Ugrás a tartalomhoz

Talajtan

Stefanovits Pál, Filep György, Füleky György

Mezőgazda Kiadó

Barna erdőtalajok

Barna erdőtalajok

Az ebben a főtípusban egyesített talajok az erdők és a fás növényállomány által teremtett mikroklíma és talajklíma, a fák által termelt és évenként földre jutó szerves anyag, valamint az azt elbontó, főként gombás mikroflóra hatására jönnek létre. A mikrobiológiai folyamatok által megindított biológiai, kémiai és fizikai hatások a talajok kilúgozását, elsavanyodását és szintekre tagolódását váltják ki.

Az egyes talajtípusokban társuló folyamatokat a következőkben mutatjuk be.

Humuszosodás. Formáját illetően háromféle lehet mull: olyan szerves anyag, amelyben a humuszosodás előrehaladott, a növényi részek szerkezete már nem ismerhető fel és a talaj ásványi részével szorosan kapcsolódik; moder: amelyben a növényi részek humuszosodása csak részben ment végbe, és a talaj ásványi részével nem kapcsolódik; mor: e névvel azokat a talajfelszínt borító szervesanyag-takarókat illetjük, melyekben a növényi részek csak kevéssé alakultak át, és szövetük nemezszerű (ezért száraztőzegnek is hívják). Ez a három forma azonban szántóföldi művelés hatására majdnem egyformává válik. A szervesanyag-felhalmozódás formáján kívül jellemző a humuszos réteg vastagsága és annak szervesanyag-tartalma. Előfeltétele a szerves anyag elbomlásánál erőteljesebb felhalmozódás. Következménye a növényi tápanyagok felhalmozódása a talaj felső szintjeiben, és ez táplálékul szolgál a talajt alakító szerves anyagokat termelő mikroorganizmusok részére. Mivel az erdei alomtakaró bontását nagyrészt a mikroszkopikus gombák végzik, ezért a termelt szerves anyag savanyú, ami az erdőtalajok erőteljes kilúgozását és savanyúságát váltja ki.

Kilúgozás. A kalcium-karbonát és az annál könnyebben oldható sók kimosódása a talajszintekből vagy azok egy részéből a kilúgozás. Előfeltétele az elegendő és nagy hányadában talajba jutó csapadék. A kilúgozást elősegíti az erdei növénytakaró által termelt szerves anyag. Befolyásolja a folyamatot a növényi gyökerek elhelyezkedése is, mert a barna földben és az agyagbemosódásos barna erdőtalajokban a gyökérzet nagyobb része a felhalmozódási szintben található, a podzolos, valamint a pszeudoglejes és erősen savanyú, nem podzolos erdőtalajokban viszont a felszínhez közel helyezkedik el. A gyökerek elhelyezkedésének következménye, hogy kiszáradáskor a talajoldatok mozgása első esetben kétirányú – vagyis mind felülről, mind alulról a felhalmozódási szint felé tart –, a második esetben csak felülről lefelé. Következménye a talajszintek elsavanyodása. Ezzel ellentétes hatást fejt ki a biológiai akkumuláció, amit a fás növényzet, valamint az aljnövényzet testében felhalmozott és a talaj felszínére került növényi tápanyagok, valamint kísérőelemek hoznak létre. Ezért az erdőtalajok savanyodásával egy időben a talajfelszín savanyúságának tompulását tapasztaljuk.

Agyagosodás. Fokozott mállás és agyagásványok képződése a talajszintekben. A folyamat igazolását szolgálják az ásványi rész vizsgálati adatai, melyek szerint az elsődleges szilikátok mennyisége csökken, míg az agyagásványoké nő. Az agyagásványok a talajszintekben frissebbek, jobban kristályosodottak és aktívabbak, mint a talajképző kőzetben, egyúttal mennyiségük is jelentősen nagyobb. Az agyagosodás előfeltétele az agyagásványok építőköveit tartalmazó ásványi összetétel, valamint a mállást elősegítő biológiai folyamat. Következménye a kedvezőbb vízgazdálkodás és tápanyagkötés, mert az agyag sok vizet és tápanyagot képes tárolni.

Agyagvándorlás (lessivage). E folyamat során az agyagos rész elmozdul a mélység felé anélkül, hogy összetétele lényegesen megváltozna. Könnyen felismerhető a szerkezeti elemek felületén észlelt agyaghártyáról, valamint a vékony csiszolatokon, mikroszkóp segítségével megfigyelhető slir-jelenségről. Az agyagos rész elemi összetétele – és molekuláris viszonyszámai – nem változnak a szelvényen belül. Előfeltétele az agyagelmozdulást előidéző szerves és szervetlen anyagok képződése, a legalább gyengén savanyú kémhatás és a kilúgozási szintből a felhalmozódási szint felé tartó állandó vízmozgás. Következménye a textúradifferenciálódás, vagyis a felső szintek elszegényedése és az alattuk levők gazdagodása az agyagtartalmat illetően.

Agyagszétesés (podzolosodás). A talaj felső szintjeiben az elsődleges és a másodlagos ásványok (agyagásványok) felbomlása alkotóelemeikre: kovasavra, alumíniumra és vasra. A szétesés termékei közül a vas és az alumínium elmozdul a helyéről, és a mélyebb rétegekben oxidhidrátok alakjában felhalmozódik. A jelenség észlelhető a kovasavpor alapján a helyszínen vagy a kolloid részek elemzése útján, amikor a molekuláris viszonyszámok a szétesés helyén több kovasavat mutatnak ki az agyagos részben, mint a talajképző kőzet agyagos részében, és jóval többet, mint a felhalmozódási szint agyagfrakciójában. Ezzel párhuzamos a szabad, könnyen oldható vasoxid-hidrátok megjelenése a felhalmozódási szintben. A szétesés előfeltétele a savanyú kémhatás, a savanyú szerves anyag és – legalább a feltalajban – a kevés kolloid. Következménye, hogy a feltalaj tápanyagokban elszegényedik és erősen savanyú lesz.

Kovárványképződés. A felhalmozódási szint tagolódása útján jön létre. A B szint képződését előidéző folyamatok homokos talajképző kőzeten úgy játszódnak le, hogy a kolloidok felhalmozódása ritmikus kicsapódást mutat (Liesegang-jelenség). Helyszíni szelvényvizsgálatkor könnyen észlelhető, mert a feltalaj alatt vöröses-barnás csíkok láthatók. Előfeltétele a gyengén savanyú vagy savanyú közegben az agyagelmozdulás, megfelelően nagy diffúziósebesség, oxidációs viszonyok. Következménye a homokok tápanyag- és vízgazdálkodásának javulása.

Redukció (glejesedés). A szelvényben időszakonként fellépő anaerob viszonyok hatására alakul ki. Felismerhető az érintett szintek kétértékű vasvegyületektől származó szürkés márványozottságáról, mely a talajban levő repedések mentén keletkezik, valamint a rozsdás színű, foltos vagy gócokban megjelenő vaskiválásokról. Az időszakos és helyi redukció oka a talajrétegek vízgazdálkodása közötti különbség hatására kialakuló levegőtlenség. Előfeltétele a nagy különbség a kilúgozási és a felhalmozódási szint vízáteresztő képessége között, aminek hatására nagyobb csapadék esetén víztorlódás keletkezik a két szint határán, és így időszakos talajvízréteg alakul ki a nedves évszakokban, mely nyárra eltűnik.

Savanyodás. A talajban lejátszódó biológiai folyamatok eredményeként jön létre. Hatására a talaj kémhatása (pH-értéke) savassá változik, ugyanakkor hidrolitos és kicserélődési savanyúság is kialakul. A savanyúság származhat a talaj szerves és szervetlen alkotórészeitől egyaránt, aszerint, hogy a protonleadás szerepét mely vegyületcsoport játssza. Szükséges hozzá a protonleadásra képes szerves és ásványi anyagok jelenléte, valamint a savanyodást előidéző biológiai feltételek teljesülése. Következménye a tápanyagellátásban fellépő zavar, valamint a savanyúságra érzékeny növények károsodása, illetve elpusztulása.

Az e folyamatok társulásának hatására kialakult típusokat az alábbiakban soroljuk fel.

