehetne a gyökér. (Ha mégis talál repedést, akkor baj van a tető szigetelésével).

Sírok beültetése

Sírok beültetésére valamennyi gyepalkotó faj felhasználható. Gyönyörű egyöntetű szőnyeget adnak, fajaik, fajtáik különböző színűek. Tudni kell róluk, hogy alacsony termetük miatt könnyen gyomosodnak. A velük beültetett sírok fenntartása ezért az átlagosnál is több kézimunkát – a vízigényes fajoké pedig rendszeres öntözést is – kíván.

Nem alkalmasak az alacsony gyepet alkotó sziklakerti évelők a szokásos („klasszikus”) évelőágyba, mert rendkívül gyorsan elgyomosodnak.

2. 15–30 cm magas gyepet vagy párnát képező sziklakerti évelők

Az ebbe a csoportba tartozó fajok az előzőnél már valamivel jobb vízellátást nyújtó sziklagyepekben, mások a száraz-félszáraz löszpusztákon, homokpusztákon élnek. A sziklakertben nagyobb méretű növénypárnák vagy összefüggő foltok kialakítására valók.

Évelőágyak

A 15–20 cm magas össszefüggő foltot alkotó sziklakerti évelők már elég magasak ahhoz, hogy egy szokásos (általában napos) évelőágyban is megállják a helyüket. Ha összenőnek, elfogadható mértékben bírják a gyomok konkurenciáját, ugyanakkor náluk magasabb évelőkkel társítva kiválóak az évelőágy térbeni mozgalmassá tételére. Leggyakrabban azonban az ágy peremrészein, szegélynek alkalmazzák őket. Ilyen célra alkalmasak a havasi őszirózsa (Aster alpinus), a tollas szegfű (Dianthus plumarius), a deres csenkesz (Festuca pallens), a medve csenkesz (Festuca gautieri), a vérvörös tűzeső (Heuchera sanguinea), az örökzöld tatárvirág (Iberis sempervirens), a nagyvirágú gyíkfű (Prunella grandiflora), a gyapjas tisztesfű (Stachys byzantina), a pompás varjúháj (Sedum spectbile).

Extenzív zöldtető

A szőrös-ezüstös levelű fajok némelyike, amennyiben sekélyen gyökeresedik, az extenzív zöldtetőn is megmarad. Ilyen például a Dianthus plumarius, az Euphorbia myrsinites, Festuca pallens. Magasabb termetükkel, egyedi formájukkal mozgalmassá teszik a gyepalkotó Sedum fajok kissé egyhangúan lapos foltjait. Főleg ott érdemes alkalmazni őket, ahol a zöldtetőre rálátunk, járunk rajta, ezért az egyszerű takaráson túlmenően különleges díszt is várunk tőle.

Sírkiültetések, házikerti szegélykiültetések

Valamennyi párnát képző faj sírokra vagy alacsony szegélykiültetésre is alkalmas és meglehetősen elterjedt.

3. Kistermetű rozettás vagy törpe párnát képző sziklakerti évelők

Ezek a növények a középhegységekben vagy a magas hegyekben a kövek-sziklák repedéseiben, kőgörgeteges vagy murvás lejtőkön élnek vadon. A sziklakertben kedves laza csoportokat alkotnak.

A levélrozetta az elvirágzás után elhal, de közben alulról, a levelek hónaljából számos fiókrozettát hoz: ezekről szaporítható. Egy idő után, ha nagyon besűrűsödik, mindenképp szét kell osztani, mert kipállik a közepe. A csoportba számos igen szép „ékszernövény” tartozik. Ilyenek például az istáccsillag (Acantholimon glumaceum), a gombafű (Androsace) fajok, a Campanula cochlearifolia, a Gentiana acaulis vagy a Sysirinchium graminifolium. Igen rendszeres gondozást igényelnek, ezért inkább csak a gyűjtők kertjeiben találkozunk velük.

Csaknem minden sziklakertben alkalmazható, edzett fajok a tengerparti pázsitszegfű (Armeria maritima), a dalmát harangvirág (Campanula portenschlagiana), különösképpen pedig a kövirózsa (Sempervivum) nemzetség méretben és színben egyaránt rendkívül változatos méretű fajai és fajtái.

4. 20–40 cm-es, egyedi díszt adó sziklakerti évelők

Ilyenek például a tavaszi hérics (Adonis vernalis), a koloncos legyezőfű (Filipendula vulgaris), a piros gólyaorr (Geranium sanguineum), a skarlátvörös gyömbérgyökér (Geum coccineum) vagy a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis).

Többségük a karsztvidékek vastagabb talajú, lankás lejtőin kialakuló gyepekben, vagy a lösz- és homokpusztákon él vadon. Főképp a nagyobb sziklakertekben, laza csoportokban mutatnak jól. Egy részüket, ha nem túl kötött a talaj, a napos évelőágyakba is ültethetjük.

Sziklakert jellegű kiültetések a kert egyéb pontjain

Nem törvény, hogy a sziklanövények csak sziklakertbe valók. Ha igényeiket kielégítjük, számtalan egyéb felhasználási lehetőséget is kínálnak.

Szalagágy a házfal tövében

Igen szép „sziklakert” létesíthető a házfal és a mellette futó bejárati út által határolt keskeny sávon. Ez a földcsík az eresz alá esik, csapadékot nemigen kap, ezért gondozása mindenképp problémás lenne. Ha ide egy-két szép sziklát helyezünk el, közéjük pedig murvaszórással elválasztott szárazságtűrő párnás évelőket, örökzöld félcserjéket telepítünk, az év minden szakában kellemes látványt nyújtanak. Szépen virít itt a rigószegfű, nyúlfüle, cipruska, varjúhájak. Színpompás foltot adnak a pozsgáslevelű egynyáriak, mint pl. a porcsinrózsa és a bíborvirágú kristályvirág. (A ház árnyékos oldalán ugyanez megoldható, csak árnyéktűrő évelők felhasználásával.)

Garázsbehajtók, kocsibeállók

A kocsibeálló a házikertben többnyire két betoncsíkból vagy betonlapsávból áll a kerekek számára. A betonlapot kavicságyra fektetik. Ha a két betoncsík közé alacsony virágos évelőket ültetünk, kevesebb gonddal és színpompás látvánnyal leszünk gazdagabbak. A virágok felett naponta egy-két alkalommal elhaladó vagy éjszakára megálló autó semmi kárt sem tesz bennük, és azok sem ártalmasak a kocsi alvázára.

Kerti teraszok, kerti pihenők

A teraszt, pihenőt nem szükséges légmentesen lebetonozni. Nagyméretű és jó minőségű kőlapokból szárazon lerakva is kiválóan használható felületeket kapunk. Később elbájoló lehet a kövek részeiben megtelepedő vagy megtelepített, taposást tűrő sziklakerti virágok látványa. A pihenő sarkain, ahol ritkábban közlekedünk, néhány nagyobbra növő sziklanövény is helyet kaphat. A másik megoldás, ha a kerti pihenőt lebetonozzuk ugyan, de kihagyunk benne néhány fészket a későbbi ültetések számára. Ebbe már nagyobb növények és növénykompozíciók is kerülhetnek. Ugyanezt megtehetjük a szárazon lerakott teraszokon is egy-két burkolólap kiemelése után.

Zöldtetők

A zöldtető a szárazságtűrő és egyben gyepet alkotó sziklanövények fontos alkalmazási területe. Jelentősége egyre nagyobb, ezért létesítésével, fenntartásával külön fejezet foglalkozik.

7. Hagymás, gumós és hagymagumós évelő növények

A hagymás, gumós és hagymagumós évelők geofiton életformát folytatnak. Az év számukra kedvező időszakában levelet, virágot, termést hoznak, majd a kedvezőtlen időszakot (időszakokat) a föld alatt, a raktározó szerveik segítségével vészelik át. Ilyen kedvezőtlen időszak lehet a nyári szárazság, a hideg tél vagy az erdő mély árnyéka.

