Ugrás a tartalomhoz

Növények a kertépítészetben

Fekete Szabolcs, Gellér Zita, Gerzanics Annamária, Gerzson László, Jámborné Benczúr Erzsébet, Lászay György, Schmidt Gábor, Szántó Matild, Szendrői József, Tillyné Mándy Andrea

Mezőgazda Kiadó

A kert fenntarthatósága

A kert fenntarthatósága

A kert kialakításakor fontos követelmény, hogy az ne csak szép, de egyben olcsón és kevés munkával fenntartható legyen. Ezzel kapcsolatban néhány megszívlelendő jó tanács.

1. A növényanyag megválasztásában messzemenően alkalmazkodjunk a környezetifeltételekhez! Nyilvánvalónak tűnő elv ez, és mégis gyakran eltérnek tőle, néha látszólagos sikerrel is; félszáraz helyre például fűzfát ültetnek, és az ott megmarad, a borostyánt napra telepítik, és nem pusztul ki stb. Az ilyen látszólagos anomáliák magyarázata egyszerű. A növények természetes előfordulása nemcsak az ökológiai igényektől, hanem a társulási képességektől is függ. Maga az ökológiai tűrőképesség elég széles skálán mozog. (Lásd: „Ökológiai niche-elmélet” az előző fejezetrészben.)

A természetestől erősen eltérő viszonyok közé víve azonban a növények többsége elveszti a versenyképességét, hamar elöregszik vagy elnyomják a többi, inkább oda való fajok. Ez ellensúlyozható, de csak anyag és munka árán. Visszatérve a példánkra: száraz helyen a fűzfát öntözni kell, különben rövid életű lesz, napon a borostyánt is öntözni és gyomlálni kell, különben elgazosodik, ez pedig nem lehet a kertépítő célja.

A növényanyagra a kert funkciója is rányomja bélyegét. Forgalmas városi közparkba nem valók például a lopásveszélynek fokozottan kitett, különleges dísznövények (fás pünkösdirózsa, pampafű, karácsonyfának alkalmas fenyők). A tavaszi virágos díszcserjéket (aranyfa, szilvarózsa, japáncseresznye, barkafüzek stb.) a letördelés veszélye fenyegeti. Ezeket vagy az úttól távolabb, védett helyre tegyük, vagy olyan sokat ültessünk belőlük, hogy ágaik tördelése ne tehessen számottevő kárt bennük. Vandalizmusra „csábítanak” a sima kérgű fák, pl. a bükkfa.

2. A nagy kézimunka-igényű növényeket csak a legszükségesebb helyen alkalmazzuk! Az egyes növénycsoportok fenntartási igénye különböző. A szukcesszió a kertben és a parkban a beerdősülés irányába törekszik. Azok a növények lesznek a maradandóbbak, legolcsóbban fenntarthatók, amelyek ennek az állapotnak leginkább megfelelnek, azaz a fák és az erőteljes cserjék. Az extenzíven fenntartott parkok növényzete csaknem kizárólag ilyenekből áll. Az alacsony cserjék és a talajtakarók már intenzívebb fenntartást igényelnek, a legintenzívebb fenntartást pedig az egy- és kétnyáriak, az évelő virágok, valamint a rózsaágyak kívánják. Ezek a növénycsoportok a reprezentatív kertek kiemelt pontjaira valók, ahol az intenzív és tartós dísz még az olcsóságnál is fontosabb követelmény. (Újabban ott is igyekeznek – legalábbis részben – virágos cserjékkel, színes vagy örökzöld talajtakarókkal helyettesíteni őket.)

Hasonlóképp kerülni kell az olyan növények (elsősorban a kert alapját adó fák és cserjék) felhasználását, amelyek valami miatt rendszeres növényvédelmet igényelnek. Ilyenek például a zöld juhar (Acer negundo) és a fehér eper (Morus alba) az amerikai szövőlepke miatt; nagyvárosban a kecskerágók és a borókák a pajzstetű miatt (kivétel a virginiai boróka); a tatár lonc a hajtások seprűsödését okozó levéltetű miatt; egyes berkenyék (a Sorbus aria és a S.aucuparia származékai),forgalmas utak mentén a fának nevelt galagonyák (Crataegus) a farontó lepke és a pajzstetvek miatt; a japánakác (Sophora japonica), az eperfapajzstetű tömeges fellépése miatt.

