Ugrás a tartalomhoz

Talajtan

Stefanovits Pál, Filep György, Füleky György

Mezőgazda Kiadó

A talajpusztulási folyamatok fejlődése

A talajpusztulási folyamatok fejlődése

Az eddigiekben a talajpusztulás folyamataira, formáira és fokozataira vonatkozó adatokat foglaltuk össze, ismertetve azok tulajdonságait és elterjedését, a továbbiakban az erózió várható alakulását vázoljuk. Tesszük ezt azért, hogy a talajvédelem tervezése esetén előnyben részesíthessük azokat a területeket, amelyeken a talajpusztulás várható fejlődésének üteme különösen veszélyes.

A talajpusztulási viszonyok ismertetése során rámutattunk arra, hogy a talaj- és a kőzetviszonyok gyakran megszabják az erózió formáját és folyamatának fejlődését. Az eróziós fokozatok egymásutánja viszont – a különböző feltételek között – másként hat a talajpusztulási folyamatok kifejlődésének sebességére. A továbbiakban ezen összefüggések magyarázatát és az okok feltárását foglaljuk össze.

Csernozjomokon

Csernozjom talajokon – elsősorban akkor, ha azok löszön vagy homokos löszön képződtek – a talajpusztulás, az erózió lassan indul meg. Amint azonban elérte a gyengén erodált fokozatot, tehát a talajszelvény legértékesebb és legjobb szerkezetű, egyenletesen humuszos szintjei lepusztultak, nő az erózió sebessége. Ez azt jelenti, hogy ugyanolyan lejtési viszonyok és ugyanannyi csapadék esetén is több talaj pusztul le a területről, mint a nem erodált részeken. Ahogy pedig a talaj közepesen erodálttá válik, azaz a felszínre a kevesebb humuszt tartalmazó, kevésbé vízálló szerkezetű réteg kerül, még gyorsabb lesz a talajpusztulás, még több talajt hord le a víz a lejtőről. Ha a vízgazdálkodási tulajdonságok leromlásához hozzászámítjuk azt is, hogy a talajpusztulás folyamatának előrehaladásával a lejtő is változik, kezdetben meredekebbé válik, érthető lesz, hogy a közepesen erodált talaj még kevésbé képes ellenállni az eróziónak. A talajpusztulás folyamatának legnagyobb sebességét a talajképző kőzeten, a löszön éri el. A nem erodált csernozjomtól a felszínre került löszig, vagyis az erősen erodált területekig, a felületi rétegerózió fejlődésének sebessége fokozatosan gyorsul, a talajpusztulás veszélye állandóan nő. Magyarázatul szolgál erre a csernozjom talajok mélységgel fokozatosan csökkenő humusztartalma, agyagosodása és ezek következményeként a szerkezetességnek a szerkezet vízállóságának, valamint a vízgazdálkodásnak a romlása.

Barna erdőtalajokon

Csernozjom barna erdőtalajok vagy barnaföldek esetében a folyamat alakulása más ütemet követ, mint csernozjomok esetében. A kezdeti erózióval szembeni ellenállás megmarad, mert a humuszos szintek ellenálló képessége a csernozjomokéhoz hasonló. Azonban amint eltávolította ezeket a talajpusztulás, csökken a folyamat sebessége. Ennek az az oka, hogy a felszínre az agyagos, vízálló szerkezetű és ezért ellenálló felhalmozódási szintek kerülnek, amelyek fékezik az eróziót. Ezeknél a talajtípusoknál tehát a gyengén és közepesen erodált fokozatok talajai nem gyorsítják fel a talajpusztulást, azonban amint elhordja a talajszinteket a felületi rétegerózió, vagyis a talajképző kőzet, a lösz kerül a felszínre, rohamosan felgyorsul a pusztulás.

Gyakran találunk a löszön agyagbemosódásos barna erdőtalajokat, amelyek a felületi rétegerózió hatására többé-kevésbé lepusztultak. Ennél a talajtípusnál azt látjuk, hogy a kilúgozási szint könnyen válik a talajpusztulás martalékává, mert a kolloidokban szegény feltalaj szerkezete rossz, kevés szerves anyagot és agyagot tartalmaz. A gyors kezdeti erózió azonban hamarosan fékeződik, amint a felhalmozódási szint anyaga kerül a felszínre.