Hagymások. 1. Nárciszok a nyílt gyepben, későn fakadó fák alatt (Budai Arborétum). Ilyen formában 10–15 évig egy helyben hagyhatók (fotó: Schmidt G.) 2. Emelt ágyban az apró hagymások is jól érvényesülnek. A szegély ebben az esetben tőzegkocka, de lehetne terméskő vagy klinkertégla is (fotó: Schmidt G.) 3. Kerti tulipánok „hagyományos” virágágyi kiültetése. A hagymát nyárra felszedik és helyére egynyári virágot ültetnek (fotó: Schmidt G.) 4. Tavaszi hagymás virágok nagyvonalú tájképi elrendezésben, oldott formájú ágyakba ültetve (Hollandia, Keukenhof) (fotó: Schmidt G.)

Földrajzi származásukat és egyben a felhasználhatóságukat tekintve két nagy csoportra oszthatók:

  • a meleg égövi és

  • a mérsékelt égövi hagymás gumós és hagymagumós évelők csoportjára.

A meleg égövi fajokat (illetve azok fajtáit) a mi éghajlatunkon télire rendszeresen fel kell szedni. A kertben ezért nem mint szabadföldi évelőket, hanem egynyári virágként (kánna, dália) vagy vágott virágként (kardvirág, dália, frézia) ismerik azokat. Évelő dísznövénynek tekintjük a kertben a mérsékelt égövi fajokat és fajtákat, de azok is sajátos felhasználási csoportot képeznek.

A mérsékelt égövi hagymás gumós és hagymagumós virágok a miénkhez hasonló klímájú tájak növényei. Eredeti hazájukban két alapvető termőhelyen élnek:

  • a nyárra kiszáradó réteken-legelőkön,

  • vagy a későn fakadó erdők alján.

Tavasszal, mihelyt az idő engedi, azonnal kihajtanak és kilevelesednek, egy részük pedig virágot hoz és termést érlel. Mire az erdő kilombosodik vagy a rét kiszárad, már kinevelték földalatti túlélő szerveiket, amivel a nyári szárazságot vagy az erdő mély árnyékát átvészelik. Ez a hagyma vagy gumó aktív nyári nyugalmi szakasza. Augusztus-szeptember táján azután mintegy varázsütésre újra felélednek a föld alatt; új gyökereket fejlesztenek, és a hajtásnövekedésük is megindul. A tél elejére a hajtáscsúcs megközelíti vagy el is éri a talaj felszínét, így a növény szinte „ugrásra készen” várja a tavaszt. A teljes kihajtáshoz (és virágzáshoz) azonban még át kell esnie egy újabb (téli) aktív nyugalmi szakaszon. Ehhez alacsony, de azért jóval a fagypont fölötti (4–8 °C közötti) talajhőmérséklet szükséges, 2–3 hónapon át. Ez a mechanizmus védi meg a növényt a túl korai (őszi, tél-közepi) kihajtástól és az elfagyástól.

A kerti alkalmazás módjai

Hagymás virágokat a legtöbb szakember csak két formában tud elképzelni: a kistermetűeket a sziklakertbe, a nagyobbra növőket pedig virágágyba ültetve. Kétségtelen, hogy mindkét helyen jól mutatnak, de szépségük és életformájuk még sokkal több látványos felhasználási lehetőséget kínál.

Hagymás virágok a kétnyári (nyáron egynyári) virágágyakban

A virágágyi ültetés a nagytermetű tavaszi hagymások, különösen pedig a kerti tulipánok hagyományos és leggyakoribb felhasználási módja. Ilyenkor a virágágy díszét tavasszal az előző év őszén kiültetett hagymások és a közéjük ültetett kétnyári virágok (például árvácska, nefelejcs), nyáron pedig a helyükre telepített egynyári virágok biztosítják. Az alkalmazási mód előnye, hogy igen látványos, hátránya, hogy meglehetősen drága. A növényigény nagy – 30–50 db hagyma/m2. A hagymákat évente, de legalábbis 2 évente fel kell szedni és újakkal pótolni, az óhatatlanul bekövetkező elaprósodás, talajuntság és a vírusos leromlás miatt. Ha nyárra a helyükön hagyjuk a hagymákat, azok fizikailag is károsodhatnak a föléjük telepített virágok ültetése és talajápolása során, a gyakori öntözés és a trágyázás hatására pedig talajlakó kórokozóktól (különösen a fuzáriumos megbetegedéssel) fertőződhetnek.

Ősszel az ültetés két módon kivitelezhető:

1. az ágy teljes tükrének kiszedésével, vagy

2. egyedileg, ültetőkanállal..

Az 1. számú „holland módszer” szebb eredményt ad, de többe kerül és csak azonos ültetési mélységet igénylő fajoknál (példul egyöntetű tulipánágy) alkalmazható. Ilyenkor az egész ágy tükrét a kívánt mélységben kiemeljük, alját 2–3 cm vastagon komposzttal vagy érett istállótrágyával borítjuk, amit kapával gondosan elegyítünk a talajjal. Ezután helyezzük az ágy aljára a hagymákat a szükséges sűrűségben (krókuszok, íriszek, hóvirág 6–10 cm-es tőállásra; tulipánok, nárciszok 15–18 cm-es tőállásra), majd az ágy földjét is komposzttal, istállótrágyával dúsítjuk, és a hagymákra terítve visszatemetjük.

Nálunk gyakoribb a 2. számú, ültetőkanalas egyedi telepítés, mellyel különböző méretű és fajú-fajtásjú hagymák is társíthatók. Telepítés előtt az ágyat mélyen felássák, és szerves trágyával feljavítják.

Apró hagymás virágok a sziklakertben

Ez ugyancsak az említett virágcsoport (gyöngyikék, krókuszok, hagymagumós íriszek stb.) hagyományos felhasználási, módja. A telepítéskor az ágy tükrét teljesen kiemelik, majd a hagymák elhelyezése után 5–8 cm vastagon kőmurva és komposzt 1:1 arányú keverékével takarják.

Hagymás virágok az évelőágyban

Viszonylag ritkán alkalmazott ültetési mód, bár ilyenkor a hagymák több évig egy helyben hagyhatók. Itt ugyanis kisebb gond, ha idővel elaprózódnak és, az egynyári-kétnyári virágágyaktól eltérően, az egyöntetűség sem alapkövetelmény. Nagy hátrány viszont, hogy az ágyásba ültetett hagymás virágok helye a behúzódást követően május után üres, kopasz marad. Eltakarására két lehetőség kínálkozik:

1. A hagymákat behúzódás kezdetén mégis felszedjük és helyükre egynyári virágot ültetünk. Házikerti módszer. Közparkban nem alkalmazzák, mert drága és az egynyári virágok, erősen eltérő jellegük miatt, zavarják az évelőágy összképét.

2. Gyakoribb megoldás, hogy az évelőágyba ültetett hagymások mellé olyan évelőket telepítünk, amelyek elfekvő lombjukkal nyárra eltakarják a kopáran maradt foltokat. Ez utóbbi esetben a hagymások foltjait ne méretezzük túl nagyra, de azért ne egyesével ültessük. A tulipánból 20–25 tő az ideális mennyiség, nárciszokból 6–10 tő. Olyan évelőkkel társítsuk őket, amelyek később virágoznak, vagy amelyek lombozatukat egész éven át megtartják. Erre a célra ajánlhatók a sárga cickafark, a kokárdavirág, a macskamenta vagy az évelő búzavirágok.

Korai hagymás virágok a nyílt gyepfelületben örökzöldek előtt

A fenyők vagy lomblevelű örökzöldek sötét háttere elé terített hagymás virágfoltok oldják a háttér komorságát, a fenyők szabályosságát, szép szín- és formakontrasztok kialakítására nyújtanak lehetőséget. A célra különösen alkalmasak a márciusban virító alacsony termetű ún. botanikai tulipánok, valamint a március végén – áprilisban nyíló nárciszok.

A kistermetű és kisvirágú fajok, mint a krókuszok, hagymagumós íriszek, vagy a gyöngyikék csak akkor mutatnak, ha a gyep egész rövidre vágott és közelről megszemlélhetjük őket. Ellenkező esetben elvesznek a fű között, és később fűszerű leveleiket is nehéz megkülönböztetni, így kihagyni a kaszálásból. A leveleket ráadásul túlnövi a gyep, így a virágzás évről évre gyengébb lesz.

A később nyíló nagytermetű kerti tulipánok jól mutatnak ugyan, de méreteik miatt nehezen társíthatók a kert fenyőivel, lomblevelű örökzöldjeivel.

