Ugrás a tartalomhoz

Talajtan

Stefanovits Pál, Filep György, Füleky György

Mezőgazda Kiadó

Az Északi-középhegység

Az Északi-középhegység

A nagytájat 8 tájra, 21 kistáj-csoportra és további 62 kistájra osztják a természeti földrajzban. A nyolc táj a következő: A Visegrádi-hegység, a Börzsöny, a Cserhát-vidék, a Mátra-vidék, a Bükk-vidék, az Aggtelek–Rudabányai-hegyvidék, a Tokaj–Zempléni-hegyvidék, az Észak-magyarországi medencék.

A Visegrádi-hegység

A nagytájnak egyetlen a Dunától NY-ra eső tája, mely két kistájra, a visegrádi Duna-kanyarra és a visegrádi hegyekre osztható. A táj andezittufából és konglomrátumból épül fel, melyeket a védett helyeken különböző vastagságú lösz fed be. A talajok nagy része agyagbemosódásos barna erdőtalaj, melyet a gerinceken fekete nyirok s köves sziklás váztalaj vált fel. Az É-i kitettségű meredek lejtőkön az agyagbemosódást podzolosodás kíséri. A lejtők meredeksége és a periglaciális lejtős anyagmozgás, a szoliflukció a talajszelvények felépítését jelentősen megváltoztatta, részben a talajszintek elvékonyodása, részben az akkumuláció miatt. A hegység átmenete a folyó menti öntésterület felé kis patakok és száraz völgyek hordalékkúpjaival, valamint a Duna idősebb teraszain megmaradt lösszel jellemezhető. Ez utóbbiak közül nemzetközi ismertségre tett szert a több eltemetett fosszilis talajszintet magába foglaló Basaharci löszfeltárás. Az Ipoly-torkolatnál és azt követően fekvő gázlók a Kárpát-medence benépesedése tekintetében igen jelentősek voltak. Az észak felől érkező népcsoportok sok esetben itt keltek át a Dunán. Ezért építették ki a rómaiak a Dunát követő limest, melynek egyik nagyobb erődjét a közelmúltban tárták fel a visegrádi lovaspálya területén, ezzel is igazolva a táj történelmi fontosságát, amit a visegrádi királyi palota és a fellegvár, valamint a dömösi apátság romja tovább bizonyít.

A táj nagy részét erdő borítja, melyben csak a kis irtásközségek körül voltak szántók. Így alakult ki például Pilisszentlászló és Pilisszentlélek települése, melyek egyben a pálos rend székhelyeivé váltak az itt létesült apátságok révén.

A szántók a Duna-öntéseken, és a Duna-szigeteken voltak, időnként felhúzódva a löszös Duna-teraszok lankáira. E szántókon őszi gabonaféléket, kukoricát, napraforgót, lucernát termesztettek.

A Börzsöny

Három kistája a Központi Börzsöny, a Börzsönyi-kismedencék és a Börzsönyi-peremhegység.

A központi Börzsöny 900 m fölé magasodó hegyeivel miocén andezitből képződött, melyet 15% andezittufa és 5% dácit kísér. A lejtőkön a periglaciális idején képződött kőtengerekkel és kőfolyásokkal, valamint a szoliflukcióval megszabta a talajképződés kezdetét. A talajok nagy része agyagbemosódásos barna erdőtalaj, melyet csak a kitett gerinceken és meredek lejtőkön vált fel a fekete nyirok, vagy a köves–sziklás váztalaj. A Börzsöny központi vulkánját gyűrűszerűen veszi körül a peremhegység, ezen belül a három kismedence. A peremhegység anyaga 2/3 részben andezittufa és agglomerátum, míg az egyharmada megoszlik a lajta mészkő és a slir között. Az alacsonyabb térszineken a kőzeteket harmadkori agyagos üledékek vagy lösz borítja. Mindezeken a talajképző kőzeteken agyagbemosódásos barna erdőtalajok alakultak ki, ha ezt az erózió nem gátolta vagy pusztította. Ez utóbbi esetekben köves sziklás váztalajok, rankerek foglalták el a helyüket. Csak a lösszel borított lankás hegylábi területeken találunk barnaföldeket és csernozjom barna erdőtalajokat. A növénytakaró 80%-ban erdő. Szántó csak kevés van, az is a szőlők és málnások közé ékelődve. A gyümölcsösök legtöbbje őszibarackos és az almás.

