Javítási szempontból a szikes talajokat három csoportba sorolhatjuk:

Az első javítási és hasznosítási csoportba tartozó sztyeppesedő réti szolonyecek, valamint a szolonyeces és erősen szolonyeces réti talajok kilúgzási szintje (A szint) aránylag vastag. Ezek a talajok alkalmasak leginkább szántóföldi művelésre. A szántott réteg CaCO₃-ot (meszet) nem tartalmaz, vizes szuszpenzióban mért pH-ja < 7,5. Kalcium-karbonát legfeljebb 30–40 cm-nél mélyebben fordul elő. Bár a feltalaj kicserélhető-Na-tartalma általában számottevő, sok esetben jelentős hidrolitos aciditás (y₁) is jelentkezik. Az ilyen talajok javítása meszezéssel vagy digózással megoldható.

A mészszükségletet (CaCO₃ hatóanyagban) a kicserélhető-Na-tartalom alapján, a felső 0–20 cm vastag rétegre adjuk meg. A számítás módja (a 14.2. egyenletnél említetthez hasonló meggondolás alapján):

${\text{CaCO}}_{\text{3}}\text{ t/ha}={\text{Na}}_{\text{x}}\cdot \text{A}\cdot \text{M}\cdot \text{ρ}\cdot {\text{E/100 000 = Na}}_{\text{x}}\cdot \text{M}\cdot \text{ρ}\cdot \text{E/10}\text{,}$ (14.5. egyenlet)

ahol:

Na_x = a talaj kicserélhető nátriumtartalma mgeé/100 g; A = 10 000 m2 (1 ha);

M = a javítandó réteg vastagsága méterben; ρ= a talaj térfogattömege, t/m3;

E = a CaCO₃ egyenértéktömege (= 50).

Olyan savanyú feltalajú szikeseknél, amelyeknél jelentős a hidrolitos aciditás – sok esetben nagyobb, mint 8 – célszerű figyelembe venni a savanyúság közömbösítéséhez szükséges mészmennyiséget is (a savanyú nem szikes talajoknál említett módon). A kiadandó hatóanyagdózist ekkor a talaj hidrolitos aciditása (y₁) és kicserélhető-Na-tartalma ismeretében úgy kell megválasztani, hogy ez a két jellemző javítás után a megfelelő mértékben változzék.

Digózás esetén a digóföld CaCO₃-tartalma önmagában nem adhat alapot sem a felhasználandó mennyiségének, sem az anyag alkalmas voltának megítéléséhez. Ehhez – Arany szerint – laboratóriumi ülepítési kísérleteket kell végezni, amelyekkel megállapítható, hogy milyen mennyiségű digóföld képes a vizes szuszpenzióban koagulálni a javítandó talajt. A talajba dolgozott nagy mennyiségű meszes, porózus sárga föld hatása igen összetett, nemcsak kémiailag, hanem fizikailag is előnyösen hat a javított rétegre.

A kémiai javításon kívül, a szikeseken is igen fontos a fizikai (mechanikai) javítás és a helyes talajművelés. Mélyművelésre ezeken a talajokon is szükség van, de ez – a B szint szikes sajátságai miatt – csak mélylazítással oldható meg szakszerűen. Ezeken a szikeseken tehát az A szint forgatását és a B szint lazításos művelését kell alapelvként szem előtt tartani. A talajlazítás jelentőségét meggyőzően bizonyítják a 14.1. táblázatban közölt adatok. Figyelemre méltó, hogy a B szint lazítása kedvezőbb hatású, mint a lazítás nélkül alkalmazott meszezés.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni a terület vízrendezését (elsősorban a felszíni vizek elvezetését) sem, mert anélkül a javítás nem vezet a kívánt eredményre.

A második javítási csoportba soroljuk azokat a szikeseket, amelyeknek vékony a kilúgzási szintje, ezért a talaj termékenysége sokkal gyengébb, mint az előző csoportba tartozóké. A mérsékelt kilúgozásból eredően az adszorpciós komplexum Na-telítettsége nagy, ezért a feltalaj kémhatása is gyengén lúgos (pH = 7,5–8,5), szénsavas meszet (CaCO₃-ot) általában nem tartalmaz.

