Ugrás a tartalomhoz

Növények a kertépítészetben

Fekete Szabolcs, Gellér Zita, Gerzanics Annamária, Gerzson László, Jámborné Benczúr Erzsébet, Lászay György, Schmidt Gábor, Szántó Matild, Szendrői József, Tillyné Mándy Andrea

Mezőgazda Kiadó

Nagyvárosi zöldfelületek

Nagyvárosi zöldfelületek

A nagyvárosok zöldfelületei rendeltetésüket tekintve semmiben sem különböznek a kisebb települések zöldfelületeitől. Itt is vannak óvoda- és iskolakertek, közparkok, fásított utcák és terek éppen úgy, mint a kisebb városokban és a falvakban. Az alapvető különbség abban van, hogy a nagyváros sajátosökológiai viszonyokat teremt, amiket a növényanyag megválasztásakor nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ilyen értelemben tehát ez a fejezetrész a különleges ökológiai viszonyokat tárgyaló fejezetbe illene inkább. Tekintettel azonban arra, hogy napjainkban a kerttervezési feladatok egyre jelentősebb hányada a nagyvárosokhoz kötődik, ezt az egy témakört itt tárgyaljuk, a városi jellegű zöldfelületi létesítmények előtt.

A nagyváros jellemzői a nagyfokú beépítettség, a szennyezett levegő, a fokozott forgalom és az utak rendszeres téli sózása. A növényzet számára mindez a következő főbb ökológiai módosulásokat okozza.

1. A nagyváros klímája (mezoklíma) melegebb és szárazabb, mint a környék makroklímája. A felmelegedés elsősorban két tényezőre vezethető vissza; a beépítettségre és a szennyezett levegőre. A város épülettömege, burkolt utcái és terei valamennyien holt felületek. A zöld növényzettel ellentétben nem megkötik, hanem csak elnyelik a napfényt. Nappal ezért jobban felmelegednek (sőt nyáron felforrósodnak), éjszaka pedig az elnyelt energiát visszasugározzák. A különbség a vegetációs időszakban a legnagyobb, de télen is megnyilvánul. Az épületek ezen kívül lefékezik a szelet, télen pedig (ha csak tizedfokokkal is), de a fűtés révén melegítik a levegőt. A szélsebességet említve megjegyzendő, hogy az a város egészét tekintve csökken ugyan, de a szél irányába eső utcákon felgyorsulhat („szélcsatornák”). Az ilyen utcákba ezért nem szabad törékeny ágú fákat telepíteni (szivarfa, rózsás akác, nyárfák).

Talán az épületnél is jobban melegíti a várost a búraként ráboruló, és különösen szélcsendes időben jelentős vastagságot elérő szennyezett levegőréteg. Hatása az üvegházéhoz hasonló. A Nap látható sugarait átengedi, viszont a felmelegedő felszín által kibocsátott, nagy hullámhosszú hősugarakat visszatartja, illetve visszasugározza (hőcsapda).

A nagyvárosi klíma kialakulása (Rajz: Földi H.)

Mindezek következtében a nagyvárosok belsejében szélcsendes időben 2–5 °C-kal, de még szeles időben is 0,5–2 °C-kal melegebb van, mint a városon kívül. Érthető, hogy ilyen viszonyok között a levegő relatív páratartalma alacsonyabb lesz, a növényzet többet párologtat, és ezért a természetes csapadék kevésbé elég számára, a klímát száraznak érzi. (Paradoxnak tűnik, de a városban valamivel több eső esik, mint a környékén. A város felett ugyanis megemelkednek a légtömegek, a levegőben sok a szilárd lebegő részecske, s mindez kedvez a csapadékképződésnek. Ez a többlet azonban nem kompenzálja a hőmérséklet-különbségből eredő fokozott párologtatást.) A szárazságot tovább növeli az a tény, hogy kevés a párologtató zöldfelület, s a lehullott csapadék nagy része nem hasznosul; az épületekről, utakról lecsorogva elfolyik a vízelvezető csatornarendszeren.

Nem kedveznek ezek a körülmények a vízigényes fajoknak, és főképpen nem a páraigényes növényeknek, amelyeket öntözhetünk ugyan, de a tartósan párás levegőt nem tudjuk biztosítani számukra. A hűvös hegyvidékek lakói ezért a nagyvárosban sínylődnek vagy súlyosabb esetben el is pusztulnak.

Kiváló (és még mindig nem kellőképpen kiaknázott) lehetőséget teremt viszont a nagyváros a melegigényes és az átlagnál fagyérzékenyebb növények számára. Az ilyen fajok, mint például a selyemakác, a jeneszter (Spartium) vagy a császárfa, a nagyvárosban biztosabban megkapják a hajtásaik beérleléséhez szükséges hosszú vegetációs időszakot és a magas hőösszeget. A valamivel enyhébb tél pedig lehetővé teszi számukra a biztonságos áttelelést. Nem csoda, hogy épp az utóbbi urbanizációs években kezdett elterjedni kertjeinkben néhány olyan növény (például a valódi ciprusok), amelyekről idáig azt tartottuk, hogy nem bírják a magyar telet. Ezeknek a növényeknek nagy előnye még, hogy általában jobban bírják a szárazságot is, mint a tipikus mérsékelt égövi fajok.

2. A város levegője porral, korommal és különböző gázokkal szennyezett. A szennyezés egy része a kéményekből és az ipari létesítményekből származik, nagy része pedig a járművek kipufogócsövéből kerül a légtérbe. A különböző szennyező anyagok hatása a növényzetre különböző: ennek mechanizmusával és tüneteivel az „ipari területek” fejezetrészben foglalkozunk részletesen. A városok növényzetét többnyire egy egész sor szennyezés éri egyszerre, aminek hatására az érzékenyebb fajok levelei és fiatal hajtásai megsárgulnak vagy megégnek.

3. A városi utakat télen sózzák. Havazások után homokos só kiszórásával akadályozzák meg a jegesedést. E célra többnyire ipari konyhasót (NaCl) használnak, mivel ez a legolcsóbb. A sós hólé az utak menti földsávra csapódik, s lerakódik a növények tövére, illetve bemosódik a talajba. A párolgás és az újabb sózások következtében egyre koncentráltabb lesz.

A sózás károsításának tünetei:

A károsításnak erősen kitett helyeken a beteg fák (vagy a terelőszigetekre ültetett cserjék) tavasszal apró leveleket hajtanak. Röviddel ezután jól látható levélszél nekrózis lép fel, ami a levél közepe felé terjed. Július-augusztustól kezdve kora őszi lombszíneződés, majd lombhullás következik be. A lombtalan ágak a vegetáció során többször is kihajtanak, ami megszünteti a fán belüli kihajtás szinkronizáltságát. Néha ugyanazon a fán egyidejűleg találhatunk lehullott lombú, égett levelű és frissen kihajtott ágakat. (Egyebek között a sózásra vezethető vissza a vadgesztenye másodvirágzása is.)

Ezzel a jelenséggel csaknem kizárólag a rendszeresen sózott főútvonalak mellett találkozunk, ahol egész fasorok károsodhatnak. Csak egyes fák betegednek meg az autóbuszok és egyéb közlekedési eszközök megállói, erősen igénybe vett kapubejárók közelében, nyilvános épületek előtt, melyeket télen hó- és jégmentesen kell tartani, közlekedési lámpák mellett, két főútvonal kereszteződésében, gyalogos átkelőhelyeken. Nyilvánvaló, hogy a jelzett helyeken a megbetegedésben a fokozott sózás mellett a nagyobb levegőszennyeződés is igen nagy szerepet játszik (a járművek lelassítanak, majd gázt adnak).

Az egyes fafajok sózásérzékenysége különböző (nem teljesen azonos a sziktűréssel!). Érzékeny a vadgesztenye, a gyertyán, a korai juhar és a hársak, viszonylag ellenálló a fehér- és a szürkenyár, a virágos kőris, a kocsányos tölgy, a japánakác, a bálványfa, az ostorfa, a közönséges akác és a galagonyafajok.

A sekély gyökérzetű fajokat nagyobb károsító hatás éri. A felső talajrétegek sókoncentrációja ugyanis nagyobb, különösen a növény legérzékenyebb fenofázisában, a kihajtáskor. A talajréteg eltérő sótartalmának következménye a fiatal fák nagyobb érzékenysége is, ezért az út menti fákat legalább 1 méter mély gödörbe kell telepíteni, teljes talajcserével.

A sózás káros hatása csökkenthető:

  • ha a növényt leginkább károsító konyhasó helyett CaCl2-ot, MgCl2-ot, KCl-ot vagy NH2NO3-ot használnak. Erre – pénzügyi okok miatt – csak különösen értékes fasorok (pl. Budapest védett fasorai) mentén nyílna lehetőség,

  • a kiszórt só mennyiségének mérséklésével (indokolatlanul ne sózzunk),

  • a fák kondíciójavításával, rendszeres beöntözéssel és műtrágyázással. Az öntözéssel a só nagy része is kimosódik.

4. Egyéb károsító hatások. Közülük legfontosabb a növényzet mechanikai károsítása és a talajban elhelyezett vezetékekből eredő gázszivárgások.

A mechanikai károsítás elsősorban az utak menti fákat (ritkábban a cserjéket) veszélyezteti. Az autók az út menti zöldsávban parkolva összetömörítik és olajjal szennyezik a talajt, megsértik a fák törzsét, a fiatalabb példányokat pedig néha teljesen kidöntik. Ellenük csak költséges műszaki megoldásokkal védekezhetünk. Sajnos még mindig tartja magát az a káros szemlélet, hogy a műtárgyakat védeni kell a növényektől és a beázástól, de a növényeket már nem védik meg az emberektől és a műtárgyak káros mellékhatásaitól (pl. a víz elvezetésétől). Pedig egy utcai sorfa már a telepítés pillanatában is többe kerül, mint az aláfektetett földkábel, nem is beszélve egy-egy idős példány pótolhatatlan biológiai értékéről. Néhány példát mutatunk be az út menti fák megvédésére.

A gázszivárgások, gázömlések is elsősorban az utak mellé ültetett növényeket érintik, hiszen a gázvezetékek majdnem mindig az úttest, illetve a járda mellett (esetleg alatt) helyezkednek el. A gázvezetékek idővel elhasználódnak, a tömítések elkopnak, s a szivárgó gáz a növényeket károsítja. A mérgezés tünetei korai levélhullásban, a levelek sárgulásában, az egyes ágak elhalásában mutatkoznak. A gyökerek kékeslilára színeződnek, savanyú szagúak lesznek.

A gázszivárgást egyetlen fafaj gyökérzete sem bírja ki. A védekezés, illetve megelőzés egyedüli módja – a gázvezeték technikai tökéletesítésén túl – a talaj levegőzésének javítása. Ez legegyszerűbben a fák között a járdán 2–3 méterenként fúrt, 50–60 cm mély és 30 cm átmérőjű lyukakkal oldható meg, amit kaviccsal töltünk meg. Az így kialakított szellőzőlyukat lyukacsos betonlap takarja. A nyílások nemcsak a levegőzésről gondoskodnak, hanem a felületre hullott csapadékot, öntözővizet is levezetik a fák gyökeréhez. Segítségükkel a tápanyag-utánpótlás is könnyebben megoldható. Elhelyezésüknél arra kell ügyelni, hogy ne legyenek az úttesthez 1 méternél közelebb, mert akkor télen a sós lét is összegyűjtik.

Mint az eddig felsoroltakból látható, a növényeket a városban olyan sok és sokféle ártalmas környezeti hatás éri, hogy az egyes fajok reakcióját előre kiszámítani szinte lehetetlen. Feltétel például, hogy a városba telepített fajok bizonyos szárazságot és meleget, az út mellé ültetett növények az átlagosnál nagyobb sókoncentrációt is elviseljenek. Nem lehet azonban ennek alapján azt mondani, hogy a száraz ökológiából származó vagy a sziktűrő fás növények általában jól tűrik a várost, hiszen egy részük igen érzékeny lehet a levegő szennyeződésére. A kérdést bonyolítja, hogy sok faj látszólag jó tűrőképességet mutat (normálisan fejlődik), élettanilag azonban legyengül, ellenálló képessége csökken. Előbb-utóbb olyan kártevők vagy betegségek támadják meg tömegesen, amelyek természetes környezetben nem, vagy csak alig károsítják. Láncreakció indul meg: a növény a károsítás hatására még jobban legyengül, s a végén elpusztul vagy legalábbis elveszíti díszértékét.

A „városi ökológiai viszonyok” a város egyes részein, különböző zöldfelületein igen változatosan hatnak. Egy nagyobb park belsejében alig érezhető a nagyváros hatása, az utak mentén viszont a nem megfelelő fafajok sorvadását, pusztulását okozhatják, de itt is van különbség a kül- és a belváros utcái, fő- és mellékutcák között, sőt ugyanazon út különböző szakaszai között is (lámpák, útkereszteződések stb.).

A továbbiakban a fontosabb alkalmazási területeken jelentkező speciális problémákat ismertetjük.

Utcai sorfák

Út menti sorfának azok a fajok alkalmasak, amelyek egyenes törzset és felálló koronát nevelnek, s ágaik nem törékenyek. Városban a felsorolt tulajdonságoknak még kiváló tűrőképességgel is kell párosulniuk. Ezt a növénycsoportot éri ugyanis a legtöbb és a legerősebb károsító hatás: sózás, kipufogó gázok, taposás, a burkolat alatt a talaj szárazsága és levegőtlensége stb. A talajban levő közművek javításakor (kábelcsere, csatornajavítás) gyökérzetük súlyos sérüléseket szenvedhet, koronájuknak bírni kell az időnkénti csonkázást (légvezetékek). Fontos feltétel ezért a jó regenerálódóképesség is.

Utcai sorfák védelme a járművektől. a) hajlított vascsővel; b) kerékvetőkkel; c) alacsony korláttal (Rajz: Földi H.)

Napjaink várostűrő fafajai

Ha a városi utcafákról van szó, akkor a szakemberek elsősorban szárazságtűrésre gondolnak. A szárazságtűrés valóban a legfontosabb sajátosság, amit a fától a nagyváros utcáin igényelnek. A nagyváros klímája a magas nyári hőmérsékletekkel a növényeket erőltetett párologtatásra kényszeríti, ugyanakkor az utak mentén a talajban erős vízhiány jelentkezik. A burkolt felületek ugyanis meggátolják a víz beszivárgását a talajba, így az a csatornarendszeren keresztül elfolyik és elvész a növény számára.

Van azonban számos egyéb károsító tényező is: a járműforgalom vibrációs hatásától összetömörödött talaj, a burkolat alatt a tömör talajban jelentkező levegőtlenség (oxigénhiány), a talaj és a levegő szennyezettsége, a téli sózásból fakadó magas sókoncentráció, a gépjárművek, építkezés, közműfektetés és vandalizmus okozta különböző törzs-, korona- és gyökérsebzések és így tovább.

A fenti károsító tényezők némelyike a természetben is előfordul, mások azonban nem, vagy pedig nem olyan kombinációban, mint a városban. A törzsfejlődés több tízezer (esetleg millió) éve során az egyes növényfajok és nemzetségek számára elég idő és lehetőség állt rendelkezésre ahhoz, hogy a természetes környezet egyes szélsőségeihez (szárazság, só, homok, kő stb.) hozzászokjanak, illetve kiválasztódjanak, de a városi károsító tényezők együtteséhez nem. Ez ugyanis csak néhány évtized óta jelentkezik ebben a formában. Ilyen rövid idő alatt a természetes fejlődés szóba sem jöhet. Nem lehet ezért egyértelmű analógiát vonni a városi és a természetes környezeti viszonyok között. Nem mondhatjuk pl. azt, hogy a száraz termőhelyek lakói általában várostűrők, vagy a szikes élőhelyek növényei általában bírják a forgalmas utak-utcák ártalmait. Várostűrésre tehát csak városban lehet szelektálni, és belátható időn belül akkor kapunk használható eredményt, ha a szelektáló tényező nem a természet (ahhoz ugyanis több évszázadra lenne szükség), hanem maga az ember.

A jelenlegi ismereteink szerint leginkább várostűrő fafajok

Ailanthus altissima – bálványfa. A bálványfa kétségkívül a leginkább tűri a városi és ipari viszonyokat az összes ismert fafaj közül. Elviseli az összes károsító tényezőt és agresszívan növekszik Közép- és Dél-Európa valamennyi városában. Ez az agresszívitás előny és hátrány is egyben. A bálványfát ugyanis gyomfának tekintik, és általában nem szívesen ültetik az utak mentén és a parkokban. Sajnos vannak azonban olyan sűrűn beépített városrészek, ahol a bálványfán kívül csak a műnövények maradnának meg, más élő fa nem. Ilyen viszonyok között e „megvetett” fafaj marad az utolsó biológiai megoldás a terület zölddel való jobbítására. A gyomosítás pedig már régen megtörtént valamennyi ruderális területen országszerte. A sűrűn lakott városrészekben a további telepítésekkel tehát túlzottan nagy „biológiai bombát” még ha akarnánk sem helyezhetnénk el. Az ilyen területen ráadásul még ez a fa sem tud gyomosítani: a betondzsungelben sem a magvak nem tudnak kicsírázni, sem pedig a gyökérsarjak előtörni.

Celtis occidentalis – ostorfa. Hosszú idő óta az ostorfa számít az egyes számú várostűrő fának Magyarországon. Kitűnően elviseli a szárazságot és a szennyezés valamennyi formáját, ideértve a talaj sózását is. Regenerálódó képessége szinte legendás: kihajt az egészen goromba koronacsonkázás, sőt a törzs félbevágása után is. Még akkor is életben marad, ha csaknem valamennyi gyökerét elvágják. Hosszú élettartamú fa, a lombja egészséges sötétzöld, ősszel érő, apró, pirosbarna termése (néha tévesen madárcseresznyének nevezik) pedig jó élelmül szolgál a városi madarak számára a tél idején.

Van azonban a fának két komoly hátránya:

1. A faiskolában a ostorfa mindig ferdén növekszik, ívesen oldalra hajló sudárral. Egyenes törzset csak rendszeres karózás és kötözés mellett hajlandó nevelni, ami olyan többletköltséget jelent, melyet a vásárló nem szívesen fizet meg.

2. Az utak mentén a mélyen lehajló oldalágak zavarják a forgalmat. Ezeket az ágakat rendszeresen meg kell metszeni, ami ugyancsak pótlólagos munkát és költséget jelent a fenntartás során, ráadásul a fát is elcsúfítja.

Mindkét problémára megoldást jelentene,

  • az egyenes törzsű fajták folyamatban lévő nemesítése és szaporítása, vagy

  • ha a szokásos közönséges ostorfa (Celtis occidentalis) helyett a felfelé törekvő növekedésű keleti ostorfát (Celtis australis) ültetjük.

Ez utóbbi faj idős korban jól megél Magyarországon, de fiatal korban azonban annyira fagyérzékeny, hogy a faiskolák nem hajlandók szaporítani de nevelni. Napjainkban a félkész fák importjából, majd idehaza történő készre neveléséből a nagy faiskolákban már ismét kapható.