A kismedencék, az egymástól elkülönült Kóspallagi-, Márianosztrai- és Szokolyai-medencék, a harmadidőszak végén, a pleisztocén elején keletkeztek azáltal, hogy a környezetük kiemelkedett. A medencéket igen változatos kőzetanyag töltötte fel, amit még a lösz anyaga is gazdagított. A szántók területén agyagbemosódásos barna erdőtalajokat, fekete nyiroktalajokat és barnaföldeket találunk, amelyeken őszi búzát, kukoricát és vöröshere mellett málnát termesztenek. A gyümölcsösök közt vannak őszibarackosok és almások. Ott ahol a lajtamészkő a felszínre kerül és rajta rendzinák képződtek, rendszerint legelők vannak.

A Cserhát-vidék

Öt kistáj-csoportja: A Nyugati-Cserhát, a Keleti-cserhát, az Északi-Cserhát, a Karancsság, valamint a Gödöllő–Monori-dombság.

A Nyugati-Cserhát két kistája a Kosdi-dombság és a Nézsa–Csővári-dombság. Az első tulajdonképpen a Naszályt és annak környékét foglalja magában. A földtani felépítésében 2/3 részben oligocén üledékek vesznek részt; agyagmárga, homok és homokkő, 1/4-e triász dolomit és mészkő, míg a fennmaradó rész miocén andezit és andezittufa. Az uralkodó talajtípus az agyagbemosódásos barna erdőtalaj, de emellett földes kopárok, rendzinák és rankerek is előfordulnak. Jelentős a barnaföld területe, amely a kis tájnak mintegy a felét foglalja el, különösen ott, ahol az említett kőzeteket lösztakaró borítja. A területhasznosításban fele részben az erdő, fele részben szántó vesz részt. A szőlők területe összesen 3–4%.

A talajok termékenységét a savanyúság és az erózió korlátozza. A szántókon a főbb növények az őszi búza, a kukorica, a napraforgó, a lucerna, a vöröshere és a borsó.

A Nézsa–Csővári-dombság hasonló felépítésű, az uralkodó talajok aránya és hasznosításuk is hasonló.

A Keleti-Cserhát kistájai a Központi-Cserhát, a Galga-völgy, az Ecskendi-dombság, és a Cserhátalja. Geológiai felépítésükben részt vesznek az oligocén homokos és agyagos üledékek, az alsó miocén slir, az agyagmárgák és az andezit. A vulkánosság vékony andezittakarókat és teléreket hagyott hátra, amelyek a miocén folyamán az erózió hatására kipreparálódtak, majd a kéregmozgások hatására feldarabolódtak. Az andezit egyes részeire lajta mészkő, más részeire szarmata mészkő rakódott le. A pleisztocénban leülepedett lösz csak helyenként maradt fenn nagyobb vastagságban, elsősorban a hegylábak alsó szintjein és a dombságok enyhe lejtőin. A térség erősen tagolt, ezért a pleisztocén folyamán a lejtős anyagmozgás, a szoliflukció szabadon érvényesült, ma pedig a vízerózió pusztítja a talajokat. A talajok nagy része agyagbemosódásos barna erdőtalaj, amelyek elsősorban a löszterületeket jellemzik. Az agyagos felszíneken, különösen ha az agyag sok szmektitet tartalmaz, fekete nyirok képződik, amely igen nehezen művelhető. Ott, ahol az agyagban nem a duzzadó agyagásványok vannak túlsúlyban, a barnaföldek a jellemző talajok. Az agyag- és mészmárgák különlegessége, hogy bennük a karbonátok aragonit alakban maradtak fenn.

A kistáj-csoport talajait meszezéssel kell karbantartani, és gondoskodni kell a talajvédelemről is. Hasznosításuk fele részben erdő, míg a terület másik felét a szántó, a gyümölcsös és a szőlő foglalja el. A szántókon őszi és tavaszi kalászosokat, borsót, cukorrépát, vörösherét, lucernát, szálas takarmányokat termesztenek. A fekete nyirokot a legtöbb esetben szőlő számára hasznosítják.

A Galga völgyének öntés- és réti talajain gyakori a zöldségtermesztés. A Galgahévízi vasútállomás mellett nevezetes a fosszilis talajokat megőrzött, volt téglagyári feltárás.

Az Északi-Cserhát két kistájból, a Terényi-dombságból és a Szécsényi-dombságból áll. Az oligocén homokkővel, miocén slirrel és tarka agyaggal borított dombokat andezitkúpok és telérek teszik változatosabbá. A peremeken szoliflukciós vályog és lejtőlösz maradt fenn. A talajok egyharmada agyagbemosódásos barna erdőtalaj, fele barnaföld, míg a többi a földes kopár, kovárványos barna erdőtalaj, fekete nyirok és a réti talaj.