Hagymás virágok a gyepben, tavaszi nyílású díszfákkal-díszcserjékkel társítva

A két növénycsoport, ha virágzásukat egyszerre tudjuk időzíteni, kölcsönösen felfokozza egymás hatását, és káprázatos színpompát nyújt. Az előző felhasználási módhoz hasonlóan, itt is főleg a nagyobb virágú botanikai tulipánok, nárciszok használhatók fel, de a fajokat és fajtacsoportokat igen nagy gonddal kell összeválogatni, hogy a virágzási időpontok valóban egybeessenek. Ezért:

A korai botanikai tulipánok (Tulipa kaufmanniana, Tulipa praestans) e célra nem alkalmasak, mivel nyílásuk idején (márciusban) a díszfák, díszcserjék többsége még csak bimbóban van.

A Tulipa greigii épp, hogy utoléri a korai díszcseresznyéket, a mandulát és az aranyfát.

A Tulipa fosteriana fajták, valamint a kerti tulipánok középkorai fajtacsoportjai (Mendel és Triumph csoportok) egybenyílnak a díszcseresznyékkel és a korai díszalmákkal.

Ha elég nagy a hely, szépen mutatnak a gyepben az április végén–május elején nyíló nagytermetű Darwin hibrid tulipánok, vagy a viszonylag kései nyílású liliomvirágú tulipánok is. Virágzó hátterük lehet pl. egy hófehér hamvas gyöngyvessző, kantoni gyöngyvessző, a még ilyenkor is nyíló rózsaszín vagy tűzpiros japánbirsek, díszalmák, vagy az épphogy virítani kezdő boglárkacserje, fás szárú pünkösdi rózsa vagy virágos bangiták.

A világoskék örmény gyöngyike (Muscari armeniacum) 4–6 hétig is virágzik, ezért az aranyfával (Forsythia), japánbirsekkel, díszcseresznyékkel, díszalmákkal, korai gyöngyvesszőkkel (Spirea × cinerea, S. nipponica, S. vanhouttei) egyaránt jól kombinálható. Szép színkontrasztot ad a rózsaszín törpemandulával is. Idővel annyira elbokrosodhat, hogy gyepszerű borítást, tavasszal pedig összefüggő virágszőnyeget ad.

A nárciszok közül a középkorai (április közepe–vége) koronás nárciszok, valamint a kései (május elején nyíló) fehér nárciszok társíthatók a tavasz virágzó díszfáival, díszcserjéivel.

Akár örökzöldekkel, akár virágos cserjékkel társítjuk, a hagymás virágok foltjait a már meglévő fa-, illetve cserjecsoportokhoz csatlakoztassuk, mintegy azok kiegészítéseképpen.

Ezt nemcsak a téralakítás, de a fenntartás szempontjai is indokolják. Így hagyhatók ki ugyanis a legkönnyebben a virágokkal beültetett gyeprészek a kaszálásból május végéig, azaz az új hagyma kifejlődéséig.

A gyepbe a hagymákat ültetőkanállal vagy meghegyezett ásónyélből kialakított taposóval ellátott ültetőfúró segítségével telepíthetjük el. Előtte a gyepet rövidre vágjuk és alaposan beöntözzük, hogy talajuk puha legyen. A kifúrt lyukak aljára kevés komposztot szórunk, ebbe helyezzük el a hagymákat a kívánt mélységben: a tulipán és nárcisz hagymákat egyesével, a krókuszokat és a hagymagumós íriszeket pedig 3–4-esével. A hagymák fölé ismét komposztot terítünk, amelynek laza rétegén át a virágok később könnyen előbújnak, a gyökerek pedig további tápanyaghoz jutnak.

A gyepben a telepítési távolság fajtától függően változó, de általában 15–25 cm (15–35 db/m2) körül mozog, azaz kb. fele annyi, mint az ágyásos ültetésnél. Az ültetés után a területet ismét alaposan öntözzük be, és ha szükséges, a lyukakat komposzttal töltsük egészen fel.

Hagymás-gumós virágok későn fakadó fák árnyékában

A fák közül későn fakadnak a bükk, a tölgyek, a dió, az akác és a júdásfa: kihajtásuk május elején indul és lombkoronájuk csak május végére zárul teljesen. Ez az időszak elegendő nemcsak az erdei vadvirágok (hóvirág, odvas keltike, tőzike), hanem a legtöbb egyéb hagymás virág, így a tulipánok, gyöngyikék és nárciszok számára is, hogy virágzás után az új hagymát kinevelje. A kopár fák alatt virító tavaszi virágszőnyeg megkapóan szép látvány, ugyanakkor a fenntartása gyakorlatilag ingyenes, csupán némi odafigyelést igényel. Itt ugyanis nem okoz különösebb gondot, hogy a virágfoltokat a behúzódás idejéig ki kell hagyni a kaszálásból, mivel a fű a fák alatt gyengén nő.

A legtöbb hagymás virág, különösen a nárciszok, bevihetők még korán fakadó, de laza árnyékú díszfák, pl. a nyírfa alá is. Ez esetben azonban számítani kell rá, hogy termetük lazább, virágzásuk valamivel gyengébb lesz, mint a napfényen.

A fák alá a hagymákat ugyancsak ültetőkanállal vagy ültetőfúróval ültessük, így a gyér gyep érintetlenül marad.

Hagymás virágok alátelepítésére alkalmas kései fakadású díszfák-díszcserjék (általában május közepe után):

Fák

Ailanthus altissima

Albizia julibrissin

Alnus fajok

Broussonetia papyrifera

Carya fajok

Catalpa fajok

Cedrela sinensis

Celtis occidentalis

Cercis siliquastrum

Cladrastis lutea

Diospyros fajok

Elaeagnus angustifolia

Evodia hupehensis

Fagus sylvatica

Gleditsia triacanthos

Gymnocladus dioicus

Juglans fajok

Maclura pomifera

Morus alba

Paulownia tomentosa

Platanus x acerifolia

Quercus fajok

Robinia pseudoacacia

Sophora japonica

Tilia tomentosa

Cserjék (kis kertekben különösen alkalmasak az alátelepítésre)

Cotinus coggygria

Ficus carica

Hibiscus syriacus

Ptelea trifoliata

Punica granatum

Rhus glabra

Rhus typhina

Tamarix fajok

Vitex agnus-castus

A telepítés és a fenntartás további tudnivalói

A hagymás és gumós virágok ültetési ideje kora ősszel van. Legkésőbb október közepéig a földbe kell kerülniük, ellenkező esetben hiányos lesz a begyökeresedés, lassú az új hajtásnövekedés, és tavasszal gyér lesz majd a virágzás, a virág pedig kisméretű, sőt esetleg el is pusztulhat. Valamelyest segíthetünk a gondon, ha a későn telepített virághagymák talaját lombbal, szalmával vagy komposzttal takarva védjük az áthűléstől (tavasszal pedig a túl korai felmelegedéstől) és így adjuk meg számukra a begyökeresedés, majd pedig az aktív nyugalom lehetőségét. A talaj takarását egyébként még az időben elültetett hagymák is meghálálják, sőt, ha nem bántja a szemet, ajánlatos azt a következő év tavaszán is talajon hagyni. Véd a kiszáradástól, fékezi a gyomosodást, és megakadályozza májusban a talaj túlzott áthevülését. Ha viszont úgy döntünk, hogy tavasszal legereblyézzük, azt legkésőbb március elejéig kell elvégezni, mielőtt a kihajtó növények zsenge csúcsait károsítanánk.

Tavasszal a kihajtás után rendszeres öntözéssel és kombinált műtrágya kiszórásával segíthetjük elő a gazdag virágzást, és az új hagyma kinevelését.

Nyár elején, ha növényeink behúzódtak, az ágyásokba ültetett hagymákat felszedjük és letisztítva, leszárítva hűvös helyen tároljuk az újabb őszi telepítésig. A tároló optimális hőmérséklete 20 °C körül van.

A gyepbe vagy a sziklakertbe ültetett hagymások nyáron a helyükön hagyhatók, így egy egyszeri telepítés tulipánból 3–4 évig, másoknál akár 10 évig is szép díszt ad. (A virághagyma katalógusok nem javasolják ezt a módszert, hiszen így kevesebb növényt vásárolnak a felhasználók).

