Mintegy 10–15 db 1–3 mm átmérőjű légszáraz aggregátumot 7 cm átmérőjű Petri-csészébe helyezünk, és 10 ml desztillált vizet öntünk rá. Kb. 10 percnyi állás után 8-szor–10-szer óvatosan körkörösen megmozgatjuk, majd a 8.5. táblázat szerint értékeljük a változást.

Először vízben áztatjuk a talajt, majd egy vízben álló szitasorozat legfelső, legnagyobb lyukbőségű szitájára visszük. Az ún. nedves szitálás a sziták víz alatt történőkörkörös mozgatásával végezhető, kézi erővel vagy erre alkalmas készülékkel. Sorozatvizsgálatokhoz jól használható pl. a Meyer–Rennenkampf-féle készülék, amelyiknél a mozdulatlan szitasorozaton átáramló fel-le mozgó víz áztatja szét és különíti el az eltérő nagyságú morzsákat. A vízvezetéki víz a henger alján lévő csövön alulról áramlik be. Amikor a víznívó elérte a leszívócső hajlatát, azon átbukva önműködően kiürül a rendszer, majd a beáramló víz hatására a folyamat ismétlődik. Így a szétázott aggregátumok mindinkább lejjebb kerülnek, majd lemosódnak a szitasorról. Kb. 30 leszívatás után a szitákat kiemelve, szárítás után mérjük a rajtuk fennmaradt morzsák mennyiségét. Az eredményeket a száraz szitálás adataival összehasonlítva értékeljük. A közvetlen összehasonlításon túl kiszámítható a száraz és a nedvesszitálás KSÁ- (ill. KMÁ-) értékének különbsége:

ΔKSÁ = ΔKMÁ = (KSÁ)_sz – (KSÁ)_n,

ahol: sz a száraz, n a nedves talajra vonatkozó értéket jelöli.

Mivel a nedves szitálás nagyon időigényes, és csak a jó vízálló szerkezetű talajoknál (csernozjom talajok, természetes növényzettel borított talajok és egyes erdőtalajok mintái) lehet, ill. érdemes elvégezni, más módszerek alkalmazására is szükség van.

A csepegtető módszereknél a szitára helyezett aggregátum(ok)ra néhány cm magasságból meghatározott méretű vízcseppeket ejtenek, s a vízállóságot a szétesést okozó cseppek számával vagy össztérfogatával jellemzik.

Az esőztető eljárásoknál, az előzőhöz hasonló körülmények között, ismert cseppnagyságú és intenzitású mesterséges esőt alkalmaznak.

A vízbeszivárgás és a vízáteresztés időbeni változása, csökkenése (8.5. fejezet) is alkalmas a talajszerkezet stabilitásának becslésére.

A talajszerkezet vízállósága szorosan összefügg a mikroaggregátumok stabilitásával. A mikroaggregátumok stabilitását – Vageler szerint – úgy lehet megállapítani, hogy a talaj egy részét vízben, egy részét pedig peptizáló hatású (nátriumpirofoszfát, litiumkarbonát stb.) oldatban szuszpendáljuk, majd – a szemcseösszetétel vizsgálatához hasonlóan – mindkét kezelésnél meghatározzuk a 0,002 mm-nél kisebb szemcsék (az agyagfrakció) mennyiségét. A szerkezeti tényező (Sz_t) vagy struktúrafaktor az alábbi képlettel számítható ki:

${\text{Sz}}_{\text{t}}\%=\frac{\text{agyag I-agyag II}}{\text{agyag I}}\cdot \mathrm{100,}$ (8.7. egyenlet)

ahol:

az agyag I a peptizáló oldattal, az agyag II pedig a vízzel kezelt mintában meghatározott agyagfrakció mennyiségét jelenti. A szerkezeti tényező tehát arról ad felvilágosítást, hogy a kolloidoknak hány %-a van stabil kötésben. Jó szerkezetű vályog- (csernozjom) talajnál a mikroaggregátumok 82%-a, egy kevésbé jó szerkezetű réti agyagtalajban csak 55%-a, szikes talajban pedig mindössze 5%-a mutatkozott vízállónak.

