Ugrás a tartalomhoz

Növények a kertépítészetben

Fekete Szabolcs, Gellér Zita, Gerzanics Annamária, Gerzson László, Jámborné Benczúr Erzsébet, Lászay György, Schmidt Gábor, Szántó Matild, Szendrői József, Tillyné Mándy Andrea

Mezőgazda Kiadó

2. fejezet - A kert mint mesterséges növénytársulás

2. fejezet - A kert mint mesterséges növénytársulás

A kertben különböző tájak növényeit ültetjük egymás mellé, formáljuk csoportokká. Igyekszünk számukra minél jobb termőhelyi körülményeket teremteni. Talajjavítást vagy talajcserét alkalmazunk, öntözünk, trágyázunk, gyomtalanítunk. A növények azonban hazájukból nemcsak ökológiai igényeiket hozzák magukkal, hamarosan kölcsönhatásba lépnek újdonsült szomszédaikkal is. Megindul a harc a fényért, a vízért és a tápanyagokért, igyekeznek egymást kiszorítani vagy épp ellenkezőleg, felhasználják (vagy felhasználnák) egymás védelmét.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a kert tulajdonképpen egy mesterségesen létrehozott és fenntartott növénytársulás. A jól megtervezett kertben viszonylag kevés emberi beavatkozással, szinte maguktól formálódnak ki az előre elképzelt növényi együttesek és terek. Hogy ez az állapot kialakuljon, az egyes fajok igényei mellett igen jól kell ismerni azok társulási viszonyait, társulási hajlamát is. Hasonlóan fontos, hogy tisztában legyünk a növénytársulások kialakulásának, fennmaradásának általános törvényszerűségeivel.

A növénytársulások kialakulása és egyensúlyi állapota a természetben

A szukcesszió fogalma

Adott terület növénytakarója mindig hosszú történelmi fejlődés eredménye. Egy kopár, csupán az alapkőzettel borított terület, bármilyen kedvező klimatikus és terepadottságokkal is rendelkezik, alkalmatlan még a magasabb rendű növények számára. Ezek megtelepedéséhez bizonyos mállási, talajképződési előfolyamatok szükségesek. Először a zuzmók, mohák jelennek meg, azok nyomában a magasabb rendű lágyszárúak, később a lassan kialakuló és vastagodó termőrétegen a cserjék és fák is megtelepednek. Ugyanazon a helyen tehát különböző növényi együttesek, növénytársulások váltják egymást, egyre javítva a környezeti viszonyokat, és ezzel előkészítve a terepet a következő, igényesebb és erőteljesebb társulás részére.

A növénytársulásoknak ezt az időben egymás utáni következését szukcessziónak nevezzük.

A szukcesszió folyamata stádiumokon keresztül megy végbe. A legfejlettebb és viszonylag hosszú időn át stabilan fennmaradó állapot az ún. klimaxtársulás.

A klimaxtársulás az adott viszonyokat a legmesszebbmenőkig hasznosítja, így produktuma a legnagyobb. Kialakulásában abiotikus és biotikus tényezők játszanak szerepet (a kettő között éles határt vonni nem lehet).

Abiotikus tényezők. Az élettelen környezet ún. abiotikus tényezői közül az alábbiak a legfontosabbak:

  • A földrajzi elhelyezkedés és az ennek megfelelő helyi klimatikus viszonyok (hő, fény, csapadék).

  • Az alapkőzet minősége és a rajta kialakuló talaj (ez utóbbi már a növényi élettevékenység eredménye!).

  • A domborzati viszonyok, amelyek a makroklímán belül különböző mezo- és mikroklímákat alakítanak ki, később pedig a hidrológiai és a talajviszonyokat is alapvetően befolyásolják. A domborzati viszonyok közé tartozik:

    • a tengerszint feletti magasság,

    • a lejtő dőlési szöge és kitettsége (északi vagy déli stb.),

    • vízelfolyás a lejtőn,

    • vízhozzáfolyás a lejtő alján,

    • talajerózió stb.

  • Az előzőek függvényeként kialakuló hidrológiai viszonyok (a talajvízszint magassága, a kapilláris vízemelés, a csapadék elfolyása stb.).

A potenciálisan elérhető legmagasabb fejlettségi stádium (klimax) jellegét és faji összetételét döntően mindig az a tényező határozza meg, ami ott minimumban van. Földünk egészét tekintve ilyen például a hő, ami a trópusokon buja örökzöld őserdők, a mérsékelt égövön a téli nyugalomhoz alkalmazkodott (lombhullató) vegetáció, a sarkkör közelében pedig csak gyér tundranövényzet kialakulását teszi lehetővé.

Hazánk körülményei között a víz a legfontosabb minimumtényező. A szukcesszió egymást követő, egyre magasabb termetű és egyre többet párologtató stádiumai addig váltják egymást, amíg normális életfolyamataikhoz elegendő nedvesség áll rendelkezésre. Ha az elfogy, a szukcesszió lefékeződik, megreked az addig elért stádiumban.

Magyarországon, ha a csapadék mennyisége 450 mm felett van, és az elfolyás vagy elszivárgás nem jelentős, a terület előbb-utóbb beerdősül. Az ennél kevesebb csapadék esetén már csak a kiritkult ligeterdő (erdőssztyepp, karsztbokorerdő), súlyosabb esetben pedig csak a legkevesebbet párologtató lágy szárú növénytakaró (sztyeppvegetáció, sziklagyepek stb.) tud kialakulni.

A vízellátásban a talajvíz közelsége is szerepet játszik. Ha ez kötött talajon 2,5–3 m-nél, laza talajon 2 m-nél nem helyezkedik el mélyebben, a kapilláris zóna általában még elérhető a fás növények gyökerei számára. Így a területen az alacsony csapadékmennyiség ellenére is erdő alakul ki.

Ellenkező véglet, hogy a víz túl sok (mocsár). Annyira sok, hogy megakadályozza a gyökerek normális működését. Érdekes és paradox módon itt először ismét a kis vegetációs felületű növények (lágyszárúak, később pedig a bokorfüzek) jelennek meg, mivel ezek a sanyarú időszakokban; azaz a vízelárasztás idején sem párologtatnak többet, mint amit a levegőtlenség miatt korlátozott működésű gyökérzet pótolni tud. A víztöbblet mérséklődése (pl. a mocsár feltöltődése) után jöhetnek a fatermetű füzek, nyárak és végül a keményfás fafajok.

Fontos korlátozó tényező még a hő (ami a párologtatást is befolyásolja), valamint a fény. A hőmérséklet és a fényellátási különbözőségek főleg hazánk változatos domborzatú vidékein alakítják a vegetáció képét (magas hegyvidékek, meleg déli vagy hűvös északi lejtők, szurdokvölgyek stb.).

Biotikus tényezők. A szukcessziót az említett abiotikus tényezőkön kívül az adott területen élő növényi vagy állati szervezetek által teremtett biotikus tényezők is befolyásolják: Gyorsítják vagy lassítják, sőt megakaszthatják, esetleg meg is fordíthatják.

A szukcesszió előrehaladása szempontjából a legfontosabb biotikus tényező a felcseperedő növényzet által teremtett állományklíma és az alattuk képződő, folyamatosan vastagodó humuszos talaj.

Fontos biotikus tényezőt jelentenek még a legelésző állatok, az esetleg tömegesen fellépő kártevők, betegségek stb.

Végezetül nem hanyagolható el az ember tevékenységének pozitív vagy negatív szerepe sem.

