Ugrás a tartalomhoz

Növények a kertépítészetben

Fekete Szabolcs, Gellér Zita, Gerzanics Annamária, Gerzson László, Jámborné Benczúr Erzsébet, Lászay György, Schmidt Gábor, Szántó Matild, Szendrői József, Tillyné Mándy Andrea

Mezőgazda Kiadó

Történeti kertek

Történeti kertek

Nem mindennapi feladat egy muzeális értékű épületegyüttest kertbe foglalni vagy egy részleteiben még meglévő kertre rekonstrukciós tervet készíteni. Rendkívül szép, de nagy felelősségű munka úgy megtervezni, hogy az korhű, ugyanakkor kivitelezhető és fenntartható is legyen.

Viszonylag egyszerű a helyzet akkor, ha hosszas levéltári búvárkodás eredményeképp előkerül egy eredeti kertterv. Gyakoribb azonban, hogy az illető épülethez (pl. egy parasztházhoz, egy török kori végvárhoz vagy egy római villához) nem készült kertterv, vagy ha készült is, elkallódott az idők folyamán. A történeti kerteknél ezért – a történeti épületektől eltérően – nem törekedhetünk az abszolút hitelességre, csupán a kor hangulatának visszaadására, a kert stílusával és növényanyagával.

Történeti kertek. 1. Római kori romok Óbudán. A falmaradványok vonalát alacsonyra nyírt gyep hangsúlyozza, a hajdan (talán) ültetett ciprusokat oszloptuják szimbolizálják (fotó: Schmidt G.) 2. Régi várárok (balról a várfal), herbakerttel. A vegyes lágyszárú-növény kiültetéseket alacsony puszpángsövény foglalja egységes keretbe. A kertecske végét antik szobrok és pihenőpad zárja le (fotó: Schmidt G.) 3. Kolostort stilizáló épület belső udvara a herbakert fűszer- és gyógynövényeivel, hátul rózsákkal (fotó: Schmidt G.) 4. Ezt a reneszánsz jellegű kúriakertet szegmensekre osztott geometrikus körágy uralja, középen „római kút”-tal (fotó: Schmidt G.) 5. Barokkos hangulatú kastélykert az épületből szemlélve. Legelöl középen a virágos parterre-be ültetett muskátlik, középen, a szökőkutak körül nyírt puszpángok, mögöttük gyertyánból formált sövényfalak. Leghátul az őshonos erdő, amelybe az egész kertet beágyazták (fotó: Schmidt G.) 6. Részlet egy Loire-menti kastélykertből a barokk kornak alakra nyírt puszpáng „alkotásaival” (fotó: Schmidt G.) 7. „Virágpáva” Mainau szigetének híres parkjaiban. A madár vázát fémpálcákból hajlították-hegesztették, arra feszül a virágokat megtartó, apró lukú, ún. csirkeháló. (Belül tőzeges talajkeverékkel töltik ki.) Az ilyen jellegű, többnyire egyszerű virágszobrok forgalmas (és gazdag) üdülőhelyeken ma is divatosak (fotó: Schmidt G.)

A most következő fejezet a növényzet összeválogatásához nyújt segítséget. Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy némely kerttípust eredetileg olyan intenzíven tartottak fenn, amire ma – a megváltozott használat miatt – sincs mód (például egy régi kolostorrom, ami ma szabadtéri múzeum). Ilyenkor bátran kell élni a stilizálás eszközeivel: a nehezen fenntartható fajokat (kolostorkertnél például a zöldségnövényeket) kihagyni, és a kor jellegének megfelelő más növényekkel helyettesíteni.

A történeti kertek látogatói művelődni vágyó emberek. Jó néven veszik, ha nemcsak az épületről, de a kertről és annak növényeiről is minél többet megtudhatnak. A szokásos prospektusokon túlmenően erre szolgálhat a növényeknek az eddiginél jóval gondosabb felcímkézése. A jeltáblákon nemcsak a növény nevét, de annak históriáját, felhasználását vagy a hozzá kapcsolódó hiedelmeket is leírhatjuk röviden. Ehhez bővebb tájékoztatásul szolgálnak a fejezet irodalomjegyzékében felsorolt munkák. Használjuk ki ezt a lehetőséget a növények megismertetésére és megszerettetésére.

A továbbiakban időrendi sorrendben ismertetjük a főbb korok kertjeinek jellemző növényeit.