Karbonátmaradványos barna erdőtalajok

Az e típushoz tartozó talajok ott képződnek, ahol az erdőtalajokat kialakító kilúgozási folyamat gyengesége miatt a sok karbonátot tartalmazó talajképző kőzet szénsavas meszét nem képes teljességgel kioldani, vagy a talajképződés megindulása óta eltelt idő rövid volt a kilúgozás befejeződéséhez. Ennek következményeként a talajok savanyodása csak kismértékű, ugyanakkor a humuszosodás erősebb, mint általában a barna erdőtalajokban, mert a jelen lévő, karbonátformából felszabaduló kalcium a huminsavakkal az elbontásnak ellenálló sókat képez. A szelvény felépítésére jellemző, hogy a szintekre tagolódás nem fejlődik ki annyira, hogy a kilúgozási és a felhalmozódási szint között agyagtartalom-különbség alakuljon ki. A részleges kilúgozás is elegendő azonban ahhoz, hogy mind az A, mint a B szintben egyenletes agyagosodás legyen. Ez azt vonja maga után, hogy az A és a B szint egyaránt több agyagot tartalmaz, mint a talajképző kőzet.

A kilúgozott, agyagos szerkezeti elemek között azonban gócokban fennmarad a talajképző kőzet karbonáttartalmának egy része, és így ugyanazon rétegen belül két ellentétes folyamat – a kilúgozás és a karbonáthatás – van egymás mellett. A szelvények kémhatása ezért a feltalajban sem csökken 6,6 pH alá, a felhalmozódási szintben viszont egymás mellett gócokban jelentkezik a semleges és a gyengén lúgos kémhatás. Humuszos szintjük általában jól fejlett, és a humusz összetétele kedvező. A szintjük szerkezete tömötten morzsás vagy szemcsés, felhalmozódási szintjük szemcsés, esetleg apró diós. A kilúgozási és a felhalmozódási szint közötti átmenet fokozatos, a talajképző kőzet felé pedig rövid.

A kilúgozási és a felhalmozódási szint agyagtartalma a talajképző kőzethez viszonyítva mindig valamivel nagyobb. Ez a jelenség két tényezőből tevődik össze. Az agyaggazdagság nagyrészt viszonylagos, mert ha a karbonátmentes anyagra számított agyagtartalmat hasonlítjuk össze, a különbség sok esetben csak jelentéktelen, jeléül annak, hogy a szénsavas mész kioldódása után az agyag visszamaradt, így mennyisége a szintekben csak viszonylagosan nőtt meg. Ezzel a jelenséggel párhuzamosan azonban kimutatható a tényleges agyagosodás is, mert a talajszintek még karbonátmentes anyagra számítva is valamivel több agyagot tartalmaznak, mint a talajképző kőzet. Ennek a különbségnek a nagysága függ a talajképző kőzet ásványi összetételétől és a könnyen málló, vagyis agyagosodó ásványok mennyiségével arányosan nő.

E talajok vízgazdálkodása kedvező, ennek ellenére általában könnyen kiszáradnak. A kilúgozási és a felhalmozódási szint vízkapacitása majdnem egyforma, és kiszáradása is egyenletes. Mivel a talajszintek, vagyis a kilúgozási és a felhalmozódási szintek együttes vastagsága általában nem nagy, a kedvező vízgazdálkodású réteg nem túl mély.

Tápanyag-gazdálkodásuk kedvező. Általában a közepes nitrogénellátottság, közepes foszfortartalom és jó káliumellátottság jellemzi e talajokat.

Elterjedési területük nem összefüggő, általában a barna földek vagy a csernozjom barna erdőtalajok elterjedési területén belül találhatók a lejtős, erodált vagy erősen tagolt térszíneken. Rendszerint fokozatos az átmenet a környezetükben előforduló, nagyobb területre jellemző talajtípusba.

Altípusok. Megkülönböztetésére nem áll rendelkezésünkre elegendő adat.

Változataik. A termőréteg-vastagság, az alapkőzet, a fizikai talajféleség, a humuszos szint tulajdonságai, az erózió mértéke valamint a kultúrállapot szerint különítjük el őket. A termőréteg alapján – ezen a megjelölésen a kilúgozás és a felhalmozódási szint együttes, a tömör vagy gyökérzáró talajképző kőzetig terjedő vastagságát értjük – megkülönböztetünk sekély rétegű (50 cm-nél vékonyabb), közepes rétegű (50–100 cm vastag) és mély rétegű (100 cm-nél vastagabb) változatokat. A humuszréteg vastagsága alapján szintén három fokozatot határolunk el: sekély (0–30 cm), közepes (30–60 cm) és mély (60 cm-nél vastagabb) humuszrétegű változatokat. A humusztartalom alapján megkülönböztetjük a gyengén humuszos (1,5%-nál kisebb), a közepesen humuszos (1,5–3%-os) és erősen humuszos (3%-nál nagyobb szervesanyag-tartalmú) változatokat.

Az erózió mértéke szerint gyengén erodáltnak nevezzük azt a változatot, amelyben a talajpusztulás csak az A szintet érinti, közepesen erodáltnak, melyben a B szint anyagából már csak kevés maradt meg.

Kultúrállapot alapján két változatot határolunk el, a sekélyen művelt talajokat, amelyekben a művelés mélysége nem haladja meg a 20 cm-t, és a mélyen művelt talajokat, melyek művelési mélysége meghaladja a 20 cm-t.

Csernozjom-barna erdőtalajok

Az e típusú talajok szelvényében két folyamat nyomai láthatók. Az egyik a kilúgozás, ami a talajtípust a barna erdőtalajokhoz kapcsolja és aminek a következménye a vasas agyagosodás, a másik az erőteljes humuszosodás, ami már a csernozjom talajok főtípusára jellemző.

E két folyamat megjelenésének időpontja és egymáshoz való viszonya többféle lehet. Az a gyakoribb, hogy a barna erdőtalajok valamelyik típusa, legtöbb esetben a barnaföld utólag kerül a csernozjomképződés, az erőteljes humuszosodás hatása alá. Ezért a csernozjom barna erdőtalajok általában a barna erdőtalajok elterjedési területe és a csernozjomterületek határán találhatók.

A szelvény felépítésére jellemző az erőteljes, mélyen kialakult humuszos szint, amely gyakran a barna erdőtalaj felhalmozódási szintjébe is belenyúlik, elfedve annak színét és eredeti tulajdonságait. Feltalajuk általában sötétbarna vagy barnásfekete, szerkezetük morzsás, sokszor azonban átmenetet mutat a szemcsés szerkezet felé. A humuszos szint mélyebb rétegeiben a szerkezet már a barna erdőtalajok szerkezeti képét mutatja, diós, sőt esetenként hasábos is.

Agyagosabb – elsősorban a vulkáni középhegységet kísérő, andezitmálladékot is tartalmazó lejtőlöszökön kialakult – szelvényekben a szerkezeti elemek felületén humuszhártyák fordulnak elő. Ezek a humuszanyagoknak montmorillonit jellegű agyagásványokkal létrejött intenzív kötődésének, majd a szerves-ásványi kolloidok vándorlásának az eredményei. A felhalmozódási szint akkor látható, amikor a vörösesbarna vasas agyag színe jellemzi, és csak egy részét fedi el a felülről lefelé haladó humuszosodás. Más esetekben viszont a humuszképződés az egész felhalmozódási szintet elfedi, sőt még annál mélyebbre is hatol. Ez utóbbi esetben a felhalmozódási szint és a karbonátos talajképző kőzet közötti éles határ helyett egy gilisztajáratokkal és állatjáratokkal tarkított csernozjom jellegű átmeneti szint képződik a talajképző kőzet anyagából. Sok esetben a talajlakó rágcsálók járataiban még akkor is fennmaradt a B szint vörösesbarnás anyaga, ha a felhalmozódási szintet már teljes mértékben eltakarta a humuszosodás (12.1. ábra).

12.1. ábra - Csernozjom-barna erdőtalaj szelvénye és vizsgálati adatai; a) a szelvény morfológiai képe, b) a mechanikai összetétel (a szemcseátmérő mm-ben) c) a talaj teljes elemzése (sz.a. %-ban), d) az agyagos rész teljes elemzése (sz.a. %-ban), e) a kicserélhető kationok megoszlása (cmol/kg talaj), f) az alapvizsgálatok adatai, amelyek közül az ábra y1, y2, KA és CaCO3-érték tizedrészét mutatja

kepek/12-1-abra.png


Az agyagtartalomban nincs különbség a kilúgozási és felhalmozódási szintek között. A humusz eloszlása a szelvényen belül megfelel a csernozjom talajok humuszgörbéinek, melyekben a felső szintek egyenletes humusztartalma a talajképző kőzet irányában fokozatosan csökken. A szerves anyag mennyisége az azonos fizikai talajféleséghez tartozó barna erdőtalajokban találtaknál valamivel több, de a hasonló tulajdonságú csernozjomokban észlelt humusztartalmat nem éri el. A talajszelvény és az agyagos rész ásványi összetételét a 12.2. ábrán mutatjuk be.

