Fokozatait: a gyengén, a közepesen és az erősen erodált talajszelvényeket a talajpusztulás százalékos értéke a területre jellemző, nem erodált talajszelvény alapján határoljuk el egymástól. A nem erodált talajszelvény szintjeit együttesen tekintjük 100%-nak, és ehhez viszonyítjuk a vizsgált erodált talajszelvény szintjeinek együttesét. Az A, valamint a fokozatosan csökkenő szervesanyag-tartalmú B szintek, a barna erdőtalajoknál pedig a kilúgozási és a felhalmozódási szintek együttesen képezik az elbírálás alapját. A vizsgált talajszelvény szintjeinek vastagságát lemérve, a centiméterekben kifejezett értékeket az összehasonlítási alapul szolgáló talajszelvény szintjeinek vastagságával osztva és 100-zal szorozva kapjuk a százalékos értéket, az eróziós fokozat megállapításához.

Az ismertetettek figyelembevételével gyengén erodáltnak nevezzük azokat a talajszelvényeket, melyekben az eredeti szelvény talajszintjeinek legalább 70%-a, közepesen erodáltnak azokat, amelyekben 70–30%-a, erősen erodáltnak, melyekben kevesebb, mint 30%-a maradt meg, illetve ez utóbbiba soroljuk azokat a talajokat is, amelyekben – függetlenül a százalékos értéktől – 30 cm-nél vékonyabb talajréteg maradt meg. Az eróziós fokozatok kifejezhetők a lepusztult talajréteg százalékos értéke alapján is, ami nem elvi, hanem számszerű különbséget jelent a meghatározásban. Gyengén erodált az a talaj, amelyben az eredeti szelvény talajszintjeinek 30%-a, közepesen erodált, amelyben 30–70%-a és erősen erodáltak, amelyben több mint 70%-a pusztult le.

Fokozatait célszerűen a barázdákból kimosott talaj mennyisége alapján határozhatjuk meg, úgy, hogy a lejtőn kiválasztunk egy vagy több, a terület átlagát képviselő mintaterületet. Ezek 10 × 10 m-es négyzetek, lehetőség szerint egyenletes lejtőszögnél kitűzve és úgy, hogy a lejtésirány egyben a négyzet függőleges oldalaival párhuzamos legyen. A mintaterületek felső és alsó vízszintes határán, valamint a kettő között lévő, 5 m magasságban húzható vízszintes vonal mentén mérünk. E három vonalat kitűzve egyenként megmérjük a vonalat keresztező vízmosásbarázdák átmérőjét, mélységét, és megfigyeljük a keresztmetszet alakját. A három vonal mentén mért keresztmetszeteket átlagoljuk, és a mintaterület hosszanti oldalával (10 m-rel) megszorozva megkapjuk a területről lepusztult talaj mennyiségét. Ennek alapján határoljuk el egymástól a barázdás erózió fokozatait, úgy, hogy a barázdák térfogatát megszorozzuk a talaj térfogattömegével. A lepusztult talaj mennyiségét t/ha-ban fejezzük ki. Gyengén erodáltnak nevezzük azokat a területeket, melyekben ez az érték kisebb mint a 40 t/ha, közepesnek, ha 40–100 t/ha között van és erősen erodáltnak 100 t/ha-nál nagyobb érték esetén.

Fokozatainak eldöntésekor célszerű nagyobb területet egységül venni. A szakirodalom általában a vízmosás hosszát veszi alapul a határértékek megállapításakor, a mért adatokat m/km2-ben kifejezve.

Az említett elv figyelembevételével gyengén vízmosásosnak nevezzük azt a területet, amelyen a vízmosások hossza kevesebb, mint 200 m/km2, közepesen, illetve erősen vízmosásosnak pedig a 200–500 m/km2, illetve 500 m/km2-nél nagyobb értékű területeket.

Fokozatait a területi elterjedés alapján határozzuk meg. Ott, ahol a padkásodás által elpusztított felszín, vagyis a padkafenekek peremek által határolt területei az összterület 10%-ánál kisebb nagyságrendet érnek el, gyengén padkás területről beszélünk. Ott, ahol ez az érték 10–30%, közepes padkásodásról, ha viszont a padkafenekek területe az összterület 30%-át meghaladja, erős padkásodásról szólunk.

Az ország eróziós viszonyairól a 13.1. táblázat adatai, valamint a 13.1. ábra nyújtanak áttekintést.

13.1. ábra - Talajpusztulás Magyarországon. 1. erős, 2. közepes, 3. gyenge vízerózió, 4. nem erodált mezőgazdasági területek, 5. szedimentáció, 6. szélerózió által gyakran sújtott területek, 7. erdők