Római kori romok

A nagy ókori mediterrán kultúrák (egyiptomi, mezopotámiai, föníciai, hellén) idején a kertészet magas fejlettségi szintet ért el. Sok haszonnövényünk ebből a korból származik. Híresek voltak a díszkertek is.

A fejlődés a kultúrák utolsó és leghatalmasabb képviselője, a Római Birodalom idején érte el a csúcspontját. Ekkor már régóta termesztésbe vonták a szőlőt, termesztették a legtöbb ma is elterjedt gyümölcsfát. A gazdagok villáit pompás kertek övezték ciprussal, puszpángsövénnyel, leanderbokrokkal, és nagy kultusznak örvendtek egyes vágott virágok, különösen a rózsa. (Ez utóbbit hajtatták is: emlékére születtek a keresztény időkben a télen csodálatos módon kinyílt virágról szóló rózsalegendák.)

A későbbiekben, a kereszténység általánossá válásával, elsősorban a római kertek növényeit mentették át a kolostorkertekbe, hogy onnan majd a középkori várkertekbe és a parasztkertekbe kijutva az egész európai kertkultúra kincseivé váljanak.

Hazánkban a Dunántúl (a volt Pannónia tartomány) területén találhatók római emlékek, körülbelül az i. sz. 1–4. századból. A hajdani pompás épületekből többnyire csak az alapok vannak már meg, amiket romkertként mutatnak be a nagyközönségnek (Aquincum, Gorsium, Sopianae stb.).

E romok környékén elvileg a kolostorkertek később részletezett összes növénye felvonultatható lenne. A gyakorlatban tekintettel kell lenni arra a körülményre, hogy a romkertek kertészeti fenntartása meglehetősen extenzív: csak a gyep nyírására és a cserjék ápolására terjed ki.

A lehetséges nagy változatosságból ezért azokat a fajokat emeljük ki, amelyeknek fenntartása egyszerű, ugyanakkor utalnak a romokat létrehozó kultúra régi mediterrán eredetére.

Szerepeljenek mindenekelőtt az illatos örökzöld félcserjék: a levendula, a cipruskák, az istenfa (Artemisia abrotanum), a kerti zsálya. Alacsonyan elterülő, pasztellszínű foltjaik a romok között jól mutatnak, és a kövek miatt meleg és száraz ökológiában jól is érzik magukat. Későbbi alkalmazásaik révén némi temetőhangulatuk is van, ami itt nem árt. Hasonló hatást kelt néhány edzett régi évelő: napos fekvésben a kék nőszirom, a falak árnyékos oldalán pedig a fehér liliom.

A magasabbra növő valódi cserjékből és fákból a romok közé csak néhány darabot ültessünk, nehogy túlságosan eltakarják azokat. A leginkább kiemelt pontokra rózsa kerülhet: a később a kolostorokba is ültetett egyszer nyíló, telt virágú fajták valamelyike (pl. a Rosa x alba) vagy azok szerény rokona, a közönséges vadrózsa. A római kertek jellegzetessége volt a nyírt puszpángbokor, valamint a karcsú ciprus (Cupressus sempervirens ’Stricta’). Puszpángból az alacsonyra növő gömb formát érdemes ültetni (Buxus sempervirens ’Suffruticosa’).A valódi ciprus telepítésére, fagyérzékenysége miatt, főleg Pécs környékén gondolhatunk. Ettől északabbra hasonló hatást érünk el a sokkal később meghonosított, ám megjelenésében a ciprusos temetőket idéző keleti tujával (Thuja orientalis), valamint a nyugati tuja (Thuja occidentalis) oszlopos alakjaival.

A mediterrán jelleg fokozására a falak árnyékába babérmeggyet ültethetünk, a déli, meleg fekvésbe pedig jenesztert (Spartium junceum), fügebokrot és esetleg még gránátalmát (ez utóbbiak elég fagyérzékenyek!). A gyümölcstermő fák közül a tömött, sötét lombú naspolya és a birsalma mutatnak jól.

A romegyüttes keretezésére, ha a hely és a klíma lehetővé teszi, a felsorolt mediterrán cserjék és fák csoportjait használjuk a hazai flóra tagjaival elegyítve. Ahol erre nincs mód, a romkertet őshonos növényzet keretébe ágyazzuk.

Középkori kolostorkertek

A korai kereszténység idején a kultúra – köztük a kertkultúra – első központjai voltak Európa-szerte. A középkori kolostorkertek növényei négy csoportba sorolhatók.