Gleditsia triacanthos – lepényfa. A lepényfa (téves nevén krisztustövis) szívóssága és igénytelensége régóta ismert, de hatalmas elágazó tövisei miatt korábban gyakorlatilag sohasem ültették utcai sorfaként. Az új, tövistelen, amerikai fajták megoldották ezt a problémát, most azonban hozzá kéne szoktatni mind a szakembereket, mind pedig a nagyközönséget e szép, ám kissé különleges megjelenésű fa használatához. (Amerikában az építészek rendkívül kedvelik, mivel kissé áttetsző, ritkás lombja érvényesülni hagyja a mögötte álló épületeket. Telepítésükre ugyancsak a késő tavasz a legalkalmasabb.) Van egy új kártevőjük is: egy gubacsdarázs, ami a levélkék deformálódását okozva kisebb szépséghibát idéz elő növényeken. Ez főleg a tövistelen fajtákat károsítja, a tövises alapfajt nem.

Robinia pseudoacacia – akácfa. Az emberek többsége úgy gondolja, hogy az akác nálunk őshonos (sőt tipikusan magyar) fa. A szakemberek azonban jól tudják, hogy ez a szép, illatos virágú és igen szívós fa Észak-Amerikából származik. Mária Terézia idején terjedt el országszerte, különösen az Alföldön: részben az ő erdőrendeletei hatására, részben pedig Tessedik Sámuel áldozatos tevékenysége eredményeképpen. Ma már mindenfelé megtalálható, erdőkben, falvakban, kisvárosokban. Az akácból utcafaként leggyakrabban a gömbkoronájú ’Umbraculifera’ fajtát ültetik. Említést érdemelnek még az erős növekedésű, erdészek által szelektált, úgynevezett árbócakácok (nyírségi, jászkíséri, zalaapáti stb.). Ezeket elsősorban haszonfának nemesítették, de gyors növekedésükkel, egyenes törzsükkel a gömbakác kiváló alanyai, és ha nagy fát kívánunk, akkor a városban is szebbek, mint egy közönséges magcsemetéről nevelt növény.

Sophora japonica – japánakác. 10–15 évvel ezelőtt a japánakác a második vagy harmadik legszívósabb városi utcafának számított, ugyanazokkal az előnyökkel és hátrányokkal, mint az ostorfa. Mióta azonban az eperfapajzstetű (Pseudaulacaspis pentagona) délről észak felé terjeszkedve elérte hazánkat, a japánakác telepítése drasztikusan visszaesett. Ez a növény ugyanis rendkívül érzékeny az említett kártevő iránt, amely ágain fehér, vattaszerű bevonatot képez, és legyöngíti, elcsúfítja, súlyosabb esetben el is pusztítja azt. Rendszeres növényvédelem mellett természetesen a fák egészségesen megtarthatók. Ez azonban tetemes pénzbe kerül, és egy sűrűn lakott város utcáin elég körülményes eljárás is. Hátrányt okoznak még a nyálkás hüvelytermések, amelyek a tél végén lehullva csúszóssá teszik az utakat.

Pyrus – vadkörték. A vadkörték szárazságtűrése kiemelkedően jó, és a sós, szikes talajokon is megélnek. Ennek ellenére városi utcafaként egészen a közelmúltig nem használták őket. Ezek a növények ugyanis rendkívül tövisesek, ami mind a faiskolában, mind pedig az utak mentén balesetveszélyt jelent. A másik gond, hogy mélyrehatoló, ám igen gyéren elágazó és rosszul regenerálódó karógyökeret nevelnek, ezért rosszul bírják az átültetést. Jelentőségük azóta nőtt meg, hogy behozatalra kerültek a kínai körte (Pyrus calleryana) Amerikában nemesített fajtái, amelyek tömött koronájúak, gyakorlatilag tövistelenek, és ha nem az európai vadkörtére, hanem az elágazóbb gyökerű kelet-ázsiai körtealanyokra oltják őket, az átültetést is jobban elviselik. Díszük még az élénkpiros, hosszan tartó őszi lombszíneződés. A kínai körte sikere nyomán Európában is indult vadkörte-szelekció: ennek nyugat-európai termékei az oszlopos Pyrus communis ’Beach Hill’ és a Pyrus caucasica néven forgalmazott klónok, valamint az új magyar szelekciók (P. nivalis ’Kartália’, P. pyraster ’M7-es’, ’Márkói’, ’Veszprémi’), amelyek most vannak kipróbálás és elszaporítás alatt.

Koelreuteria paniculata – csörgőfa. Ez a kistermetű, gömbölyded koronájú fa kitűnően elviseli a városi viszonyokat. Jól növekszik napon és árnyékban egyaránt, kiválóan alkalmas ezért a szűk utcák fásítására. Július-augusztusban szép, sárga virágával, később pedig lampionszerű, felfújt termésével díszít. A fa hátránya, hogy ostorfához és a japánakáchoz hasonlóan belőle is nehéz egyenes törzset nevelni, illetve ilyen törzsű fát vásárolni.

Crataegus – galagonya. A galagonya nemzetség valamennyi képviselője rendkívül szárazságtűrő. Kiválóan felhasználhatók az olyan szűk utcák mentén, ahol kicsi a forgalom és ezért nem túl erős a sózás, valamint a légszennyezés. Szennyezett viszonyok között viszont a fák élettanilag legyengülnek és különböző pajzstetvek megtámadják azokat.

Fraxinus – kőris. A kőris fajok mint városi utcafák az utóbbi 15 évben nagy (és kellemes) meglepetést jelentettek a városfásítók számára. Sekélyen elhelyezkedő, sűrűn elágazó, vékony gyökereik alapján korábban azt feltételezték róluk a szakemberek, hogy nem viselik el a talajfelszín lefedését. A tapasztalat ennek ellenére azt mutatta, hogy jól megélnek a vastagon leaszfaltozott utak mentén, még akkor is, ha keskeny favermekbe ültetik őket. Lombjukat egészségesen megtartják egész a nyár végéig. (Elterjesztésükben nagy érdeme volt Szendrői Józsefnek, a FŐKERT akkori parkfenntartási főosztályvezetőjének).

A nemzetség egyes fajainak várostűrés szerinti sorrendje ugyancsak ellentmond a logikának és a várakozásnak. Korábban azt feltételezték a szakemberek, hogy a száraz, forró nagyvárosban a hasonló klímájú karsztvidékekről származó virágos kőris fog a legjobban fejlődni. Valójában egyáltalán nincs így. A virágos kőris (F. ornus) a városokban megél és egy átlagos nyáron jól is fejlődik, de az augusztusi szárazság idején gyakran igen szomorúan néz ki: levelei megfonnyadnak, lelógnak, így védekezve a túlzott párologtatás ellen. A nyirkos, mocsaras területekről származó magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica) viszont meglepően jól vizsgázott a nagyvárosokban. Jelenleg ez a faj a listavezető. Ezt követi a Fraxinus pennsylvanica, a F. excelsior, a F. americana, és a legvégén a már említett F. ornus.

Ginkgo biloba – páfrányfenyő. A páfrányfenyő a botanikai ritkaságok közé tartozik. Magyarországon Szeged két forgalmas utcájában él belőle egy-egy szépen fejlett és egészséges fasor, Budapesten pedig edényes növényként sikerrel alkalmazzák a legforgalmasabb utak mentén (pl. a Margit körúton). A növény rendkívül szép, kártevője pedig nincsen (immár több millió éve!), ezért feltétlen több figyelmet érdemelne. Hátrányául hozzák fel a termős példányok kellemetlen szagú termését. Ez azonban egy rendszeresen ápolt lakóterületen, ahol a lehullott lombot és termést rendszeresen eltakarítják, nem lehet gond. Nagyobb hátrány, hogy a faiskolában igen lassan növekszik, ezért drága.

Egyes Populus fajok és fajták – nyárak. A nyárak széles körű tűrőképessége közismert a szakemberek számára. Egyesek elviselik a levegő szennyezettségét, a sovány talajokon is jól növekednek, oxigéntermelő képességük pedig (valószínűleg az intenzív növekedési erély miatt) a legjobb a fafajok közül.

Régen a közönséges jegenyenyárat (Populus nigra ’Italica’) tömegesen ültették az utak mentén, a kínai jegenyenyár (Populus simonii ’Fastigiata’) pedig az 1960-as és 1970-es években, a lakótelep-építkezések idején volt népszerű, mint mindent kibíró, gyorsan takaró, magas termetű növény. Ebben az időben, főleg a falvakban, kisvárosokban és a közutak mentén sok nemes nyárat (Populus × euramericana, syn. P. × canadensis) is telepítettek.

Lakótelepi kertek. 1. Budapest, pesti oldal a Gellért-hegyről nézve. Jól látható a metropolisz kőrengetege, mely fölött fátyolként lebeg a szennyezett levegőréteg (fotó: Schmidt G.) 2. Budapest, újpalotai lakótelep. A hatalmas panelházak déli-északi–keleti-nyugati oldala különböző mikroklímákat teremt, amit sajnos még nem használunk eléggé fel a növénytelepítésnél. További lehetőség lenne az épületek kopár falának árnyalása kúszó cserjékkel (fotó: Schmidt G.) 3. Pusztuló vadgesztenyék, előttük a várostűrő japánakácok a forgalmas út mentén (fotó: Schmidt G.) 4. Szépen kialakított parkrészlet egy forgalmas közlekedési csomópontnál. Hátul balra a jegenyék (Populus nigra ’Italica’)itt is a többi fa (juharok, hárs) fölé magaslanak (fotó: Schmidt G.) 5. Üdezöld fehér jegenyenyár (Populus alba ’Pyramidalis’),mellette leégett lombú korai juhar (Acer platanoides) egy nagyvárosi épület déli oldalán. A két fa egyidős (fotó: Schmidt G.)

Időközben az említett növények többé-kevésbé „feketelistára” kerültek a kertépítők-városfásítók körében. Az útmenti jegenyéket az optikai rácshatás miatt nem javasolják (zavarják az autóvezetőket), a kínai jegenyenyárat a rövid élettartama miatt nem kedvelik már annyira (20 év után általában száradni, pusztulni kezd), a nemes nyárak pedig allergiát okozó virágporukkal, szemetelő, vattaszerű termésükkel, és legfőképp potenciális balesetveszélyességükkel okoznak gondot. Ez utóbbi növényeket nem dísznek, hanem haszonfának, fahozamra nemesítették: gyorsan nagyra nőnek de hamar öregszenek: 16 éves korukra terebélyes fák, 18–20 éves korukra viszont már annyira súlyos (vastag), de puha ágrendszert fejlesztenek, hogy a vastag ágak nyáron könnyen letörnek. Ez leginkább szeles időben valószínű, de teljes szélcsend idején szinte kiszámíthatatlanul is előfordul. A lezuhanó vastag ágak összetörik az alattuk parkoló kocsikat, azt pedig elgondolni is rossz, hogy emberekre, játszadozó gyerekekre is ráeshetnek.

Ennek ellenére célszerű lenne újragondolni a nyárak használatát a városfásításban. Sajnos, vannak már ugyanis annyira kedvezőtlen helyek, ahol az Ailanthuson, Celtisen és egyes Populusokon kívül más növény csak igen gyengén fejlődik és 20 (sőt még kevesebb!) év múlva mindenképpen elpusztul. Nem mindegy, hogy ez alatt a rövid idő alatt egy egészséges, terebélyes nyárfa árnyékolja az utcát, vagy pedig egy fejlődésben visszamaradt, haldokló hársfa vagy beteges juhar. (Igaz, hogy az utóbbiakat kisebb költséggel lehet kivágni és eltávolítani, de egy sűrűn lakott városban talán nem ez a legfőbb szempont).

Hogyan csökkenthetők a nyárfák hátrányai (ártalmai) és veszélyei?

1. Oszlopos nyárak ültetésével

  • Az oszlopos nyárak csaknem kivétel nélkül porzós virágúak, ezért a termésük nem szemetel. (Porzós: P. nigra ’Italica’, P. alba ’Pyramidalis’, P. simonii ’Fastigiata’; termős: P. nigra var. thevestina és néha a P. × berolinensis, ezért e két utóbbi nem javasolható.)

  • Az oszlopos nyárak általában nem annyira balesetveszélyesek, mint a többi nyár. Oldalágaik ugyanis vékonyabbak, és csak akkor törnek, amikor már elszáradtak. (Ilyenkor amúgy is el kell azokat távolítani).

2. Nemes nyárakból egyes porzós fajták telepítésével, később pedig rendszeres metszésével, majd időben történő kivágásával. Ez természetesen többletköltség az ápolás során, de néha megéri a gyors árnyékolás miatt.

3. Léteznek már olyan nyárak is, amelyek viszonylag gyorsan nőnek, de elég sokáig (40–60 év) élnek és nem, vagy alig válnak balesetveszélyessé. Ezek többnyire a Populus alba és annak rokonfajaiból és hibridjeiből nemesített fajták.

Egyes Salix fajok és fajták – füzek. A fatermetű füzek, különösen a Salix alba zárt koronájú fajtái (mint a holland ’Liempde’ vagy a magyar ’Bédai Egyenes’) a nyárak előnyeivel és hátrányaival rendelkeznek. A súlyosbodó környezeti ártalmak miatt érdemes lenne fásítási szerepüket újragondolni és kipróbálni..

Két fa, ami némi csalódást okozott a magyar városfásítóknak

Az 1950-es évek végén és az 1960-as években „török mogyoró és ezüsthárs korszakot” jegyezhettünk a városfásításban. Abból kiindulva, hogy ez a két faj a nálunk melegebb klímájú Dél-Európából származik, mindkettőt nagy mennyiségben ültették a városi utak mentén. Bár a fák a kisebb városokban jól megeredtek és ma is szépen fejlődnek, a szárazság- és várostűrésükkel kapcsolatos reményeket nem teljesen váltották be.

A török mogyoró (Corylus colurna) valójában a délkelet-európai és kis-ázsiai tölgy- és bükkerdők alsóbb koronaszintjében él vadon. Akkor fejlődik jól, ha bokorfaként tőből ágasan növekedhet. Igen megsínyli, amikor a faiskola védett állományából a városi utcák mellé kiültetve a törzsét hirtelen nagy hőingadozások érik. Az más kérdés, hogy az idősebb fák ehető termését a gyerekek (de a felnőttek is) előszeretettel leszedik a fáról, vagy összegyűjtik az útburkolatról, ahová az lehullik. Forgalmas utak mentén ez balesetet okozhat.

Az ezüst hárs (Tilia tomentosa) kétségtelenül a leginkább szárazság- és melegtűrő a hársak közül. A korábban említett fafajokhoz képest azonban csak mérsékelten várostűrőnek bizonyult. A többi hárshoz hasonlóan, ez a faj is érzékeny a talaj sózására: a forgalmas utak mentén a levél széle nyár végére megperzselődik, súlyosabb esetekben pedig idő előtt lehullik. (A többi hárs közül a Tilia × euchlora, T. cordata ’Savaria’, és a T. flavescens ’Glenleven’ bizonyult hasonlóan ellenállónak, míg a T. americana, T. cordata, T. platyphyllos csak Magyarország hűvösebb és csapadékosabb részén fejlődik szépen.)

A fák várostűrésének feltételezett növényföldrajzi okai és buktatói

Az előző felsorolásból két körülmény érdemel külön figyelmet:

  • A leginkább várostűrő fafajok többsége nem őshonos a Kárpát-medencében, sőt Európában sem.

  • Meglepően sok közöttük a vízparti (ártéri) növény.

Ebben az alfejezetben ennek feltételezett okait tárgyaljuk.

Őshonos kontra külhonos növények problémaköre.

Újabban a különböző „zöld” mozgalmak egyre erőteljesebben szorgalmazzák az őshonos növények alkalmazását a városi zöldfelületeken.

Indokaik:

  • az őshonos növények jobban illenek a tájba,

  • jobban alkalmazkodnak a helyi körülményekhez,

  • élőhelyet nyújtanak a helyi rovar- és madárvilágnak, ezáltal

  • lehetővé teszik a természetközeli városi biotópok kialakulását.

A tapasztalat (és az első részben ismertetett példák sora) viszont azt mutatja, hogy a városi ártalmakat legjobban tűrő növények többsége a külföldről (más országokból, főképp pedig más kontinensekről) behozott fajok közül kerül ki.

Ennek két fő oka van:

1. Az egész Föld genetikai készlete gazdagabb, mint egy szűk területé (pl. a Kárpát-medencéé): nagyobb belőle a választási lehetőség.

2. A másik, talán még fontosabb ok, hogy a mag formájában importált külhonos növények behozatala során azok kártevőit és kórokozóit jórészt még nem hoztuk be (ott maradtak az őshazában). Ezeknek a növényeknek ezért az új termőhelyen egyelőre nincsenek ellenségeik, következésképp egészségesek maradnak. Ennek környezetvédelmi szempontból kétségtelenül hátránya, hogy nem adnak termőhelyet az őshonos rovar- (és az azt fogyasztó) madárvilágnak. Nagy előnyük viszont, hogy természetes kártevők híján jobban fejlődnek és nem okoznak növényvédelmi problémát. (Nem kell őket permetezni.)

A városi zöldfelületeken az őshonos és a külhonos növénycsoportnak egyaránt létjogosultsága van, de csak a megfelelő helyen:

A véderdőkben és a nagyobb parkokban célszerű, ha természetközeli növényegyüttesek összeállítására törekszünk, minél több őshonos növénnyel. Itt a nagy terület és a viszonylag jó termőhely miatt a növények el tudják tartani az azokat fogyasztó rovar- (és állat-) világot, és idővel egy egészséges biológiai egyensúly is kialakul.

A nagy forgalmú és stresszhatásokban bővelkedő városi utcafák rendeltetése viszont nem a hernyók-lepkék-madarak eltartása, hanem az ember védelme: az árnyékolás, a levegő tisztítása, a por megkötése, a zaj mérséklése. Itt a fák élettanilag legyengültek, ezért „sérülékenyebbek”, érzékenyebbek minden további káros behatással szemben: a kártevők megjelenése és elszaporodása végső pusztulásukat okozhatja. Ellenük, ha szükséges, rendszeresen védekezni kell: permetezéssel, metszéssel vagy egyéb mesterséges (és költséges) módon. Ha mindent tekintetve veszünk, az utca mentén még mindig az az inkább környezetbarát megoldás, ha olyan (nem őshonos) fákat ültetünk, ahol nincsen szükség az (emberre is ártalmas) vegyszeres növényvédelemre.

