Ugrás a tartalomhoz

Növények a kertépítészetben

Fekete Szabolcs, Gellér Zita, Gerzanics Annamária, Gerzson László, Jámborné Benczúr Erzsébet, Lászay György, Schmidt Gábor, Szántó Matild, Szendrői József, Tillyné Mándy Andrea

Mezőgazda Kiadó

Magyarország dendrológiai körzetei

Magyarország dendrológiai körzetei

Hazánk területe változatos: a meleg lapálytól a hűvös hegyvidékig, a nyirkos árterektől a száraz homokpusztákig vagy a napégette karsztvidékig a legkülönbözőbb termőhelyeket foglalja magában.

A gazdag ökológiai sokrétűség változatos alkalmazási lehetőségeket kínál, elsősorban a fás szárú dísznövények terén. Mégis, az országot járva, nagyon sok azonos típusú kerttel találkozunk; ugyanazt a divatos tuja-kúszófenyő együttest, uniformizált cserjecsoportokat láthatjuk Szombathelyen, mint Pécsett vagy éppen Debrecenben. Pedig még széles skálán mozgó fajoknak sem teljesen mindegy, hogy milyen ökológiai körülmények közé ültetjük őket, nem is beszélve különleges igényű növényekről.

Magyarország dendrológiai körzetei és zonális erdőtársulásai (Babos I., 1951 és 1954; Danszky I., 1963–64; Zólyomi B., 1981; Pócs T., 1981 és Terpó A., 1972 munkáinak felhasználásával összeállította: Schmidt G.). 1. Kisalföld; 2. Alföld; 3. Északi-középhegység; 4. Dunántúli-középhegység; 5. Dél-Dunántúl; 6. Nyugat-Dunántúl (Rajz: Földi H.)

Fontos szerepe van a telepítések esztétikai, pszichikai oldalának is. Az adott tájban legjobban fejlődő vagy az esetleg csak ott megélő, különleges növényanyag tudatos alkalmazásával a táj ökológiai sajátosságait még jobban hangsúlyozhatjuk, láthatóvá tehetjük. Pécs közterein például a sok lomblevelű örökzöld és néhány mediterrán származású lombhullató cserje (füge, gránátalma) a városnak a valóságosnál is déliesebb jelleget ad. Hasonló hatást keltenek a Balaton-felvidéki szőlők, mandula- és levendulaültetvények. Kevéssel északabbra, Zircen pedig a kertekbe parkokba ültetett fenyők már magashegyvidéki, sőt északias hatást keltenek.

Ez a fejezet az ilyen szemléletű növényalkalmazáshoz kíván segítséget nyújtani. A fás szárú dísznövények életfeltételeit figyelembe véve, hazánk területe hat nagyobb dendrológiai körzetre osztható:

1. Alföld,

2. Kisalföld,

3. Északi-középhegység,

4. Dunántúli-középhegység,

5. Dél-Dunántúl,

6. Nyugat-Dunántúl.

A körzetek nagy tájegységeket fognak át, ezért az ökológiai viszonyok, a talaj, a vízellátás, de legfőképp a domborzat függvényében még mindig igen változóak lehetnek. A körzethatárokon kívül feltüntettük az alapvető zonális erdőtársulások elterjedési területeit is.

Magyarország dendrológiai körzetei. 1. Alföldi tanya Kecskemét közelében, mögötte akácossal. A ház mellett hatalmas nyárfa az elérhető mélységű talajvízből él, előtérben a lekaszált lucernás tábla humuszos homoktalajt jelez. A terület hajdan gyöngyvirágos tölgyes volt (fotó: Schmidt G.) 2. Dús fűvű legelő a Kisalföldön, Győrtől nyugatra. A talajok itt már enyhén savanyúak, háttérben a fűzfasor a közeli talajvízről árulkodik (fotó: Schmidt G.) 3. Részlet a Vértesből (Dunántúli-középhegység). A hegységet alkotó állandóan málló-morzsolódó dolomitkőzeten különböző tájolású lejtők, éles gerincek és védett völgyek rendszere alakult ki („dolomitjelenség”). Ezek mindegyike természetes klímakamraként működik és gyakran a jégkorszak(ok) növényvándorlásaiból itt rekedt ritka (és védett) fajoknak nyújt menedéket (fotó: Schmidt G.) 4. Szőlőtermő löszdombok Dél-Dunántúl keleti részén. A talajok itt enyhén lúgos kémhatásúak, a klíma közepesen száraz, a tél viszonylag enyhe. (A déli lankákon áttelelnek a ciprusok, beérik a füge, a gránátalma.) (fotó: Schmidt G.) 5. Vadvirágos rét a göcseji dombok alján (Nyugat-Dunántúl). Mögötte a magyarkőrises égererdő a völgyfenéken futó patakot kíséri. Hátul a dombokon már zonális bükkös erdők is előfordulnak, melyek itt a csapadékos klíma miatt 300 m-ig lehúzódnak (fotó: Schmidt G.)

A legfontosabb díszfák és díszcserjék körzeti beosztását a IV. rész táblázata tartalmazza. (Extenzíven fenntartott zöldfelületek fás növényanyaga.) Az egyes körzetek fő sajátosságai a következők.

1. Alföld

Az Alföld úgy él a köztudatban, mint fában szegény, puszta vidék. Valóban, hazánk egyik legszárazabb területe, de azért nem annyira száraz, mint azt a jelenlegi növénytakaró alapján hinnénk.

Alföld. a) Mezőföld; b) Közép- és Észak-Alföld; c) Dél-Alföld; d) Nyírség és a Szatmár-Beregi sík (Rajz: Földi H.)

Klímáját tekintve az Alföld területének legnagyobb része az erdősztyepp övbe tartozik. Ez a vegetációtípus a száraz kontinentális, füves pusztaságok (sztyepp) és az összefüggő erdők zónájának határvidékén alakul ki. A csapadék szűkösen ugyan, de már elegendő a beerdősüléshez. Ilyen viszonyok között a növényzet létét a talaj, a talajvíz és a domborzat minimális változásai is erősen befolyásolják. A laza, „vízvesztő” homoktalaj jóval nehezebben erdősül be, mint a vizet jól tároló lösz, vagy a kötött agyag. (Tájékoztatásul: az Alföld peremrészeit nagy kiterjedésű löszplatók alkotják, a Duna–Tisza közét zömében meszes homok, a Nyírséget savanyú homok borítja. A folyók jelenlegi és néhai árterén, valamint a lecsapolt mocsarak helyén közepesen kötött öntéstalajok és erősen kötött agyagos talajok találhatók. Ez utóbbiakon gyakori a szikesedés.)

Fontos jellemzője az Alföldnek a talajvíz viszonylagos közelsége. A hatalmas síkságon bárhol, ha lefúrunk, 2–10 m-en belül általában vizet találunk. Ez a víz csak részben származik a helyi csapadékból; a hegyekből lefutó folyók is táplálják. Szintje régen lényegesen magasabb volt, és sok helyen a felszín fölé emelkedett. A múlt századi nagy folyamszabályozások (az árvízveszély megszüntetésével és a mocsarak lecsapolásával együtt) a talajvízszint általános süllyedését eredményezték.

