Ugrás a tartalomhoz

Talajtan

Stefanovits Pál, Filep György, Füleky György

Mezőgazda Kiadó

A Nyugat-magyarországi peremvidék

A Nyugat-magyarországi peremvidék

A nagytáj négy tájra oszlik, az Alpokaljára, a Soproni–Vasi-síkságra, a Kemeneshátra és a Zalai-dombvidékre. A talajképző kőzet az Alpokkal szoros kapcsolatban van, vagy azért mert az Alpok nyúlványai átnyúlnak a tájba, vagy mert a talajképző kőzetek anyaga az Alpok kőzeteinek málladékaiból és hordalékaiból épül fel. Jellemző a nagytájra, a többi nagytájhoz viszonyított a csapadékosabb és hűvösebb éghajlat. Domborzat tekintetében a terület nagy része a dombvidék, amelyben különös jelentőségre tesznek szert a medencék.

Az Alpokalja

A Soproni-hegység, a Kőszegi-hegység, valamint az Őrség és a Vasi-hegyhát kistáj-csoportokból épül fel. A Soproni-hegység határ menti része ókori kristályos röghegység, amely gneiszből, kristályos agyagpalákból és fillitekből áll. Ettől ÉK-re fiatalabb, harmadidőszaki kőzeteket foglal magában, pl. lajta mészkövet, homokkövet és szarmata mészkövet. Ehhez csatlakoznak a pannon agyagos–homokos üledékek és a kisebb löszterületek. Míg a savanyú, tömör kőzeteken gneiszen, agyagpalákon és filliten savanyú nem podzolos barna erdőtalajok, valamint podzolos agyagbemosódásos barna erdőtalajok találhatók, a Fertő melletti mészköveken és meszes üledékeken rendzinák és humuszkarbonát talajok képződtek. Ez utóbbiak nagy részén erdők vagy szőlők díszlenek. Az Ikva völgyében réti talajok képződtek, míg a medencében a löszön vagy a meszes hordalékon a barnaföldek, a csernozjom barna erdőtalajok az uralkodók. Ez utóbbiakon jó szántók vannak, melyeken őszi búzát, tavaszi árpát, zabot és repcét a pillangósok közül vörösherét és zabos bükkönyt termesztenek. A Kőszegi-hegységben a talajképző kőzet agyagpala, csillámpala vagy a meszes cáki-konglomerát. A talajok rankerek, savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok, illetve rendzinák, amelyeken erdők díszlenek. A kistáj jellegzetessége a szőlők és a szelídgesztenyések együttes előfordulása. A Felső-Örség és a Vasi-hegyhát kistáját a Rába völgye osztja ketté, két részben hasonlók a talajviszonyok. A laza és mésztelen üledékeken a pangó vizes barna erdőtalajok az uralkodók, melyeket nagyrészt erdő borít. A települések közelében fenntartott kis területű szántókon zabot, tavaszi árpát, vörös herét, bíborherét termesztenek. A talajok művelésében gyakori a bakhátas szántás és – a vízerózió elleni védelem érdekében – a szintvonalak mentén kialakított keskeny táblák következtében léte jövő „népi teraszok”.

A Sopron–Vasi-síkság

Jellegét az É–D irányban egymást követő és részben egymással kapcsolatban álló medencék sora alkotja. Ezek közös felépítése annak eredménye, hogy az Alpok felől érkező folyók, az Ikva, az Ős-Répce, a Gyöngyös, majd a Rába teraszai egyaránt az Alpokból lehordott kavicsból épültek fel. Ez a kavicsanyag, melynek nagy rész kvarckavics, helyenként a felszínen van, de a legtöbb esetben a talaj különböző mélységeiben található. A kavics- és homokbányák feltárásaiban jól láthatók az áthalmozás és a periglaciális fagyjelenségek nyomai. A medencék belsejét vékony lösztakaró borítja, ami a talajképződés tekintetében kedvező jelenség. A talajok egy része agyagbemosódásos barna erdőtalaj, míg más része – különösen a medencék löszös anyagán –, barnaföld. A táj különlegessége a csernozjomhatás szigetszerű érvényesülése és annak hatására csernozjom barna erdőtalajok képződése. Példák erre az Ikva-síkon, Pereszteg határában, a Répce teraszán a Sajtoskál–Sopronhorpács vonalban vagy a Gyöngyös-sík Szombathely környéki területei és Vép határa. A terület nagy része szántó, mely búza, árpa, zab, cukorrépa, vöröshere esetleg lucerna termesztését teszi lehetővé. A kavicsos foltokon rendszerint erdők vannak. Ha szántóként hasznosulnak, a termeszthető növények választéka igen szűk: árpa, zab, vöröshere, bíborhere. A mélyebb fekvésű részek réti talajai többségükben kaszálók vagy legelők.