A fás szárú növények szukcessziójának sematikus menete Magyarországon

A növényzet megtelepedésének iniciális, lágy szárú stádiumaival hazánkban csak kivételes esetekben (pl. egy felhagyott kőbányában) találkozhatunk. Kertépítészeti és tájépítészeti szempontból elsősorban a fás szárú vegetáció sorsa az érdekes.

Nézzük meg ezért kissé részletesebben a gyepvegetációt követő fás szárú növénytársulások szukcessziójának menetét! Hazánk adottságai között két alaptípus különíthető el, a fokozatos, lassú beerdősülés a cserjés, majd a bokorerdő stádiumot követően, és a gyors beerdősülés pionír fafajokkal.

1. Fokozatos, lassú beerdősülés tartós cserjés stádium után. A száraz területekre a fokozatos erdősülés a jellemző. A szárazságot néha a csapadék elégtelensége okozza. Ilyenek például az egyes különösen csapadékszegény területei. A gyakoribb ok azonban az, hogy a kedvezőtlen terep- vagy talajadottságok megakadályozzák a nem túl bő csapadék maradéktalan hasznosulását. A lehullott víz elfolyik vagy gyorsan a mélybe szivárog (pl. homokon), és ezzel örökre elvész a növényzet számára. A természetes beerdősülést az állatok legelése tovább lassítja.

Legelő fokozatos lassú beerdősülése a) lágyszárú növényzet; b) cserjefoltok kialakulása; c) a cserjék védelmében felnőnek az első fák (a beerdősülés kezdete); d) idővel többszintes zárt erdő alakul ki. Megjegyzés: A szukcesszió bármely stádiumban megrekedhet, a vízellátástól függően (Rajz: Szügyi E.)

A felvázolt adottságok között a területen először az igénytelen és szívós, ún. pionír cserjék jelennek meg. Magvaikat többnyire a madarak terjesztik. Ágaik szúrósak, tövisesek (galagonyák, vadrózsák, kökény, boróka stb.) vagy hajtásaik keserű ízűek (fagyal), ezért a legelésző állatok otthagyják őket.

A lassan felverődő bozót egyre jobb ökológiai viszonyokat teremt: fékezi a szelet, árnyékolja a talajt, mérsékli a víz elfolyását és az eróziót, hozzájárul a termőréteg gyarapodásához.

Egy idő után a cserjefoltok szélén, a védett tisztásokon megtelepednek és lassan felcseperednek az első fák, kialakul a bokorerdő. Kellemes megjelenésű társulás ez: füves tisztások váltakoznak kisebb-nagyobb ligetekkel, festői cserje- és facsoportokkal, szinte újabb és újabb sétára, további látnivalók felderítésére csábítva a szemlélőt.

Ha a talaj tápanyag- és főleg vízkészlete csak az így kialakult vegetáció számára elegendő, akkor a fejlődés itt többé-kevésbé meg is áll. Szép példák erre középhegységeink száraz déli lejtőinek karsztbokorerdői.

Ha azonban a talaj fokozatosan javuló víz- és tápanyag-gazdálkodása lehetőséget ad rá, egyre újabb és egyre nagyobb méretű fák jelennek meg. Árnyékukban a pionír korszak fényigényes cserjéi kiritkulnak. Csak az árnyéktűrő (többnyire már tövistelen) cserjék tudnak rendszeresen újulni, a többiek kiszorulnak az erdő szélére. Közben a lágy szárú növényzet összetétele is változik. A nyílt gyepvegetáció fénykedvelő fajait az árnyékot jól elviselő, ám a nedvességgel és a párával szemben igényesebb növények váltják fel.

Az idők folyamán a fák faji összetétele is változik. Eleinte a (széllel) vagy a madarak segítségével gyorsan terjedő, jó alkalmazkodóképességű és gyors kezdeti növekedésű fajoké a vezető szerep. Ilyenek például a tatárjuhar és a mezei juhar, a mezei szil vagy a virágos kőris. Ezeket a fákat előfutár fajoknak nevezzük. Gyors helyfoglalásukkal mintegy előkészítik a terepet a területet majdan uraló fa, a fő fafaj, más néven uralkodó fafaj számára.

Hazánk sík- és dombvidéki erdőinek klimaxkori fő faja a tölgy. Nagy magjai miatt csak lassan tud terjeszkedni; kezdeti növekedése is elég vontatott. Társulásképessége viszont rendkvül jó. Bírja az erdő alatt az évekig tartó beárnyékolást és az előfutár fajok erős gyökérkonkurenciáját. Ezenkívül igen sokáig él, tartósan növekszik. Hosszú távon ezért sorra túléli vagy túlnövi vetélytársait. A juhar, a kőris, a szil, a hárs elegyaránya így egyre inkább csökken. Újulatuk leszorul az alsóbb koronaszintekbe, a laza bokorfák, bokrok (somok, mogyoró, kecskerágó stb.) társaságába.

Végezetül kialakult a területre jellemző, többszintes klimax erdőtársulás, amit a fő fafaj uralkodó szerepe mellett az alkotóelemek változatossága és kölcsönös egymásra utaltsága jellemez: az erdő aljnövényei igénylik a fák által megteremtett hűvös állományklímát és a fényigényes gyepkonkurencia kizárását, de a felső koronaszintek fáinak is szükségük van az alcsonyabb szintek talajvédő tevékenységére, törzsárnyaló, szélvédő szerepére.

A klimaxtársulás azután, ha a külső körülmények nem változnak, hosszú időn át fennmarad és folyamatosan regenerálódik.

2. Gyors beerdősülés pionír fafajokkal. Üde talajon, bőséges (vagy éppen túl bő) vízellátás mellett a szukcesszió felgyorsul. A cserjékkel csaknem egyidejűleg megjelennek az első gyors növekedésű fák. Ezeket pionír fafajoknak is nevezzük. Ilyenek például víz mellett a füzek, a nyárak, hűvös klímában pedig a nyír. A pionír fajok közös tulajdonsága (a gyors növekedés mellett), hogy a talajjal szemben gyakorlatilag közömbösek, rövid élettartamúak és a fénnyel szemben igen igényesek. Magvaik korán érnek, a széllel gyorsan terjednek és a nyirkos talajfelszínen többnyire még a nyáron kicsíráznak. (A fűzfa magoncai még abban az évben 0,5–1,5 m magasra nőhetnek.) Szaporodási sajátosságuk egyben elterjedésük gátja is; Bár idősebb korban bírják a közepes szárazságot, újulni csak ott tudnak, ahol nyáron is nyirkos a talaj.

A gyors növekedésű pionír fákból 10–15 év alatt felverődik az erdő. Időközben a talajviszonyok fokozatosan javulnak. A folyóparti füzesek talaját például évről évre újabb rétegekkel vastagítja az áradás, fokozatosan csökkentve ezzel az elárasztás időtartamát. Ha a talajvíz utánpótlása korlátozott (kisebb állóvizek környéke, pangóvizes területek), maguk a fák is hozzájárulnak a vízgazdálkodás javításához. Hatalmas lombfelületükkel olyan sokat párologtatnak, hogy hatásukra lejjebb süllyed a talajvíz szintje (biológiai drén).

Bizonyos idő eltelte után, ha a körülmények úgy alakulnak, a puhafás erdő tisztásaira, a kiöregedő fák fellazuló árnyékába betelepszenek a már csak rövidebb elárasztást tűrő cserjék, bokorfák, a kányabangita, a veresgyűrűsom, a zelnicemeggy stb. Velük együtt megjelennek a következő stádiumot előkészítő előfutár fafajok is; víz mellett ezek elsősorban a magyar kőris és a vénic szil. Tartós növekedésükkel elérik, majd túl is haladják a füzek, nyárak koronaszintjét, majd árnyékolásukkal megakadályozzák az említett fényigényes fajok felújulását.