12.2. ábra - A csernozjom-barna erdőtalaj teljes anyagának és agyagos részének ásványi összetétele

kepek/12-2-abra.png


Vízgazdálkodásuk kedvező, mert a közepes vízáteresztő képességhez jó víztartó képesség társul. Általában szerkezeti állapotuk is kedvező, mert szerkezeti elemeik vízállóak.

Tápanyag-szolgáltató képességük jó, nitrogén-ellátottságuk kedvező, ugyanúgy, mint foszfor- és káliumszolgáltató képességük. Kivételt képeznek az andezitmálladékos lejtőlöszön képződött szelvények, melyek csak kevés foszfátot tartalmaznak és megkötőképességük nagy, de ugyanakkor nagy a káliumtőkéjük.

Savanyúságuk általában csekély, nem haladja meg a 6,5 pH-t. A meszezés kedvező hatását a mély kilúgozottsággal és huzamosabb művelés esetén a leromlott talajszerkezet helyreállításával magyarázhatjuk.

Nagyobb kiterjedésben a Nagyalföld és a Kisalföld középhegységhez, illetve a dombokhoz csatlakozó határán találhatók.

Altípusok. Az altípusba sorolás alapja a csernozjom, illetve a barnaföld-jelleg erőssége. Ezek szerint a csernozjom jellegű barna erdőtalajokhoz soroljuk azokat a szelvényeket, amelyekben a barnaföld bélyegei láthatók jobban, vagyis a humuszosodás összefüggő szintet csak a felső 40–50 cm-ben alkot, és alatta a B szint vörösesbarnás, agyagos rétege még jól kivehető. Típusos csernozjom barna erdőtalajnak mondjuk azokat a képződményeket, amelyek szelvényén a csernozjomosodás, vagyis a humuszosodás és esetleg a mészlepedék, valamint a barnaföld-jelleg közel egyforma erősségű. Ilyen szelvényeken a humuszosodás 50 cm vagy vastagabb, de a vörösesbarna felhalmozódási szint egy része még mindig megtalálható alatta. Az átmenet legszélső tagjában, az erdőmaradványos csernozjomban viszont a felhalmozódási szint barnás színe már nem látható, és a barnaföld-jelleg, vagyis az agyagosodás csak a humuszanyagok elroncsolása után válik láthatóvá, vagy a szelvény mechanikai összetételének adataiból következtethetünk rá. Megjegyezzük, hogy az erdőmaradványos csernozjom talajokat az üzemi talajtérképezés során önálló típusként értékeljük.

Változataik. Az elhatárolás során a karbonáteloszlást, a fizikai talajféleséget, a humuszosodást, az alapkőzetet, az erodáltságot, valamint a kultúrállapotot vesszük alapul. Azokat a szelvényeket, amelyekben a karbonátok a felhalmozódási szintben, esetleg a humuszos kilúgozási szintben is előfordulnak, karbonátos változatba soroljuk, ha viszont a karbonátok csak a talajképző kőzetben mutathatók ki vagy abból is kimosódtak, nem karbonátos változatról beszélhetünk. A humuszréteg vastagsága szerint közepes (30–60 cm-es) és mély humuszrétegű (60 cm-nél vastagabb) változatokat ismerünk.

Az erózió mértéke alapján három fokozatot különböztetünk meg. Ez az általánosan elfogadott 30 és 70%-os határértékek mellett azt jelenti, hogy a gyengén erodált szelvények esetében a talajpusztulás csak az A szintet, a közepesen erodált kategóriában a B szintet érinti, erős erodáltság esetén pedig a B szint anyagából már csak keveset hagy vissza.

A kultúrállapot alapján sekélyen művelt (20 cm mélyen), és mélyen művelt (20 cm-nél mélyebben), valamint forgatott változatokat különböztethetünk meg.

Barnaföldek (Ramann-féle barna erdőtalajok)

Ide azokat a talajokat soroljuk, amelyekben a humuszosodás, valamint a kilúgozás folyamatához csak az erőteljes agyagosodás és a gyenge savanyodás járul. Ennek következményeként a kilúgozási és a felhalmozódási szint agyagtartalma közötti különbség, a két szint agyagtartalmának hányadosában kifejezve, nem haladja meg az 1,2-et, és ugyanakkor mindkét szint több agyagot tartalmaz, mint a talajképző kőzet (karbonátmentes anyagra számítva). A barnaföldek kilúgozási szintje, a humuszos A-szint általában 20–30 cm vastag, színe barnás, szerkezete morzsás vagy szemcsés, kémhatása gyengén savanyú vagy semleges. A mikroszerkezeti kép az agyag és a humusz szoros kapcsolatát mutatja, és szivacsszerű, ún. földes finomszerkezet jellemzi. Pórusokban gazdag.

Átmenete az alatta levő felhalmozódási szint felé fokozatos, de rövid. A felhalmozódási szint barna, vöröses árnyalatú. Agyagtartalmát illetően csak kevéssé tér el a kilúgozási szinttől. Szerkezete szemcsés vagy diós, és a szerkezeti elemek felületén nem találunk agyaghártyát. A kémhatás gyengén savanyú vagy semleges, a savanyúsági értékek kicsinyek. A telítettség 60%-nál nagyobb. A kicserélhető kationok között a kalcium az uralkodó. Mikroszerkezete pelyhesen összeállt agyagos részeket mutat, amelyek összetapasztják a még meglévő elsődleges ásványokat. A vasvegyületektől vörösesbarna színű a mikroszkópos kép. Ezek nagyrészt egyenletes eloszlású, apró kristályos szerkezetű, háromértékű vas-oxidhidrátok. A humusz típusa az erdőben televény, azaz a talajra jutó szerves anyag erősen humuszosodott és az ásványi résszel jól egybeforrott. Erdő alatt álló szelvények humusztartalma 6–8% is lehet, szántóföldi művelés alatt álló szelvényekben a szántott rétegben ez az érték kb. 2%-ra csökken (12.3. ábra).

12.3. ábra - Löszön kialakult barnaföld szelvénye és vizsgálati adatai; a) a szelvény morfológiai képe, b) a mechanikai összetétel (a szemcseátmérő mm-ben), c) a talaj teljes elemzése (sz.a. %-ban), d) az agyagos rész teljes elemzése (sz.a. %-ban), e) a kicserélhető kationok megoszlása (cmol./kg talaj), f) az alapvizsgálatok adatai, amelyek közül az ábra y1, y2, KA és CaCO3 érték tizedrészét mutatja

kepek/12-3-abra.png


A felhalmozódási szint – különösen a szénsavas meszet tartalmazó talajképző kőzet felett – éles határral különül el. Ebben az esetben a talajképző kőzet felső 30–40 cm-ében a szénsavas mész akkumulációja figyelhető meg.

A barnaföldek agyagásványai a talajképző kőzettől jelentős mértékben függenek. A löszön kialakult szelvényben az illit és a klorit mellett vegyes rácsú (illit-szmektit) agyagásványok, valamint kevés szmektit találhatók, amint az a 12.4. ábrán látható. Az andeziten vagy a márgán kialakult szelvényekben az agyagásványok nagyobb része szmektit és vermikulit.

12.4. ábra - Löszön kialakult barnaföld teljes anyagának és agyagos részének ásványi összetétele

kepek/12-4-abra.png


A barnaföldek vízgazdálkodása kedvező. Vízáteresztő képességük közepes, víztartó képessége jó. Hasznos vizet az egész talajszelvény egyenletesen szolgáltat. Ugyancsak kedvező a tápanyag-ellátottsága is, és a nem erodált szelvényekben mind a nitrogén-, mind a foszfortartalom közepes, a káliellátottság pedig jó.

Területük általában a barna erdőtalajok szárazabb szigeteire, medencékre vagy déli kitettségű lejtőkre és a csernozjom területek szomszédságára korlátozódik.

A változatos domborzatot mutató tájakon gyakori eset, hogy a sík részeken agyagbemosódásos barna erdőtalajokat, a lejtőn pedig barnaföldeket találunk. Ez a szabályszerűség jellemző a lösz talajképző kőzeten, és az andezitmálladékon kialakult talajokra egyaránt.

