Ugrás a tartalomhoz

Növények a kertépítészetben

Fekete Szabolcs, Gellér Zita, Gerzanics Annamária, Gerzson László, Jámborné Benczúr Erzsébet, Lászay György, Schmidt Gábor, Szántó Matild, Szendrői József, Tillyné Mándy Andrea

Mezőgazda Kiadó

Különleges ökológiai viszonyok között felhasználható növények

Különleges ökológiai viszonyok között felhasználható növények

Vízpart

A víz túlzott közelsége, illetve bősége a legtöbb növény számára gátló tényezőt jelent. A talajt vagy a felszínt is elárasztva levegőtlen viszonyokat teremt, és ezzel a gyökerek pusztulását okozhatja. Különbséget kell tennünk mozgó és álló víz között. Az előbbi az áramlás közben oxigénben feldúsul, az állóvíz viszont oxigénben szegény, ezért hátrányosabb a vízparti növényzet számára. Különösen kedvezőtlen a talajfelszínt sekélyen, de hosszú ideig elborító pangó víz.

Vízpart. 1. „Szakállas” fűzfatörzs. Az oldalán a gyökerek a tartós vízborítás idején törnek elő és többé-kevésbé leszáradva várják a következő áradást (fotó: Schmidt G.) 2. A Duna partja Mohács fölött a szeptemberi legalacsonyabb vízállás idején. Legelöl középen a fövenyes partszegély csak 2–4 hétre kerül szárazra. Hátul maládfüzes, mögötte pedig füzesek, majd fűz-nyár ligeterdő (fotó: Schmidt G.) 3.Az előbbi partszakasz nyár végén a füzesek oldaláról szemlélve. Balra a fehér fűz (Salix alba) 20 éves beállott állománya, tőle jobbra maládfüzes, 3–4 éves fűzmagoncokkal. Ez utóbbiaknak csak a teteje zöld, alsó hajtásaik elpusztultak a legutóbbi zöldár vízborításától (fotó: Schmidt G.) 4. Üdülőkörzetté alakított vadvízország egy részben még élő Duna-holtágban. Hátul a füzek (Salix elaeagnos, S. triandra, S. fragilis, végül pedig S. alba) jól jelzik a fokozatosan emelkedő terepszintet és a csökkenő elárasztást. A már csak lassan mozgó vízben megtelepszik a tündérrózsa (Nymphaea alba) és a vízitök (Nuphar lutea) (fotó: Schmidt G.) 5. A főágtól teljesen elzárt holtág, a lassú feltöltődés stádiumában. A part menti nád és káka azt jelzi, hogy a vízszintingadozás már nemigen haladja meg az 1–1,5 m-t (fotó: Schmidt G.) 6. Mesterséges tó egy kastélyparkban. A tófenék döngölt agyag, partja elég nyírkos a vízigényes évelők és fák számára (fotó: Schmidt G.) 7. Tóparti mocsárrét, a rajta átvezetett tanösvénnyel (fotó: Schmidt G.) 8. Mocsaras láperdő a tavaszi magas vízállás idején. A „kacsalábú” magyar kőrisek, enyves égerek közötti részeket 30–50 cm-es víz borítja, felszínén összefüggő fehér szőnyeget alkot a virágzó békaliliom (Hottonia palustris) (fotó: Schmidt G.)

A folyóvizek környékének növényzete

A nagy folyók ártere. Az árterekre jellemző, hogy a folyó vízszintje az évek folyamán ingadozik. Általában télen a legalacsonyabb, március-áprilisban hirtelen megemelkedik (hóolvadás), majd némi visszaesés után május-júniusban tartósan magasan áll (hóolvadás a magas hegyekben, plusz nyár eleji esőzések). Ezután a nyár folyamán – az időjárástól függően – közepes értékek körül ingadozik, egészen az augusztustól kezdődő, többé-kevésbé egyenletes apadásig.

Folyóparti zonáció (Rajz: Szügyi E.)

Mindezek eredményeképpen a folyó menti területek a térszinttől függően hoszszabb-rövidebb időre víz alá kerülnek, majd ugyanitt a nyár végére a talajvíz szintje több méter mélyre süllyedhet.

Ezt az időszakos elárasztást az egyes fásnövények különböző mértékben tűrik. A legedzettebbek a füzek, amelyek a víz alá került szárrészeikből gyökereket fejlesztve ilyenkor jórészt az áramló vízből táplálkoznak. Ezt követik sorrendben a nyárak, majd a különböző keményfafajok: a kőris, a szil és végül a tölgy.

A vízszint éves ingadozása folyónként és helyenként változó, a Duna esetében a 7–8 m-t is elérheti. Tervezéskor nagy segítségünkre lehetnek az Országos Vízügyi Hivatal ezzel kapcsolatos adatai. Ennek híján a folyók mentén kialakult fás növénytársulások nyújtanak megbízható támpontot, amelyeknek alapján az ott telepíthető egyéb növényeket is meghatározhatjuk.

Ezek – az emelkedő terepszintnek megfelelő sorrendben – a következők

1. A vegetációs időszak több mint felében víz alatt álló területek. A folyópart legalacsonyabb részei, csak a nyár vége felé bukkannak elő, mint a meredek partfalak homokos-iszapos alsó peremrészei vagy az enyhe lejtéssel a vízbe simuló homokpadok, homokzátonyok. Kellemes helyei a fürdésnek, napozásnak, mivel ott tartós növényzet nem tud kialakulni. Az odasodort magvakból kikelő lágy szárú gyomokat elpusztítja a következő áradás. A kissé magasabban fekvő partsávokat a gyomok mellett helyenként a füzek nyáron érő magvaiból kikelő csemeték tömege borítja. Ez az úgynevezett maládkelés vagy ha már kicsit nagyobb, maládfüzes. (A malád szláv eredetű szó: fiatalt jelent.) Sorsa többnyire ennek is a pusztulás. Azt ugyanis a fűz sem viseli el, ha teljes egészében elborítja a víz. Akkor azonban, ha a fiatal csemetéknek sikerül olyan magasra nőniük, hogy a következő nyári áradáskor legalább a csúcsuk kiáll a vízből, akkor életben maradnak. Egyre magasabbra növő új hajtásaik segítségével túlélik a további áradásokat. Ugyanakkor a sűrű ágtömegben lefékeződő víz újabb és újabb iszaprétegekkel vastagítja, emeli a terep szintjét. Így ez a partsáv kedvező körülmények esetén fokozatosan átalakul a következő zónába.

2. A vegetációs időszak felétől kb. egynegyedéig (5–10 hétig) vízzel borított területek. A zóna alsó része egy viszonylag keskeny és gyakran elég meredek partszakasz. Bokorfüzesek és maládfüzesek borítják, részben cserjetermetű, részben pedig fává növő fajokból. A fátlan szakaszokon tömegesen jelenik meg a hamvas szeder.

Feljebb egy laposabb térszint következik, amelyet összefüggő fűzfaerdők borítanak (zömében fehér fűzből), alattuk szederrel. A fűzfaerdők helyén gyakran legelőket találunk. Ezek nemcsak az állattenyésztést szolgálják, hanem az árvízvédelmet is: a tél végén lehetővé teszik a jégár gyors levonulását. (Létesítésükről az Országos Vízügyi Hivatal előírásai intézkednek.)

Ebben a térszintben a honos fajokon túl néhány kivadult jövevényfajjal is találkozunk, amerikai kőrissel, gyalogakáccal (Amorpha), az ország déli részén pedig fehér eperrel.

3. A vegetációs időszak egyharmad-egyhatod részében elárasztott területek. Ez a (többnyire széles) területsáv a fűz-nyár ligeterdők birodalma. A víz felőli szegélyen még elegyetlen füzesek alakulnak ki, feljebb azonban megjelenik a fekete és a fehér nyár, néha pedig a dombvidékről idesodródott éger is. Az állomány már valamivel ligetesebb. Nem olyan sötét és egyhangú, mint az összefüggő füzesek. A talajt túlnyomórészt szeder borítja, de helyenként már egy-egy árnyék- és víztűrő nagyobb cserjét is látunk, kányabangitát, veresgyűrűsomot. Az erdő szélein sok a fákra-bokrokra felkúszó növény (komló, vadszőlő).

A fűz-nyár ligeterdők zónája, főképp pedig a nyárasoké, gazdag növénytelepítési lehetőségeket kínál. Közülük gazdaságilag a legfontosabbak a nemesnyárak, amelyeknek az árterek a legjobb termőhelyeik. A díszfák-díszcserjék választékát a 478–484. oldal táblázata tartalmazza.

Meghonosodott növényfajokban igen gazdag ez a zóna. A már említett amerikai kőris, fehér eper, gyalogakác mellett megtaláljuk a zöldjuhart, a fára felkúszó, ötlevelű vadszőlőt (Parthenocissus inserta) és a parti szőlőt (Vitis riparia), amelyet eredetileg a nemes szőlők alanyaként hoztak az országba.

A jövevények elterjedését a jó vízellátás mellett a rövid vágásfordulójú nemesnyárasok és füzesek periodikus kivágásával az intenzív erdőgazdálkodás segíti. Az erdők irtásain és a legelőkön az észak-amerikai magaskórós vegetáció egyes vízparti képviselői is meghonosodtak, a magas aranyvessző (Solidago gigantea), az évelő őszirózsák (Aster fajok).

4. Egy héttől egy hónapig elárasztott területek. Ebben a magasságban az áradásnak már inkább a kedvező, mint a kedvezőtlen hatásai jelentkeznek: javítja a talaj vízgazdálkodását, termékeny iszapot hord a felszínre. A rövid ideig tartó elárasztást pedig a fás növények jó része elviseli.

Ennek megfelelően megjelenik a sík vidéki klímazóna uralkodó fafaja, a kocsányos tölgy. Mellette, főleg a mélyebb pontokon a vénicszil (Ulmus laevis) és a magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica) alkotják a koronaszintet. A társulást, a három fő fafajról, tölgy-kőris-szil ligeterdőnek vagy más néven ártéri keményfás ligeterdőnek nevezzük. Viszonylag laza árnyékú erdő ez, fajokban gazdag második koronaszinttel és buja cserjeszinttel. Sokféle növény telepíthető ilyen helyre, hiszen exóta díszfáink, díszcserjéink közül sok faj a mi keményfás ártéri erdőinknek megfelelő termőhelyen vadon él hazájában.

A keményfás ligeterdők területét ma intenzív erdőművelés vagy rét- és legelőgazdálkodás folyik. A tölgyek, szilek helyén nemesnyárakat vagy a fűz-nyár ligeteknél részletezett jövevényfajok szórványfáit találjuk. Az eredeti társulásra (így a telepítési lehetőségre) a gazdag cserjeszint utal, amely az erdő kivágása és újjátelepítése után (különösen a veresgyürű som) ismét kisarjad.

Ez az a térszint ahol a vízparti üdülők többsége található.

5. Csak a nagy áradások idején, rövid ideig vízzel borított területek. A térszín emelkedésével a tölgy-kőris-szil ligeterdő fajai közül egyre nagyobb arányban szerepel a kocsányos tölgy. Az avarral vastagon borított talajon megjelenik, és idővel gyepszerű borítást ad a humuszjelző gyöngyvirág. Még feljebb, az ármentes szinteken síkvidéki tölgyeserdő alakul ki (gyöngyvirágos tölgyes), kocsányos tölgy főfajjal, gazdag cserje- és gyepszinttel.

Eredeti ártéri tölgyest ma már csak néhány védett területen találunk (pl. Gemencen), máshol intenzív erdőgazdálkodás folyik a helyén, vagy kapásnövényeket termelnek.

A telepíthető díszfák és díszcserjék körét már elsősorban a klíma és csak részben a víz határozza meg. Szépen fejlődik itt – egyes hegyvidéki fák (pl. a bükk) és a melegkedvelő fagyérzékeny növények kivételével – a legtöbb közepesvízigényű faj.