A fafajcsere oka tehát nem az, hogy a pionír fajok kimondottan igénylik a termőhelyükre jellemző szélsőséges viszonyokat. Épp ellenkezőleg, jó talajon, elegendő, de nem túl bő vízellátás mellett még jobban fejlődnének. Ott azonban már egy sor egyéb fafaj is verseng a helyért. A verseny a pionírok kiszorulásával végződik.

A körülmények lassú javulásával azután a térszint magasabb, csaknem elárasztásmentes pontjain megjelenik és terjeszkedni kezd a területre jellemző uralkodó fafaj, a kocsányostölgy. Végső soron tehát a szukcesszió ismét egy többszintes keményfa erdő kialakulása irányában halad.

A szukcesszió alakulása hazánk fontosabb klímazonális öveiben

Az előző fejezetrészben leírt két alaphelyzet között rengeteg átmenet, kombináció létezik. Általában azt mondhatjuk, hogy minél megfelelőbb a termőhely a fák számára, annál rövidebbé válik, végül pedig gyakorlatilag el is tűnik a beerdősülés folyamán a cserjestádium. Az is a körülményektől, elsősorban pedig az éghajlattól függ, hogy az adott területen melyik fafaj válhat uralkodóvá.

A Balaton-felvidék karsztbokorerdő jellegű társulásának szukcessziója (Csesznák, 1982 nyomán. Rajz: Földi H.)

A szukcesszió elvi menete a hazai klímazonális övekben (Csesznák, 1982 nyomán, módosítva. Rajz: Földi H.) Megjegyzés: A rajzon az egyes stádiumok vezérnövényeit tüntettük fel. A felvázolt szukcessziósorok csak azokra a területekre vonatkoznak, ahol a csapadék és a makroklíma elemeinek hatása jól érvényre jut, nem torzítja el azt sem közeli talajvíz, sem erősen vízvesztő váztalaj, sem a terep erős szabdaltsága.

Mint ismeretes, az emelkedő tengerszint feletti magassággal az éghajlat egyre hűvösebbé és nedvesebbé (humiddá) válik. Azt is tudjuk, hogy hazánk területe többféle éghajlati tényező befolyása alatt áll: nyugatról atlantikus, keletről-délkeletről kontinentális, délről-délnyugatról mediterrán hatások érik. A bonyolult kölcsönhatások eredményeképpen különülnek el hazánk alapvető klímazonális övei, amelyeket más és más klimaxtársulás (és fő fafaj) jellemez. Ezek a következők.

  1. Síkvidéki zóna. Erdőssztyeppek és kocsányos tölgyesek öve (80–150 m tengerszint feletti magasság között).

  2. Halomvidéki zóna. Kocsánytalan és cseres tölgyesek öve (150-től 300–400 m tengerszint feletti magasság között).

  3. Dombvidéki zóna. Gyertyános-tölgyesek öve (300–400 m tengerszint feletti magasság körül).

  4. Középhegységi és magashegységi zóna. Bükkösök öve. Ez utóbbi zóna tulajdonképpen két részből áll:

    • 400–700 m körül (középhegység) az úgynevezett szubmontán bükkösök,

    • felette pedig a montán bükkösök helyezkednek el.

A felsorolt klímazonális övekre megadott magassági értékek csak az erdőssztyeppek (kocsányos tölgyesek) övében tekinthetők többé-kevésbé állandónak (sík terület). A többi zóna magassági elhelyezkedését jelentősen módosítja a kitettség, valamint a földrajzi helyzet. Az ország nyugati részén az atlantikus hatás miatt jóval alacsonyabbra húzódnak a zónák, mint északkeleten. Így a szubmontán bükkösök öve például a Nyugat-Dunántúl magas csapadékú területein 200–300 m magasan, az Északi-középhegységben viszont az északi oldalon 300–400 m-en, a déli oldalon pedig csak 600–700 m felett kezdődik.

A szukcesszió minden zónában a zónára jellemző klimaxtársulás irányába halad. A növényi élettevékenység hatására a kezdeti szélsőséges talajviszonyok idővel többé-kevésbé kiegyenlítődnek. A száraz, homokos vagy köves területeken a fokozatosan vastagodó talajréteg egyre inkább képes a csapadékvíz tartós tárolására. A mély fekvésű, vizes területeken pedig a talajképződés egyben a térszint emelkedésével, és ezáltal az elárasztás mérséklésével jár. Ilyen helyeken, mint láttuk, a fák a talajvízszint effektív süllyesztésében is szerepet játszhatnak.

A beerdősülés a mezoklímát is jelentősen megjavítja. A javulásnak határt szabnak azonban a zónában uralkodó makroklimatikus viszonyok. Lényegében ez az oka annak, hogy a szukcesszió nem lépheti túl az illető klímazonális öv által adott kereteket.

Természetesen a szabály alól akadnak kivételek is. Sík vidéken sajátos helyzet adódik akkor, ha a gyökerek egy idő után elérik a talajvizet. Ha a talajvíz nem csak a csapadékból táplálkozik (pl. vízfolyások közelében), előfordulhat, hogy a fák többet párologtatnak, mint amennyi csapadék lehull. Egy nagyobb erdőmasszívum felett ilyenkor a tájegységre jellemzőnél lényegesen hűvösebb, párásabb mezoklíma alakulhat ki. Ennek eredményeképpen a szukcesszió is továbblép a zónára jellemző stádiumoknál. Ezzel magyarázható például az Alföld egyes erdeiben a dombvidékre jellemző gyertyán előfordulása. (A gyertyán tulajdonképpen egy korábbi, hűvösebb korszak hírmondójaként maradt itt. Fennmaradása és természetes felújulása azonban már az átmenet hajlamát jelenti a bükkösbe.)

Számunkra a jelenség azért érdekes, mert a folyamat sok nagy parkban is lezajlik, csak éppen nem őshonos, hanem telepített növényekkel. A Szarvasi Arborétum belsejében például a bükkös övből, de az annál hűvösebb, ún. boreális fenyőövből származó fajok is gyönyörűen díszlenek az elérhető talajvíz és az állományklíma együttes hatására. A városi parkokban pedig az öntözés miatt élhetnek még olyan fajok is, amelyek egyébként nem lennének odavalók.

Szubklímax, paraklímax fogalma és természetvédelmi jelentősége

Szubklímaxnak nevezzük azt a növényársulási állapotot, amikor a szukcesszió nem tudja elérni a makroklíma által megteremtett legfejlettebb állapotot, megreked a klimax alattistádiumban. A szubklímax társulások kialakulása és tartós fennmaradása többnyire a domborzat és a talajképző kőzet sajátosságaiból eredő, ún. edafikus tényezőkre vezethető vissza. Tipikus szubklímax társulások például a száraz sziklagerincek sziklagyepekkel tarkított karsztbokorerdői vagy az Alföld homokbuckás vidékein kialakult nyáras borókások. (A csapadék mindkét esetben elegendő lenne a beerdősüléshez, de „elvész” a növények számára). Más esetben az ember tevékenysége, például az intenzív legeltetés vagy a terület rendszeres lekaszálása akadályozza meg a szukcesszió továbblépését, azaz a teljes beerdősülést.