1. Dísznövények. Közülük elsőként a rózsát és a fehér liliomot kell megemlíteni. Mindkettő haszonnövény is volt (aromájuknak gyógyhatást tulajdonítottak), de becsülték szépségüket is, és hamar bevonultak a vallási szimbólumok, legendák körébe.

A középkori (részben még a rómaiaktól átvett, közel-keleti származású) rózsák jellemzője volt az erősen illatos, többnyire telt virág, az egyszeri virágzásra való hajlam, az edzettség, valamint az egyszerű szaporíthatóság (tősarjakról).

A fontosabbak a következők:

Rosa × arvensis – erdei rózsa. Vadon élő, kúszó növekedésű faj, lugasokra alkalmas.

Rosa × alba – fehér rózsa. Magas bokor, telt, fehér virágokkal. Fajtáit talán már a rómaiak is termesztették. Angliában, a rózsák háborújában (1399–1471) ez volt a York család fehér rózsája.

Rosa × centifolia – százlevelű rózsa. Alacsony vagy középmagas cserje, rózsaszín nagy, telt virágokkal. Dél-Franciaországban olajrózsának termesztették.

Rosa canina – közönséges vadrózsa. Virágai szimplák, halvány rózsaszínűek.

Rosa cinnamomea – fahéjrózsa. Erős növekedésű bokor, szimpla rózsaszínű, fűszeres illatú virágokkal.

Rosa foetida – rókarózsa vagy viaszrózsa. Középtermetű vagy alacsony cserje; sárga színű, szimpla vagy tömvetelt virágokkal. Illata nem kellemes.

Rosa × damascena – damaszkuszi rózsa. Középmagas cserje, tömvetelt, erős illatú virágokkal. Egyik változata a var. trigintipetala a híres bolgár olajrózsa. Nálunk már többnyire elfagy.

Rosa gallica – parlagi rózsa. Alacsony, erősen terjedő tövű cserje. Fajtái rózsaszínt vagy pirosat nyílnak, szimpla vagy telt virágúak. Egy tömvetelt piros fajtája volt a rózsák háborúja idején a Lancaster-párt vörös rózsája.

Rosa moschata – pézsmarózsa. Nevét kellemes pézsmaillatú virágairól kapta. Erős növekedésű virágai teltek, krémszínűen fehérek.

Rosa pimpinellifolia – jajrózsa. Alacsony vagy középtermetűek, erősen tarackoló cserje. Virágai tejfehérek, szimplák vagy teltek.

Rosa pomifera – gyapjas rózsa, almarózsa. Közepes vagy erős növekedésű cserje, féligtelt rózsaszín virágokkal.

A középkori magyar kertekbe elsőként ültetett rózsák a R. gallica, R. damascena és a R. arvensis voltak, a többiek feltehetően csak a 16. században vagy azután kerültek hozzánk.

A felsorolt fajok többsége ma már nincs faiskolai forgalomban. Fellelhetők viszont a falusi kertekben, ahol átvészelték az idők viharát. Helyettesítésükre felhasználhatjuk a hasonló megjelenésű edzett parkrózsák erősen illatos fajtáit.

Szerepelt a kolostorkertekben a Juniperus sabina (régies nevén Boldogasszony ága, nehézszagú boróka) is, többnyire a lakóépület belső udvarának közepén. Egyébként ez is gyógynövény.

Nem volt gyógynövény, de bizonyára megtelepedett az árnyas falak tövében a sötét gyepszőnyeget adó borostyán.

2. Gyümölcsfák. Gyakran a temető területét hasznosították gyümölcsfákkal. Ilyenek voltak a mandula, a birs, a naspolya, a házi berkenye, a körte, a cseresznye, a szilva, a mogyoró (nem a török mogyoró!), a dió, enyhébb klímában a szelídgesztenye és a füge. Sokuk magyar neve is az eredeti latin névből származik.

Azokat a gyümölcsfákat érdemes megjelentetni, amelyek nem igényelnek különösebb növényvédelmet és metszést.

Ilyenek elsősorban a vad alapfajok, valamint az esetleg faluhelyen még fellelhető, régi félvad fajták. Az ilyen „gyümölcs”-fáknak három előnyük is van:

– korhűbbek, mint a nemesített változatok,

– fenntartásuk egyszerűbb,

– a termésük is kevésbé csábítja a közönséget.