Természetesen ez a megoldás egyben potenciális veszélyt is jelent. A nemzetközi tranzitforgalom (áruk és emberek szállítása) mai szintjén bármikor behurcolhatjuk az eddig ellenség nélküli egzóta fajok valamely veszedelmes kártevőjét vagy betegségét. Amennyiben ez bekövetkezik, a behurcolt kártevő (betegség) az új környezetben (egyelőre saját természetes ellenségei nélkül) járványszerűen felszaporodik és a monokultúrás fasorokon végigterjedve rövid idő alatt nagy károkat okozhat. Jó példa volt erre az 1950-es években az amerikai fehér szövőlepke (Hyphantria cunea), az 1970-es évek végétől az eperfapajzstetű (Pseudaulacaspis pentagona), vagy napjainkban a vadgesztenyelevél-aknázómoly (Cameraria ohridella) megjelenése és rohamos elterjedése. Az ismét más kérdés, hogy egy idő után ezek természetes ellenségei is megjelenhetnek (pl. a különböző fürkészdarazsak, vagy a kártevőt megbetegítő gombák-baktériumok). Ilyen esetben az új kártevő fokozatosan visszaszorul és egy idő után „együtt él” a károsított növénnyel, annak teljes elpusztítása nélkül. (Növényvédelmi szaknyelven: lefut a gradációja).

A vadgesztenyelevél-aknázómoly természetes ellenségei déli hazájukból fokozatosan felfelé haladva ugyancsak megjelentek már Magyarországon. Elképzelhető ezért, hogy ez a tömeges lombhullatást okozó kártevő lassan visszaszorul majd. A folyamatot meggyorsíthatjuk az illető rovarkártevő természetes ellenségeinek mesterséges megtelepítésével (biológiai védekezés), valamint olyan szelektív vegyszeres és mechnaikai növényvédelemmel, ami a kártevőt jórészt elpusztítja, annak ellenségeit viszont megkíméli.

A vízparti fafajok várostűrésének látszólagos ellentmondásossága

A termőhelyi analógiák alapján azt feltételezhetnénk, hogy a száraz és meleg termőhelyek növényei jól tűrik a nagyváros körülményeit, a vizes-nyirkos termőhelye lakói viszont nem. (Magyarországon az 1950-es és 1960-as évek városi fafajmegválasztása ennek szellemében történt és több esetben csalódást okozott.) Mint a korábbi felsorolásból láthattuk, valójában ez egyáltalán nem így van: a jó várostűrő fák között egyesek száraz vidékekről származnak, mások viszont kimondottan vízparti társulásokban élnek. Ez utóbbi csoportba tartoznak pl. a nyárak és a fűzek. Néha egy nemzetségen belül az a faj bizonyult a nagyvárosi utcafásításban a legedzettebbnek, amelyik a leginkább vizes területről, és az a legkényesebbnek, ami a legszárazabb területről származik. (Lásd pl. Fraxinus angustifolia subsp. pannonica kontra F. ornus.)

A látszólagos ellentmondás okai:

1. A vízparti fák többsége pionírnövény, nagy tűrőképességgel az élettelen környezet szélsőségeivel szemben.

2. A vízparti fák a természetben általában nem azért élnek a vizes-nyirkos termőhelyen, mert igénylik a magas vízállást, hanem inkább azért, mert elviselik azt. A jobb termőhelyekről (ahol a víz elegendő, de sohasem túl sok a talajban) kiszorítják őket az igényesebb (és ezért tovább is élő, magasabbra növő) fajok. Nos, a nagyvárosi termőhely sokszor csak az ilyen mindent elviselő „száműzöttek” számára alkalmas.

3. A vízparton az áradások idején a magas vízállás levegőtlenné teszi a talajt és ezáltal gátolja a gyökerek működését, ideértve magát a vízfelvételt is. Ilyenkor a fák tulajdonképpen élettani szárazságtól szenvednek. Hiába van rengeteg víz a talajban, a gyökérzet nem tudja azt felvenni. Ha viszont az élettani szárazságot elviselik a vízparti fák, akkor a tényleges fizikai szárazságot is el kell hogy viseljék. Erre a gyakorlat számos példával szolgál: szépen növő szomorúfűzekkel, jegenyenyárakkal találkozunk olyan száraz homokos vagy dombvidéki parkokban is, ahol a talajvíznek nyoma sincsen.

4. A városokban a forgalmas utak-utcák mentén a leburkolt felületű és a járművek okozta vibrációtól összetömörődött talaj nem csak száraz, de levegőtlen is. A szárazságtűrő fák-cserjék általában köves vagy homokos területeken élnek, gyökereik rendkívül levegőigényesek. Levegőtlen talajban nem tudnak mélyre hatolni és a kevés vizet a növény számára megkeresni. A városi utcák mentén elültetve ezért szárazság- és melegtűrésük ellenére jobban szenvednek és gyengébben fejlődnek, mint azok a vízparti fák, melyek gyökerei hozzászoktak a talaj levegőtlenségéhez. A vízparti fáknak sokszor a lombozata is alkalmazkodik az élettani szárazsághoz. A levelek felszíne gyakran viaszos (nyárak), vagy a fonákát ezüstös szőrzet védi a párologtatástól (fehér fűz, fehér nyár). Vészhelyzetben a légcsere-nyílások bezárulnak, ezáltal a párolgásos vízveszteség a minimálisra csökken.

Az 1–4. pontok tanulsága: Analógiákat vonni nem lehet, és az őshonos vegetációt szolgaian másolni (bármilyen kívánatos is lenne) nem célszerű.

Sétálóutca, bevásárlóközpont

A város vagy a városnegyed egyik legreprezentatívabb része, mondhatni „kirakata” a sétálóutca és a bevásárlóközpont. Műszaki megoldása igényes és meglehetősen költséges. A személyforgalom nagy, tempója kényelmes. Mindez a helyhez illő reprezentatív növényanyagot és a tartós szemlélőt is lekötő, aprólékos kidolgozást kíván.

A potenciális ökológiai viszonyok kedvezőtlenek: városklíma, száraz, szennyezett levegő, hatalmas burkolt felületek, nagy emberi igénybevétel (kártétel), de a fenntartás intenzív. Rendszeresen gyomlálnak, és szükség szerint öntöznek. A talaj is zömében máshonnan odahordott és elvileg jó minőségű termőföld.

A gyökérzet szellőzésének, víz- és levegőellátásának javítása utcai sorfáknál. a) a beásott „drénplast” műanyag cső (tartálykocsikból öntözve); b) csepegtető altalajöntözés; c) burkolatba épített szellőzőaknák; d) úttest szélén elhelyezett víznyelő; e) a zöldsáv lemurvázása; f) a zöldsáv fedése grünbeton elemekkel (parkolóutcában). Megjegyzés: Az a)–b) megoldások a víz mesterséges pótlását, a c)–f) a burkolat, a járda és az úttest csapadékvizének jobb hasznosodását segítik elő (Rajz: Földi H.)

A gyökereknek szükséges nedvességet és tápanyagot tehát nagyjából sikerül mesterségesen biztosítani, a levelek számára a párát és a tiszta levegőt viszont nem. Általánosságban tehát elmondhatjuk, hogy a sétálóutcába jó tápanyag- és vízellását igénylő anyagot célszerű tervezni, kerülni kell viszont a páraigényes vagy a levegő szennyezettségére érzékeny fajokat.

Mindez elsősorban a lágy szárúakra és a cserjékre vonatkozik. A fák sokkal mélyebben gyökeresednek, mint a talajterítés, és több nedvességet igényelnek, mint amennyit öntözéssel adni tudunk. A méretükkel egyenes arányban alkalmazkodni kell a potenciálisan kedvezőtlen ökológiai viszonyokhoz.

A faj- és fajtamegválasztásnál vegyük tekintetbe azt is, hogy a sétálóutca bejáratánál (a járműforgalommal határos részen) a legkedvezőtlenebbek az ökológiai viszonyok. Tekintetbe kell továbbá venni az utcát határoló épületek tájolását, magasságát, és az ennek megfelelően alakuló szélterelő szerepét és árnyékvetését.

Mint már említettük, a növényanyagnak nagy díszértékűnek kell lennie. Kerüljük a szerény küllemű cserjéket (még ha igénytelenek is). Az egész évi használat miatt folyamatos díszről kell gondoskodni. Ezzel az évszakok változását is jól jelezhetjük.

A tű- és lomblevelű örökzöldek aránya magas: 50% fölötti is lehet. Elrendezkedésüknél ügyeljünk arra, hogy egy-egy csoporton belül egyértelműen vagy a lombhullatók, vagy pedig az örökzöldek váljanak hangsúlyossá.

Az intenzív dísz végett feltétlenül szükség van az egynyári virágokra, esetleg még évelőkre is.

A növénytelepítés műszaki megoldása szempontjából a sétálóutcában a következő főbb kerttechnikai megoldásokkal találkozhatunk:

  • a talajszintben kialakított, összefüggő zöldfelületek,

  • a burkolatba ültetett fák,

  • kiemelt növénykazetták,

  • virágágyak, kőedények.

A talajszintben kialakított, összefüggő zöldfelületek. Ökológiailag ezek a legkedvezőbbek, különösen, ha a burkolatról elfolyó vizet (vagy annak egy részét) is ide tudjuk vezetni. Mivel a gépi kaszálás megoldható, itt mód van az összefüggő gyepfelületek képzésére is. Kialakításuk során – a funkcionális és esztétikai szempontokon túl – gondolni kell az öntözés megoldására, valamint a nagy gyalogosforgalomból adódó áttaposás meggátlására.

Az áttaposást vagy összefüggő rendszert adó cserjetelepítéssel (szükség esetén tövisekkel is) vagy pedig a szegély kiemelésével gátolhatjuk meg. A 20 cm-es kiemelés általában már elegendő. Ez utóbbi esetben a szegély szélessége is legalább 20 cm legyen, hogy arra a fűkasza egyik kerekét rátéve, a gyepfolt szélét is nyírni lehessen.

A burkolatba ültetett fák. A sétálóutcában a burkolatba ültetett fák kerülnek a legkedvezőtlenebb viszonyok közé. Gyökerük a leburkolt talajban kevés vízhez és levegőhöz jut, ugyanakkor lombjukat a növény nélküli környezet fokozott párologtatásra kényszeríti, törzsük pedig ki van téve (különösen fiatalon) a nagy gyalogosforgalomból eredő fizikai károsításnak. Érthető ezért, hogy erre a célra elsősorban a városi utcák fásításánál felsorolt, edzett fajok az alkalmasak. Mivel itt járműforgalom gyakorlatilag nincs, felhasználhatjuk a kisforgalmú kisvárosokba javasolt fákat is. A fák számára legalább 1,5 m átmérőjű tányérról kell gondoskodni, megfelelő rácsozattal ellátva. Vízellátásuk érdekében a burkolat lejtését úgy kell megoldani, hogy az elfolyó vizet a fák tövéhez vezesse. Igaz, hogy így télen a sós hólé is idegyűlik, de azt a tavaszi, nyári esőzések többé-kevésbé felhígítják és kilúgozzák.

Fatörzsvédelem nagy gyalogosforgalmú burkolt tereken. a)–b) íves műkő elemekkel; a = rossz, b = jó megoldás; c) faveremráccsal és felső korláttal. Fontos, hogy a burkolat a fák tövéhez lejtsen. A víz beszivárgását a rács alá terített kavicsréteg segíti (Rajz: Földi H.)

A fizikai védelem érdekében a fákat gyakran íves műkő elemekből összerakott, kiemelt gyűrűkbe ültetik. Ezek a csonka kúp alakú, műkő idomok igen mutatósak és elég hatásos védelmet adnak a kitiprás, kitördelés ellen. Fennáll azonban annak a veszélye, hogy nem engedik a felszíni vizeket a gyökerekhez folyni, és így mesterségesen száraz viszonyokat teremtenek. Márpedig egy nagyra növő fának sosem elég az a víz, amit az öntözéstől kap. Az ilyen műkő gyűrűk körül ezért feltétlen építsünk víznyelőket a burkolatba. Erre bemutatunk néhány megoldást.

A védelem másik hatékony módja, ha a fák törzse köré ízléses és masszív korlátot tervezünk. A növény szempontjából ez előnyösebb, mivel tányérja így a burkolat szintjében maradhat, és összegyűjti a vizet.

Kiemelt növénykazetták, kőedények, virágágyak. Ezek az alkalmazási formák nemcsak a sétálóutcára, hanem a város egyéb reprezentatív pontjaira is jellemzőek. Növényanyagukat ezért önálló fejezetek tárgyalják.

A kiemelt növénykazetták olyan alacsony oldalfalakkal határolt növénytelepítési egységek, amelyeknek terepszintje legalább 40 cm-rel az útburkolat, illetve a járda fölé emelkedik. A város nagy gyalogosforgalmú pontjain találkozunk ilyen megoldásokkal: vasútállomások, autóbusz-pályaudvarok környékén, sétálóutcákban, bevásárlóközpontban, metróállomásoknál.

Kialakításukat részben a növények védelme (áttaposás), részben a forgalom terelése, részben pedig az egyéb funkcionális célok indokolják. Területük, a zöldfelület szétszabdaltsága miatt, általában nem haladja meg a 100 m2-t, de legtöbbször csak 5–20 m2 között van.

Csöpögtető altalajöntözés kiemelt növénykazettában (Rajz: Szügyi E.)

Műszaki megoldásuknál a következőket kell tekintetbe venni.

1. Ilyen kazettákat többnyire egy már korábban leburkolt utca vagy tér rendezésekor alakítanak ki. Eléggé elterjedt az a helytelen gyakorlat, hogy itt a növénykazettákat egyszerűen ráépítik a régi burkolatra. Ez utóbbi azután egyrészt megakadályozza, hogy a fák, cserjék gyökerei mélyre hatoljanak, másrészt az öntözésnél vízelvezetési gondokat is okoz. Külön ki kell ezért térni a tervben arra, hogy a kazetta alatti burkolást feltörjék, biztosítva így a kazetta és az altalaj közvetlen kapcsolatát.

2. A kazettákat jelenleg többnyire tömlővel öntözik, ugyanis szórófejek kihelyezésére a kis terület miatt nincs mód. Ez a munkaigényes és nehézkes eljárás megtakarítható, ha a kazettákat automata öntözőberendezéssel látjuk el.

A csöpögtető vagy szivárgó csövek elhelyezését rajzon mutatjuk be. A csövek kb. 40 cm mélyen, egymástól 1–1,5 m távolságrafussanak, rajtuk 1–1,5 méterenként elhelyezett csöpögtető testekkel. Alájuk 20–30 cm széles fóliateknőt fektessünk, ami összegyűjti a kicsöpögő vizet, majd kapilláris úton gondoskodik az egész gyökérzóna egyenletes átnedvesítéséről. Az üzemeltetéshez 0,6–0,8 bar víznyomás kell, egy 1/2 collos nyomáscsökkentő kb. 380 fm csöpögtető csövet tud kiszolgálni.

A növénykiültetést úgy kell megtervezni, hogy minden különálló kazetta vagy kazettacsoport egy önmagában is teljes növénykompozíció, szinte egy „nagyméretű virágtál” legyen. Összeállításakor ezért be kell tartani néhány alapszabályt.

a) A kazetta szélessége és a teljesen kifejlett növényekkel együtt mért magassági aránya 1:1,6 körül az optimális (aranymetszés).

b) A kazetta tömege és a beültetett növénytömeg egymással arányos legyen. Ez egy 60 cm körüli magasságú és 4–6 m széles kazettánál kb. 1:2, e fölött már túlságosan zsúfolt. A kazetta magasságának csökkenésével a növénytömeg aránya növekszik és viszont.

Tömegarányok alakulása 40 cm magas kazettában (Rajz: Szügyi E.)

c) Az összeállítást mindig a hangsúlypontok kialakításával kezdjük. Ide viszonylag nagyméretű és uralkodó jellegű növénycsoport kerüljön, aminek a többi növényt méretben egyértelműen alárendeljük.

d) A kisebb kazettában általában egy, a 4–5 m-nél nagyobbakban kettő vagy ennél több hangsúlyos pontotis kialakíthatunk. Erre a célra jól felhasználhatók a mandzsu juhar (Acerginnala), a gömbjuhar (Acer platanoides ’Globosum’), a selyemakác (Albizia julibrissin), anyírfa, a júdásfa (Cercis), a telt virágú díszgalagonyák, az edzettebb berkenyék, a csörgőfa, a rózsás akác (Robinia hispida), a fává nevelt aranyeső (Laburnum) ésecetszömörce (Rhus typhina) vagy az igényes fehér liliomfa (Magnolia kobus).

Felhasználhatók erre a célra nagyméretű díszcserjék vagy a száraz levegőt tűrő fenyők is, azok azonban kisebb árnyékot adnak.

e) Az utca hosszában elhelyezett kazetták esetén a vezérnövény lehetőleg azonos legyen, hogy egységesítse az utcaképet.

f) A kazetta legmagasabb növényétől, a vezérnövénytől kisebb-nagyobb ugrásokkal, lépcsőzetesen érkezzünk meg egész a gyepszintig, illetve egy-két csüngő növénynyel a járda szintjéig. Az így egymás elé (és egymás alá) telepített növények magasságkülönbsége legalább 40 cm legyen. Az ennél kisebb különbségek elmosódnak. Jó, ha a szomszédos növényfoltok nemcsak méretben és alakban, de levélszínben vagy levélszabásban is elkülönülnek egymástól. Hatásosan alkalmazhatók az erős szín- és formakontrasztok.

g) A hangsúlyos pontok elhelyezése értelemszerűen a téralakítás szabályai szerint történik, összhangban a többi kazettával és az egész környezettel. Az egyes kazettákon belül általában nem a központba helyezzük a vezérnövényt, hanem valamelyik oldal felé eltolva. Az alacsonyabb szintek növényei is szabálytalan foltokban sorakoznak: az ilyen elrendezés természetszerűbb, mint a szimmetrikus, ezért barátságosabban hat. Koncentrikus kialakítást – a kör alakú kazettában – csak akkor alkalmazzunk, ha egy tér középpontját akarjuk igen erősen hangsúlyozni. Más esetben modoros, mesterkélt.

Törzses fa elhelyezése a kazettában. a) alacsony kazettában stabil hatású; b) ugyanez a fa egy magas kazettában a bizonytalanság érzetét keltő; c) a túl nagyra növő fa aránytalan. Nem engedi a kazettát érvényesülni (Rajz: Szügyi E.)

h) A d) pontban felsorolt díszfák közül a magas törzset nevelők (pl. A. platanoides ’Globosum’) elsősorban az alacsony és széles kazettákba valók. Egy ilyen növény egy keskeny, magas kazettában – amellett, hogy ökológiailag sem helyes –, természetellenesen hat, a labilitás érzetét kelti. Ez utóbbi helyen természetesebben mutatnak a stabilan a földre fekvő, szétterülő vagy kúpos alakok.

i) A teraszos elrendezésű kazettáknál gyakran elkövetett hiba, hogy a 40–50 cm-es teraszfalat ugyanilyen magas növények előretelepítésével teljesen eltakarják. Ezzel azután az egész költséges műszaki megoldás értelmetlenné válik („növénytorta”).