A nyár folyamán is megmaradó húsos gyökerek miatt nem szeretik a felszedést a nárciszok, valamint a tavaszi tőzike. Ezeket mindenképpen ajánlatos legalább 3–4 évig (de akár 15 évig is) egy helyben hagyni, és csak akkor felszedni és szétosztani, ha már túlzottan besűrűsödtek.

8. Vízi-vízparti és mocsári évelők

A vízi-vízparti évelők az évelő dísznövények különleges csoportját képezik, mind a felhasználást, mind pedig az előállítást illetően. E növények többsége ugyanis nem csak rendkívül karakteres megjelenésű, de (a többi évelőtől eltérően) csak a a természetes előfordulásának megfelelő vizes élőhelyeken marad meg. Azon belül is, az előfordulásuk mindig egy maghatározott vízmélységhez kötött.

A kerti alkalmazás során ezért alapvető a zonációs lehetőségek tekintetbe vétele. Mély vízbe sekélyvízi növényt nem ültethetünk és viszont: A csodálatos tündérrózsa például csak ott marad tartósan meg, ahol a kerti tó vagy medence legalább egy pontján 60–80 cm mély. A többi (változó vízmélységű) zónákhoz ugyancsak egy-egy viszonylag szűk körű növénycsoport tartozik.

A kerti medencében alkalmazott leggyakoribb mélységek:

60 cm-es vagy mélyebb,

30–40 cm-es vízmélység,

20–30 cm-es vízmélység,

nedves partszegély (0–20 cm).

Ezekkel a zónákkal, valamint az ott élő (ültethető) fajokkal a könyv későbbi fejezetei (Kerti tavak és vímedencék, Állóvizek környékének növényzete) részletesen foglalkoznak. A felsorolásuktól ezért itt eltekintünk.

A speciális igények és szaporodási stratégiák miatt, a vízi-vízparti évelők nevelése az erre szakosodott kertészetekben folyik. Forgalmuk, a kerti tavak, vízmedencék népszerűvé válásával, örvendetesen növekszik.

A vízi és mocsári évelők ültetésének legfontosabb tudnivalói

1. Ültetésre legalkalmasabb az április közepétől május közepéig terjedő időszak, amikor a víz már kellőképpen fölmelegedett, és a hajtásnövekedés megindult.

2. Az előírt ültetési mélység betartása rendkívül fontos. A túlságosan mély ültetés következtében gyenge lesz a növekedés, a túl sekély viszont a vegetatív fejlődést serkenti. Végül minden ültetési hiba a virágzást csökkenti.

A „kétéltűek” (Alisma, Sagittaria) a víz mélységétől függően alakulnak vízi vagy mocsári jellegűekké. Víz alatt fejlődő leveleik jelentéktelenek, a fő díszüket képező érdekes levélformák csak a víz fölötti hajtásokon alakulnak ki.

3. Kisméretű medencébe ne ültessünk erős növekedésű, nagy növényeket (pl. nádat, nagytermetű gyékényfajokat).

4. A burjánzó növekedésű, erősen terjedő tövűeket (Typha, Hippuris stb.), főleg kisebb medencékben, növénytartókba (vesszőkosár, láda, feneketlen hordó stb.) ültetve helyezzük el.

5. Túl sok faj nyugtalanná teszi a kiültetést. Inkább kevesebbet válasszunk, a medence méretével összhangban. Bevált séma, hogy öt négyzetméternyi vízfelületre egy tündérrózsát és öt-hat egyéb növényt számítsunk.

6. A víztükörből mindig maradjon. A víz olyan hangsúlyos elem, amelynek azonnal fel kell hívnia magára a figyelmet. Minél tartózkodóbb a növénybeültetés, annál jobban érvényesül a víz hatása. Békalencse fajokat sohase telepítsünk, mivel rövid idő alatt befutják a vizet, és a tükröződés megszűnik.

7. A vízfelületet ne szabdaljuk indokolatlanul, a felálló szárú mocsári növények a part mellé kerüljenek.

8. Az állóvizekben mindig kötöttebb jellegű, vályogos-agyagos, tápanyagokban gazdag talaj képződik. Legcélszerűbb a szaruforgáccsal kevert iszapföld vagy a vályogos-agyagos gyepszintföld alkalmazása.

9. Műtrágyát semmiképpen ne használjunk! Már kis adagok is égéseket, gyökérsérüléseket okoznak.

10. Kis mennyiségű szervestrágya alkalmas lehet, de kizárólag akkor, ha már tökéletesen földdé érett, különben erősen algásít, valamint sötétté és bűzössé teszi a vizet.

11. Különös gondosságot igényel végül a medencék teleltetése. Kisebb felületek esetén legcélszerűbb a víz leengedése. Amennyiben a növények helyükön maradnak, 30–40 cm vastag lombtakaróval védjük őket a kiszáradástól és átfagyástól.

A gyep

Földünk szárazföldi felületének 25–30%-át füvek borítják. A települések közcélú zöldfelületein a gyep- és pázsitfelületek aránya eléri a 60–70%-ot. Jelentős felületeket foglalnak el a gyeppel borított út menti rézsűk, terelőszigetek, valamint a monokultúrában művelt, füvesített sport- és golfpályák száma nálunk is rohamosan fejlődik.

A gyep, a kertesztétikában játszott szerepe mellett, jelentős a települések ökológiai viszonyainak javításában is. Míg a lombos fákból és cserjékből, illetve tűlevelűekből álló növényállomány csak a telepítést követő 5–10 év után fejti ki hatását, a gyepfelület már a telepítés évében is maximális hatékonyságú zöldfelület. Aktivitásértéke, a teljesen kifejlődött fás szárú növényállomány mintegy 40%-a.

A gyep létesítése és szakszerű fenntartása ezért a jelenleginél lényegesen nagyobb figyelmet érdemelne. Sajnos, a kerti gyepekkel foglalkozó magyar nyelvű szakirodalom meglehetősen szűkös, ellentétben a téma óriási (és sokszor altémákra bontott) angol, német vagy francia nyelvű szakirodalmával.

Gyep. 1. A szépen nyírt gyep rendezettséget teremt. Szakszerűen fenntartva a taposást is jól tűri (fotó: Schmidt G.) 2. Gyephézagos beton egy lakóutca parkolójában. (Túl gyakori használattól kikopik!) (fotó: Schmidt G.) 3. A vágott gyepszegély tiszta határvonalat ad. (Forró nyáron rendszeres öntözés nélkül kiéghet!) (fotó: Schmidt G.) 4. Golfpálya lejtős terepen. Gyepje mély alapozást, speciális talaj- és fűmagkeveréket kíván. (A gyep összetétele és fenntartása a játék menetéhez igazodóan változik: a legintenzívebb az ún. green, ahol a fű magassága alig 1 cm és naponta nyírni kell.) (fotó: Schmidt G.)

Az alábbi ismertetés Szendrői József „Gyepek és pázsitok létesítése és fenntartása” című egyetemi jegyzet kivonatolásával készült.

A fűvel borított zöldfelületet a kertészetben pázsit, vagy gyep fogalmakkal különböztetik meg.

A pázsit a talajt szőnyegszerűen betakaró, finom levelű fűfajokból álló, rövidre nyírt növénytársulás, míg a gyep igénytelenebb, többnyire bokros füvekből, esetleg kétszikű növényekből áll, fenntartása extenzívebb.

A gyakorlatban a két meghatározás között több átmenet lehetséges és a magyar szóhasználat miatt is adódhat keveredés a két alaptípus között.

A gyep- és pázsitfelületek funkció és fenntartási igény szerinti csoportosítása az alábbi:

Díszgyep

Alkalmazási területe: Települések, intézmények, házi kertek reprezentatív zöldterületei. Jellemzői: Tömött pázsit, finom levelű fűfajokból és fajtákból, kevés taposási igénybevételre. Fenntartási igénye: Intenzív fenntartás, sűrű kaszálással, bőséges öntözéssel (400–500 l/m2), nagy élőmunka- és költségfelhasználással.

Taposást tűrő gyep

Alkalmazási területe: Közparkok, házikertek, lakótelepi zöldfelületek, gyephézagos parkolók. Jellemzői: az egész éves igénybevétel, a taposást és szárazságot tűrő fűfajok, közepes vagy nagy taposási igénybevételre. Fenntartási igénye: Közepes, évi 8–12 kaszálás, 200–300 l/m2 öntözővíz felhasználásával, közepes tápanyag-utánpótlás.

