Ugrás a tartalomhoz

Növények a kertépítészetben

Fekete Szabolcs, Gellér Zita, Gerzanics Annamária, Gerzson László, Jámborné Benczúr Erzsébet, Lászay György, Schmidt Gábor, Szántó Matild, Szendrői József, Tillyné Mándy Andrea

Mezőgazda Kiadó

Évszakok a kertben

Évszakok a kertben

Az évszakok változását általában minden kerttervező tekintetbe veszi. Ügyelnek arra, hogy mindig legyen valami dísz, különleges látványosság: tavasszal és nyáron virág, kora ősszel virág és termés, később a színes lombok, télen pedig az örökzöldek levele, a lombhullató fák-cserjék szép ágrajza, színes kérge, valamint a későig fennmaradó termések. Ezekről már korábban is szó volt, a könyv végén található táblázatok pedig részletes tájékoztatást nyújtanak.

Az alábbi fejezetben nem is erről lesz szó. Helyette a növények szemszögéből ismertetjük azokat a fontos fordulópontokat és esetleg még a velük kapcsolatos kertészeti tudnivalókat, amelyeket az egyes évszakváltozások jelentenek a számunkra.

Tavasz

A növények, ha nem is tudnak beszélni, de a puszta megjelenésükkel mindig vallanak magukról. Különösen így van ez tavasszal, a lombfakadás idején. Az egyes fák-cserjék kihajtásának, netán virágzásának ideje és módja a figyelmes szemlélő számára sokat elárul azok származásáról, eredeti életviteléről, igényeiről és természetesen a lehetséges felhasználásáról. Egyesek már február végén – március elején kifakadnak, mások pedig csak május közepe táján, akármilyen meleg is volt előtte az idő. Érdemes ezért nyitott szemmel járni a tavaszi erdőn, megfigyelni az éledő kertet-mezőt és tanulságos dolog elgondolkodni a jelenség okán.

Mint tudjuk, az őszi lombhullás és a téli nyugalom a mérsékelt égövi fák-cserjék jellemzője: ilyen módon alkalmazkodtak az évszakok változásához és a zord hideg időszak átvészeléséhez. Megkülönböztetjük az úgynevezett aktív nyugalmat, melynek során a növények még kedvező időjárás esetén (például a téli csalóka felmelegedések idején) sem hajlandóak kihajtani és az ezt követő, úgynevezett kényszernyugalmat, amikor a rügyek már szinte „ugrásra készen” várják a tavaszt és csak a hideg idő akadályozza meg, hogy kifakadjanak.

A folyamatot növényi hormonok szabályozzák, és láthatatlan kísérő jelensége még a szerves tápanyagtartalékok vándorlása: ősszel a levelekből a vesszőkbe, majd az egyre idősebb fás részekbe és a gyökerekbe, tavasszal pedig ismét vissza, a rügyek és a fiatal hajtások táplálására. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a téli nyugalom alaphormonja a levelek őszi lehullását is előidéző abszcizinsav (egy időben dorminnak, azaz alvási hormonnak is nevezték), a tavaszi kihajtásé pedig a gibberelinsavak vegyületcsoportja és természetesen az auxinok. A téli aktív nyugalom során az abszcizinsav fokozatosan lebomlik (megszűnik a gátlás). Közben a tél közepétől kezdődően lassan felhalmozódik a gibberellinsav. Ha a hőmérséklet az ún. biológiai nulla fok fölé emelkedik, bekövetkezik a rügyfakadás, majd az új hajtásnövekedés.

A biológiai nulla fok és az aktív hőösszeg fogalma. A „biológiai nulla fok”-on azt a hőmérsékleti értéket értjük, ami alatt ősszel a növény aktivitása leáll, tavasszal viszont (az aktív nyugalom lezajlását követően!) újra megindul. Értéke a legtöbb mérsékelt égövi növénynél +10 °C körül van. Tavasszal azután az e fölötti átlaghőmérsékletekből kell egy bizonyos mennyiségnek össze kell gyűlnie minden egyes fenofázis (rügypattanás, rügyfakadás, lomb-, majd virágképződés) eléréséhez. Ezt a hőmennyiséget aktív hőösszegnek nevezzük. Értéke fajtól (sőt, néha fajtától) függően különböző.

Tulajdonképpen e két tényező együttes hatása okozza a tavaszi lombfakadás elhúzódását februártól egészen májusig. E téren két törvényszerűség nyilvánul meg:

  • a növények földrajzi származása és

  • az erdőtársulásban, az erdei hierarchiában elfoglalt helye.

Kezdjük talán az utóbbival.

Általában elmondhatjuk, hogy minél uralkodóbb szerepet tölt be egy növény az erdőben, annál később fakad és viszont: minél alárendeltebb a szerepe, annál korábban hajt ki.

A legkoraibbak a gyepszint növényei: már február végén – március végén hajtanak, sőt virágoznak. Ilyenek a hóvirág, a hunyor, majd az odvas keltike és a tavaszi tőzike. Ezek a növények élelmesen kihasználják a nagy fák „üvegházhatását” ami védi őket az erős széltől és lehűléstől, és az avartakarást, ami nem engedi átfagyni a talajt. Sietniük is kell, mert később, ha az erdő mély árnyékba borul, számukra már kedvezőtlenné válik ez a termőhely. Igyekeznek ezért magot érlelni, majd lombjukat veszítve „behúzódni” május közepéig-végéig: A számukra sötét és száraz nyarat a föld alatt, hagyma vagy gumó formájában vészelik át és csak nyár végén élednek újra.

A gyepszintet követik az alsó cserjeszint növényei: legelsőnek a havasi ribiszke (Ribes alpinum), a bodza (Sambucus), majd a som (Cornus), bangiták (Viburnum), kecskerágók (Euonymus). E növények még élvezik a lombtalan erdő szélvédelmét és viszonylagos fénygazdaságát, és megsínylik a nyári mély árnyékot, de nem olyan mértékben, mint a gyepszint növényei.

Kihajtásban (és virágzásban) az erdő harmadik, majd a második koronaszintje következik: a májusfa (Prunus padus), az alma- és cseresznyefélék, a tatár juhar (Acer tataricum), később pedig a hársak (Tilia), szilek (Ulmus), kőrisek (Fraxinus) és a fa termetű juharok (Acer).

A törvényszerűség nem csak a nálunk őshonos, de a hozzánk hasonló klímából származó távoli tájak fáira, cserjéire is vonatkozik Már március-áprilisban virágzik és korán hajt az aranyfa (Forsythia), a japánbirs (Chaenomeles). Április végén–május elején nyílnak az orgonák (Syringa), tavaszi gyöngyvesszők (Spiraea). Középkoraiak a judásfák (Cercis) vagy a jezsámenek (Philadelphus), rózsaloncok (Weigela). A „valódi” fák közül talán a Balkánról származó vadgesztenye a leglátványosabb példa: suta rügyei már áprilisban megpattannak. Május elején teljes virágzásban, lombban pompázik, így is jelezve, hogy hazájában nem az első, hanem a második koronaszint fája.