Sok helyen azonban ma is elérhető közelségben van a fás növények gyökerei számára. A kritikus mélység a talaj-, illetve a talajképző kőzet kapilláris vízemelésétől függ:

  • homokon 1–2 m,

  • löszön 2–2,5 m,

  • agyagon 2–3 m körül van április-május hónapban.

Az ennél kb. 1 m-rel mélyebben fekvő talajvíz (pl. egy homokbucka alatt) már gyakorlatilag elérhetetlen. Előnytelen a felszínhez túl közeli talajvíz is (0,6 m felett), mivel periodikus mozgása során időnként levegőtlenné teszi a talajt.

Az Alföldön ezért a növénytelepítés előtt a talaj vízszintjének megállapítása alapvetően fontos. Ha optimális közelségben található, akkor lényegesen vízigényesebb növényekkel is dolgozhatunk, mint amit a klíma megengedne. Az első években természetesen öntözni kell, de később a jól begyökeresedett és bőven párologtató növényállomány védelmében még páraigényes fajok is telepíthetők. Szép példái ennek az alföldi arborétumok és kastélykertek, melyek csaknem kivétel nélkül a közeli talajvíznek köszönhetik létüket. (Megjegyzés: az Alföldre javasolt növénylista az ilyen páraigényes növényeket nem tartalmazza, mivel a kertépítés gyakorlatában – sajnos – kivételes esetnek számítanak.)

Fontos sajátosság, hogy a talajvíz sótartalma gyakran elég magas. Ha ez a sóban gazdag víz kapillárisan a felszín közelébe juthat, ott elpárologva még jobban besűrűsödik, sóban dúsul, és elszikesíti a talajt. A sófelhalmozódás fékezi az erdő kialakulását. Helyette lágy szárú sziki növénytársulások jönnek létre. A felsorolt tényezők összhatásaként az Alföld eredetinövénytakarója az egyhangú domborzat ellenére mozgalmas képet mutatott; kisebb-nagyobb erdőségek, ligetek váltakoztak szikes pusztákkal, száraz füvű legelőkkel. Ugyanakkor a mélyebb területeken nagy kiterjedésű mocsarak, láperdők húzódtak. A gyakran és szeszélyesen kiöntő folyók ártereit hatalmas galériaerdők borították.

A síkvidéki erdők uralkodó fafaja a kocsányos tölgy. Hatalmasra nőtt, magános példányaival ma is találkozhatunk Alföld-szerte. Ez a faj ottfejlődik a legjobban, ahol a talajvíz számára elérhető, de nem emelkedik túl magasra. Ilyen helyen alakultak ki legszebb állományai, a gyöngyvirágos tölgyesek. Koronaszintjüket zömében kocsányos tölgy alkotja, alatta gazdag cserje- és gyepszinttel. Az ennél szárazabb vagy nedvesebb helyeken a tölgy a szárazságot vagy a vizet nála jobban tűrő fajokkal osztozik a felső koronaszinten. Ilyenek pl. az Alföldet szegélyező löszplatók tatárjuharos lösztölgyesei, vagy az árterek tölgy-kőris-szil ligeterdei.

Az eredeti erdőkből, pusztaságokból, mocsarakból ma már csak védett maradványfoltok találhatók. Eltüntette őket az ember természetátalakító tevékenysége, ami az Alföldet érintette a leghamarabb és a leginkább. A sík vidék kiválóan alkalmas volt legeltetésre, mezőgazdasági művelésre. Elsőként itt vágták ki az erdőket, szántották fel a legelőket, szabályozták a folyókat, szárították ki a mocsarakat.

A természetes vegetáció visszaszorult. Helyét gabonatáblák, gyümölcs- és szőlőültetvények foglalták el. A meglevő erdők többsége telepített. Összetételüket nem az őshonosság, hanem a gazdaságosság mindenkori szempontjai határozzák meg. A hazai tölgyek, nyárak, füzek mellett gyakori az akác, a futóhomokon a fekete- és erdei fenyő, az ártereken pedig a gyorsan fejsze alá érő nemesnyárak.

Még a természetvédelmi rezervátumok is az ember valamikori ténykedésének emlékét őrzik. A bugaci „ősborókás” pl. a török kiűzését követő új területhódításoknak (erdőirtás, talajfeltörés, intenzív legeltetés) köszönheti a létét. Napjainkban tanúi lehetünk lassú visszaerdősülésének. A hortobágyi szikes puszták viszont valamivel később, a nagy folyamszabályozások és mocsárlecsapolások nyomán keletkeztek.

A lecserélt ősnövényzet helyét sok esetben „élelmes jövevények” foglalták el, különösen a továbbra is bolygatott területeken. Nincs az országnak még egy olyan vidéke, ahol annyi exóta fafaj lenne kivadulva, mint az Alföldön. Közülük a fontosabbak:

Akác (Robinia pseudoacacia). Tömeges telepítését az Alföldön a XVIII. század második felében kezdték. Azóta az alföldi táj, a tanyák és falvak jellegzetes eleme lett (bevonult a népdalba is).

Bálványfa (Ailanthus altissima). A múlt századtól kezdve több alkalommal is próbálkoztak erdészeti felhasználásával. Erre a célra nem vált be (visszafagy), viszont széles körben kivadult. Hatalmas sarjtelepeivel főleg az utak mentén, laza talajokon találkozhatunk.

Ezüstfa (Elaeagnus angustifolia). Eredetileg utak mellé sövénynek vagy erdősávok lezárására ültették. A nyirkos sziktalajokon (szoloncsákos területek) vadult ki, eredeti előfordulásának megfelelően.

Eperfa (Morus alba). A selyemhernyó tenyésztéséhez szükséges lombja miatt tömegesen ültették a századfordulón; utak mellé, falusi házak udvarára. Faluhelyen néha ma is ültetik, a Dél-Alföld árterein pedig ki is vadult.

Ártereken kivadult növények még az amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica),a gyalogakác (Amorpha fruticosa) és az amerikai szőlő (Vitis riparia).

Sokat változott tehát az Alföld az elmúlt néhány évszázad során. A természetes vegetációt jórészt telepített kultúrnövényzet váltotta fel, s az ökológiai viszonyok is részben mások lettek. A klíma azonban továbbra is kontinentális jellegű: a tél hideg, a nyár száraz és meleg, gyakoriak az aszályos évek. Ugyanakkor egyes területeken ma sem annyira az éghajlat, hanem a speciális hidrológiai és/vagy talajadottságok (szik, víz, homok) határozzák meg elsődlegesen a telepíthető növények körét. Ez utóbbi, szélsőséges termő helyek növényzetét külön csoportosítások tartalmazzák. A most következő fejezetrészben csak az Alföld nagyobbik hányadát kitevő, elsődlegesen a klíma által befolyásolt termőhelyeket ismertetjük. Klímája alapján az Alföld további négy alkörzetre oszlik:

  1. Mezőföld,

  2. Közép- és Észak-Alföld,

  3. Dél-Alföld,

  4. Nyírség és a Szatmár-Beregi-síkság.

a) Mezőföld

A Mezőföld földrajzilag még a Dunántúlhoz tartozik, de klímáját és növényzetét tekintve az Alföldhöz áll közelebb.