Az ismertetett társulássor természetes vízjárású (szabályozatlan) folyóknál egyben egy szukcessziósornak felel meg: az árvizek leülepedő hordalékától lassan emelkedő terepen a bokorfüzest az évek folyamán összefüggő fűzfaerdő váltja fel, majd a nyáras és a tölgy-kőris-szil ligeterdő következik és így tovább. Hajdanán egy-egy különösen nagy áradás alkalmával a folyó új medret vágott magának, így aztán kezdődött az egész elölről.

Napjainkban összefüggő ártéri tölgyesek már csak néhány rezervátumban találhatók (pl.: Gemenc) Máshol a területük nagy részét védőtöltéssel ármentesítették. Az eredeti erdőt kivágták, termékeny talaján szántóföldi növénytermesztés, rét- és legelőgazdálkodás folyik.

A gátakon kívüli mély fekvésű területek természetes növénytakarója.

Az eddig elmondottak a folyó környékének gátak közé szorított részére (hullámtér) vonatkoznak. Más a helyzet agátakon kívüli, alacsony fekvésű területeken. Az árvízhatás itt is érvényesül, de itt a talajvízszint megemelkedése (a szivárgó vizekből) néhány nappal elkésik az árhullámhoz képest. A vízszint ingadozása kisebb mérvű: az egy-két métert nem haladja meg. A növények szempontjából fontos különbség, hogy ez már nem mozgó,hanem álló víz. Csak némely évben, a gátakon is átcsapó, különlegesen nagy áradások idején van némi áramlás. Ennek legbiztosabb jele, hogy az élővíztől elzárt, fokozatosan feltöltődő holtágak partján megjelenik a nád, a vízfelületen pedig a sulyom. Itt ezért az állóvizek környékének megfelelő növényzet alakul ki, illetve telepíthető.

A kisebb folyók környéke. Vízingadozásuk enyhébb mértékű, rajtuk az árhullámok rendszertelenebbek és rövidebb lefolyásúak, a kisebb kiterjedésű, így a helyi időjárástól erősebben befolyásolt vízgyűjtő területek miatt. A gátak közé szorított hullámtér is keskenyebb.

Mindezek miatt vízparti zonációjuk is gyorsabban változik, kevésbé érzékelhető. A bokorfüzest igen gyakran közvetlenül a tölgy-kőris-szil ligeterdő, a Dunántúlon néha összefüggő égeres követi. A gátakon kívül, alacsonyabb fekvésben összefüggő füzesek, nyárasok, égeresek, a felett pedig tölgyesek (a Dunántúlon gyertyános tölgyesek) alakulhatnak ki.

A telepített növényzet értelemszerűen ehhez igazodjon.

Patakok partja. A sík vidéki patakokra a kisebb folyóknál elmondottak érvényesek, csak fokozódó mértékben. Hegy- és dombvidéken a patak partja többnyire meredek, ezért árasztó hatásra legfeljebb 10–30 méteres sávban számíthatunk. Ezen túl, a nagy záporok után lezúduló néhány órás áradások már nem befolyásolják lényegesen a növényzetet. Jellemző patakparti növények itt a kecskefűz (Salix caprea), a hamvasfűz (S. cinerea) és a törékeny fűz (S. fragilis), összefüggő galériát alkot az égerfa. A terep lassú emelkedése esetén gyertyános-kocsányos tölgyes következik, ha pedig hirtelen az emelkedés, az égert szinte átmenet nélkül váltja fel a klímazónának megfelelő erdő.

A dombvidéki patakok fűzzel-égeressel borított part menti sávjába az őshonos fajok mellett azok az exóták telepíthetők, amelyeket a nagy folyók árterének fűz-nyár ligeteire javasoltunk. A gyertyános-kocsányos tölgyessel fedett, ritkábban elárasztott zóna pedig a tölgy-kőrisszil ligetekhez hasonló fajokkal telepíthető be. A magasabb hegyvidéken, a hűvös klíma miatt azonban a lomblevelűek egy része kimarad (melegigényes fajok).

Zala és Somogy dimbes-dombos vidékén, a széles völgyek alján csordogáló patakokat gyakran mocsaras lapályok övezik, savanyú füvű rétekkel, láperdőkkel. Ezek a területek – a patak közelsége ellenére – pangó vizesek! Növényzetüket ennek megfelelően kell összeállítani.

Az állóvizek környékének növényzete

Természetes vízjárású lefolyástalan tavak

Vízszintjük az évszaktól függően ingadozik, április-májusban a legmagasabb, majd nyáron fokozatosan visszahúzódik. Az ingadozás azonban kisebb mértékű mint a folyóvizek mentén, általában nem haladja meg az egy, maximum két métert.

Tóparti zonáció (Rajz: Szügyi E.)

A tóparti sáv így is periodikusan levegőtlen, pangó víz alá kerül. A zonáció a következő:

1. Állandóan vízzel borított területek

a) Hínárok. A kimondottan fejlettebb vízinövényzetnek két fő csoportja van, a lebegő és a gyökerező hínárok. Az első csoportból a békatutaj (Hydrocharis morsus-ranae), esetleg a rucaöröm (Salvinia natans), a második csoportból pedig a fehér tündérrózsa (Nymphaea alba), a vízitök (Nuphar lutea), a tündérfátyol (Nymphoides peltata) és a sulyom (Trapa natans) érdemel említést.

b) Nádasok. A víztükröket a part felől 1–2 (3) méter mélységig szegélyező nádasövre jellemző, hogy tagjai a vízben gyökereznek, asszimilálórészeikkel azonban magasan a víz fölé emelkednek. A nádas fajösszetétele igen változatos. A nádat (Phragmites communis) helyettesítheti a tavi káka (Schoenoplectus lacustris), a gyékények (Typha), a vízi harmatkása (Glyceria maxima).

c) Nádasmocsár. Főleg a sekélyebb vízmélységű parti sávban változatos szépségű, ún. nádasmocsári növények: a virágkáka (Butomus umbellatus), a vízi hídőr (Alisma plantago-aquatica), a nyílfű (Sagittaria sagittifolia), a vízilófarok (Hippuris vulgaris), a mocsári nőszirom (Iris pseudacorus), az ágas békabuzogány (Sparganium erectum) stb. élnek.

2. Vízparti mocsárrétek. A vízpartot, ha csak a térszíni formák azt lehetetlenné nem teszik, általában mocsárrétek szegélyezik, ahol friss vízellátású, üde, nyáron többé-kevésbé kiszáradó talajon higromezofil növénytársulások találhatók. Kertészeti alkalmazás céljából említésre méltóbb fajok a mocsári gólyahír (Caltha palustris), a kotuliliom (Fritillaria meleagris), a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a közönséges lizinka (Lysimachia vulgaris), a vesszős füzény (Lythrum salicaria), a kúszó boglárka (Ranunculus repens) stb.

3. Bokorfüzesek, füzesek. A magasabb partsávban a mocsárrétek lágy szárú növényei között megjelennek a bokorfüzek. Jelenlétük azt jelzi, hogy itt a felszín nyár elejére (a fűzmagvak érésének idejére) rendszeresen kiszárad, de tavasszal 40–60 cm mély víz borítja, és ez megakadályozza az igényesebb fás növényzet megtelepedését.

A tóparti bokorfüzesek legjellemzőbb faja a hamvasfűz (Salix cinerea). Magánosan álló, szabályos félgömb alakú tömött bokrai az ország lápos-mocsaras területein mindenhol megtalálhatók. Tavasszal a kecskefűzhöz hasonló, de annál kisebb barkákat hoz. Valamivel magasabban, az összefüggő bokorfüzesek zónájában a hamvasfűz közé mandulalevelű fűz (Salix triandra) és csigolyafűz (S. purpurea) elegyedik, majd megjelennek a fatermetű füzek is (Salix alba, S. triandra).

4. Láperdők. Ott alakulnak ki, ahol a talajt május közepéig 0–50 cm mély víz borítja, de nyáron 50–100 cm-rel a felszín alá süllyed a talajvíz.

Sík vidéken ilyen viszonyok közt először összefüggő füzesek telepszenek meg a fehér és a törékeny fűzzel. Közéjük a magasabb pontokon fehér és fekete nyár, néha pedig nyír és éger is elegyedik. Ha a terület háborítatlan és elég nagy kiterjedésű, akkor a füzest – mint pionír társulást – égeres láperdő váltja fel, a vízből kiemelkedő gyökérnyakú, ún. lábasfákkat. Koronaszintjét a mézgás éger és a magyar kőris uralja. Cserjeszintje (bokorfüzek, kányabangita, veresgyűrűsom és kutyabenge) jobbára csak az erdő szélén van.

Dombvidéken és a Nyugat-Dunántúlon a fűzfák agresszivitása csökken, ugyanakkor a hűvös klímát kedvelő éger egyre virulensebbé válik. Itt ezért pionír fűzfaerdő helyett többnyire mindjárt égererdők, égerligetek alakulnak ki. Bennük az éger elegyetlenül vagy néha a magyar kőris társaságában fordul elő, a cserjeszint pedig azonos a sík vidéknél elmondottakkal.

A füzesek-égeresek által uralt zónában a telepíthető fás növények köre meglehetősen szűk. A tavaszi vízborítást a már felsorolt őshonos fajokon kívül csak néhány exota viseli el: a babiloni szomorúfűz (Salix babylonica), a kaukázusi szárnyasdió (Pterocarya fraxinifolia), a mocsárciprus (Taxodium distichum), a tarackoló som (Cornus stolonifera) és a tapadó vadszőlő (Parthenocissus quinquefolia).

5. Keményfás vízparti erdők. A vízparti erdők jellemzője, hogy talajuk tavasszal csak egy-két hétre kerül 10–20 cm-es víz alá: nyáron a talajvíz 1 m körül vagy az alatt marad.

Az ilyen kedvező adottságú partsávon, az Alföldön az ártérivel többé-kevésbé azonos fajösszetételű tölgy-kőris-szil-ligeterdő alakul ki. Benne (vagy a területén) ugyancsak megtaláljuk az árterek kivadult külhonos növényeit; a fákra felkúszó amerikai vadszőlőket, a fehér epert, az amerikai kőrist és a zöldjuhart. Napos fekvésben az ezüstfa is „betársul”. Jelenléte sóban gazdag talajvizet jelez.

Dombvidéken a kocsányos tölgyhöz a gyertyán társul. A cserjeszint a mélyebb árnyék miatt kiritkul, de fajösszetételét tekintve nem változik.

A telepíthető fajok választéka gazdag: az ártéri tölgy–kőris–szil ligeterdőnél felsorolt összes faj alkalmazható.

Szabályozott vízszintű tavak

Tóparti üdülőterületeink nagy része mellett ilyen található. Jellemzőjük, hogy a vízszint ingadozása minimális, nem haladja meg az 50–60 cm-t. A partot, az esetek többségében, partvédő művel építették ki, ezért csak kivételesen kerül víz alá.

A talajvíz szintje a víz mellett is 50–60 cm körül van, attól távolodva a lassan emelkedő terepszint miatt többnyire egyre mélyebbre kerül. (A talajvízszint mértéke természetesen függ a vízzáró rétegek elhelyezkedésétől is.)

Ilyen viszonyok között az alkalmazható fás növények száma jelentősen megnö:

  • a felszín alatt 50–100 cm-re elhelyezkedő talajvíznél a tölgy-kőris-szil ligeterdő öszszes honos és exóta növénye telepíthető. A part széle felé azonban ajánlatos a tavak vízparti zonációjának növényeit szerepeltetni, a víz közelségének hangsúlyozására,

  • a felszín alatt 150 cm körüli talajvíz már inkább előny, mint megkötöttség. A vízparttól megfelelő növényi átmenetet teremtve, itt az összes mezofita igényű növény telepíthető. Kivételt képeznek a melegigényes fajok (Broussonetia,Paulownia, Ribessanguineum stb.), amelyek ilyen viszonyok között fokozottan fagyérzékennyé válnak a vegetáció elhúzódása miatt.