Legkésőbb fakadnak a legfelső koronaszint fái: a tölgyek és a bükk. Ez érthető is, hiszen ezek a fák vannak leginkább kitéve az időjárás szélsőségeinek. Ha nem elég „óvatosak” (idő előtt kihajtanak), a május eleji szeszélyes hidegek (fagyosszentek) komoly kárt tehetnek bennük. A kocsányos tölgynek (Quercus robur) például nálunk két típusa terjedt el: egy korábban és egy későbben fakadó változat. A fagyzugos helyeken a későn fakadó változat (a var. tardiflora) kerül túlsúlyba, míg a késői fagyoktól kevésbé sújtott vidékeken a korán fakadó alak élvezi a hosszabb vegetáció előnyeit.

Kései kihajtásúak azok a mérsékeltövi cserjék, amelyek a nyílt társulások lakói, így alacsony termetük ellenére számítaniuk kell a tavaszi időjárás valamennyi viszontagságaira. Őshonos növényeink közül ilyen a cserszömörce (Cotinus), a galagonyák egy része (Crataegus), a külhonosok közül pedig az Észak-Amerika száraz sziklás tájain élő ecetszömörce (Rhus typhina). Későn fakadó külhonos fák a szívós akác (Robinia pseudoacacia), lepényfa (Gleditsia) és az ostorfa (Celtis), mivel eredeti termőhelyükön „ők” alkotják az erdők legfelső, legkitettebb koronaszintjeit. Közismerten későn fakadnak a diók (Juglans) és a velük közeli rokon hikori diófélék (Carya).

Északi előfordulásuk és magas koronaszintjük ellenére korán fakadnak a vizes termőhelyek pionir fái, a fűzek, nyárak és a nyír. E logikátlan és „óvatlan” viselkedésmód részben a pionír jellegből adódik (sok mindent kibírnak, hatalmas területeken őshonosak), részben pedig talán abból, hogy a víz, nagy hőtároló képességénél fogva, némileg kiegyenlíti az éghajlat szélsőségeit, mérsékli a késő tavaszi talajmenti fagyokat. Ellenpélda viszont az éger (Alnus) és a pannon kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica). A vízparti előfordulás ellenére május közepéig várnak a kibontakozással, igaz, nem is bírnak el annyi vízárasztást, mint a fűzfák.

Érdekes csoportot képeznek a miénknél lényegesen enyhébb telű, már-már szubtrópusi tájak lombhullató fái-cserjéi: a füge (Ficus carica), a gránátalma (Punica granatum), a császárfa (Paulownia tomentosa), a szivarfa (Catalpa) vagy az egzotikus szépségű selyemakác (Albizia julibrissin). Elvileg tavasszal ezeknek kellene a legkorábban fakadni, hiszen onnan származnak, ahol rövid a tél, így igen hamar lezajlik az aktív nyugalmi periódus. Ez így igaz, de nálunk a téli-tavaszi életritmusokat két tényező is módosítja:

  • az ő aktív nyugalmuk optimális hőfoka magasabb, mint a nálunk honos növényeké, így a kemény magyar télen hosszabban elhúzódik, mint déli hazájukban;

  • a tavaszi kihajtáshoz is magasabb (20 °C körüli) hőmérsékletet igényelnek, mint a „szokványos” mérsékelt égövi növények.

E két tényező eredményeképp a várakozások ellenére nem korán, hanem ellenkezőleg, különösen későn fakadnak: a diók-tölgyek-bükkök lombozódásának idején vagy még annál is később.

Nézzük a dolog díszkertészeti oldalát!

A téli–kora tavaszi virágzás különleges érték a kertben, de akkor sincsen tragédia, ha egy-egy kemény fagy miatt néha elmarad. Mindenesetre nem árt tudni, hogy az április-májusban a „normál” gyümölcsfákkal együtt nyíló fák-cserjék többsége a miénkhez hasonló klímájú vidékekről került hozzánk. Ilyenek például a díszalmák, díszcseresznyék, korán nyíló gyöngyvesszők. Hazájukban általában az erdők szélén vagy az alsó koronaszintben élnek vadon, ezért az árnyékot elég jól elviselik. Igazán gazdag virágzásra azonban csak napos fekvésben számíthatunk. A bőséges fényellátás ugyanis nem csak az asszimilációt segíti elő, de a virágrügyek képződését is előnyösen befolyásolja.

A szokványostól eltérő téli vagy túl korai virágzás viszont már a szubmediterrán eredetet jellemzi. Ilyenek például a téli jázmin (Jasminum nudiflorum), az illatos loncok (Lonicera fragrantissima, L. × purpusii), a kikeleti bangiták (Viburnum farreri, V. × bodnantense). Ha a tél nem túl hideg, nagy ajándék a január-februári virágzás. Ha azonban az átlagosnál keményebb a tél, bizony megfagyhatnak a túl korán kinyílt virágok vagy akár a még nyugalomban lévő virágrügyek is. Különösen kemény teleken (pl. 1986–88-ban) még a fagytűrőként ismert az aranyfa (Forsythia), japánbirsek (Chaenomeles) és a vérvörös ribiszke (Ribes sanguineum) virágrügyei is megfagytak.

A hozzáértő kertész számára nagy értéket jelentenek a későn fakadó fák-cserjék is. Ha alájuk ősszel tavaszi virágzású hagymás-gumós növényeket (hóvirág, nárcisz, tulipán, jácint, fürtös gyöngyike, császárkorona, krókuszok, mediterrán gumós szellőrózsák, hagymagumós íriszek) ültetünk, tavasszal káprázatos „erdei” virágpompában gyönyörködhetünk több éven, sőt évtizeden át. Vigyázat! Nem minden fa alá telepíthetünk hagymás virágot, hanem csak a kimondottan későn fakadók alá! Néhány hetes különbség is számít, mivel az új hagyma és gumó kinevelése április végére–május elejére esik. Ha árnyékba borítja őket a korán fakadó fedőnövényzet, évről évre gyengébbek lesznek, és nem vagy csak alig hoznak virágot.

Végezetül felsorolásos formában ismertetjük a fák-cserjék tavaszi kihajtásának sorrendjét, a díszkertészeti felhasználás elősegítése végett:

Korán fakadó fajok, április elején és közepén, néha már március végén kihajtanak:

Juharok (Acer fajok),közönséges vadgesztenye (Aesculus hippocastanum), szirti fanyarka (Amelanchier ovalis), cserjés gyalogakác (Amorpha fruticosa), édes mandula (Prunus dulcis), törpe mandula (Prunus tenella), szilvarózsa (Prunus triloba ’Multiplex’),borbolyák (Berberis fajok),bibircses nyír (Betula pendula), illatos nyáriorgona (Buddleia davidii), sárga borsófa (Caragana arborescens), közönségesgyertyán (Carpinus betulus), japánbirsek (Chaenomeles fajok),iszalag, klemátisz (Clematis fajok),pukkanó dudafürt (Colutea arborescens), mogyorók (Corylus fajok),kerti madárbirs (Cotoneaster horizontalis), galagonyák (Crataegus fajok),birs (Cydonia oblonga), gyöngyvirágcserje (Deutzia fajok), kecskerágók (Euonymus fajok),gyöngycserjék (Exochorda fajok),aranyfák (Forsythia fajok),ezüstös homoktövis (Hippophaë rhamnoides), téli jázmin (Jasminum nudiflorum), boglárcserje (Kerria japonica), közönséges aranyeső (Laburnum anagyroides), európai vörösfenyő (Larix decidua fajok),loncok (Lonicera fajok),almák (Malus fajok),naspolya (Mespilus germanica), zelnicemeggy (Prunus padus), fás bazsarózsa (Paeonia suffruticosa), jezsámenek (Philadelphus), fehér nyár (Populusalba), fekete nyár (Populusnigra), jegenyenyár (Populusnigra’Italica’), kínai nyár (Populussimonii), rezgő nyár (Populustremula), szürke nyár (Populus × canescens), mirabolán (Prunus cerasifera), szilva (Prunus domestica), körte (Pyrus fajok),hószirom (Rhodotypos scandens), ribiszke (Ribes fajok),rózsák (Rosa fajok),fűzek (Salix fajok),fekete bodza (Sambucus nigra), északi tollasgyöngyvessző (Sorbaria sorbifolia), berkenyék (Sorbus fajok), gyöngyvesszők (Spiraea fajok),hóbogyók (Symphoricarpos fajok),kerti orgona (Syringa vulgaris), nagylevelű hárs (Tiliaplatyphyllos), bangiták (Viburnum fajok),rózsaloncok(Weigela fajok).

Középkorán fakadó fajok, április végén-május elején, körülbelül az orgonavirágzás kezdetén hajtanak ki:

Trombitafolyondár (Campsis radicans), cseresznye, meggy (Prunus cerasus, P. avium), japáncseresznye (Prunus serrulata), somok (Cornus fajok),közönséges kutyabenge (Frangula alnus), kőrisek (Fraxinus fajok), páfrányfenyő (Ginkgo biloba), bugás csörgőfa (Koelreuteria paniculata), fagyalok (Ligustrum fajok), amerikai tulipánfa (Liriodendron tulipifera), kanadai nyár (Populus× canadensis), cserjés pimpó (Potentilla fruticosa), kaukázusi szárnyasdió (Pterocarya fraxinifolia), varjútövis benge (Rhamnus catharticus), virginiai mocsárciprus (Taxodium distichum), kislevelű hárs (Tiliacordata), szílek(Ulmus fajok),szőlő (Vitis fajok).

Későn fakadó fajok, általában csak május közepe után borulnak lombba:

Selyemakác (Albizia julibrissin), égerek (Alnus fajok),papíreperfa (Broussonetia papyrifera), keserű hikori (Carya cordiformis), szívlevelű szivarfa (Catalpa bignonioides), kínai cedrófa (Cedrela sinensis), ostorfa (Celtis fajok), júdásfa (Cercis fajok), amerikai sárgafa (Cladrastis lutea), sárga cserszömörce (Cotinus coggygria), datolyaszilva (Diospyros fajok),keskenylevelű ezüstfa (Elaeagnus angustifolia), kínai mézesfa (Euodia hupehensis), közönséges bükk (Fagus sylvatica), édes füge (Ficus carica), nagytövisű lepényfa (Gleditsia triacanthos), amerikai vasfa (Gymnocladusdioicus), szíriai mályvacserje (Hibiscus syriacus), diók (Juglans fajok),narancseperfa (Maclura pomifera), fehér eperfa (Morus alba), háromkaréjú vadszőlő (Parthenocissus tricuspidata), japán császárfa (Paulownia tomentosa), platán (Platanus × acerifolia), hármaslevelű alásfa (Ptelea trifoliata), gránátalma (Punica granatum), tölgyek(Quercus fajok), torzsás szömörce (Rhus typhina), akác (Robinia fajok),japánakác (Sophora japonica), tamariska(Tamarix fajok),ezüst hárs (Tilia tomentosa), illatos barátcserje (Vitex agnus-castus).

Nyár

Mint tudjuk, a csillagászati nyár a nyári napfordulóval (június 21.) köszönt be. Az évnek ezt a leghosszabb napját (és legrövidebb éjszakáját) nemcsak az emberek, de a növényvilág is nyilvántartja. Nem csoda, hiszen fontos fordulópont ez. Véget ért a buja tavaszi tobzódás, múlóban a Medárd-napi esők és lassan ideje felkészülni a száraz, meleg nyárra, majd a csendes őszre.

Lássuk csak, mi történik ilyenkor a természetben!

1. Behúzódtak és magot érleltek a geofiton tavaszi virágok

Az erdő hagymás-gumós virágai (hóvirág, odvas keltike, csillagvirág stb.) már egy hónapja behúzódtak: leveleik leszáradtak, belőlük a tápanyagok a föld alatti részbe vándoroltak. Magvaik is megértek már. A terjesztést egyesek a hangyákra bízzák: a hóvirág, az odvas keltike magján édeskés függelék, az ú.n. hangyakenyér található, ami miatt e szorgos rovarok messzire vonszolják azokat. Másképp terjed a nyirkos erdőkben lakó tőzike: kocsányai a földre hajlanak, róluk leválik a felfújt, húsos magtok, majd a Medárd-napi esők mini áradásában tutajként úszik tovább. Az erdei tócsák szélén partot érve azután lassan elmállik a héja és a kiszabaduló magvak egy csomóban várják az őszt: segítenek egymásnak a csírázásban, tavasszal pedig a rájuk hulló avarréteg áttörésében. (Az Alpokban és Dél-Európában hasonlóképp viselkednek a nárciszok.)

A mezők hagymás virágai (gyöngyikék, tulipánok) akkor vonulnak nyári nyugalomra, amikor föléjük nő a fű vagy kiszárad a rét. Legkésőbbi az őszi kikerics: július elején fejezi be tavaszi életét, amikor már a nyirkos legelők, hegyi rétek is kiszáradnak.

Nyári nyugalmat tart a kökörcsin és a tavaszi kérics is. Május végén elszórják magvaikat, majd június végére – július elejére fokozatosan a levelük is megbarnul. Az erdők alján hasonlóképp viselkednek az árnyéktűrő hunyorok (Helleborus fajok).

2. Befejezik növekedésüket a mérsékelt égövi fák és cserjék

A mi klímánkban őshonos fák és cserjék hajtásnövekedése június végére leáll. Kiváltó oka nem a szárazság vagy az árnyék, hanem a hosszú nappal: Innen érzékeli a növény, hogy itt a nyár. A hátralévő időszak már nem a növekedésre, hanem a hajtás beérlelésére és a rügyek kifejlesztésére való. A rügyekben kialakulnak a levelek, majd a következő évi virág kezdeményei. Az orgona félbevágott rügyeiben már július közepén, az almánál, cseresznyénél pedig augusztusban szabad szemmel is megfigyelhetjük a csaknem kész virág(zat)-kezdeményt.

3. Lezárul a mérsékelt égövi cserjék virágzása

Június végén-július elején virágoznak az utolsó még valódi mérsékeltövi díszcserjék: a loncok (Lonicera), rózsaloncok (Weigela), a jezsámenek (Philadelphus), a magas bokrú gyöngyvirágcserjék (Deutzia) és kínai lonc (Kolkwitzia). Ezek a növények a hazájukban a miénkhez hasonló klímában élnek vadon: a júniusi virágzás után még épp, hogy be tudják érlelni magvaikat és hajtásaikat.