Domborzata az igazi Alföldhöz képest igen változatos; szélesen elterülő löszplatók, hosszú löszdombok alkotják, amelyeket a szél- és a vízvájta tág völgyek tagolnak. A Mezőföldre ezért nem vonatkozik a talajvíz korábban említett viszonylagos közelsége: a víz a löszdombok alatt levő agyagos vízzáró rétegen gyűlik meg, 20–40 m mélységben. Oldalirányban szivárog, a völgyek mélyén bukkan a felszínre.

Az eredeti növényzetet jórészt tatárjuharos lösztölgyesek alkották, löszpusztákkal váltakozva. Ma már ezek mezőgazdasági területek. A Sárvíz széles, mocsaras völgyeiben lápok, láperdők húzódnak. Éghajlatát közepesen hideg tél, közepesen száraz, meleg nyár jellemzi. Nyugaton és észak-nyugaton átmenetet képez a határoló hegyvidék kiegyenlítettebb klímája felé. A csapadék mennyisége évi 600 mm körül van. Talajai zömében mélyrétegű, jó minőségi talajok, magas mésztartalommal.

Ilyen körülmények között a nálunk díszfaiskolai forgalomban levő díszfák, díszcserjék nagy része megél, de a legjobban a közepes víz- és hőigényű fajok fejlődnek. A klíma nem kedvez az extra igényeknek: a páraigényes fajok (fenyők közül pl. a hamisciprusok) számára a nyár túl száraz és túl meleg. Nem elég meleg azonban ahhoz, hogy a mediterrán igényű cserjék (pl. a füge) hajtásait minden évben biztonságosan beérlelje. Ez utóbbiak ezért időnként erősen visszafagynak. A löszön kialakult magas mésztartalmú talaj korlátozza a mészre kényes díszfák, díszcserjék telepítését. Némileg enyhíti a problémát, hogy a települések általában a völgyekben vannak: a vízfolyások mentén vagy a kutakkal elérhető talajvíz közelében. A lakott területeken ezért az ökológiai viszonyok valamivel kedvezőbbek, mint fenn, a száraz löszdombokon. Kivétel néhány új település, mint pl. Dunaújváros vagy Százhalombatta.

Mezofita vagy esetenként kimondottan vízigényes növények telepíthetők ezenkívül a néhai és a jelenlegi Duna-ártér keskeny sávján, valamint a Séd, a Sárvíz és a Sió mentén kialakult magas talajvizű területeken. Magas vízállású a Velencei-tó térsége is, de ott a közeli talajvíz mellett némi szikesedéssel is számolni kell.

A löszplatókat gyakran meredek domboldalak, leszakadó löszfalak határolják vagy mély vízmosások szabdalják. A terepegyenetlenségek mikroklíma-teremtők. Védelmükben a tájolástól függően az átlagosnál pára- vagy melegigényesebb növényzet alkalmazására is mód nyílik.

b) Közép- és Észak-Alföld

Ide tartozik az Alföld legnagyobb része, a Dunától keletre egészen a Nyírségig, a Szekszárd – Kiskunfélegyháza és a Körösök vonalától pedig felfelé, az Északi-középhegységig. Éghajlata kontinentális jellegű: száraz, gyakran aszályos, meleg nyárral és kemény téllel. A csapadék mennyisége 500–600 mm, néha ennél is kevesebb. Az eredeti növénytakarót a víz- és talajviszonyoknak megfelelően vízparti, sziki, homoki társulások, a löszhátakon lösztölgyesek, pusztai cserjés és a lösztölgyes foltokkal váltakozó löszpuszták alkották. A térségben napjainkban is sok a szélsőséges termőhely (vízpart, szik, homok). A fennmaradó területekre szárazság- és hidegtűrő fák és cserjék ajánlhatók, elsősorban lombhullató fajok. Az őshonos fák közül legjellemzőbbek a tölgyek (elsősorban a Quercus robur), valamint a fehér, a szürke és a fekete nyár (tölgyesek, nyáras borókások). A löszvidékek jellegzetes virágos bokorfája a tatárjuhar. Az exoták közül az alföldi (kontinentális) jelleget a nagyra növő, szívós lombos fák hangsúlyozzák: Corylus colurna, Celtis, Gleditsia triacanthos.

Az Alföld meghonosodott fái közül ezen a vidéken gyakran láthatók az utakat kísérő akác, ezüstfa, a tanyák udvarán az eperfa és a hortobágyi, Karcag-környéki szikeseken az erdősávokba telepített amerikai kőris.

A nyári hőösszeg már elég magas (dinnyetermő tájak is vannak erre). Ez a szárazsággal együtt, kedvez a hajtások beérésének. Szépen fejlődik és jól áttelel, ezért néhány hosszú vegetációjú szárazságtűrő faj (Evodia hupehensis, Maclura pomifera, Vitis fajok, Buddleja alternifolia). A nyáron virágzó díszfák (Sophora japonica, Koelreuteria paniculata) nyílása gazdagabb és korábban kezdődik, mint az ország hűvös részein.

Az örökzöldek közül ezen a vidéken csak az igazán edzettek érzik jól magukat. Fenyőfélékből ilyenek elsősorban a homokfásításnál is használt fekete és erdei fenyő, a Thuja orientalis, valamint a Juniperus fajok.

A lomblevelű örökzöldek közül a Yucca fajokviselik el legjobban a Alföld klímáját. Napos fekvésbe telepítve kiválóan bírják a szárazságot, kedvelik az itteni laza talajokat. Legtélállóbbak a föld alatti gyöktörzset fejlesztők (Yucca filamentosa, Y. flaccida stb.). A magas törzsű Yuccarecurvifolia az Alföld északi részén már időnként elfagy. Napra telepíthető örökzöldek még a Berberis julianae, védett fekvésben pedig a Pyracantha coccinea (néha már erősen visszafagy).

c) Dél-Alföld

A Szekszárd – Kiskunfélegyháza – Körösök vonalától délre haladva fokozottan érvényesül a déli légáramlatok hatása. A csapadék továbbra is évi 500, 600 mm, de a nyár melegebb, a tél pedig enyhébb, mint a Közép-Alföldön. A napsütéses órák száma ebben az országrészben a legmagasabb; meghaladja a 2000-et. (Ebben a körzetben koncentrálódik a fólia alatti zöldségtermesztés, dísznövényhajtatás jó része.)

Az őshonos növényzet gyakorlatilag megegyezik az Alföld középső és északi részének növényzetével.

A telepíthető növények köre bővül; a melegkedvelő fajok irányába. A száraz, forró nyár kedvez a hajtások jó beérésének, amelyek azután a valamivel enyhébb télen biztonságosan áttelelnek (Clerodendrum, Calycanthus, Diospyros, Albizia). Némi védelem mellett már a füge is áttelel és szépen terem. A Dél-Alföld szárazságtűrő és melegkedvelő örökzöldjei a Yucca recurvifolia, a Cistus laurifolius vagy a Cupressus arizonica. Ha vízigényét öntözésből vagy az elérhető talajvízből kielégítheti, gyorsan fejlődik és biztonsággal áttelel a Sequoiadendron giganteum és a Cedrus atlantica vagy a Pinus wallichiana. A déli jelleget tovább fokozhatjuk nyári virágzású vagy őszi lomb- és termésdíszt adó cserjékkel.