A paraklímax tulajdonképpen egy korábbi, eltérő klímájú növénytörténeti korszak klímax társulása volt, ami néhány különleges helyen a körülmények sajátos összejátszásának eredményeképp napjainkig megőrződött, fennmaradt. Ilyen paraklímax társulás például a Bakonyalján a fenyőfői ősfenyves, vagy a Magas Bakonyban a Szentgál melletti őstiszafás. (Az előbbi az utolsó jégkorszakot követő lassú felmelegedés ún. fenyőkorszakából, az utóbbi a bükk-korszakból maradt fenn.)

Mind a szubklímax, mind pedig a paraklímax természetvédelmi szempontból rendkívül értékes, ritka fajokban gazdag, ugyanakkor igen sérülékeny társulások. Napjainkban csaknem kivétel nélkül természetvédelem alatt állnak, de ez önmagában még nem mindig elegendő. Ahhoz, hogy változatlan formában fennmaradjanak, ismerni és továbbra is folyamatosan biztosítani kell azokat a tényezőket, amelyeknek e társulásuk a létüket köszönhetik. E tényezők gyakran valami emberi beavatkozáshoz, ősi foglalkozáshoz kötődnek. Az ősborókások példul a mai képüket a mértéktelen legeltetésnek köszönhetik. Ha ezt a „védelem” jegyében megszüntetjük, netán meg is tiltjuk, a szukcesszió néhány év alatt meglódul, a területet ellepi a bozót, majd lassanként az erdő is, kipusztítva azokat a fénykedvelő virágokat (és radikálisan megváltoztatva azt a festői megjelenést), amelyek miatt az adott területet védelem aláhelyezték. Máskor, például egy lápréten, a kézi kaszálás spontán megszűnése indítja el a beerdősülést és a lápi füvek kipusztulását. (Az ilyen sovány réteket ma már senkinek nem éri meg a szénáért lekaszálni).

Drasztikusan megváltoztathatják egy védett társulás képét a térségben – a természetvédelmi területtől akár több tíz kilométerre – folyó nagyszabású meliorációs munkák, például a talajvízszint süllyesztése vagy a folyók–patakok szabályozása.

Az ökológiai niche-elmélet és értelmezése a növényeknél

A niche (ejtsd: nís) az angol nyelvben részben falbemélyedést, ülőfülkét, részben pedig menedéket, menedékhelyet jelent. Az ökológiái niche-elmélet lényege, hogy minden növény termőhelytűrése sokkal szélesebb, mint a tényleges természetes előfordulási területe. A jó kerti viszonyoknak megfelelő termőhely a legtöbb szabadföldi növény számára optimális. Tűrőképességük azonban ennél általában lényegesen szélesebb: eltolódhat a szárazság, a nedvesség vagy éppen a mélyárnyék elviselése irányába. A sok, számára elfogadható termőhely közül az adott faj ott tud elterjedni, ahol a legversenyképesebb, vagy amit a többiek „üresen” hagynak számára: ebben az ökológiai térben foglal helyet, éppúgy, mint ahogy az ember beül egy üresen hagyott ülőfülkébe (niche-be).

A szélsőséges termőhelyek növényei ezért tulajdonképpen a növényvilág száműzöttjeinek tekinthetők. Általában nem igénylik, hanem inkább csak elviselik az ott uralkodó viszonyokat. Száraz termőhelyeken ilyenek a karsztvidékek cserszömörcéi, molyhos tölgyei, galagonyái. Lassú („megfontolt”) növekedésűek, és kisebb termetük segíti őket abban, hogy túléljék a nyári aszályokat. Ugyanakkor épp e gyenge növekedés miatt a jobb termőhelyekről kiszorítják őket az igényesebb, de nagyobbra növő, agresszívebb társaik.

Hasonlóképp száműzöttek az ártéri vagy mocsári erdők növényei is. Nem igénylik az állandó vízborítást, de csak ott tudnak összefüggő erdőket alkotni, mivel a náluk tovább és nagyobbra növő, de kényesebb keményfa fajok (tölgy, kőris, szil stb.) az ilyen helyeken már nem élnek meg.

Növénytársulások kialakulása és egyensúlyi állapota a kertben

Az előző fejezetben áttekintettük a növényi szukcesszió folyamatát és törvényszerűségeit. Ezek a törvényszerűségek a kertben is hatnak, de ott a feltételek némiképp módosulnak. A fontosabb módosító tényezők a következők:

1. A kertben a természetesnél kedvezőbb környezeti feltételeket hozhatunk létre (tereprendezés, talajjavítás vagy talajcsere, öntözés, tápanyag-utánpótlás stb.). Mindez a szukcesszió felgyorsítása irányába hat.

2. A kertben nem várunk arra, hogy a növényzet magától alakuljon ki. Gyepes felületet létesítünk, virágokat palántázunk, cserjéket, fákat telepítünk, átugorva ezzel a szukcesszió kezdeti lágy szárú stádiumát. Növényeink ápolásával, táplálásával, öntözésével egy ideig ezután is a szukcesszió felgyorsítására törekszünk: arra, hogy mielőbb „beálljon” a kert, felnőjenek a fák, a cserjék, kialakuljanak a térrendszerek.

3. Egy bizonyos fejlettség elérése után már a kialakult állapot stabilizálása, a szukcesszió lefékezése a cél. Az ideális kerti kép ugyanis – durván általánosítva – a bokorerdő stádiumnak felel meg: fa- és cserjecsoportokkal határolt tisztások, évelő és egynyári virágfoltokkal. A megjavított környezetben viszont a terület teljes beerdősülése lenne a természetes klimaxstádium. (Gondoljunk csak egy elhanyagolt, magára hagyott kertre; egykettőre elborítja a bozót.)

Ahhoz, hogy ez ne következzék be, mesterségesen kell fenntartani az egyensúlyt. Nyírjuk a gyepet, és ezzel rendszeresen megakadályozzuk a cserjék, a fák vagy a magas lágyszárúak felverődését. Kapáljuk, gyomláljuk az évelők és az egynyári virágok ágyásait, tisztogatjuk, ápoljuk a cserjefoltokat, ritkítjuk a facsoportokat.

4. A kertben alig van a növények és az állatok között kapcsolat, kölcsönhatás. Itt nincsenek legelésző állatok, a tömeges kártevők ellen permetezéssel védekezünk és így tovább.

Helyettük károsító tényezőként jelentkezik viszont a kert létrehozója és használója, maga az ember. A károsítás egyrészt abból adódik, hogy a kert az ember által lakott és átalakított tájban, általában nagyvárosban, iparvidéken található, a települések közelében. Jobban érzékelhető, közvetlen károkat okoz a kertben az emberi használat. A károsítás mértéke a leterheléstől függően különböző; minimális egy házikertben, egy nagy forgalmú közparkban pedig igen nagy méretű lehet (áttaposások, virágok letördelése, fiatal fák tönkretétele stb.).

A kisebb mértékű károsítások a növényanyag megválasztásával és a célszerű téralakítással (pl. helyes útvonalvezetés) jórészt megelőzhetők. Súlyosabb esetekben viszont már a veszélyeztetett kertrészletek fizikai védelméről kell gondoskodni, kerítéssel, tüskés növényzettel vagy megemelt szegélyekkel (gyalogosközpontok).

Összefoglalva: a kertben a növények a természeteshez képest megváltozott körülmények közé kerülnek. E változások részben kedvezőek, részben pedig hátrányosak a számukra. Nézzük meg, hogy ilyen körülmények között milyen szerepet töltenek be az egyes társulási csoportok.

