Ugrás a tartalomhoz

Talajtan

Stefanovits Pál, Filep György, Füleky György

Mezőgazda Kiadó

12. fejezet - Főtípusok, típusok és altípusok

12. fejezet - Főtípusok, típusok és altípusok

Váztalajok

A váztalajok főtípusába azok a talajok tartoznak, amelyek képződésében a biológiai folyamatok feltételei csak kismértékben vagy rövid ideig adottak, ezért a biológiai folyamat hatása korlátozott. Ez a korlátozás lehet a talajképző kőzet tulajdonságainak következménye, vagy származhat a felszín állandó, gyors változásából. Mindezek következményeként a talajképződés folyamatának lezajlásához nem áll rendelkezésre elegendő idő. A felszín változásának oka lehet a folytonos és erőteljes vízerózió, valamint a defláció. A váztalajokban lejátszódó folyamatokat a következőkben röviden jellemezzük.

Humuszosodás. A humuszosodás a felszínen megtelepült növény-, majd állatvilág által termelt és átalakított szerves anyag kapcsolata a többé-kevésbé átalakult kőzetrészekkel, illetve ásványi talajalkotókkal. Előfeltételei a növénytakaró, amely a szerves anyagot termeli, a mikroorganizmusok és az állatvilág, amelyek azt átalakítják és a talajba keverik. Következménye a sötét színű, szerves anyagban gazdag, ásványi részeket is tartalmazó réteg, melynek vastagsága és tulajdonságai a humuszosodás feltételeitől függenek.

A talajképződés termékeinek elszállítása. Víz és szél egyaránt lehet szállító. Előfeltételei a meredek lejtő és a kis talajellenállás a vízerózióval szemben, illetve a laza vagy a könnyű talajszemcsék a defláció esetében. Következménye, hogy a talajképződés hatására átalakult kőzetrészek elmozdulnak képződésük helyéről, míg ott ismételten a változatlan kőzet kerül a felszínre.

A talajszemcsék állandó mozgása. Elsősorban a szél hatására következik be. Előfeltétele: száraz talajfelszín, homokszemcsék, amelyek mérete eléggé kicsi ahhoz, hogy a szél elmozdítsa, és olyan erős szél, amely a homokszemcséket felragadja vagy görgeti. Következménye a homokmozgás, vagyis a futóhomok, amelyben a homokszemcsék állandóan változtatják egymáshoz viszonyított helyzetüket. Ennek következményeként az esetleg fellépő humuszosodás hatása sem jut érvényre, mert a humuszos részekhez mindig újabb, nem humuszos talajrészek keverednek és még így sem maradnak képződésük helyén.

A kőzet mállással szembeni ellenállása. Olyan esetben jut érvényre, amikor a talajképző kőzet tömör és még viszonylag kis erózió esetében is kevés az idő ahhoz, hogy a talajképző folyamat a kőzetet átalakítsa. Előfeltétele a mállásnak ellenálló, tömör kőzet. Következménye a sziklás felszín, melyen a talajképződésnek csak gyenge, kezdeti nyomai észlelhetők.

A váztalajok tulajdonságait igen nagy mértékben a talajképző kőzet sajátosságai szabják meg.

Köves, sziklás váztalajok

Többnyire hegyvidékeinken találhatók, olyan helyeken, ahol a tömör kőzet aprózódása és mállása még nem haladt olyan mértékben előre, hogy a növényzet megtelepedésére, magasabb rendű, nagyobb szervesanyag-tömeget termelő növénytársulás számára elegendő vizet és tápanyagot tudjon szolgáltatni. Különösen ott találhatók kiterjedten, ahol a talajpusztulás erőteljes, és a víz vagy a szél a fizikai aprózódás, valamint a kémiai mállás termékeit közvetlenül keletkezésük után elszállítja. A talajréteg általában 10 cm-nél vékonyabb és sziklás foltokkal váltakozva fordul elő.