Ilyen talajok: a felszínben mészhiányos (szódát nem tartalmazó) közepes és kérges réti szolonyecek.

Mivel lúgos közegben a CaCO₃ csak igen gyengén oldódik, javító hatása jelentéktelen. A pH 7,5-nél lúgosabb kémhatású talajoknál a meszezés nem vált ki számottevő javulást.

Az ilyen talajok kémiai javítását – a lúgos közegben is hatékony és jól oldódó – gipszőrlemény (CaSO₄ ∙ 2H₂O) alkalmazásával, vagy ún. kombinált javítással lehet megoldani.

A kombinált javítás hazai alkalmazását az tette szükségessé, hogy a perkupai gipszbányából nyerhető anyagban a CaSO₄ ∙ 2H₂O mellett, jelentős mennyiségű anhidrit (CaSO₄) is található. Az anhidrites gipszőrlemény pedig vízzel érintkezve cementálódik, ezért nem lehet egyenletesen kiszórni és megfelelően a talajba keverni. Ennek megelőzése céljából az őrlőüzemben mintegy 40%-nyi lignitporral keverik a kitermelt anyagot, ami jelentősen drágítja az amúgy sem olcsó gipszezést. Kísérletekben igen hatékonynak és gazdaságosnak mutatkozott a foszforműtrágya-gyártás melléktermékeként keletkező foszforgipsz. Ez azonban jelenleg csak külföldről szerezhető be.

Idevonatkozó vizsgálatok azt mutatták, hogy ha a szükséges hatóanyag 1/3-át 1/4-ét gipsz formájában viszik a talajra, az a gyengén lúgos feltalaj pH-ját csökkenti annyira, hogy a kiadott CaCO₃ is megfelelően oldódik. Ilyen szikesek javítása tehát savanyító hatású anyag + mész együttes alkalmazásával (gipsz + mész vagy savanyú feltalaj + digóföld stb.) is eredményesen megoldható (Kombinált javítás).

A javítóanyag-szükséglet kiszámítása a kicserélhető Na-alapján, a már ismert összefüggés szerint történhet. A gipszdózis megadásánál természetesen nem a CaCO₃, hanem a gipsz egyenértéktömegét kell a képletbe helyettesíteni. (Gipsz esetén: E = 86,1).

A szikesek javításához szükséges gipszmennyiség számításának általános képlete:

${\text{CaCO}}_{\text{4}}\cdot 2{\text{ H}}_{\text{2}}\text{O t/ha = }\frac{\text{f}\cdot {\text{Na}}_{\text{x}}\cdot \text{M}\cdot \text{ρ}\cdot \mathrm{86,1}}{10},$ (14.6. egyenlet)

(f = 1/3–1/4; vagy 1).

Ha ρ = 1,5 átlagos térfogattömeget veszünk figyelembe, 1 mgeé/100 g kicserélhető Na helyettesítéséhez, 10 cm-es rétegenként 1 ha-ra 1,30 tonnaCaSO₄∙ 2H₂O hatóanyag szükséges. Ennek alapján – a kicserélhető Na mennyiségét ismerve – gyors tájékoztató számításokat lehet végezni.

A gyengén lúgos feltalajú szikesek javítása – különösen akkor, ha a szántóföldi hasznosítás a cél – sokrétű, komplex beavatkozást igényel. Az átfogó (a felszíni és felszín alatti vizekre kiterjedő) vízrendezés, a megfelelő kémiai és fizikai javítás, s az agrotechnikai módszerek egybehangolt alkalmazása, elengedhetetlen feltétele a tartós javulásnak. Ilyen költséges komplex beavatkozást elsősorban a jobb területek közé ékelődött szikes talajfoltokon indokolt végrehajtani.

Gyepgazdálkodás azonban az eredeti talajvízállás mellett is kielégítő eredménnyel folytatható, ezért az ilyen talajok legnagyobb részét célszerű rét-legelőként használni. A nagyobb termés elérése érdekében azonban tanácsos a gyep újratelepítését elvégezni, s a hatékonyságot műtrágyázással, felszíni vízrendezéssel fokozni.