Legnagyobb szabályozott szintű tavunk a Balaton. Partját körös-körül parkok, üdülőkertek övezik. A víz termőhely-módosító hatása a déli lapos oldalon széles sávban érezhető, hiszen sok vízparti terület valaha a tó öble volt. Az idők folyamán feltöltődött, de a talajvíz továbbra is magas. Az északi meredek parton a magas talajvizű part menti sáv viszonylag keskeny. Feljebb, a köves domboldalakon már nem a vízhez, hanem a Balaton-felvidék klimatikus viszonyaihoz kell alkalmazkodni. (Lásd: Magyarország dendrológiai körzetei.) Külön említést érdemel még a Velencei-tó, ahol a víz viszonylag nagy sótartalma miatt a szikesedés problémájával is számolni kell.

Szikes talajok

Hazánkban a szikes talajok területe mintegy 570 ezer hektár. Ha ehhez még hozzáadjuk a szikesedés által érintett egyéb talajtípusokat is, az együttes kiterjedés megközelíti az egymillió hektárt, az ország területének csaknem 10%-át.

Szik. 1. Szikes talajfolt a Velencei-tó mellett. A sóban gazdag talajvíz, körülbelül a gyep gyökerének szintjéig az egész talajszelvényt átitatja. Jobbra a „vakszikes” foltban a kapillárisan feljövő sóoldat folyamatosan elpárolog és annyira besűrűsödik, hogy a végén kristályos formában kivirágzik a talaj felszínén (fotó: Schmidt G.) 2. Sóballa (Suaeda maritima) a vaksziken. (A tengerparti sós homokon is ez a növény él.) (fotó: Schmidt G.) 3. Szikes mocsár az Alföldön Fülöpháza határában. A sóban feldúsult víz élővilága nagyon hasonló a tengerparti mocsarakhoz, ezért a vonuló madarak számára nemcsak kiváló búvóhelyet, de eleséget is nyújt. A tavacska partján és közepén a zsombék sás (Carex elata) masszív csomói (fotó: Schmidt G.) 4. Az előtérben mélyben sós réti talaj csermely-aggófűvel (Senecio rivularis)(fotó: Schmidt G.)

Szikes és magas talajvizű területek elhelyezkedése Magyarországon (Rajz: Szügyi E.)

A szikes talajok kedvezőtlen tulajdonságai közismertek. A kertépítési gyakorlatban a szik mint termőhely elsősorban a fás szárú növényzet alkalmazásakor jelentkezik. Eredeti formájában (javítás nélkül) ugyanis csak a külterületi, extenzív kertépítési tevékenység során (utak, vasutak, üdülőterületek, majorok környékének fásítása) találkozunk vele, ahol lágy szárú dísznövényeket amúgy sem ültetnének. Kivételt képez a gyepesítés, amire itt is szükség lehet.

A belterületeken (falvakban, városokban) a zöldfelületek létesítését többnyire jelentős talajjavitás előzi meg (vízrendezés, termőtalaj-terítés, kémiai javítás, trágyázás stb.). A talajcsere a sekélyen gyökeresedő lágy szárú virágok számára nagyjából elfogadható feltételeket teremt. Emellett, természetesen, az alkalmazható díszfák, díszcserjék körét is jelentősen bővíti.

A szikes talajok kialakulása és hatása a fás növényzetre

Az elszikesedés közvetlen forrása a felszínhez közeli, nagy sótartalmú pangó talajvíz (különösen a Na-sók károsak). Sík, lefolyástalan területen és száraz klímában ez a víz nem tud a talajból kimosódni vagy a csapadéktól kellőképpen felhígulni. Épp ellenkezőleg; a talajfelszínről vagy a kapilláris zónából elpárologva az idők folyamán fokozatosan egyre koncentráltabb lesz, „bepárolódik”. Az elpárolgás zónájában kialakul egy sófelhalmozódási szint, ahol a talaj sótartalma ugrásszerűen megnövekszik a szomszédos talajrétegekhez képest.

Ha a talajvíz (és vele együtt a kapilláris zóna) lejjebb húzódik, a csapadék a felső réteg sótartalmát kissé kilúgozza. Később, a talajvíz emelkedésével a sók ismét feljebb kerülhetnek és tovább koncentrálódhatnak. Mindez hosszú távon alapvetően befolyásolja a növény és az állatvilágot, a talaj fizikai és kémiai tulajdonságait.

A szikes talajoknak (és az elszikesedésnek) két alaptípusát kütönböztethetjük meg:

  • a szoloncsák és

  • a szolonyec talajokat.

1. A szoloncsáktalajok (és a hozzájuk igen közel álló szoloncsák-szolonyecek) általában ott alakulnak ki, ahol a közeli (80–100 cm körüli) és sókban igen gazdag talajvíz az egész talajszelvényt rendszeresen átitatja. Sótartalmuk a felszíntől kezdve nagy (0,3–0,5% vagy ennél több is), de a sók nem vagy csak kis mértékben épülnek be a talajkolloidokba. A nagy sótartalom azonban még jó vízellátás mellett is akadályozza a vízfelvételt. A talajoldat épp olyan „ihatatlan” lesz a növényzet számára, mint az embernek a tenger sós vize. A szikességnek ezt a formáját fiziológiai (élettani) szikességnek nevezzük.

A szoloncsák talajok a legrosszabb szikesek közé tartoznak. A fás növényzet számára alapvetően kedvezőtlenek, még a szívós tamariskák (Tamarix) és az ezüstfa (Elaeagnus angustifolia) is csak tengődnek rajtuk.

2. Szolonyec talajok főleg azokon a területeken találhatók, ahol a talajvíz mélyebben (2 m alatt) van, és csak időnként kerül a felszín közelébe (kapillárisan vagy a vízszint emelkedésével). Az „A” szintből (a legfelső humuszos talajréteg) ezért a sók többé-kevésbé kilúgozódnak, és az alatta lévő „B” szintben halmozódnak fel, ahol a Na+ tartósan adszorbeálódik a talajkolloidok felületén.

A fatelepítés lehetőségét elsősorban a humuszos „A” szint vastagsága, másodsorban pedig az alatta lévő szikes réteg minősége szabja meg.

Legkedvezőtlenebbek a csak kis mértékben kilúgozott réti szolonyecek, közülük is az igen sekély termőrétegű, kérges réti szolonyec. Ez utóbbin az ezüstfa és a tamariska is sínylődik. Eredményes fásítása csak talajjavítás után lehetséges.

A sók felhalmozódása, valamint a felszíni vízelfolyás-hozzáfolyás alakulása szikes talajon (Rajz: Szügyi E.)

A mélyebb (3–4 m-en lévő) talajvíznél a felső talajréteg jobban kilúgozódik. Az itt kialakuló ún. sztyeppesedőréti szolonyec talajok termőrétege vastagabb. A „B” szint is kevésbé kedvezőtlen, és általában lejjebb helyezkedik el. E talajtípus mélyrétegű változatain már a legtöbb szárazságtűrő fás növény is megél. Gyökérzetük a „B” szint repedéseibe lehatolva előbb-utóbb utat talál az alsó és gyakran kevésbé szikes talajrétegek felé.

Szikes területek tervezés előtti felmérése

A szikes területeken a növénytelepítés lehetőségét alapvetően három tényező szabja meg:

  • a talajvíz szintje és a felszíni vízmozgások,

  • a szikes réteg elhelyezkedése,

  • a szikes réteg fölött található, humuszos „A” szint vastagsága és sótartalma.

E három tényező összhatásának következtében a szikes területeken (amelyek tulajdonképpen sík területek) a terep minimális szintkülönbségei is elég nagy termőhelybeli különbségeket eredményeznek. Nem mindegy például, hogy a szikes réteg felett 40 cm vagy csak 5 cm vastag termőtalaj található, vagy hogy a víz az adott helyen tavasszal összegyűlik (pangó víz) vagy normálisan elfolyik, illetve az alsó rétegekbe szivárog.

Szikjelző növények

Az őshonos gyepvegetáció alapján a talaj felső 20–30 cm-es rétegének minőségére és vízgazdálkodására következtethetünk.

A fontosabb szikjelző növények a következők (Magyar, 1961 nyomán):

Száraz talajon: Enyhe sziket (I. osztályú) jeleznek a Lolium perenne, Cynodon dactylon, Poa angustifolia. Jellemző kísérő fajok a Trifolium pratense, a Potentilla reptans, a Hieracium pilosella.

Közepesen erős (II. osztályú) sziket jelez a Festuca pseudovina, az Achillea setacea, az Inula britannica. A szikesség fokozódásával párhuzamosan növekszik a Festucapseudovina arányszáma. Jellemző kísérő fajok: Lotus tenuifolius, Trifolium strictum, T. striatum, Plantago lanceolata, Achillea collina.

Erős (III. osztályú) sziket jeleznek a Festuca pseudovina, az Artemisia monogyna, a Statice gmelinii és az Aster tripolium subsp. pannonicum. A szikesség fokozódásával arányosan csökken a Festuca pseudovina arányszáma, növekszik a kísérőké. Jellemző kísérő fajok: Cerastium dubium, Atriplex littoralis, Ranunculus pedatus, Kochia prostrata.

Igen erős (IV. osztályú) sziket jelez a Camphorosmaannua.

Nedves vagy időnként elöntött talajon: Enyhe (I. osztályú) sziket jelez az Agrotis alba, Glyceria fluitans var. poiformis. Gyakori és tömeges kísérő lehet a Lysimachlia nummularia.

Közepesen erős (II. osztályú) sziket jelez az Agrotis alba, Eleocharis uniglumis, Alopecurus geniculatus.

Erős (III. osztályú) sziket jelez az Agrostis alba és a Beckmannia eruciformis.

Igen erős sziket jelez a Puccinellia distans subsp. limosa.

A felsorolt jelzőnövények nagy segítségünkre lehetnek a terület általános elbírálásában, a jobb és a rosszabb foltok feltérképezésénél. A fák és cserjék szempontjából létfontosságú mélyebb talajrétegek minőségét azonban csak módszeres talajvizsgálatokkal tudjuk megállapítani. A talajvizsgálatot a legcélszerűbb a területileg illetékes erdőfelügyelőség laboratóriumától megrendelni, ahol a vizsgálat alapján a telepíthető fás növényekre is javaslatot tesznek. A javaslat értelemszerűen csak az erdészetileg fontos fa- és cserjefajokat foglalja magába, de ezek ismeretében az egyéb fás növények választékára is következtethetünk.

Nagyobb összefüggő szikes területeken 4–5 hektáronként, kisebb területeken egy-két hektáronként kell egy-egy talajvizsgáló mintagödröt készíteni. A mintavétel 2 m talajmélységig történjék, lehetőleg 10 cm-enként, és az egyes genetikai talajszinteket különválasztva.

Telepíthető fás növények

A szikes talajok változatossága óriási. A típusok, altípusok és változatok számtalan kombinációja alakulhat ki.

Ebben a könyvben elsősorban az erdészeti osztályozást vettük alapul, némileg leegyszerűsítve. Az egyszerűsítésre az ad módot, hogy kertészeti telepítésnél a fahozam kisebb jelentőségű, mint az erdészetnél, ezért az egyes fafajok tágabb határok között alkalmazhatók. A lehetséges választékot a 485–492. oldalon találjuk. Az ott felsoroltak közül külön kiemeljük itt a következő, jó sziktűrő növényeket.

Elaeagnus angustifolia – ezüstfa. Ezüstszürke lombú, ferde törzsű fa vagy inkább nagy bokor. Gyökerei sekélyen futnak a legfelső humuszos rétegben. Bírja a szárazságot, de az időszakos vízborítást is. Gyökerein sugárgombák élnek, amelyek megkötik a levegő nitrogénjét, avarja ezért nitrogénben gazdag. Összefüggő állományba telepítve (a legvadabb szikeseken) humuszképzése révén meggyorsítja a talaj javulását így azt 15–20 év alatt előkészíti a további, igényesebb növények számára.