3. Zöldség- és főzeléknövények

Jelenlétük egy rekonstruált kolostorkertben a hitelesség ellenére elég furcsán hatna, nem beszélve a rendszeres ültetés és intenzív fenntartás gondjairól.

4. Herbák. Napjainkban gyógynövények az ide tartozó fajok, egykor azonban a fűszernövényeket is így hívták.

A herbák – főleg a középkorban – erős illatú növények voltak. Az illat akkor legfőbb ismertetőjegye volt a növény gyógyító hatásának. A kolostorkert herbáinak ősi állománya a legerősebb illatú mediterrán növények voltak, különösen az ajakosok, a fészekvirágzatúak és az ernyősök családjának fajai. A növények illóolajaik kellemessége és üdítő hatása folytán váltak hasznossá. A legerősebbeket tekintették a leghatékonyabbaknak.

3.5. táblázat - A herbakert növényei

Latin név

Magyar név

Fényigény

 

Achillea millefolium

cickafark

napfény, félárnyék

*

Adonis vernalis

tavaszi hérics

napfény

 

Althaea officinalis

orvosi ziliz

napfény

*

Alcea rosea

mályvarózsa

napfény

*

Aquilegia vulgaris

harangláb

félárnyék

 

Arctium lappa

közönséges bojtorján

napfény

*

Artemisia abrotanum

istenfa

napfény

*

absinthium

fehér üröm

napfény

*

dracunculus ~

tárkony

napfény

*

Artemisia pontica

bárányüröm

napfény

*

Asarum europaeum

kapotnyak

árnyék

 

Asparagus officinalis

spárga

félárnyék

 

Betonica officinalis

bakfű

félárnyék

*

Cheiranthus cheiri

sárgaviola

napfény

*

Chrysanthemum balsamina

Boldogasszony tenyere

napfény-félárnyék

 

– vulgare

varádics

napfény-félárnyék

 

Cichorium intybus

katángkóró

napfény

*

Colchicum autumnale

őszi kikerics

napfény

*

Convallaria majalis

gyöngyvirág

árnyék

*

Corydalis cava

odvas keltike

árnyék

 

Dictamnus albus

nagy ezerjófű

félárnyék

*

Galeobdolon luteum

sárga árvacsalán

árnyék

 

Glechoma hederacea

kereklevelű repkény

árnyék

*

Helleborus purpurascens

pirosló hunyor

árnyék

*

Hyssopus officinalis

izsóp

napfény

*

Iris germanica

kék nőszirom

napfény

*

Lavandula angustifolia

levendula

árnyék

 

Malva sylvestris

erdei mályva

félárnyék

 

Mentha × piperita

borsos menta

napfény

 

Nepeta cataria

illatos macskamenta

félárnyék

 

Origanum vulgare

szurokfű

napfény

*

Paeonia officinalis

piros bazsarózsa

félárnyék

 

Papaver somniferum

mák

napfény

*

Rosmarinus officinalis

rozmaring

napfény

*

Ruta graveolens

kerti ruta (rutafű)

napfény

*

Salvia officinalis

kerti zsálya

napfény

*

– sclarea

muskotályzsálya

napfény

*

Santolina chamaecyparissus

szürke cipruska

napfény

*

– pinnata

zöld cipruska

napfény

*

Saponaria officinalis

szappanfű

napfény

 

Sedum acre

borsos varjúháj

napfény

*

Sempervivum tectorum

házi kövirózsa

napfény

 

Teucrium chamaedrys

gamandor

napfény

*

Thymus serpyllum

kakukkfű

árnyék

*

Vinca minor

télizöld meténg

árnyék


(A felsorolásban * jellel jelöltük azokat, amelyek mint évelő dísznövények egy kolostorkert rekonstrukciónál elsősorban számításba jöhetnek.)

Középkori várkertek

A 13. századtól a kolostorok elvesztették azt a vezető szerepet, amely országunk történetének első két évszázadában osztályrészük volt, s most a várak és a várszerűen megerősített városok állottak az élre. Egyre inkább elkülönül a haszonkert és a díszkert. A várak alján, s a falakon belül többnyire csak az utóbbinak jutott hely. A várkertekben jellegzetes volt a virágos pázsit, ahova a szabad természetből sok virágot telepítettek. Nagy részük őshonos volt, némelyikük pedig Dél-Európából került hozzánk.