A dombságnak mintegy fele szántó, negyede erdő, a többi részre szőlő, gyümölcsös és rét. A szántókon búzát, kukoricát, napraforgót, vörösherét, burgonyát termesztenek.

A Karancsság két kistájat foglal magában, a Karancsot, valamint a Litke–Etesi-dombságot. A Karancs, valamint az azzal egyidejűleg kialakult andezithegyek közét harmadidőszaki agyagos üledék, miocén slir és márga tölti ki. A felszín erősen tagolt, ezért az erózió jelentős. A talajok nagy része agyagbemosódásos barna erdőtalaj és annak erodált változatai. A dombvidék alacsonyabb szintjein, a löszös üledékeken barnaföldek alakultak ki. Az erózió következtében a magasabb térszineken sok a földes kopár, míg az andezitterületeken a kövessziklás váztalajok az uralkodók. Különösen azok a földes kopár területek terméketlenek, amelyek slirkőzeten képződtek, mert rajtuk a gyeptakaró sem tud kialakulni és az eróziónak ellenállni, ezért rajtuk sok a borókás kopár. A Karancs 60%-a, míg a dombság egyharmada erdő. A terület többi része túlnyomórészt szántó, melyen őszi búzát, árpát, burgonyát és vörösherét termesztenek. A talajok egy része erősen savanyú, ezek meszezése szükséges. Az erős erózió-veszélyeztetettség miatt elengedhetetlen a talajvédő gazdálkodás.

A Gödöllő–Monori-dombság két kistájra osztható, a Gödöllői-dombságra és a Monor–Irsai-dombságra. Az ÉNY–DK-irányban elhúzódó két kistáj fokozatos átmenettel szervesen kapcsolódik egymáshoz. ÉNY-felől az Alföld felé fokozatosan lejt, de ezen belül számos völggyel tagolt dombság. A magja ÉNY-on miocén homokkő és kavics, amit az Alföld felé felső-pannóniai (levantei) homokos–agyagos üledék követ. Erre települ az Ős-Duna és mellékfolyói által elterített kavics (Kerepes), helyenként pedig pannon végi édesvízi mészkő és márga, valamint mésszel cementált homok. Mindezt DK-felé fokozatosan vastagodó löszréteg és futóhomok borította be a pleisztocénban. A szoliflukció és a derázió tovább alakította a felszínt, miközben az erózió hatására fosszilis talajrétegek is a felszínre kerültek mint a pleisztocén talajképződés tanúi.

A talajok a magasabb fekvésű, valamint a homokosabb helyeken agyagbemosódásos barna erdőtalajok, amelyek DK felé, valamint a dombhát K-i és NY-i peremei felé fokozatos átmenettel barnaföldnek, csernozjom barna erdőtalajnak és végül mészlepedékes csernozjomnak adják át helyüket. Ennek megfelelően csökken az erdők mennyisége. Az erősen erodált – ezért sok földes kopárral tarkított –, területek talajtakarója az erdő, az agyagbemosódásos barna erdőtalajokon az arány 80%-ra, a barnaföldeken 50%-ra, a csernozjomokon 10% alá csökken az erdő területe. Ezzel ellentétesen alakul a szántók területe, míg a kereken 10%-nyi rét és legelő a völgyeket foglalja el. A szőlő és gyümölcsös területe ÉNY-ról DK-felé haladva 5%-ról 10%-ra nő.

A szántókon termesztett növények a rozs, az őszi búza és árpa, a kukorica, a napraforgó, a lucerna és a vörös here. A kis tájon jelentős a zöldségtermesztés és ami ennél még jellemzőbb, a gyógynövények és illóolajtermő növények termesztése, amelyeket a kerepesi üzem dolgoz fel.

A Mátra-vidék

Hét kistáj alkotja, melyeket két kistáj-csoportba vonhatunk össze; a Központi-Mátra, valamint a Mátraalja csoportokba.