4. Megkezdődik a déli származású díszfák-díszcserjék virágnyílása

A mérsékelt égöviekkel ellentétben, a szubtrópusi származású kerti díszcserjék-díszfák virágzása most kezdődik igazán: virágot bont a nyáriorgona (Buddleia davidii), a mályvacserje (Hibiscus syriacus), a gránátalma (Punica granatum), a selyemakác (Albizia julibrissin), majd nyílásuk folytatódik egész szeptemberig. Még később, augusztus-szeptemberben nyílik majd az illatos barátcserje (Vitex) és a kékszakáll (Caryopteris). Délvidéki hazájukban a késői és hosszan elnyúló virágzás után is jut még idő a magvak beérlelésére. Nálunk ez nem mindig sikerül, sőt, a nagy örömet szerző nyári virágzást és kitartó hajtásnövekedést gyakran téli elfagyás követi. A következő évi virágzást ez többnyire nem befolyásolja, mivel a virág nem az előző évi termőrügyből, hanem az idei hajtás csúcsán fejlődik.

Ezeket a növényeket mindig a napra és meleg fekvésbe telepítsük: így nem csak a virágzás lesz gazdagabb, de az áttelelés is biztonságosabb.

A délvidéki származásról árulkodik a nemes kerti rózsák (teahibrid, floribunda stb. fajtacsoportok) folyamatos nyári virágzása is. Ha az elnyílott virágokat lemetsszük, a legfelső ötlevélkéjű levelek hónaljrügyeiből újabb hajtások fejlődnek, amelyek 3–6 hét múlva ismét virággal zárnak.

5. Kinyílnak a nyár első évelő virágai

Míg a tavaszt elsősorban a hagymás-gumós virágok és a sziklakerti évelők virágzása jellemezte, a nyár folyamán a robusztusabb termetű, jó termőhelyről származó évelők nyílnak: A sort, június közepén, a kései gyöktörzses nőszirmok (Iris ochroleuca) nyitják, következik a húsos rozettájú fáklyaliliom (Kniphofia uvaria), a napszemvirág (Heliopsis helianthoides), és természetesen a valódi liliomok. Nyílásukhoz meleg és hosszúnappalos megvilágítás kell.

Hosszú nappalt igényel egy sor sokáig virító, magas termetű évelő dísznövény is: a július-augusztusban nyíló aranyvessző (Solidago hibridek), az augusztus-szeptemberi dísz-napraforgók (évelő Helianthus fajok) vagy az évelő kúpvirág (Rudbeckia laciniata).

6. A szárazságtűrő pikkelylevelű fenyőfélék nyári lombváltása

A nyárra való felkészülés jegyében ilyenkor váltják lombjukat a szárazságtűrő pikkelylevelű örökzöldek: borókák (Juniperus fajok), valódi ciprusok (Cupressus fajok), néha pedig a keleti tuja (Th. orientalis) is. A lehullott lomb „megfullasztja” az aljnövényzetet, ezért azt el kell távolítani!

7. Hársfavirágzás

Júniusra (és részben júliusra) esik a hársaink virágzása is, ami pontos menetrendet követ. Minden egyes fajuknak különböző aktív hőösszegre (napi középhőmérsékletek 10 °C feletti értékeinek összege) van szükség: minél melegebb vidékről származik az illető hárs-faj, annál nagyobb a virágzásához szükséges aktív hőösszeg. Legelső (június elején) a hűvös hegyvidékekről származó nagylevelű hárs, majd jó két héttel rá a tölgyerdők övében (a dombvidékeken) honos, kislevelű hárs (virága a legjobb hársfatea!). Utoljára nyílik a Délvidéken élő ezüsthárs. Ha megérezzük súlyos-mézes illatát, biztosak lehetünk: vége a tanévnek, jöhet a vakáció…

Nyár vége – kora ősz

Augusztus 20. táján a szinte menetrendszerű pontossággal megérkező Szent István-napi esők nem csak a mezőgazdaságnak hoznak egy utolsó gyorssegélyt, de a „valódi nyár” végét is jelentik. Bekövetkeztüket általában jelentős lehűlés is kíséri, ami a kert növényeinek életében is fordulópontot jelent: Egyesek újraélednek, sőt ilyenkor virágoznak, mások viszont felgyorsítják a télre való felkészülést.

A kora ősz fontosabb történései:

1. Véget ér a hagymás-gumós növények nyári nyugalma.

A tavaszi hagymás-gumós virágok „átnyaraló szerve” (hagyma, gumós rizóma), ha a földben maradt, most újra gyökereket fejleszt, majd 2–3 hét múlva a benne lévő rügy is növekedésnek indul. Az új hajtás egyes fajoknál csak megközelíti, másoknál eléri a talajfelszínt, míg egy harmadik alcsoportnál kevéssel a felszín fölé emelkedve még új leveleket is fejleszt.

Óvatosan a talajfelszín alatt maradnak a hóvirág, az odvas kertike, a jácint és a tulipánok hajtáscsúcsai. A madonnaliliom (Lilium candidum) viszont vastag széles leveleivel 15–20 cm-es levélrozettákat vagy akár összefüggő gyepfoltokat alkot; 10–15 cm-re fejlődnek a gyöngyikék (Muscari fajok) keskeny fűszerű levelei.

A nyirkos erdők alján lévő tavaszi tőzike (Leucojum vernum) csupán 1–2 cm-re (szimbolikusan) dugja ki háromszögű levélcsúcsait a földből, így azokat az avatatlan szemlélő az avar és moha között nem is veszi észre. (Ez utóbbi növénynél a földre bukkanó hajtásvég nem is annyira az asszimilációt, mint inkább a levegőzést szolgálja, hiszen az őszi esők hatására a nyáron kiszáradt termőhely hamarosan ismét víz alá kerül). A tőzikéhez hasonlóan hajtanak az ugyancsak erdőlakó nárciszok, csak valamivel később, úgy október-november táján.

Később a növekedés a fajra jellemző „biztonsági szint” után megáll, bármilyen meleg vagy csapadékos is az ősz. A növény így az erdő vagy a gyep védelmében várja a tél elmúltát, és csak a téli hidegperiódus (tudományos kifejezéssel: vernalizáció) után hajt és virágzik majd tovább. Közben persze nem csak a levele, de a levelek közti rejtett virágbimbó is növekedésnek indul és a hajtás óvó belsejében „ugrásra készen” várja a tavaszt.

Sajátosan viselkedik az őszi kikerics (Colhcicum autumnale): a nyári nyugalom után először nem hajtást, hanem virágot hoz. Ezt nem csak a földbe ültetve, de szárazon tárolva (víz nélkül is) megteszi. A csupasz hagymán kinyílt virág csak fényes helyen nyeri el szép lila színét: üres üvegpohárba téve hetekig ékesíti a lakást. A szabadban, természetes élőhelyén augusztus végétől október közepéig nyílik. Az ősszel beporzott virágban a terméskezdemény a föld alatt telel, majd a következő tavasszal fejlődik ki, a levelekkel együtt.