3.6. táblázat - Fontosabb fajok

Latin név

Magyar név

Fényigény

Achillea millefolium

cickafark

napfény-félárnyék

Althaea rosea

mályvarózsa

napfény

Antirrhinum majus

oroszlánszáj (tátika)

napfény

Aquilegia vulgaris

harangláb

félárnyék

Calendula officinalis

körömvirág

napfény

Campanula medium

bögrevirág

félárnyék-napfény

Centaurea cyanus

búzavirág

napfény

Chrysanthemum leucanthemum

réti margaréta

napfény

Convallaria majalis

gyöngyvirág

árnyék

Dianthus caryophyllus

  (csak a 15. századtól)

kerti szegfű

napfény

Digitalis purpurea

piros gyűszűvirág

napfény

Galanthus nivalis

hóvirág

árnyék

Hesperis matronalis

estike

félárnyék

Iris germanica

kék nőszirom

napfény

Lilium candidum

fehér liliom

félárnyék

– martagon

turbánliliom

félárnyék

Lunaria annua

egynyári holdviola

napfény-félárnyék

Lychnis coronaria

égőszerelem

napfény

Matthiola incana

kerti viola

napfény

Paeonia officinalis

piros bazsarózsa

napfény-félárnyék

Primula veris

korai kankalin

árnyék

Ranunculus repens

kúszó boglárka

napfény

Salvia sclarea

muskotályzsálya

napfény

Viola odorata

illatos ibolya

félárnyék


Természetesen viszontlátjuk a kolostorok herbakertjeinek növényeit is, elsősorban a díszesebb és az erős illatú fajokat. A szerényebb megjelenésűek (a fűszernövényekkel együtt) a várúrnő kertjébe szorultak vissza, aki a jótékonykodás és gyógyítás kegyes foglalatosságát gyakorolta.

A fák közül a várkertben többnyire csak a kisebb koronájúak számára jutott hely. Leginkább a virággal díszítő és terméséért is élvezhető gyümölcsfákat ültették: mandula, birs, szilva, cseresznye, meggy, alma, körte, naspolya. Gyakran ezekből nyírott falakat, lugasokat alakítottak ki a szőlővel együtt. Ez a megoldás fokozta az architektonikus hatást (akkor még azt várták a kerttől, hogy élesen elváljon a „vad” természettől), és kevesebb helyet is foglalt. Az őshonos fákat, cserjéket a várkertben általában nem ültették, hanem legfeljebb meghagyták. Kivételt képezett az illatos virágú hársfa. Mátyás király korában már ültetett hársfasorokkal találkozunk, több idős példányhoz kapcsolódnak legendák (pl. Körmöcön Mátyás király fája). A hársfa sem kizárólag díszfa: virágából gyógyító tea készül, a fáját pedig templomi szobrok faragására használják. (A hárs ma is a templomok környékének leggyakoribb díszfája.)

A díszcserjék közül a rózsáé volt a vezető szerep. Kultuszát jelzik a különböző lovagkori szimbolikus értelmezések, titkos társaságok, legendák: rózsalovagok, a rózsa mint a titoktartás jelképe, rózsaregény, rózsacsodák stb. A rózsákat magánosan, sorokba vagy ágyásokba ültették. Választékuk a kolostorkerteknél ismertetett egyszer virágzó fajokból állt. Kedvelt volt a rózsalugas. Kialakítására a déli országokban az örökzöld Rosa sempervirens szolgált, nálunk pedig az ugyancsak kúszó, de lombhullató Rosa arvensisszel helyettesítették.

A római kor után először, ismét felbukkan az örökzöld puszpáng (Buxus sempervirens): nyíratlanul, nyírott sövényként vagy különleges (pl. emeletes korong) alakúra nyírva.

A falakon kívül a vár aljában kertet csak ott és akkor tűrtek meg, ha az nem akadályozta a védelmi célokat (a török időkben például a végvárakat széles mező övezte). A várfalon kívül terültek el a térigényes (egyben szerényebb díszű) zöldséges- és gyümölcsöskertek, valamint a zömében honos fákkal, cserjékkel övezte vadaskertek.

Török kertek

Az oszmán birodalom szerepe a kertkultúra szemszögéből nézve kedvező volt Európa számára. A 10–13. századok keresztes háborúi után ekkor élénkült fel az újkorban másodszor és igazán a kereskedelmi kapcsolat kelet és nyugat között, ami a többi között sok új dísznövény és kertészeti eljárás átvételét is lehetővé tette.