A Központi-Mátra 3 kistája a Magas-Mátra, a Nyugati-Mátra és a Déli-Mátra, az ország legmagasabb hegyeit képviselik. Kőzetük nagyrészt piroxén andezit és andezittufa, melyet hipersztén andezit és dácit kísér. A peremeken harmadidőszaki agyagos üledék, pannóniai homok és agyag kísérik az andezitet. Jellegzetes geológiai képződmény a Szurdokpüspöki mellett található kovaföld, amit bányásznak is. Mindezek a kőzetek különböznek egymástól ásványi összetételük, mállékonyságuk és mállástermékeik tekintetében. Ehhez járul még, hogy a mállásra a közben bekövetkező erózió hatására a rendelkezésre álló idő is jelentős különbségeket mutat (10 000-től 10 millió év), miközben a mállás körülményei is változtak (az éghajlat). Ezért a talajképződés és az azt megelőző mállás igen különböző eredményre vezetett. A talajképződés hatásának megítélése terén további bizonytalanságot okoz, hogy a pleisztocén folyamán bekövetkezett lejtős anyagmozgás és a fagyváltozékonyság hatására fellépő egyéb jelenségek (krioturbáció) megváltoztatták a talajszelvények felépítését, anyagukat áthalmozták. Ezen túlmenően a vízerózió is folyamatosan hatott a talajokra, és csonkította vagy betemette a már kialakult talajszelvényt. További óvatosságot követel a talajképződés hatásának megítélése folyamán, hogy a mállási zóna és a talajszintek átmenete annyira fokozatos, hogy csak részletes laboratóriumi vizsgálattal állapítható meg, hogy mennyi a talajszelvényben a talajképződés és mennyi az örökölt mállási termék.

A talajok típusa a legtöbb esetben agyagbemosódásos barna erdőtalaj, melyet az erősen kitett gerinceken vagy a meredek lejtőkön kialakult periglaciális kőfolyások területén felvált a köves–sziklás váztalaj, a ranker vagy – tufák esetén – a fekete nyirok.

A Központi-Mátra területét szinte kizárólagosan erdő borítja, szántó csak néhány kisebb folton található (Mátraszentimre, Mátraszentistván körül), de ezek művelése is mindinkább alábbhagy. A Mátraalja a hegységet körülölelő hegylábi és dombsági területeket foglalja magában. A kistájak: a Keleti-Mátraalja, a Nyugati-Mátraalja, a Mátralába és a Parád–Recski-medence.

E területek földtani felépítésébe jó betekintést nyújt a Visontai külszíni fejtés, az Atkári homokbánya, valamint a 3-as út bevágásai. Ezeken látható, hogy míg a terület hegységhez csatlakozó részein az andezit és az andezittufa a felszínen van, a hegységtől távolodva agyagmárga, agyag és homok települ rá, melyet végül pleisztocén homok és lösz fed be ott, ahol ezt az erózió nem hordta el. A lejtős anyagmozgás hatására görgeteges tarka agyagok és az andezit agyagos mállástermékei lejtősen nyúlnak be az Alföld felszíne alá. A lösztakaróra, amely viszonylag vékony, jellemző a helyi anyagok bekeverése a hulló por anyagába, emiatt az agyagásványok között sok a szmektit, és a talajoknak nagy a káliumtartalma. Ezenkívül sok helyen előjön egy fosszilis vagy reliktum vöröses talajszint, melyen a fagyváltozékonyság különösen gazdag formakincse maradt fenn (Atkár, Heréd, Verseg, Hévízgyörk). A talajok típusa barnaföld és csernozjom barna erdőtalaj, de a hegységhez közel fekvő lejtőkön gyakori a fekete nyirok (Verpelét, Markaz, Kisnána), amelyet szőlőként hasznosítanak. A szántókon termesztett növények a szőlő mellett az őszi búza, az őszi árpa, a borsó, a kukorica és a napraforgó, valamint a lucerna. Nagy területen láthatunk zöldségféléket szántóföldi termesztésben; paradicsomot, uborkát és dinnyét. A talajok savanyúsága nem jelentős, a meszezés mégis hatásos, mert javítja a művelhetőséget.

A hegységtől északra fekvő Mátralába kicsit eltér a déli hegylábi területektől, mert több a harmadidőszaki üledék. A talajok közt is gyakoribb az agyagbemosódásos barna erdőtalaj, ami a több csapadékkal és a kisebb párolgással magyarázható. A szántó és erdő aránya 30–70%. Hasonlóképpen az agyagbemosódásos barna erdőtalajok vannak túlsúlyban a Parád–Recski-medence területén, amelyben a völgyi területeket réti talajok borítják. A terület tagoltsága miatt jelentős az erózió veszélye, de talajvédelmi gazdálkodás sajnos nem általános. A völgyi talajok érdekessége a nagy szelén- (Se-) tartalom, ami a szulfidos ércesedésből származik, mely a kistáj felett magasodó mátrai részeket jellemzi. A szántók hasznosítása megfelel a Mátralába más területein alkalmazottaknak.