Sportgyep

Alkalmazási területe: Füves sport- és golfpályák, játékterek. Jellemzői: Taposást jól tűrő, jól regenerálódó, sűrű, alacsony kaszálást tűrő, finom levelű fűfajok, jelentős taposási igénybevételre. Fenntartási igénye: Közepes vagy magas. Rendszeres öntözés, kaszálás és tápanyag-utánpótlás.

Külterjes gyep

Alkalmazási területe: Közlekedési zöldfelületek, közparkok külterjesen fenntartott gyepei. Jellemzői: Szárazság- és taposástűrő fűfajok. Fenntartási igénye: Alacsony, évi 4–5 kaszálás, öntözés nélkül.

Mérnök-biológiai gyep

Alkalmazási területe: Földművek, árokpartok, rézsűk erózió elleni védelme. Jellemzői: Szárazságtűrő, tarackoló fűfajok. Fenntartási igénye: Alacsony, évi 4–5 kaszálás, öntözés nélkül.

Árnyéki gyep

Alkalmazási területe: Épület vagy lomkorona árnyékában. Jellemzői: Árnyéktűrő fűfajok. Fenntartási igénye: Kevés kaszálás, taposástól védeni kell.

Rét-legelő és virágos gyep

Alkalmazási területe: Tájtervezés. Jellemzői: Fűfélék és kétszikű növények társulása. Fenntartási igénye: Alacsony, évi 2–3 kaszálás. Virágos gyepnél virágzás utáni kaszálás.

Gyep- és pázsitfelületek létesítése

Fűmagvetés

A füvesítés leggyakoribb és legolcsóbb módja a fűmagvetés. Történhet egy fűfaj vagy fűmagkeverék vetésével. Egy fűfajjal ritkán, esetleg házikertekben füvesítünk, pl. réti perjével vagy nádképű csenkesz fajtákkal. Ezen kívül a golfpályák „green”-jét vethetik még tisztán, pl. tarackos tippanból. A gyakorlatban a füvesítés többnyire fűmagkeverékkel történik. A keverékbe azok a füvek kerülnek döntő mennyiségben, amelyek a kívánt célt legjobban szolgálják.

A fűfajok csoportosítása
  • Aljfüvek: a földfelszín közelében dús levélzetű, laza vagy sűrű gyepet alkotó fajok, pl. Poa pratensis, Festuca rubra.

  • Szálfüvek: többnyire magas szárú, lazább bokrot képező füvek, pl. Bromus inermis, B. erectus, Festuca pratensis.

  • Bokros növekedésű füvek: erősen sarjadzó, tömött csomókat képező füvek, pl. Lolium perenne, Festuca heterophylla.

  • Tarackoló füvek: föld alatti vagy föld feletti szárképletekkel nagyobb felületet szőnyegszerűen behálózó füvek, pl. Festuca rubra subsp. rubra,Agrostis stolonifera, Poa pratensis.

Természetes körülmények között (pl. kaszálatlan réten) a legtöbb fűfaj laza bokrot fejleszt. Kaszálás vagy legeltetés hatására a tőből tömegesen fejlődnek az új sarjak, indák és levelek, melyek az állományt tömötté és taposásra ellenállóvá teszik. E folyamat megfigyelése alapján vallják a mezőgazdászok, hogy a „kasza neveli a gyepet”. Ebből az is következik, hogy sűrű kaszálás hatására a szálfüvek egy része is az aljfűre jellemző tulajdonságokat mutat.

A zöldfelületek és sportpályák füvesítésre hosszú ideig maggyűjtésből származó vagy rét- legelő füvesítésére alkalmas fűfajokkal történt. Hazánkban az 1960-as években kezdődött az a nemesítő munka, melynek eredménye a zöldfelületek füvesítésére alkalmas kiváló magyar fűfajták előállítása volt. Külföldön, elsősorban az USA, Anglia, Németország, Hollandia, Dánia nagy nemesítő telepein rövid idő alatt nagyszámú új fűfajtát nemesítettek. Ennek eredményeként a jelenlegi fajtalistán a Lolium perenne 105, Festuca rubra és F. rubra subsp. commutata 94, a Poa pratensis 82, az Agrostis tenuis 19 új fajtával szerepel.

Zöldfelület és sportpályák létesítésére alkalmas fontosabb fűfajok rövid jellemzése

Agrostis stolonifera – tarackos tippan. Elsősorban öntözött pázsitba való aljfű. A fűmagkeverékekben, apró magja miatt, általában 5–10% mennyiségben szerepel, fajtái a golfpályák „green”-jének fűmagkeverékében minimum 20%, de akár 100%-ot is elérhetik. Magszáma: 12 000 db/g. Szarvasi fajtája a ’Sztár’.

Agrostis tenuis (A. capillaris) – cérnatippan. Hosszú életű, rövid tarackot fejlesztő faj. Díszgyepek és sportpályák fűmagkeverékében szokásos aránya, 5–10%. Magszám: 15 000 db/g.

Festuca rubra – vörös csenkesz. Rendkívül alakgazdag faj. Hazánkban leginkább a Poa pratensis és a Lolium perenne fajtákkal keverik. A keverékben aránya általában 40–50%. Magszáma: 1000 db/g.

Festuca rubra subsp. commutata – zsombékoló csenkesz. Bokros növekedésű, finom levelű, tarack nélküli, tömött gyepet alkot, a taposást mérsékelten tűri. Elsősorban a nyugati országok díszgyepének alkotó része. Magszáma: 1000 db/g. Szarvasi fajtája a ’Park’.

Festuca rubra subsp. rubra – tarackoló vörös csenkesz. Tarackot fejlesztő, igénytelen aljfű. Fajtái egyenletes, tömött gyepet képeznek. Díszfüvek és parkok keverékében általában 30% a részaránya. Magszáma: 1000 db/g. Szombathelyi Polder fajtája a ’Csobánc’.

Festuca ovina – juhcsenkesz. A száraz, sovány gyepek füve. Tömött, zsombékszerű csomókat képez, ezért elsősorban tájrendezési célra, külterjes területek, rézsűk, utak melletti zöldterületek füvesítésére alkalmas. Az állatok legelését és a kaszálást elviseli, de alacsony kaszálás hatására kipusztul. Kaszálási magassága 5–6 cm. Magszáma: 2000 db/g.

Festuca tenuifolia (F. capillata, F. filiformis) – fonalas csenkesz. Erdőben, sovány homoki gyepeken, főleg a Dunántúlon fordul elő. Tiszta vetésben elsősorban külterjes gyepek, gyümölcs és szőlő sorközök gyepesítésére való. Ilyen helyen évi 2–3 kaszálás elegendő. Magszáma: 1300 db/g. Szarvasi fajtája a ’Favorit’.

Festuca arundinacea – nádképű csenkesz. Nedvességjelző növény, tápanyagban gazdag, kötött talajon fordul elő. Szárazságtűrése is kiváló. Hazánkban csak extenzív gyepek füvesítésére használják. Fajtáit az USA-ban és Nyugat-Európában házikertek, sportlétesítmények gyepesítésére használják. Magszám: 450 db/g. Szarvasi fajtája a ’Strand’.

Festuca heterophylla – felemáslevelű csenkesz. Melegkedvelő, bokros növekedésű, hazánkban cseres-tölgyesekben élő aljfű. Árnyékos, félárnyékos helyek füvesítésére tiszta vetésben is alkalmas. Sűrű kaszálást és a taposást nem tűri. Magszám: 1100 db/g. A GYDKF fajtája a ’Liget’.

Festuca pratensis – réti csenkesz. Eredeti termőhelye az üde réteken és legelőkön van. Öntözött területek fűkeverékében gyakran szerepel. Magszám: 770 db/g.

Lolium perenne – angolperje. Gyors kelésű (magja 5–10 nap alatt csirázik) és fejlődésű, bokros növekedésű aljfű. Víz- és tápanyagigénye közepes. Taposástűrése kiváló, ezért sportpályák füvesítésekor a keverékben részesedése 20–40%. Nagyon jól keverhető a réti perjével és vörös csenkesszel. Ideális vágási magassága 4–5 cm. Magszám: 500 db/g. Szarvasi fajtája a ’Pázsit’, a szombathelyi Polder fajtája a ’Gulács’ és a KITE fajtája a ’Zöldike’.