A szárazon tárolt, illetve ősszel a boltban vásárolt virághagymát vagy gumót legkésőbb október elején újra el kell ültetni, hogy az említett folyamatok lejátszódhassanak bennük. A visszagyökeresedéshez ugyanis 7–9 °C talajhőmérséklet és legalább 2 hét, az újrahajtáshoz pedig még további 1–2 hét szükséges. Ha késtünk az ültetéssel, lomb- vagy szalmatakarással védjük a talajt, hogy ne hűljön túlzottan a begyökeresedéshez szükséges hőfok alá.

2. A május-júniusban elhullatott magvak csírázni kezdenek

Az előbb felsorolt hagymás-gumós virágok, valamint még néhány egyéb tavaszi virág (tavaszi hérics, bazsarózsa, kökörcsin stb.) késő tavasszal megérett magvai ugyanazt a ritmust követik, mint később a kifejlett növény: A nyári nyugalom után augusztus végén indul a csírázásuk, de a tél előtt csak gyökeret vagy gyökeret és alacsony levélrozettát fejlesztenek. A továbbfejlődéshez a tél elmúltára, illetve a téli hideg vernalizációs hatására van szükség.

3. Még nyílnak a déli származású cserjék és egyes évelő virágok

Júliustól-szeptemberig nyílnak a nyáriorgonák (Buddleia davidii fehér, rózsaszín, lila, bíbor), a mályvacserjék (Hibiscus syriacus, fehér, rózsaszín, lila, kék), augusztus-szeptemberben a barátcserje (Vitex-agnus-castus, lila), a kékszakáll (Caryopteris, kék), a leszpedezák (Lespedeza, liláspiros). Nyílásuk idejére a tűztövis (Pyracantha) és a berkenyék (Sorbus) termései is színesedni kezdenek: társításukkal sajátos, délies és egyben őszi hangulatú növényegyüttesek jönnek létre.

Délies hatásúak az illatos (és szárazságtűrő) félcserjék is, a másodszor virágzó kék levendula (Lavandula angustifolia), a sárga vagy csontfehér cipruska (Santolina) a pasztellkék sudárzsályák (Perovskia) vagy a liláspiros szálkamenta (Elsholtzia stauntonii).

Virágdísz adnak még a késői nyílású évelők: az évelő sárga dísznapraforgók (Heliathus), kúpvirág (Rudbeckia laciniata) és a fáradt lila évelő őszirózsák (Aster).

4. Megérnek az őszi termések

A nyár végén és kora ősszel egyre nagyobb szerepet kapnak a színes termések és a még mindig nyarat színlelő örökzöld lombok. Pirosat teremnek a díszalmák, a madárbirsek, narancsvöröset és sárgát a tűztövisek, vöröset és kéket a borbolyák, pirosat, sárgát, barnát a berkenyék. Az említett fajok között számos örökzöld is akad (örökzöld madárbirs, örökzöld borbolya, tűztövis); körüket szépen kiegészítik a csillogó levelű babérmeggyek (Prunus laurocerasus) és a súlyos sötétzöld lombú örökzöld bangiták (Viburnum rhytidophyllum, V. × Pragense’).

5. Megfásodnak (vesszővé érnek) a hajtások

Ekkorra már teljes hosszukban megfásodnak (azaz vesszővé érnek) a legtöbb fa-cserje idei hajtásai, ami a biztonságos áttelelés alapfeltétele. Az a néhány déli származású faj, ami még ilyenkor sem hagyta abba a növekedést, a tél folyamán visszafagy. Ilyen például a füge, a gránátalma vagy a selyemakác, de fiatal korban a császárfa, a mézesfa vagy a szivarfa hajtásnövekedése is belenyúlik az őszbe. Javíthatjuk az áttelelésük esélyét, ha a hajtásaik végét szeptember közepén visszacsípjük, így a növény az energiáit nem további hajtásfejlesztésre, hanem a már meglévő hajtásrészek beérlelésére fordítja. (A korábbi visszacsípés sem ajánlott, mert akkor a legfelső rügyek újra kihajtanak, majd fokozott mértékben elfagynak!)

6. Az örökzöldek őszi hajtásérlelése

Ellentétben a lombhullató növényekkel, a tű-, pikkely- és lomblevelű örökzöldek az ősz folyamán még javában vegetálnak és gyűjtik a tartalékokat a télre. Ennek néha látható jele is van (a legtöbb pikkelylevelű örökzöld például újrahajt és aktívan végig tovább növekszik) a legtöbb azonban „feltűnés nélkül” asszimilál tovább és termeli azokat a szénhidrátokat, melyek később a hajtások beérését és áttelelését biztosítják. A száraz ősz megakaszthatja ezt a folyamatot. Később azután, a felkészületlen legyengült növények enyhébb téltől is súlyosan károsodhatnak. Fontos ezért, hogy örökzöldjeink vízellátásáról ilyenkor is gondoskodjunk. Csapadékszegény őszön akkor is bőségesen áztassuk be a talajukat, ha körülöttük (az éjszakai harmattól) viszonylag zöld a gyep. Kivételt képez az a néhány félsivatagi származású örökzöld faj (pálmaliliomok, télálló kaktuszok, valódi ciprusok), amely a télre való felkészülés jegyében ilyenkor már nem annyira az asszimilálásra, hanem inkább a vízvesztésre törekszik. E növényeket sajátos igényeik miatt amúgy is külön kertrészbe ültetjük, így az öntözésből való kihagyásuk nem okoz gondot.

Késő ősz és a tél

1. Őszi lombszíneződés

Az őszi lombszíneződés a lombhullató növények télre való felkészülésének kísérő jelensége, ami ősszel a rövidülő nappalok és a csökkenő éjszakai hőmérséklet hatására következik be. E téren a 17 °C alatti hőmérséklet tekinthető kritikusnak. A felkészülés során a levélben lévő tápanyagok oldhatóvá alakulnak át, majd levándorolnak a vastagabb szárrészbe és a gyökerekbe. Közben a színanyagok is elbomlanak: a zöld klorofill helyett egy ideig annak kísérőpigmentjei, a különböző karotiniodok (karotin, xanthofill stb.) maradnak még a levélben: tulajdonképpen ezek adják a csodálatos aranysárga vagy narancsos színeket. A piros és lilás árnyalatokat a hideg hatására képződő antociánvegyületek adják, a barna színt pedig a már elhalt sejtek és szövetek produkálják.

Őszi lombszín. 1. Lombos fák és örökzöldek a Budai Arborétumban, az őszi lombszíneződés kezdetén. (Középen: Sorbus × thuringiaca, narancsvörös lombú.) (fotó: Schmidt G.) 2. Sárgára színeződő oszlopfa (Populus × berolinensis), és piros termésű örökzöld (Pyracantha hibrid ’Orange Glow’) szín- és formakontrasztja (fotó: Schmidt G.) 3. Az egyszerre színeződő fák-cserjék felerősítik egymás hatását (Hátul: Gleditsia triacanthos ’Moraine’, elöl Euonymus alatus, mindkettő középkorai.) (fotó: Schmidt G.) 4. A leglátványosabb és tartós termésdíszt a tűztövisek adják. Közülük a nagy termésű Pyracantha coccinea fajták korán színeződnek, de a madarak is hamarabb rákapnak. A kis termésű hibridek ezzel szemben délibb származású szüleik miatt később kezdenek színesedni, de utána a tél közepéig-végéig kitartanak (fotó: Schmidt G.) 5. A japán repkényszőlő (Parthenocissus tricuspidata) ősszel bíborba öltözteti az épület falát (fotó: Schmidt G.) 6. Az ujjas juhar („japán juhar”, Acer palmatum) a legszebben színeződő fácskák egyike (fotó: Schmidt G.) 7. A himalájai nyír (Betula jacquemontii) ősszel sárga lombszínével, télen fehér kérgével díszít (fotó: Schmidt G.)