A Bükk-vidék

Nyolc kistáját három kistáj-csoportba lehet sorolni, a Központi-Bükk, a Bükkalja és a Bükklába csoportokba. A Központi-Bükk a Bükk-fennsíkot, az Északi-Bükköt és a Déli-Bükköt foglalja magába. Felszíne erősen tagolt, a tengerszint feletti magasság 200 és 900 m között változik. A Bükk-fennsík karsztos, töbrös, dolinás felszíne triász mészkövén fekete-, barna- és vörösagyagos rendzinák alakultak ki, aszerint, hogy a mészkövet kísérő vörösagyagból mennyi maradt vissza és mennyi a mészkő oldási maradéka. Ott, ahol a vörösagyag 1 méternél vastagabb, barnaföldek és agyagbemosódásos barna erdőtalajok képződtek. A Garadna völgyében, amely a fennsíkot kettéválasztja, idősebb – perm és karbon – agyagpala és homokkő van a felszínen. Ezeken rankerek, savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok és agyagbemosódásos barna erdőtalajok vannak, sokszor fekete áfonyás foltokkal. A területet a tisztások kivételével erdő borítja. A tisztások gyeptakaróját legeltetéssel hasznosítják. A táj mint a Bükki Nemzeti Park része természetvédelmi terület.

Az Északi-Bükkben a szántók részaránya eléri a 20%-ot, elsősorban a völgyekben és a kistáj északi részén, ahol a harmadidőszaki és ennél is idősebb agyagos üledékeken agyagbemosódásos barna erdőtalajok keletkeztek. A Déli-Bükkben ugyanakkor a kistájnak csak 2%-át hasznosítják mint szántót, elsősorban Répáshuta határában, agyagpalán kialakult, erősen savanyú, nem podzolos erdőtalajokon. Az országnak ezen legmagasabban fekvő szántóin a termeszthető növények választéka szűk, rozs, zab, tavaszi árpa, burgonya, vöröshere, vagy nyúlszapuka. Az elérhető termések e többnyire meredek lejtőkön igen kicsik.

A Bükkalja három kistája, a Tárkányi-medence, az Egri-Bükkalja és a Miskolci Bükkalja, már nagyobb mértékben tér el egymástól, és mezőgazdasági jelentőségük is különböző.

A Tárkányi-medence jelentéktelen területű kistáj, mindössze 30 km2-es. Nagyrészt riolittufából épült fel, melyet miocén homok és kavics kísér. A felszínt ezek elegyéből álló lejtőhordalék fedi, amely a lejtős anyagmozgás és az erózió hatására jött létre. A talajok az agyagbemosódásos barna erdőtalajok és a barnaföldek típusába tartoznak. A kereken 40% szántó mellett szőlők, erdő és rét alkotják a hasznosított területet.

Az Egri-Bükkalja enyhén DK-re lejtő dombság, amely geológiailag három, közel egyforma területű sávra osztható: a hegységhez közel fekvő rész oligocén slirből, márgából és homokból álló sávra, amelyen az agyagbemosódásos barna erdőtalajok az uralkodók. Az ettől D-re fekvő sáv miocén riolittufából áll, amelyen fekete nyiroktalajok és barnaföldek szolgálnak a szőlők talajául. Ez a sáv nagyon hasonlít a Mátra déli lejtőinek folytatását képező borvidékhez, és az egri borvidék magvát alkotja. A harmadik sávban, amelynek tagoltsága és a lejtők meredeksége kisebb, pleisztocén lejtőhordalék adja a talajképző kőzetet. A bükkábrányi külszíni fejtésben láthatóan keveredik a riolittufa görgetegeinek málladéka, a pannon agyag és a pleisztocén lösz, melyen itt is megtalálhatók a fosszilis talajszintek, a szoliflukció és a krioturbáció jelenségének nyomai. A rajtuk kialakult talajtakaró barnaföldből, csernozjom barna erdőtalajból és az Alfölddel szomszédos részeken csernozjom talajokból áll.

A talajok savanyúsága közepes, ennek ellenére a meszezés haszonnal jár. A terület tagoltságától függően nagy az erózió veszélye, ezért a talajvédelmi gazdálkodást, esetenként pedig a műszaki talajvédelmet alkalmazni kell. A kistáj területének kb. 40%-a szántó, ahol gabonaféléket, borsót, kukoricát, napraforgót, repcét, cukorrépát, lucernát és vörösherét termesztenek, ezenkívül kisebb területen zöldségféléket, elsősorban paradicsomot. A szőlők területe jelentős, 20%, melyhez még gyümölcsösök csatlakoznak. Az erdő területe nem haladja meg a 20%-ot. A legelők a völgyfenekeken vagy a száraz fekete nyirokkal fedett dombokon vannak.