A növényanyag megválasztásakor a következőkre kell különösen figyelni:

1. A kazettákba – a helyszűke miatt – csak nagy díszértékű növényeket telepítsünk. Sok legyen köztük az örökzöld a téli díszítés miatt.

Különböző alakú kazetták beültetése. a) négyszög, aszimmetrikus elrendezésben; b) kör, aszimmetrikus elrendezésben; c)–d) kör, szimmetrikus elrendezésben. A c)–d) megoldás erős súlypontképző hatású, könnyen modorossá válik! (Rajz: Földi H.)

2. A kazettákban a gyepet nem lehet nyírni. Helyette talajtakarókat, gyeppótlókat alkalmazzunk, olyan elrendezésben és sűrűségben, hogy az egész felületet kezdettől fogva összefüggő egységbe foglalják. (Megtöltjük a laza térállású fák vagy cserjék közötti részeket is.)

3. Tekintettel az intenzív fenntartásra, az edzettebb árnyéki gyeppótlók napos fekvésben is alkalmazhatók, ha a hely nem túl száraz és meleg.

4. Az egyes cserjefoltok mérete ne legyen kisebb, mint 2 m2.

5. A gyeppótlók közül az agresszív növekedésű kúszócserjéket (Hedera, Lonicera, Parthenocissus) úgy helyezzük el, hogy minél kisebb határon érintkezzenek a többi növénnyel.

Kőedények növényei

Középületek közelében, a belterületi, ún. forgalomterelő szigeteken gyakran helyeznek el kő, beton, fa vagy kerámia virágtartókat, tálakat, vályúkat (ún. planténereket).

Kőedények 1. – 1. Burkolt felületre helyezett római agyagedény, Rudbeckia hirta ’Totó’ fajtával (fotó: Tillyné Mándy A.) 2. Városi tér díszítése különböző anyagú és méretű virágtartó edényekkel. A változatos színű egynyári dísznövények szép kontrasztot adnak a súlypontképző Canna indica és Rudbeckia hirta ’Napfény’ fajtával (fotó: Schmidt G.) 3. Kisméretű műmárvány edény a pad mellett Pelargonium zonale és Pilea microphylla beültetésével (fotó: Szántó M.) 4. Faburkolatú növénytartókban súlypontképző a Canna indica, színharmóniában a rózsaszín Impatiens walleriana és a szegélyként felhasznált Helichrysum petiolare ’Gold’ fajtával (fotó: Schmidt G.) 5. Virágoszlop városi környezetben Impatiens walleriana színek fokozásával (fotó: Schmidt G.)

Kőedények 2. – 1. Vasútállomás díszítése különböző méretű agyagedényekkel. A háttérképző magas növények elé térkitöltő és csüngő növények kerültek: Cleome speciosa, Nicotiana sylvestris, Salvia farinacea, Petunia Surfínia hibridek és Petunia Million Bells hibridek színharmóniája (fotó: Schmidt G.) 2. Belső udvar díszítése kiültetett lomblevelű cserjékkel, évelőkkel és edényes növényekkel: Pelargonium zonale, P. peltatum (fotó: Schmidt G.) 3. Mediterrán hangulat, a kávéház teraszára kihelyezett edényes pálma: Trachycarpus fortunei (fotó: Tillyné Mándy A.) 4. A dézsába ültetett Thuja occidentalis ’Smaragd’ tövében a csüngő Plectranthus coleoides szépen takar (fotó: Tillyné Mándy A.)

A beültetés alapelvei

Az edények beültetésekor kerüljük a teljesen azonos magasságú növényeket (egyhangúság). Formailag itt az aranymetszési pont ismerete lehet segítségünkre az adott magasságú vázákhoz a magasságban legarányosabb növény kiválasztásához. Ennek megfelelően a növény magassága mindig két egységgel több legyen, mint a váza magassága, pl. 40 cm váza, vályú, 60 cm növény. Egy edényen belül több növényt is elhelyezhetünk, néhány magasabbat ültetve egy oldalra, jó térhatást kapunk.

A szemmagasságot megközelítő tálakba csüngő, elhajló szárú növényeket ültessünk, az alacsonyabb edényekbe felfelé törő, laza ágrendszerűeket. Csüngő fajok a Petunia pendula, Verbena hibridek.,Lobelia erinus, Pelargonium peltatum; feltörőek a Heliotropium, Dahlia, Salvia splendens stb.

Az edények mérete és kialakítása

Általános elvként elfogadhatjuk, hogy minél nagyobb egy edény, annál jobban érzik a növények magukat benne. Határt szab viszont a méretnek az edény és a benne lévő földkeverék súlya (mozgathatóság). E korlátok miatt igyekeznek minél laposabb, 25–30 cm mély edényeket használni, ami az egy- és kétnyári virágok számára még megfelel.

Növénytartó edények elhelyezése és beültetése. 1. Cotoneaster dammaeri ’Major’; 2. Cotoneaster divaricatus; 3. Hypericum calycinum; 4. Berberis thunbergii ’Atropurpurea’; 5. Symphoricarpos × chenaultii; 6. Fraxinus ornus ’Mecsek’ 7. Nerium oleander (Rajz: Szügyi E.)

A fás vagy fásodó szárú növényeket feltétlenül nagyobb méretű edényekbe ültessük, hogy mélyebb termőtalajba kerüljön a gyökerük. Télen az edényekben teljesen átfagy vagy kiszárad a talaj, így az örökzöldek gyakran elpusztulnak. Ezért is indokolt az egynyáriaknál megfelelő, 25–30 cm mélység helyett e célra 45–60 cm mély kőtálakat, vályúkat, dézsákat használni. A vízelvezetésről minden esetben gondoskodnunk kell, az edények alján több lyukat hagyva. Sajnos a hazai típusok meglehetősen egyhangúak. Ráadásul ezeket legtöbbször egy sorba helyezik ki, mintegy útszegélyként, és gyakran takarékossági szempontból igen távol kerülnek egymástól. Sokkal hatásosabb az egymáshoz illeszthető, különböző magasságú, alapterületű edények elhelyezése, ezekben a jól megválasztott növényanyag valóban a dekoráció feladatát tölti be.

A kőedények földkeveréke

A talaj levegős, de jó víztartó képességű legyen, és folyamatosan kell gondoskodni a tápanyagról. Az egy- és kétnyári növényeknél – ha szükséges – évente cserélhetjük a talajt, de a fás szárúaknál 6–10 évig kell megfelelő támaszt nyújtaniuk. Legmegfelelőbb a tőzeg alapú keverék, amelyhez kéreg, gyepszintföld és érett marhatrágyaföld keverhető. Az edények aljára durva szemcséjű kavicsból vízelvezető réteget tegyünk. A virágtartó edényekbe feltétlenül konténerben előnevelt növényeket ültessünk, így a gyökeresedés könnyebb.

A kőedényekbe ültethető növények

A virágtartó edényeket legtöbbször egynyári és ezt követően kétnyári dísznövényekkel ültetik be. Kétségtelen, hogy ez a növényalkalmazás adja a legszínesebb dekorációt, de egyben a legdrágább is, mivel évente többször kell cserélni a kiültetett növényeket (kipusztulás, lopás, elvirágzás). Ezért sok helyen áttértek a lomblevelű vagy pikkelylevelű örökzöldek, talajtakaró cserjék, félcserjék alkalmazására.

Félcserjék kiültetését műkő edényekbe már több helyen megpróbálták: levendula (Lavandula angustifolia), orvosi zsálya (Salvia officinalis), cipruska (Santolina chamaecyparissus) stb. Jól használhatók, de elvirágzás után a vegetatív részig, illetve háromévenként nyugalmi időszakban a fás részig kell ezeket visszavágni, hogy ne dőljenek el. Alkalmazásuk különösen műemlék jellegű épületek közelében indokolt, ahol a középkori vagy mediterrán hangulatot kívánjuk megteremteni.

A télizöld félcserjék közül Budapesten a Hypericum calycinum és a Vinca major ’Variegata’-val találkozhatunk. Tapasztalatunk az, hogy a taposásból, lopásból eredő kár nagyobb, mint a növények természetes pusztulása.

Díszfák, díszcserjék esetében a tűrőképesség mellett a méretarányokat tartsuk szem előtt: magasba törő, merev szárú, nagyobb zöldtömeget adó növények mellé (súlypont) lecsüngő, elhajló szárú növényeket telepítsünk (ellensúlypont). Súlypontképző lehet a tiszafa (Taxus baccata), az örökzöld bangita (Viburnum rhytidophyllum), ababérmeggy (Prunus laurocerasus ’Schipkaensis’) stb. Ellensúlypontot jelentenek a madárbirsfajok és -fajták (Cotoneaster × suecicus ’Skogholm’), a nehézszagú boróka (Juniperus sabina ’Tamariscifolia’), a borostyán (Hedera helix).

A két „építőelem” közé töltőanyagként nagyon sokféle „töltőcserjét” felhasználhatunk, pl. madárbirsfajok és -fajták (Cotoneaster microphyllus), mirtuszlonc (Lonicera nitida ’Elegant’, L. pileata), örökzöldsóskaborbolya fajok (Berberis verruculosa, B. julianae), mahónia (Mahonia aquifolium) stb. Tűrőképesség szempontjából a következő táblázatban ökológiai igény, tűrőképesség és esztétikai érték alapján választottuk ki a kiültethető növényeket (l. a következő táblázatot).

Kőedények növényei

Kőedények növényei táblázat folytatása

Kőedények növényei táblázat folytatása

Kőedények növényei táblázat folytatása

Kőedények növényei táblázat folytatása

Nagyobb tálak, kőágyak tervezésekor is legyenek vezér-, háttér és lazítónövényeink, ne féljünk az ismétlődésektől, a nagyobb, egységes (megnyugtató) felületek kialakításától. Néhány növényünk kifejezetten szereti a tömeges kiültetést, pl. a Hedera helix, a Mahonia aquifolium. Mások, éppen ellenkezőleg, egyedileg fejtenek ki nagyobb díszítő hatást, pl. a Viburnum ’Pragense’, a Taxus baccata ’Fastigiata’, a Thuja occidentalis ’Smaragd’.

A fadézsákban kihelyezett lombhullató díszfák, a legtűrőképesebb fajok kivételével, ecetfa (Rhus typhina), bálványfa (Ailanthus altissima), a páfrányfenyő (Ginkgo biloba) díszítőértéket még megfelelő gondozás mellett sem mindig mutatnak.

Az évelő dísznövények közül a sziklakertbe is ültethető, sekélyen gyökeresedő fajok, fajták közül választhatunk. Sajnálatos, hogy évelő sziklakerti növényeink közül nagyon kevés fajjal próbálkoznak, pedig elképzelhető, hogy a következő fajok kőedények kiültetésére is beválnának: ternye (Alyssum saxatile), ikravirág (Arabis caucasica), japán üröm (Artemisia schmidtiana), bőrlevélfajok és -fajták (Bergenia) félárnyékba; madárhúr (Cerastium tomentosum), pünkösdi szegfű (Dianthus plumarius), deres csenkesz (Festuca pallens), árnyliliom (Hosta lancifolia) félárnyékba; tatárvirág (Iberis sempervirens), macskamenta (Nepeta faassenii), ligetszépe (Oenothera suffruticosa), kőtörőfű (Saxifraga arendsii) árnyékba; varjúhájfélék (Sedum reflexum, S. spectabile, S. spurium, S. sediforme), szürke veronika (Veronica pallens).

Érdemes azon gondolkodni, hogy növelik-e a díszítő hatást a cserjék közé beültetett egynyári dísznövények. A színek harmonikus illeszkedésére itt nagyon vigyázzunk. A Salvia splendens, a Tagetes erecta, T. patula fajták, a magasabbak közül a Rudbeckia hirta, a Celosiaargentea élénkítő hatásúak, de túlságosan rikító színűek. Helyesebb a pasztellárnyalatú fajok, a Salvia farinacea, a Petunia hybrida Multiflora rózsaszín, az Impatiens walleriana színkeverék stb. alkalmazása. Levéllel díszítők közül a virágcsalán (Coleus hibridek) és a Perilla frutescens ajánlható.

A kőedények ápolása

A kőedények ápolása nagyobb gondot igényel, mint a virágágyaké: öntözés, gyomlálás, talajlazítás és téli talajtakarás. Télen fenyőgallyal takarjuk a kőedények lágyszárú növényeit, így még díszítenek is.

A felsorolt gondozási munkák kiegészülnek a pótlással és a növényvédelemmel. Ahol a biztonságos növényvédelemről nem tudunk gondoskodni, kerüljük a pajzstetű-, a levéltetű-, a lisztharmatérzékeny növények kiültetését (Euonymus, Juniperus, Sorbus, Mahonia stb.). Télen, fagymentes időszakban öntözni kell, hiszen a szilárd burkolatra kihelyezett kőedények talaja nem jut kapilláris vízhez. A díszítőérték gyors elérésére általában a szükségesnél több növényt helyeznek el a virágtartó edényekbe. Ennek következménye, hogy az erőszakosabb növények elnyomják a gyengébb, lazább ágrendszerűeket. Például a kiültetett Euonymus nana,E. fortunei var. radicans eltűnnek, majd kipusztulnak a Cotoneasterek, Berberisek szomszédságában. Sajnos az is gyakori, hogy túl sok fajjal, fajtával dolgoznak. Viszonylag kisméretű edénybe (60 × 30 × 30 cm) hat-nyolc fajt is telepítenek.

Dézsákba ültetett télikerti növények

Sétáló utcák, burkolt felületű terek díszítésére szívesen használunk dézsás télikerti növényeket. Ezek a különleges formájú egzotikus növények a mediterrán, szubtrópusi területekről származnak, nálunk fagyérzékenyek. Ősztől védett helyen ún. télikertben, hidegházi körülmények között 10 °C hőmérsékleten teleltetjük, majd tavasszal metszés, talaj-tápanyag-utánpótlás, szükséges növényvédelmi permetezés elvégzése után visszük szabadba a növényeket. Az érzékenyebb fajokat fokozatosan szoktatjuk a fényhez, szabad levegőhöz, az edzettebb, tűrőképesebb fajokat azonnal végleges helyükre állíthatjuk, pl. Nerium oleander. A keskeny sétálóutcákban gyakran mélyárnyékba kerülnek és huzathatás is gyengíti a növekedésüket. Nagyobb burkolt felületű tereken az inszolációs hő okozhat problémát (40–42 °C-os aszfalt). A dézsás növények gondozása megfelelő szakértelmet és odafigyelést igényel. Lehetőleg csoportosan helyezzük el növényeinket, így könnyebben megoldható a rendszeres öntözés, tápanyag-utánpótlás, növényvédelem. Kedvezőtlen körülmények a növények leromlását (lombhullás, kiszáradás) okozzák, ilyen helyen cserélni kell 4–5 hetenként. Mozgatásukhoz megfelelő műszaki felkészültség szükséges (emelőtargonca, szállítókonténer). Nélkülözhetetlenek a dézsás növények a mediterrán hangulatú kertekben, műemlék jellegű parkokban, ezért újabb fajok, -fajták is megjelentek a kereskedelemben és felhasználásban, pl. a kefevirág (Callistemon citrinus).

Térelválasztó növényvályús kiültetések

Növényvályúba ültetett növényekkel térhatároló növényfalakat is kialakíthatunk. Az ilyen térelválasztó vályúkiültetések igen népszerűek a nyári szórakozóhelyek, éttermek szabadföldi teraszain az asztalok elválasztására (az igényeknek megfelelően bármikor átrendezhetők), de a házikert vagy a nagyobb lakóházak teraszának hangulatos határolására is kiválóan alkalmasak.

Növénykiültetés virágtartó faládában (Rajz: Szügyi E.)

Elkészítésük az alábbi módon történik: növényeinket rácsos, kétfalú keretre húzott drótháló közé vagy oldalt lyuggatott fóliazsákba töltött tőzeges földkeverékbe ültetjük. Néhány illatos virágú dísznövény vagy gyógynövény beültetésével tehetjük meghitté ezeket a növényegyütteseket: nyári viola (Matthiola incana), szagosbükköny (Lathyrus odoratus), kakukkfű (Thymus × citriodorus). A növényfalak kialakításánál a tájolást is figyelembe vehetjük. Napfényben gazdag déli, délkeleti oldalakra ültessük a porcsinrózsát (Portulaca grandiflora), azáporvirágot (Gazania rigens), északnyugati, északi oldalra a csodatölcsért (Mirabilis), estikét (Matthiola bicornis), holdviolát (Lunaria annua). A futó és kúszó egynyári növényekből egyszerű lécrácsra futtatva ugyancsak jó térelválasztó falakat kaphatunk.

Balkonládák és függőcserepek

Erkélyeken, balkonokon, lépcsőfeljárókon, hidak korlátján már nem csak házikertekben és magánlakások díszítésére, hanem közterületeken is egyre több balkonládát ültetnek be. Ezt a szándékot igyekeznek kielégíteni a növényforgalmazók is, hiszen évről évre egyre több edényes kultúrában tartható faj és fajta jelenik meg választékukban.

Balkonláda. 1. A futómuskátlival (Pelargonium peltatum) beültetett balkonládák pompás látványa kiemeli a terasz (Szeged, Városháza) elegáns megjelenését (fotó: Tillyné Mándy A.) 2. A balkonládába a kerek repkényt mint struktúranövényt (Glechoma hederacea ’Variegata’), a kanálajakot (Diascia barbarae) és a kerti lobéliát (Lobelia erinus) mint főnövényt ültették be (fotó: Tillyné Mándy A.) 3. Rendkívül ellenálló és a városi szennyezett levegőt is jól viseli a lombjával díszítő kakassarkantyú (Plectranthus forsteri ’Marginatus’) (fotó: Tillyné Mándy A.) 4. Az osztrák St. Pöltenben készült képen jól látható, hogy a legtöbb balkonnövény a párásabb, hűvösebb nyarakon gyorsan nagyméretű, feltűnő díszt képes fejleszteni (fotó: Schmidt G.) 5. A függőcserepekbe ültetett balkonnövények intenzív gondozás mellett feltűnő díszt fejlesztenek – akár forgalmas utak mentén is (fotó: Schmidt G.) 6. Magánkertek teraszait a beültetett balkonnövények – megfelelő gondozás mellett – barátságossá és otthonossá teszik (fotó: Schmidt G.) 7. A balkonládába ültetett növények ápolását megkönnyíti az automata öntözőrendszer kiépítése – a vezetékeket a növények hamar eltakarják (fotó: Fekete Sz.)

Balkonládákat és függőcserepeket legtöbbször olyan épületrészekre helyeznek, melyek szélnek kitettek, ahol alacsony a páratartalom, nagy a sugárzás és a városokban a légszennyezés is. Ilyen körülmények között nem minden növény életképes, és amelyik bevált erre a feladatra, annak is messzemenően ki kell elégíteni víz- és tápanyagigényét ahhoz, hogy nagy díszítőértékű növények fejlődjenek a palántákból.