Tamarix fajok – tamariskák. Közepes vagy nagytermetű bokrok, pikkely alakú levelekkel. Gyökérzetük felveszi a talajból a sót, majd azt a levelek „kiizzadják”. A lehulló lomb ezért sóban gazdag, rontja a feltalaj minőségét. A legedzettebb faj a tavasszal nyíló T. tetrandra, a nyáron virágzó fajok egy része pedig a visszafagyásra hajlamos. Elsősorban a száraz szikesek növényei, de a tavasszal rövid ideig tartó vízborítást még elviselik.

Halimodendron halodendron – szikfa. Középtermetű tövises bokor, májusban nyíló rózsaszín virággal. Mélyre hatoló gyökerei miatt a száraz szikesekre alkalmas.

Fraxinus pennsylvanica – amerikai kőris. A tavasszal időszakosan vizes vagy a félszáraz szikesek fája. Erősen szikes talajon alacsony marad és torz növekedésű lesz.

Pyrus pyraster – vadkörte. Főleg a mély talajvizű, száraz szikesekre alkalmas. Tavasszal rövid ideig tartó sekély vízborítást még elvisel.

Populus alba – fehér nyár, Salix alba – fehér fűz. Az olyan szikeseken telepíthetők, ahol a magas talajvíz vagy a felszíni vízösszefolyás miatt a felszínt tavasszal víz borítja és a talaj nyáron sem szárad ki teljesen.

Megjegyzések a kivitelezéshez

  • A tereprendezés során a talaj felső, gyakran szikmentes rétege különös gonddal kezelendő. Ügyelni kell, hogy mindig az, és ne az alsó, szikes rétegek kerüljenek a felszínre.

  • Mindig ősszel telepítsünk. Tavasszal ugyanis a szikes talaj vizes, ezért nehezen művelhető (kenődik).

  • Az ültető gödrök méretének betartása a sziken különösen fontos. A kiásás után ne az eredeti szikes talajjal, hanem teljes egészében termőfölddel töltsük meg. Ez biztosítja a jó kezdeti növekedést, néha pedig a felszíni szikréteg mechanikus áttörésével a gyökerek mélyre hatolását is elősegíti.

  • A különböző talajjavítási módszerek csak akkor járnak sikerrel, ha azok később a fák megfelelő ápolásával párosulnak.

  • Idős korban (20–30 év után) előfordul, hogy a nagyobb fa- vagy cserjecsoportok, erdősávok kiritkulnak, egyes fák növekedésükben hirtelen visszaesnek. Ez a sziken természetes jelenség: a talaj sekély termőrétegéért és felvehető vízkészletéért meginduló gyökérkonkurencia következménye.

A parkosítás hatása a szikes talajra

A kert építése kapcsán mindig végzünk valami talajjavító tevékenységet is: trágyázunk, szárítunk, termőtalajt terítünk, ültető gödröket ásunk. Mindez enyhíti a szikes talaj ártalmait. Tudnunk kell azonban, hogy a szikes talaj tartós megjavítása csak egy általános vízrendezéssel együtt oldható meg. Ennek hiányában az alsó talajrétegben lévő sók egy idő után (pl. egy csapadékos esztendőben) a talajvízzel ismét a felszínre juthatnak és tönkretehetik a nagy gonddal megjavított feltalajt. (Más a helyzet, ha egy vastag talajterítéssel annyira megemeljük a terep szintjét, hogy az alulról nem tud ismét elszikesedni.)

Ha intenzíven fenntartott kertet létesítünk, annak fenntartási munkái közé tartozik az öntözés is. Szikes talajon az öntözés lehet hasznos, de lehet igen káros is.

Hasznos az öntözés akkor, ha a talajvíz mélyen van és az öntözővíz sótartalma nem túl nagy. Ez esetben az öntözővíz hozzájárul a felső talajrétegekből a sók kimosásához. Alapfeltétel azonban, hogy a víz eltávozhasson (elfolyása vagy mélybe szivárgása).

Káros lehet viszont az öntözés, ha:

  • hatására a sekély talajvíz megemelkedik, és ismét felhozza a sókat,

  • az öntözővíz nagy sótartalmú, és ezért elszikesíti a feltalajt.

A kertbe telepített fák és cserjék hatása a szikes talajra általában kedvező. Gyökereikkel javítják a szerkezetét, és a szikes réteget helyenként áttörve utat nyitnak a kevésbé agresszív gyökerű fajok számára. Lehulló avarjuk a felső réteget humuszban gazdagítja, nagyobb mennyiség esetén (összefüggő erdőállománynál) pedig akadályozza a felszíni párolgást, és ezzel fékezi a szikesedés további folyamatát.

Különösen kedvezőek a nitrogénmegkötő mikroszervezetekkel szimbiózisban élő fajok (Elaeagnus, Gleditsia, Robinia), mert lombjuk nitrogénben dúsítja a talajt.

Összefüggő erdőállománynál némi „biológiai drénhatás” is jelentkezhet: a mélyen gyökeresedő fák nyáron hozzájárulnak a talajvízszint süllyedéséhez, ami ugyancsak a szikesedés ellen hat.

Mindez nem mondható el a Tamarix fajokról, amelyek lehulló sós lombja szikesít.

Megjegyzés: A témában alaposabb ismeretekkel szolgálnak a talajtani szakkönyvek és Tóth Béla Szikesek fásítása című munkája (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972).

Homokterületek

Hazánk területének 24%-át – az Alföldnek kb. harmadát – foglalják el a homokos területek. Legfontosabb összefüggő vidékei a Duna–Tisza köze és a Nyírség, ezért indokolt e területek növényalkalmazási kérdéseivel is foglalkozni.

Homok. 1. A bugaci védett ősborókás részlete, jellegzetes homokbuckás tájkép (fotó: Jámborné Benczúr E.) 2. A bugaci védett társulás két jellemző fafaja a közönséges boróka (Juniperus communis) és a fehér nyár (Populus alba) (fotó: Jámborné Benczúr E.)

A fentieken kívül még a Kisalföldön és Belső-Somogyban is vannak kisebb homokos területek.

A homoktalajnak sajátságos tulajdonságai vannak. Kevés a tápanyagtartalma, mert csekély a humusztartalma, így kevés benne a nitrogén is. A szegényes ásványi összetétel miatt kevés a foszfor- és a káliumkészlete. Kolloidszegénysége miatt a vizet sem tartja, az nagyon mélyre szivároghat; a nem művelt homokterület 80 cm mélységig képes teljesen kiszáradni. A kedvezőtlen helyzetet némiképp ellensúlyozza, hogy a tápanyagok feltáródása gyors, megkötődésük csekély. A szerves anyagok bomlása gyors, főként a felszínhez közeli talajrétegekben.

A Duna–Tisza közi homokhát

A Duna hordalékkúpján alakult ki a jégkorszak alatt, a homok az erős szél hatására ÉNy-DK irányú dűnesorokba rendeződött. A buckák mellett löszös-homokos területek is találhatók. A löszös területeken eredetileg csernozjom talajok alakultak ki, majd ezek egy részét 2–3 m vastagságban elborította a lepelhomok. A homokbuckákra jellemző a meszes futóhomok, valamint a rozsdabarna erdőtalaj foltok. A buckák közti mélyedésekben réti, láp- és szikes talajok is előfordulnak. A talajvíz 2–4 m mélységben helyezkedik el, szintje évente 0,8–1 m-es ingadozást is mutathat.

A Duna–Tisza közi homokos területek vegetációjának alakulása a talajvízszint magasságától függően (Rajz: Szügyi E.)

Éghajlata kontinentális, a csapadék évi 500–550 mm, amelyből a vegetációs idő alatt kb. 300–350 mm hullik. Az évi napsütéses órák száma 2000 felett van, szélsőségesen nagy az évi hőmérséklet-ingadozás.

A területen eredetileg ligetes-erdős társulás alakult ki, majd helyenként mezőgazdasági művelést is folytattak. A török hódoltság ideje alatt azonban a művelés abbamaradt, az erdőket mértéktelenül pusztítani kezdték, ezért a terület kiszáradt, ismét „megindult” a homok a szélerózió következtében, így alakultak ki – antropogén hatásra – a futóhomokos területek. A szél sajátságos felszíni formákat hozott létre: buckákat, sík területeket és mélyedéseket. A buckák teteje mindig a legszárazabb, északnyugati oldala a legsoványabb, mert mindig innen hordja a szél a homokot. A legmélyebb területek a buckaközökben a semlyékek, ahol időszakosan a talajvíz a felszínre kerül. Az eredeti homoki társulások csak kis foltokban maradtak meg, amelyek ma már természetvédelmi területek.

Ilyenek a pusztai és gyöngyvirágos tölgyesek, gyertyános-kocsányos tölgyesek.

Fontosabb fás fajaik a következők: kocsányos tölgy (Quercus robur), gyertyán (Carpinus betulus), fehér nyár (Populus alba), mezei szil (Ulmus carpinifolia), mezei juhar (Acercampestre), vadkörte (Pyrus pyraster), vadalma (Malus sylvestris), magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp. pannonica),galagonya (Crataegus monogyna), fagyal (Ligustrum vulgare), Rosa fajok, csíkos kecskerágó (Euonymus europaeus), veresgyűrűsom (Cornus sanguinea), húsos som (Cornus mas), feketebodza (Sambucus nigra), májusfa (Prunus padus), sóskaborbolya (Berberis vulgaris).

Ezeknek a tölgyeseknek a helyét a homok megindulásával a nyáras-borókás foglalta el. Ma a Kiskunsági Nemzeti Park területén találhatók szép állományok. Lombkorona szintjében a fehér nyáron (Populus alba) kívül megtalálható a molyhos tölgy (Quercus pubescens) is.

Fontosabb cserjéi: boróka (Juniperus communis), fagyal (Ligustrum vulgare), mogyoró (Corylus avellana). A nedves laposokban megtalálható a serevényfűz (Salix rosmarinifolia).

Érdekessége még a területnek az ócsa-dabasi turjánvidék éger-kőris lápja is. Fontosabb fás fajai: mézgás éger (Alnus glutinosa), magyar kőris (Fraxinus angustifolia subsp. pannonica), rekettyefüz (Salix cinerea), kutyabenge (Frangula alnus), varjútövis (Rhamnus catarticus), kányabangita (Viburnum opulus).

A homokos területek fásításával már a múlt században kezdtek foglalkozni. Először kanadai nyárral (Populus × canadensis), majd fekete nyárral (Populus nigra) próbálkoztak. Új lendületet adott a telepítéseknek az akác (Robinia pseudoacacia). Igen nagy területeket fásítottak be vele. Kedvelt volt mint szerszámfa, tűzifa és méhlegelő egyaránt. Az akác hátrányos tulajdonsága sok előnye mellett, hogy alatta csak a bodza (Sambucus nigra), az alásfa (Ptelea trifoliata), a májusfa (Prunus padus) és az orgona (Syringa vulgaris) él meg a cserjeszintben, mivel gyökerei mérgező fehérjéket tartalmaznak. Ebben az időben kezdtek fekete fenyőt (Pinus nigra) is telepíteni, azt gondolva, hogy majd humuszban gazdagítja a homokot. Az állományok egy része meg is maradt, de alatta más fajok nem élnek. Tűi nem bomlanak el, így humuszt sem képez. Megvizsgálták, hogy a természetes társulásokban mely fafajok fordulnak elő. Így kezdték a század elején a fehér nyárat (Populus alba), rezgő nyárat (P. tremula), a nyírfát (Betula pendula), a vadalmát (Malus sylvestris), a vadkörtét (Pyrus pyraster), a mezei szilt (Ulmus carpinifolia), fehér füzet (Salix alba), a kocsányos tölgyet (Quercus robur) a homokra telepíteni.