A dísznövények csoportosítása az eredeti társulásban betöltött szerepük szerint

Fás szárú növények

Pionír fák és cserjék

Pionírnak nevezzük azokat a fajokat, amelyek valamely területet elsőként képesek birtokukba venni. Az igazi pionírok általában a lágyszárú növények, a mohák, a zuzmók, a füvek stb. A fás növények esetében tulajdonképpen csak a többi fához képest beszélünk pionírokról.

Pionír fák

A mérsékelt égöv pionír fái általában az üde vagy a kimondottan vizes termőhelyeken jelennek meg. Ilyen pionír fák a füzek (Salix), a nyárak (Populus), az éger (Alnus), hűvös klímában a nyír (Betula), az erdeifenyő (Pinus sylvestris).

A pionír fák közös tulajdonságai:

  1. Gyors terjeszkedőképesség. Ezek a fajok hamar termőre fordulnak és apró magvúak. Magvaik a szelek szárnyán messzire eljutnak és a nyirkos talajfelszínen könnyen és gyorsan kicsíráznak.

b) Nagy ellenálló képesség a termőhely abiotikus tényezőivel szemben. A természetben ez elsősorban a talajjal szembeni igénytelenségben nyilvánul meg (váztalajok). Emellett a levegő szennyezettségét is viszonylag jól tűrik.

c) Gyors kezdeti növekedés a terület mielőbbi elfoglalása érdekében.

  1. Gyenge társulási képesség. A pionírok néha még egymás társaságát is nehezen viselik el, a természetben kiritkult, ligetes állományokat alkotnak (nyíres fenyérek). Ha a megjavult viszonyok nyomán további, társulásképesebb fák települnek közéjük, akkor a versenyben alulmaradnak.

A rossz társulásképességnek több oka van. A pionír fák:

  • nagy fényigényűek (árnyékban nem tudnak újulni),

  • viszonylag rövid életűek,

  • a későbbi stádiumok fáinál általában alacsonyabbra nőnek.

A pionír fák kertészeti felhasználása

  • A pionír fák egyes fajai és fajtái, pl. a nyárak (Populus) nagy fahozamú, fontos erdőgazdasági kultúrák.

  • Más fajok, jó abiotikus tűrőképességük miatt, nagy szerepet kapnak a különleges erdészeti, kertépítészeti, tájrendezési feladatokban. Ilyenek például:

    • a devasztált területek fásításai,

    • az iparvidékek véderdői,

    • az előfásítások.

  • Az intenzív kertekben, parkokban a pionír fák a gyors téralakítás hatékony eszközei. Erre azért is alkalmasak, mert általában elég jó várostűrők.

  • A pionírfák a kertben karakteres hangulatteremtők (nyírfa: északias, fűzfa: vízpartjelző).

Pionír cserjék

A pionír cserjék még a pionír fáknál is szélsőségesebb termőhelyek növényei. A hazai vagy ahhoz hasonló klímában előfordulhatnak:

  • a száraz, köves kopárokon vagy a futóhomokon (gyér bozót),

  • a szikes talajokon (sziktűrő vegetáció),

  • a lápokon, mocsarakban (bokorfüzesek).

Kertjeinkbe díszként telepítünk számos olyan cserjét is, amelyek eredeti termőhelyükön pionírok, nálunk azonban már nem. Ezek a cserjék hazájukban a miénktől erősen eltérő, kedvezőtlen éghajlati viszonyok között élnek. Erre legjellemzőbb példák a magas hegységek vagy a száraz félsivatagok pionír cserjéi:

  • A magas hegységekből a törpefenyvesek övéből került hozzánk a törpefenyő (Pinus mugo) és a nehézszagú boróka (Juniperus sabina). Örökzöld lombjuk a rövid vegetáció kihasználásához, elfekvő termetük pedig a rendkívül hideg tél hótakaró alatti átvészeléséhez alkalmazkodott.

  • A száraz félsivatagokból (Arizona) származnak a télálló pálmaliliomok (Yucca) vagy a télálló kaktuszfajok (Opuntia).

A pionír cserjék közös tulajdonságai:

  1. Valamennyi pionír cserje közös jellemzője a termőhely fontosabb abiotikus tényezőivel szembeni nagyfokú igénytelenség; ezért sovány talajon, sőt még néhány egyéb kedvezőtlen adottság ellenére is megmaradnak.

  2. A szélsőséges viszonyok miatt az ivaros szaporodásra nincs mindig mód, ezért gyakori az ivartalan úton való lassú terjeszkedés, az ún. polikormon (sarjtelep) képzés. Ilyenek például hazánkban a kökény (Prunus spinosa), a törpe mandula (Prunus tenella) vagy a veresgyűrűsom (Cornus sanguinea). Észak-Amerikában így terjeszkedik az ecetszömörce (Rhus typhina), de hasonlóan tarackol több Yucca faj is. A magas hegyekben a törpefenyő és a nehézszagú boróka földre fekvő ágaikkal képeznek nagy kiterjedésű telepeket. A sarjtelepképzés a szaporodás mellett a termőhely meghódítását is szolgálja. A növény így védi a talajt, saját maga részére pedig állományklímát teremt. A polikormonképzési hajlam a körülményektől is függ. A cserszömörce (Cotinus coggygria) ágai például száraz, köves termőhelyen laposan a földre fekszenek és legyökeresednek. Egy öntözött kertben ugyanez már nem következik be, bármennyire is szeretnénk. A sarjadzási hajlamot a laza talaj elősegíti, a kötött talaj viszont fékezi.

  3. A pionír cserjék nagy része szúrós: egybibés galagonya (Crataegus monogyna) vagy mérgező: nehézszagú boróka (Juniperus sabina), így védekezik az állatok ellen.

  4. Közös tulajdonság még az erős fényigény. A termőhelyi viszonyok jobbra fordulásával a magasabb termetű, igényesebb fajok föléjük nőnek és kiszorítják őket.

A pionír cserjék kertészeti felhasználása:

  • A pionír cserjék nagy tűrőképességűek. Szélsőséges ökológiájú területeken, különleges kertépítészeti feladatok megoldására jól felhasználhatók (vízpartok, száraz kertek, devasztált területek stb.). A polikormonképző, terjedő tövű fajok meredek rézsűk, vízmosások megkötésére alkalmasak.

  • Az intenzív kert viszonyai a pionír cserjék számára többnyire megfelelőek. Némelyek gyökere azonban levegőigényes, ezért érzékeny az erősen kötött talajra. Ilyen például a cserszömörce (Cotinus coggygria) és a közönséges boróka (Juniperus communis); kötött talajon élettanilag legyengülnek, ezért a betegségek, kártevők könnyebben károsítják.

  • A pionír cserjék fenntartás iránti igénye elsősorban a méretüktől függ, mivel a kertben nem hatnak azok a tényezők, amelyek az eredeti termőhelyen a konkurens növényeket féken tartották. A legrosszabb termőhelyek alacsony pionírjai (törpecserjék) igénylik ezért a legintenzívebb fenntartást.

  • A pionír cserjék a kertben karakteres hangulatteremtők (pálmaliliomok: délies hatás, kúszóborókák: magashegyi karakter stb.).