Virágládák típusai, általános jellemzői és elhelyezésük

A balkonládák fából, eternitből, műkőből, kőből, égetett agyagból és műanyagból készülnek. Manapság legelterjedtebbek a műanyag balkonládák, mivel ezek az edények könnyűek és olcsón kaphatók. Hátrányuk, hogy karcolódhatnak és egy vékonyabb falú balkonláda hamar, pár évvel a vásárlás után töredezni kezd. A műkő- és kőedények tartósak, de nehezek, így csak olyan helyre alkalmasak, ahol megfelelő a párkány vagy más támaszték teherbírása. Az égetett agyagból készült edények mázasak vagy kezeletlenek lehetnek. A kezeletlen agyagedényekre kívülről évek során különböző sók rakódnak le. A sókiválás azért jön létre, mert az agyag porózus, szellőző anyagféleség, ezért a talajnedvesség egy része a benne oldott sókkal együtt eltávozik a mikroszkopikus repedéseken keresztül. A víz elpárolog, de a sók kicsapódnak a cserép felszínére. A csúnya kiválásokat drótkefével lehet eltüntetni az edényekről. A kívülről mázas agyagedényeken ez a jelenség nem fordul elő, viszont a mázatlan edények kedvező talajszellőzöttségével nem rendelkeznek. Legjobb hőgazdálkodása a fából készített tartóedényeknek van, így a kiegyenlített hőviszonyok miatt a gyökerek fejlődése optimális a közegben. Mivel a fa hamar bomlik, ezért ezeket a virágládákat – legalább belülről – szenesítéssel vagy vegyszerrel kezelni kell.

Balkonládákból a leggyakrabban 40, 60, 80, 100 és 120 cm hosszúságú méretek kaphatók a kereskedésekben. Természetesen egyes gyártóktól speciális méretű és anyagú balkonládákat is rendelhetünk.

Általános szabály az, hogy minél nagyobb a tartóedény űrmérete, annál szebben növekednek benne a növények. A balkonládák és függőcserepek méretét természetesen a felfüggesztés is befolyásolja, valamint a rendelkezésre álló hely is. A balkonládákat rögzíthető vagy rögzítés nélküli konzolokkal rakhatjuk ki keskeny párkányokra vagy falakra. A függőcserepeket fali támaszon vagy a mennyezetbe fúrt kampókra felerősítve helyezhetjük el. A kampókra a műanyag cserepeket a hozzájuk gyártott függesztő elemekkel, a vázakat pedig láncokkal erősíthetjük.

Ha nagyméretű, nehéz virágládákat vagy függőcserepeket szeretnénk kihelyezni, mindenképpen kérjük ki építész véleményét, nehogy a dekorációs elem balesetveszélyessé váljon!

40 cm hosszú és 15–15 cm mély és széles virágládánál kisebb méretet ne alkalmazzunk, mert ezeknek az edényeknek az űrmérete nagyon kicsi, nem fejlődnek benne szépen a növények. A 60 cm-nél nagyobb ládákat, ha azok műanyagból készülnek, egy vagy több helyen össze kell fogatni, különben a beléjük töltött földmennyiség hatására szétnyílnak vagy deformálódhatnak.

Bárhová helyezzük el a virágládákat, mindenképpen alátéttel célszerű kiegészíteni azokat, így a kifolyó víz a párkányt, burkolatot nem szennyezi, az erkély alatt közlekedő embereket pedig nem zavarja. Az alátét lehet a ládába épített, rápattintós rendszerű, vagy teljesen különálló a balkonládától.

A balkonládák alján különböző méretű, általában kör alakú lyukak találhatók. Ha ezeket gyárilag nem alakították ki, akkor még beültetés előtt néhányat készíteni kell a láda alján. (Egy 60 cm hosszú ládára kb. 3–5 db, 1–2 cm átmérőjű lyukat érdemes kivágni.)

Lakótelepeken, közparkokban és magánkertekben is terveznek beépített növénytartókat a házak díszítésére, ezek általában betonból készülnek. Egy ilyen növénytartó előnye, hogy időálló, viszont hátránya, hogy nem mozdítható és bővíthető. Ezek a vályúk legtöbbször nagy térfogatúak, ebben az esetben a növények közül bátran választhatjuk a nagyobb méretű fajtákat.

Függőcserepek, ámpolnák típusai, általános jellemzői és elhelyezésük

Függőcserepeket öntött műanyagból készítenek, vagy valamilyen (pl. vasból hajlított, vagy falécekből készült) vázrendszer és a belé helyezett betét kettőséből állítanak össze. A műanyag edények alján a kifolyónyílás lehet emelt vagy sima. Az emelt kifolyónyílásnak alátétszerű szerepe van, vizet raktároz a növények számára az edényen belül. A függőcserép-vázba műanyag fólia, legalább a betét alján vízzáró réteggel ellátott szövet vagy kókuszrost betét helyezhető. A fóliabetéteken célszerű nyílásokat kialakítani (ha nem így gyártották azokat), különben az öntözéssel kialakuló pangó víz károsíthatja a beültetett növényeket.

A függőcserepek átmérője tetszőleges, de a 30 cm-nél nagyobb átmérőjű edényeket – azok stabilitása miatt – inkább vázas megoldással valósítsuk meg. 15 cm átmérőjű edénybe már ültethetünk balkonnövényt, de a függőcserép pici űrtartalma miatt csak kisebb termetű fajtákat (pl. Sanvitalia procumbens – tömpevirág, Erigeron karvinskianus – apró somkóró, Convolvulus sabatius – kék szulák) ültethetünk bele, és gyakran kell öntöznünk a növényt, akár naponta többször is.

A beültethető növények száma

Az edény, láda méreteitől függ a benne elhelyezhető növények száma is. Egy 15×15×60 cm-es ládába legfeljebb öt, átlagos növekedésű palántát ültessünk (pl. Pelargonium zonale – kerti muskátli, Verbena – verbéna, Begonia cucullata – mindignyíló begónia). Félgömbhöz hasonló alakú függőcserepekbe 30 cm-es átmérőig csak egy, 40 cm átmérőjűbe 2–3 palánta kerüljön. Egy 50 cm-es átmérőjű edénybe viszont a beletöltendő földmennyiség megnövekedése miatt akár már 6–8, közepesen gyorsan fejlődő palántát is ültethetünk. Ha sok növény kerül az edényekbe, azok növekedésükkel előbb-utóbb akadályozzák egymást, akár a fajták pusztulását is okozhatja a „túlültetés”.

Balkonnövények csoportosítása és alkalmazása

Virágládákba és függőcserepekbe leginkább nagy díszítőértékű egynyári dísznövényeket ültetnek, melyeket balkonnövénynek nevezzünk. Közös jellemzője ezeknek a növényeknek, hogy gyorsan növekednek, fokozott a víz- és tápanyagigényük.

A balkonnövényeket különbözőképpen csoportosíthatjuk. Termet szerint csüngő vagy álló habitusúakat különböztethetünk meg, melyek között átmenetet képviselnek a terpedtek, pl.: BegoniaCharisma ’Coral’ (begónia), Cuphea llavea (puzdravirág), Mentha suaveolens ’Bicolor’ (almaillatú menta). Ez utóbbi csoport hajtásai kezdetben felállnak, majd a saját és a virágok súlyától csüngővé válnak. A leomló hajtásrendszerű növények közül a legjelentősebbek a Verbena (kerti vasfű), Petunia (kerti petúnia) és Pelargonium peltatum (futómuskátli) hibridek, az álló típusú növények közül a Pelargonium zonale (kerti muskátli) évtizedek óta vezető szerepet tölt be a kiültetésekben.

Német nyelvterületen a következő csoportosítás szerint különböztetik meg a balkonnövényeket:

1. A levelével díszítő növényeket struktúranövénynek nevezzük, pl.: Plectranthus forsteri ’Marginatus’ (illatos kakassarkantyú), Glechoma hederacea ’Variegata’ (kerek repkény), Solenostemon scutellarioides ’Fantasy’ (virágcsalán).

2. A várható legnagyobb virágdísszel rendelkező növények a főnövények. Ebbe a csoportba, általában nagy termetű növényeket sorolunk, pl.: Argyranthemum frutescens ’Butterfly’ (cserjés margitvirág), Bidens ferulifolia ’Marigold’ (balkon aranya), Petunia Kahuna fajtacsoport (kerti petúnia), Verbena Tukana fajtacsoport (kerti verbéna).

3. Kísérőnövények közé olyan növények tartoznak, melyek a beültetéskor díszlenek, de az összeültetés meghatározó növényei fejlődésükkel a későbbiekben elnyomják, esetlegesen el is pusztítják ezeket. Ez utóbbi célból elsősorban gyors életritmusú vagy efemer jellegű növényeket ültessünk, mint pl. Brachycome iberidifolia (kerti százszorszép).

A beültetés tervezésekor figyelembe kell venni, hogy az edényt hová helyezzük, milyen a rálátás a növénykompozícióra. Ablakba helyezett virágláda esetében nem ajánlott magas, felálló termetű növények ültetése (pl.: Abutilon Bella-hibridek (selyemmályva), Argyranthemum frutescens (cserjés margitvirág)). Az erkély talapzatára, a ház fala mellé helyezett edénybe ne ültessünk hosszú, lecsüngő hajtásokat fejlesztő növényeket, hiszen nem tudnak hová csüngeni (pl.: Petunia Surfinia fajtacsoport (kerti petúnia), Verbena Tukana fajtacsoport (kerti verbéna)). Bejárati ajtó és útvonal fölé embermagasság fölött akasszunk függőcserepeket és a lecsüngő hajtások se érjék el a fejmagasságot.

Az összeültetés gyakorlatilag bármilyen növények társításával lehetséges. Azonban – főleg közterületeken – kerüljük a sokféle formájú és színű növények használatát, és inkább egységesebb, nyugodtabb hatású összeültetéseket tervezzünk. A virágszínek használatában érdemes a színtörvényeket figyelembe venni, valamint az építmények színéhez és jellegéhez illő növényeket válasszunk a fajtákból. Oszlopokra erősített függőcserepekbe csüngő hajtásrendszerű növényeket is ültessünk, ezzel erősítetjük az épületrész karcsúságát (pl.: Glechoma hederacea (kerek repkény), Dichondra argentea (zuhatagvirág)). Az alacsony ablakokban apró virágú növények is jól érvényesülnek, pl.: Sanvitalia procumbens (tömpevirág), Lobelia erinus (kerti lobélia), Cuphea hyssopifolia (japánmirtusz). Falusi kert hangulatát idézhetjük leomló és álló habitusú muskátlikkal, a csüngő Portulaca umbraticola-val (kúszó porcsinrózsa), apró termetű dáliával (pl.: Dalinova, Micronetta fajtacsoportok).

Félárnyékos helyekre is ültethetünk balkonnövényeket, pl.: Lysimachia congestiflora ’Variegata’ (csuporvirágú lizinka), Lysimachia nummularia (pénzlevelű lizinka), Solenostemon scutellarioides (virágcsalán), Tradescantia fajok (pletyka), Torenia fournieri (torénia). Árnyékos, széltől védett kertrészekben a Fuchsia (kerti fukszia) és a Begonia × tuberhybrida (gumós begónia) fajtái díszlenek.

Évelők

Nemcsak egynyári balkonnövények alkalmasak edények, ládák beültetésére, hanem évelőkből és fásodó szárú növényekből is tervezhető dekoráció. Évelő növények közül a vitális, agresszív növekedésű fajokat, mint pl.: árnyékos helyeken az Aegopodium podagraria ’Variegata’ (podagrafű), a Vinca minor (kis meténg)önmagukban ültessük, a kevésbé terjedő tövű fajokból vegyes összeültetéseket is készíthetünk, pl. Waldsteinia geoides (erdei berkipimpó), Pulmonaria fajok (tüdőfű), Hosta undulata ’Univittata’ (hullámoslevelű árnyékliliom).

Napfényben gazdag fekvésben az Aster dumosus (alacsony őszirózsa), a Vinca major ’Aureovariegata’(nagy meténg), a Salvia officinalis ’Purpurascens’ nagy kiterjedésűvé növekedhet, más, gyengébb fejlődésű növényeket elnyomhat. Természetesen hasonló körülmények között is tervezhető vegyes növényállomány, pl.: a Heuchera sanguinea (tűzeső), a Tanacetum haradjanii (ezüstlevelű margitvirág), a Thymus citriodorus ’Bertram Anderson’ (vadkakukkfű) és a Lychnis × arkwrightii’Vesuvius’ nemcsak virágjaival, hanem a levelek színével és formájával is díszítheti az ablakokat.

Erősen kitett balkonládákba az igen ellenálló pozsgás növényeket alkalmazhatjuk. Ezek közül a Sedum (varjúháj), Sempervivum (kövirózsa), Jovibarba (sárga kövirózsa), Delosperma (délvirág) fajokkal és fajtáikkal, télálló kaktuszokkal, pl.: Opuntia compressa (heverő medvetalpkaktusz) népesíthetjük be az erkélyt. A fűfélék közül ugyancsak strapabíró a kisebb termetű Festuca glauca (deres csenkesz), mely rendszeres öntözés mellett kiváló szürkéskék levéldíszt fejleszt. A felsorolt növények elsősorban a lakásból vagy erkélyről szemlélve mutatnak jól, mivel finom hajtásrendszerük, formájuk csak közelről szemlélve nyújt nagy díszítőértéket.

Fás szárú növények

Az erősebb növekedésű fás szárú növények rövid idő alatt nagy méretet ölthetnek, pl.: Cotoneaster × suecicus ’Skogholm’ (szőnyegmadárbirs), Spiraea × bumalda (pompás gyöngyvessző), Berberis ’Rusthof’ (borbolya) fajták. Ha a helyüket kinőtték vagy a láda, függőcserép túl súlyossá – balesetveszélyessé – válik a felerősítéshez képest, a növényeket vissza kell vágni, vagy helyettük kisebb termetű vagy fiatalabb növényeket ajánlatos ültetni.

Évelő és fás szárú növényeket a lehető legnagyobb űrméretű edényekbe ültessünk, mivel ezek több évig ugyanabban a földben, átültetés nélkül kénytelenek fejlődni. Talajukat ebben az esetben is minden tavasszal érdemes meglazítani, és pótolni az elfogyott földmennyiséget. Ezek a növények is meghálálják a heti tápanyagellátást, de a biztonságos teleltetésükhöz augusztus végétől ne tápoldatozzuk őket. Ebben az esetben a hajtások és a rügyek beérnek, így a fagy nem károsítja azokat. Az ültetőközeg felszínére tavasszal bekevert, tartós hatású, speciális műtrágya a növények fejlődését jelentősen elősegíti, pl.: Osmocote műtrágya család.

A kisebb méretű edények talaját télen érdemes lombbal takarni, esetleg az egész oldalát és alját is burkolhatjuk zsákvászon szövettel.

Virágládába, függőcserépbe ültetett növények gondozása

A virágládákba ültetett növények gondozása nem tér el lényegesen a planténerekbe ültetett növények ápolási munkáitól, ezért csak az azoktól eltérő gondozási munkákat tartalmazza ez a fejezet. Ki kell emelni az öntözést, mely az ilyen kis térfogatú edény esetében a mindennapi munkákhoz tartozik. A balkonládákat nyár elején naponta egyszer (legjobb reggel vagy este), augusztusban viszont akár napi kétszer is vízzel bőségesen el kell látni. Kivételt képeznek a pozsgás fajok, melyeknek fejlődéséhez kevesebb vízmennyiség szükséges, így a heti két-háromszori öntözés is megfelel ezeknek a szárazságtűrő növényeknek az egészséges fejlődéséhez. Az örökzöld növényeket fagymentes időszakokban télen is öntözni kell, mivel ezek télen is párologtatnak.

A balkonládák és függőcserepek vízellátására ma a legmodernebb eljárás a csepegtetőtestes automata öntözőrendszer kiépítése. Ebben az esetben egy elemmel működő automata szabályozza az öntözés időtartamát és rendszerességét a kiépített rendszerben, és az ültetőedényekhez szivárogtató cső vagy gombának nevezett elem juttatja el a vizet.

A tápanyagellátás ugyancsak fontos eleme a gondozásnak. A közeg megfelelő tápanyagszintjének folyamatos fenntartására tartós műtrágyát használhatunk, pl.: Plantacote, Osmocote. A tápanyagigényes balkonnövényeket hetente egyszer 2 ezrelékes vagy heti kétszer 1 ezrelékes, kombinált, vízben jól oldódó műtrágyával kell ellátni. Erre a célra a Volldünger, Universol kék (N:P:K = 18:11:18), Peters Professional (N:P:K = 10:30:20) és más speciális – viszonylag magas K- és P-tartalmú, valamint mikroelemeket is tartalmazó – műtrágyák felelnek meg. Alkalmazhatunk még szerves összetevőket tartalmazó trágyaféleségeket is, mint pl.: Biomit, Biofert. Ez utóbbi szerek elsősorban levéltrágyák, de a heti 1–2 ezrelékes tápoldatos öntözéssel a gyökereken keresztül kiváló eredményt érhetünk el velük.

Egyes balkonnövényeken, mint pl. a Petunia hibridek egyedein, vashiány is előfordulhat. Kezdetben a hajtásvégeken és a fiatal levelek érzugaiban a növényi szövet sárga színű, a hiány súlyosbodásával ugyanezen részek kifehéredése, majd a szövetek és az egész növény elhalása is bekövetkezhet. Ezt az élettani elváltozást vasat tartalmazó lombtrágyázással szüntethetjük meg leggyorsabban, pl.: Savastrin (6% Fe, kelátos formában).

A petúniák ezen kívül tápanyag-igényesebbek a legtöbb balkonnövénynél, ezért ezeket naponta 1 ezrelékes, az előző bekezdésben tárgyalt tápoldatokkal érdemes kezelni a nagy díszítőérték elérése érdekében.

Műtrágyákat a trágyákat forgalmazó cégektől, illetve ezen vállalkozások területi képviselőin keresztül lehet beszerezni. Ezek a cégek szakmai kiállításokon, vásárokon rendszeresen megjelennek, segíteni tudnak a megfelelő műtrágyák kiválasztásában. A forgalmazók keresésében jól hasznosíthatók a különböző szaknévsorok és a számítógépes világhálózat is.

Szezonális (évszaknak megfelelő) balkonládák

Szórakozóhelyek, éttermek, középületek, különlegességeket kedvelő magánszemélyek igényelhetik a szezonális, egy-egy évszakban díszítő balkonláda-beültetéseket is.