3. Törekedjünk összefüggő, géppel nyírható gyepfelületekkialakítására! A gyep a növényi kompozíciók nyugtató zöld alapja, a kerti tevékenységek legkellemesebb színtere. Egy átlagos kert zöldfelületének 50–70%-át gyep borítja. Fenntartása géppel könnyen megoldható, kézi nyírása viszont fáradságos munka, és embert sem igen lehet rá találni.

Alapvető fontosságú ezért, hogy a gyep lehetőleg a rendelkezésre álló gépekhez igazodjon. Ennek érdekében:

  • a gyepfelület sík vagy csak enyhén lejtős legyen. A kétlábasnál, azaz 22 fokos lejtésűnél meredekebb rézsűk már csak kézzel, illetve damilos fűnyíróval kaszálhatók; ilyen rézsűket lehetőleg ne alakítsunk ki, vagy ha mégis, telepítsük be cserjével;

  • a gyep és a vele határos virágágyak, cserjefoltok széles ívű, lendületes vonallal csatlakozzanak egymáshoz. Ez az egyéb határvonalakra, pl. az út és a kerítés találkozására is vonatkozik. Kerülni kell az éles beszögellések, „spiccek” kialakítását;

  • a cserjék és fenyők csoportjait vagy olyan tágasra telepítsük, hogy közéjük férjen a fűkasza (tőtáv = munkaszélesség + 30–40 cm), vagy pedig olyan sűrűre, hogy két-három év alatt teljesen fedjék a talajt;

  • kerülni kell a gyep és a függőlegesen kiemelkedő műtárgyak (falak, lépcsők) közvetlen találkozását. A határvonalra ültessünk alacsony növényeket, vagy pedig rakjunk le egy sor szegélykövet, amin elfér a fűkasza egyik kereke;

  • a gyepen át vezetett tipegők, kőlapos utak 1–1,5 cm-re emelkedjenek a talajszint fölé. Így nem süllyednek el a gyepben, de még nem zavarják a gép munkáját. Ugyanez vonatkozik a gyep szintje alá süllyesztett aszfaltos vagy murvás utak kőszegélyére is. Ez utóbbi esetben a szegély olyan legyen, hogy a fűkasza egyik kerekét rátéve egész az útig nyírhassák a gyepet.

Gyepbe rakott tipegők magassága. a) jó; b)–c) rossz (Rajz: Horn K.)

A felsorolásból talán kiviláglott, hogy a gyep és a gépek összehangolása semmiképpen nem megy az esztétikai megjelenés rovására. Éppen ellenkezőleg, a nagystílű, ugyanakkor praktikus vonalvezetés egyben kellemes látványt is nyújt.

Az elmondottak ellenére óhatatlanul előfordul, hogy a kert egyes részein géppel nehezen művelhető, ún. hulladékfelületek keletkeznek. (Ezek a felületek csak a fenntartás számára hulladékok, biológiailag semmiképpen sem azok.) Ilyenek például a meredek rézsűk, az út és a házfal közötti keskeny zöldsáv vagy a kerítés sarkába telepített fenyők mögött maradó hely. Az esztétikus kialakítás gyepet feltételezne, ugyanakkor itt a gyep csak damilos kézi fűnyíróval, kaszával, sőt esetleg csak pázsitnyíró ollóval lenne nyírható. Jobb ezért az ilyen felületeket inkább talajtakaró cserjékkel, indokolt esetben (pl. a ház mellett) pedig virágágyakkal hasznosítani (így nő a biológiai érték, és egyben egy dekoratív színfolttal is gazdagodhat a kertünk).

4. Az elrendezés során vegyük tekintetbea kert mikroadottságait! Egy kert területe ökológiailag sohasem teljesen egységes. Rajta kedvezőbb és kedvezőtlenebb foltok mozaikszerűen váltják egymást. Ez a már beállott, idős kerteknél a legszembetűnőbb (facsoportok és tisztások klímája), de bizonyos mértékben a létesítés idején is számolhatunk vele.

