Az egysejtűekre(Protozoa) vonatkozóan kevés szabadföldi információval rendelkezünk, részben azért, mert nehéz őket tanulmányozni, ui. nincs valódi sejtfaluk, és esetleges károsodásuk a sejtek szétpukkadását okozhatja, továbbá kicsik és alakjuk változó. Számuk legalább egy nagyságrenddel kevesebb, mint a baktériumoké. Művelt talajokban biomasszájuk közel azonos lehet a földigilisztákéval. Az egysejtűek nagy mennyiségben fogyasztják a baktériumokat és egyéb mikroorganizmusokat. A talaj élővilágában fontos szerepük, hogy segítenek a mikroszervezetek visszaszorításában. Ugyanakkor eléggé ellenállóak, képesek a talajokban előforduló különféle körülményeket túlélni.

A csupasz amőbák igen jól tudnak alkalmazkodni a talajkörülményekhez, mivel a felszínen történő csúszó mozgásuk képessé teszi őket arra, hogy a talajrészecskékből és a gyökerekből táplálkozzanak, állábaik révén pedig a talajrészecskék körül elhelyezkedő vékony nedvességfilmben tudnak mozogni.

A fonálférgek (Nematoda) a talajban széleskörűen elterjedtek. Mikroszkopikus méreteik, csoportos eloszlásuk és a táplálkozási szokásaikban fennálló változatosság miatt nehéz a talajban játszott szerepüket vizsgálni. Fő szerepük a többi mikroorganizmussal történő táplálkozásuk, így a mikroorganizmusok számának korlátozása.

A fonálférgeket táplálkozási szokásaik szerint osztályozzák. A mindenevő fonálférgek a legáltalánosabbak, ezek főleg lebomló szerves anyagokon élnek. A ragadozó fonálférgek baktériumokat, gombákat, algákat és más fonálférgeket falnak fel. A parazita fonálférgek a növényi gyökereket fertőzik meg. Jelenlétük látható bizonyítéka, hogy szembetűnő cisztákat képeznek a gyökereken. Ezek a fonálférgek olyan nagy számban vannak jelen, hogy szinte valamennyi szántóföldi növény és zöldségféle, valamint a fák meg vannak velük fertőzve. Ha sikerül a növényekbe bejutniuk, más kórokozók is könnyen bejutnak a nyomukban. A cukorrépa és a kukorica különösen fogékony a fonálféreg-fertőzésre.

A 30–40 mm hosszú, fehér, sárgás, illetve vöröses színű televényférgek (Enchytreidae) a földigilisztákéhoz hasonló tevékenységet végeznek. Rendkívül nagy a számuk, mintegy egy milliárd hektáronként. Járataikkal a talajt keresztül-kasul fúrják, lazítják, emellett a növényi maradványok bontásában is részt vesznek.

A földigiliszták (Lumbricidae) a Föld legtöbb talajában megtalálhatók, a talajban lakó állatok egyik nagy csoportjának tagjai. Már Darwin felismerte a földigiliszták fontosságát a talajok termékenységének alakulásában. A talajban játszott főszerepük a növényi anyag felaprítása még azelőtt, hogy a mikroorganizmusok a lebontást elkezdenék. A giliszták mindenféle szerves anyagot elfogyasztanak, legjobban a lehullott faleveleket kedvelik. Ezeket a talajjal együtt fogyasztják el. A talajt részben azért is nyelik el, hogy utat vágjanak maguknak, másrészt, hogy eközben hozzájussanak a növényi táplálékhoz. A megemésztett táplálék a giliszta testéből kis golyócskák vagy kolbászkák alakjában távozik, ez az ürülék már egynemű anyag.