A mikroaggregátum-analízis eredményei azonban nem tükrözik a talaj makrostruktúrájának állapotát, ill. annak stabilitását. A sok stabil mikroaggregátum nem feltétlenül azt jelenti, hogy a talaj szerkezete kedvező. A mikroaggregátumok stabilitásának vizsgálata elsősorban az adott talajon alkalmazott egyes beavatkozások (talajjavítás, trágyázás, talajművelés stb.) hatásának értékeléséhez ad kiegészítő információkat.

Az összporozitás az aggregátumokon belüli és az aggregátumok közötti pórusok összessége, amely legegyszerűbben számítással becsülhető. A számításhoz ismerni kell a talaj térfogattömegét és a szilárd fázis sűrűségét.

a) A térfogattömeg (ρ) a 105 °C-on szárított, bolygatatlan szerkezetű talaj fajlagos tömege (az egységnyi térfogatú száraz talaj tömege), azaz

$\text{ρ}=\frac{\text{g}}{\text{V}}=\text{tömeg/térfogat}\text{.}$

ahol: g = a vizsgált talajminta száraz tömege, V = a minta térfogata.

Mértékegysége: g/cm3, kg/dm3, vagy t/m3. Méréséhez ismert térfogatú fémhengerrel eredeti szerkezetű (bolygatatlan) talajmintát veszünk, majd szárítás után mérjük a talaj tömegét, s ezt osztjuk a mintavevő henger térfogatával.

A térfogattömeg a lazítástól/tömörítéstől függően, ugyanazon talaj esetében is lényegesen változhat, ezért a rendszer pillanatnyi állapotára jellemző értéket ad, ami többnyire: 0,8–1,7 között van. Átlagértéke: 1,45 g/cm3.

b) A sűrűség (ρ_sz) a szilárd fázist alkotó anyagok (részecskék) egységnyi térfogatának tömege (a szilárd fázis fajlagos tömege).

Mértékegysége szintén: g/cm3, kg/dm3, t/m3. Mivel az ásványi rész túlnyomó többségét alkotó szilikátok sűrűsége egymáshoz hasonló, a talajok sűrűsége (fajsúlya) nem mutat olyan nagy eltéréseket, mint a térfogattömeg. Általában 2,6–2,65 körüli. A sűrűséget tehát nem a rendszer állapota, hanem az anyagi minősége szabja meg. A nagy szervesanyag-tartalom, mind a térfogattömeg, mind a sűrűség értékét csökkenti.

Az ismert tömegű talaj szilárd fázisának térfogata indirekt úton, folyadékkiszorítás révén (piknométerrel) mérhető. A talajt is tartalmazó piknométer feltöltéséhez valamilyen apoláros folyadékot (benzolt, xilolt, petróleumot) vagy desztillált vizet lehet alkalmazni. Az előbbi értékből számított sűrűséget valódi, a vízkiszorításból számítottat látszólagos sűrűségnek nevezzük. A legtöbb talajnál a valódi sűrűség valamivel kisebb, mint a látszólagos. Homoktalajoknál a két érték közel egyforma.

c) Az összporozitás számítása. A talaj pórusainak össztérfogatát, az összporozitást, a talaj térfogatának %-ában szokták kifejezni. Kiszámítása az alábbi gondolatmenet alapján történik: a ρ/ρ_sz hányados megadja, hogy egységnyi térfogatú száraz talajban mennyi a szilárd részecskék össztérfogata. A 100 ∙ (ρ/ρ_sz) pedig ugyanezt fejezi ki %-ban. Ha a kapott értéket levonjuk a talaj térfogatából (100%-ból), megkapjuk a pórustér %-os értékét, azaz

$\text{P\%}=\text{100}–\frac{\text{ρ}}{{\text{ρ}}_{\text{sz}}}\cdot 100=\left[1-\frac{\text{ρ}}{{\text{ρ}}_{\text{sz}}}\right]\cdot 100=\frac{{\text{ρ}}_{\text{sz}}-\text{ρ}}{{\text{ρ}}_{\text{sz}}}\cdot 100$ (8.8. egyenlet)

Mivel a számlálóban szereplő ρ változik, a ρ_s értéket pedig konstansnak tekinthetjük, nyilvánvaló, hogy minél kisebb az adott talaj térfogattömege, annál nagyobb az összporozitás, és fordítva. A talaj összporozitása általában 35–70% között van. Kedvező esetben a P % = 50–60%. (70%-ot meghaladó porozitást csak láptalajoknál találunk).