A török kerteket – a keleti ízlésnek megfelelően – az élénk színek és az erősen illatos virágok jellemezték. Az egyik legkedvesebb növény itt is a rózsa (törökül gül).

A középkor rózsáinak nagy része keleti származású: először a keresztes háborúk idején, majd a török birodalom terjeszkedésével került a keresztény Európába. A törökök tették dísznövénnyé a tulipánt is, ami később Hollandiába kerülve bámulatos karriert futott be. A török kertekbe ültettek először nárciszt, jácintot, valamint illatos virágú orgonát. Megtaláljuk ott ezenkívül a várkertek legtöbb színesen virító vagy illatos virágát; a díszcserjék közül a gránátalmát, valamint a szép levelű fügét. Mindkettő ehető gyümölcsöt is terem.

Hazánkban a török uralom időszaka a 16–17. századra esik. A sok szép „török virág” felsorolása után el kell mondani, hogy azok főleg az anyaország főúri kertjeiben pompáztak. Az olyan hódoltsági területeken, mint Magyarország, a törökök elsősorban védműveket és bástyákat építettek, a békés díszkertészkedésre nemigen volt hely és mód. Valódi török kertemlékünk ezért alig akad. Ebből a korból inkább a Nyugat-Dunántúlon, a Felvidéken és Erdélyben tudunk szép díszkertekről. E területeken azonban elsősorban itáliai vagy nyugat-európai hatás érvényesült. A török növények nagy része nem is közvetlenül, hanem óriási kerülővel, NyugatEurópán át került el hozzánk, a Távol-Kelet és az Újvilág nemrég felfedezett növényeivel együtt.

Reneszánsz kertek

Hazánkban a reneszánsz kertek a növény összetételét tekintve nem különböznek élesen a velük egy időben létesített egyéb stílusú kertektől. A korai reneszánsz kertekbe (Mátyás király kertjei) lényegében a várkert virágait ültették. A kései, pontosabban elkésett reneszánsz kertekben (pl. a pozsonyi prímáskertben Lippay idején) pedig már az akkor Nyugat-Európában erősen terjedő barokk kertek növényei szerepeltek.

Nagy különbség volt viszont a kert kialakításában, s ennek megfelelően egyes növények vagy növénycsoportok fokozott felhasználásában.

A reneszánsz kertet osztott négyzetek, virágtáblák rendszere alkotja. A szabályosság kihangsúlyozására sok nyírott sövényt, fasort alkalmaztak. A sövényekhez használt fajok gyakorlatilag azonosak voltak a következő fejezetben a barokk kerteknél felsorolt díszcserjékkel, díszfákkal. Elterjedtek voltak ezenkívül a gyümölcsfákból kialakított kordonok és alakfák is. (Erre a célra az alma és a körte a leginkább alkalmas.)

A virágtáblákban a várkertnél és a barokk kertnél felsorolt virágok pompáztak. Csoportosításuk feltehetően a technológiai igények szerint történt. Külön voltak az egy- és kétnyáriak, külön a hagymás virágok és külön az évelők.

A virágtáblák alacsony, sövényszerű szegélyezésére a következő fajok (zömében félcserjék) voltak a leginkább használatosak:

Artemisia abrotanum – istenfa, Buxus sempervirens ’Suffruticosa’ – sövénypuszpáng, Hyssopus officinalis – izsóp, Lavandula officinalis – levendula, Ruta graveolens – kerti ruta, Salvia officinalis – kerti zsálya, Santolina fajok – cipruska.

Mátyás korától kezdődik az edényes fák („olasz fák”) divatja. Ezeket nyárra a kertbe kihordták, télen pedig pincében teleltették. Kezdetben citromot és narancsot ültettek, később a választék babérral, gránátalmával, majd a leanderrel gazdagodott. A 17. században jelentek meg nálunk az első oranzsériák, amelyek már pálmák nevelésére is alkalmasak voltak.

Barokk kertek

A barokk kertben a növény elsősorban mint építőanyag jelenik meg. Bár a korábbról ismert összes fajt és fajtát felhasználták, azoké a vezető szerep, amelyek a legkönnyebben az ember által elképzelt formába kényszeríthetők.

A virágos parter kialakításához a barokk idején csaknem az összes ma ismert virág rendelkezésre állt már: egy részük mediterrán eredetű, egy részüket pedig az Újvilágból vagy a mesés Keletről honosították. Felsorolásuk az „Egy- és kétnyári dísznövények” c. fejezetben található, a szőnyegágyak növényeinél. A hangsúlyos pontokra (gyakran a terep megemelésével) edényes növények kerültek. A várkert „olasz fái” mellett megjelentek a szimmetriát hangsúlyozó pálmák, az agávé, kisebb terekben pedig a miniatűr fává nevelt fukszia.