Ezek a kis rögöcskék később sem esnek szét, hanem felhalmozódva a talajszerkezetet morzsalékossá teszik. Ugyanakkor az ürülék nitrogénben és részben lebontott szerves anyagokban is gazdag, ez a mikrobák fejlődését is elősegíti. A giliszták igen fontos tevékenysége, hogy a talajt összekeverik. Európában évente hektáronként mintegy 50 tonna talajt kevernek össze és szállítanak a felszínre. A gilisztajáratok javítják a talaj szellőzését, növelik vízelvezető képességét, és könnyítik a gyökerek mélyebb rétegekbe történő behatolását.

Az ízeltlábúak (Arthropoda) a talaj kialakulásához egyrészt azzal járulhatnak hozzá, hogy felaprítják a szerves anyagot, ill. táplálékként elpusztítják a mikroorganizmusokat, másrészt „művelik” a talajt. A mérsékelt égövi talaj legfontosabb ízeltlábú tagjai az atkák (Acari) és az ugróvillások (Collembola). A forró égöv alatt a termeszek (Isoptera) vannak talán a legnagyobb hatással a talajra. Több méter magas építményeket készítenek, melyek belseje likacsos, benne a levegő nagy felületen érintkezik a talajjal, oxidálva annak alkotórészeit. Az építmények talaja ezért általában megvörösödik. A termeszek a trópusi őserdőben a szerves anyagokat is lebontják: 1–2 év alatt még a legnagyobb kidőlt fa is teljesen eltűnik tevékenységük nyomán.

Egyes talajokon nagyon fontos a hangyák (Formicidae) tevékenysége. Ezek a kis állatok nitrogéntartalmú anyagokat kevernek a talajba oly módon, hogy fészkeikben raktározzák azokat az állati eredetű anyagokat, amelyeket rablóhadjárataik során zsákmányoltak. Ezenkívül a hangyák járataikkal javítják a talaj szerkezetét, levegő- és vízáteresztő képességét, emellett nagy mennyiségű talajt szállítanak egyik helyről a másikra. Szárazabb vidékeken a föld alatt készítik el fészkeiket, alaposan összekeverik eközben a fel- és altalajt. Hegyi legelőkön a földigiliszták szerepét veszik át, mivel azok a köves talajt nem kedvelik. A hangyák tevékenysége nélkül a talajok sok helyütt jóval tömődöttebbek lennének.

A puhatestűek (Mollusca) közül némely meztelen csiga pl. a Milax budapestiensis talajjal táplálkozik, s ez a tevékenysége, valamint az, hogy valamennyi csiga nyálkát termel a tovamászáshoz, hozzájárul a talajszerkezet alakulásához.

Az ún. nagy testű állatok (nyulak, rókák, egerek, ürgék, pockok, borzok, vakondokok stb.) életük során nagy talajmennyiséget mozgatnak meg és kevernek össze, tevékenységük ezért a talaj műveléséhez hasonlítható. Amellett, hogy sok növényi anyagot dolgoznak be a talajba, járataikkal lazítják azt, javítják a szellőzését és vízgazdálkodását.

E tekintetben a fejlettebb állatok közül a rágcsálók (Rodentia), (egerek, ürgék, hörcsögök) és főleg a vakondok tevékenysége fontos, mégpedig különösen a mezőség alatt képződő talajok, elsősorban a csernozjom talajok létrejöttében. Ezek az állatok igen gyorsan „dolgoznak”, naponta mintegy 10–20 m-nyi járatot képesek készíteni és belőle a talajt a felszínre szállítani. Alagútrendszerük kiterjedése 400–2000 m2 is lehet, s legtöbbször a talaj felszíne alatt 5–20 cm mélységben helyezkedik el. Ily módon keresztül-kasul fúrják a talajt. Ha egy ilyen talajban szelvényt ásunk, több esetben is metszeni fogjuk az ásóval ezeket a folyosókat és alvókamrákat, melyek belseje az alsóbb rétegekben a felülről származó sötétebb színű talajjal, a felső rétegekben pedig az altalaj sárga anyagával töltődött meg.