Az exóták közül az akác mellett a fehér eper (Morus alba) is elterjedt a selyemhernyó-tenyésztés fellendülése révén. Sikereket értek el a nyugati ostorfa (Celtis occidentalis) és a bálványfa (Ailanthus altissima) ültetésével is. A futóhomok-területeket a fák ültetése előtt gyepesítették magyar csenkesz (Festuca vaginata), csillagpázsit (Cynodon dactylon) és baltacím (Onobrychis sativa) keverékével a homok megkötése céljából.

Napjainkban kiterjedt erdő- és kertészeti gazdálkodású területeket találunk itt. Az erdők több mint fele akácos, a többi főként különféle nyárakkal hasznosított terület. Jelentős a szőlővel és gyümölccsel borított, valamint öntözött zöldséges terület is.

A Nyírség

Hazánk második legnagyobb homokterülete a Tisza törmelékkúpján alakult ki. A buckákon főként mészben szegény futóhomok, rozsdabarna erdőtalaj, kovárványos barna erdőtalaj, a buckaközökben inkább réti homok, láp- és szikes talajok találhatók.

Éghajlata kontinentális, de a környező hegyvidék csökkenti a szél erejét. A csapadék évi 580 mm, de kedvezőtlen eloszlású. A napsütéses órák száma kevesebb, mint a Duna–Tisza közén. Nagy az évi hőmérséklet-ingadozás.

Eredeti társulásai a gyöngyvirágos és pusztai tölgyesek voltak. Ezekből hiányzik a boróka, de megjelennek a montán elemek, mint a nyír, a rezgő nyár, a kocsánytalan tölgy, a gyertyán. Előfordul itt a szubmediterrán ezüsthárs is!

A legfontosabb fás fajok a felsoroltakon kívül: a kocsányos tölgy, a fehér nyár, a mezei juhar, a tatár juhar, a mezei szil, a szőrös nyír, a vadkörte, a galagonya, a fagyal, a kökény, a Rosa fajok, a csíkos kecskerágó, a varjútövis, a veresgyűrűsom és a fekete bodza.

A terület nagy részén ma kultúrerdők vannak, amelyeknek uralkodó fafaja az akác, ezenkívül nyárakat, kocsányos tölgyet, erdei fenyőt és fekete fenyőt is telepítettek. Híresek az itt található szabolcsi almások, és jelentős a dohány- és zöldségtermesztés, valamint a mezőgazdasági növénytermesztés is.

Telepítés és talajjavítás

A futóhomok-területek jelentős részén papírnyár termesztés folyik, mivel ezeket a részeket másként nem lehet hasznosítani. Az erdészek a hagyományos telepítés mellett kidolgozták az ún. mélyfúrásos nyárfatelepítés módszerét, amelynek lényege a következő. Az ültetéshez először mélylazításos talaj-előkészítést végeznek, majd 4 × 4-es vagy 6 × 6-os kötésben 3–4 m hosszú, ún. csúcsrügyes karódugványt telepítenek az ilyen mélységűre fúrt gödrökbe. Főként óriásnyárat ültetnek ilyen módon. A mélyfúrásos telepítés lehetővé teszi a csemeték részére a mélyben található tápanyag és víz hasznosítását. A talajvízbe ültetett karódugvány a felszínhez közeli vízszintes, erőteljes gyökérzeten kívül a humuszban gazdag rétegekben is fejleszt gyökereket; valamint a mély rétegek vizét is képes hasznosítani, itt vízfelvevő gyökerek találhatók. Ily módon még 5–6 m mélységből is fel tudják venni a vizet a növények.

Mivel a homoktalajnak sok hátrányos tulajdonsága van, művelésbe vonását majdnem mindig talajjavítás előzi meg. Ezt indokolja a telepítések előtti rónázás, a buckák elsimítása is, ahol a futóhomok nagy területeken a felszínre kerül.

A homoktalajok javítására Egerszegi dolgozta ki az ún. réteges homokjavítási eljárást. Ennek lényege, hogy 60–80 cm mélyen 1 cm vastag – agyag, tőzeg, istállótrágya és zöldtrágya keverékéből álló – aljtrágyaréteget juttatunk a talajba. Ebben a mélységben a szerves anyag lassan bomlik, megállítja útjában a lefelé szivárgó vizet és műtrágyaoldatokat, koncentrált tápanyagban gazdag réteget hoz létre.

Ezt a módszert előnyösen egészíti ki a zöldtrágyanövények (rozs, savanyú homokon csillagfürt, meszesen somkóró) alkalmazása.

Park létesítésekor – ha nincs elegendő anyagi fedezetünk a teljes terület réteges talajjavítására – nagyobbítsuk meg a fák és cserjék ültető gödreit dupla nagyságúra, és az aljára helyezzük a már ismertetett aljtrágyát. Jó hatású, ha a felszín közelébe még egy trágyaréteget helyezünk el.

A talajjavítást minden esetben talajvizsgálat előzze meg, így tájékozódhatunk a mélyben lévő talajrétegek felől (lepelhomok!), a talaj humusztartalmáról és a talajvízszint magasságáról is. Ez utóbbi tényező ugyanis döntően befolyásolja, hogy milyen fás fajok telepíthetők a homokos területekre. A telepíthető fás taxonok sora a függelékben található.

Homokos talajra a következő évelő dísznövények telepítését javasoljuk:

Achillea filipendulina (sárga cickafark),

Alyssum argenteum (ezüstös ternye),

Arabis caucasica (kaukázusi ikravirág),

Aster linosyris (aranyfürt),

novae-angliae (mirigyes őszirózsa),

novi-belgii (kopasz őszirózsa),

Centaurea dealbata (hártyás fészkű búzavirág),

Convallaria majalis (gyöngyvirág),

Coreopsis grandiflora (nagyfészkű szépecske),

verticillata (keskenylevelű szépecske),

Dianthus plumarius (tollas szegfű),

Echinops ruthenicus (szamárkenyér),

Elymus arenarius (homoki hajperje),

Gaillardia hibridek (kokárdavirág),

Geranium macrorrhizum (illatos gólyaorr),

platipetalum (szélesszirmú gólyaorr),

Gypsophylla paniculata (magyar szappangyökér),

Helleborus odorus (illatos hunyor),

purpurascens (pirosló hunyor),

Hepatica nobilis (májvirág),

Hyacinthus orientalis fajták (jácint),

Iris barbata, I. elatior és media fajták (nőszirom),

Muscari armeniacum (örmény gyöngyike),

Narcissus poëticus (fehér nárcisz),

incomparabilis (pompás nárcisz),

pseudonarcissus (sárga nárcisz),

Nepeta mussinii (kerti macskamenta),

Oenothera missouriensis (misszuri ligetszépe),

Ornithogalum umbellatum (ernyős sárma),

Paeonia lactiflora (fehér pünkösdirózsa),

officinalis (bazsarózsa),

Salvia nemorosa (ligeti zsálya),

Saponaria officinalis (szappanfű),

Sedum spectabile (pompás varjúháj),

spurium (kaukázusi varjúháj),

Solidago hibridek (aranyvessző),

Tulipa hibridek (kerti tulipánok),

Veronica pallens (szürke veronika).

Ipari területek

Alapfogalmak

A növényzet zavartalan fejlődésének egyik alapfeltétele a „tiszta” levegő, mivel a növényi szervezet rendkívül érzékeny a levegőtől idegen, mérgező anyagokra – még kis koncentráció esetén is –, az ember és az állatok tűrőképessége viszont nagyobb.

Ipari terület. 1. Az ajkai erőmű mint környezetszennyező forrás a hozzá tartozó zagytározóval és zagytóval (fotó: Jámborné Benczúr E.) 2. Az ajkai zagytározón a zagy felszínét – feltörés és javítás után – defláció elleni védőfásítással kötötték meg. A legjobban bevált fafajok az ezüstfa (Elaeagnus angustifolia) és az akác (Robinia pseudoacacia) (fotó: Jámborné Benczúr E.) 3. Az inotai erőmű mellé telepített véderdő a füstgázok okozta károsítás következtében az uralkodó szélirányban erősen károsodott, kiritkult (fotó: Jámborné Benczúr E.) 4. Az inotai erőmű véderdejéből egyedül a galagonya (Crataegus monogyna) maradt meg, erősen letörpült példánya a füstgázkárosítás hatását mutatja (fotó: Jámborné Benczúr E.) 5. Bauxit meddőhányó Gánt határában. Háttérben az eredeti karsztbokorerdő, a meddőn a szukcesszió első lépéseként már megjelent a pionír nyár (Populus) (fotó: Jámborné Benczúr E.)

Hazánk területén az iparilag különösen szennyezett területek elhelyezkedése a rendszerváltást követően kissé módosult. Ezek részben a nagyvárosokhoz kapcsolódó iparterületek vagy a vegyi gyárak környéke. A levegő szennyezésében a legnagyobb szerepet a mérgező gázok és a por játsszák.

A légkörbe kerülő szennyező anyagokat emissziónak nevezzük, amely a felvevő szervezet számára immiszszióként jelentkezik.

A légszennyezés korlátozására bevezették a MIK értéket (megengedett maximális immissziókoncentráció), amelyet a későbbiekben levegőminőségi határértéknek (immisszió normák: In-nek) neveztek.

A növények bizonyos immisszióértéket még elviselnek, azaz terhelhetők, ennek mértéke azonban nagyon változó. A fák és a cserjék zöme valamilyen mértékű károsodást szenved, de vannak közöttük tűrőképesek is. Ezt immissziós rezisztenciának nevezzük.

A károsodásokat az észlelhetőség alapján két nagy csoportba soroljuk: láthatatlan (fiziológiai) károsodás; látható károsodás.

A 16 legfontosabb iparilag szennyezett terület elhelyezkedése hazánk területén a rendszerváltást megelőzően (Rajz: Szügyi E.)

Láthatatlan károsodásról akkor beszélünk, ha a szennyező anyag hatása szabad szemmel nem látható, de asszimilációs zavarokat, reverzíbilis élettani változásokat, illetve a sejtek finomszerkezetének megváltozását okozza.

A látható károsodások akut és krónikus formában jelentkeznek.

A krónikus károsodás viszonylag kisebb koncentrációjú, de hosszú ideig tartó immisszió hatására jön létre. Látható jelei a csökkent növekedés, a gyenge új hajtások.

Az akut károsodástnagy töménységben hirtelen ható immisszió hozza létre. A növényzet szempontjából ez utóbbi a legveszélyesebb, sokszor irreverzíbilis károkat okoz (nekrózisok a leveleken, esetleg teljes pusztulás).

A gáznemű szennyező anyagokat a növények a sztómákon keresztül veszik fel. Ezért a szennyező anyagokra általában a fiatal levelek kevésbé érzékenyek (még nem fejlődtek ki a sztómák), az idősek pedig fokozottan károsodnak. Ebből következik, hogy általában a lombhullató fajok (amelyek minden évben új leveleket fejlesztenek) ellenállóbbak, mint az örökzöldek, amelyekben az évek során felhalmozódik az immisszió (az elnyelt szennyező anyag).

A károsítást nagymértékben befolyásolja az időjárás is, főként a csapadék és a széljárás. Az eső hatása általában pozitív, mert a szennyező gázokat kimossa a levegőből, csökken a hőmérséklet és a párologtatás (záródnak a sztómák), lemossa a porszennyeződést. A köd és a pára hatása kedvezőtlen, mert savakat képez a szennyező anyagokkal, illetve a porszennyeződés feloldódhat, maró hatásúvá válik, illetve kristályosodik a leveleken.

A szél hatása általában jótékony, mert a szennyezett gócokat szétoszlatja, a nagy koncentrációjú szennyező anyagokat felhígítja. Az ipartelepek körül a leggyakoribb szélirányban a legerősebb az emisszió károsító hatása.

A légszennyező gázok forrásai és az okozott károsodások

1. Kén-dioxid (SO2)

A levegő ipari eredetű szennyeződésének a leggyakoribb és legelterjedtebb vegyülete. Barnaszénnel, kőszénnel, gázolajjal üzemelő tüzelőberendezésekből, erőművekből, vegyi üzemekből, kohókból, kokszolóművekből kerül a levegőbe, mivel energiahordozóink igen nagy kéntartalmúak.

