Ugrás a tartalomhoz

Talajtan

Stefanovits Pál, Filep György, Füleky György

Mezőgazda Kiadó

A hidrológiai viszonyok hatása

A hidrológiai viszonyok hatása

A kőzetek kialakulásának áttekintése után a geológiai folyamatok másik eredményével, a hidrológiai viszonyok alakulásával kell röviden foglalkoznunk, mert ezek talajra gyakorolt hatása egyes esetekben jelentős.

A földkéreg vertikális elmozdulásának nagy szerepe volt a hidrológiai viszonyok kialakulásában is. A kéregmozgással együttjáró törések előre jelezték a felületi vizek medrének irányát, a lesüllyedt területek maguk felé vonták a kiemelkedett térszínekről lefolyó vizeket, a kiemelkedésen belül fennálló helyi különbségek pedig új vízválasztókat hoztak létre.

A víz talajra gyakorolt hatását, a víz által szállított hordalékoknak mint talajképző kőzetek elhelyezkedését csak akkor érthetjük meg, ha ismerjük vízrendszerünk kialakulásának történetét. Ismeretes, hogy a folyók medre és azok völgyei nem voltak azonosak a maiakkal még a geológiai közelmúltban sem. Ezért beszélünk ősfolyókról és ezek elhagyott völgyeiről vagy az általuk lerakott hordalékkúpokról, melyek keletkezését és felépítését ismerve feleletet kapunk sok talajtani kérdésre. Az ország legnagyobb folyója, a Duna, őse a geológiai harmadkor végén és a pleisztocén elején a Kisalföld peremét érintve dél felé folyt, és a Dráva menti süllyedő területet töltötte fel. Hasonlóképpen déli irányban folytak a Rába, valamint az akkor még alacsony Bakonyt átszelő ősfolyók, amelyeknek ma már csak a hordalékai találhatók meg a Balaton-ároktól délre. Ezen időszak maradványai a Somogyi homokhát, valamint a billegei erdőben található kavicshát.

Ugyanígy délnek irányuló ősfolyók voltak az Ipoly, a Nyitra, a Garam és a Vág elődei, melyeknek kavicsanyaga ma már csak a Móri hasadékban, valamint néhány kisebb völgyben mutatható ki.

Csak a Kisalföld gyors ütemű süllyedése, majd a Keszthely-Gleichenbergi vízválasztó kiemelkedése után vált a Dunántúl északi részén található vízfolyások iránya északivá, illetve keletivé. A Duna az Alföldön tehát csak a pleisztocénban jelent meg, de akkor sem mai medrében folyt, hanem a Visegrádi áttörés után délkeleti irányban (vagyis Cegléd irányában) teregette hordalékát. Ettől az iránytól fokozatosan térült el, saját hordalékkúpján vándorolva nyugat felé, amíg elfoglalta mai, közel észak-dél irányú, tektonikailag előre jelzett völgyét. Fokozatosan fejlődő, hatalmas hordalékkúpja alkotja a Duna–Tisza közi síkvidék északi felét, és az ekkor lerakott karbonátos valamint löszös homok alkotja a táj talajképző kőzetét.

A Duna jobb oldali mellékfolyói – melyeknek hosszát most már a kiemelkedett Dunántúli-középhegység korlátozza – úgy alakították ki völgyeiket, ahogy azt a sakktáblaszerűen feltöredezett Pannon-tábla törésrendszere előrajzolta. Ezért láthatunk közel derékszögű irányváltozásokat mind a Kapos, mind a Koppány, mind a kisebb vízfolyások völgyeiben.

A pleisztocén végén a Dunántúl vízrendszerének kialakulását még egy tényező irányította: a Balaton árkának besüllyedése, amely a Budapest–Keszthely irányú törésvonal mentén alakult ki, ugyanúgy, mint a Velencei-tó. A Balaton-árok elvágta a Bakonyból dél felé irányuló folyók útját, és így azok hordaléka ma már csak az eredeti vízgyűjtőtől elszigetelve található meg a Balatontól délre elterülő völgyekben, és csak a dolomittörmelék utal származási helyükre, a Bakonyra.

A Duna bal parti mellékfolyóinak egy része, a Tisza, a Sajó, Hernád, valamint a Kárpátokból lefutó ősfolyók a pleisztocén elején szintén a maitól lényegesen eltérő irányt követtek. Általában észak–dél irányában szelték át az Alföldet, miközben felépítették a Nyírség hatalmas hordalékkúpját, melynek homokanyaga annyiban különbözik a Duna hordalékanyagától, hogy nem tartalmaz szénsavas meszet, és így az erdőtalajok gyors kialakulásának nem volt fékezője.

A Tisza csak a holocén elején vette föl mai irányát, északról kerülve meg a Nyírséget és a Tokaji-kapun át lépve be az Alföldre. Ennek előtte a Nyírségtől keletre az Érvölgyön át érte el az Alföld legjobban süllyedő területét, a mai Kőrösök mentét. Mint jellegzetes síksági folyónak tulajdonképpen medre nem is alakult ki, és a folyószabályozásig szabadon változtatta útját a mocsaras síkságon. Ezért a táj talajviszonyaira kifejtett hatása igen nagy területen érvényesült. Ennek az időszaknak a jellemzője volt az Alföldön a mocsaras holt medrekkel szabdalt síkság, melyen a talajvíz is a felszín közelében volt. A jelenlegi talajviszonyokból csak következtetni tudunk a valamikori helyzetre, melyek közt a terület talajképződése megindult, de általánosságban megállapítható, hogy a talajvíz szintje ma sincs mélyen a felszín alatt, és a múltban még közelebb volt.

A talajvíz az Alföldön ma is nagyobb sótartalmú, mint az ország más részein, és ezen belül több nátriumot is tartalmaz. Mindez együttvéve a szikesedést váltotta ki, ami a talajok termékenységét sok helyen jelentősen csökkenti.

Az alföldek, a medencék és a széles völgyek legmélyebb helyein a viszonylagos helyi vízbőség hatására mind a Dunántúlon, mind az Alföldön és a Kisalföldön láposodás indult meg. Ennek maradványai részben ma is fellelhetők tőzeglápok alakjában.

Mindezeket összefoglalva megállapítható, hogy a hidrográfiai, ezen belül a talajvízviszonyok igen jelentős tényezői a talajok kialakulásának.