A lágy szárú virágok közül hadd említsük meg még a tulipánt, a nárciszt, a jácintot és a gladióluszt. Ezek, bár nem a barokk jellemző növényei, mind a 17. században, tehát a barokk stílus kialakulásának idején terjedtek el nálunk, a következő fajokkal együtt: medveköröm (Acanthus), díszparéj (Amaranthus), kannavirág, egynyári búzavirág (Centaurea moschata), török szegfű, szarumák, császárkorona (Fritillaria imperialis), sásliliom (Hemerocallis), tűzliliom, csodatölcsér (Mirabilis jalapa), évelő égőszerelem (Lychnis chalcedonica), borzaskata (Nigella), bársonyvirág (Tagetes).

A fás növényzet tekintetében a barokk kert nem túl gazdag. Áll egyrészt az eredeti erdőből, amiből a barokk kert belső nagy terét és az abból sugarasan kiinduló széles nyiladékok, az ún. vue-k rendszerét „kifaragták”, kialakították. Ezen belül, a stílust megadó cirádás sövények, a szabályos nyírt falak és az alakfák egy maroknyi fajból kitelnek:

Acer campestre – mezei juhar: alacsony és magas sövény, száraz klímában,

Buxus sempervirens ’Suffruticosa’ – sövénypuszpáng, alacsony sövény, gömbök,

– – ’Angustifolia’ – keskenylevelű puszpáng: középmagas, keskeny sövény, oszlop és tojásformák,

Buxus sempervirens f. sempervirens – magas puszpáng: magas sövény, 2–3 m magas toronyformák,

Carpinus betulus – gyertyán: magas sövényfalak, a mediterrán Cupressus sempervirens helyett,

Fagus sylvatica – bükk: magas sövényfalak,

Taxus baccata – tiszafa: alacsony és magas sövény, kúpok, gömbök,

Tilia fajok, főképp a T. cordata – hársak: kocka, esetleg gömbformára nyírt fák, magas falak, lugasok.

A viszonylagos fajszegénység mellett a barokk időszaka egybeesik a fás növények intenzív honosításának kezdetével is. A többi között ez idő tájt kerültek hozzánk a trombitafolyondár (Campsis radicans), az olasz iszalag (Clematis viticella), a török mogyoró (Corylus colurna lehet, hogy csak a 18. században), a mályvacserje (Hibiscus syriacus), a cserjés jázmin (Jasminum fruticans), az áljázmin (Philadelphus coronarius), az orgona (Syringa persica, S. vulgaris) és a labdarózsa (Viburnum opulus ’Roseum’).

Érdekes megemlíteni, hogy a cserjék egy részét eleinte edényben nevelve, fagymentesen teleltették, és csak később jöttek rá, hogy nálunk is télállóak.

A 18. században hozzánk kerültek közül csupán néhány jellemző fát említünk meg, amelyek később a tájképi kertben kaptak nagy szerepet:

Aesculus hippocastanum – vadgesztenye,

Catalpa bignonioides – szivarfa,

Platanus fajok – platán,

Populus nigra var. thevestina – tiszaháti nyár (a Balkán felől érkezik),

– – ’Italica’ – olasz jegenyenyár (a napóleoni háborúk idején terjed el),

Robinia pseudoacacia – akác,

Salix alba ’Tristis’ – közönséges szomorúfűz (nyugat felől jön, edzettebb, mint a babiloni szomorúfűz),

babylonica – babiloni szomorúfűz (a Balkán felől érkezik).

A felsoroltakból nem hiányozhatnak a rózsák, amelyeknek választéka a 16. századtól folyamatosan gazdagodik. Ezek azonban még mindig európai, kis-ázsiai származású, egyszer virágzó fajták. A maiakhoz hasonló, folyamatosan virágzó kerti rózsák csak a 19. század második felétől terjedtek el (remontások, később a teahibridek és a polyanthák), a folyton virágzó, ám fagyérzékeny indiai-kínai rózsák behozatala és a korábbi európai rózsákkal való összekeresztezése után.

A magyarországi barokk kertekből csak kevés maradt fenn. Nagy részük elpusztult vagy a későbbi divatok nyomán részben vagy teljes egészében tájképi kertté alakították át.