  • Mint már említettük, sok pionír cserje erősen sarjadzik. Ilyenek például a törpe mandula (Prunus tenella), a kökény (Prunus spinosa), a csepleszmeggy (Prunus fruticosa), a sudárzsálya (Perovskia atriplicifolia) vagy egyes vadrózsák (Rosa rugosa, R. pimpinellifolia). Sarjaik nemcsak a terjeszkedést, hanem a bokor ifjítását, az elöregedett ágak leváltását is szolgálják. A kertben ezért feltétlenül foltszerűen telepítsük őket, ahol tősarjaikkal „kedvükre vándorolhatnak”, és közben ifjulhatnak. Ha ugyanis a nyílt gyepben, szoliterként állnak, sarjaik a kaszálás áldozatául esnek és a növény idő előtt elöregszik. A terjedőtövű pionírok társításával is vigyázni kell. Ne ültessük náluk alacsonyabb cserjék szomszédságába, mert sarjaikkal közéjük nőve elhódítják a területet.

Száraz területek pionír fái

Számuk viszonylag kevés, sajátosságaikat tekintve többnyire átmenetet képeznek a fák és a cserjék vagy pedig a pionírok és az előfutárok között. Sok közülük kezdetben bokorként növekszik, és csak akkor nő fává, ha azt a termőhely megengedi [vadkörte (Pyrus pyraster), mezei juhar (Acer campestre), virágos kőris (Fraxinus ornus)]. Más részük viszont az igazi pionírokhoz hasonlóan hamar nagy fává nőhet, de a cserjére jellemző sarjtelepképzési hajlamot (a termőhely makacs megtartása érdekében) élete végéig megtartja. Ez utóbbi csoportba tartoznak a devasztált területek és a szélsőséges városi körülmények legedzettebb fái – mint az akác (Robinia pseudoacacia) és a bálványfa (Ailanthus altissima), a bokorfák közül pedig a Rhus nemzetség nagyra növő képviselői (Rh. glabra, Rh. typhina). A száraz területek pionír fáinak termőhelyigénye valamivel nagyobb a száraz területek pionír cserjéinél, ennek fejében viszont versenyképességük is jobb. Egy beállott akácos például csak igen hosszú távon (50–100 év alatt) mozdul el a klimaxtársulás irányába, és csak akkor, ha közben nem bolygatják meg. Ha ennél rövidebb időn belül tarra vágják (és ez a hazai akácosok elég elterjedt erdőművelési módja), a kivágást követő erőteljes sarjtömeg továbbra is konzerválja a csaknem elegyetlen akácos állapotát.

Előfutár fafajok

Ezek a fák a beerdősülés második vagy (jó termőhelyen) az első stádiumában jelennek meg. A pionírok után összefüggő erdőt alkotva előkészítik a terepet a zóna lassan terjeszkedő fő fafaja számára. Előfutárok a juhar (Acer), a kőris (Fraxinus), a szil- (Ulmus) és a hárs (Tilia) fajok, de ilyen a gyertyán (Carpinus) is.

Az erdőben a feltűnően nagy elegyarányuk mindig átmeneti felfutásban vagy leromlásban lévő állapotot jelez. Alacsony elegyarányuk viszont többé-kevésbé megállapodott stádiumra utal.

Előfutár fajok közös tulajdonságai:

  1. A pionír fákhoz hasonlóan könnyen és gyorsan terjednek. Gyakran és sok magot teremnek, szárnyas magvaikat messzire fújja a szél.

  2. Pionír tulajdonság még a jó abiotikus alkalmazkodóképesség. A termőhely szélsőségeit kisebb mértékben bár, de még elviselik.

  3. Kezdeti növekedési ütemük a pionírokénál lassúbb, de azért elég gyors. Kitartóbban nőnek, és hosszabb ideig élnek, mint a pionírok.

  4. A pionírokénál jobb társulóképességük. Magvaik nagyobbak, több tartalékkal indítják a fák-bokrok aljában kikelő csemetét. Ezek a növények a későbbiekben is elég jól elviselik szomszédaik tartós árnyékolását és gyökérkonkurenciáját.

  5. Közepes élettartamúak, növekedésük elég korán leáll: pionír tulajdonságaik révén szerzett előnyüket ezért nem tudják tartani: át kell adni helyüket az állományalkotó fő fafaj számára a szukcesszió előrehaladásával.

Az előfutár fajok felhasználása

  • Az előfutár fajok jó alkalmazkodóképességű, elég gyorsan és elég nagyra növő, közepesen hosszú élettartamú fák. Díszfaiskolai nevelésük egyszerű.

  • A gyertyán (Carpinus betulus) és egyes hársak (Tilia cordata) kivételével jó törzsnevelők. Várostűrő képességük fajonként változó, de általában a közepes körül mozog.

  • A felsorolt jó tulajdonságok miatt az előfutár fajok gyakran alkalmazott parkfák vagy utcai sorfák. A kertben rövid idő alatt térhatárolókká válnak.

  • Hátrányos tulajdonság, hogy sok előfutár faj erősen gyomosít. Ezek a növények hamar termőre fordulnak, bőven és rendszeresen teremnek. A kert bokros-ligetes állományai terjeszkedésükhöz ideális feltételeket nyújtanak. Különösen veszedelmesek azok a fajok, amelyek igényeiket tekintve pionírok, de a szaporodási stratégiájuk az előfutárokéval azonos. A száraz termőhelyek gyomfája a bálványfa (Ailanthus altissima). A szárazságtűrő cserjékhez hasonlóan még sarjtelep képzésére is hajlamos. A nyirkos területek veszedelmes gyomfája a zöld juhar (Acer negundo) és a vörös kőris (Fraxinus pennsylvanica).

Uralkodó fafajok

A beerdősülés végső, legfejlettebb stádiumára jellemzően szerepük nem a területhódítás, hanem az előfutár fajoktól elfoglalt területek tartós birtoklása, uralása. Minden klímazonális övnek megvannak a maga állományalkotó fő fafajai. Hazánk sík- és dombvidékein ilyenek a különböző tölgy (Quercus) fajok, a magasabb hegyekben pedig a bükk (Fagus sylvatica). Határainktól északra vagy nyugatra a bükkösök fölött a luc- (Picea abies) és a jegenyefenyő (Abies alba), még északabbra pedig az erdeifenyő (Pinus sylvestris) alkotnak állományokat (fenyveserdők övezete).

Zonális erdőtársulások. 1. Sziklás dombvidék a kocsánytalan tölgyesek övében, lankásabb lejtőkön összefüggő tölgyerdővel, a meredek déli oldalakon sziklagyepekkel, karsztbokorerdővel (fotó: Schmidt G.) 2. Gyertyános tölgyesek és felette a bükkösök öve a Bakonyban. Az előtérben, a viszonylag sík terepen a hajdani erdőt kivágták és a helyén legelőt létesítettek (fotó: Schmidt G.) 3. Bükkerdő belseje ősszel. A bükk, ha az állománya zárul, sűrű árnyékával magán kívül minden más fát-cserjét kiszorít. Csupán a gyepszintben maradnak meg a ritkás árnyéki gyepek és egyes geofiton évelők (fotó: Schmidt G.) 4. A tél a magashegyekben, a bükkösök felső és az összefüggő fenyvesek alsó határán. Ennél magasabban a bükk növekedése már annyira lelassul a fenyőhöz képest, hogy a versenyben alulmarad (fotó: Schmidt G.)

Az uralkodó fafajok közös tulajdonságai

  1. A termőhely abiotikus tényezőivel szemben (talaj, víz, levegő) általában igényesebbek, mint az ott élő egyéb fafajok. Ez azt is jelenti, hogy napjaink levegőszennyezési vagy klímaváltozási ártalmaitól az uralkodó fafajok szenvednek a leginkább. Nyugat-Európában például a savas esők elsősorban a zonális luc- és jegenyefenyveseket (Picea abies, Abies alba) sújtják:

  2. Nagy viszont a biotikus tűrőképességük, képesek hosszú időn át elegyesen vagy elegytelenül állományszerűen élni.

Ezt lehetővé teszi:

  • a fiatalkori jó árnyéktűrő képesség,

  • a hosszú életkor,

  • a tartós növekedés.