A kén-dioxid-gázból a MIK-értékek a következők: kiemelten védett területen 0,15, védett területen 0,5, egyéb területen 1,0 mg/m3.

Az akut károsodás tünetei: a levéllemez az erek közt foltokban megfehéredik, majd megbarnul és elhal. A tűlevelűeknél először a levél hegye fehéredik, sárgul, az elhalt tűk (vagy egy részük) vörösbarnára színeződik.

Nekrózisok különféle leveleken SO2-gázosítást követően (Rajz: Szügyi E.)

A fák kén-dioxid-tűrési rangsora krónikus károsítás esetében (az NDK-ban végzett kísérletek alapján).

Igen érzékeny: Picea abies, Picea omorika, Pinus sylvestris, Larix decidua.

Érzékeny: Pinus strobus, Picea pungens’Glauca’,Fraxinus excelsior, Carpinus betulus, Tilia fajok, Sorbus aucuparia, Populus alba, P. nigra’Italica’,P. × canadensis’Marilandica’, ’Brabantica’, ’Grandis’, Salix fragilis, S. purpurea, S. pentandra, S. viminalis.

Viszonylag tűrőképes: Pinus nigra, Pinus peuce, Betula pendula, Fagus sylvatica, Ulmus scabra, Robinia pseudoacacia, Populus tremula, Acer fajok.

Ellenálló: Chamaecyparis fajok, Juniperus fajok, Taxus baccata, Quercus fajok, Acer negundo, Platanus × hispanica.

A fás növények kén-dioxid-tűrési rangsora kísérleti gázosítás során:

Igen érzékeny: Pinus sylvestris, Larix decidua, Picea abies.

Érzékeny: Salix pentandra, Berberis vulgaris, Rubus ideaeus, Tilia cordata, Chaenomeles japonica, Picea omorika, Corylus colurna, Hydrangea paniculata, Pinus nigra.

Közepesen tűrőképes: Corylus avellana, Colutea arborescens, Ribes sanguineum, Crataegus monogyna, Syringa vulgaris, Picea pungens ’Glauca’, Rosa canina, Ribes aureum, Rubus fruticosa, Rosa rugosa.

Viszonylag tűrőképes: Amorpha fruticosa, Sambucus nigra, Ilex aquifolium, Taxus baccata, Euonymus europaeus, Ptelea trifoliata, Buxus sempervirens, Ligustrum vulgare, Sophora japonica.

2. Fluor (F) és hidrogén-fluorid (HF)

A szennyezés forrásai: foszforsavgyártás, kohászat, alumíniumgyártás. Hazánkban szennyezett területek: Ajka, Inota, Almásfüzitő, Mosonmagyaróvár. Már kis mennyiségben is toxikus, aeroszolképzésére hajlamos. A MIK-értékek a következők: kiemelten védett területen: 0,01, védett területen: 0,03, egyéb területen: 0,1 mg/m3.

A fluor által okozott sérülések hasonlítanak a kén-dioxid által okozott tünetekhez, de általában a levél szélén jelentkeznek, határozott foltok alakjában. A levélszél sárgul, barnul, majd elhal. Fenyőknél a tű csúcsa kezd sárgulni, később az egész zsugorodik, megbarnul, majd elhal, és 1–2 év alatt lehullik.

Nekrózisok különféle leveleken HF-gázosítást követően (Rajz: Szügyi E.)

A fás növények hidrogén-fluorid tűrési rangsora kísérleti gázosítás során (az NDK-ban végzett kísérletek alapján):

Igen érzékeny: Juglans regia, Vitis vinifera, Pinus sylvestris, Berberis vulgaris, Larix decidua, Picea abies, Rhododendron fajok.

Érzékenyek: Taxus baccata, Tilia cordata, Alnus incana, Populus canadensis’Regenerata’,Pinus strobus, Pinus nigra, Potentilla fruticosa, Castanea sativa, Lonicera tatarica, Picea pungens, Ribes sanguineum, Salix elaeagnos, Rubes idaeus, Carpinus betulus.

Közepes tűrőképességűek: Cornus alba, Prunus cerasifera, Cydonia oblonga, Fraxinus excelsior, Crataegus monogyna, Ulmus carpinifolia, U. glabra, Ptelea trifoliata, Alnus glutinosa, Buxus sempervirens, Salix caprea, S. fragilis, Pinus peuce, Aesculus hippocastanum, Spiraea × vanhouttei, Catalpa bignoioides, Syringa japonica, Platanus × hispanica, Acer negundo, Robinia pseudoacacia, Betula pendula, Aesculus parviflora, Cytisus scoparius, Amorpha fruticosa, Ailanthus altissima, Chaenomeles japonica, Rhodotypos scandens, Fagus sylvatica, Juniperus chinensis, Hydrangea paniculata.

Viszonylag fluortűrő: Cotoneaster × suecicus’Skogholm’,Juniperus squamata’Meyeri’,Laburnum anagyroides,Viburnum lantana, Weigela florida, Ligustrum vulgare,Tamarix tetrandra,Elaeagnus commutata,E. angustifolia, Spiraea × bumalda’Anthony Waterer’,Rosa rugosa, Syringa vulgaris.

Jó tűrőképességű: Acer campestre, A. platanoides, Chamaecyparis pisifera, Euonymus europaeus,Forsythia × intermedia, Lycium barbarum, Philadelphus coronarius, Pyracantha coccinea’Kasan’,Quercus robur, Sambucus racemosa.

3. Klór és hidrogén-klorid (Cl és HCl)

A szennyezés forrásai: cellulózgyártás, fémfeldolgozás, műtrágyagyártás (káliipar), PVC szemét égetése. A szennyező forrásból klórként távozik, de azonnal hidrogén-kloridot képez. Legtöbbször a kén-dioxiddal együtt fordul elő. Erősen szervesanyag-roncsoló hatású.

A MIK-értékek a következők. Klór esetében, kiemelten védett területen 0,03, védett területen 0,1, egyéb területen 0,6 mg/m3.

Hidrogén-klorid esetében kiemelten védett területen 0,2, védett területen 0,2, egyéb területen 1,4 mg/m3.

A növényeken a sérülés hasonló a fluor által okozott sérülésekhez, elsősorban a levelek csúcsán és szélén jelentkezik barna folt alakjában, amely a levél közepe felé terjed. A levegőnél nehezebb, ezért a talaj közelében lévő növényeket károsítja erősen.

A cserjék és a fák klór- és hidrogén-klorid-érzékenysége

Igen érzékeny: Carpinus betulus, Alnus glutinosa, A. incana, Picea abies.

Közepesen érzékeny: Quercus robur, Q. rubra, Fagus sylvatica, Acer platanoides, Larix decidua, Pinus strobus, Pinus sylvestris, Picea omorika, Juniperus communis.

Kevésbé érzékeny: Robinia pseudoacacia, Populus tremula, Amorpha fruticosa, Picea pungens, Pinus nigra, Thuja plicata, Chamaecyparis lawsoniana.

4. Nitrogén-oxidok (nitrózus gázok: NO, NO2, N2O3stb.) A szennyeződés forrásai: salétromsavgyártás, kénsavgyártás, műtrágyagyártás, olaj- és gáztüzelés, belső égésű motorok kipufogógázaiban. Az emberi szervezetre veszélyesebb, mint a növényzetre. Csak a kibocsátó hely közvetlen környékét és a nagy forgalmú utak mentét veszélyezteti.

A MIK-értékek a következők: NO esetében kiemelten védett területen 0,085, védett területen 0,085, egyéb területen 0,5 mg/m3.

NO2 esetében kiemelten védett területen 0,05, védett területen 0,15, egyéb területen 0,5 mg/m3.

A növényen okozott sérülés barna foltok alakjában jelentkezik a levél szélén vagy közepén, később ezek beszáradnak. A fenyőknél a levél csúcsától indul a károsodás, sárgulás, barnulás és idő előtti tűhullás formájában.

5. Ammónia (NH3)

A károsítás forrásai: kokszolóművek, nitrogén-műtrágyagyárak, karbamidgyárak, állattenyésztő telepek. A kibocsátó hely közvetlen közelében okoz károkat.

A megengedett MIK-értékek: kiemelten védett területen és védett területen 0,2, egyéb területen 1,5 mg/m3. A károsítás főként a levél csúcsán és a levél szélén barna foltok alakjában jelentkezik, de az érközben is előfordul.

A cserjék és a fák ammóniaérzékenysége (NDK-kísérletek alapján):

Igen érzékeny: Tilia cordata, T. tomentosa, Alnus glutinosa, A. incana, Carpinus betulus, Physocarpus opulifolius, Juglans regia, Pinus strobus, Rhododendron fajok.

Közepesen érzékeny: Fagus sylvatica, Acer pseudoplatanus, Fraxinus excelsior, Syringa vulgaris, Cornus mas, Elaeagnus angustifolia, Rosa rugosa, Cotoneaster dammeri, Viburnum lantana, Larix decidua, Taxus baccata, Picea abies, Pinus sylvestris, Thuja occidentalis.

Viszonylag ellenálló: Quercus rubra, Q. robur, Robinia pseudoacacia, Acer ginnala, A. campestre, A. negundo, Amorpha fruticosa, Ptelea trifoliata, Ligustrum vulgare, Crataegusmonogyna, Buxus sempervirens, Acer platanoides, Euonymus europaeus, Forsythia × intermedia, Lycium barbarum, Philadelphus coronarius, Pyracantha coccinea, Tamarix tetrandra, Pinus nigra, Pinus mugo, Chamaecyparis fajok.

A porszennyezés

A por alakú légszennyező részecskék mérete általában 20–40 µm-nél nagyobb. Megkülönböztetünk gyorsan ülepedő durva port és lassan ülepedő finom port. A két kategóriát együttesen ülepedőpornak – szedimentumnak – nevezzük. Ezenkívül ismeretes az igen lassan ülepedő, lebegő por, amit szállópornak nevezünk.

A Föld teljes porszennyeződése évenként 355 × 10 e tonna. Ennek egy része természetes eredetű (94%): vulkáni por, tengeri só, sivatagi por, pollen stb. Az emberi tevékenységből származó szennyeződés 6%, ami látszólag nem sok, de veszélyessége vegyi aktivitása miatt mégis nagy. Földünk legszennyezettebb részei: Észak-Amerika keleti része, Nyugat-Európa és Japán területe. A levegőben valamennyi por mindig jelen van, de csak egy bizonyos kritikus küszöbérték felett jelent ártalmat. A porszennyeződést úgy mérik, hogy a port szabványszerű csapadékmérő edényben felfogják, és az eredményt g/m2 értékben adják meg 30 napos időtartamra vagy t/km2-ben 1 évre, ha ülepedő port mérnek. Lebegő, azaz szálló por esetében mg/m3 értékben számolunk.

Hazánkban a megengedett szennyezés mértéke a következő:

Megnevezés

Átlagos

Védett

területen

Szálló por

0,20 mg/m3

0,15 mg/m3

Ülepedő por

200 t/km2/év

150 t/km2/év

Az emberi és állati szervezetnek van bizonyos porszűrő képessége (a légúti csillószőrök révén), de a kritikus értékek fölött krónikus bronchitiszt okoz, folyamatos köhögési ingerrel, még súlyosabb esetben pedig szilikózist vált ki. Ehhez járul még a vegyileg aktív porok maró hatása is.

A porszennyeződés különféle hatásai: 1. abrázió (dörzsölődés), pl. homokverés, 2. üledékképzés (bevonatképzés), 3. direkt vegyi hatás (pl. mészporok maró hatása), 4. indirekt vegyi hatás (élettani károsodások).

A porszennyezés hatását módosítják a meteorológiai tényezők, mint a légnedvesség (eső, harmat, köd), a légmozgás (erőssége, gyakorisága, iránya), hőmérséklet, napfénytartam. Ezenkívül a domborzati viszonyok szintén módosító hatásúak, mivel más a porhullás mechanizmusa sík vidéken és más domb-, illetve hegyvidéken.