A vasas ásványi kolloidokkal összeragasztott szerkezeti elemek eróziós ellenállása jóval nagyobb, mint a szerves anyaggal kötött morzsáké. Mind a csepperózió, mind a felületi rétegerózió hatásának erősen ellenállnak. A morzsákon belüli pórustér kisebb ugyan az erdőtalajok morzsáiban, mint a csernozjomokéban, de ezek a pórusviszonyok az erodáltság szempontjából kedvezőbbek. Sokkal nehezebben robbannak szét a talajmorzsák, kevésbé áznak el a vízben, tömörebbek, ezért nagyobb a térfogattömegük, és vízben nehezebben szállíthatók. Az erdőtalajok felhalmozódási szintjében kialakult talajszerkezet másik kedvező tulajdonsága, hogy mechanikai eszközökkel helyreállítható, míg a csernozjom talajok morzsái csak biológiai hatásokkal regenerálhatók.

Az erőteljesen fejlett agyagbemosódásos barna erdőtalajok felhalmozódási szintje gyakran két részre osztható. A felső rész több agyagot tartalmaz, szerkezetessége jobb, ennek következményeként kevésbé erodálódik. A felhalmozódási szint alsó fele, amely több agyagot tartalmaz ugyan a talajképző kőzetnél, a felette levő szintnél kevésbé jó szerkezetű. Ezért a felhalmozódási szint eróziója sem egyenletesen halad előre, hanem aszerint, hogy a talajpusztulás hatására a felszínen a felhalmozódási szint felső vagy alsó része található, az erózió folyamata is kevésbé, ill. gyorsabban fejlődik.

Lösz talajképző kőzeten

Amint a talajpusztulás a talajszinteket, tehát a felhalmozódási szint maradványait is elhordta, és a pusztulás a talajképző kőzet – adott esetben a lösz – anyagát károsítja, az erózió üteme hirtelen felgyorsul és ugyanolyan kártételek jelentkeznek, mint a csernozjom területeken.

Sok esetben a talajpusztulás még jelentősebb is, mert a csernozjom területeken a felületi lefolyás a közepesen és gyengén erodált területekről csak közepes, az erdőtalajok felhalmozódási szintje felett képződött vízmennyiség nagyobb lehet a szintek gyengébb vízáteresztő képessége következtében. A nagyobb tömegű víz pedig ugyanabban a talajképző kőzetben nagyobb kárt tesz.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a löszön kialakult agyagbemosódásos barna erdőtalajok területén a talajpusztulás előrehaladásának mértéke szerint az erózió folyamata először nagy sebességgel indul meg, majd csökken a talajpusztulás mértéke, tehát a folyamat sebessége fékeződik. Amint elhordja a talajszinteket az erózió, a löszös talajképző kőzetben ugrásszerűen megnő a talajpusztulás sebessége.

Agyagos talajképző kőzeten

Más a helyzet, ha az agyagbemosódásos barna erdőtalajok nem löszön, hanem agyagos talajképző kőzeten képződtek, például vulkáni kőzetek málladékain, szénsavas meszet nem tartalmazó lösszerű vályogon és agyagon vagy agyagos, karbonátmentes tengeri üledéken. Ezeken a talajokon a talajpusztulás üteme megegyezik a löszön kialakult barna erdőtalajokéval mindaddig, amíg az erózió a felhalmozódási szintet el nem hordja. Amint eléri a talajpusztulás a talajképző kőzetet is, a folyamat sebessége tovább csökken, mert az agyagos üledék felszínre kerülve, legalább olyan mértékben ellenáll a talajpusztulásnak, mint a felhalmozódási szint anyaga. Ezekben a talajokban tehát a talajpusztulás üteme nem gyorsul, hanem a kezdeti intenzitás után fokozatosan csökken.

Tömör kőzeten

Különleges helyzet áll elő akkor, ha a talajpusztulás rendzina vagy savanyú, nem podzolos barna erdőtalaj által fedett területekre hat. Ilyenkor a kezdeti gyors erózió a viszonylag gyorsan elhordja a sekély talajréteget, és a visszamaradó tömör kőzetrészek hirtelen lefékezik a talajpusztulás folyamatát. Ennek következtében a rendzinaterületeken – a gyakori kopárosok, sziklás területek ellenére – a lepusztuló talaj mennyisége csekély, annál nagyobb azonban a felületi lefolyás, amely meggyorsítja a szomszédos területek talajpusztulását.