A Miskolci-Bükkalja a Bükk hegységet DK felől övező hegylábfelszín. Részben folytatódik benne a riolittufa sávja, melyhez a miocén homok és kavics társul. Az Alföld peremén pleisztocén lejtőanyagok valamint kis vastagságban felhalmozott lösz is társulnak az előbbiekhez. A talajok a fekete nyirok talajok, az agyagbemosódásos barna erdőtalajok és a barnaföldek mozaikját képezik, melyekhez az erodált területek földes kopárja és humuszkarbonát talaja kapcsolódik. Az Alföld felé közeledve erősödik a csernozjomhatás, itt csernozjom barna erdőtalajok, valamint csernozjomok vannak. Itt jó szántókon sikeres növénytermesztés folyik, míg az erodált dombokon szőlők és erdő alkotják a növénytakarót.

A Bükklába két kistájból áll, a Tardonai-dombságból és az Upponyi-hegységből. Az utóbbi 350–400 tengerszint feletti magasságú dombhátain a talajképző kőzet devon és karbon mészkőből, homokkőből és palákból áll. Ezt veszi körül a harmadidőszaki üledékekből álló dombság. A terület erősen tagolt, ezért erősen erodált, sokszor vízmosásos. Ennek következményeként sok a földes kopár az agyagbemosódásos barna erdőtalajok közt. Az erdőtalajok erősen savanyúak, kivéve a Bán-patak völgyét kitöltő, humuszos barnaföldeket. Szántóföldi művelést e területnek csak egyharmadán folytatnak, elsősorban a kevésbé lejtős és tagolt részeken, míg a többi erdő és rét. A termesztett növények az őszi gabonafélék, a kukorica, a burgonya, a napraforgó és a vörös here. A talajok meszezése a legtöbb esetben indokolt, a talajvédelem pedig a kistáj elengedhetetlen gazdálkodási formája.

Az Aggtelek–Rudabányai-hegyvidék

Hat kistáját két kistáj-csoport összesíti. Az Aggteleki-karszt és a Rudabánya–Szalonnai-hegység kistáj-csoportok közös vonása, hogy triász karbonátos kőzetekből – mészkőből és dolomitból – állnak, melyeket triász palák és pannon üledékek kísérnek. A tömör kőzetek területe erősen tagolt és erodált, valamint karsztosodott. A mészkövet sok helyen vörösagyag kíséri, sokszor méteres vastagságban (Vörös-tó). A tömör kőzeteket rendzinák, köves–sziklás váztalajok, majd a védettebb részeken agyagbemosódásos barna erdőtalajok fedik. A palás kőzetek könnyebben mállanak, ezeken rankerek vagy humusz-karbonát talajok alakulnak ki aszerint, hogy a kőzet eredetileg tartalmaz-e szénsavas meszet. Ha a mállott palaréteg vastagabb, agyagbemosódásos barna erdőtalajok keletkeznek ugyanúgy, mint a pannon üledékeken. A háromszög alakú tájban, amelyet a Sajó és a Hernád völgye zár közre, az Alsóvadász és Forróencs vonaltól D-re lösz borítja a felszínt. Itt az agyagbemosódásos barna erdőtalajok mellett barnaföldek, a meredek lejtőkön földes kopárok jelennek meg. A tájat 2/3 részben erdő borítja, az 1/3 részén szántók és gyümölcsösök osztoznak. A szántókon a talaj minősége szerint nagyon különbözik a termesztett növények választéka. Míg a löszön kialakult talajokon a búza, a kukorica, a napraforgó, a borsó, a lucerna és a repce terem meg, addig a táj É-i részén a búza mellett az árpa, a rozs, a zab és a burgonya, valamint a vöröshere.

A meszezés a táj É-i részén a kísérletek szerint igen fontos eleme az agrotechnikának és a meliorációnak. A helyes gazdálkodás másik lényeges feltétele a talajvédelem.

A Tokaj–Zempléni-hegyvidék

Három kistáj-csoportja (Zempléni-hegység, Tokaj-hegyalja, Hegyköz) hét kistájat foglal egybe.