Tájképi kertek

Növényzetüket – jellegüknek megfelelően – túlnyomórészt a díszfák, díszcserjék alkotják. A barokk kerteknél említett virágok általában csak az épület közvetlen környékén, az architektonikus kialakítású, ún. pleasure ground-on kaptak helyet. Kivételt képeznek az erős növekedésű évelők (választékuk tovább gazdagodik), amelyek a fa- és cserjecsoportok lezárásaként vagy az árnyékos kertrészek oldott formájú évelőágyaiban is megtalálhatók. Mivel a kert szépsége nagy részben függött a fák és cserjék egyedi díszétől, a tájképi kertésznek a növényeket kiválóan kellett ismernie.

Az 1800-as évek elejétől vált úri divattá a külhonos fa és cserjeritkaságok telepítése. Az ilyenekben különösen gazdag kerteket később dendrológiai kerteknek is nevezték.

A honosításban három nagy korszakot különböztetünk meg:

1. A 19. század első fele: „platánkorszak”.

A nagytermetű exóta fák tömeges honosítása jellemzi (Szarvas, Alcsút). Ezt az is lehetővé tette, hogy erre az időszakra Nyugat-Európában már termőre fordultak a gyarmatokról behozott első exóták. Bár már korábban megjelent, akkor vált hazánkban közkedveltté a platán, a vadgesztenye és a szivarfa.

Ebben a korban kezdett elterjedni az ezüst juhar, a bálványfa, a vadgesztenye, a fehér eper, a lepényfa, az ostorfa, a tulipánfa, a fekete dió, a japánakác, a fenyőfélék közül pedig a görög jegenyefenyő, a páfrányfenyő, a simafenyő, a feketefenyő, a mamutfenyő és a tujafélék.

A felsorolás nem teljes: főleg a nagytermetűekre szorítkozik, amelyek alapvetően meghatározták a kert arculatát.

A kúszócserjék közül két amerikai vadszőlőfajt, a Parthenocissus insertatés a Vitis ripariatkell megemlíteni: mindkettő ki is vadult később.

A szentimentális kertekben tombolt a „szomorú” fák divatja: leggyakrabban a szomorúfüzet ültették, de megtaláljuk már a magas kőris, a fehér eper, később a japánakác szomorú változatait is. Melléjük, az éles ellentét kihangsúlyozására, jegenye termetű fákat (elsősorban jegenyenyárat) ültettek.

2. A 19. század második fele: „fenyőkorszak”. Korábban a lomblevelűek uralták a kertet, ekkor viszont a fenyőfélék váltak egyre tömegesebbé (Alsószeleste, Vép). A növénygyűjtő szenvedélynek a kiegyezés utáni gazdasági fellendülés is nagy lendületet adott. A napjainkban is ültetett fenyők, valamint az előbb felsorolt fajok díszváltozatainak többsége ebben az időszakban terjedt el. Alattuk gyakori a mahónia (Mahonia aquifolium), de már a babérmeggyel (Prunus laurocerasus) is találkozunk.

A század végén indult meg a virágos díszcserjék intenzív nemesítése és ültetése (Forsythia, Buddleja, Chaenomeles, Exochorda, Lonicera, Deutzia stb.).

A kistermetű virágos díszfák közül terjednek a csörgőfa (Koelreuteria paniculata), a díszalmák, a liliomfa (Magnolia) fajok.

3. A 20. század eleje: a „lomblevelű örökzöldek korszaka”.

Mint láttuk, az 1800-as évektől a növényhonosítás óvatos lépésekkel haladt a mind igényesebb fajok és fajták irányába. Erre a koronát a lomblevelű örökzöldek honosítása tette fel. Elterjedésükben, a korábbi tapasztalatokon túlmenően, nagy szerepe volt Ambrózy-Migazzi Istvánnak. Szóval, írással és tettel hirdette, hogy nem a klíma, hanem a hagyományok és a hiedelmek béklyózzák meg a hazai kertészek fantáziáját.

Az 1920-as évektől kezdett elterjedni a legtöbb ma már tömegcserjeként is alkalmazott, edzett lomblevelű örökzöldünk, a Nyugat-Dunántúlon pedig a Rhododendronok.

Végeredményben tehát századunk elejére a díszfák, díszcserjék, valamint a lágyszárúak csaknem teljes mai fajválasztéka kialakult.