Sík vidéken a durva részecskék közvetlenül az emittens (kibocsátóforrás) környékét károsítják a legjobban, a finom por már több kilométer távolságra eljut, a lebegő por- és gázrészecskék pedig igen messze elsodródnak. Hegy-, illetve dombvidéken az uralkodó szél irányában a hegy lábánál települt emittens esetében a szennyezett levegő felemelkedik, és a porhullás a domb túlsó oldalán (ahol a leszálló légmozgások az uralkodók) kezdődik meg, és mind a durva, mind a finom por legnagyobb része itt károsít.

A porhullás mechanizmusa sík és dombvidéken (Rajz: Szügyi E.)

A növényzet szerepe a pormegkötésben. A levegő pormentesítése céljából az áramló levegő sebességét le kell fékezni, így a részecskék nagy része kihullik. A sebességcsökkentés módja, hogy a légáram útjába terepakadályokat állítunk. Ezek lehetnek mesterségesek (falak, házak stb.) vagy természetesek, mint a növények. A finom por kiszűrésére csak a növények alkalmasak. A növények pormegkötő képessége a következőkön alapszik: a poros levegő a növényi résznek ütközik, mozgása lelassul, a benne lévő porrészek az ütközési felületre hullanak. A növényi test felszíne tagolt-térhálós jellegű – a levelek, a hajtások és a szőrözöttség miatt, így a kihulló porok ideiglenesen megkötődnek, majd az eső hatására lemosódnak.

A növénytelepítés csak akkor hatásos, ha a porfogó sáv többszintes, zárt telepítésű (fák + cserjék), mert így a talaj felszínétől a fák csúcsáig sűrű térháló alakul ki, és a porszűrő képesség kiváló lesz. A növényfalat 10–20 m-enként törjük meg 5–10 m mély beugrókkal, így a levegőt turbulens mozgásra késztetjük, és a porlerakódás még tökéletesebb lesz.

A cementpor-szennyeződés hatása és az immissziós terület fásítása. A legnagyobb mennyiségű port a cementgyárak bocsátják a levegőbe. A nagy szilikát- és mésztartalmú por zömében a klinker kemencéből kerül ki. Veszélyességét a benne lévő CaO okozza, mivel átnedvesedve CaOH2 (kalcium-hidroxid) keletkezik belőle, ami maró hatású méreg, a levél klorofilltartalmát, majd sejtjeit elroncsolja. A vegyileg aktív por telített légköri viszonyok esetén kristályosodik, és bevonja a levélfelszínt, majd a légzőnyílásokat is, így teljesen megakadályozhatja az asszimilációt. Az örökzöldekre, de a fenyőfélékre kimondottan veszélyes, mert a tű felületét teljesen körbevonja a kristályosodás.

A porszennyezés területi eloszlása a DCM környékén (Klincsek, 1974 nyomán) (Rajz: Szügyi E.)

A lomblevelű örökzöldeken látható tünetek: a leveleken az érközi állomány sárgul, barnul vagy antociános elszíneződést mutat. A levél felszínén láthatók a kristályok egy vagy két rétegben. A gyümölcsfáknál a lúgos szálló por a bibék savas váladékát közömbösíti, így a pollencsírázást gátolja, ami hiányos terméskötődéshez vezet.

A cementpor az embernél bronchitist, szilikózist, illetve asztmát okoz, ezért különösen fontos lakott területek közelében a porszennyeződés kiszűrése. A gyárak a keletkező por 98%-át tudják csak mechanikai úton kiszűrni. Így egy nagy kapacitású üzem esetében még mindig minimum 8 kg/h por kerül a levegőbe, ezért a biológiai környezetvédelemnek nagyon nagy jelentősége van.

A váci DCM porszennyezése például az északi-északnyugati szélirány miatt a város felé sodródik. Ez évente 12 t port jelentett. A megengedett 12,6, illetve 16,6 g/m2/ hónap helyett a város északi része 33,4 g/m3 port kapott havonta. Ez az érték az üzem területén 1975-ben elérte a 747,5 g-ot.

A cementporral szennyezett területek fásítására javasolható fa- és cserjefajok hazai domb- és síkvidékeken a legtűrőképesebb fajok:

Populus × canadensis’Robusta’. Pormegkötő képessége kicsi, de erőteljes növekedése és igénytelensége miatt, mint pionír fa gyorsan, nagy természetes pormegkötő felületet ad. Leveleinek klorofilltartalma a szennyezés hatására kissé csökken. Parkfaként és védőerdősávban egyaránt használható.

Populus alba. Tág ökológiai amplitudójú faj. Levele hullámos felszínű, fonáka nemezes, jó pormegkötő képességű. A porszennyeződés hatására a levelek klorofilltartalma nem csökken. Gyors növekedésű, nagy díszértékű. Mind parkfaként, mind véderdősáv létesítésére igen alkalmas.

Elaeagnus angustifolia. Igénytelen fa, levelei csillagszőrökkel dúsan borítottak, ezért kiváló pormegkötő képességű. A cementpor szennyező hatásával szemben közömbös, a levél klorofilltartalma nem csökken. Gyors növekedésű, nagy díszértékű. Hátránya, hogy általában ferde törzsű, dőlésre hajlamos, tövises ágrendszerű, fényigényes. Elsősorban a véderdőt lezáró cserjeként ajánlható.

Prunus avium. Gyors növekedésű, jó pormegkötő képességű fa. Leveleinek klorofilltartalma a szennyezés hatására nem változik. Törzse, lombja szép, virágtömege kimondottan esztétikus, ezért nemcsak erdősávokban, hanem parkfaként is felhasználható.

Pinus sylvestris. A fenyők közül a leggyorsabban növő, kiváló alkalmazkodóképességű faj, a talaj iránt igénytelen. Sűrűn álló örökzöld tűleveleivel a legjobb pormegkötők egyike. A por a levél klorofilltartalmának csekély mértékű csökkenését okozza. Szennyezett területen a fenyőilonca megtámadja. Örökzöld volta miatt felhasználása erdősávokban és parkfaként is indokolt.

Pinus nigra. Alkalmazkodó- és tűrőképessége még az előző fajénál is nagyobb. Jó pormegkötő képességű, a szennyezés a levél klorofilltartalmát nem csökkenti. Lassabban nő, mint a P. sylvestris, viszont a fenyőilonca nem károsítja. A füstgázokat is jól tűri, ezért alkalmazása mind a városi zöldterületeken, mind a véderdőben feltétlenül indokolt.

Tamarix pentandra. Szélsőséges termőhelyi viszonyokat jól tűrő, finom lombozatával jó pormegkötő képességű cserje, bár a szennyezés hatására leveleinek klorofilltartalma csökken. Gyors növekedése és szép virágdísze miatt felhasználása mind parkfaként, mind lezárócserjeként feltétlenül indokolt.

Koelreuteria paniculata. A környezeti feltételek iránt igénytelen. Pormegkötő képessége közepes, a szennyezés hatására leveleinek klorofilltartalma nem csökken. Hátránya, hogy lassú növekedésű, de ezt ellensúlyozza szép nyári virágdísze, és jó füstgáztűrő képessége. Felhasználása különösen park- és sorfaként, de véderdőben is javasolható.

Ailanthus altissima. Igénytelen, fiatalon gyors növekedésű, közepes pormegkötő képességű faj. A szennyezés hatására leveleinek klorofilltartalma kissé csökken. A füstgázokat is jól tűri. Felhasználása sorfaként és véderdőben egyaránt indokolt.

Telepítésre még javasolható, közepes tűrőképességű fajok

Quercus robur. Lassú növekedésű, közepes tűrőképességű, jó pormegkötő képességű, tájba illő faj. Városi zöldterületekre, véderdősávba egyaránt telepíthető.

Quercus cerris. Gyors növekedésű, jó szárazságtűrő, jó pormegkötő, tájba illő faj, véderdőben javasolható.

Ligustrum vulgare. Igénytelen, sűrű lombozatú, közepes pormegkötő képességű faj. A szennyezés hatására leveleinek klorofilltartalma közepesen csökken, ennek ellenére jól fejlődik. Városi zöldterületeken és véderdőben egyaránt jól felhasználható.

Pseudotsuga menziesii. pormegkötő képességű, eredetileg gyors növekedésű fa, növekedése a szennyezett területen lelassul, bár a szennyeződés nem károsítja. Örökzöld volta miatt felhasználása a szennyezett városi zöldterületeken javasolt.

A hőerőművek okozta ártalmak

A hőerőmű kapcsán a környezetszennyezésnek szinte minden formájával találkozunk, ezért ezzel a problémával részletesebben foglalkozunk.

Az erőmű az energia előállításához szilárd, folyékony vagy gáznemű tüzelőanyagokat éget el.

Levegőszennyező anyagai:

  • szilárd részecskék: 10–5–10–1 cm nagyságú ülepedő vagy lebegő porok: korom, pernye, szénpor, stb.

  • folyadékok: víz, illetve gőz formájában kerülnek a levegőbe,

  • aeroszolok: az előbbi két halmazállapot egymással alkotott kolloidjai, 2 µm-nél kisebb szemcsék,

  • gázok: CO2, CO, OH, SO2, NO2. Ha szén- vagy olajtüzelésű az erőmű, a kén-dioxid-kibocsátás a legveszélyesebb a környezetre.

A szennyezés formái:

  • kéményemisszió: a kéményből távozó gázok és pernye a meteorológiai viszonyoktól függően messze eljuthatnak. Szélcsendes időben a zárt füstzászló hoszsza 30 km is lehet, szinte maximális koncentrációban,

  • hűtőtorony-emisszió: az innen távozó gőz szélcsendes időben 6–7 km távolságra is eljuthat;

  • pernyehányó, salakdombok, üzemi porszennyezés: aközvetlen környezetben sok kárt tesz, de hatása messzire nem jut el;

  • vízszennyezés: a technológia során a pernyét és a salakot hidromechanikai úton zagytavakba szállítják. Ezek erősen szennyezettek P-, N-, B- vegyületekkel, magas szulfidtartalommal;

  • hőszennyezés: a hűtővíz és szűrőberendezések vize meleg, csekély oxigéntartalommal, az öntisztuló képesség erősen csökken.

1. Az üzem területének parkosítása. A zöldfelület kialakítása a legszennyezettebb területen is indokolt, az erózió, illetve a defláció elleni védelem és a munkahelyi környezet javítása céljából.

Az üzemi zöldfelület fontos része a gyep, mivel a belső terület túlnyomó részén más nem is lehet, a talajban lévővezetékek, illetve a tűzvédelmi sáv miatt. Kertépítésre többnyire csak a szociális, kulturális helyiségek közelében van lehetőség. Itt a szennyezésnek legellenállóbb fa-, illetve cserjefajok jöhetnek számításba:

Gleditsia triacanthos, Sophora japonica, Elaeagnus angustifolia, Ligustrum vulgare, Lycium barbarum, Sambucus nigra, Ptelea trifoliata, Koelreuteria paniculata, Ailanthus altissima, Populus × canadensis, Robinia pseudoacacia, Ginkgo biloba, Forsythia × intermedia, Deutzia scabra, Rosa rugosa, Pinus nigra, Taxus baccata, Picea pungens ’Glauca’ stb.

2. Véderdő, illetve véderdősáv létesítése. Kialakítása nagy jelentőségű, mert meg kell, hogy védje az utakat, a lakóterületeket, illetve a mezőgazdasági területeket az erőmű káros hatásától. A kialakítás szempontjából nagyon nagy jelentősége van az uralkodó szél, illetve a füst irányában álló szegélyállománynak. Ezt a részt éri a legmagasabb koncentrációjú emisszió, ezért füsttűrő és az éghajlatot jól elviselő növényekből kell kialakítani. A szegélynek a talajtól felfelé jól kell záródnia, funkcióját lehetőleg télen is töltse be. A szegély maximális szélessége véderdő esetében 15–20 m legyen.