A színesedést kiváltó hatás fajonként is változó. A legtöbb esetben a rövid nappal és az éjszakai lehűlés egyaránt fontos, de egyeseknél az egyik vagy a másik játssza a kulcsszerepet. (A kettő együttesen fokozza egymás hatását.) A miénknél melegebb klímából származó repkényszőlő (Parthenocissus tricuspidata) például, ha a nyári hosszú nappalt megkapta, hűvös időben akár már július elején is színesedni kezd. A július végi-augusztusi melegben azután ismét visszazöldül és csak szeptember végén vagy októberben pirosodik újra, időjárástól függően. (Ha azonban növényházban melegen tartjuk, még december elején is zöld marad, fittyet hányva a rövidülő nappalok üzenetének). Kisebb mértékben, de hasonlóan viselkedik a száraz hegyvidéken vadon élő cserszömörce (Cotinus coggygria) is.

Az őszi lombszín számára a hosszú, enyhe, ugyanakkor kellőképp csapadékos ősz a legkedvezőbb: ilyenkor van elég idő a lebomlási folyamatok tökéletes lezajlásához. Akadályozza az őszi lombszín kialakulását a tartós szárazság és a korai, erős fagyok.

Késlelteti a lombszíneződést a felhőtlen időjárás. Ilyenkor ugyanis a növények később érzékelik a nappalok rövidülését. Másrészt viszont a ragyogó október végi napsütés (majd az azt követő hideg éjszakák) hatására sokkal élénkebbekké válnak a színek, mint szomorú, borongós időben.

Az eddigiekből következik, hogy az őszi lombszíneződés időpontja évjáratonként és fajtól függően változó. A mienknél hidegebb klíma növényei általában korábban, a déli származásúak viszont később kezdenek színesedni. Ez utóbbiak lombja ezért nálunk többnyire lefagy, még mielőtt megsárgulhatna (természetesen kivételek is akadnak).

A fontosabb díszfák-díszcserjék színesedési sorrendje az alábbi:

(A felsorolásban az igen intenzíven és/vagy tartósan színesedő fajok nevét vastag betűvel írtuk, míg a csak gyengén vagy igen rövid ideig színesedőkét zárójelbe tettük.)

Rendkívül korán, már augusztus végén színesedik (és igen korán le is hullatja a lombját) az aranyribiszke,Ribes aureum.

Korán (szeptember második felében) kezdenek színesedni, majd általában a lombjukat is hamar ledobják az alábbi fajok: (Ailanthus altissima), Acer ginnala, Acer negundo, Acer saccharinum, Prunus triloba ’Multiplex’, Campsis radicans, Fraxinus americana,Fraxinus pennsylvanica, Juglans nigra, Parthenocissus inserta, Parthenocissus quinquefolia, Quercus rubra.

(Figyelemre méltó, hogy a fentiek többsége É-Amerika erősen kontinentális vidékeiről származik.)

Középkorán (többnyire október első felében kezdenek színesedni: (Aesculus hippocastanum), (Aesculus × carnea), Acer campestre,Acer platanoides, Acer tataricum, Prunus tenella, Berberis julianae, Berberis thunbergii, Berberis vulgaris, Betula pendula,Broussonetia papyrifera, Caragana arborescens, Catalpa bignonioides, Celtis occidentalis, Prunus mahaleb, Prunus serrulata, Colutea arborescens, Cornus alba, Cornus mas, Cornus sanguinea, Cornus stolonifera, Corylus colurna, Cotinus coggygria, Crataegus crus-galli, Crataegus laevigata, Crataegus monogyna, Crataegus prunifolia, Evodia hupehensis, Euonymus europaeus, E. alatus, E. verrucosus, Exochorda racemosa, Fraxinus angustifolia ssp. pannonica, Fraxinus ornus, Ginkgo biloba, Gleditsia triacanthos, Juglans regia, Koelreuteria paniculata, Larix decidua, Liriodendron tulipifera, Lonicera maackii, Morus alba, Prunus padus, Prunus serotina, Parthenocissus tricuspidata ’Veitchii’,Philadelphus coronarius, Platanus × acerifolia, Populus nigra, Populus tremula, Populus × canadensis, Populus × euramericana, Pyrus calleryana, Pyrus pyraster, Rhus glabra, Rhus typhina, Robinia pseudoacacia, Sorbus rotundifolia,Sorbus torminalis, Symphoricarpos albus var. laevigatus, Symphoricarpos orbiculatus, Symphoricarpos ×chenaultii, Tilia cordata, Tilia platyphyllos, Viburnum opulus, Wisteria sinensis.

Közepesen későn (általában október közepe táján) színesednek: (Acer pseudoplatanus), (Alnus glutinosa), (Hibiscus syriacus), (Magnolia kobus), (Magnolia × soulangiana), (Malus × purpurea), (Prunus cerasifera), Amorpha fruticosa, Carpinus betulus, Castanea sativa, Cercis siliquastrum, Corylus avellana, Corylus maxima, Deutzia scabra, Elaeagnus umbellata, Fagus sylvatica, Forsythia × intermedia, Fraxinus excelsior, Kerria japonica, Ligustrum obtusifolium, Ligustrum vulgare, Lonicera caprifolium, Lonicera korolkowii, Lonicera tatarica, Metasequoia glyptostroboides, Physocarpus opulifolius, Populus ’Favorit’, Populus alba, Populus simonii, Populus × canescens, Quercus petraea, Quercus robur, Rosa canina, Rosa rugosa, Sorbus aria, Sorbus aucuparia,Sorbus borbásii, Sorbus intermedia, Sorbus × thuringiaca, Spiraea × bumalda, Spiraea × vanhouttei, Staphylea pinnata, Tamarix gallica, Tamarix tetrandra, Taxodium distichum, Tilia tomentosa, Ulmus carpinifolia, Ulmus laevis, Ulmus pumila, Ulmus scabra, Viburnum lantana, Weigela florida.

Későn (október második felében vagy néha csak november elején) színesednek: (Albizia julibrissin), (Buddleia davidii), (Chaenomeles speciosa), (Chaenomeles × superba), (Clematis vitalba), (Elaeagnus angustifolia), (Hippophaë rhamnoides), (Ligustrum ovalifolium), (Lycium barbarum), Cotoneaster dammeri, Cotoneaster horizontalis, Crataegus × lavallei, Deutzia × hybrida, Lonicera × amoena ’Alba’, Maclura pomifera, Mahonia aquifolium, Quercus cerris, Quercus pubescens, Salix alba, Salix caprea, Salix elaeagnos, Salix matsudana, Salix purpurea, Salix rosmarinifolia, Sophora japonica, Spiraea × cinerea, Syringa vulgaris.