További lehetőség, hogy a Tiszántúlon, a Tisza és mellékfolyóinak néhai hordalékán többnyire mészben szegény, a feltalajában savanyú kémhatású talajok alakultak ki. Megfelelő vízellátás esetén ez egy sor mészérzékeny, vagy esetleg mészkerülő faj telepítésére is módot nyújt. Jól bizonyítják ezt a Szarvasi és Szabadkígyósi Arborétum vörös tölgyei és simafenyői, vagy a Tiszakürti Arborétum fái alatt viruló lombhullató Rhododendronok.

d) Nyírség, Szatmár-beregi-síkság

Debrecentől kelet felé haladva egyre fokozottabban érződik a Kárpátok közelsége. A csapadék mennyisége nő (meghaladja a 600 mm-t), ugyanakkor a nyár valamivel hűvösebb, a tél hidegebbé válik. Mindez kedvez a beerdősülésnek.

Az őshonos növényzetet a Nyírség savanyú homoktalajain a homoki gyepek, tölgyesek alkották. Az erdőkben megjelenik az Erdélyen át idáig „hatoló” ezüsthárs, és a hegyvidékről leereszkedő gyertyán. A mélyebben fekvő, ma már jórészt lecsapolt lápterületek dendrológiai különlegességei voltak a Betula pubescens és a Salix pentandra.

A Bodrogköz és a Szatmár-Beregi-síkság területének nagyobb része egykor ártér volt, tölgy – kőris – szil ligetekkel, a magasabb térszintben pedig gyertyános tölgyesekkel. A klíma hűvösségét jelzi, hogy néhol már a bükk is előfordul.

Ilyen viszonyok között a telepítésre javasolt fás növények köre is eltér az Alföld többi részén megszokottól. Az alföldi jelleget továbbra is őshonos vagy ahhoz hasonló megjelenésű lombhullató fákkal tudjuk hangsúlyozni. Debrecen vonalától kelet felé haladva azonban az Észak-Alföldre javasolt, szárazságot tűrő fajokat fokozatosan hidegtűrő, de a nedvességgel szemben igényesebbek váltják fel (Carpinus betulus, Fagus sylvatica, Tilia platyphyllos stb.).

A talajok mészben szegények. Ez módot ad egy sor mészérzékeny, sőt néhány mészkerülő növény telepítésére (Quercus rubra, Liquidambar styraciflua, nyáron nyíló Spiraea fajok, Magnolia fajok, a fák árnyékában a lombhullató Rhododendron fajok stb.).

Az örökzöldek közül elsősorban a hidegtűrő fenyőfélék szerepeljenek, melyek már a hegyvidék közelségét is jelzik (Picea, Abies, Pseudotsuga fajok, Pinus strobus stb.). A hűvösebb nyár és a keményebb tél miatt számítani lehet a melegkedvelő tű- és lomblevelű örökzöldek (Thuja orientalis, Cedrus atlantica, Pyracantha coccinea stb.) időnkénti elfagyására.

2. Kisalföld

A Kisalföld domborzata és természetes növénytakarója a Nagyalföldéhez hasonló, de a klímája kiegyenlítettebb és csapadékosabb. Területe jórészt mezőgazdasági művelés alatt áll. Nyugati, folyójárta részén valaha kiterjedt ártéri erdők, láperdők, lápok húzódtak (Hanság), ahol az éger és pannon kőris mellett a Betula pubescens is honos volt. A Fertő-tó szegélyét nádasok, szikes rétek borítják, míg Győrtől keletre a Duna mentén a Duna–Tisza közéhez hasonló homokpuszták találhatók. A hegyvidék felőli oldalán a Kisalföldet is lankás löszös halomvidék határolja, tatárjuharos löszvölgyekkel.

Kisalföld (Rajz: Földi H.)

Éghajlatát közepesen hideg tél, mérsékelten száraz és mérsékelten meleg nyár jellemzi. A csapadék évi mennyisége a középső Duna felőli részen 600 mm körüli, a hegyvidék felé közeledve 700 mm-re emelkedik.

A telepíthető növényzet szempontjából a Kisalföld három alkörzetre oszlik:

  1. Kisalföldi homok- és löszvidék, Északi-pannonhát,

  2. Kisalföldi síkság,

  3. Kemeneshát–Kemenesalja.

a) Kisalföldi homok- és löszvidék, Északi-pannonhát

Ez a Győr–Kisbér–Tatabánya által határolt területrész a Kisalföld legszárazabb, és egyben a legmelegebb alkörzete. A csapadék itt a legszűkösebb (a Duna mentén 575 mm), ugyanakkor a napfényes órák száma eléri a 2000-et. Különösen vonatkozik ez a Dunát kísérő 10–15 km széles homokos sávra, ahol szárazságtűrő és közepes melegigényű fajok telepíthetők.

Valamivel nedvesebb termőhelyet nyújt a Kisalföldet a Bakony és a Vértes felől határoló löszös dombvidék. Magas mésztartalmú talajaira közepes vízigényű díszfák, díszcserjék valók. Meleg, déli fekvésben egyes melegigényes fajok is megtalálják életfeltételeiket. Tata vonalától a Vértes, illetve a Bakony feléhaladva a csapadék mennyisége gyorsan emelkedik és egyre vízigényesebb növényzet telepítését teszi lehetővé.

b) Kisalföldi síkság

A Kisalföld alacsonyan fekvő, öntéstalajokkal vagy réti talajokkal borított területrészei tartoznak ide. Északi határa a Fertő-tótól a Duna mentén Győrig terjed, délről pedig a Marcali-medencével fejeződik be.

A területre a legjellemzőbb a talajvíz viszonylagosközelsége, ám a lecsapolt lápok helyén, szabályozott folyók néhai árterülete inkább előnyt jelent, mint hátrányt. Elérhető a fák számára, de ritkán emelkedik olyan magasra, hogy gyökérfulladást okozna. A talajok nagy része közömbös vagy enyhén savanyú kémhatású. Mindez módot nyújt a nedvesség iránt igényesebb növényzet alkalmazására. A nem túl melegigényes lombhullató fajokon túl megfelelő fekvésben felhasználható a faiskolai forgalomban levő tű- és lomblevelű örökzöldek többsége. Szépen fejlődnek a mészérzékeny fajok is, de a mészkerülők már általában elpusztulnak. Különleges termőhelyet képez a Fertő-tó vidéke, ahol a magas talajvíz mellett jelentős szikesedésre is számítani kell.

c) Kemeneshát–Kemenesalja

A Szombathely-Bük vasútvonaltól körülbelül a Marcali medencéig húzódó terület tartozik ide. Klímája viszonylag csapadékos (600–650 mm) és kiegyenlített, talajai mészben szegények és erősen savanyú kémhatásúak. Mindez lehetővé teszi a páraigényes és részben mészkerülő fajok alkalmazását. Különösen a Rábától nyugatra jellemzőek az ún. cseriföldek, amelyek az agyag által összecementálódott savanyú kavicstakarón (az Ős-Rába hordalékán) alakultak ki. Ezek a talajok rendkívül rossz vízgazdálkodásúak: tavasszal pangóvizesek, a száraz nyáron és ősszel viszont teljesen kiszáradnak. Kertépítészeti hasznosításuk előtt ajánlatos az összecementálódott réteget 50–70 cm-es mélyforgatással feltörni, és ezzel egyidejűleg nagy adaggal szervestrágyázni.