Tavasszal díszítő virágládák

A tavaszi virágdísz kialakításához jól alkalmazhatók különféle hagymás-gumós növények, pl.: a Crocus (sáfrány), Galanthus (hóvirág), Eranthis (téltemető), Scilla (csillagvirág) nemzetségek tagjai. Ezek csoportosan ültetve mutatnak jól, vagy kombinálhatók más, tavaszi virágzású évelővel is: pl.: Draba (daravirág), Pulsatilla (kökörcsin), Pulmonaria (tüdőfű), Primula (kankalin) fajok. Lényeges szempont, hogy a beültetett fajták alacsonyak legyenek, mivel a balkonokon és ablakokban a magasabb és a gyenge szárú növények sérülhetnek a nagyobb széllökésektől. Nagyon mutatós dísz alakítható ki az ún. botanikai tulipánok alkalmazásával, melyek alacsonyak, nagy virágúak és igen ellenállóak: pl.: Tulipa ’Tarda’, a Tulipa Greigii és a Tulipa Kaufmannia hibridek. Tulipánból egy 40×15×15 cm-es ládába 3 darabot, a felsorolt más hagymából 15 darabot ültessünk el ősszel. A kisebb termetű hagymásokat érdemes csoportosan, 5–6-osával ültetni, így szebb, természetesebb hatást érünk el, mint a ládába egyenletesen beültetett növényekkel. A hagymás-gumós növényeket és a szezonális, exkluzív növényeket (pl. Primula) edényekből elvirágzásuk után, nyár elején el kell távolítani, mivel ebben az időpontban már egynyári növényekkel vagy nyáron virágzó évelőkkel ültethető be a balkonláda.

Kétnyári növények közül a Myosotis alpestris (nefelejcs), Bellis perennis (százszorszép) fajták csak tavaszi, az őszi ültetésű Viola × wittrockiana (árvácska) fajták őszi virágdíszt is szolgáltatnak. Egy 60×20×20 cm-es ládába a felsorolt növényekből 5 darabot ültetve a növények szépen kitöltik fejlődésük során a rendelkezésükre álló teret. Virágzásuk legtöbbször a nyár eleji felmelegedésig tart, ezután a növényeket le kell cserélni.

Nyáron díszítő virágládák

Nyári díszítésre elsősorban balkonnövényeket használnak fel. Ezek a növények májustól szeptember végéig adnak feltűnő, értékes virág- vagy levéldíszt. Hatásos párosítás a Bidens ferulifolia fajtáinak és a Pelargonium peltatum Ville de fajtacsoport tagjainak kombinációja. A csüngő hajtásrendszerű, nagyméretű petúniafajtákat: pl.: Surfinia, Kahuna nem érdemes más fajokkal kombinálni, ezek önmagukban fejlődnek kielégítően. 27 cm vagy nagyobb átmérőjű függőcserepekbe egy-egy tövet ültetve hatalmas termetű, gazdagon virágzó növények nevelhetők pl.: a Petunia,Verbena,Bidens ferulifolia növények fajtáiból, míg a Plectranthus és Helichrysum petiolare fajták színes levelükkel díszítenek.

A nyáron virágzó évelők, pl. Armeria maritima (tengerparti pázsitszegfű), Campanula carpatica (kárpáti harangvirág), Coreopsis lanceolata ’Sterntaler’ (lándzsalevelű menyecskeszem) is szépen díszlenek virágládákban. A hagymások közül például a hagymafélék virágoznak nyáron, melyek közül az Allium christophii (léggömbhagyma), az Allium schoenoprasum (metélőhagyma) és az Allium flavum (aranysárga hagyma) kisebb termetűek, így balkonládába is ültethetők.

Ősszel díszítő virágládák

Őszi növénydekoráció színesedő lombú és ősszel virágzó növények alkalmazásával lehetséges. Vörösre színeződik az évelők közül pl.: a Heuchera sanguinea (tűzeső), a Ceratostigma plumbaginoides (tarackoló kékgyökér). Ez utóbbi növény ősszel fejleszti kék színű virágait is, így a levelek és a virágok színe szép, feltűnő kontrasztot alkot. A fásodó szárú növények közül a kistermetű Berberis thunbergii ’Bagatelle’ (japánborbolya) gömbölyded bokrain késő ősszel bevörösödnek a levelek. Az Aster dumosus (alacsony őszirózsa) fajtái, a Colchicum autumnale ’Waterlily’ (őszi kikerics), az ősszel nyíló sáfrányok, pl.: Crocus sativus (őszi sáfrány), az árvácska fajtái is szép virágdíszt biztosítanak a balkonládákban ebben az évszakban. Különleges hatás érhető el a Capsicum frutescens (csilipaprika) kistermetű fajtáival, melyek színes, csípős ízű, felfújt bogyóikkal díszlenek.

Télen díszítő virágládák

Télen a termésükkel díszítő növények nyújthatnak a zöld és színes levelű örökzöld fajok mellett színes, vidám hatást. Terméssel díszít pl.: Cotoneaster dammeri ’Coral Beauty’ (szőnyegmadárbirs), Berberis thunbergii ’Kobold’ (japánborbolya). Az örökzöld fajok közül is az alacsony, gyengébb növekedésű fajtákat érdemes ültetni balkonládákba, pl.: Erica carnea fajtái (havasi hanga), Hedera helix ’Balkon’ (erdei borostyán), Skimmia japonica ’Rubella’ (japán dérbabér), Juniperus horizontalis ’Blue Chip’ (henye boróka), Thuja occidentalis ’Little Giant’ (keleti tuja). Ezekből a kistermetű fajtákból egy 60×20×30 cm-es méretű balkonládába 3 darab fejlődik kielégítően.

Tetőkertek

Tetőkertet különleges céllal létesíthetünk. Reprezentatív jellegű középületek, szállodák egyes alacsonyabban fekvő, lapos tetős épületszárnyán, ahová a tárgyalótermekből, éttermekből a vendégek könnyen kijuthatnak. Üdülő-, pihenőkert is lehet a tetőkert kórházak, szanatóriumok nagyobb teraszán, lakóházak lapos tetején. A növényeket megfelelő szigeteléssel és vízelvezetéssel épült virágágyakba, medencékbe ültetik ki, amelyekbe jó táperőben lévő tőzeges földkeveréket helyeznek el a vízelvezető réteg fölé.

Tetőkert (Rajz: Földi H.)

Az eddig elmondottakból következik, hogy a tetőkert kialakításának alapvető műszaki feltétele az adott tető tökéletes vízszigetelése, és ami még fontosabb, a teherbírás: el kell viselnie nem csak a rajta járó emberek vagy a kihelyezett tetőkerti bútorok súlyát, de minimum 30, de inkább 50 cm vastag talajréteget is, ami ha átnedvesedik, négyzetméterenként csaknem egy tonna nyomással nehezedik az alatta lévő tartószerkezetre. (A lakótelepi épületek lapos tetőit kb. 170 kg/m2 teherviseléssel tervezték, azaz csak olyan erősre, hogy a karbantartás során egy-két ember biztonsággal járni tudjon rajtuk.) Tetőkert létesítése tehát sajnos nem pillanatnyi elhatározás kérdése. A létesítés (vagy nem létesítés) lehetősége már az épület megépítése során eldőlt.

A tetőkert növényei

A tetőkertek fényben gazdag és meglehetősen szeles, gyakran huzatos élethelyet jelentenek a növények számára. A növények telepítésének egyik fő szempontja épp a szél megfogása, hogy emberi tartózkodásra megfelelő körülményeket teremtsünk: Gondot okoz azonban a fák rögzítése, hiszen viszonylag sekély termőtalajba ültetünk. Helyes, ha ezeket a fákat a vályúk talpazatához kipányvázzuk. Szárazságtűrő, szélnek ellenálló fajokat válasszunk, pl. mezei juhar (Acer campestre), virágos kőris (Fraxinus ornus), nyírfafajták (Betula pendula ’Yungii’), cserszömörce (Cotinus coggygria), ecetfa (Rhus hirta).

A cserjék közül szélesebb választási lehetőségünk van, a kőedényekbe ültethetők általában itt is jól megállják a helyüket, szépen díszítenek. Lomblevelű örökzöldek közül a puszpáng, a mahónia, az örökzöld bangita és az örökzöld borbolya ajánlható. Bármennyire is mutatósak az Euonymus japonicus fajták, a fokozott pajzstetűfertőzés veszélye miatt kerüljük alkalmazásukat. A félörökzöldek közül a fagyal (Ligustrum ovalifolium) és a tűztövis sűrű elágazódásuk miatt valóban jó szélvédők. A tűlevelű örökzöldek közül csak korlátozott számú egyedeket használjunk, hiszen ezek páraigénye nagyobb, téli károsodásuk az erős fény- és fagyhatásoktól szinte elkerülhetetlen. Ajánlható a törpefenyő (Pinus mugo), a keleti életfa (Thuja orientalis), a tiszafa (Taxus baccata) fajtái. Kúszócserjék közül árnyékos oldalakra itt is a borostyán használható a legbiztonságosabban, napfényben gazdag fekvésben pedig a repkényszőlő. Szépek a különböző virágos kúszócserjék is, de ezeknek megfelelő támberendezésről kell gondoskodnunk, pl. kúszó búbos lonc (Lonicera periclymenum), jerikói lonc (L. caprifolium), erdei iszalag (Clematis vitalba), hegyi iszalag (C. montana). Tetőkerti kiültetésekben talán a leghálásabb dísznövények a félcserjék: a levendula, az orvosi zsálya, a cipruska, a tatárka. Szakszerű ápolás mellett szépen virágzó felületeket adnak.

A tetőkertek kialakítása nagy technikai felkészültséget igénylő feladat. A termőtalaj elhelyezése, a felesleges öntözővíz és csapadék elvezetése költséges berendezéseket igényel. A tetőteraszok díszítésére ezért szívesebben használjuk az edényes növényeket, amelyeket télen üveges verandán, ún. télikertekben teleltethetünk, vagy örökzöld cserjék esetében a kert egy védett, fák, cserjék által körülvett zugában helyezhetünk el.

A tetőkertek legszebb dekorációs növényei azok a mediterrán származású cserjék, amelyeket nagyméretű edényekben, dézsákban helyezünk el a pihenők, napozók közelében. A leánder (Nerium oleander) különböző színű, nagyméretű telt virágai egész nyáron díszítenek, az enciánfa (Solanum rantonettii), a kasszia (Cassia didymobotrya), a datura (Datura suaveolens) a murvafürt (Bougainvillea glabra), virágai egzotikus színűek és formájúak,az enyvesmag (Pittosporum tobira), a pálmák, valamint az óriás pálmaliliom (Yucca) levélzettel is szépen díszítők. Fagyérzékenyek, ezért átteleltetésükről gondoskodni kell. Itt említjük meg a fűszerként felhasználható rozmaringot is.

Teraszok, tetőkertek díszítésére cserepes dísznövényeket is felhasználhatunk. A legjobb módszer, ha cseréppel együtt süllyesztjük a virágágy vagy virágtál talajába. Virágos cserepes dísznövények közül elsősorban a kerti és a futómuskátli-fajtákat használjuk, de árnyékos, félárnyékos helyeken a fukszia (Fuchsia × hybrida), a szerelemvirág (Agapanthus africanus), avízifukszia (Impatiens walleriana), az erika (Erica gracilis) rendszeres öntözés mellett szépen díszítenek. A levéllel díszítő cserepes dísznövények közül a nagyobb méretű és napfényhez szoktatott datolyapálmák és fikuszok használhatók. A régen bevált dracéna (Dracaena indivisa) mellett próbálkozhatunk az aszparáguszok közül az Asparagus densiflorus nagyobb példányaival és a Sansevieria fajokkal, árnyékos részeken több dracéna fajjal (Dracaena fragrans, D. rothiana, D. marginata), azöld és a színes levelű pletykákkal (Tradescantia albiflora, T. pendula, T. purpusii), a zöldike zöld és fehéren csíkolt levelű típusaival (Chlorophytum comosun ’Variegatum’). A páfrányok közül kizárólag az ún. bőrpáfrányok használhatók (Cyrtomium falcatum, Rumohra adiantiformis). Kisebb vízfelületek mellé tetőkertekben a vízipálmát használjuk, amelyet akár vízbe is állíthatunk (Cyperus alternifolius).

Mivel nagyon igényes zöldterületekről van szó, szükség lehet a sárguló, száradó növények cseréjére. A cserépben kisüllyesztett növényeket gyorsan, szinte észrevétlenül cserélhetjük ki.

Kis kőkerteket is kialakíthatunk a tetőtereken vagy a nagyobb teraszokon, ezek díszítésére használjuk fel a sokat tűrő varjúháj- és kövirózsafajokat, -fajtákat.

A balkonládák, kőedények, a tetőkertek virágtartó edényei mind arra szolgálnak, hogy a szűk lakóházak, középületek környezetét emberi tartózkodás céljára elviselhetővé tegyük. Számoljunk azonban azzal a körülménnyel, hogy ezek a helyek a növények számára nem nevezhetők optimálisaknak, ezért több gondoskodást, gyakori cserét igényelnek. A műszaki feltételek megteremtésén túl a rendszeres öntözésről, a növényvédelemről (permetezés szükségszerűen a kártevők és kórokozók ellen), az időnkénti tisztogatásról (beteg, elszáradt levelek, elnyílott virágok eltávolításáról) gondoskodni kell.

A földkeverék összeállításánál több szempontot is figyelembe kell venni: jó, víztartó szerkezet, viszonylag nagy, de harmonikus tápanyagtartalom, kis térfogatsúly. A kereskedelemben többféle speciális földkeverék kapható balkonládákhoz, tetőkertekhez. A földkeverékekhez poliuretán gömböcskéket vagy perlitet keverjünk a súlycsökkentés végett. Házilag jó minőségű kerti föld és tőzeg keverékéből állíthatunk össze megfelelő közeget, tápanyagként 10 liter keverékhez 3 dkg Osmocote Plus komplex műtrágyát, majd beültetés után kéthetenként 2–4 ezrelékes Wuxal lombtrágyát és a vegetációs idő alatt két-három alkalommal 4–6 dkg/m2 műtrágyakeveréket adjunk. Még jobbak a kontrollált tápanyagleadású műtrágyák (Osmocote, Plantocote), melyekből, ha minden tavasszal a 6–8 hónapos típust használjuk, a nyári fejtrágyázás jórészt elhagyható. A tápanyag-utánpótlást augusztus végétől szüntessük meg, különösen fás szárú növényeknél. Fontos, hogy a hajtások az őszi fagyokig beérjenek.

A felsorolt alkalmazási módok közül igyekezzünk mindig a kert használatának, stílusának, valamint a dekorációs célnak legjobban megfelelő formát kiválasztani. A kívánt formát olyan növényegyüttesekből ültessük ki, amelyek a meglévő ökológiai adottságok mellett egész nyáron díszítenek.

Zöldtetők

A városi zöldfelületek, a szigorú szabályozás ellenére évről évre csökkennek. Hol egy közlekedési korszerűsítés, hol egy bevásárló központ vagy benzinkút „létfontosságú szükségessége” következtében parkrészletek, fasorok és egyéb zöldfelületek szenvednek jóvátehetetlen és visszafordíthatatlan csonkítást. A levegő megfelelő minőségét biztosító növényzet nélkül városaink klímája egyre nehezebben elviselhető az ott élő emberek számára. Úgy tűnik, hogy napjainkra a megfelelő mennyiségű zöldfelületek megtartásának, esetleg növelésének a városainkban egyetlen lehetőség a biológiailag passzív épített lapos felületek növényesítése, azaz zöldtetők létesítése.

Zöldtető, tetőkert. 1. Dús vegetációjú, látványos intenzív zöldtető. Az ár-apály öntözés a sekély (20 cm) ültetőközegben is lehetővé teszi a növények erőteljes növekedését (fotó: Gerzson L.) 2. Színek és formák játéka intenzív zöldtetőn (fotó: Gerzson L.) 3. Kísérleti zöldtető építése burkolt járófelületre I. A terület körülhatárolása, az ültetőközeg megfogását szolgáló szűrőpaplan leterítése (fotó: Gerzson L.) 4. Kísérleti zöldtető építése burkolt járófelületre II. Szivárgóréteg térformázott drénlemezből (fotó: Gerzson L.) 5. Az extenzív zöldtetők kizárólag Sedum fajokkal betelepítve is alkalmasak színgazdag, látványos felületek kialakítására (fotó: Gerzson L.) 6. A kis beruházást igénylő extenzív zöldtetőknek számos különleges alkalmazási lehetőségük van (fotó: Gerzson L.)

Zöldtetőnek nevezzük mindazokat a legalább 60%-ban növényzettel borított felületeket, amelyek alatt, a felszíntől számítva legfeljebb 1,5 m-re, épített födém található. Így zöldtetőnek tekintendők az épületek lapostetőinek zöldesítésén túl a mélygarázsok, közműrendszerek és egyéb talajban elhelyezett műszaki létesítmények fölötti növénybeültetések is.

Extenzív zöldtető általános rétegrend

A mai modern értelemben használt zöldtető fogalma tehát nem azonos a korábbi évtizedekben tetőkert fogalomkörbe tartozó növényesítéssel. Azok többnyire luxus igényeket szolgáló tetőrészek voltak, általában dézsás, cserepes vagy vályús elhelyezésű, egyedi gondozást igénylő, gyakran mozgatható növényekkel az évszakokhoz és a változó igényekhez igazodóan dekorálva. Ezeknél a megoldásoknál az épületek műszaki felépítménye és az elhelyezett növényzet, a számára szükséges ültetőközeggel egymástól független rendszerek, amelyek létesítése időben is elválhat. A modern értelemben vett zöldtetőknél viszont a tartófödém, a különböző víz- és hőszigetelő, valamint vízelvezető rendszerek és a kertészeti felépítmény (ültetőközeg + növényzet) szerves egységet képez, az egyes egységeket egymásra gyakorolt hatásukat figyelembe véve kell kiválasztani és a kivitelezés is komplexen, egyidőben történik.

A zöldtetők építésében az a különlegesen egyedi, hogy számos, egymástól meglehetősen távol eső szakterületek képviselőinek (építész, szigetelő, épületfizikus, talajtanos, öntözési specialista, kerttervező, kertész) együttmunkálkodására van szükség.

A zöldtetők csoportosítása

A zöldtetőket a kertészeti felépítmény, elsősorban a beültetett növényzet összetétele és a fenntatás milyensége alapján két nagy csoportra oszthatjuk.

Az első csoportba tartoznak az úgynevezett extenzív zöldtetők, amelyeknek jellemzője, hogy a sekély (8–15 cm) ültetőközegben szárazságtűrő növényzetet telepítünk, melyet az ültetés évében még esetenként öntözve segítjük a megerősödését, a későbbiekben viszont öntözés nélkül, minimális fenntartási munkákkal egy nem túl nagy biológiai produkcióra képes, ún. ökológiai védőréteget tartunk fenn. Ezek az egyszerűen fenntartható felületek is számos – a későbbiekben taglalt – előnnyel bírnak.

A második csoportba az úgynevezett intenzív zöldtetők tartoznak. Itt 30–150 cm vastagságú ültetőközegbe, a kívánt funkciónak megfelelő zöldfelületet létesítünk, amelyen öntözött körülmények között, rendszeres tápanyag-utánpótlással és növényápolással az egyéb zöldfelületeknél szokások színvonalú és biológiai értékű növényzetet tartunk fenn. Az ilyen zöldtetők, a kívánt funkció szerint kialakítva akár a hagyományos kertekkel azonos használati értékkel is bírhatnak.