Poa pratensis – réti perje. Számos kúszó tarackjával laza vagy többé-kevésbé sűrű gyepet képező, értékes, igen alakgazdag aljfű. Lassan csírázik (14–30 nap), fejlődése előbb lassú, ezért ún „dajkafűvel”, pl. angolperjével, való vetése indokolt. Gyakran gyepszőnyegként és gyeptéglaként értékesítik, mivel föld alatti tarackjával és föld feletti tősarjával a talajt jól összetartja. Széles körben alkalmazható házikertek, sport- és golfpályák, valamint díszgyepek létesítésére. Jó taposástűrő, füves sportpályák létesítésénél a keverékben 30–50%-ban szerepel. Ideális vágási magassága 3 cm. Számos fajtáját – különösen száraz területen – a levélrozsda károsítja. Magszám: 3300 db/g. Szarvasi fajtája a ’Szarvas’ és a szombathelyi Polder fajtája a ’Somló’.

Bromus inermis – árva rozsnok (mágocsi rozsnok). Európa és Ázsia kontinentális éghajlatú területein él. Tarackos, száraz gyepet képező szálfű. Magasan, 8–10 cm tarló hagyásával kell kaszálni. Külterjesen kezelt területek és rézsű füvesítésére való. Magszám: 300 db/g.

∗ ∗ ∗

Az egyes fajok és fajtáik tulajdonságai közül a díszgyep fűmagkeverék összeállításakor a tömöttség, a levélfinomság és a szárazságtűrés tulajdonságokat kell figyelembe venni, míg a sportgyep esetében a taposástűrés, a regeneráló képesség, a növekedés gyorsaság játszik vezető szerepet.

A mezőgazdasági és kertészeti vetőmagvak minőségi követelményeit a 7145/1999 számú Magyar Szabvány tartalmazza. A szabványban a fűmagok csírázó képességét legalább 75–80%-kal, a tisztaságát legalább 80%-kal írja elő. A kettő adja a használati értéket.

Használati érték = (tisztasági % × csírázási %)/100

A fűmagkeverékben általában 2–5 faj található. Ennél több faj alkalmazása nem célszerű, mivel az élelmes és terjedő tövű fajok a gyengébbeket elnyomják.

A fűmagkeverék ennek megfelelően:

Megnevezés

Súly %

díszgyep

sportgyep

Agrostis tenuis

10

 

Festuca rubra

50

 

Festuca arundinacea ’Strand’

 

30

Poa pratensis

40

40

Lolium perenne

 

30

A hazai fűmag kereskedelemben különböző néven vannak forgalomba fűmag keverék, pl. Golf, Margitszigeti, Budapest, Pázsit, Sport, Strand stb. Nagy felületek füvesítésekor célszerűbb nem kész keveréket venni, hanem a célnak legjobban megfelelő fajok fajtáit a forgalmazó céggel megkevertetni. (Nagy mennyiség esetén a cégek erre mindig vállalkoznak.)

A gyep összetétele, a kezdethez képest, az évek múlásával jelentősen megváltozik. A klímának, talajnak, használatnak és a fenntartás színvonalának legjobban megfelelő fajok uralják el a gyepet, és végül az állományban a kétszikű gyomnövények is megjelennek.

A gyep mindenkori állapotára a természetes környezeti tényezőkön kívül legnagyobb befolyása a fenntartásnak van. Gondos és szakszerű fenntartással extenzív körülménynek megfelelő fűkeverékből is gyönyörű pázsit lehet. (Ennek a fordítottja is igaz!)

A fűmagvetés magszükségletének meghatározása

A zöldfelületi füvesítésnél általános követelmény, hogy a parképítési munka átadásakor, az első kaszálás után, a pázsit sűrű és tömött legyen. Ennek érdekében a kertészeti szakirodalom 1 m2 pázsit létesítésére 30 000–35 000 db csíraképes magot ajánl, ami kb. tízszer több a mezőgazdaságban a rét-legelő füvesítésére használatos fűmagmennyiségnél. Ez a gyakorlatban még tovább növekedik azzal, amikor a költségvetés – függetlenül a fűmagkeverék összetételétől – 30–40 g/m2 vetőmagot ír elő.

Az alábbi táblázatokból kitűnik, hogy ennek a fele is elegendő, ha a keverékben apró magvú fűfajok is vannak.

1.1. táblázat - Füvesítés Pázsit fűmagkeverékkel, 20 g/m2, 80% használati érték esetén

Fűfaj

Súly

%

Magszükséglet

g/m2

Magszám/g

Csíraképes mag száma/m2

Mag %

Lolium perenne

30

6

500

2 400

6,5

Poa pratensis

35

7

3 500

19 600

54,0

Festuca rubra

30

6

1 000

4 800

13,2

Agrostis tenuis

5

1

12 000

9 600

26,3

Összesen

100

20 g/m2

 

36 400

100


1.2. táblázat - Sportpálya füvesítése 25 g/m2 fűmaggal, 80% használati érték esetén

Fűfaj

Súly %

Magszükséglet g/m2

Magszám/g

Csíraképes mag száma/m2

Mag %

Lolium perenne

30

7,5

500

3 000

8,4

Poa pratensis

40

10

3300

26 400

73,3

Festuca rubra

30

7,5

1100

6 600

18,3

Összesen

100

25 g/m2

 

36 000

100


1.3. táblázat - Töltés füvesítése 20 g/m2 fűmaggal, 80% használati érték esetén

Fűfaj

Súly %

Magszükséglet g/m2

Magszám/g

Csíraképes mag száma/m2

Mag %

Lolium perenne

30

6

500

2 400

10,6

Festuca arundinacea

30

6

2000

9 600

42,6

Festuca rubra

30

6

1100

5 280

23,4

Poa pratensis

10

2

3300

5 280

23,4


A fűmagvetés ideje

A füvesítés fagymentes időszakban, elvileg bármikor elvégezhető. Nem mindegy azonban, hogy utána mennyire lesz gyors és egyenletes a csírázás, valamint az sem, hogy a csírázás után mennyi ápolás kell a fiatal gyepnek ahhoz, hogy jól beálljon és megerősödjön. A parképítési gyakorlatban két vetési időszak van szokásban.

Az egyik augusztus második felétől szeptember közepéig tart. Hazánkban ekkor jelentős csapadékra és harmatképződésre lehet számítani. Az éjszakák hűvösebbek, a melegigényes rudeális gyomok nem kapják meg a csirázáshoz szükséges hőt, így a fűmagvetés általában gyommentes marad.

A másik időpont március végétől április közepéig tart. A talajban ilyenkor még kellő téli nedvesség van, és a talaj hőmérséklete már kedvező a fűmag csírázására. Ha ilyenkor hirtelen felmelegedés köszönt be, és a talaj kiszárad, akkor ez a csírázó növények pusztulásával járhat. Az őszinél alacsonyabb talajhőmérséklet a csírázási időt megnyújthatja, ez nagyobb rizikót jelent, és a gyomosodás is megindulhat.

Nagy felületek és öntözés nélküli területek füvesítésének optimális ideje – a fentiek alapján – augusztus második felétől szeptember közepéig tart. Az ekkor vetett fűmag nagy valószínűséggel kikel, a vetés gyommentes lesz és a tél beálltáig a fű kellően megerősödhet.

A fűmagvetés menete

Az igen apró magvakból álló fűmagkeveréket finoman elmunkált és előzőleg tömörített (hengerelt) magágyba kell vetni.

Kis felületeket (pl.: házikertben) többnyire kézzel, nagy, összefüggő területeket inkább géppel vessünk. Mindkettő előtt célszerű próbavetést végezni a helyes magmennyiség beállításához.

Kézzel szélcsendes időben vessünk. Kisebb területek füvesítésekor a tábla szélén, egy sekély barázdába bővebben szórjunk magot, így az a kelés után határozott élt kap. Vetés után a fűmagot vasgereblye függőleges mozgatásával, egyenletes „bekapálással”, 4–5 centiméteres fogásokkal vagy szöges hengerrel dolgozzuk bele a talajba. Apró fűmagok sekély bedolgozására a sima henger is elegendő.