Altípusok. Három altípusát különböztetjük meg; a típusos, a visszameszeződött és a mélyben kovárványos barnaföldet. A típusos barnaföld legtöbb esetben löszön vagy lösszerű üledéken, valamint bázikus vulkáni kőzetek málladékán és agyagos tengeri üledéken képződik, de nagy kiterjedésben találhatók homokos szelvények is. Ez utóbbiakat változatszinten külön névvel illetjük, rozsdabarna erdőtalajnak nevezve el. A típusos barnaföldek szelvényében a humuszos szint általában 30 cm vastag, a felhalmozódási szint pedig 40–50 cm. Így a két genetikai szint együttes vastagsága általában 60–80 cm, míg homokos talajképző kőzet esetében az 1 m-t is meghaladja. Szénsavas meszet ezekben a talajszintekben nem találunk.

A visszameszeződött vagy regradált barnaföld szelvényében ezzel szemben már a talajszintekben – elsősorban a felhalmozódási szintben – is kimutatható a karbonát. Ennek megjelenési formája legtöbbször eres, mert a kalcit a régi gyökérjáratokban kristályosodik ki a fölfelé irányuló és betöményedő talajoldatokból. A kémhatás a semleges és a gyengén lúgos között változik, és ennek megfelelően alakulnak a savanyúsági viszonyok és a telítettség is.

Ennek az altípusnak a kialakulását elősegíti az erdő felváltása szántóföldi növényekkel, ami a talajoldatok évi mozgását és összetételét jelentős mértékben módosítja.

A harmadik altípus a mélyben kovárványos barnaföld, amelyben a felhalmozódási szint két részre oszlik. A felső szint összefüggő agyagosodott réteg, míg a mélyebb rétegekben az agyag kovárványcsíkokban válik ki. Ez az altípus általában kétrétegű talajképző kőzeten alakul ki, amelynek felső rétegei eredetileg löszösek, és így több kolloidot tartalmaznak, az altalaj pedig fokozatosan homokosodik.

Változataik. Elhatárolásuk alapja a termőréteg-vastagság, elválasztva a sekély és a közepes termőrétegű szelvényeket, melyeknél a határérték 50–100 cm talajréteg a tömör kőzet- vagy a kavicsréteg felett. A másik értékmérő a telítettség, amelynek alapján telített és közepesen telített barna földeket választhatunk el; ebben az esetben a határérték 80, illetve 60%. A talajképző kőzet alapján elkülönített változatok közül ki kell emelnünk a rozsdabarna erdőtalajok jelentőségét, amely változatról már szóltunk.

(Meg kell jegyeznünk, hogy az erdészeti gyakorlatban Járó (1963) munkájának nyomán ezeket a talajokat a barna erdőtalajok külön típusaként értékelik. Mi azonban, mivel nem találtunk olyan új folyamatokat, amelyek ezeket a barnaföldektől megkülönböztetnék, csak azok változataként tartjuk szükségesnek elhatárolni.)

A humuszosodás tehát az alapján, hogy milyen mélységig terjed az 1%-nál több szerves anyagot tartalmazó réteg, megkülönböztetünk sekélyen, közepesen és mélyen humuszos szelvényeket. Sekélyen humuszos a talaj, ha ez a réteg nem haladja meg a 30 cm-t, közepesen humuszos, ha 30–60 cm, mélyen humuszos, ha 60 cm-nél vastagabb. Itt azonban meg kell jegyezni, hogy a humuszosodás mélységének növekedésével a barnaföldek mindinkább közelednek a csernozjom-barna erdőtalajok típusához, ennek is a csernozjom jellegű barna erdőtalaj altípusához. A határt a 60 cm-es humuszrétegben állapíthatjuk meg. Ha ennél vastagabb a humuszos szint, akkor a barna erdőtalaj képződésének jeleit mutató szelvényt minden esetben a csernozjom-barna erdőtalajok típusába soroljuk, ha viszont 40 és 60 cm közötti az 1%-nál több szerves anyagot tartalmazó réteg, akkor a barnaföld-jelleg erőssége szerint döntjük el a szelvény hovatartozását.

A humusztartalom alapján gyengén humuszos (1,5%-nál kevesebb), közepesen (1,5–3,0%) és erősen humuszos (vályog és agyag esetében 3,0%-nál, homok esetében 1,5%-nál több humuszt tartalmazó humuszos rétegű) változatokat különböztetünk meg.

Az erodáltság mértéke szerint a gyengén, a közepesen és az erősen erodált változatokat választjuk el aszerint, hogy az eredeti szelvényből 70%, 30% vagy annál kevesebb maradt-e meg.

A talajsavanyúság szerint, a 8 y1 határérték alapján gyengén savanyú és savanyú változatokat különítünk el.

Megkülönböztetünk meszezett változatokat is, ha a meszezés hatása a talajon kimutatható. A szántóföldi művelésbe vétel alapján pedig elválasztjuk a sekélyen (20 cm) és a mélyen (20–40 cm) művelt, valamint a forgatott változatokat.

Agyagbemosódásos barna erdőtalajok

Ebbe a típusba azokat a szelvényeket soroljuk, amelyekben a humuszosodás, a kilúgozás, az agyagosodás folyamatait az agyagos rész vándorlása és a közepes mértékű savanyodás kíséri. Felismerhetők a szintekre tagozódás, a kilúgozási szint fakó színe és a sötétebb, agyaghártyás felhalmozódási szint alapján.

Vizsgálatok segítségével az e típushoz tartozó talajok jól elhatárolhatók. A mechanikai elemzés adatai a kilúgozási és a felhalmozódási szint agyagtartalma között számottevő különbséget mutatnak. Az agyagmérleg alapján (Stefanovits, 1971) az A szintből kimosódott agyag több, mint a kőzetből öröklött és a képződött agyag összegének 15%-a. A textúradifferenciáció az 1,2 értéket mindenkor meghaladja, de legtöbb esetben 1,5-nél nagyobb. Ugyanakkor azonban a két szintből leiszapolt agyagos rész összetétele között a teljes elemzés nem mutat lényeges különbséget. Ez utóbbi kérdést a két szint agyagfrakciójának molekuláris viszonyszámai

SiO 2 Al 2 O 3 + Fe 2 O 3 MathType@MTEF@5@5@+= feaagKart1ev2aaatCvAUfeBSjuyZL2yd9gzLbvyNv2CaerbuLwBLn hiov2DGi1BTfMBaeXatLxBI9gBaebbnrfifHhDYfgasaacH8rrps0l bbf9q8WrFfeuY=Hhcba9v8qqaqFr0xc9pk0xbba9q8WqFfeaY=biLk VcLq=JHqpepeea0=as0Fb9pgeaYRXxe9vr0=vr0=vqpWqaaeaabiqa ceaacaqabeaabaqaamaaaOqaaabaaaaaaaaapeWaaSaaaeaacaqGtb GaaeyAaiaab+eadaWgaaWcbaGaaeOmaaqabaaakeaacaqGbbGaaeiB amaaBaaaleaacaqGYaaabeaakiaab+eadaWgaaWcbaGaae4maaqaba GccqGHRaWkcaqGgbGaaeyzamaaBaaaleaacaqGYaaabeaakiaab+ea daWgaaWcbaGaae4maaqabaaaaaaa@3EFE@

segítségével döntjük el. Ha a kovasav – szeszkvioxid hányados kilúgozási szintre vonatkozó értékét osztjuk a felhalmozódási szint molekuláris viszonyszámával, és egység körüli értéket kapunk, akkor a szelvény az agyagbemosódásos barna erdőtalajok típusába sorolható.

Az agyagvándorlás (lessivage) a helyszínen a felhalmozódási szint szerkezeti elemein észlelhető sötétebb színű és viaszfényű agyaghártyákról ismerhető fel, a szerkezeti elemek vékony csiszolatait vizsgálva pedig a mikroszerkezet a slir (agyagfolyás) jelenségét mutatja a mikroszkópos képben.

Az agyagbemosódásos barna erdőtalajok erdei szelvényeiben az A1 szint vastagsága általában 10–20 cm és szervesanyag-tartalma 5–8%. A humusz morfológiai típusa a jobban elsavanyodott változatokban a korhany, a kevéssé savanyú szelvényekben a televény. A humuszanyagok összetételét a fulvósavak nagyobb aránya és a barna huminsavak jelenléte, a huminsavfrakció nagyobb oxidáltsága jellemzi.