Általában a legkedvezőtlenebbeka peremrészek. Nemcsak azért, mert a környezeti károsító tényezők (pl. a városi klíma) itt hatnak a leginkább, hanem azért is, mert itt többnyire a fenntartás (öntözés, gyomlálás stb.) is kevésbé intenzív, mint a kert központi részén. A fenntartás alacsonyabb szintjére számíthatunk a kert forgalomból, illetve használatból kieső részein is. Az említett kertrészeken ezért edzett, igénytelen növények telepítésére van szükség. Előny a gyors növekedés, hogy mielőbb védjék a kert intenzívebben használt belső területeit.

A kert belsőterülete ezzel szemben ökológiailag is kedvezőbb körülményeket teremt. Ez részben a környező növények nyújtotta védelemből, részben pedig a magasabb szintű fenntartásból adódik. Ide azért valamivel igényesebb, gondosabb ápolást kívánó fajokat és fajtákat telepíthetünk.

Mivel az igényesebb és a szerényebb igényű növények egymástól többnyire díszértékben is különböznek, az ismertetett elv alkalmazásával bizonyos növényi hierarchia is teremtődik, kiemelve az intenzíven használt kertrészek rangját, illetve a peremrészek kiszolgáló jellegét.

A kertben az építés pillanatában a fiatal növényzet még nem vagy csak alig befolyásolja a klímát. Erős mikroklímateremtők viszont a meredek északi vagy déli rézsűk, a napégette támfalak, az épületek árnyas benyílói és az egyéb nagyobb műtárgyak. Mindez kötöttségnek is felfogható, de tulajdonképpen ragyogóan kiaknázható ökológiai adottságokat jelent. Ezekbe a zugokba olyan növényeket is meghonosíthatunk, amelyek a kert egyéb területén nem maradnának meg.

A Kertészeti Egyetem Budai Arborétumában például egy nagy támfal alja annyira meleg és száraz, hogy a legtöbb mezofita igényű növény kiégne rajta. Szépen fejlődnek és kiválóan áttelelnek viszont olyan mediterrán igényű fajok, amelyek néhány méterrel távolabb már fagyérzékennyé válnának.

A városokban különleges növénytelepítések lehetőségét kínálják a régi bérházak hűvös és árnyékos belső udvarai, lakótelepeken pedig az óriási panelházak forró déli és árnyékos északi oldala.

Egy régi bérház belső udvara védett mikroklímát teremt és gazdag növényalkalmazási lehetőséget kínál (Rajz: Horn K. )

5. Ne feledkezzünk meg az időtényezőről! A kiültetési terven a növényeket a többé-kevésbé beállott állapotnak megfelelő (15–20 év körüli) méretben tüntetjük fel. Ez a tervezés megkönnyítésére szolgál: elképzelhetőbbé teszi a végleges kerti képet, segít a helyes arányok kialakításában.

A kert megépítésének pillanatában azonban a fák még csak vékony csemeték, és a cserjék is csak 3–4 évmúlva kezdenek igazán besűrűsödni. Gyakran elkövetettsúlyos hiba,hogy a telepítendő fák alá az árnyéki aljnövényzetet is betervezik, amit azután a kiültetési tervnek megfelelően, a fákkal együtt el is ültetnek. Árnyék híján azonban ezek a növények elpusztulnak vagy csak nagy ráfordításokkal tarthatók fenn. Többnyire nem érik meg azt az időt, amikor a lassan kifejlődő fák tényleges árnyékkal szolgálnak számukra.

A legegyszerűbb megoldás ezért, hogy a kiültetési terven csak a kezdettől fogva meglévő árnyékba (pl. épületek északi oldalára) tervezzünk árnyéki növényeket. A fák leendő árnyékát pedig gyepesítsük be (és a továbbiakat a fenntartó szakemberekre bízzuk), vagy olyan növényzettel telepítsük be, ami napon is, árnyékban is erőteljesen fejlődik (pl. magasabb termetű, de árnyéktűrő talajtakaró cserjékkel).

Elvileg az is lehetséges, hogy a fák leendő árnyékába kétlépcsős betelepítést tervezünk (műleírásban feltüntetve), ennek gyakorlati megvalósítására azonban nincs sok esély.