Ha nem is külön kategória, de a gyakorlatban beszélhetünk ún. félintenzív zöldtetőkről, amelyek a két kategória ötvözetének tekinthetők. Előfordul ugyanis olyan megoldás, amikor viszonylag sekély (20–30 cm) ültetőközegbe, nem túl igényes növényekkel alakítunk ki összefüggő borítást, és a különlegesen aszályos periódusokban, alkalmankénti öntözéssel segítjük a növényeknek a számukra kritikus periódusok átvészelését.

A zöldtetők előnyei

Ha mérlegeljük a zöldtetők létesítésnek lehetőségeit, számos érv sorakoztatható fel a megvalósítás mellett:

1. Műszaki előnyök. Igen fontos, anyagilag is számottevő, hogy a kertészeti felépítmény a szigetelő réteget megvédi a káros UV sugárzástól, valamint kiküszöböli az igen jelentős napi és éves hőingadozás okozta dilatációs mozgás következtében megjelenő sérüléseket. Így a szigetelőréteg „természetes öregedését” lassítja, tehát élettartamát jelentősen megnöveli. A zöldtető fokozza az alatta lévő födém hőszigetelését, javítja az egész épület hőgazdálkodását. A kertészeti felépítmény és az alatta lévő drénréteg a nagy intenzítású nyári záporok alkalmával lehullott csapadék jelentős részét visszatartja, illetve elfolyását lassítja, ezzel a csatornahálózat ilyenkor fellépő túlterheltségét csökkenti.

2. Ökológiai előnyök. A növényzet nélküli, biológiailag passzív tetőfelületekkel szemben a növényzettel borított felszín sokkal nagyobb fajlagos felülettel rendelkezik, így a pormegkötő képessége is többszörös. Annál is inkább, mert a sima felülettel szemben, ahonnan a legkisebb szél is továbbhordja a port, a növények zegzugos felülete porcsapdaként működve tartósan leköti a port, mely a csapadékvízzel a talajba vagy a csatornarendszerbe távozik. Ugyanakkor a növények oxigéntermelő képességükkel és a visszatartott esővíz elpárologtatásával a levegő összetételét javítják.

A növényzettel borított egyenetlen felszín a hangokat elnyeli, ezzel jelentősen csökkentve a városokban az egészségre ártalmas zajszintjét. A zöldtetővel ellátott épületek legfelső szintjén az intenzív hőárnyékolás következtében a tartózkodás, elsősorban nyáron, sokkal kellemesebb. Nem szabad megfeledkezni arról a fontos tényről sem, hogy a városi környezetben élő személyekre mentálisan kedvező hatással van, ha a környezetében jól funkcionáló zöldfelületet talál.

3. Esztétikai előnyök. A lapostetők, födémek többnyire javításokkal szabdalt unalmasan szürke, porlepte felületeivel szemben egy megfelelően kialakított zöldtető a növényzet minden szépségét felvonultató hatásával, összehasonlíthatatlanul kedvezőbb látványt nyújt, akár városképi szempontból, akár egyedi szemlélődés esetében vizsgáljuk.

Hová, milyen zöldtetőt?

A megfelelő típusú zöldtető kiválasztásához tisztában kell lenni az építmény műszaki adottságaival, elsősorban a födém teherbíró képességével, ami alapvetően befolyásolja a ráhordható ültetőközeg vastagságát és ezen keresztül a telepíthető növényzet összetételét.

Nagyon lényeges, hogy az adott zöldtető csupán az ökológiai és műszaki előnyök miatt létesül, vagy a környező épületekből látható is (pl. lakótelepi épületekből látható alacsonyabb tetők vagy mélygarázs födéme). Tudni kell továbbá, hogy milyen lehetőségeink lesznek a későbbi fenntartási feladatok elvégzésére, valamint ismerni kell a felhasználó alapvető szándékát és lehetőségeit.

Mindezek figyelembevételével többféle extenzív zöldtető létesülhet.

Abban az esetben, ha rálátás van a tetőre, a különböző szárazságtűrő fajokat esztétikai szempontok szerint is válogatni kell. Az ilyen esetekben számolni kell a zöldtető minimális karbantartásával is, ami elsősorban a növények tisztogatásából és szükség szerinti pótlásából áll. Látványt is adó zöldtetők létesülhetnek az alábbi helyszíneken: lakótelepi kommunális létesítmények, benzinkutak, irodaházak oldalteraszai, épületek belső udvarának mélygarázsai, szállodák melléképületei stb.

Amennyiben a zöldtető nem látható, úgy a növénykiválasztásnál elsődleges cél a szárazságtűrő, ellenálló, erőteljesen terjedő fajok kiválasztása. Ilyen zöldtetők létesülnek többnyire a nagy ipari létesítmények (gyárépületek, szerelőcsarnokok), bevásárló központok, irodaházak legfelső szintje tetején.

Ha a műszaki adottságok és a megfelelő anyagi források lehetővé teszik, valamint a felhasználási cél indokolja, intenzív zöldtetők létesíthetők. Ennek leggyakoribb megvalósulási helyszínei: bankok, szállodák, irodaházak exkluzív tetőrészei, belső udvari mélygarázsok és gyakran családi házak tetői.

A zöldtetők ültetőközegei

A megfelelő műszaki megoldással bíró zöldtető sikeres megvalósulásának döntő tényezője a helyes ültetőközeg alkalmazása. Napjainkban a továbblépésnek, a technológiai fejlesztésnek talán a legkényesebb kérdése a jó ültetőkeverék összeállítása, amely a födémek teherbírásának függvényében, minél könnyebb legyen, laza szerkezetű, jó vízáteresztő de emellett megfelelő víztartó képességgel rendelkezzék. Mivel a talajcsere zöldtetők esetében sokszor szinte kivitelezhetetlen vagy rendkívül költséges feladat lenne, továbbá a talaj alatti szigetelőréteg sérülésének veszélye is óriási, szerkezetállandó közegek összeállítása a cél. Extenzív zöldtetőknél nagyon fontos, hogy ne legyen túl nagy a közeg szervesanyag-tartalma, hogy az általunk telepített szárazságtűrő, kis tápanyagigényű fajoknak ne jelentsenek komoly konkurenciát a különböző, nemkívánatos gyomok. Ebből a megfontolásból a tápanyag tartalom is alacsony legyen. Intenzív tetőkertek esetén célirányos, egyedi tápanyag-utánpótlást célszerű végezni. Az extenzív zöldtetők talajkeverékéhez az alábbi alkotóelemek felhasználása javasolt:

Felláptőzeg – rostos szerkezetű, jó víztartó és vízáteresztő, lassan bomló szerves anyag, melynek tápanyagtartalma minimális. Kémhatása 3–6 pH közötti érték. (Szokásos aránya az ültetőkeverékben 20–60%).

Tufaőrlemény – jó víztartó képességű szervetlen anyag, szemcsenagysága 5–20 mm. Meglehetősen magas árát a szállítási költség tovább emeli. Magyarországon a Zempléni-hegységben bányásznak riolittufát (5–20%).

Kohósalak – olcsó szervetlen anyag a laza szerkezet tartására, jó vízáteresztő képességű. Gyakran nehézfémmel szennyezett!(10–30%)

Téglaőrlemény – jó vízáteresztő és víztartó képességű anyag, amelynek kémhatása semleges vagy enyhén lúgos (10–20%).

Rizshéj – a rizs tisztításának mellékterméke. Könnyű, rendkívül jó lazító anyag (a kagyló alakú héjdarabkák kis rugóként működve folyamatosan lazítják a közeget (5–10%).

Duzzasztott agyaggranulátum – iparilag előállított, könnyű, jó víztartó anyag, amely igen költséges (5–20%).

Az intenzív zöldtetők közegének összeállításakor legfontosabb szempont a tartós szerkezet, a jó vízáteresztő képesség és a könnyű fajsúly. A szokásos kerti talajokhoz képest nem jelent különösen speciális feladatot egy mélygarázs tetejének gyepesítéséhez szükséges talajkeverék összeállítása.

A növénykiválasztás szempontjai

A zöldtetők növénytelepítése, a megfelelő növényfajok kiválasztása különleges gondosságot igényel, hiszen a műszaki felépítmény költségessége, a szigetelés védelme ezt nagyon is indokolttá teszi. Bármennyire is több szakterület együttműködésének eredménye, a zöldtető minőségét a kertészeti felépítmény, a rajta fejlődő növényzet alapján ítélik meg.

Bármely típusú zöldtetőhöz választunk növényt, mindig alapvető szempont legyen, hogy fényigényes és teljesen télálló fajokat válasszunk, hiszen a tetőn az ilyen irányú kitettség nagyobb, mint a talajszinten. A fokozott szélhatás miatt kerüljük a magas, megdőlésre hajlamos fajokat. A szél elleni talajvédelem miatt fontos, hogy a növényzet állandó borítást adjon és gyökérzetével jól átszője a talajt. Ez okból kívánatos az örökzöld fajok alkalmazása. A növényápolási nehézségek miatt elsősorban az extenzív zöldtetőknél lényeges, hogy a növények terjedő tövűek, hosszú élettartalmúak és önmaguktól megújulni képesek legyenek.

Az extenzív zöldtetők növényeivel szemben elsődleges követelmény a nagyfokú szárazságtűrés.

Egy növény szárazságtűrési stratégiája többféle lehet. Vagy a vízbő időszakban szöveteiben felhalmoz a szárazabb időszakokra vizet, vagy testfelületén bevonatot képez, vagy szőrőket fejleszt a párologtatás csökkentése érdekében, vagy pedig intenzív gyökértevékenységével, nagyobb szívóerővel igyekszik mélyebb rétegekből vízhez jutni (pl. pionír fafajok, sziklagyepi törpecserjék). Ezek a túl agresszív gyökérzetű fajok károsíthatják az építmény vízszigetelő rétegét, bár a korszerű zöldtetőknél vagy igazoltan gyökérálló fóliát kell szigetelésként alkalmazni, vagy gyökérvédő fóliaréteg közbeiktatásával kell a gyökerek káros hatása ellen védekezni. Nagyon jó, ha az extenzív zöldtetők növényei alacsony tápanyagigényűek, mert így száraz körülmények között tartva a szervesanyagban és tápanyagban szegény közegben sokkal erőteljesebben fejlődnek, mint az ilyen feltételeket nehezen viselő, jobb körülmények között viszont agresszíven terjedő nemkívánatos gyomnövények.

A fenti szempontok figyelembevételével extenzív zöldtetőkre elsősorban évelő növények telepítése javasolt, közülük is leginkább a pozsgás, terjedő tövűek. Ennek megfelelően legnagyobb mennyiségben a különböző Sedum fajok alkotják az extenzív zöldtetők növényösszetételét. Kevésbé alkalmasak a szintén kiváló szárazságtűrésű kövirózsák (Sempervivum), mert nem alkotnak olyan összefüggő növényszőnyeget, mint a Sedum fajok és az egyes levélrózsák elvirágzás után elpusztulva folyamatosan ritkítják az állományukat. (A kővirózsák alkalmazásánál fontos tudni, hogy valamennyi hazai fajuk védett, így ezek begyűjtése nem megengedett.) Számításba jöhet még néhány szárazságtűrő díszfű (Festuca glauca, Helictotrichon sempervirens) és erősen szőrözött levelű sziklakerti dísznövény (Cerastium tomentosum, Stachys byzantina) faj.

A zöldtetőt mindig több (legalább 4–5) fajból állítsuk össze, hiszen a fajok változatossága (biodiverzitás) egy adott növénytársulás értékmérője. Minél több fajból áll, annál vitálisabb, életrevalóbb. Egy jól működő zöldtető esetén jelentős számú, spontán megjelenő fajra is számíthatunk, amelyek gyomnak tekinthetők ugyan, de egy olyan tetőnél, ahol az esztétikai szempontok nem számítanak, a zöldtető növényzetének hasznos elemeiként vannak jelen a növénytársulásban.

Fás szárú növényeket csak intenzív tetőkre ültethetünk. A viszonylag igénytelen tömegcserjék is legalább 30 cm-es ültetőközeget igényelnek a megfelelő fejlődéshez. Fák esetében 60 cm-es vagy ennél vastagabb ültetőközeg szükséges.

Ha a tetőkert egészében nem bír el ilyen vastagságot, akkor a fák körüli kiemelésekkel biztosíthatjuk a kívánt mélységet. Elhelyezésüknél vegyük figyelembe a statikai szempontokat a nagyobb vagy később várhatóan nagyra növő fákat a nagyobb teherbírású pontok – oszlopok, falak – fölé ültessük. Mivel a tetőkön a szélhatás fokozott és az ültetőközeg is lazább a szokványos talajok többségénél, valamint a fák nem ereszthetik le mélyre a pányvázó gyökereiket, a fákat műszaki módszerekkel kell stabilizálni. Leggyakoribb a három irányú kikötés hevederekkel, hogy a törzs meg ne sérüljön. Kisebb fiatal fákat elegendő a talajba 50–60 cm mélyen leásott rudakhoz rögzíteni, nagyobb fák esetén viszont már biztonságosabb rögzítés szükséges. Ilyen megoldásokat előre kell tervezni, mert az utólagos kialakításuk esetén nem könnyű feladat a szigetelőrétegek megbontása és megfelelő összedolgozása az új műszaki megoldásokkal.

A növénykiválasztás során figyelembe kell vennünk, hogy a zöldtetők különleges ökológiai feltételeket is jelenthetnek a növények számára. Rendkívüli szárazságtűrésű és télállóságú fajok képesek csak megmaradni például egy minden oldalról nyitott üzemanyagtöltő állomás tetején kialakított extenzív zöldtetőn, ahol a hővezető fém födémszerkezet nyáron alulról is közvetíti a forróságot, télen pedig a hideg több oldalról is éri a kertészeti felépítményt. Ugyancsak speciális ökológiai adottságúak a nem megfelelően hőszigetelt épületek tetőkertjei is, hiszen itt a növény számára teljesen szokatlan módon, a téli hideggel egyidőben alulról folyamatosan melegedik az ültetőkőzeg. Ezért a növények vegetációs ideje kitolódik, és ezzel a téli fagytűrésük csökken. Ilyen tetőkre csak nagyon fagytűrő fajok telepíthetők.

Szólni kell azonban a zöldtetők kínálta különleges növényalkalmazási lehetőségekről is. Előfordulhatnak olyan védettebb tetőrészek, ahol déli kitettség vagy kémények és egyéb „hőforrások” közelsége lehetővé teszi nálunk egyébként nem télálló növényfajok telepítését és különleges hatások elérését. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy az épületek teteje védett hely. Különlegesen értékes növényegyedek, gyűjtemények helyezhetők el itt biztonságban a kisebb-nagyobb állatok és az ember kártételével szemben.

A zöldtetők növényeinek telepítése

Az intenzív zöldtetők telepítése hasonlóan és hasonló minőségű növényanyaggal történik, mint az egyéb kerteknél. Különlegességet a növények és az ültetőközeg magasra felhordása jelent, ami a helyi viszonyoktól függően kézi erővel vagy daruval történik. Darus kivitelezés esetén az ültetőközeget legjobb előre összekeverni, 1 m3-es transzportzsákokban a helyszínre szállítani, a növényeket és az esetleges egyéb kertelemeket pedig (járólapok, padok stb.) raklapokon a tetőre juttatni.

A nagy felületű, igénytelen növényfajokból álló extenzív zöldtetők telepítése a hagyományosnak nevezhető, termesztő edényben előnevelt tövek telepítésén kívül egyszerűbb vagy olcsóbb módon is elvégezhető. A könnyen begyökerező fajokat sarjak, hajtásrészek, frissen szétosztott tövek felhasználásával is ültethetjük, jelentősen csökkentve a növénybeszerzés költségét. A legnagyobb mennyiségben ültetett, heverő szárú, kistermetű Sedum fajok telepítésének legegyszerűbb módja, ha a fajok hajtásainak néhány milliméteres nyesedékét az ültetőközeg felső néhány centiméterébe keverjük. Ezek a jól gyökeresedő, gyorsan sarjadó növényi részek rövid időn belül öszszefüggő gyepként hálózzák be a talajfelszínt. Ezt a módszert biztonságosan a tavaszi időszakban alkalmazhatjuk, mert ősszel egy korai lehűlés meggátolhatja, hogy az apró növényi részek fejlődésnek induljanak és ezzel a téli fagyállóságuk kérdésessé válik.

Növényápolás

A zöldtetőket – akár extenzív, akár intenzív fenntartásúról beszélünk – a telepítés évében rendszeresen öntözni kell a növények megerősödéséig. Akkor tekinthetjük a zöldtető növényzetét jól beálltnak, ha egy év után a talaj legalább 60%-át , második évtől 80%-át borítja a növényzet.

Az intenzív zöldtetők szokásos fenntartási műveletei közé tartozik a rendszeres öntözés. Az egész felület öntözését szolgáló, automata vezérlésű esőztető és a talajt nedvesen tartó izzadócsöves megoldás mellett jól alkalmazhatók a különféle csepegtető rendszerek. Nagyon fontos, hogy sürgős esetekben lehetőség legyen egyedi, esetleg csak kézi öntözésre, hiszen a sekélyebb ültetőközeg nagy szárazságban teljesen kiszárad és néhány vízigényes fajnak ebben a mesterséges környezetben semmilyen egyéb vízforrás nem áll rendelkezésére.

Speciális öntözési megoldás az úgynevezett duzzasztásos öntözés, amely esetben a vízszigetelő réteg fölött a drén és ültetőközeg rétegében időszakosan felduzzasztjuk a vizet, hogy a növényzet és a közeg megfelelően feltöltődhessen. Ehhez a módszerhez lényeges a jól működő, a felesleges vizet gyorsan elvezetni képes drén és a vízszint szükség szerinti pontos szabályozhatósága.

A tápanyag-utánpótlás zöldtetőkön mindig kényes, precizitást igénylő feladat. Extenzív zöldtetőkön szerves trágyát semmiképpen se használjunk, műtrágyát pedig legfeljebb az első két évben. A későbbiekben egy megfelelően kialakított növénytársulás – igaz nem nagy biológiai produktummal –, de képes fennmaradni. Ehhez esetleg 3–5 évenként kismértékű műtrágyázással (szabályozott tápanyagleadású műtrágyákkal) besegíthetünk. Így nem adunk lehetőséget a konkurens gyomok túlzott elszaporodásához.

Az intenzív fenntartású tetők tápanyag-utánpótlása annyiban speciális, hogy vigyázni kell a túlzott mértékű műtrágyázásra, mert a növények által fel nem vett kemikáliák a csatornahálózatba kerülnek.

Rendszeres feladat a kipusztult növények pótlása a tetőn, hiszen a szabadon maradt felületekről a szél gyorsan elhordja az ültetőközeget, ezzel a zöldtető károsodásán túl a levegő is szennyeződik.