A Zempléni-hegység két kistája a Központi-Zemplén és az Abaúji–Hegyalja fogasan egymásba fonódik. A Központi-Zemplén területén különböző geológiai korokban más-más vulkáni anyag tört felszínre, ezért a kistáj középső és D-i részét andezit és andezittufa, az É-i felét pedig riolit és riolittufa jellemzi. A pleisztocénban feltöredező és kiemelkedő hegység vulkáni képződményeit a völgyekben és az enyhébb lejtőkön harmadidőszaki üledékek, többek között barna- és vörösagyagok fedték be. A talajok nagy része agyagbemosódásos barna erdőtalaj, azonban nagy a változatosság a talajképző kőzet és a mállási körülmények miatt. Andeziten és andezittufán a talajok agyagásványai zömmel szmektitek, kevés illit kíséretében, míg a riolitok és riolittufák talajaiban kevesebb a szmektit, végül ott, ahol a riolittufa perlites, és a málláskor zeolitok képződtek, az agyagásványok kíséretében megtalálható a mordenit és a klinoptilolit is. A harmadidőszaki agyagos üledékeken viszont az illit és a szmektit mellett megjelenik a kaolinit. A talajok savanyúsága jelentős, de mivel a terület nagy része erdőség, ennek csak a szántóterületeken van jelentősége. Ezek a szántók erősen lejtős, nehezen művelhető területek, amelyen csak a helyi lakosság élelmiszerének egy részét termelik meg. A termesztett növények az őszi búza, az őszi árpa, a zab, a burgonya és a vöröshere.

Az Abaúji–Hegyalja a Zempléni-hegység hegylábfelszínét alkotó dombság, mely a Hernád-völgy felől három helyen mélyebben benyúlik a hegység völgyeibe, éspedig Telkibányánál, Regécnél és Boldogkőújfalunál. É-i részén szarmatakorú dácit és riolittufa őrzi a vulkáni tevékenység nyomait, míg a középső részen szarmata andezit. Mindezeket beágyazza a pannon üledék, az egyéb harmadidőszaki agyag, a nyirok valamint a negyedidőszaki lösz. E változatos kőzetviszonyoknak megfelelően a vulkáni anyagon agyagbemosódásos barna erdőtalajok alakultak ki, míg a tengeri üledékeken és különösen a löszön barnaföldek és csernozjom barna erdőtalajok képződtek. A terület legsavanyúbb és leglejtősebb részét erdő borítja, másik felét szántóként hasznosítják. A gyümölcsösök és szőlős a kistáj egytizedét alkotják. A talajtakaró hasznosítása és a szántókon termeszthető növények skálája is változatos. Az értékes löszös területeken az őszi búza és őszi árpa, a kukorica, a napraforgó mellett a lucerna is haszonnal termeszthető. A gyümölcsösök közt a kajsziültetvények dominálnak. A legelők részben a dombosabb részeken, részben a völgytalpakon találhatók.

A Tokaj-Hegyalja kistáj-csoport három kistájat egyesít magában, a Tokaji-hegy, a Szerencsi-dombság és a Hegyalja kistájakat. A Tokaji-hegy középpontja a miocén andezit kúp, melyet riolit és riolittufa kísér. Ezt a mintegy 500 m magas térszint 250 tengerszint feletti magasságig löszköpeny veszi körül, amelyben több fosszilis talajszint található. Mivel a lösz könnyen erodálódik, a hegy lejtői meredekek, talajuk nagyrészt földes kopár, mely a valamikori barnaföld helyén maradt vissza. Az erózió következtében több helyen felszínre kerültek az eltemetett fosszilis talajok is. A kistáj termőföldjének fő hasznosítási módja a szőlő- és az erdőtelepítés, a szántó és a legelő csak alárendelt szerepet játszik. A hegyaljai szőlőtermesztés központja, és mint borvidék messze földön híres. A hagyományokat őrzik a kőtámfalak és a földteraszok, amelyek a szőlők talajvédelmének klasszikus példái.

A Szerencsi-dombság, valamint a Hegyalja kistáj a Zempléni-hegység hegylábfelszínéből álló dombvidék. A vulkánosságot a riolit és a riolittufa mellett az andezit is képviseli. A lejtőkön ezek törmeléke elegyedik a harmadkori agyagokkal és a lösszel. A szoliflukció ezt az anyagot tovább módosította, áthalmozva, helyenként vastagítva. A talajok eredetileg agyagbemosódásos barna erdőtalajok és a D-i lejtőkön barnaföldek voltak, de ezek rétegzettségét alapvetően megváltoztatta a szőlőtelepítést megelőző talajforgatás. A Szerencsi-dombságon a terület 10%-án művelnek szőlőt, míg Hegyalján ez az arány 30%-ra nő. A kövessziklás váztalajokon és a földes kopárokon rendszerint megmaradt az erdő. A szántók területe jelentősen változott, mert az ’50-es évektől kezdve a – gépi művelhetőség érdekében – szőlőtelepítések lecsúsztak a hegyek „szoknyájára”, ezzel feladva a minőségi szőlőtermesztés lehetőségét. Az utóbbi évtizedben ez a folyamat visszafordult, és egyre több szőlőt telepítenek újra a lejtőkre. A szántókon őszi búzát, őszi árpát, kukoricát, napraforgót, lucernát és vörösherét termesztenek. A talajok nagy része savanyú, de meszezésük ritka. Talajvédelem szükséges az egész területen, de csak a szőlők teraszolása valósult meg a gyakorlatban.