Kavicsos váztalajok

Ebbe a típusba tartoznak azok a talajképződmények, amelyek a jelenkori vagy régi folyók volt árterületein, teraszain, törmelékkúpjain találhatók. Kavicstartalmuk a földes részhez viszonyítva olyan nagy, hogy ez a szelvény vízgazdálkodását és tápanyag-szolgáltató képességét nagymértékben lerontja. A kavicsos váztalajok szelvényében a megközelítően tiszta kavicsból álló szinteket egy vékonyabb-vastagabb iszapos takaró fedi, amely vagy a folyóvízi hordaléklerakódás utolsó szakaszából származik vagy hullóporos eredetű. E takaró vastagságától függ, hogy a kérdéses talaj a váztalajok közé sorolható vagy nem. A dunántúli, nagy kiterjedésű kavicshátakon egymás mellett találjuk a kavicsos, agyagbemosódásos barna erdőtalajokat és a kavicsos váztalajokat. Azt, hogy egyik vagy másik talajtípus alakul-e ki, az eredeti iszaptakaró vastagsága, az esetleges lösz-lepel valamint a talajpusztulás mértéke szabja meg. Igen fontos kritériuma a váztalajok elhatárolásának a földes rész és a kavics aránya az egységnyi térfogatban. Általában az 50%-nál kisebb kavicstartalom még lehetőséget ad a talajképződésre, ha viszont az egyes rétegekben a kavicstartalom 80–90%, már nincs elegendő anyag a talajképződéshez, így csak váztalajok keletkezhetnek.

Földes kopárok

Az ide tartozó váztalajok már nem tartalmaznak tömör kőzetdarabokat, az erózió következtében felszínre kerülő laza, üledékes kőzeteken keletkeznek. Így a talajképződés folyamatát nem a mállékony anyag hiánya vagy a kevés mállástermék elszállítása, hanem a felszín gyors és állandó pusztulása akadályozza. A talajképződés és a biológiai folyamatok huzamosabb ideig való hatását az eróziós folyamatok teszik lehetetlenné. A humuszosodás a talajszelvénynek csak egészen kis rétegét érinti. A talajképző kőzet mélyebb átalakulására nincs lehetőség, mert a talajpusztulás a már esetleg átalakult anyagot elszállítja a helyéről, és mindig újabb és újabb anyag kerül a talajképződési tényezők hatása alá. A karbonáttartalom alapján a nem karbonátos és a karbonátos földes kopárok talajait választjuk el. A talajréteg, vagyis a humuszos szint itt sem haladja meg a 10 cm-t, illetve művelés alatt álló területeken a szántott réteg vastagságát.

Futóhomok és jellegtelen homoktalajok

Ide soroljuk mindazokat a képződményeket, amelyekben még nem ismerhetők fel határozottan a talajképződés bélyegei, a humuszosodás, a szervetlen anyagok átalakulása, vándorlása, felhalmozódása stb. Állandó növénytakaró nem tud megtelepedni rajtuk, a gyér növényzet csak kevés szerves anyagot szolgáltat, így igen gyenge a szervesanyag-termelés, és a képződött kevés humuszanyag is gyorsan ásványosodik. A vizet gyorsan elnyelik. Kiszáradva az egyes homokszemcsék felszabadulnak és mozgékonnyá válnak. Mivel kevés kolloidot tartalmaznak könnyen kiszáradnak, és ilyenkor a szél elgörgeti a homokszemeket a helyükről, vagy felragadva továbbszállítja. Az állandóan változó felszín lehetetlenné teszi, hogy a növénytakaró ugyanarra a talajrészre huzamosabb ideig kifejtse hatását. Tápanyag-szolgáltató képességük rossz.

Altípusok. A homok karbonáttartalma alapján megkülönböztetjük a karbonátos valamint a nem karbonátos altípusokat, továbbá a lepelhomokot. Így nevezzük azokat a talajokat, amelyekben a homokborítás nem haladja meg az 1–2 m-t, és alatta iszapos, löszös üledék vagy eltemetett humuszos talajszint következik.