A kilúgozási szint ásványi része fakó sárgásszürke vagy barnásszürke. Szerkezete szárazon poros vagy leveles. Igen nagy különbség van e talajszint nedves és száraz állapotban elbírált színe között. Kémhatása gyengén savanyú (pH 6,2–6,4), a savanyúsági értékszámok jelentősek (y1 = 10, y2 = 3). Telítettsége 40–60 V% között van. A felhalmozódási szint felé átmenete fokozatos és rövid.

A felhalmozódási szint sötétebb színű, többnyire vörösesbarna. Több agyagot tartalmaz, szerkezete diós, szárazon hasábos; a szerkezeti elemek felületén agyaghártyák találhatók, amiről meggyőződhetünk, mert ha az eredetileg sötét színű szerkezeti elemeket szétnyomjuk, poruk, nedves állapotban pedig gyúrt anyaguk világosabb színt mutat. Ha a felhalmozódási szint vastag (több mint 50 cm), akkor általában két részre tagozódik. Ilyenkor a felső réteg valamivel sötétebb, agyagosabb és szerkezetesebb, mint az alsó. A kémhatás gyengén savanyú (pH 6,2–6,5), és ennek megfelelően alakulnak a savanyúsági értékszámok is; az y1-érték a kilúgozási szintben észlelthez hasonló, de az y2 gyakran nagyobb, mint a felette fekvő szintben. A telítettség 60 V%-nál kisebb (12.5. ábra).

12.5. ábra - Andezittufa-málladékon kialakult agyagbemosódásos barna erdőtalaj szelvénye és vizsgálati adatai; a) a szelvény morfológiai képe, b) a mechanikai összetétel (a szemcseátmérő mm-ben), c) a talaj teljes elemzése (sz.a. %-ban), d) az agyagos rész teljes elemzése (sz.a. %-ban), e) a kicserélhető kationok megoszlása (cmol./kg talaj), f) az alapvizsgálatok adatai, amelyek közül az ábra y1, y2, KA-érték tizedrészét mutatja

kepek/12-5-abra.png


A felhalmozódási szintben gyakran találunk vaskiválásokat – szeplőket, ereket, borsókat –, amelyek mind a vasvegyületek mozgásának jegyei. Szántóföldi művelés hatására az A1 szint humusztartalma elkeveredik az A2 szint ásványi anyagával, és így az Asz humusztartalma csak ritkán haladja meg a 2%-ot. A szántás, valamint a rendszeres növénytermesztés hatására csökken a kilúgozási és a felhalmozódási szint közötti különbség, ezzel párhuzamosan a savanyúság, tehát nő a pH-érték és a telítettség.

Az agyagbemosódásos barna erdőtalajok agyagásvány-összetétele nagymértékben függ a talajképző kőzettől. Az andezit és a riolit-területeken a szmektit- és a vermikulitjelleg az uralkodó (12.6. ábra), majd az egyes szintek között kisebb különbség mutatható ki, a löszön képződött szelvényekben pedig a szmektit mellett az illit és a klorit is nagyobb mennyiségben található. A kilúgozási szintből a felhalmozódási szintbe elsősorban a szmektitek mozdulnak el.

12.6. ábra - Löszön (Karád) és andezittufa-málladékon (Mátra 36) kialakult agyagbemosódásos barna erdőtalaj teljes anyagának és agyagos részének ásványi összetétele

kepek/12-6-abra.png


Vízgazdálkodásuk kedvező. Vízvezető képességük általában kielégítő, víztartó képességük jó. Szántóföldi művelés hatására azonban a szántott réteg szerkezete elporosodhat, és ez rontja a vízvezetési értékeket. Az évi nedvességingadozás a beázott, illetve kiszáradt talajállapot között 1,5–2,0 m mélységig terjed, és az ebben a rétegben tárolt és felhasználható víz mennyisége eléri a 200–250 mm-t.

Az egyes szintek hasznosítható vízkészlete azonban különböző: a kilúgozási szintben az évi legkisebb és a legnagyobb nedvességtartalom által megszabott hasznosítható vízkészlet nagyobb, mint a felhalmozódási szintben. Ez a különbség a szántóföldi művelés hatására részben elmosódik.

E talajok tápanyag-gazdálkodása általában közepes. Nitrogéntőkéjük erősen függ a humusztartalmuktól, és ezért szegényes. Foszfortartalmuk közepes, de foszfátmegkötődéssel számolni kell. Káliellátottságuk általában jó.

Legnagyobb kiterjedésben a Dunántúli- és az Északi-középhegységben, a Dunántúl dombos vidékein találhatók.

Altípusok. Három altípust különböztetünk meg, úgymint a gyengén podzolos, a típusos és a mélyben kovárványos agyagbemosódásos barna erdőtalajt. A gyengén podzolos szelvényekben az agyagos rész molekuláris viszonyszámai a kilúgozási és a felhalmozódási szintben különbséget mutatnak, de ez a különbség nem haladja meg az 1,5-es hányadost; 1,2–1,5 között változik.

A típusos agyagbemosódásos barna erdőtalajokban az agyag minőségében gyakorlatilag nincs különbség a kilúgozási és a felhalmozódási szint agyagfrakciói között, vagyis a molekuláris viszonyszámok hányadosa 1,0–1,2 közötti.

A mélyben kovárványos agyagbemosódásos barna erdőtalajok altípusába sorolt szelvényekben a felhalmozódási szint alsó része kovárványcsíkokra oszlik a kétrétegű talajképző kőzet miatt.

Változataik. Az elkülönítés alapja azonos az agyagbemosódásos, a podzolos és a pangó vizes barna erdőtalajoknál is, ezért együtt ismertetjük.

A termőréteg vastagsága alapján megkülönböztetünk sekély és közepes termőrétegű szelvényeket aszerint, hogy a gyökerek által át nem járható vagy a víz- és a tápanyagellátással nem hasznosítható tömör kőzet vagy kőzettörmelék- és kavicsszintek 50, ill. 100 cm felett találhatók-e a talajszelvényben. Ha a termőréteg 100 cm-nél vastagabb, nincs szükség a változati szinten való elválasztásra, tehát a talajok elbírálása és megnevezése során ezt külön nem tüntetjük fel.

A humuszosodás alapján, tehát aszerint, hogy milyen mélységig terjed az 1%-nál több szerves anyagot tartalmazó réteg, megkülönböztetünk sekélyen, közepesen és mélyen humuszos szelvényeket. Sekélyen humuszos a talaj, ha ez a réteg nem haladja meg a 30 cm-t, közepesen humuszos, ha 30–60 cm, mélyen humuszos, ha 60 cm-nél vastagabb.

A humusztartalom alapján a szántóföldi művelésben lévő talajoknál gyengén humuszos (1,5-nél kevesebb), közepesen (1,5–3%) és erősen humuszos (3%-nál több szerves anyag esetén) változatokat különítünk el.

A változatok további megkülönböztetésének alapja az anyakőzet és az erodáltság. Vannak gyengén, közepesen és erősen erodált változatok aszerint, hogy az összehasonlítás alapjául szolgáló, nem erodált szelvény talajrétegének 70 vagy 30%-a maradt-e meg. Ez általában azt is jelenti, hogy a gyengén erodált szelvényekben a talajpusztulás csak a kilúgozási szinteket érintette, a közepes és az erős erózió már a felhalmozódási szinteket is.

A talajsavanyúság alapján gyengén savanyú és savanyú változatokról beszélünk, melyeket a 8 y1-érték választ el.

A glejesedésre ott hívjuk fel a figyelmet, ahol a talajszelvényben a talajvíz hatására fellépő levegőtlenség 1,5 m fölött jelentkezik. A másodlagosan kovárványos szelvényeket szintén változatszinten határoljuk el azoktól, amelyekben ez a jelenség nem lép föl. A meszezés, a talajjavítás (pangó vizes talajon a talajcsövezés is) ott szolgál alapul a talajváltozatok megnevezéséhez, ahol jelei a talajszelvényen felismerhetők. Ilyenkor a talajjavítás módját adjuk meg. A kultúrállapot alapján megítélt talajváltozatok között megkülönböztetjük a sekélyen művelt (20 cm), a mélyen művelt (20–40 cm) és a mélyen lazított vagy forgatott szelvényeket.

Podzolos barna erdőtalajok (podzolos, agyagbemosódásos barna erdőtalajok)

Ebbe a típusba azokat a szelvényeket soroljuk, amelyek a humuszosodás, a kilúgozás, az agyagosodás, valamint az agyagbemosódás alapvető folyamata mellett a podzolosodás, az agyagos rész szétesésének jeleit is mutatják, és a savanyodás erőteljesen jelentkezik bennük.