Igen későn, többnyire már csak a november végén színesed(né)nek a Paulownia tomentosa és a Sambucus nigra. Lombszínükben csak kivételes években gyönyörködhetünk: általában a fagy hamarabb leviszi róluk a még zöld leveleket.

A színek szerinti megoszlás a következőképp alakul:

A fák közül sárgára színesednek a mezei juhar (Acer campestre), nyírek (Betula fajok), gyertyán (Carpinus betulus), hikoridók (Carya fajok), ostorfa (Celtis occidentalis), bükk (Fagus silvatica), magas kőris (Fraxinus excelsior), virágos kőris (Fraxinus ornus), fekete dió (Juglans nigra), papíreperfa (Maclura pomifera), rezgő nyár (Populus tremula), fehér fűz (Salix alba), lisztes berkenye (Sorbus aria), hársak (Tilia fajok) különösen az ezüsthárs, aranyló halványbarnára a tulipánfa (Liriodendron tulipifera) és a platánok (Platanus fajok).

Pirosra a cseresznye (Prunus avium), liláspirosra színeződik a mandzsú juhar (Acer ginnala), perzsa varázsfa (Parrotia persica), vörös tölgy (Quercus rubra), ezüst juhar (Acer saccharinum), mélyvörös az amerikai kőris (Fraxinus americana), fénylő barnásvörösre a barkóca berkenye (Sorbus torminalis) lombja.

A lombhullató cserjék körében a piros és a lilás árnyalat a gyakoribb: sötétvörös az ujjas (más néven japán) juhar (Acer palmatum), fehér som (Cornus alba), veresgyűrű som (Cornus sanguinea), a magas madárbirs (Cotoneaster divaricatus), izzóvörös a cserszömörce (Cotinus coggygria), kerti madárbirs (Cotoneaster horizontalis), narancsos fénylő vörös a nagytövisű galagonya (Crataegus crus-galli), a hozzá hasonló szilvalevelű galagonya (Crataegus prunifolia), liláspiros a szárnyas kecskerágó (Euonymus alatus), matt sötétlila a tompalevelű fagyal (Ligustrum obtusifolium), változó színű a tarackos som (Cornus stolonifera) a kerti gyöngyvessző (Spiraea × vanhouttei), piros az ostormén bangita (Viburnum lantana), kánya bangita (Viburnum opulus).

Sárga lombszínt ad az alásfa (Ptelea trifoliata), a hóbogyók (Symphoricarpos fajok).

Színesedik néhány lomblevelű örökzöld is: a júlia borbolya (Berberis julianae) leveleinek egy része narancssárga majd fénylő sötétpirosra, a kerti mahóniák lombja (Mahonia aquifolium) fénylő mélyvörösre vált. Érdekesen „színesednek” az örökzöld madárbirsek (például a Cotoneaster dammeri), a télizöld törpe loncok (Lonicera nitida): leveleik közül az idősek (az év legelején fejlődők) megsárgulnak. Ezért egy ideig úgy tűnik, mintha a növény lombhullásra készülne, netán beteg lenne. 3–4 hét elmúltával azután az idős (megszínesedett) évjáratú lomb valóban lehullik. A bokrokon azonban még ezután is marad annyi (fiatalabb évjáratú) levél, amennyi a késő ősz és a tél hátralévő időszakában ismét biztosítja az említett növényektől elvárt (megszokott) „örökzöld” megjelenést.

Igen szépek ősszel egyes kúszó cserjék: fénylő lilásvörösek a repkényszőlők (Parthenocissus fajok), sárgák vagy néha vörösek a valódi szőlők (Vitis silvestris, V. vinifera).

Érdekes a piros lombú díszváltozatok őszi színeződése. Lombjukban először a nyári vörös színt adó festékanyagok (a nyári antociánok) bomlanak le, majd utána a zöld levélre is jellemző egyéb anyagok. Lombjuk csak ez után (általában rövid időre) ölti fel a fajra jellemző színárnyalatot.

Különleges színeket produkálnak a lombhullató fenyők: világító sárgák lesznek a páfrányfenyő (Ginkgo biloba) legyező alakú levelei, tompa barnássárga vörösfenyő (Larix decidua), vörösbarna színt ölt a kínai mamutfenyő (Metasequoia glyptostroboides) és a vele közeli rokon mocsárciprus (Taxodium distichum) lombja.

Az őszi lombszín októberben és november elején-közepén a leggazdagabb.

November végén, az Erzsébet- vagy Katalin-napi fagyok hatására az utolsó levelek is lehullanak a fákról, elnyílik az utolsó évelő virág.

2. A tuják őszi lombváltása

Erre az időszakra esik a tuják levél-, illetve ágacska váltása is: a bokor belső részén lévő kétéves ágacskák a rajtuk lévő pikkelylevelekkel együtt először megbarnulnak, majd utána egészben lehullanak. A sort a keleti tuja kezdi (néha már augusztus végén), majd szeptember-októberben a nyugati tuja folytatja, végezetül pedig (október végén–novemberben) az óriás tuja fejezi be. A folyamat két-három hétig tart, de közben úgy néz ki a növény, mintha el akarna száradni. Természetesen a barnuló, majd lehulló ágrészek aránya évjárattól is függ. Száraz évben általában nagyobb, csapadékos évben kisebb mértékű.

A későbbi időszakok legfontosabb fordulópontjai és azok kísérőjelenségei az alábbiak:

3. Lombhullás

A mérsékelt égövi fás növények túlnyomó többsége télire lehullajtja lombját. A lehullott lombot a parkban, kertben amilyen gyorsan csak lehet, gereblyézzük le a gyepről, mert ha tartósan rajta marad, kipállást, foltosodást okoz. E természetes műveletet a lomblevelű fák alatt többnyire el is végzik. Elfeledkeznek azonban arról, hogy tél elején nem csak a lombhullató növények, de némely örökzöld fenyő is váltja a lombját. Erre legszembetűnőbb példák az öttűs fenyők, különösen a kínai selyemfenyő. Hosszú tűi két évig élnek. A második éves tűk mindig november elején hullanak le. Látszólag nem tesznek kárt az alattuk lévő bokrokban vagy gyepben (igen laza megjelenésűek), de ha rajtuk hagyjuk, három-négy hét alatt képesek befulladást okozni.

4. A pikkelylevelű örökzöldek lombfakulása és antociános elszíneződése

A legtöbb pikkelylevelű örökzöld levele télire vizet veszít, hogy ezáltal fokozza a saját fagyálló képességét. A folyamat kapcsán a sejtnedvben lilás színű festékanyagok (antociánok) is képződnek, melyek általában a növény stresszállapotának a jelzőfestékei. A látható eredmény az, hogy pikkelylevelű örökzöldjeink színe ilyenkor megfakul, néha hideglelős lila árnyalatúvá válik, és ilyen marad egész télen át. Különös értéket képvisel az a néhány fajta, ahol ez nem következik be. A tuják közül ilyen a Smaragd tuja (Thuja occidentalis ’Smaragd’), a kúszóborókák közül pedig a Mint Julep fajta (Juniperus × media ’Mint Julep’).