3. Északi-középhegység

Az Északi-középhegység az ország leghűvösebb vidéke. Domborzata rendkívül változatos, ennek megfelelően éghajlata és növényzete is igen nagy eltéréseket mutat. A tél általában hideg. A nyár a déli oldalon és alacsonyabb fekvésben általában közepesen száraz és közepesen meleg (a csapadék évi 550–600 mm), északra és egyre feljebb haladva viszont a klíma hűvösebbé, csapadékosabbá (650–700 mm) válik. Hegységei részben vulkáni kőzetekből (főleg andezitből) részben pedig mészkőből állnak. Talajai többnyire savanyú kémhatású barna erdőtalajok.

Északi-középhegység (Rajz: Földi H.)

Természetes növénytakaróját érdekeskettősség jellemzi: a magasabb hegyekben a hűvös tetők, az északi lejtők és a szurdokerdők vegetációja már kárpáti jellegű. Ugyanakkor az alacsonyabb szirteket, melegebb déli lejtőket még pannon vegetáció borítja, cserjések, karsztbokorerdők, melegkedvelő tölgyesek. A melegkedvelő tölgyesek területén alakult ki az egri, a gyöngyösi és a tokaj-hegyaljai történelmi borvidék. (Határainktól kevéssel északra húzódik az ún. Moesz-féle vonal, ami a molyhos tölgy, a cserszömörce és a virágos kőris legészakibb előfordulásával együtt a szőlőtermesztés északi határát is jelzi.)

A déli oldalon a tölgyesek öve körülbelül 600 m magasságig terjed. Uralkodó fafajuk a csertölgy és a kocsánytalan tölgy. Fölötte és a hűvös völgyekben gyertyános tölgyes húzódik, 600–700 m felett pedig bükkös régió következik. Az északi hűvös oldalon a gyertyános tölgyes, illetve a bükkösök az említettnél 300–400 m-rel alacsonyabban (kb. 250 m tengerszint feletti magasságtól) kezdődnek.

Az Északi-középhegység nevezetes a berkenye (Sorbus) nemzetség alakgazdagságáról. Több, ún. kis faj csak itt fordul elő, mint egy-egy eléggé lehatárolt terület elegyfája. Ilyen pl. a Bükkben őshonos (de díszfaként országszerte ültetett) Sorbus rotundifolia. Említést érdemelnek még a bükkösök régiójában élő Ribes alpinum és a Clematis alpina, hazánkban csak a Zemplénben él vadon a Lonicera nigra. A Bükk hegység déli kitettségű cseres tölgyeseiben – valószínű telepítve – Quercus farnetto is előfordul.

Telepíthető növényzete a kitettségtől és a magasságtól függ: Déli, meleg fekvésben a molyhos tölgyesek, kartszbokor-erdők, száraz tölgyesek területén (és természetesen a borvidékeken) felhasználhatók az Alföldre javasolt fajok; megfelelő védelem mellett még az erősen melegigényesek egy része is (Albizia, Clerodendron). A melegigényes fenyők közül elsősorban csak az edzett, szárazságot és némi hideget is elviselők telepítendők (Thuja orietalis, Pinus nigra). A nyáron vízigényes, télen pedig fagyérzékeny fenyőknek (Pinus wallichiana, Cedrus atlantica, Sequoiadendron giganteum) a déli lankák védett (de nem lefolyástalan!) hajlatát válasszuk. Az ilyen fekvésben: a völgyfenék felett 50–100 m magasságban, nyáron megszorul a meleg, meggyűlik a talaj és a csapadék, ugyanakkor télen sem válnak fagyzugossá.

A zárt, többségében cseres kocsánytalan tölgyesek övében közepesen szárazságtűrő vagy közepesen vízigényes növényzet alkalmazható. Vulkáni alapkőzeten (pl. Nagymarosnál) a laposabb déli fekvésekben szépen díszlik a mészérzékeny szelídgesztenye. Kerüljük a szélsőségeket: az erősen melegigényes fajokat éppúgy, mint az erősen páraigényeseket.

A bükkös régiókban a jobb csapadék- és páraviszonyok az igényes mezofita díszfák, díszcserjék életfeltételeit biztosítják, köztük mészérzékeny, sőt mészkerülő fajokét is (Rhododendron, Sarothamnus).

A hegyvidéki jelleget a boreális fenyők tömeges alkalmazásával hangsúlyozhatjuk: Picea abies, Pinus strobus, P. silvestris, P. jeffreyi, Abies fajok, Thuja occidentalis, T. plicata, Pseudotsuga menziesi var. viridis stb. A melegigényes fenyőfajok (Cedrus fajok, Thuja orientalis, Pinus wallichiana stb.) ebben a magasságban már egyértelműen rosszul fejlődnek, a hűvös nyár és a hideg-tél miatt.

Mint láttuk, a körzet zonálisan erősen tagolt. A javasolt növények táblázatos felsorolásában ezért a számunkra legmegfelelőbb klímazonális erdőtársulást (illetve annak termőhelyét) is megjelöltük.

4. Dunántúli-középhegység

A Dunántúli-középhegység klímájában már szubmediterrán hatások érződnek. Ez a viszonylag enyhe tél mellett a csapadék eloszlásában is megnyilvánul. A kontinentális nyár eleji maximummal szemben kettős csapadékmaximum alakul ki: egy tavasszal és egy ősszel. A nyár mérsékelten meleg, az évi csapadék a tengerszint feletti magasságtól függően 600–800 mm között változik.

Dunántúli-középhegység (Rajz: Földi H.)

A növényzet a domborzatnak megfelelően rendkívül változatos; a sziklagyepektől, karsztbokorerdőktől kezdve a mészkedvelő és cseres-kocsánytalan tölgyeseken keresztül egész a bükkösökig terjed. A táj karakterét azonban – a magasabb hegyek, főleg a Bakony kivételével – mégis többnyire tölgyesek és az ősszel káprázatosan színesedő karsztbokorerdők adják meg.

A terület gazdag déli elemekben. Ilyenek a cserszömörce (Cotinus coggygria), a virágos kőris (Fraxinus ornus), a molyhos tölgy (Quercus pubescens) vagy a csertölgy (Quercus cerris). Hazánkban csak itt honos a Balaton-felvidék déli lejtőin tenyésző Coronilla emerus vagy a Vértesben Csákvár és Alcsút környékén reliktumként fennmaradt keleti gyertyán (Carpinus orientalis). Nevezetesek még az igen nagy számban előforduló Sorbus kisfajok. A Vértesben él pl. a S. degenii, a S. peudolatifolia, a S. redliana, a Budai-hegységben a S. semiincisa.