A talajvizsgálatok alapján a különböző szintekből leiszapolt agyag teljes elemzésének segítségével határolhatók el. Ha a molekuláris viszonyszámok közötti hányados 1,5-nél nagyobb, akkor ebbe a típusba tartozik a szelvény. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a podzolosodás kisebb-nagyobb mértékben a legtöbb esetben kíséri az agyagbemosódást, így a gyengén podzolos agyagbemosódásos talajok, amelyeket az előbb leírt típusban tárgyaltunk, csak fokozati különbséget mutatnak az ehhez a típushoz tartozó szelvényekhez hasonlítva.

Morfológiailag a podzolosodás a kilúgozási szint kifehéredése, gyakran gyengén ibolyás árnyalattal való kifakulása, valamint a felhalmozódási szintben fellépő rozsdaszínű szabad vas-oxidhidrátok alakjában jelentkezik.

A vékony, humuszos A1 szint alatt a szárazon egész világos, fakó színű, poros leveles szerkezetű A2 szint található. (Az A1 szint felett az erdei szelvények humusztakarója korhany jellegű.) Mindkettő jelentős savanyúságot mutat. A kémhatás 5,5 és 6,2 pH-érték körüli, a savanyúsági érték y1-nél 10–15, y2-nél 5 körül mozog. A telítettség 60 és 40 V% között változik, de lehet ennél kisebb is.

A felhalmozódási szint a kilúgozási szinteknél jóval tömöttebb, agyagosabb. Színe sötétebb, barnás, rozsdavörös. Szerkezete gyakran diós, esetenként hasábos. A szerkezeti elemek felülete vöröses rozsdabarna, feketés erekkel tarkított, vasas hártyával bevont. Az A és a B szint között rövid az átmenet, zegzugos lefutású.

Az egész talajszelvény savanyú, de az A1 szint valamivel kevésbé, mint az A2, ami a biológiai felhalmozódás következménye. A telítettség a felső szintekben 40–50% körüli értéket mutat, de az A2 szintben csökken, majd a B szintben – különösen az alsó részében – növekszik.

A talajok vízgazdálkodása az A és B szintek közötti különbséggel jellemezhető. Az A szint tavaszi nedves állapota és nyári nedvességtartalma között nagy a különbség, a B szintben pedig nem, leginkább az agyagtartalomból következő nagy holtvíztartalom miatt. Vízfelvétel tekintetében a növények elsősorban az A szint tartalékaira vannak utalva.

Tápanyag-gazdálkodása kedvezőtlen nitrogénellátással és a foszfátok megkötődésével jellemezhető.

Területükön a talajtakaró általában egységes, változás csak a podzolosodás erősségében, valamint az A szintek együttes vastagságában jelentkezik. Tagolt domborzatú területeken az erózió vagy a szoliflukció hatására a szelvények gyakran csonkák vagy kevéssé fejlettek, ennek következményeként a lejtőkön a kilúgozási szintek vastagsága csökken, sőt sok helyen a felhalmozódási szint kerül a felszínre.

Altípusok. Az elhatárolás alapja részben a podzolosodás erőssége.

Erősen podzolos szelvényeken az A2 szint erősen fejlett, fehéres, legalább 20 cm vastag, és az agyagos rész molekuláris viszonyszáma kétszerese a felhalmozódási szint agyagos részében találhatónak. A közepesen podzolos talajoknak az A2 szintje legalább 20 cm vastag, fakó színű, az agyagos rész molekuláris viszonyszáma 1,5–2,0-szer nagyobb a felhalmozódási szint agyagfrakciójában találhatóénak. A harmadik altípust a felhalmozódási szint alsó felének kovárványrétegre való osztottsága alapján mélyben kovárványos, podzolos (agyagbemosódásos) barna erdőtalajnak nevezzük. Ez csak homokos altalaj esetén képződhet.

Változataik. Meghatározásukkor ugyanazokat az elveket követjük, ugyanazokat a talajtulajdonságokat használjuk fel, mint az agyagbemosódásos barna erdőtalajok esetében.

Pangó vizes barna erdőtalajok

E típusba azokat a talajszelvényeket soroljuk, amelyek dinamikájában a humuszosodás, a kilúgozás, az agyagosodás, az agyagvándorlás és az agyagszétesés folyamatához a redukció jelensége is társul és a savanyodás erőteljes mértéket ölt.

Az e típusba tartozás morfológiai előfeltétele a szürke márványozottság a felhalmozódási szintben, ami a redukció következménye. A redukció színe a repedéseket, gyökérjáratokat kíséri. A fizikai és a kémiai vizsgálatok adatai az idetartozást szintén megerősítik.

A pszeudoglejes vagy pangó vizes barna erdőtalajok közös tulajdonsága, hogy szelvényükben a kilúgozási szint jelentősen kifakult. E szint vastagsága 30–40 cm között változik. A felhalmozódási szint barnás, sárgásbarna alapszínét fakószürke márványozottság kíséri, kismértékű rozsdásodással és vasszeplőkkel, az A és a B szint határához közel pedig vasborsók megjelenése (12.7. ábra).

12.7. ábra - Pangó vizes barna erdőtalaj szelvénye és vizsgálati adatai; a) a szelvény morfológiai képe, b) a mechanikai összetétel (a szemcseátmérő mm-ben), c) a talaj teljes elemzése (sz.a. %-ban), d) az agyagos rész teljes elemzése (sz.a. %-ban), e) a kicserélhető kationok megoszlása (cmol./kg talaj), f) az alapvizsgálatok adatai, amelyek közül az ábra y1, y2, KA-érték tizedrészét mutatja

kepek/12-7-abra.png


A két szint között rövid az átmenet, ezért állnak e talajok az agyagbemosódásos barna erdőtalajokhoz közel, a határainkon kívüli szomszédos területek erősebben fejlett pszeudoglejes talajainak átmenete viszont a kilúgozási és a felhalmozódási szint között vastagabb és nyelvesen szabdalt, zegzugos lefutású.

A felhalmozódási szint és a talajképző kőzet közötti átmenet fokozatos, sok esetben nehezen meghatározható. E talajok előfordulási területén a talajképző kőzet gyakran olyan szoliflukciós vályog vagy agyag, amely már magában is márványozott, ha kisebb mértékben is, mint a jelenlegi felhalmozódási szint. Így a Zalalövő melletti téglagyár feltárásában 6 m vastag erősen agyagos üledék található, a valamikori repedések mentén redukciós márványozottsággal. Ez a hulló por anyagának lerakódásakor bekövetkezett kilúgozással, agyagosodással és a folyamatos erdőtalaj-képződéssel magyarázható, és ugyanennek a folyamatnak a terméke a redukció is.

Az ide tartozó szelvények adataiból látható, hogy a pangó vizes barna erdőtalajok egész szelvénye jelentős savanyúságot mutat. A pH-értékek ritkán nagyobbak 6-nál, és mind a hidrolitos, mind a kicserélődési savanyúság jelentős. Ez utóbbi arra utal, hogy a savanyúság legalább részben a mozgékony vas- és alumíniumvegyületekből származik. A telítettség 40 és 20 V% között van. A nagy savanyúságnak jelentős agyagvándorlás és -szétesés a kísérője. A vándorló anyagokban a molekuláris viszonyszámok szerint a kovasav kisebb hányaddal van jelen, mint a többi barna erdőtalaj típusban. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az agyag mozgása és átrendeződése nemcsak agyagásványok formájában következett be, hanem a bomlástermékek egy része külön-külön, a szeszkvioxidok viszonylagos feldúsulása mellett vándorolt ki a szelvényből. Természetesen hasonló jellege volt a talajszelvényen belüli agyagátcsoportosulásnak is. (12.8. ábra).

12.8. ábra - Pangó vizes barna erdőtalaj teljes anyagának és agyagos részének ásványi összetétele

kepek/12-8-abra.png


A pangó vizes barna erdőtalajok fizikai tulajdonságai – elsősorban vízgazdálkodása – kedvezőtlen. A felhalmozódási szint és az alatta fekvő rétegek nagy duzzadóképessége az év nagy részében elzárja az amúgy is kevés pórust, és így kiszorítja a talajból a levegőt. A szerkezeti elemek mennyisége a kilúgozási szinttől kezdve a felhalmozódási szint, majd a talajképző kőzet felé fokozatosan csökken, ha az agronómiai tekintetben értékes 1–10 mm átmérőjű szerkezeti elemek mennyiségét nézzük. A pórusviszonyok kedvezőtlenek. Kicsi az összporozitás, különösen a felhalmozódási szintben és a talajképző kőzetben.