A Kemeneshát

Az Ős-Rába pleisztocénban lerakott kavicsán alakult ki, melynek vastagsága helyenként eléri a 20–50 métert. A hát felszíne közel sík, melyet vékony iszaptakaró borít. Ez alól a kavics a felszínbe keveredik, vagy a felszínhez közel helyezkedik el, és gyökérfejlődést gátló réteget alkot. Ha a talajképződés – adott esetben az agyagbemosódásos barna erdőtalajok képződése –, felhalmozódási szintje belenyúlik a kavicsba, a bevándorolt agyag összecementálja a kavicsot, és ezzel megszünteti a vízáteresztését. Ez a talajképződés a pleisztocénban játszódott le, amit igazolnak a feltárásokban található periglaciális fagyjelenségek nyomai, az üst, gyapjúzsák vagy jégék alakú rajzolatok. Idősebb talajképződésre utal a felhalmozódási szintek vöröses árnyalata is.

Az agyagbemosódásos talajoknak itt nemcsak a vízgazdálkodása rossz, hanem erősen savanyúak is, ami a szántóföldi termelést még jobban nehezíti. Ezért a Csernek nevezett sík háton többnyire erdőket vagy bozótokat találunk a sekély termőrétegű, kavicsos talajon. Ott, ahol a termőréteg vastagabb, a szántókon árpát, zabot, vörösherét és bíborherét termesztenek. Az állattartás alapja a legelő és a rét, melyek a mélyebb fekvésű réti talajú területeket foglalják el. A táj keleti lejtőin kedvezőbbek a talajviszonyok, mert ott homokon és löszös üledéken kialakult barnaföldek és csernozjom barna erdőtalajok vannak. Ezeken szélesebb a termeszthető növények skálája.

A Zalai-dombvidék

Szénsavas meszet nem tartalmazó periglaciális vályogon és pannon agyagos üledékeken épül fel, melyeket K felé fokozatosan vékony lösztakaró vált fel. A talajok pangó vizes barna erdőtalajok, amelyek kelet felé agyagbemosódásos barna erdőtalajoknak adják át a helyüket. A tájat É–D-i irányú széles völgyek és az azokra közel merőlegesen kialakult kisebb völgyek hálózata tagolják. Az É–D-i irányú völgyek nagy része elláposodott, és ott a réti talajok mellett tőzeges láptalajok is előfordulnak.

A táj két nagyobb egységre osztható, a Nyugat-Zalai-dombságra, amely a Felső-Zala-völgy, Hetés és Göcsej kis tájakból áll, valamint a Kelet-Zalai-dombságra, amelyet az Egerszeg-Letenyei-dombság, a Zalaapáti-hát, valamint a Zalavári-hát alkot. E dombháti kis tájakat a völgyi kistájak választják el egymástól; a Felső-Zala-völgy, az Alsó-Zala-völgy, a Principális-völgy, valamint a Mura-völgyi-sík.

A Nyugat-Zalai-dombság a talajképző kőzet savanyúsága és a sok csapadék (700–800 mm), a kis párolgás miatt a pangó vizes barna erdőtalajok igazi hazája. A területnek mintegy felén erdők állnak, míg a másik felén, a szántókon – amelyeken gyakori a bakhátas művelés –, őszi búza és őszi árpa mellett zabot és rozsot, vörösherét, bíborherét, fehér herét, rostlent és repcét termesztenek. A kevés burgonya mellett elterjedt a tarlórépa termesztése is, melyet részben takarmányozásra, részben emberi fogyasztásra használnak fel. A Kelet-Zalai-dombság talajai közt mind gyakrabban találkozunk az agyag-bemosódásos barna erdőtalajokkal, sőt helyenként a barnaföldekkel is. A dombhátak legmagasabb részét általában erdő borítja, míg a szántók és a szőlők, valamint a gyümölcsösök ezek körül vagy a lejtőkön találhatók. A széles völgyek réti és lápos talajait legelők és rétek formájában hasznosítják, vagy takarmánytermő szántókat alakítottak ki rajtuk. A dombsági szántókon már a kukorica termesztése is eredményes.

Az erősen tagolt dombsági táj lejtőin a vízerózió veszélyt jelent, azért az ellene való védekezés fontos feladat. Hasonlóképpen eredményes a talaj savanyúsága elleni küzdelem, a meszezés. A pangó vizes barna erdőtalajok meszezése önmagában nem elegendő a talaj termékenységének fokozására, csak talajcsövezéssel, mélylazítással és megfelelő tápanyagpótlással kiegészítve mutat tartós hatást. Ezt igazolta a Belák Sándor professzor által kezdeményezett Nyugat-Magyarországi Meliorációs Program a ’60-as, ’70-es években.