Telepíthető növényzet

A rendkívül változatos terep- és helyi klimatikus adottságok tág teret nyitnak a kerttervező hozzáértésének és fantáziájának: megfelelő fekvésben a hazánkban fellelhető összes díszfa, díszcserje megtelepíthető. Ezt bizonyítják a területen levő gazdag és különleges növényzetű arborétumok (Zirc, Agostyán, Badacsonyörs stb.).

A körzet talajviszonyai is sokrétűek. A hegyek nagy része üledékes kőzetből, mészkőből és dolomitból épül fel. Ilyen alapkőzeten számolni kell a magas mésztartalommal, legalábbis a talaj kőtörmelékes alsó rétegeiben. Ugyanakkor a horpadásokban, nagyobb kőrepedésekben, a szurdokok fenekén vagy a széles mészkőteraszokon vastag rétegben gyűlik össze a humusz. E humuszos „földzsákok” talaja a környező mészkő ellenére gyakran mészben szegény, erősen savanyú kémhatású. Kiváló termőhelyet nyújt a mészérzékeny, sőt, néha még a mészkerülő fajok számára is.

Mészben szegény talajok alakulnak ki a Visegrádi-hegység andezitjén, a Balatont északnyugatról övező bazalthegyeken (a hegylábakat borító löszlepel kivételével!), vagy a Balaton-felvidéken és egyebütt fellelhető savanyú homokkövön. A savanyú kémhatást jelzik a Visegrádi hegység szép szelídgesztenyéi vagy a Balaton-felvidék nyugati részén található csarab (Calluna vulgaris) előfordulások.

A Balatont északról övező hegysor meleg lejtőin erős szubmediterrán hatás érződik. A terület délről nyitott, ugyanakkor északról védik a hegyek. Hőmérsékleti viszonyai ezért Pécs környékéhez hasonlóan kedvezőek. Jól felhasználható ez a körülmény a délies jelleg kidomborítására, és ezzel a Balaton-környéki táj idegenforgalmi vonzerejének növelésére. Karakteres fái lehetnek ennek a vidéknek a cédrus fajok, az arizonai ciprus (Cupressus arizonica), a leyland ciprus (× Cupressocyparis leylandii), a hosszú tűjű Pinus wallichiana.

Szépen fejlődik a Dél-Alföldre javasolt többi melegigényes faj is (Albizia, Clerodendron stb.). Rajtuk túlmenően telepíthetők még a egyéb ciprusok (pl. Cupressus sempervirens, néha visszafagy), a gránátalma (Punica granatum), az örökzöld tölgy (Quercus turneri), a Spartium junceum és több, nálunk még kevéssé ismert szubmediterrán növény. A hatást nyáron virágzó, ősszel termésdíszt vagy élénk lomb színt adó díszfákkal, díszcserjékkel, valamint az aromás örökzöld törpecserjék és félcserjék talajtakarókénti alkalmazásával tehetjük teljesebbé (Lavandula, Santolina, Caryopteris stb.). Elsősorban a magánkertekbe valók (és ott gyakran ki is vadulnak) a télálló kaktuszok. A régi kultúrtáj jellegét hangsúlyozzák a szőlők, a mandulások.

Hasonló jellegre törekedhetünk a Velencei-tó északi partján, valamint az alacsonyabb hegyek déli lejtőin (a karsztbokorerdők területén), de ott már óvatosabban: a növényzet zömét az edzett fajok alkossák. Az erősen melegigényes (és itt már kissé fagyérzékeny) taxonokból csak egy-két darabot telepítsünk; ha esetleg elfagynának, ne okozzon nagyobb kiesést.

Az összefüggő cseres-kocsánytalan tölgyesek öve a hideget jobban tűrő növények termőhelye. A magasabb hegyekben; a bükkösök, gyertyános tölgyesek és szurdokerdők területén a páraigényes és a hegyvidéket jelző díszfák, díszcserjék kerülnek előtérbe.

A körzet nem oszlik alkörzetekre, viszont zonálisan erősen tagolt. A javasolt növények táblázatos felsorolásában ezért a számukra legmegfelelőbb klímazonális erdőtársulást, illetve annak termőhelyét is megjelöltük.

5. Dél-Dunántúl

Ehhez a körzethez tartozik a Dunántúlnak a Balatontól délre eső része. Keletről a Mezőföld határolja, nyugaton pedig körülbelül a Zalakomár-Zákány vonalig terjed. Éghajlata a Dunántúli-középhegységhez áll közel, de annál enyhébb és kiegyenlítettebb. A vidék délibb fekvése mellett az is ennek oka, hogy a domborzata kevésbé változatos; a Mecsek-hegység kivételével lankás, rendkívül barátságos dombvidék. A csapadék mennyisége északkeletről délnyugat felé haladva fokozatosan nő. A Mezőfölddel határos dombokon még alig éri el a 600 mm-t, míg Belső-Somogyban helyenként a 800 mm-t is meghaladja. Délnyugatra az erős mediterrán hatást jelzi, hogy a kettős csapadékmaximumból már az őszi a nagyobb.

Dél-Dunántúl (Rajz: Földi H.)

Eredeti növénytakaróját északkeleten száraz tölgyesek, máshol az alacsonyabb dombvidéken cseres kocsánytalan tölgyek, magasabb fekvésben gyertyános tölgyesek, fölöttük bükkösök alkotják. Somogyban, az alacsonyra lehúzódó gyertyános tölgyesekben megjelenik az erdei fenyő. A dombok alján, a széles mocsaras völgyekben láperdők húzódnak mézgás égerrel, magyar kőrissel.

A nagyobb folyóvizeket kísérő síkságokon (Dráva-sík) a kocsányos tölgy az uralkodó fafaj. Erdeiben a kőris és a vénicszil mellett néha gyertyán, sőt bükk is elegyedik.

A táj gazdag a Balkánról idáig felhatoló fIóraelemekben. Közülük a legfeltűnőbb az ezüsthárs. Északkeleten még csak szórványosan, délnek haladva azonban egyre gyakrabban találkozunk vele, különösen a gyertyános tölgyesek övében, meszes talajon. A Mecsek, de főleg a Zselic gyertyános tölgyeseiben a gyertyánt gyakran teljes mértékben az ezüsthárs helyettesíti. Néha elegyetlen állományt alkot, sőt még a bükkel is versenyre kel.

A Mecsek cseres-kocsánytalan tölgyeseiben, savanyú talajon szelídgesztenye él. A tölgyesekben őshonos a jerikói lonc (Lonicera caprifolium), és az aranyeső (Laburnum anagyroides). Az üde erdők árnyékában Ruscus aculeatus és R. hypoglossum él.

A lágyszárúak közül említést érdemel a Mecsekig felnyomuló pirítógyökér (Tamus communis), a kaukázusi zergevirág (Doronicum orientale), a bánáti bazsarózsa (Paeonia officinalis subsp. banatica) és a Nagyharsányi-hegyen élő magyar kikerics (Colchicum hungaricum).