A talajnedvesség időszakos meghatározása szerint a mélyebb szintekben alig van változás a különböző évszakokban vett talajminták nedvességtartalma között. A nedvességingadozás a felső 80 cm-es rétegre korlátozódik, eltérően a többi barnaerdőtalaj-típusnál általános 1,5 m-es határtól. Ezen belül is nagyobb nedvességeltérések csak az első 20 cm-es rétegben vannak, amit azzal magyarázhatunk, hogy a talajon díszlő erdei fenyves gyökérzetét is nagyrészt ebben a szintben találtuk. Ez a levegőtlenség és a rossz vízgazdálkodás következménye, egyúttal számos talajban lejátszódó folyamat magyarázata.

Tápanyag-gazdálkodásuk vízgazdálkodásukhoz hasonlóan kedvezőtlen. A nitrogén felhalmozódása a talajszelvényekben igen kis mértékű. A foszfortartalom kicsi, ugyanakkor jelentős foszfátmegkötéssel kell számolni. A káliumtartalom sem mindig kielégítő, mert a kilúgozási szint megbontott anyagából kimosódhat a kálium, amit a tápanyagmérleg is bizonyít.

Altípusok. A megkülönböztetés során elsősorban arra vagyunk tekintettel, hogy a másodlagos ásványok megbomlása eléri-e azt a határt, amelyet a podzolosodásra szabtunk, vagyis a kilúgozási szint agyagos részének molekuláris viszonyszámai legalább 1,5-szer nagyobbak-e a felhalmozódási szint hasonló értékeinél. Ha ezen érték alatt maradnak, akkor agyagbemosódásos, pangó vizes barna erdőtalajokról beszélünk, ellenkező esetben podzolos altípusról van szó.

Változataik. Az elhatárolás és megkülönböztetés alapja azonos az agyagbemosódásos barna erdőtalajoknál vázoltakkal. Különös fontossága van a glejesedés, ez esetben a talajvíz hatására fellépő glejesedés eldöntésének. Az a tapasztalatunk, hogy az ország nyugati és délnyugati határvidékén, valamint északkeleti részén, ahol e talajok előfordulnak, a mélyebben fekvő területeken rendszerint számolni kell a talajvíz hatásával, így a glejesedéssel is. Ennek következményeként változatszinten megkülönböztetjük a völgyi pangó vizes barna erdőtalajokat – amelyekben valódi glejesedés társul a pszeudoglejhez –, valamint a lejtők és a hátak pangó vizes barna erdőtalajait, ahol az altalaj egyöntetű glejesedése hiányzik.

E talajok művelésének jellegzetessége a bakhátas szántás, azzal a céllal, hogy a túl nedves vagy túl száraz időszakok hatását kiegyenlítse.

Kovárványos barna erdőtalajok

A barna erdőtalaj képződésének feltételei között a homokon kialakult szelvényeken új jelenség figyelhető meg, a kovárványképződés. Ez társul a humuszosodás, a kilúgozás, az agyagosodás, az agyagvándorlás, a savanyodás és esetenként a hazánkban ritkán fellépő podzolosodás folyamatához.

A kovárványos barna erdőtalajok kilúgozási szintjének vastagsága igen különböző, akárcsak a felső rétegek humuszosodása. A 30–50 cm vastag kilúgozási szint (A1 + A2) az általános, de előfordul 80 cm vastag is. Színe világosszürkés vagy sárgásbarna, szerkezete homokos. Humusztartalma csekély, ritkán haladja meg az 1–2%-ot (12.9. ábra).

12.9. ábra - Kovárványos barna erdőtalaj szelvénye és vizsgálati adatai; a) a szelvény morfológiai képe, b) a mechanikai összetétel (a szemcseátmérő mm-ben), c) a talaj teljes elemzése (sz.a. %-ban), d) az agyagos rész teljes elemzése (sz.a. %-ban), e) a kicserélhető kationok megoszlása (cmol./kg talaj), f) az alapvizsgálatok adatai, amelyek közül az ábra az y1, y2,-érték tizedrészét mutatja

kepek/12-9-abra.png


A felhalmozódási szint kovárványcsíkok alakjában jelentkezik, amelyek a talajképző folyamatok jellege szerint lehetnek barnásak, vörösek vagy vörösesbarnák. Az egyes csíkok vastagsága a néhány millimétertől a néhány centiméterig terjed. A köztük levő köz 5 és 20 cm között változik. Az így kialakult felhalmozódási szint vastagsága általában 1 m körüli, de nem ritka a több méter vastag sem. A kovárványos rétegek vastagsága a felhalmozódási szint mélyebb részein fokozatosan csökken, míg végül a talajképző kőzet határán megszűnik a kovárványosodás. A felhalmozódási szint is gyengén savanyú és agyagtartalma – a kovárványos és a közbezárt rétegekét együttesen számításba véve – meghaladja a kilúgozási szintét. A savanyúsági értékek a kevés kolloid következtében kicsinyek, de a telítettség nem csökken 60% alá, kivéve a ritkán előforduló podzolos szelvényeket. A különböző körülmények között kialakult kovárványosodás négy esetét különböztethetjük meg (12.10. ábra).

12.10. ábra - A kovárványképződés típusai; 1-típusos, 2-előrajzolt, 3-másodlagos kovárvány, 4-mélyben kovárványos szelvény

kepek/12-10-abra.png


A típusos kovárvány olyan homokon képződik, amelyben az agyagos rész mennyisége 5%, a leiszapolható része 10% alatt marad, nem tartalmaz szénsavas meszet (vagy a kilúgozás következtében elveszítette azt), nem glejes és nem rétegzett. Ebben az esetben a kovárványcsíkok megjelenését csak a diffúzió sebessége, valamint a szivárgó oldatok töménysége szabja meg. Minél gyorsabb a diffúzió és minél hígabb a talajoldat, annál messzebb képződnek egymástól a kovárványcsíkok és annál vékonyabbak. E zegzugos lefutású csíkok a felszínnel majdnem párhuzamosak.

Az előrajzolt kovárvány keletkezésének első három feltétele azonos a típusos kovárványéval, a homok azonban nem egyenletes. Ha iszapos csíkok, tömődöttebb homokrétegek vannak a szelvényben, akkor ezek mentén képződnek a kovárványcsíkok. Ugyanígy, ha a homokban a fagyváltozékonyság gyúró hatására a pleisztocénban zsák, üst, vagy ék alakú tömődöttebb rétegek alakultak ki, akkor a kovárvány ezeket mintegy előhívja.

Másodlagos kovárvány akkor képződik, ha a homok eredetileg több iszapos, agyagos részt tartalmazott, mint amennyi a kovárványképződés feltétele. Ha az ilyen talajképző kőzeten agyagbemosódásos barna erdőtalaj alakul ki, megtörténhet, hogy az A szint agyagtartalma a megadott határérték alá csökken. Ilyenkor vékony, néhány mm-es kovárványcsíkok keletkeznek a már kifejlődött A2 szintben. Alatta a szelvényben az összefüggő B szint következik.

Mélyben kovárványos szelvények akkor képződnek, ha a talajképző kőzet nem egyöntetű. Gyakori, hogy a felső 1 m-es rétegben több a löszös elegyrész, alatta pedig tiszta homok fekszik. Ilyenkor az erdőtalaj-képződés hatására alakul az A és a B szint, de ha az utóbbi alsó szegélye a homokba nyúlik, akkor ott kovárványcsíkok jelennek meg – ez az additív kovárványképződés.

A kovárványos barna erdőtalajok vízgazdálkodása az egyöntetű homokszelvényekétől, vagyis a futóhomokétól annyiban tér el, hogy a kovárványcsíkok között több víz raktározódik, az agyagos kovárványcsíkok hatására lassúbb a csapadék leszivárgása. Ez utóbbi jelenség azért előnyös, mert hosszabb ideig ad lehetőséget a növények gyökereinek a talajban szivárgó nedvesség felvételére.

Kedvező a kovárványcsíkok hatása a talajok tápanyag-gazdálkodására is, mert egyrészt nagyobb kolloidtartalmuk több növényi tápanyagot köt meg, másrészt a hosszabb ideig tartó kedvező nedvességi állapot lehetőséget ad arra, hogy a növények a tápanyagokat megfelelő módon hasznosítsák. Természetes, hogy e homok talajképző kőzeten kialakult talajnak a tápanyagtőkéje kisebb, mint a szilikátokban és más mállékony ásványokban gazdagabb üledéken kialakultakénak.