A véderdő kialakítására alkalmas fás fajokat a IV. rész táblázata tartalmazza.

3. Zagytározó fásítása. A zagy égéstermékek, kőzetek darabjainak, illetve porának vizes szuszpenziója, amelyben különféle vegyi anyagok is találhatók. A zagyot zagytárolókban ülepítik és szikkasztják. Szikkadási ideje 4–5 év. Nagyon fontos a zagy felületének száradás utáni megkötése. A száraz zagy szerkezet nélküli, tömör váztalaj, alacsony humusz-, magas foszfor- és káliumtartalommal, az erózió és defláció könnyen elhordhatja.

AZagytározó erdősítési vázlata (Rajz: Földi H.)

A zagy felületének megkötésére különféle módszereket alkalmaznak.

a) A száradó zagy felületét tőzeggel, lápfölddel keverik (20 cm-es réteg beforgatása), így jobb szerkezetű lesz. Betelepíthetjük pionír növényekkel (Chaenopodium, Agropyron, Sinapis arvensis, Kochia scoparia stb.) vagy zöldtrágya növényekkel (Melilotus albus, Vicia villosa), majd szárazságtűrő fűkeveréket vethetünk.

b) Fásításhoz, illetve erdősítéshez mélyebb talajjavítás szükséges. Az egyik módszer szerint 100–120 t/ha szerves trágyát kell beforgatni két menetben, 20 és 40 cm mélységben. Ha ilyen nagy mennyiségű szerves trágya nem áll rendelkezésre, sávos talajjavítást végezzünk, és a területet összefüggően beerdősíthetjük. Így csak a fasorok területét trágyázzuk. Ehhez kb. 40 t/ha trágya szükséges. Itt is 20 cm, illetve 40 cm mélységre forgassuk be a szerves anyagot.

c) Az erdősítést előkészíthetjük oly módon is, hogy 10, 20, 30, 40 cm vastag rétegben termőföldet terítünk el a kiszáradt zagy felszínén, amelyet keverhetünk a zaggyal, a 30–40–50 cm-es réteg esetében. A 10 cm-es földterítés csak a felület megkötéséhez (defláció ellen), illetve gyepesítéshez alkalmas, amelyet később fásíthatunk. Sajnos a földterítés költségei miatt 20–30 cm-nél vastagabb réteg terítése, illetve beforgatása már nem gazdaságos. Még olcsóbb eljárás, ha csak az ültető gödrök földjét cseréljük ki, teljes 10 cm-es földterítés mellett. Gödörméretek fák esetén: 60 × 60 × 70 cm vagy 50 × 50 × 60 cm, cserjéknél 40 × 40 × 40 cm.

A fákat 2 × 2 m-es kötésbe, a cserjéket 2 × 1 m-re ültessük. A gazdaságosság tovább fokozható, ha a gödör anyagát csak felében cseréljük ki, így 50% föld és 50% zagy keverékébe telepítünk. A gödrökből kikerült zagy anyagát a földborításon szétszórjuk és betárcsázzuk. Csökkenthetjük a kiadásokat úgy is, hogy az erdőt suhánggal telepítjük, és nem ásunk gödröket, így a csemete is olcsóbb, és kézi munkát takaríthatunk meg. A gödröket gödörfúró géppel készítjük. Az ültetési távolság ekkor 2,40 × 0,8 m.

A biztos eredés elérésére az első évben gondoskodjunk bőséges vízellátásról, főként a tavaszi hónapokban.

d) Ajkán az erdészet vezetője, Horváth Gyula kísérleteket állított be zagytároló fásítására.

A kőkeménnyé szilárdult zagy felszínét először 80 kW-os lánctalpassal, makadámút felszedővel feltörték 30 cm mélyen, majd 1000 m3/ha vegyes fakérget forgattak bele a fellazított zagyba. Ezután a következő fafajokat telepítették:

Betula pendula, Prunus avium, Elaeagnus angustifolia, Juniperus communis, Pinus nigra, Pinus sylvestris, Populus canescens, Populus nigra, Populus tremula, Quercus cerris, Salix alba, Syringa vulgaris, Tilia cordata.

Nem gyepesítettek, de a következő fajok spontán telepedtek meg: Achillea nobilis, Agrostis alba, Artemisia absinthium, Bromus tectorum, Bromus inermis, Chrysanthemum vulgare, Eupatorium cannabinum, Medicago sativa, Melandrium album, Melilotus officinalis, Plantago lanceolata, Plantago major, Tetragonolobus maritimus, Tussilago farfara stb., valamint a fás fajok közül a Salix caprea, Populus alba. (A félkövér betűsek a legelőször megjelenő fajok.)

A kísérlet során legjobbaknak bizonyult fafajok: Betula pendula, Elaeagnus angustifolia, Robinia pseudoacacia.

A kísérletek alapján a továbbiakban csak a fenti három fajjal fásítanak. 1,2–1,5 m sor- és 0,3–0,5 m tőtávolságra ültetik a kétéves csemetéket. Az ültetvényt az első évben öntözik, utána gondozást nem igényel. Az így telepített négyéves állomány már 2 m feletti magasságú, sűrű borítást ad, és meggátolja a széleróziót. A telepítés költsége kb. 120 ezer Ft/ha, amelynek legnagyobb részét a gépi munka költsége (fellazítás) adja. A módszer gyors és gazdaságos, mivel szerves anyagként a hulladéknak számító fakérget használja.

A fenti módszerrel 1985 tavaszán telepített állomány 95% feletti eredést mutatott ugyanazon év nyár végére. A telepített fajokon kívül a fás fajok közül a következő fajok telepedtek meg (előfordulási gyakoriság szerinti sorrendben): Salix alba, S. caprae, Populus alba, Juglans regia. A lágy szárú fajok közül a következők jelentek meg: Agrostis alba, Eupatorium cannbinum, Chrysanthemum vulgare, Tussilago farfara, Echium vulgare, Daucus carota, Artemisia vulgaris, Ambrosia elatior, Solidago canadensis, Artemisia absinthium, Reseda lutea, Plantago media, Convolvulus arvensis, Polygonum convolvulus, Polygonum lapathyfolium, Epilobium hirsutum, Sonchus arvensis, Medicago sativa, Anthemis cotula, Tripholium repens, Medicago lupulina, Lotus tenuis, Chaenorrhinum minus.

A zagytároló fásításához telepítendő erdőt lehetőleg több fajból állítsuk össze. Legyenek benne jó tűrőképességű pionír fajok, de kísérletezhetünk haszonfákkal is. Így több fajt kipróbálhatunk és a pionír fajok védelmében esetleg felnőhetnek a haszonfák is.

Telepítésre ajánlott fajok (félkövér betűkkel szedve a legellenállóbb növények):

Fák: Acer campestre, Acer saccharinum, Ailanthus altissima, Betula pendula, Prunus mahaleb, Elaeagnus angustifolia, Fraxinus pennsylvanica, Fraxinus ornus, Gleditsia triacanthos, Morus alba, Pinus nigra, Prunus cerasifera, Populus alba, Populus nigra, Populus simonii, Pyrus pyraster, Quercus robur, Quercus cerris, Robinia pseudoacacia, Salix alba, Sophora japonica, Tilia argentea.

Cserjék: Amorpha fruticosa, Berberis vulgaris, Caragana arborescens, Colutea arborescens, Cornus alba, Cornus mas, Cornus sanguinea, Crataegus monogyna, Ligustrum vulgare, Lycium barbarum, Prunus spinosa, Rhus hirta, Rosa canina, Salix elaeagnos ’Angustifolia’, Symphoricarpos albus, Symphoricarpos × chenaultii, Symphoricarpos orbiculatus, Syringa vulgaris.

A salakdombok fásítása. Talán a legrosszabb minőségű „talaj” a salak, amely azonban nagy mennyiségben halmozódhat fel az erőművek környékén. Az ilyen terület vízgazdálkodási szempontból rendkívül kedvezőtlen, nincs víztartó képessége, és nincs talajélet. A növénytelepítés ezért csak úgy képzelhető el, ha víztartásra alkalmas, levegő- és tápanyagtartalmú talajréteget terítünk el a felszínen. Minimálisan 40 cm vastag termőföld-terítés szükséges, ami előreláthatóan félig a salak közé bemosódik. A termőföld terítés után a terület szárazságtűrő fűkeverékkel (Festuca vaginata 30%, Poa pratensis ssp. angustifolia 30%, Festuca rubra subsp. genuina 15%, Lolium perenne 5%, Cynodon dactilon 20%) gyepesíthető. A fák és cserjék telepítéséhez az ültető gödrökből a salakot ki kell emelni és termőfölddel feltölteni. A gödörméret fák esetén 1 × 1 × 1 m, cserjéknél 0,6 × 0,6 × 0,6 m.

A sűrű térállásba tervezett alacsony cserjék esetén nem szükséges külön gödör, de ezeket a szokásosnál 10 cm-rel mélyebbre ültessük.

A telepítésre ajánlott fajok azonosak a zagytárolónál javasoltakkal.

A meddőhányók fásításának lehetőségei. Bányaművelés, építőipari tevékenység, kohóművek és széntüzelésű erőművek üzemeltetése során különféle melléktermékek keletkeznek és nagy mennyiségben halmozódnak fel, amit az üzemek környékén létesített meddőhányókban helyeznek el. A meddőhányók által elfoglalt területeket gazdasági, környezetvédelmi és esztétikai szempontból ismét hasznosítani kell. A meddőhányó művelésbe vonását rekultivációnak nevezzük. Először a meddőhányó felületét kell tereprendezéssel úgy kialakítani, hogy telepítésre alkalmas legyen. Az alkalmazott növényanyag függ a talajféleségtől (homok, agyag, köves stb.), illetve a talajvíz magasságától. Az átlagos talajminőségű meddőhányók betelepítésére használható fás fajok a következők:

1,5 m-nél magasabb talajvíz esetén alkalmazható fajok: Acer negundo, Alnus glutinosa, Amorpha fruticosa, Betula pendula, Cercis canadensis, Cornus alba, Cornus sanguinea, Elaeagnus angustifolia, E. commutata, Fraxinus angustifolia subsp. pannonica, Fraxinus pennsylvanica, Ligustrum vulgare, Morus alba, Prunus padus, Platanus × hispanica, Populus alba, P. nigra, Frangula alnus, Salix alba, S. caprea, S. cinerea, S. elaeagnos ’Angustifolia’,S. purpurea ’Gracilis’, S. rosmarinifolia, Symphoricarpos albus, Ulmus laevis, Viburnum opulus.

1,5 m-nél alacsonyabb talajvízszint esetén alkalmazható fajok: Acer campestre, A. tataricum, Ailanthus altissima, Amorpha fruticosa, Berberis vulgaris, B. julianae, Caragana arborescens, C. frutex, Celtis occidentalis, Cornus sanguinea, C. mas, Cotinus coggygria, Cotoneaster tomentosa, C. integerrima, Crataegus monogyna, Crataegus crus-galli, Elaeagnus angustifolia, Euonymus europaeus, Gleditsia triacanthos, Juniperus communis, Fraxinus ornus, Juniperus virginiana, Lavandula angustifolia, Ligustrum vulgare, L. amurense, Lonicera korolkowii, L. maackii, Morus nigra, Prunus serotina, Pinus nigra, Populus alba, Prunus spinosa, P. tenella, P. cerasifera, Pyrus pyraster, Quercus cerris, Q. pubescens, Rhamnus catharticus, Rhus hirta, Robinia pseudoacacia, Rosa canina, R. pimpinellifolia, Sorbus torminalis, S. degenii, Symphoricarpos orbiculatus, S. × chenaultii, Tamarix gallica, T. tetrandra, Thuja orientalis, Viburnum lantana, Clematis vitalba, Lycium barbarum, Reynoutria baldschuanica, Ribes aureum.