Változataik. Elkülönítésükben több szempontot kell szem előtt tartani. A homok szemcsenagysága szerint megkülönböztetünk durva- és finomhomok-változatokat. Az előbbiben a 0,5 mm és annál nagyobb szemcsék mennyisége az uralkodó. A finom szemcséjű homokban az uralkodó szemcseméret 0,1–0,3 mm átmérőjű. A jellegtelen homoknak igen fontos tulajdonsága az ásványi összetétele. Ennek alapján a szilikátszegény változatban azokat a homokokat egyesítjük, amelyekben a kvarc mellett 5%-nál kevesebb a szilikát. Közepesen szilikátosnak nevezzük azokat a változatokat, amelyekben a szilikáttartalom 5–20%, szilikátgazdagnak, amelyekben 20%-nál több. A változatok elkülönítésének alapjául szolgálnak a deflációs viszonyok is, megkülönböztetve a homokkifúvásos és -felhalmozódásos területek talajait. A humusztartalom alapján humuszszegény (0,5%-nál kevesebb szerves anyag) és gyengén humuszos (1% körüli szerves anyag) változatokat különböztetünk meg. A hidrológiai viszonyok is alapul szolgálhatnak a változatok elhatárolásában. Így mélyen fekvő talajvizű (4 m-nél mélyebb), közepes talajvízállású (2–4 m), felszínhez közel fekvő talajvizű (1–2 m) és felszínhez igen közel fekvő talajvizű (1 m feletti talajvíz) változatokat különböztetünk meg. Azokon a területeken, ahol a homoktalajok termékenysége céljából területrendezés és talajjavítás folyt, rónázott, rétegesen javított, lápföldezett és mélyen forgatott változatokat is megjelölhetünk.

Nyírségi, a Duna–Tisza közi, valamint somogyi homokterületeinken a futóhomok nem önálló, nagy kiterjedésű területek talaja, hanem a felszín kiemelkedőbb részein, a buckákon található, a buckák közeit pedig a humuszos homok, sőt a homokos réti, valamint a lápos talajok foglalják el.

Humuszos homoktalajok

Ide soroljuk azokat a talajokat, amelyekben a humuszos szint morfológiailag megfigyelhető, de a talajképző folyamatoknak egyéb jele nem mutatkozik. Általában a humusztartalom 1%-nál nem kevesebb, a humuszréteg vastagsága pedig 40 cm-nél nem nagyobb. A humuszos homoktalajok termékenysége jobb a futóhomokénál. Nagyobb a víztartó, ugyanakkor jó a vízáteresztő képességük. Nehezebben száradnak ki, így kevésbé vannak kitéve a szél pusztító hatásának. Tápanyag-szolgáltató képességük gyenge.

Altípusaik. A karbonáttartalom alapján különválasztjuk a karbonátos és a nem karbonátos szelvényeket. A harmadik altípus a kétrétegű homok, amelynek szelvényében a felszínen lévő humuszos szinten kívül a homokréteg alatt iszapos, löszös vagy humuszos talajszínt található, legfeljebb 2 m mélységben.

Változataik. Ugyanúgy határolhatjuk el, mint a jellegtelen homokokat, de a humuszréteg vastagsága alapján még további két változatot is elkülöníthetünk: a sekély humuszrétegű (0–20 cm-es) és a közepes humuszrétegű (20–40 cm-es) változatokat.

A humuszos homoktalajok futóhomoktól és jellegtelen homoktalajoktól való szabatos elhatárolása meglehetősen nehéz feladat. Számtalan átmenetüket a szelvények morfológiai vizsgálatakor a víz és a szél szeszélyes játékainak nyomait, az eltemetett szintek, az iszapos, agyagos rétegződések számtalan kombinációját találjuk, amelyek a talaj termékenységében, a termőhelyi értékben jutnak kifejezésre.