Az uralkodó fafajok kertészeti felhasználása

  • Elsősorban a hosszú távra tervezett, nagyméretű parkok növényei. Itt megvan számukra a szükséges állományklíma, ugyanakkor a fejlődéshez elegendő tér és idő áll rendelkezésre.

  • Szoliterként ültetve a fő fafajok méltóságos megjelenésű, hatalmas fákká nőnek. Csoportosan vagy állományba telepítve stabil társulást alkotnak és hatékony, tartós védelmet adnak.

  • A legalkalmasabbak a kert leváltani kívánt fáinak, facsoportjainak (pl. előfásítás) alátelepítésére. Nem túl mély árnyékban évekig vagy néha évtizedekig is képesek elvegetálni egy meglévő állomány alatt. Koronájuk ritka lesz, de arányos, függőleges növekedési jellegüket megtartják. Ha azután végül kivágják fölöttük a fákat, viszonylag hamar helyrejönnek, besűrűsödnek és átveszik a felszámolt állomány szerepét.

Az erdő alsó koronaszintjeiben élő fák és cserjék

A mérsékelt égövi lombos erdők nagy része többszintes. A legfelső, többé-kevésbé összefüggő koronaszint alatt egy laza második (esetleg harmadik) koronaszint is található, az alatt pedig a cserjék szintje húzódik. Ezeket a szinteket részben az előfutár és a fő fafajok alászorult vagy ki nem fejlődött példányai alkotják. A döntő szerep azonban azoké az eleve kisebbre növő fáké, bokorfáké és cserjéké, amelyeknek az erdő széle és az erdő alja a természetes termőhelyük.

Hazánk üde talajú erdőiben ilyen fák a zelnicemeggy (Prunus padus), a vadalma (Malus sylvestris) vagy az előfutár szerepet is betöltő vadcseresznye (Prunus avium). A szukcesszió előrehaladtával a második koronaszintbe szorulnak a korábban felsorolt előfutár fafajok [juharok (Acer), hársak (Tilia)] is.

A cserjék közül az üde erdők növénye a kányabangita (Viburnum opulus). A mogyoróval (Corylus avellana), a húsos sommal (Cornus mas), a kecskerágókkal (Euonymus europaeus, E. verrucosus) és a mogyorós hólyagfával (Staphylea pinnata) pedig a közepesen száraz erdőkben találkozhatunk.

Az erdő sötét belsejében ezek a növények általában szálanként, szétszórtan fordulnak elő. Annál gyakoribbak a napfényes tisztások szélén és az erdő fényben gazdag peremrészein. Itt néhány megmaradt pionírral együtt sűrű bozótos szegélytársulást alkotnak. Ezzel fizikailag és optikailag védik, elzárják az erdő belsejét. Életükre rányomja bélyegét a nagy fákkal való együttélés.

Az alsó koronaszintek fáinak, cserjéinek közös tulajdonságai:

  1. Igénylik és jól kihasználják az erdő által biztosított kedvezőbb talaj- és nedvességviszonyokat.

  2. Az árnyékot tűrik, de nem kimondottan igénylik. Árnyékban laza ágrendszert nevelnek, fényben viszont koronájuk sűrűbb és a virágzásuk gazdagabb lesz.

  3. A felső koronaszint szélporozta fáival ellentétben többségük rovarmegporzásra rendezkedett be. Virágaik feltűnőek, illatosak, az erdő védelmét kihasználva a rovarok szeles időben is könnyen megtalálják. A rovarmegporzás előnye, hogy a szétszórt elhelyezkedés esetén is lehetővé teszi az idegen megtermékenyítést.

  4. Sok közöttük a vadgyümölcs, amit a madarak terjesztenek. (A gyümölcsfák többsége például eredetileg erdei, erdőszéli növény volt.)

  5. Tavasszal korán fakadnak: minél alacsonyabban élnek, annál korábban. A különbség néha 5–6 hét is lehet a felső szint fafajaihoz képest. Különösen korán fakad a mély árnyékú erdőkben élő alpesi ribiszke (Ribes alpinum), a kányabangita (Viburnum opulus) vagy az akác alá is behúzódó bodza (Sambucus nigra).

  6. Növekedésük kezdetben gyors, de utána elég hamar leáll.

Az alsó koronaszintek fáinak, cserjéinek kertészeti felhasználása

Az alsó koronaszintek fajainak díszkertészeti szerepe igen nagy. Ebbe a társulási csoportba tartozik a virágos díszfák és virágos díszcserjék java része.

  • A virágos díszfák közül ilyenek a különböző díszalmák (Malus), díszcseresznyék (Prunus serrulata, P. subhirtella); a liliomfa (Magnolia) fajok, az amerikai júdásfa (Cercis canadensis). Az összes vadgesztenyefaj (Aesculus), még a nagytermetű közönséges vadgesztenye (Ae. hippocastanum) is tulajdonképpen az üde erdőszélek vagy a második koronaszint növénye.

  • A virágzó díszcserjék közül erdőben él a legtöbb gyöngyvirágcserje (Deutzia), jezsámen (Philadelphus), rózsalonc (Weigela) és gyöngyvessző (Spiraea) faj; a boglár cserje (Kerria japonica), a hószirom (Rhodotypos scandens), a mályvacserje (Hibiscus syriacus) stb.

A felsorolt fajok, illetve azok fajtái változatos rendeltetésű és méretű kertek intenzív díszítésére alkalmasak, általában rendszeres vízellátást és tápanyagban gazdag talajt kedvelnek. Bár eredetileg erdők árnyékában éltek, kertekben a gazdag virágzás érdekében elsősorban a napra vagy félárnyékba telepítsük őket. Árnyékban többségük kiritkul és keveset virágzik.

Az erdő gyepszintjét alkotó fajok

Hazai erdőink gyepszintjét általában a lágyszárú növények uralják. A fásszárúak közül a legismertebb faj az örökzöld borostyán (Hedera helix). A Dél-Dunántúl erdeiben honos a jerikói lonc (Lonicera caprifolium) és az erdei rózsa (Rosa arvensis), a távol-keleti fajok közül az erdő gyepszintjében él repkény kecskerágó (Euonymus fortunei) és a japán lonc (Lonicera japonica).

A gyepszintet alkotófajok közöstulajdonsága

  1. Csak az erdők belsejében fordulnak elő vadon.

  2. Ennek ellenére általában ezek a fajok sem kizárólagos árnyékkedvelők. Ha a szükséges nedvességet és párát megkapják, a napon is megélnek, ott azonban nem versenyképesek: erős lomb- és gyökérkonkurenciájukkal kíméletlenül elnyomják őket a fénykedvelő lágyszárúak.

A gyepszintet alkotó fajok kertészeti alkalmazása

  • Kertben inkább árnyéki gyeppótlónak használják fel, ritkábban pergolákra, virágrácsokra futtatják.

  • Öntözött viszonyok közt a napon felhasználhatók gyeppótlásra, de ott könnyen begyomosodnak.