A telepíthető fás növényzet szempontjából a terület két nagy alkörzetre oszlik:

  1. Dél-Mecsek és az Ormánság,

  2. Somogy és a tolnai dombok.

a) Dél-Mecsek és az Ormánság

Ide tartoznak a Szekszárd–Pécs–Szigetvár–Barcs vonaltól délre, illetve nyugatra eső területek a Villányi-hegységgel együtt. Ez az ország legmelegebb vidéke, télen-nyáron melegítik a dél felől idáig hatoló enyhe légáramlatok. Ugyanakkor az északi hideg betöréseket a Mecsek és a Zselici-dombvidék védelme enyhíti. Különösen a Mecsek és a Villányi-hegység alacsony déli lejtői melegek (kb. 400 m-ig), ahol a mediterrán hatást a kedvező domborzat tovább erősíti. Itt a nyári hőösszeg a Dél-Alföldével vetekszik, de a tél jóval enyhébb. Ezeken a területeken szépen fejlődnek és jól áttelelnek a mediterrán igényű cserjék és félcserjék: a gránátalma, a ciprusok, a babérlevelű szuhar vagy a télálló kaktuszok. Villány-környéki temetőben ültették először a törzses pálmaliliomot (Yucca recurvifolia), a Mecsekben helyenként kivadult a füge, és Pécsen, a Pintér-kertben él az ország legöregebb arizonai ciprusa. Rosszul fejlődnek viszont a hűvös és párás klímát igénylő magashegységi fajok: Larix, Chamaecyparis, Abies alba stb.

Általában az egész alkörzetben ültethetők a melegigényes díszfák, díszcserjék.

A sík vidékeken, az enyhébb tél és a valamivel csapadékosabb nyár miatt a választékot a meleget kedvelő, de a nedvesség iránt igényesebb fajokkal bővíthetjük. Ilyenek például a Prunus laurocerasus nagylevelű fajtái (’Laurifolia’, ’Caucasica’, ’Rotundifolia’ stb.), az Euonymus japonicus, a Pinus wallichiana, a Sequoiadendron giganteum vagy némi árnyékvédelem mellett a Cryptomeria japonica. Legnedvesebb és legpárásabb a határ menti keskeny sáv (a Dráva néhai árterülete), valamint a Vajszló vonalától nyugatra fekvő területrész. Itt – megfelelő fekvésben – már a Nyugat-Dunántúl, illetve a bükkösök övének hűvös nyarat igénylő fenyői is kielégítően fejlődnek.

b) Somogy és a tolnai dombok

A Szekszárd–Pécs–Kaposvár–Nagykanizsa vonaltól északra eső területek tartoznak ebbe az alkörzetbe: a Mecsek északi lejtői, a Zselicség, Külső- és Belső- Somogy, valamint a Tolna megye határán elterülő dombvidékek. Az éghajlat enyhe ugyan, de már valamivel hűvösebb, mint a Mecsektől délre. A növényalkalmazás lehetőségei ennek megfelelően alakulnak.

A Mecsek magasabb régióiban, valamint az északi lejtőkön (bükkösök, gyertyános tölgyesek öve) a hűvösebbé és csapadékosabbá váló klímának megfelelően jó vízellátást és párát igénylő díszfákat, díszcserjéket ültethetünk (tű- és lomblevelű örökzöldek). A feltalaj gyakran mészben szegény, és ez még a mészkerülő Rhododendronok telepítésére is lehetőséget ad. Nem valók ide a hosszú vegetációjú lombhullató fajok, sem pedig az erősen fagyérzékeny növények.

A Mecsek alacsonyabb északi lejtőitől Külső-Somogyig (cseres tölgyesek öve, ritkábban a gyertyános tölgyesek öve) a tél viszonylag enyhe, a nyár mérsékelten meleg és mérsékelten csapadékos. A telepíthető növényzet választéka nagy: megél a legtöbb közepes nedvességigényű növény, de kedvező életfeltételeket találnak a melegigényes szárazságtűrő fajok is. A széles völgyekben a közeli talajvizet kihasználva szépen fejlődnek a víz és a meleg iránt egyaránt igényes nagytermetű exoták, Juglans nigra, Paulownia tomentosa, Carya fajok, platán fajok. Jól érzik magukat a melegkedvelő fenyők is, például a mamutfenyő. A páraigényesek számára viszont a nyár már kissé száraz, azok csak meglevő állományok védelmében maradnak meg.

Keletről nyugat felé haladva a klíma egyre csapadékosabbá válik. Az alacsony dombok északi oldalán, völgyeiben gyakori a gyertyán, a dombhátakon a szelídgesztenye. Az erdők szélén az erősen savanyú talajt jelző seprűzanót (Cytisus scoparius) virágzik. Az ezüsthárs egyre ritkábban látható, felváltja a nagylevelű és főképp a kislevelű hárs. A falvakban, a régi kastélykertekben nem ritkák a kapitális méretű dendrológiai nevezetességek: Iharosberényben él az ország legidősebb himalájai cédrusa; Lad, Bárdudvarnok gyönyörű atlasz cédrusairól, spanyol jegenyefenyőiről (Abies pinsapo) híres, Surdon hatalmas gyantás cédrusok, hamisciprusok, sárgafenyők élnek.

Az alkörzeten belül két – egymástól gyökeresen eltérő adottságú – mikrokörzet külön említést is érdemel.

Az egyik mikrokörzet az északkeleti határon található: a Balatonnal és a Mezőfölddel határos löszös dombvidék. Ez a keskeny területsáv az alkörzet legszárazabb nyarú és egyben a leghidegebb telű része. A mikrokörzetben csak – a Mezőföldhöz hasonlóan – edzett növényzet marad meg biztonsággal és hosszú távon. A Balaton északi partjánál említett nagy melegigényű és fagyérzékeny fajok már időnként visszafagynak, míg a Somogyra általában jellemző páraigényes növények vagy a nyári meleget, vagy a téli élettani szárazságot sínylik meg. Némi kivételt képez az alacsonyan fekvő part menti földsáv, ahol a talajvíz közelsége, néha pedig a meredek löszfalak védelme kedvezőbb mikroklímát biztosít.

A másik mikrokörzet az átellenes oldalon, Belső-Somogy délnyugati részén helyezkedik el. Határai (körülbelül): Murakeresztúr–Csurgó–Berzence és északon talán még Iharosberény. Jellemzője a csapadékos párás nyár, és a viszonylag enyhe tél, savanyú homoktalajokkal. Mindez alkalmassá teszi a csaknem szubtrópusi igényű örökzöldek honosítására. Különösen kedvező a dombvonulatnak a Dráva árterével határos déli szegélye: nyáron szabadon éri a pára és meleg, télen viszont védve van az erős szelektől és a hirtelen lehűléstől. (A térség botanikai nevezetessége Zákánynál a Balkánról idáig hatoló Ostrya carpinifolia.)

6. Nyugat-Dunántúl

A Zala völgyétől nyugat felé haladva, egyre fokozottabban érződik a közeli Alpok hatása. A tél továbbra is viszonylag enyhe, de a nyár hűvösebb és csapadékosabb. Gyakoriak a záporok, felhőszakadások. Ez az ország legpárásabb vidéke, atlantikus vagy szubalpin klímával. Növénytakaróját keleten zömében gyertyános tölgyesek, a széles völgyekben égeres láperdők alkotják. Ezt nyugaton előbb a bükk, majd végül a fenyvesek váltják fel.

