Ugrás a tartalomhoz

Talajtan

Stefanovits Pál, Filep György, Füleky György

Mezőgazda Kiadó

A mocsári erdők talajai

A mocsári erdők talajai

Az ide sorolt talajok kialakulásában az állandó vízbőségé, továbbá az erdők talajalakító hatásáé az irányító szerep. A nedvességbőség azonban az erdei növénytakaró alatt nem vezet a szerves anyag felhalmozódásához, tehát a talajfejlődés iránya alapvetően eltér mind a réti, mind a lápos folyamatétól.

A mocsári erdőtalajokban lejátszódó folyamatok közül a következőket emeljük ki.

Humuszosodás. Jellegzetessége ebben a típusban, hogy az ősi növénytakaró, a mocsári tölgyes által képzett szerves anyag a nedves talajfelszínre jut. A vízzel telített talajon a szerves anyag elbomolva nem keveredik el a felszín ásványi anyagával, így nem hoz létre humuszréteget, hanem a képződött savas anyagok – nagy részük fulvosav jellegű – lefelé szivárognak a talajban. Nem oxidálódnak, nem alkotnak nagyobb molekulákat, ezért csak kis szervesanyag-tartalmú, világos színű réteget hatnak át, azt viszont erősen elsavanyítják.

Kilúgozás. A humuszosodás savas jellege következményeként erőteljes. A talajrétegek közül a felszínhez közel esők a legsavanyúbbak, és ezekben nemcsak a hidrolitos, hanem a kicserélődési savanyúság is jelentős. A nagyfokú savanyodással együttjáróan a telítettségi érték 20% körüli.

Redukció. A glejesedés szintén szélsőségesen kifejlődött, mert a talaj levegőtlensége, valamint a talajba jutó szerves anyag bősége mély rétegekben idézi elő a vas és más vegyértékváltó elemek redukcióját. Csak a felszíni 20–30 cm vastag rétegben találhatók az időszakos levegőzöttség hatására kialakult rozsdafoltok és rozsdaerek, amelyek finom márványozottsága nem téveszthető össze a pangóvíz-glejes erdőtalajok márványozottságával. A pangóvíz-glej hatására ugyanis a márványozottság szürkés vagy kékes, alapanyaga barnás színű, mocsári erdőtalajokban az alapanyag színe kékesszürke és a márványozottság rozsdaszínű. Oka, hogy az első esetben a levegőtlenség az uralkodó a repedések mentén a réseket kitöltő víz hatására, a második esetben a repedések és a gyökérjáratok mentén levegő hatol be a talajba, és oxidálja a mozgékony vasvegyületeket.

Savanyodás. E talajokban jelentős, mert a kilúgozás és a glejesedés egyaránt a savanyodás fokozódásához vezet. Mértéke olyan nagy lehet, hogy a szántóföldi művelés eredményességét veszélyeztetheti.

Az ide tartozó talajok szelvényét az egyenletes glejesedés jellemzi, melyet csak kevés rozsdafolt tarkít a felszínhez közeli 20–30 cm-es rétegben. Humuszos szintje vékony és gyengén kialakult. Ennek ellenére a talajképződés erőteljes folyamatát a szerves anyag elbomlása, a felszínhez közel eső rétegek nagy savanyúsága és e savanyúság mélység felé történő csökkenése jelzi. Ez bizonyítja, hogy a talaj képződését a felülről lefelé fokozatosan csökkenő biológiai hatás irányítja. A szelvényen belül nehéz szinteket elkülöníteni. A talajok szemcseösszetételében mutatkozó különbségek nagyrészt az üledékképződés körülményeire vezethetők vissza. Általában az ide tartozó talajok agyagosak. Szerkezetük gyengén fejlett, erősen tömött. Az ide sorolható talajok könnyen elhatárolhatók a réti és a láptalajoktól – a vékony és világos színű humuszszint és a kevés szerves anyag alapján. Meg kell jegyeznünk, hogy a szerves anyag oxidimetriás meghatározása téves eredményeket adhat, mert a mindenkor jelen lévő kértértékű vasvegyületek is fogyasztanak oxidálószert.

Az öntéstalajoktól a savanyúsági értékek szelvényen belüli alakulása alapján határolhatók el. Az öntéstalajokban a savanyúsági értékek az üledék jellegétől függenek, de általában az egész szelvényben megközelítően azonos szinten vannak, a mocsári és az ártéri erdők talajaiban a savanyúsági értékek a felszínhez közel a legnagyobbak, és a mélységgel csökkennek. A savanyodás nem csak a hidrolitos savanyúság értékeiben mutatkozik, jelentős kicserélődési savanyúság is fellép. Hasonlóképpen csökken a telítetlenség értéke is a felszíntől a mélyebb szintek felé. Gyakran találunk olyan szelvényeket, amelyekben a feltalaj telítettsége csak 20% körüli, a mélyebb szintekben 60–80%.

E talajok vízgazdálkodása vízfelesleget mutat. Általában régi ártereken találhatók, így nagyobb árvizek esetén ma is időszakos vízborítás alá kerülnek. Erősen duzzadó–zsugorodó anyaguk hajlamos a repedezésre. Tápanyag-gazdálkodásuk kedvezőtlen. Kevés nitrogént tartalmaznak, a talaj szerves anyagának minősége is kedvezőtlen, az ásványi tápelemek felvétele fékezett. Az eredeti növénytakaró – az erdő – letarolása után szántóföldi művelés csak meszezéses talajjavítás után és különleges agrotechnikával (erőteljes lazítás) folytatható eredményesen. Főként a Szatmár-Beregi-síkon fordulnak elő. Típusokra és altípusokra a kevés adat miatt nem osztjuk.

Változataik. Az elkülönítés során a savanyúság mértéke, a glejesedés és a talajvízállás az irányadó. Savanyúság alapján erősen és közepesen savanyú változatokat különböztetünk meg, a két változatot elválasztó határértékként a 4-es kicserélődési savanyúság értékét fogadva el. A glejesedés mértéke szerint felszínen glejesnek nevezzük azokat a talajokat, amelyek szelvényében a glejesedés a felső 20 cm-ben jelentkezik, mélyben glejesnek azokat, amelyekben 20 cm alatt. A talajvíz mélysége szerint: magas talajvízállásúak azok a szelvények, amelyekben a talajvíz legmagasabb szintje 50 cm felett, közepesek, amelyekben 50–100 cm között, és mélyek, amelyekben 1 m alatt van.