5. Az aktív nyugalom bekövetkezése

A tél a parkok, kertek növényei számára részben a kedvezőtlen időszak átvészelése, – részben pedig a következő évi kihajtásra való felkészülés időszaka. Ennek során látszólag nyugalomban vannak. Valójában sejtjeikben, rügyeikben, föld alatti áttelelő szerveikben fontos és bonyolult élettani folyamatok zajlanak, melyeknek kívülről csak néhány látható jelét érzékeljük. Ezekről a folyamatokról a fejezetrész elején, a tavaszi kihajtás és lombfakadás kapcsán már írtunk. Csupán emlékeztetőül: a tél első felében a mérsékelt égövi növények az ún. aktív nyugalom állapotában vannak, még meleg hatására sem hajlandóak kihajtani. Január végére vagy februárra a legtöbbjük aktív nyugalmi (más néven vernalizációs) időszaka lejár és ezután már csak a hideg hatására maradnak ún. kényszernyugalomban.

Már december végére lezajlik néhány szubtrópusi származású virágos cserje aktív nyugalmi stádiuma, különösen ha előtte hűvös volt a szeptember és az október is. Ilyenkor egy karácsonyi felmelegedés hatására virágba borulhat a téli jázmin és kibontják első virágaikat az illatos loncok, kikeleti bangiták. (Sajnos, ha utána kemény lehűlés következik, a kinyílt virágok kárba vésznek.)

6. Téli fagy és hókárok

A tél károsításai elsősorban a fákat és a cserjéket érintik.

Négy nagy csoportba sorolhatók:

  • a fagykárok,

  • a törzs fagyrepedése,

  • az örökzöldek élettani kiszáradása, valamint

  • a hónyomás, hótörés, hó alatti kipállás.

Téli fagykárok

A tél folyamán a fagykár a leggyakoribb és legnyilvánvalóbb ártalom, hiszen ez az alacsony hőmérsékletek egyenes következménye. Hatására a sejtnedv a zsenge szövetekben megfagy és szétroncsolja azokat, a fásodottabb szövetekben pedig a sejtközi üregekben jégkristályok képződnek, majd elpárologva száradásos sejthalált okoznak.

A fagykár mértéke részben a hideg nagyságától, részben az adott növények fagytűrésétől, részben pedig azok pillanatnyi élettani állapotától (nyugalmi állapot előtt, közben vagy után) függ.

Az első két tényező hatása egyértelmű és nyilvánvaló: minél hidegebb van, annál nagyobb a károsodás; emellett a különböző növények különböző fagyérzékenységgel bírnak. E tekintetben fordulópontot jelent a –18 °C fok alatti hőmérséklet. Ez az a hőfok, ami alatt a szőlő rügyei elfagynak. A szőlővel együtt megfagy egy sor egyéb mediterrán származású melegigényes lombhullató díszfa-díszcserje is: füge, gránátalma, selyemakác, fiatal korban a császárfa stb.

Az sem mindegy azonban, hogy a növényeket a tél melyik szakaszában és milyen élettani állapotban éri a fagyhatást. Legfagytűrőbbek akkor, ha az egyenletes lassú őszi lehűlést követően jól fel tudtak készülni a télre és még mélynyugalmi állapotban vannak. Ha túl korán jön a fagy és a növényeket még felkészületlenül érinti, sokkal kisebb hideg nagyobb kárt tud tenni annál a fagynál, mint ami a tél közepén érkezik. A tél közepe után viszont, amikor a növények már kényszernyugalmi állapotban vannak, egy hosszabb meleghullámot és részleges nedvkeringést követő lehűlés igen nagy kárt tehet még a fagytűrő növényekben is. Ilyen szempontból a legveszélyesebbek a február elejei szibériai anticiklonnal érkező száraz hidegek, valamint a tél átmeneti felmelegedéseket követő hideghullámok: március elején, március végén, április 10 körül, utoljára pedig május 13. körül a fagyosszentek tájékán.

A törzs fagyrepedése

A törzs fagyrepedése derült, szélcsendes hidegben következik be (többnyire telihold idején). Ilyenkor nappal a téli verőfény hatására a törzs a déli oldalán felmelegszik; részben kienged és nedvkeringésnek indul, majd az azt követő csikorgó éjszakai hidegben szétfagy, szabályszerűen szétrobban. A károsodás nem azonnal látszik, hanem többnyire csak tavasszal: a törzs a déli oldalán hosszában végigreped. Az ilyen sebeket utána operálni kell, de nyomuk éltük végéig megmarad, az úgynevezett fagyléc formájában.

A fagyrepedésre különösen érzékeny a gyümölcsfák közül a cseresznye, az erdei fák közül a csertölgy, a díszfák közül pedig a nyírfa törzse.

Téli élettani szárazság

A téli élettani szárazság okával, mechanizmusával a lomblevelű örökzöldeknél már részletesen foglalkoztunk. Azt is említettük ott, hogy ez a fajta károsítás elsősorban a január végi-februári száraz hidegek idején fenyegeti örökzöldjeinket, különösen ha a talajt fehér hó borítja, így a fényvisszaverődés, illetve fényellátás napos időben megsokszorozódik. A lomblevelű örökzöldeken túlmenően kényesek az élettani szárazságra egyes fenyőfélék is: a hamisciprusok (Chamecyparis), a Leyland-ciprus (× Cupressocyparis leylandii), az óriás tuja (Thuja plicata), a mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum) különösen fiatal korban, a ritkábbak közül pedig a japánciprus és a kínai szúrósfenyő. A felsorolt növényeket tekintélyes méretük miatt nem tudjuk a lomblevelű örökzöldeknél leírt módszerekkel megvédeni a téli élettani szárazság károsításaitól. Ezért csak az ország arra alkalmas, kiegyenlített, párás terű vidékeire, szélvédett állományklímába ültessük őket, vagy pedig számoljunk azzal, hogy a kert mikroklímájából kinőve egy idő után óhatatlanul károsodni fognak a kemény teleken.

Hótörés, hónyomás, hó alatti kipállás

A hótörés, hónyomás elsősorban az örökzöld növények ágait törheti le, ezért egy komoly havazás után, ha lehet, rázzuk le róluk a havat. Hasonló okok miatt célszerű összekötni télire az oszlopos fenyők ágait.

Tartós nagy havak idején, különösen az alacsony termetű mediterrán örökzöld félcserjéket fenyegeti a hó alatti kipállás veszélye. Erre elsősorban a rozmaring érzékeny, de a zöld cipruska, néha pedig a levendula is károsodhat miatta. Tartósan havas időben a gyep is károsodhat az úgynevezett hópenész nevű betegségtől.

Különösen akkor okoz kárt a hóborítás, ha a felső rétege megolvad, majd jégpáncéllá fagy, így alatta levegőtlen viszonyok alakulnak ki. A mezőgazdaságban ilyenkor traktorokkal szokták megjárni a mezőket, hogy feltörjék a jeget. Hasonló eljárást alkalmazhatunk a kertekben, parkokban is, bár ott ritkábban van rá szükség.