Az intenzív zöldtetők az egyéb kertkialakítási formákhoz képest igen költségesek. Ezért a meglévő növényzet esztétikus megjelenése alapkövetelmény. Ehhez a rendszeres növénytisztogatás elengedhetetlen munkaművelet. A sérült növények gondozása, a szélkárok rendbetétele, a díszítőértékét vesztett növényi részek eltávolítása, a gyep rendszeres kaszálása mindennapi feladat.

Amennyiben jól megtervezett és kivitelezett, sikeresen funkcionáló kertészeti felépítményt hoztunk létre, várható, hogy előbb-utóbb megjelennek a környezetrendszerek más tagjai is. Így a madarak, és a mi szempontunkból hasznos vagy kevésbé kívánatos rovarok, talajlakó szervezetek, csigák. Ezek megtelepedését pozitív változásként kell értékelni és csak szélsőséges esetekben (pl. a növényeket fogyasztó csigák túlzott elszaporodása esetén stb.) érdemes ebbe az érzékeny rendszerbe kívülről beavatkozni.

Extenzív, nem látható zöldtetőkre ajánlott fajok

Sedum album

Sedum acre

Sedum sexangulare

Sedum rupestre

Sedum rupestre ssp. glaucum

Sedum sarmentosum

Sedum floriferum

Sedum hybridum

Sedum kamtschaticum var. ellacombianum

Sedum spurium

Sempervivum kerti hibrid fajták

Extenzív látható zöldtetőkre ajánlott fajok

A nem látható tetőre ajánlott valamennyi faj, továbbá

Achillea millefolium

Cerastium tomentosum

Delosperma cooperi

Delosperma nubigenum

Euphorbia myrsinites

Festuca glauca

Helictotrichon sempervirens

Iberis sempervirens

Iris pumila

Leymus arenarius

Sedum maximum subsp. telephium

Stachys byzantina

Thymus serpyllum

A lakótelep zöldfelülete

A lakótelepi kertek jelentősége óriási, és ez nemcsak a méreteik és kondicionáló szerepük miatt van így. Azért is igen fontosak ezek a zöldfelületek, mert csak az élő növényzettel tudjuk enyhíteni a magas panelházak nyomasztó látványát, feloldani a hosszú falfelületek merevségét, megtörni egyhangúságát. Bár az 1960-as, 1970-es évek gigantikus panelházépítő programja a rendszerváltozással lezárult, még mindig akadnak olyan lakótelepek, melyek zöldfelületei hiányosak, befejezetlenek Máshol az intezív használatból eredő pusztulások vagy pedig az időközben bekövetkezett funkcióváltás miatt kell a parkot újraépíteni. Az akkori irányelvek ezért ma is még megszívlelendők, ráadásul a fenntartásra és a felújításra is rányomják bélyegüket. Ennek tükrében a növénykiültetések megtervezése és fenntartása során a következő körülményeket kell tekintetbe venni.

1. A lakótelep különböző funkcionális egységeket foglal magába. Ilyenek: a lakóterület, a szolgáltató- és kultúrközpont (esetleg sétálóutcával), az óvoda, az iskola, a bölcsőde stb. A lakótelepi kert is különböző rendeltetésű részekre tagozódik, játszóhelyekre, nyugdíjasok pihenőjére, napozókra stb. A felsorolt egységekben, illetve kertrészekben a növényanyag mindig a rendeltetésnek megfelelő összetételű legyen. Közülük csak az iskolát emeljük ki külön, ennek kertjében és környezetében a lakótelep összes fás növényét szerepeltetni kell (környezetismeret).

2. A funkcióbeli változatosságnak megfelelően a lakótelepi kertben többnyire az összes dísznövénycsoport szerepel:

  • az egy- és kétnyáriak a szolgáltató és kultúrközpont épületei előtt vagy az iskola, óvoda bejáratánál,

  • az évelők az előbb felsorolt helyeken vagy a reprezentatív pihenőterek környékén,

  • a díszfák, díszcserjék értelemszerűen az egész területen.

A lakóterület növényanyaga a fenntartás megkönnyítése végett többnyire csak az utóbbi növénycsoport képviselőiből áll.

3. A lakótelepi kertet nagyüzemi módszerekkel építik és tartják fenn. A nehezen beszerezhető vagy fenntartható fajok alkalmazását ezért mellőzni kell.

Szoliter fákból vagy cserjékből kerüljük az „egy fajta csak egy helyen” megoldásokat, mert az egydarabos tételek többnyire már a megrendelésnél elsikkadnak!

Mindez természetesen nem jelenthet egyhangúságot. Attól, hogy egy-egy növény a lakótelep több pontján is felbukkan, még változatos lesz a kerti kép.

Sarkok védelme tüskés cserjékkel. a) nincs védve (áttaposások); b) védve van (nincs átjárás) (Rajz: Földi H.)

4. A lakótelepi kertekben igen nagy mértékű a környezet emberi rongálása. Ennek csak egyik oka a fokozott igénybevétel.

A másik ok egy bizonyos funkcióeltolódás: a lakótelepi kert ugyanis nem csak pihenőkert, hanem átjáróterület is. Itt nem csupán sétálnak, pihennek az emberek, hanem sietnek; munkába menet vagy munkából jövet, az év minden munkanapján, a nap minden szakában. A lakás és a buszmegálló közötti kertrész ilyenkor nem esztétikai élmény, hanem akadály, amin a legjobb lenne toronyiránt átvágni. A harmadik ok, hogy a lakótelepi kert az ott lakó gyerekek egyetlen tartózkodási, unatkozási, erőfitogtatási helye is.

A végeredmény a növényzet károsítása okkal és ok nélkül, a virágos ágak letördelése, a fiatal fák kitörése, áttaposások stb.

Érdekes szerepet játszik a lakóépületek magassága: az alacsonyabb (3–5 szintes) épületek lakói még magukénak érzik, és bizonyos fokig védik vagy legalábbis kímélik a lakásukat övező növényzetet. A magasabb (10–12 szintes) házaknál az épületben felfelé menve a lakó fizikailag és pszichikailag is egyre távolabb kerül a növényekkel benépesített felszíntől. A növényanyag összeválogatásánál (igényesebb vagy igénytelenebb) érdemes ezt a körülményt is figyelembe venni.

5. Lakótelepek esetében kezdetben fokozottabban és követelőbben jelentkezett az az igény, hogy a kert mielőbb „beálljon”; a hagyományos 15–20 év helyett lehetőleg 5–10 év alatt kialakuljanak a növények által alkotott terek (a fák, cserjék teljes biológiai és esztétikai értéküket nyújtsák).

Az előbbiekben felvázolt sajátosságokon túlmenően a lakótelepeken a zöldfelületek létesítését és fenntartását nehezítik a kedvezőtlen ökológiai adottságok (szennyezett levegő, szárazság stb.), a szétszabdalt, ún. hulladékfelületek, a„hulladékzöld” nagy aránya, valamint a fenntartás egyre fokozódó munkaerő-ellátási gondjai.

Edzett, tűrőképes növényekből kell tehát a rövid időn belül funkcióképes, könynyen fenntartható kertet építeni, számolva az átlagosnál nagyobb igénybevétellel s a közönség esetleges vandalizmusával.

Mindez az egyes növénycsoportok közül elsősorban a díszfákat, díszcserjéket érinti, ezért a továbbiakban csak azokkal foglalkozunk.

Alkalmazásuk legfontosabb sajátosságai:

1. A cserjék arányának növelése. Lakótelepeknél talán a legmegszívlelendőbb szempont. Több okból is indokolt:

a) Magas növésű cserjékkel lehet a legrövidebb idő alatt teret alakítani. Míg a fák öt-tíz évig nem adnak térérzetet, a cserjék – jó fajmegválasztás esetén – három-négy évalatt szemmagasságig nőnek, tehát már zárnak.

Hasznos ezért azokra a területekre is tenni cserjét fákkal vegyesen, amelyeket hosszú távon fákkal kívánunk lezárni. A végleges képet úgyis az erősebb növény – a fa – adja majd meg.

b) A cserjék arányának növelését a gyep rovására sokszor a terület nagy igénybevétele indokolja. Az áttaposásnak fokozottan kitett területek (pl. a sarkok) alacsony, agresszív cserjék foltszerű telepítésével védhetők meg a leghatásosabban (Berberis thunbergii, B. julianae, Symphoricarpos fajokstb.). Az ilyen helyekre konténeres növényt ültessünk, és a telepítés után ne, vagy legfeljebb 40–50 cm magasan engedjük visszavágni. Így azok kezdettől fogva tényleges fizikai akadályt jelentenek.

c) Az elaprózott területrészek (rossz kifejezéssel hulladékfelületek) növényborítására is a cserjék (főleg a talajtakarók) jelentik a legjobb megoldást.

Lakótelepi parkoló zöldsávja. a) cserjék nélkül rendszeres áttaposás; b) tüskés cserjékkel beültetve csupán néhány ösvény alakul ki a legforgalmasabb szakaszokon (Rajz: Földi H.)

d) Az utak, járdák menti fiatal fák védelmére a cserjetelepítés az egyik leghatásosabb módszer. Szomorú tapasztalat, hogy a fák nagy része a közönség nemtörődömségének vagy vandalizmusának esik áldozatául, még mielőtt megerősödhetne. Ha e fákat alacsony cserjesávval vesszük körül (pl. a járda és az út közötti fasor sávját Lonicera xylosteummal betelepítjük), már nehezebb bennük kárt tenni, s a talajukat is megvédjük a taposástól.

A cserjék lakótelepi alkalmazásával kapcsolatos további szempontok.

  • Növelni kell az örökzöldek arányát abiológiai érték fokozása végett.

  • Intenzív telepítési sűrűséget kell alkalmazni a régebben szokásos 1–1,8 m-es tőtáv helyett 0,6–1,2 m-es tőtávolságot, talajtakaróknál pedig 0,4–0,5 m-es tőtávot, hogy a cserjefoltok mielőbb funkcióképesek legyenek.

  • A cserjék között sajátos csoportot jelentenek a kúszócserjék. Alkalmazásuk a lakótelepeken különösen indokolt, elsősorban a panelházak ablaktalan tűzfalainak befuttatására. Ezzel mód nyílna az amúgy is szűkös zöldfelület függőleges irányú növelésére.

Kúszócserjék telepítése lakótelepi épületek mellé. a) közvetlenül a fal alá, a szolgálati betonjárdában kihagyott nyílásba; b) ugyanott, ráccsal védve; c) a szolgálati betonjárda mellé, alacsony cserjefolt szélére. Később a növényt támrendszer segítségével juttatjuk a falra; d) az ún. lábasházak tartópilléreinek tövéhez (Rajz: Földi H.)

A falat beborító lombtömeg – amellett, hogy barátságosabbá teszi az egyhangú felületet –, „kicsinyíti” az épületkolosszusokat, párologtatásával véd a túlzott nyári felmelegedéstől (a panelházak egyik nagy problémája), s védi a fal állagát is. Az egymást tetőcserépszerűen fedő levelek elvezetik a csapadékot, nem engedik átázni a vakolatot, nedvesedni a paneleket. A gyökérzet ugyanakkor szárítja a házalapot.

2. A fák funkcióképességének meggyorsítása. Erre több megoldás kínálkozik.

a) Továbbnevelt fák telepítése. A legkézenfekvőbb megoldásnak látszik: minél nagyobb fát ültetünk, annál hamarabb fog „beállni”. Alkalmazásuk mind szélesebb körű, de vannak bizonyos technikai és anyagi korlátok.

b) Gyorsan növő fafajok alkalmazása. Ilyenek például a puhafájúak közül a nyárak, a füzek, az ezüst juhar, a zöld juhar, a zselnicemeggy, a papíreperfa. A keményfák közül a platánok, a vörös tölgy és a fekete dió a különösen gyors növésűek, természetesen csak a megfelelő talajon.

A nyárak közül csak a porzós alakok jöhetnek számításba. Alkalmazásuknál tekintetbe kell venni azt, hogy hamar öregszenek (15–20 év után), törékennyé, balesetveszélyessé válnak. (Ez az ezüst juharra is vonatkozik!)

c) Harmadik „időnyerő” megoldás a fák egyedszámának növelése az adott területen. Ez több módon, négyzethálós, ligetes és csokros telepítéssel kivitelezhető.

A négyzethálós telepítés lényege, hogy körülbelül 6 × 6 méteres kötésben betelepítik fával az egész területet, ami hamar laza árnyékot kap. A fenntartás szempontjából ideális megoldás: a fiatal fák alatt a begyepesített terület keresztben-hosszában géppel kaszálható, s a sűrűn álló fák némileg a kertet károsító igénybevételeket (futballozás, rohangálás) is korlátozzák. A fák nagy aktív lombfelülete miatt a biológiai érték is nő. Hátránya a négyzethálós telepítésnek, hogy nincs növényi térhatárolás. További hátrány, hogy hosszú távon – a fák koronájának összeborulása után – az állomány egy szakszerűtlenül telepített erdő benyomását kelti, mivel a későbbi gyérítést a lakosság megakadályozza. Az egész terület mély árnyékba kerül, a gyep kipusztul. Ez utóbbi hátrány némileg csökkenthető, ha a négyzethálós telepítéshez gyors kezdeti növekedésű, de kicsire növő, laza árnyékú fákat – díszalmák, galagonyák; nyírfa, júdásfa stb. – alkalmazunk.

– A négyzethálós telepítésnél festőibb képet ad a ligetes telepítés. Lényege, hogy egyes kis foltokat 1,5–2 méteres kötésben lehetőleg tövétől ágas fákkal telepítünk be. (Az aljukat talajtakaró cserjetelepítéssel tehetjük egységessé.) Így 2–3 éven belül összefüggő lombkoronaszintet kapunk. Ritkításra nincs okvetlenül szükség, de ha mégis, gyorsan megoldható a fák elvágásával (motoros fűrésszel) a talajszintben.

A csokrostelepítésnél egy fa helyére 3–4–5 darabot ültethetünk, az ültető gödröt értelemszerűen nagyobbítva. Nyilvánvaló, hogy ez csak a belső kertrészeken oldható meg, járműforgalmi utak mellett semmi esetre sem. Itt is óvakodni kell a túlzott alkalmazástól, mert a sok „facsokor” komikusan hat. Csokros telepítésre különösen alkalmasak: a nyírfa, a júdásfa, a papíreperfa, a zselnicemeggy, a tatár juhar, mezei juhar, mandzsu juhar, a fekete eper, a hársak, a platánok, valamint egyes berkenyék.

d) Előfásítás. Némely esetben megoldható lenne, hogy a terület peremrészeit még az építkezés megkezdése előtt erdészeti módszerekkel befásítják. Az így eltelepített „erdő” egy része később óhatatlanul az építkezés áldozatául esik, de kellő kímélet mellett még mindig marad belőle annyi, hogy az épületek átadásának idejére a területet erdőfoltok határolják.

e) A meglévő fák megkímélése. A területen már az építkezés előtt meglévő fák felbecsülhetetlen értéket képviselnek a későbbi kert kialakítása szempontjából. Védelmükről ezért feltétlenül gondoskodni kell.

Mint a bevezetőben említettük, a tömeges lakótelep és a lakótelepi parképítés már a múlté. Ma is „visszaköszönnek” azonban az előzőekben felsorolt irányelvek a fenntartás, főképp pedig a lakótelepi parkok felújítása és rekonstrukciója során. A többnyire 1970–1989 közötti időszakban épült lakótelepi parkok ugyanis a 3. évezred elejére tökéletesen beálltak, sőt az elöregedés is megindult.

A lakótelepi parkok rekonstrukciója során, a korábban felsoroltakat is szem előtt tartva, az alábbiakra kell különös gondot fordítani:

1. A besűrűsödött faállományok ritkítása. A lakótelepi kertekbe – a gyors beállás érdekében – kezdetben 2–3-szor több fát ültettek, mint amennyire hosszú távon szükség volt. Időközben a fák megnőttek, helyenként az egész parkot árnyékba borítják, ami nyáron kellemes lehet, de ősztől tavaszig, (tehát épp akkor, amikor a lakótelep lakói ott tartózkodnak) már túl sötétté teszi az egész területet. A ritkítás egy részét az idő megoldotta (a kínai jegenyenyárak például már maguktól kiszáradtak), de még így is marad tennivaló: a sűrű állományok gyérítése, a „négyzetháló” oldása, új terek, átlátások nyitása. Ne féljünk tehát az „arany fejsze” alkalmazásától.

2. A cserjefoltok ifjítása. Az eredetileg sűrűre ültetett cserjefoltok egy része magától kiritkult (öngyérülés), más része viszont reménytelenül felszaladt, felszaporodott. Ifjításuk – egy egységes visszavágással 20–40 cm magasan – folyamatosan megtörténik. Utána, még a tél folyamán mód van az egész cserjefolt talajának komposztos terítésére, majd felásására. Ezzel nem csak a talajt javítjuk, de egyben a cserjék közé települt gyomfákat-, gyomcserjéket is visszaszorítjuk.

Különböző kiültetési rendszerek a fák egyedszámának fokozására (Rajz: Szügyi E.)

3. A sűrűn meghagyott facsoportok alá gyeppótlók telepítése. Most jött el az ideje annak, hogy az összefüggő facsoportba tervezett fák koronája összeborult és valóban mély árnyékot ad. Alatta a gyep kipusztult, ezért több mint aktuális a talajfelszín ismételt borítása, immáron árnyéktűrő és egyben strapabíró gyeppótló cserjékkel. A lakótelepi kertekben, a kíméletlen használat miatt, elsősorban a mindent kibíró borostyán jöhet számításba. Kisebb mértékben, főképp az utak-pihenők környékén ültethetjük még a japán loncot (Lonicer japonica), ha pedig rendszeresen öntözni tudjuk (de csak akkor!) a kúszó örökzöld kecskerágó (Euonymus fortunei) zöld, sárgatarka vagy fehértarka levelű fajtáit. Jól díszlene itt az ötlevelű repkényszőlő (Parthenocissus quinquefolia, P. inserta) is, de ez a lombhullató növény télre lekopaszodik, ráadásul hajlamos arra, hogy a fákra-cserjékre kapaszkodva megfojtsa azokat.

4. A felverődött gyomfák szelektív megkímélése, új fákkal, új hangsúlyok kialakítása. Az idők folyamán a cserjefoltok közé számos gyomfa telepedett, melyek egy része már akkorára nőtt, hogy a télen, ásóval-kapával nem lehet kiírtani. Ezek többsége természetesen „útban van”, ezért eltávolítandó, de nem az összes. Egy részük az „Isten adománya”: telepítés és ápolás nélkül is (sőt: annak ellenére) kapitális méretű fává nőtt, ezért felbecsülhetetlen érték. Pótolja az eredeti, esetleg helytelen fajválasztás hiányosságait és a környezetét szabaddá téve, esetleg némi alátelepítéssel kiegészítve, új hangsúlyok, hangulatos (és főképp: önfenntartó) kertrészletek alakíthatók ki.