Az erdő gyepszintjéhez ökológiailag közelálló fajok az alacsony erdei cserjék. Kertjeinkbe kevés ilyet ültetünk. Ebbe a csoportba sorolhatók a télálló hortenziák (Hydrangea arborescens és H. macrophylla) vagy a nálunk vadon is előforduló farkasboroszlán (Daphne mezereum). Ezek a növények nemcsak bírják, de többé-kevésbé igénylik is az árnyékot: leveleik az erős napsütésben megégnek. Nem egy esetben talajigényük is speciális. A kertben félárnyékba, árnyékba ajánlhatók.

A hazánkénál melegebb vidékek díszfái, díszcserjéi

A nálunk ültethető díszfák, díszcserjék túlnyomó többségének alkalmazására jó támpontot nyújt az eredeti társulási viszonyok ismerete. Van azonban egy növénycsoport, amelyet nálunk tudatosan és rendszeresen hazájától erősen eltérő társulási viszonyok között alkalmaznak. Ezek a melegigényes lombhullató díszfák, díszcserjék: a selyemakác (Albizia julibrissin), a császárfa (Paulownia tomentosa), a gránátalma (Punica granatum), a datolyaszilva (Diospyros) fajok stb. Déli hazájukban csaknem kivétel nélkül az erdők alsó szintjeiben, félárnyékban vagy árnyékban élnek. Ennek ellenére nálunk kimondottan a tűző napra, védett, meleg fekvésbe kell telepíteni. Árnyékban ugyanis – a rövidebb vegetáció és a hűvösebb nyár miatt – nem kapnák meg azt a hőösszeget, ami a hajtásaik beérleléséhez szükséges. A későig vegetáló, éretlen hajtások azután még egy enyhébb télen is könnyen elfagynak.

Általában az eredetinél valamivel szárazabb termőhelyekre ültetjük őket, hogy ezzel is kikényszerítésük a hajtásnövekedés leállását. A fűszercserje (Calycanthus) fajok például hazájukban, Észak-Amerikában az üde vagy kimondottan nyirkos talajú erdők aljnövényei. Nálunk viszont közepes vízellátás mellett a legszebbek. Nyirkos talajon túl buján fejlődnek, rendszeresen visszafagynak és alig hoznak virágot.

Természetesen a túlzott „szomjaztatás” is káros: a satnya, éretlen hajtások ugyanis könnyen elfagynak. Az is előfordulhat, hogy a nyár folyamán mesterségesen visszafogott növény az őszi esők hatására ismét hajtani kezd; és utána még inkább elfagy. A legjobb megoldás ezért az lenne, ha a melegigényes fajokat differenciáltan tudnánk öntözni. A nyár első felében, az intenzív hajtásnövekedés idején bőségesen lássuk el vízzel, „hadd nőjék ki magukat”. Augusztusban azután abbahagyjuk vagy erősen mérsékeljük az öntözést. Ezzel lelassítjuk a hajtásnövekedést és kikényszerítjük a hajtás beérésének folyamatát. Az ilyen differenciált öntözésre értelemszerűen csak házikertben vagy gyűjteményes kertekben van mód.

Speciális talajigényű díszfák, díszcserjék

A mészkerülő fajok létfeltétele a gyakorlatilag mészmentes, erősen savanyú talaj (pH 5 alatt), meszes talajon elpusztulnak. Ilyenek például a csarab (Calluna vulgaris), a seprűzanót (Cytisus scoparius), a havasszépék (Rhododendron) stb.

A mészérzékeny fajok megélnek a lúgos kémhatású meszes talajon is, ott azonban sokkal kényesebbek, mint a mészben szegény termőhelyen. Ez elsősorban víz- és páraigényességükben jelentkezik. Rendszeres öntözést, párás környezetet kívánnak, ellenkező esetben a fejlődésben visszaesnek. (Tulajdonképpen arról van szó, hogy a talaj túlzott kalcium- vagy magnéziumtartalma fékezi a gyökerek víz- és egyéb tápanyagfelvételét az ionantagonizmus révén.) Ilyen például a Spiraea × bumalda, a Quercus rubra, a Cytisus × praecox vagy a japánbirsek egy része. A mészérzékenység érdekes esete a mocsárciprus (Taxodium distichum), amely meszes talajon csak kimondottan mocsári körülmények közé ültethető, míg mészben szegény talajon normál kerti viszonyok között is kielégítően fejlődik.

Lágy szárú növények

Gyep

A gyep kezdetleges társulási stádiumot képvisel. A természetben csak szélsőséges (száraz) viszonyok között vagy a legeltetés és kaszálás hatására marad hosszabb ideig fenn. A kertben, ha magára hagynánk, a gyepet hamar felváltaná a nála nagyobbra növő gyom-, majd a cserjevegetáció, ezért rendszeresen kaszálni kell. A művelet jól gépesíthető, ezért a kertben a gyepstádium konzerválása nem okoz különösebb gondot.

Évelő dísznövények

Az évelő dísznövények változatos növénytársulásokat alkotnak. Fontosabb természetes termőhelyeik:

  • a száraz sziklafalak,

  • sziklagyepek,

  • homokpuszták,

  • a rövid és hűvös nyarú alhavasi rétek,

  • az erdő árnyékos alja,

  • a víz,

  • a magaskórós társulások (vízpartok, üde erdei tisztások).

A felsorolt termőhelyek csaknem mindegyike tartalmaz egy-egy szélsőséges elemet; túl kevés vagy ellenkezőleg, túl sok a víz, rövid a vegetációs időszak, az árnyék stb. Ezek az adottságok határozzák meg a termőhely jellegét megadó növényzet kialakulását, és egyben ez akadályozza meg a többi – náluk agresszívabb – növény megtelepedését.

A kertben gyakran stilizáltan jelenítjük meg ezeket a termőhelyeket (sziklakert, árnyéki kert, vízpart), de az eredeti viszonyokat többnyire nem tudjuk teljes mértékben reprodukálni. Az is gyakori, hogy pusztán a díszérték és a többé-kevésbé hasonló ökológiai igények alapján különböző társulások növényeit ültetjük egymás mellé.

A kert viszonyai között ezek a növények általában még jobban fejlődnek, mint vadon. Gondot az okoz, hogy az eredeti termőhely szelektáló tényezőitől megfosztva elvesztik versenyképességűket aterületért versengő gyomokkal szemben. Az évelőágyak ezért rendszeres, intenzív fenntartást igényelnek.

Viszonylag mérsékelt a magaskórós vegetáció robusztus termetű fajainak ápolásigénye. Ilyenek például az évelő napraforgó- (Helianthus) fajok, az aranyvessző (Solidago canadensis) vagy a kúpvirág (Rudbeckia laciniata). Ezek a növények eredeti, buja termőhelyükön megszokták az erős növénykonkurenciát. Kertben – ha vízigényüket kielégíthetik – könnyen elnyomják a gyomokat, sőt néha maguk is gyomként kezdenek terjeszkedni.

Egy- és kétnyári virágok

Az ide tartozó növények többségükben távoli tájak, a mienkénél gyakran sokkal melegebb klíma szülöttei. Több, nálunk egynyáriként termesztett virág például a hazájában évelő növény vagy egyenesen cserje (muskátli, verbéna). A termesztett fajták hosszas nemesítői munka, gyakran többszörös keresztezés eredményeképp jöttek létre. Nagy díszértékűek, de ezzel együtt igényeik is nagyok; a kertben az egy- és kétnyári dísznövények kívánják a legintenzívebb fenntartást. Ezek a virágok nem lehetnek versenyképesek a hazai növényzettel, hiszen egész létük mesterséges, az ember folyamatos tevékenységétől függ.