A térfogattömeg és az összporozitás átlagértéke a különböző textúrájú (kötöttségű) talajoknál a következő. A homoktalajok összporozitása (P %) 42 ± 7%, a vályogtalajoké 45 ± 8%, az agyagtalajoké 55 ± 5%, a térfogattömeg pedig – a fenti sorrendben – átlagosan 1,54; 1,45; 1,16 körüli.

A szerves anyagok – bármilyen kötöttségű talajban – kedvezően befolyásolják (növelik) a porozitást. Fekete Zoltán szerint hazai talajoknál a legnagyobb összporozitás nem agyag-, hanem agyagos-vályog textúrájú talajokban figyelhető meg.

A talajban található sokféle méretű (átmérőjű) pórus a víz-, levegő- és tápanyaggazdálkodás szempontjából is jelentősen eltérő viselkedésű. A pórusok nagyság szerinti beosztására, a pórusméret és a funkció közötti kapcsolat kifejezésére, többféle javaslat született. Gyakorlati szempontból az 8.6. táblázatban közölt felosztás látszik célszerűnek.

A talajba jutó víz visszatartása, raktározása a mikro- és mezopórusokban (a kötött víz pórusterében és a kapillárisokban) történik, a talaj levegőellátottságát pedig elsősorban a makro- és megapórusok mennyisége szabja meg. A pórusméret megoszlására a talaj vízgazdálkodási jellemzőiből (8.4.4. fejezet) lehet következtetni.

A pórusviszonyok helyes értelmezéséhez szem előtt kell tartani, hogy a talaj pórusrendszerét alkotó hézagok szabálytalan alakja miatt a megadott átmérőket csak hozzávetőleges átlagnak tekinthetjük. Más szóval: a talajpórusokat a velük azonos víztartó képességű, szabályos henger alakú kapilláris csövek átmérőjével jellemezzük. Az így megadott átmérők tehát ekvivalensek (egyenértékűek), de nem azonosak a talajban előforduló változatos pórusátmérőkkel. (Ekvivalens pórusátmérők.)

Az előzőekből is kitűnik, hogy a különböző méretű pórusok mennyisége és egymáshoz viszonyított aránya döntően befolyásolja a talajok vízzel szembeni viselkedését, levegőzöttségét, s ezeken keresztül a talajban élő szervezetek létfeltételeit. A különböző póruscsoportok közötti arány (pórusméret-megoszlás) a jó szerkezetű vályogtalajokban a legjobb (8.9.ábra). Az agyagtalajokban a nagy mennyiségű finom pórus, a homoktalajokban pedig a durva pórusok túlsúlya miatt kedvezőtlen a pórusméret-megoszlás. Az ábráról leolvasott összporozitás-értékből az adott textúrájú talaj térfogattömege is megbecsülhető. Az (8.8) egyenletből ugyanis:

$\text{ρ}=\frac{100-\text{P\%}}{\text{100}}\cdot {\text{ρ}}_{\text{sz}}=\left(1-\frac{\text{P\%}}{\text{100}}\right){\text{ρ}}_{\text{sz}}$ (8.9. egyenlet)

8.9. ábra - A különböző méretű pórusok aránya a homok-, vályog- és agyagtalajokban. (Grav. p. = gravitációs pórusok; Kap. p. = kapilláris pórusok; Adsz. p. = a kötött víz pórustere)

Az aggregátumporozitás a szerkezeti egységeken belül kialakult pórusok össztérfogatát jelenti. Mérésével megállapítható, hogy milyen mértékben porózusak a talajmorzsák. Egyes talajokban az aggregátumok sok, másokban viszont csak kevés pórust tartalmaznak vagy teljesen tömöttek. A jó szerkezetű talajoknál a durvább pórusok többnyire az aggregátumok között, a finomabb (kapilláris) pórusok pedig a szerkezeti egységek belsejében vannak.

Az aggregátumporozitás a vizsgált aggregátumok térfogattömegének ismeretében – az összporozitáshoz hasonlóan – számítható ki. Az aggregátumok térfogattömegének meghatározásánál is mérni kell az aggregátum tömegét és térfogatát. A térfogatot az általa kiszorított higany térfogatából kapjuk (higanyos módszer). Az erre a célra alkalmas edényből kiszorított higany térfogatát közvetlen térfogatméréssel vagy súlyméréssel és a higany sűrűségének (13,6) számításbavételével állapítjuk meg.