Nagy felületen kerti traktorral vontatott fűmagvető géppel vetünk és utána magtakaró borona, bordás vagy „Cambridge-henger” segítségével végezhetjük a magtakarást.

A vetés után az első kaszálásig a földet folyamatosan nedvesen kell tartani. Különösen fontos ez a csírázás időtartama alatt, mely kedvező körülmények között (14 °C feletti hőmérséklet) a vetés után 10 nap alatt megkezdődik, valamint a kezdeti növekedés idején, a csírázást követő 10–20. nap között. Ezután az öntözést mérsékelni lehet.

Az első kaszálás általában a vetéstől számított 30 napon belül válik szükségessé, amikor a fű magassága 8–10 cm. Ezt a kaszálást száraz talajon, 3–4 cm tarló hagyásával, éles késű géppel kell elvégezni, utána a lekaszált füvet össze kell gyűjteni. A kaszálások száma a gyep teljesen kész állapotáig (műszaki átadásig) általában 1–3, ez idő alatt a pázsit sűrűvé és tömötté válik és a talaj fedettsége (dominanciája) legalább 75%.

Egyéb füvesítési módok
Gyeptégla és gyepszőnyeg

Elsősorban rézsűk, sportpályák, kiállítási területek és reprezentatív zöldterületek gyepesítésénél játszik szerepet. Lerakásával a megrendelő gyakorlatilag azonnal kész gyepet kap, igaz a fűmagvetéshez képest tízszeres áron.

A gyeptéglát ősgyepekből vagy külön e célra létesített kerti gyepekből vágják. Mérete 30 × 30 cm vagy 40 × 40 cm, a gyökérrel átszőtt talajának vastagsága 4–5 cm.

A gyepszőnyeget kimondottan ilyen célra nemesített gyepekből termesztik és speciális géppel szedik fel. A gép a gyepből 40–50 cm széles és 60–100 cm hosszú csíkokat vág, 2–3 cm talajréteggel és azokat külön-külön tekercsekké formálja. Felhasználási területe: dísz-, parkgyep, házikert. Felszedés előtt mind a gyeptégla, mind pedig a gyepszőnyeg füvét rövidre nyírják (2 cm tarlómagasságig).

A gyeptéglát raklapon, füves felületükkel egymásra fordítva, a gyepszőnyeget tekercsben kell szállítani. Szállításkor a káros felmelegedést, bepállást és kiszáradást el kell kerülni. A lerakást tilos billentéssel vagy lecsúsztatással végezni.

A gyeptéglát, gyepszőnyeget jól előkészített, aprószemcsés és nedves (nem vizes!) földre, szorosan egymás mellé kell lehelyezni. A rézsűk gyeptéglázása alulról felfelé, kötésben történjen. 6/4-nél meredekebb rézsűn a lecsúszást fából készült gyeptéglaszög beverésével lehet megakadályozni. A gyeptéglát fakalapáccsal, a gyepszőnyeget hengerrel nyomják a földfelszínre és szorosan egymás mellé, hogy alatta és közötte hézag ne maradjon. Ez után bőségesen be kell öntözni, hogy a talaj legalább 15 cm mélyen átnedvesedjen. Felszáradás után a felületet átlós irányba újból hengerezni kell.

Az így készült füvesítés akkor adható át, ha az a talajról kézzel nem emelhető fel, tehát gyökérzete átnőtt a termőrétegbe. Ez az állapot a vegetációs időben 2–4 hét alatt következik be.

Füvesítés vízágyúval, fecskendővel

Fűmagvető géppel megközelíthetetlen extenzív helyek, meredek rézsűk füvesítésének egyik gyors és gazdaságos füvesítési módja. Gyakran használják autópályák mentén, vasúti töltéseken, rekultivizációs területeken és zagytelepeken.

Tehergépkocsira szerelt tartályból a fűmagot vizes szuszpenzióval együtt vízágyúval lövik ki. A szuszpenzióban a tőzeghez vagy szecskázott szalmához műtrágyát, nyomelemeket és ragasztó anyagot (stabilizátort) kevernek. Ez utóbbi a rézsűre kilőtt szuszpenziót filmszerű bevonattal védi a kiszáradástól, az eróziótól és a deflációtól. A felületre kijuttatott szuszpenzió vastagsága 15–20 mm.

A szuszpenziók összetétele általában üzemi titok. Hazánkban a VERDYOL módszer a legismertebb.

Gyepesítés tarackkal

A tarackkal való telepítést főleg az USA-ban a Cynodon dactylon meddő fajtáinál, az Agrostis stolonifera fajtáknál és a Poa pratensis ’Merion’ fajtánál alkalmazzák. Lényege, hogy az anyatelepről kitermelt tarackot két nóduszt tartalmazó darabokra szecskázzák. A szecskát telepítés előtt vízben megáztatják, majd gondosan előkészített, beöntözött talajra egyenletesen szétszórják, betárcsázzák és hengerezik. A további gondozás azonos a fűmagvetésnél leírtakkal.

Sírhant füvesítése

A temetőkertekben a meredek oldalú sírhantok speciális füvesítési módja. A sírhant földjét tömörítés után be kell öntözni. Kötött talaj esetében a fűmagot (magas sírhant esetén a tetőre 100 g, az oldalakra 160 g) vizes tenyérrel egyenletesen a finoman megmunkált sírhant oldalára kenjük, majd felületére finom tőzeg és földkeveréket rostálunk, amennyit a nedves felület meg tud kötni. Homokos talajon a finoman rostált talajhoz keverjük a fűmagot. Ebből vízzel habarcshoz hasonló pépet készítünk és ezt alulról felfelé haladva felkenjük a sírhalom oldalára. Ezután jutazsákkal betakarjuk. Kelésig a fűmagvetést rendszeresen vízzel permetezzük. A kelést követő 3. napon a jutazsákot el kell távolítani. A folyamatos rendszeres öntözésről gondoskodni kell. Nyírását nyíró ollóval végezzük.

A gyep- és pázsitfelületek fenntartása

Kaszálás

A kaszálás a zöldfelület-fenntartás legfontosabb munkája, egyben a fenntartási színvonal fokmérője.

Az éves kaszálások számát a fűfajok igénye, illetve kaszálást tűrése, a gyep és pázsit funkciója, pl. dísz- vagy sportgyep és a fenntartási színvonal határozza meg.

A közterületi zöldfelületeken öntözéssel is kiegészítve évi 10–12 kaszálás lenne szükséges. (Sajnos, a költségvetési hiánnyal küszködő önkormányzatok parkfenntartás keretében gyakran csak az évi 4–5 kaszálást és a legszükségesebb takarítást tudják megfizetni.)

Az extenzív közterületi zöldfelületeken (például egy autópálya vagy vasúti töltés rézsűjén) ennél jóval ritkábban (2–3 alkalommal), míg a magánkertekben jóval sűrűbben kaszálunk.

A kaszálás ideje általában április elejétől október végéig tart. Intenzív fenntartás esetén a fű növekedése májusban a legerősebb. Ilyenkor egy hónap alatt az éves fűhozam 1/3-át kaszálják le.

A kaszálási magasság 3–4 cm. Ettől alacsonyabban – 1 cm-es tarlómagassággal – a golfpályák „green”-jén kaszálnak. A parkokban a száraz időszakban, július– augusztusban a szokásos tarlómagasságnál 1–2 cm-rel magasabban ajánlott kaszálni. A tél beállta előtt ismét rövidebben kell a gyepet tartani, mert enyhe, csapadékos télen a magasan tartott gyepet a kórokozók jobban károsítják. A magasabb tarlóról az alacsonyabbra való váltás feltétlenül csapadékosabb időben történjen, mert ellenkező esetben az új sarjképződés elmaradása miatt a gyep színe tartósan fakó marad.

A lekaszált füvet, dísz- és sportgyepen le kell gyűjteni. Azokban a rendszeresen ápolt és öntözött közparkokban, valamint a házikertben, ahol az éves kaszálások száma 12–15 felett van, és a lekaszált fű hossza 2–3 cm, a kaszálék a gyepen hagyható. Ezzel szerves anyag kerül vissza, melynek elbomlását nitrogéntrágyázással lehet siettetni.