Lúgos feltalajú, ún. meszes–szódás szikesek (pH > 8,5). Ide tartoznak: a felszíntől karbonátos, szoloncsákos kérges réti szolonyecek, ill. a szoloncsák-szolonyecek és a szoloncsák talajok.

Javításukhoz csak jól oldódó, savanyító hatású anyagokat lehet használni. Mivel ezeknél a talajoknál csak igen nagy költséggel; átfogó vízrendezéssel, nagy mennyiségű javítóanyag talajba vitelével, ill. megfelelő mértékű trágyázással s igen gondos talajműveléssel (és lehetőség szerint öntözéssel) lehetne számottevő javulást elérni, legcélszerűbb rét-legelő gazdálkodást folytatni rajtuk.

Kémiai javításuk gipszezéssel vagy lignitporral (esetleg alumínium- vagy Fe(III)-szulfáttal) történhet. A lignitpor 40–50%-ban szerves anyag. Hatóanyaga: a benne lévő 2–3%-nyi elemi kén, illetve pirit (FeS₂), valamint a kisebb mennyiségű vas- és alumínium-szulfát; pH-ja 3–6 közötti. Kéntartalma a talajban kénsavvá oxidálódik, s az csökkenti a talaj lúgosságát, illetve oldatba viszi a talajban levő CaCO₃-ot.

A talajjavításához szükséges gipszmennyiséget az előzőekben ismertetett számítással vagy laboratóriumi ülepítési eljárásokkal lehet megállapítani. Az ülepítési módszerekkel a telített gipszvíz koaguláló-képességét vizsgáljuk. A javítandó talaj vizes szuszpenziójához növekvő mennyiségben gipszoldatot adva, meghatározott idő múlva megfigyeljük a koaguláció mértékét. Amelyik kezelésnél már jól láthatóan megindul a koaguláció, az ahhoz adott gipszmennyiség lehet a számítás kiindulópontja.

Összefoglalva: a szikes talajok hatékony javítását csak komplex beavatkozásokkal lehet megvalósítani. A komplexitás ezeknél a talajoknál is az adott helyen szükséges és célravezető fizikai, kémiai és műszaki eljárások összehangolt és megfelelő sorrendben történő alkalmazását jelenti. Az esetenként használt megoldások nagymértékben függnek a szikes talaj tulajdonságaitól. Pl.: a sztyeppesedő réti szolonyeceknél – ahol a talajvíz viszonylag mélyen van és süllyedő tendenciát mutat – a talajvízszint szabályozása nem szükséges, azonban a legtöbb esetben ekkor is gondoskodni kell a felszíni vizek elvezetéséről. Azokon a szikeseken viszont, ahol a talajvíz közel van a felszínhez és nagy mennyiségű káros sót tartalmaz – a felszíni vízrendezésen túlmenően – a talajvízszint szabályozását, süllyesztését is meg kell oldani. Ezek után lehet csak remélni, hogy a kémiai és fizikai beavatkozások a kívánt eredményre vezetnek. A gyakorlati szikjavítási módszerek egyszerűsített összefoglalását a 14.2. táblázat tartalmazza.

A szolonyecek tömör, szikes B szintje a legtöbb esetben gátolja a feltalaj javulását, ill. a javulás csak a talaj felső rétegére terjed ki. Kísérletekben ezért olyan megoldást is kipróbáltak, amely nemcsak az A szintet érinti, hanem a B szintre is kiterjed (A+B szint javítása). A gyengén savanyú feltalajú szikes talajoknál a feltalajra CaCO₃-ot szórnak, a mindenkor lúgos kémhatású B szintbe pedig (alkalmas gépekkel) gipszet juttatnak. Ez a megoldás a talaj tulajdonságaiban lényegesen nagyobb változást okoz, mint a hagyományos feltalajjavítás. A módszer gyakorlati elterjedésének azonban ez idő szerint technikai és ökonómiai akadályai vannak.

A komplex javítás eredményeként megnő a talajoldatban a Ca-ion koncentrációja, s ezzel összefüggésben:

A jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint (DATE Kut. Int., Karcag) a javítás eredménye 10–14 év múlva is egyértelműen megmutatkozik. A digózás hatása pedig ennél is jóval tovább tart (20–30 év vagy annál is több).