Nyugat-Dunántúl (Rajz: Földi H.)

A körzet három alkörzetre oszlik:

  1. Zalai dombvidék és Göcsej,

  2. Őrség, Hetés,

  3. Vasi és soproni dombvidék.

a) Zalai-dombvidék és Göcsej

A Nyugat-Dunántúl déli része tartozik ide. Éghajlata erős mediterrán hatás alatt áll: a nyár csapadékos, de meleg, a tél pedig ebben az alkörzetben a legenyhébb.

Növényföldrajzi szempontból területének több mint felét a Dél-Dunántúlhoz sorolják: eredeti növény takaróját illír (nyugat-balkáni) jellegű gyertyános tölgyesek, feljebb illír bükkösök alkotják. Az erdőkben sok helyen él a ciklámen, tavasszal az erdőszéleken a szártalan kankalin virágzik. Továbbra is gyakori a szelídgesztenye. Jelenléte különösen a zalai szőlőkben feltűnő, ahol az eredeti erdőből csak ezeket a fákat hagyták meg.

A telepíthető növényzet választéka a Belső-Somogyéhoz hasonlóan gazdag. Az enyhe, csapadékos tél sok melegkedvelő faj áttelelését még lehetővé teszi, ugyanakkor a nyár elég esős és hűvös az atlantikus klímát igénylők számára is.

Ez az egyik legkellemesebb alkörzet a lomblevelű örökzöldek számára. Az esős, de meleg nyáron buján növekednek, majd a viszonylagos enyhe télen biztonságosan áttelelnek. Nem egy olyan fajt, amit máshol árnyékolni kell, itt a napra is telepíthetünk (pl. a nagylevelű babérmeggyeket). Ami a lombhullatókat illeti, ezen a vidéken a legszebbek az igényes, nagy virágú díszcserjék, díszfák: a fás pünkösdirózsa, a labdarózsa, a magnóliák, a mályvacserje, a nagyvirágú kerti iszalagok vagy a japáncseresznye. Mód nyílik a mészre érzékenyek telepítésére is: sok falusi ház udvarán például a szabadban nő a cserepes virágként ismert hortenzia. A rózsaszín fajták virága néha megkékül, ami a talaj erősen savanyú kémhatását jelzi. Szépen megélnének itt a lombhullató és örökzöld Rhododendron fajok is, sajnos beszerezhetőségi gondok miatt még nem terjedtek el. Probléma lehet a hosszú, forró nyarat igénylő lombhullató fajokkal. A hűvös, csapadékos nyáron hajtásaik nem tudnak beérni. Ahogy haladunk nyugat felé, úgy válik egyre többjük fagyérzékennyé. Nagykanizsán még csak az igazi mediterrán cserjék (füge, gránátalma) fagynak el, Zalaegerszeg felett a bükkösök zónájában már a legtöbb melegigényes fafaj, Elaeagnus, Evodia, Paulownia rendszeres visszafagyására számíthatunk.

b) Őrség, Hetés

A Göcsej nyugati részén a bükkösök, gyertyános tölgyesek közé egyre több erdei fenyő, a hűvös völgyekben pedig lucfenyő elegyedik. Gyakoriak a tiszta fenyvesek is, de ezek zömében telepített erdők. Az Őrségben és a vele szomszédos Hetés dombvidékén azonban már az erdei- és részben a lucfenyő a természetes fő fafaj. A hűvös előalpesi éghajlat alatt és az erősen savanyú talajokon a tölgy, de még a bükk és a gyertyán is háttérbe szorul. A párás levegőben a fák ágaira zuzmók telepednek, az erdő alján savanyú talajt jelző füvek, páfrányok, mohapárnák élnek.

Festői társulásai a tájnak a szélsőségesen savanyú, laza talajon kialakuló csarabos fenyéresek. Gyepszintjüket a nyugat-európai hangamezők növénye, a csarab (Calluna vulgaris) örökzöld foltjai alkotják. Közöttük nyírfák, erdei fenyők, rezgőnyárak ligetes csoportjai állnak, borkókával, galagonyával.

Ezen a vidéken már a kertekben is a fenyőké,főképp az északi vagy rnagashegységi fajoké legyen az uralkodó szerep, A lomblevelűek közül azok fejlődnek jól, amelyek kedvelik vagy bírják a hűvös, párás klímát és az erősen savanyú talajt (Betula, Fagus, Magnolia, Rhododendron, Sambucus racemosa, Sorbus aucuparia). Mellettük a legtöbb közepes hőigényű lombhullató díszfa, díszcserje megél még. Vigyázni kell egyes melegkedvelő lomblevelű örökzölddel, például a tűztövissel, hajtásai nem érnek be, ezért rendszeresen visszafagynak. Hasonló a probléma a melegigényes lombhullató fajokkal (Broussonetia,Maclura, Albizia stb.).

A karsztbokorerdők, meleg tölgyesek szárazságtűrő fái nemcsak a hideg nyártól, de az erősen savanyú talajtól és az azzal kapcsolatos mészhiánytól is szenvednek. Ha nem is pusztulnak el, de fejlődésükben visszaesnek (Quercus pubescens, Fraxinus ornus, Cotinus coggygria).

c) Vasi és soproni dombvidék

A Dunántúli-középhegységgel és a Kisalfölddel határos területsáv tartozik ide; Körmendtől és a Zala felső folyásától északra, egészen a Fertő-tóig. A talajok többnyire savanyúak. Klímája keletről nyugatra haladva gyorsan változik. A Kisalfölddel határos dombvidéken még bizonyos kontinentális vonásokkal bír, míg az Alpok lábánál már kimondottan atlantikus, feljebb, az országhatárig nyúló hegyekben pedig előalpesi jellegű.

Általában véve azonban a savanyú talajok mellett itt is a sok csapadék és a hűvös nyár az, ami a telepíthető növényzet összetételét meghatározza. A zalai dombvidékhez hasonlóan ez a vidék is jó termőhelyet nyújt a tű- és lomblevelű örökzöldek, valamint az üde talajt kedvelő lombhullató fajok számára. Fontos különbség azonban, hogy a nyár és a tél is valamivel hidegebb már. Ezért a melegigényesebb fajok még az. alacsonyabb fekvésű területeken is háttérbe szorulnak, különösen a nyugati határszél felé.

Kivételt képeznek a déli tájolású meleg lejtők, ahol jobban beérnek a hajtások, enyhébb a tél. Ezért sokszor a hidegre érzékenyebb fajok is jól áttelelnek.

Ugyancsak kivételt képez a – Sopron felett – hazánkba átnyúló Lajta-hegység. Mészkővonulatán szárazságtűrő, melegkedvelő vegetáció él, mészkedvelő tölgyesek, karsztbokorerdők. Itt terül el a soproni borvidék is.

Telepíthető növényzete a Dunántúli-középhegység szárazabb területeihez hasonló.