Hasonló, bár nem ilyen súlyos a helyzet a védettséget igénylő páraigényes fajokkal. Kezdetben ezek is szenvednek a még fel nem nőtt védőnövényzet hiányában, de ezek időszakos lokális védelme (pl. árnyékolóval) egyszerűbben megoldható.

6. A szomszédos növények összeválogatásakor ügyeljünk a társulási sajátosságokra! A különböző fafajok különböző árnyékot vetnek. Legkedvezőbb a tölgyek, a nyír vagy a kőris laza árnyéka, ezek alá gazdag félárnyéki cserjeszint telepíthető. Mélyárnyékú fajok a diók, a korai juhar, a hársak, állományban pedig az éger, a bálványfa és a zöld juhar. Alájuk csak a jó árnyéktűrő növényeket ültessük. Igen mély árnyékot ad a bükk. Természetes állományai alatt nincs is cserje, csak árnyéki gyepek vagy a nyárra a föld alá húzódó geofiton virágok, mint a hóvirág, a keltikék, a szellőrózsák.

Különösen kedvezőtlen a vadgesztenye: sűrű árnyéka a csapadék visszatartásával és allelopatikus hatásokkal (növényi mérgek kibocsátása) párosul. Idős példányai alatt jóformán egy növény sem marad meg. (Többé-kevésbé elfogadhatóan fejlődik itt a mahónia, az árnyliliomok, a puszpáng, savanyú talajon pedig a Pachysandraterminalis.) A káros hatás ellensúlyozható a vadgesztenye földig hajló ágainak felmetszésével és az avar rendszeres kigereblyézésével. Ezáltal ugyanis a korona alja fényt és több csapadékot kap, a levelekkel pedig a belőlük idővel kioldódó mérgező anyagokat jórészt eltávolítjuk. Hasonló gondok adódhatnak a dió egyes fajaival. Lombjukat ezért mindig gereblyézzük ki az aljnövényzet közül.

Rosszul társítható még az akác. Állományai alatt a cserjék közül csak a bodza és az orgona fejlődik jól. Megfelelő vízellátás mellett szépen virulnak viszont az akácosban a tavaszi lágy szárú geofitonok, a késői lombosodás és a bőséges nitrogénellátás miatt.

A cserjék és az évelő virágok egy része növekedési jellege miatt válik „jó” vagy „rossz” szomszéddá.

Jól és rosszul társítható cserjék. a) felálló növekedésűek (jó); b) széthajló ágúak (közepesen rossz); c) tarackoló (rossz); d) kúszó jellegű talajtakarók és gyeppótlók (igen rossz) (Rajz: Földi H.)

Jól társíthatók a felálló szárrendszerű, nem tarackoló fajok. Ilyenek pl. a jezsámen, a gyöngyvirágcserje vagy az évelő őszirózsák. Rosszul társíthatók viszont az oldalra hajló növények, mert ráfekszenek a szomszédra, és elfojtják azt. Ez utóbbiak mellé ezért legalább velük azonos magasságú növényt ültessünk.

Rosszul társíthatók az erősen tarackoló fajok is. Ilyenek például az ecetszömörce (Rhus typhina), a törpe mandula (Prunus tenella) vagy a ráncoslevelű japán rózsa (Rosa rugosa). Ezek mellé náluk jóval magasabb társat keressünk, különben rendszeresen közéjük nőnek.

Talajtakaróként vagy gyeppótlóként alkalmazva, különösen rossz szomszédok az erős növekedésű kúszócserjék, mint a kúszóloncok (Lonicera caprifolium, L. japonica), a borostyán (Hedera helix), a tapadó vadszőlő (Parthenocissus quinquefolia) és részben az örökzöld svéd madárbirs (Cotoneaster × suecicus ’Skogholm’). Ezek a fajok, illetve fajták hajlamosak arra, hogy szomszédjukat teljesen elborítsák, elfojtsák. Ezért, ha a magasságbeli különbség nem elég nagy, ne társítsuk őket, vagy a lehető legkisebb érintkezési felületet alakítsuk ki az őket határoló egyéb talajtakarókkal.