A Hegyköz kistáj-csoportja a Hegyközi-dombságból és a Vitányi-rögökből áll. A Hegyközi-dombságon megtalálhatjuk a riolit vulkánosság folytatását, ennek eredményeképpen riolittufa, és dácit is előfordul mint talajképző kőzet, de többnyire a harmadkori agyagos üledékek beborították ezeket. A talajok az agyagbemosódásos barna erdőtalajok, a barnaföldek és a fekete nyirok típusába tartozók, míg a Bózsva völgyében a sík völgytalpon pangó vizes barna erdőtalajok is vannak réti öntések kíséretében. A talajok nagy része savanyú, de a meszezés ritka. Ugyancsak kevés gondot fordítanak a talajvédelemre. A terület 70%-át kitevő szántókon őszi búzát, őszi árpát, zabot, burgonyát és silókukoricát, valamint vörösherét termesztenek. Az eredetileg rétként használt völgyi réti talajok egy részét is felszántották a kukoricatermesztés érdekében.

A Vitányi-rögök kistája merőben eltér a hegység többi részétől, mert földtani felépítésében karbon és prekambriumi kőzetek vesznek részt, mint homokkő, csillámpala és gneisz. Az erős erózió miatt a váztalajok területe meghaladja a 15%-ot. Savanyú, nem podzolos barna erdőtalajok mellett agyagbemosódásos barna erdőtalajok fedik. Ott, ahol harmadidőszaki agyagos üledék alkotja a felszínt, agyagbemosódásos barna erdőtalajok találhatók. Nagyrészt erdőként hasznosítják őket.

Az Észak-magyarországi medencék

E tájában foglalhatók össze a középhegységet északról szegélyező medencék. Ezekre is érvényesek a medencékről leírt általános törvényszerűségek, amelyek a medencék mezoklimatikus eltéréseiből következnek. A medencékben a talajképző kőzet gyakran hordalékanyag, amely a környező hegyek és dombok ásványi anyagából épül fel. Jellemző az is, hogy a legmélyebb részeken gyakori a réti, sőt lápos réti talaj. A nem hidromorf hatás alatt álló talajok kevésbé kilúgozottak, mint a dombhátak talajai, és a mezőségi és erdei talajképződés átmeneti övében gyakoribb a csernozjomhatás. Az északi országhatár mentén húzódó medencék láncolatát alkotó táj kistájai hat kistáj-csoportban egyesíthetők, amelyek a legtöbb esetben nincsenek egymással szoros kapcsolatban. Ezek az Ipoly-völgy és a Nógrádi-medence, a Felső-Zagyva, a Tarna-közi dombság, a Gömör– Hevesi dombság, a Borsodi-dombság, a Cserehát, valamint a Hernád-völgy.

A változatos talajképző kőzeteknek megfelelően változatosak a talajok is, de a legtöbb az agyagbemosódásos barna erdőtalaj és a barnaföld, a hordalékanyag karbonáttartalma szerint. A dombsági hullámos térszint miatt jelentős az erózió, de kevés a vízmosásos eróziós forma. Az erdők területe 30% alatt marad, ezért a termőföldet nagyrészt szántóként hasznosítják. A szőlő és a gyümölcsös aránya a középhegységet délről kísérő dombvonulatok területéhez képest kicsi. A völgytalpak és medencefenekek réti és öntéstalajait rétekként hasznosítják, míg a dombok terméketlenebb talajait legelőként használják.

Összefoglalásként bemutatjuk a főbb talajtípusok elterjedését a 18.2. ábrán.

18.2. ábra - A főtalaj típusok elterjedése. 1. barna erdőtalajok, 2. csernozjomok, 3. szikesek, 4. réti talajok, 5. láptalajok, 6. rendzinák, 7. homokos talajok, 8. öntéstalajok

kepek/18-2-abra.png