A kovárványos barna erdőtalajok megtalálhatók hazánk minden homokos táján, túlnyomórészt a Nyírség és a Somogyi homokhát területén, de szigetszerűen előfordulnak a Duna–Tisza közi homokháton is.

Altípusok. Az altípusokat a kovárványcsíkok minősége szerint különítjük el. Podzolos altípus: a kovárványcsíkok szabad vas- és alumínium-oxidhidrátokat tartalmaznak, vagyis a kilúgozási szint agyagához viszonyítva jelentős minőségi különbséget mutatnak (az agyagos rész molekuláris viszonyszámai között az A szint és a B szint vonatkozásában a hányados 1,5-nél nagyobb). Agyagbemosódásos, kovárványos barna erdőtalajok: a kovárványcsíkok agyagos része nem mutat lényeges minőségi eltérést a kilúgozási szint anyagától (a hányados 1,5-nél kisebb). Típusos kovárványos altípus: a kilúgozási szint agyagtartalma nem sokkal kisebb, mint a kovárványos felhalmozódási szint átlagos agyagtartalma (a textúrdifferenciálódási hányados 1,2-nél kisebb). Humuszos kovárványos az altípus, ha a kovárványcsíkok anyaga humuszos (hazai körülmények között ez csak az utólagos humuszosodással van kapcsolatban).

Meg kell jegyeznünk, hogy a podzolos övezetben, mind a kontinentális, mind az atlanti podzolok területén, vannak olyan kovárványos szelvények, amelyekben a csíkok anyaga ugyancsak szerves anyag – a podzolosodás hatására mozgó humuszanyag –, tehát ezek alapvetően eltérnek a nálunk található, a barna erdőtalajok főtípusába tartozó humuszos kovárványos szelvényektől. Ez utóbbiakban a kovárványcsíkok humusztartalma nagyrészt a bennük elbomlott gyökerek szerves anyagából, tehát helyben képződött.

Változataik. Az elkülönítés alapja lehet a kovárványosodás jellege és mélysége, valamint a humuszosodás mértéke és mélysége. Kovárványosodás alapján megkülönböztethetjük a típusos és az előrajzolt kovárványképződés esetét. A másodlagos és az additív kovárványképződés nem itt, hanem az agyagbemosódásos barna erdőtalajban fordulhat elő. A humuszosodás mértéke alapján megkülönböztetünk humusszegény (amelynek szelvényében a szervesanyag-tartalom sehol sem nagyobb 0,5%-nál), közepesen (0,5–1,5%) és erősen humuszos (1,5%-nál több humuszt tartalmazó) változatot; mélysége alapján pedig sekélyen – amelyben a szerves anyagot tartalmazó szint 20 cm-nél vékonyabb – és közepesen humuszos , amelyben a humuszréteg 20–40 cm és mélyen humuszos, melyben ennél vastagabb – változatot. (Humuszrétegen az összefüggő humuszréteget értjük.)

A defláció alapján megkülönböztetünk teljes és csonka változatokat. Teljes szelvényben a humuszos, valamint a kilúgozási szint a felhalmozódási szint felett megtalálható, a csonka szelvényekben viszont a kovárványosodás már a feltalajban – legfeljebb 20 cm mélységben – kezdődik. A ráhordással fedett szelvényeket a humusztartalomban vagy a mészállapotban mutatkozó anomáliák alapján különböztetjük meg. Ezek a jelenségek a talajszelvény utólagos elborításának eldöntésére alkalmasak.

A változatok elkülönítésének alapja lehet a kultúrállapot, vagyis a forgatásos művelés mélysége is. Eszerint sekélyen (20 cm) és mélyen művelt (20–40 cm), valamint forgatott szelvényekről beszélünk. A talajjavításkor a réteges homokjavítást és a lápföldezést kell tekintetbe venni. A forgatás és a lápföldezés feltördeli a kovárványrétegeket, ezért anyaguk gócokban található meg a homokban.

Savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok

Hazánk legsavanyúbb talajképződményei tartoznak ide, amelyekben az erőteljes savanyodás az acid mull típusú humuszosodáshoz, a kilúgozáshoz, valamint az agyagosodáshoz társul.

Általában agyagpalán, filliten, porfiriten és hidroandeziten kialakult szelvények. Rendszerint öröklött és újraéledő, a talajképződés kezdete előtt létrejött agyagásványokat tartalmaznak, amelyek jelentősen vesztettek kolloidtulajdonságaikból, és a jelenlegi talajképző folyamatok által csak részben aktiválódnak.

Kilúgozási szintjük sok szerves anyagot tartalmaz, ami rendszerint a csarabos, áfonyás erdei aljnövényzet következménye. A humuszosodás típusa a savanyú televény vagy acid mull. Ennek a szintnek a színe barnásfekete, a szerkezete szemcsés vagy morzsás. Igen savanyú, a pH-érték 3,5–4,5 körüli, a hidrolitos savanyúság pedig ennek megfelelően 100 körüli értéket mutat. A humuszhoz kötött savanyúság következményeként a kicserélődési savanyúság kevés. A telítettség 20–30% körüli, minden esetben 40% alatt marad. A kicserélhető kationok meghatározásakor mindig találunk alumíniumot és vasat is a kicserélőoldatban. A szint határa éles és egyben a humuszt szolgáltató növényzet, a csarab és az áfonya gyökereinek is határa.

A felhalmozódási szintben a savanyúság szintén jelentős. A pH-érték ugyan csupán 5, de a hidrolitos savanyúság 20–30 körüli. Ennek megfelelően a telítettség 20% alatt marad, és a kicserélhető alumínium és vas itt még nagyobb mennyiségű. Ezeknek a háromértékű ionoknak a jelenlétével magyarázható, hogy sem agyagbemosódás, sem podzolosodás nincs, mert jelenlétük az agyagot koagulált állapotban tartja, továbbá megvédi az elmozdulástól és a széteséstől. A talajképző kőzet felé alkotott átmenetük fokozatos, és a mind nagyobb mennyiségben található kőtörmelékkel párhuzamosan alakul. Ezért nagy részük sekély termőrétegű.

E talajtípus elterjedése a középhegységi savanyú kőzetekhez, így a Bükkben és a Zempléni-szigethegységben agyagpalához, a Mátrában hidroandezithez és Sopron környékén leukofillithez kötött.

Vízgazdálkodásuk a gyakran sekély termőrétegük miatt kedvezőtlen. Hamar kiszáradnak, mert kicsi a víztartó képességük, a téli csapadékból csak keveset tárolnak.

Tápanyagtartalmuk igen szegény. Elsősorban a szántóföldi művelésben álló talajok tartalmaznak kevés nitrogént, kevés foszfort és káliumot. A sok mozgékony alumínium és vas következményeként jelentős a foszfátmegkötés. Külföldön csak hosszabb ideig tartó, nagy adagú műtrágyázás után tudják a talajokat – elsősorban Belgiumban (Belgiumban „sol brun acid”-nak nevezik) – jó termőerejűre javítani.

Altípusok. Az erdei szelvényeknél a megkülönböztetés alapja a humusztakaró formája. Így nyers humuszos és savanyú humuszos altípusok vannak. A nyers humuszos altípusban a talajra jutó alom nem bomlik el teljesen egy év alatt, így a talaj felszínén nemezszerűen összetömörült levelek vagy levéltörmelékek vannak. A savanyú humuszos altípusban végbemegy a humuszosodás; a humusz tökéletesen keveredik a talaj ásványi részeivel.

Változataik. Az elhatárolás alapja a termőréteg vastagsága; határértékei: 50, illetve 100 cm, megkülönböztetve sekély, közepes, valamint mély termőrétegű változatokat.

A humuszosodás alapján elsősorban a szántóföldi szelvényeket különböztetjük meg, a gyengén (1% szerves anyag), a közepesen (1–3% szerves anyag) és az erősen humuszosokat.

Az anyakőzet megjelölése igen jelentős, mert nagymértékben függ tőle a talaj tápanyagtartalma, valamint kémiai és fizikai tulajdonságai. A hegyes és a lejtős területek talajain az erodáltság általában fontos jelzője a termékenység csökkenésének. Talajjavításkor – ami itt a meszezést jelenti – ennek feltüntetése ad lehetőséget az új változat elkülönítésére. Végül a kultúrállapot szerint sekélyen (20 cm) és mélyen (20–40 cm) művelt talajokat választunk el.