A kaszálógépek közül nálunk legelterjedtebb a vízszintesen forgó késes ún. rotációs fűnyírógép. Előnye, hogy viszonylag egyenetlen terepen magasabb füvet is tud vágni (kb. 20 cm-ig). Hátránya, hogy viszonylag durva munkát végez, utána a kaszálékot le kell gyűjteni. Az ún. hengerkéses gép tükörsima pázsitot vág, a kaszálékot egyenletesen szórja szét, ezért a többi géptípussal összehasonlítva, a legalkalmasabb lenne a gyepfenntartásra. Hátránya, hogy csak tökéletesen egyenletes terepen és 10 cm-nél nem magasabb fűvel dolgozik jól.

Rendezetlen terepen, árokparton vagy külterjes kezelésű gyepen a kaszálást hazánkban többnyire damilos kaszálógéppel végzik. Szakszerűtlen használata, a gyeppel határos cserjék-fák kérgének megsebzése miatt, azok lassú, de biztos pusztulását okozhatja.

Gyepszélvágás

Kő, beton vagy műanyag szegély nélküli pázsitszéleken – belterjes fenntartás esetén – évi 2–3 alkalommal gyepszélvágást kell végezni. Ilyenkor a gyepbenövéseket, az eredeti szegély vonalában, függőleges szélvágással és a levágott rész eltávolításával megszüntetik. A munka végezhető ásóval és erre a célra szolgáló géppel.

Fenntartó tápanyag-utánpótlás

A gyep és pázsit nem tartozik a tápanyagigényes kultúrák körébe. Éves fenntartó tápanyag-igénye az alábbi:

 

Nitrogén

P2O5

K2O

MgO

g hatóanyag/m2

Külterjes gyep

0–8

0–4

0–8

0–1

Taposást tűrő gyep (közpark)

8

4

8

2

Sport- és díszgyep

10–20

7

12

2

A gyep és a pázsit viszonylag kevés nyomelemet igényel. Lúgos kémhatású talajokon elsősorban a vashiány a jellemző. Ilyenkor a levelek klorotikusak, előbb halványzöldek, majd elsárgulnak. Az összetett műtrágyák és gyeptrágyák egy része nyomelemeket is tartalmaz, így a hiány pótolható.

A talajjavító anyagok

Kötött talajok és sportpályák talajának javítására szemcsés (0–3 mm-es) folyami homokot használjunk. Hatására a gyep felső rétege jobban átszellőzik, ezáltal csökken a káros gyepnemez kialakulása, elősegíti a fű sarjadzását és a pálya esőben nem sárosodik el olyan gyorsan. Homokot homokszóró géppel, ősszel, 0,5–1 cm vastagságban egyenletesen kell elteríteni. A homoktalajok rossz tápanyag-megtartó képességét viszont jó minőségű termőföld felülterítéssel vagy bentonit bedolgozással lehet javítani.

Öntözés

A hazánkra jellemző évi 500 mm átlagos csapadék mellett, öntözés nélkül, csak rét, legelő és külterjes gyep tartható fenn. Ahhoz, hogy a nyári száraz hónapokban a pázsit smaragdzöld maradjon, további 400–500 mm öntözővízre van általában szükség. Közel ehhez hasonló a rangos futballklubok sportpályáinak öntözővízigénye is.

A belterjesen fenntartott közparkokban az éves öntözővízigény, időjárástól függően 100–500 mm között változik. A magasabb érték (500 mm), pl. a Margitsziget és a belvárosi parkok igénye. Az alacsonyabb érték (100 mm) a lakótelepi zöldfelületeké, ahol számolnak azzal, hogy a nyári hónapokban átmenetileg a fű kisárgul, esetleg kiég, ugyanakkor a fás szárú növények nem károsodnak ilyen mértékben.

A pázsit öntözésekor a talaj 15–20 cm mélységű rétegének, a gyökérzóna átáztatása a cél. Ehhez egy alkalommal, 15–20 mm öntözővíz kijuttatása szükséges. Az öntözés a kaszálást és fejtrágyázást kövesse.

Levegőztetés

A rét- és legelőművelésben a mezőgazdászok levegőztetésre réthasogatót és fogast használnak. A pázsitfenntartás során ezt pázsithasogatóval (verticutier) és levegőztetővel (aerifizier) végzik. Az előbbi 1 cm-nél vékonyabb, az utóbbi ennél vastagabb gyepnemez esetén alkalmazható.

A pázsithasogató függőleges kései a gyepnemezt 1,5 cm mélyen feltépik, amit ezután a gyepfelületről el kell távolítani. A gyepnemezzel együtt a moharéteg is eltávolítható.

Pázsithasogató hiányában a tavaszi gereblyézés is ezt a célt is szolgálja. Lényeg, hogy ilyenkor a gereblye foga mélyen hatoljon a talajba.

A levegőztető adapter az előzőnél nagyobb talajhiba esetén vethető be. Lyukasztó vagy hasogató kései 15 cm mélyen hatolnak a talajba, így nemcsak a gyepnemezt szaggatják fel, de mélylazítást is végeznek. A lyukak átmérője 2–3 cm, a földet dugó formában emeli ki, és négyzetméterenként 400–500 lyukat készít. Talajjavításra a levegőztetés után komposztot, homokot (0/2 mm) és műtrágyát használnak, mellyel a lyukakat feltöltik.

Gyep- és pázsitfelületek növényvédelme

Kórokozók

Legfontosabb kórokozók: a hópenész (Fusarium nivalis) és a boszorkánygyűrű (Marasmius oreadus) A védekezés legfontosabb formája a megelőzés. Pl. vetésnél betegségekkel szemben ellenálló fajta megválasztása, alkalmazása, a gyep szakszerű fenntartása.

Gyomosodás, mohásodás

A gyep- és pázsitfelületen a gyomok és mohák nagymértékben akkor fejlődnek ki, amikor a gyep életfeltételei kedvezőtlenné válnak.

Ha arra kellene felelni, hogy a gyepesítés során melyik gyomnövény a kivitelezők réme, akkor a parképítő biztosan a kakaslábfüvet említené. Ez a növény egyszikű, széles levelű, alsó szárával letalpaló és legyökerező növény, amely általában a nedves helyekről származó termőfölddel kerül be a gyepbe. Kipusztítani sűrű kaszálással nem lehet, mert alsó szára a talajon elfekszik. Vegetációs idő alatt megsemmisítésének egyedüli módja a gyomlálás. Végleges megoldást az egyéves gyom ellen a tél ad.

A fenntartó számára az aprószulák, a pitypang, a százszorszép és a cickafark a legnehezebben leküzdhető gyomnövény.

A gyomosodást és a mohásodást legjobban szakszerű fenntartással lehet megelőzni. Az előbbiben a rendszeres kaszálással arányos tápanyag- és vízellátás, az utóbbiban a talaj levegőssé tétele játszik vezető szerepet.

A gyomok elhatalmasodása esetén a védekezés mechanikai és kémiai úton (vegyszeres védekezés herbicidekkel) lehetséges. A mechanikai védekezés körébe tartozó kaszálással elsősorban az egynyári gyomok pusztulnak, kiszúrással (aszatolóval) és gyomlálással az évelők. A gyomok széles leveleit a pázsithasogató kései is szabdalják, így terjedésüket gátolják. A vegyszeres védekezés a kétszikű gyomok ellen a zöldfelületeken igen körülményes. Az is kétséges, hogy a települések zöldfelületeit – a meglévő városi ártalmak mellett – szabad-e vegyszerekkel tovább terhelni.

A mohásodás egyik oka a gyep kiritkulása, a másik fő ok a talaj felső rétegének elsavanyodása. A moha különösen télen tud elhatalmasodni, amikor a hideg miatt a gyep növekedése leáll, a párás hűvös idő viszont kedvez a mohaféléknek. Csökkentésére vasszulfátot és műtrágyát tartalmazó kombinált szerek alkalmazhatók. Ezek tartósan csak akkor hatékonyak, ha kijuttatásukkal együtt a mohásodást előidéző okokat is megszüntetik. A kipusztult foltokról gereblyével vagy pázsithasogatóval a moharéteget le kell fejteni, a talajt komposzttal és homokkal kell feljavítani, majd felülvetni. Erős mohafertőzés esetén a gyepet fel kell törni, és újrafüvesíteni.