Szikeseken

A szikes talajok különleges talajpusztulási folyamata a padkásodás. Kialakulása és az eróziós folyamat sebessége a talaj duzzadó- és zsugorodóképességétől, a szolonyecszelvények A és B szintjei között fennálló agyagtartalom-különbségtől függ. Minél agyagosabb és ennek következményeként minél jobban repedező a talaj, és minél több kicserélhető nátriumot tartalmaz, annál nagyobb a padkásodás valószínűsége, és annál gyorsabb a folyamat előrehaladása. A duzzadás és a zsugorodás a talajszintek vastagságában, nagy sokszögek alakjában elrendeződött, függőleges repedéseket idéz elő, amelyekbe befolyik a felső talajszintek anyaga, ezáltal sík, mikrodomborzat nélküli területen is megindítja a padkásodást. A talajok kicserélhetőnátrium-tartalma a talaj anyagának pépszerű elfolyását vonja maga után; ennek a tulajdonságnak a padkásodás kialakulásában döntő szerepe van.

A talajképző kőzet hatása a vízerózióra

A különböző talajképző kőzeteken kialakult talajokon különböző a felületi, barázdás és vízmosásos erózió, valamint az eróziós fokozatok arányának erősödése. Azt tapasztaltuk, hogy a löszön és a homokos löszön kialakult talajoknál a felületi rétegerózió az uralkodó, ha a terület gyengén és közepesen erodált. A barázdás és különösen a vízmosásos erózió pedig csak akkor jelenik meg erőteljesebben, ha a talajpusztulás már előrehaladott és elérte az erős erózió határát. Löszvályogon azonban – vagyis olyan talajképző kőzeten, amely a lösszel egykorú, a képződési körülményei következtében több agyagot és kevesebb szénsavas meszet tartalmaz – másként alakul a helyzet. Már gyenge és közepes erózió esetén is viszonylag gyorsan fellép a barázdás eróziós forma, a talajpusztulás fokozatának további fejlődése pedig eltérő képet mutat aszerint, hogy a területet szántóföldi művelésre hasznosítjuk vagy legeltetünk rajta. A túllegeltetés következtében a legelőkön már közepes erózió esetén is megjelenik a formák között a vízmosás, a szántókon viszont az erős erózió sem halad túl a barázdás formán.

Még inkább eltér az erózió képe az előbbiekben vázoltaktól nyirokon és agyagon képződött talajok esetében. Ezeken már a gyenge talajpusztulás is barázdás formát ölt, a közepes és különösen az erős erózió pedig igen sok vízmosás kialakulását okozza. Ezek a különböző talajképző kőzeteken kialakult talajok pusztulása közötti különbségek lényegesen befolyásolják a talajvédelem módját és költségeit.

A terület erodáltsága és az uralkodó eróziós fokozat elterjedése között is van összefüggés. Különböző talajviszonyok esetében a terület ugyanolyan mértékű erodáltságához lényegesen különböző eróziós fokozatok tartozhatnak. A löszön képződött talajokon a terület erodáltságával arányosan fejlődik a gyenge, a közepes, majd az erős erózió, tehát a talajpusztulás területi kiterjedése és fokozata egymással szorosan kapcsolódik egymáshoz. Homokos löszön ez a kapcsolat különböző szakaszokra osztható. Kisebb területi erodáltság esetén az erózió alig pusztítja a talajt, és a lepusztulás egyenletes. Ha a terület lepusztulása az megközelíti 50%-ot, ugrásszerűen nő a közepes, majd az erősen erodált területek mennyisége. Ezzel szemben löszvályog esetében még viszonylag nagyobb területű erodáltságnál sem tapasztalunk magasabb eróziós fokozatokat, vagyis a talajpusztulás nagy területet érint ugyan, de az okozott kár, az elhordott talaj mennyisége kisebb, mint a löszön kialakult talajokon.

Még eltérőbb képet mutat az összefüggés a nyirokon és az agyagokon képződött talajok pusztulásakor, mert ebben az esetben nagy területű erózió is csupán gyenge eróziós fokozatokat idéz elő a talajok kedvező eróziós ellenállása következtében. Ha viszont a terület teljes egészében vagy túlnyomórészt erodált, megjelennek az erős erózió nyomai is. Kőzettörmelékes és kavicsos rétegek felszínrekerülése szintén fékezi az eróziót, de növeli a felületi lefolyást.