Ugrás a tartalomhoz

Talajtan

Stefanovits Pál, Filep György, Füleky György

Mezőgazda Kiadó

20. fejezet - A talajtan hazai fejlődése

20. fejezet - A talajtan hazai fejlődése

A mezőgazdasági termelés fejlesztése minden időben feltételezi a természeti viszonyok mélyreható ismeretét. A feltárt és a megismert törvényszerűségek gyakorlati felhasználása azonban függ az adott kor természettudományainak fejlettségétől. Ezért a talajtani tudomány fejlődése szakaszosan ment végbe, és az egyes szakaszok hossza és tartalma, valamint az ezalatt elért eredmények alkalmazása attól függött, hogy a mezőgazdaság, feszítve a szűkké vált kereteket, mikor igényelt új módszereket, azok kidolgozását pedig az egyes természettudományok fejlettsége mikor tette lehetővé.

A magyar talajtan fejlődésében hat szakaszt különböztethetünk meg. Ezek a következők:

  1. Tessedik, Nagyváthy, Pethe munkássága, valamint a Mezei gazdaság könyve (1779–1858).

  2. Szabó József munkássága (1858–1891).

  3. A Földtani Intézet Agrogeológiai Osztályának működése, Inkey nyomdokain (1891–1909).

  4. Az Első Nemzetközi Agrogeológiai Konferencia hatása, a dokucsajevi iskola követése, Treitz, Timkó, Ballenegger, ’Sigmond munkái. Az Alföld szikeseinek felvétele (1909–1931).

  5. Kreybig-féle átnézetes talajismereti térképezés (1931–1951).

  6. A genetikai talajtan második fellendülése, 1951-től napjainkig.

Az egyes szakaszok között lényeges különbségek vannak, amelyek magyarázatát a tudományok fejlettségében, a különböző segédtudományok eredményeinek alkalmazásában, a tudományos munka feltételét képező kiegyensúlyozott társadalmi viszonyok tartamában, a mezőgazdasági termeléssel szemben támasztott igényekben kell keresnünk.

Ugyanakkor sok hasonlóság is megfigyelhető az egyes szakaszok között, mert ugyanazok a problémák serkentették a kutatásokat, csak más szinten, más körülmények között. Ilyen hasonlóság állapítható meg az átfogó talajtérképek és a részletes felvételek viszonyában, a külföldi tudományos eredmények hazai alkalmazásának hatásában stb.

1779–1858. A talajtani tudomány kialakulásának első szakaszára általánosan jellemző a hazai szakemberek igyekezete, a külföldi eredmények közvetítésére. A külföldi mezőgazdaság előrehaladását látva, a hazai gazdákkal ismertették a természettudományi és a mezőgazdasági tudományos ismereteket és igyekeztek ezeket megkedveltetni. Így dolgozták fel Henry Stephens: The Book of the Farm című könyvének alapján mindazokat a tudnivalókat, amelyek a magyar mezőgazdaság helyzetére, valamint a mezőgazdasági tudományok múltjára és akkori állapotára vonatkoztak. Korizmics László, Benkő Dániel és Mórocz István Mezei Gazdaság könyve című munkája 1855-ben jelent meg, és a benne közölt talajfelosztás sok későbbi munka forrásául szolgált. A talajtani tudomány eredményeit méltatva már az említett mű is kiemeli Tessedik Sámuel tevékenységét; ennek fontosságát elismerve választottuk mi is az első szakasz kezdetéül a szarvasi gazdasági iskola alapításának évét. Tessedik tevékenysége azonban más oldalát is gazdagította talajtani tudományunknak. A szikesek javítása és termékenységük növelése terén elért eredményei közismertek és azt eredményezték, hogy hazánkban a talajjavítás nemzetközi viszonylatban is a legkorábban és a legeredményesebben jelentkezett.

Sajnos a hazánkban lejátszódott történelmi események – a szabadságharc, majd az ezt követő elnyomás – nem kedveztek a tudományok fejlődésének, ezért Tessedik munkájának nem akadt folytatója.

1858–1891. A talajtani tudomány hazai fejlődésének második szakasza Szabó József talajtérképének megjelenésétől számítható. Ez a talajtérkép 1858-ban készült és a Geológiai viszonyok és talajnemek ismertetése (Békés és Csanád megye) című munkájában, 1861-ben jelent meg. Ez volt az első hazai talajleírás. A talajokat a keletkezésükben fennálló különbségek alapján osztályozta, tehát rendszere genetikai alapokra épült. Nem elégedett meg a talajok területi elhatárolásával, leírásával és gyakorlati használhatóságának jellemzésével, nagy súlyt helyezett a begyűjtött minták vizsgálatára is.

A talajoknak nemcsak fizikai vizsgálatát tartotta igen fontosnak, hanem kémiai elemzését is, amelyet a kor vegyészeti tudományához mérten nagy körültekintéssel végeztetett el. A kémiai elemzések adataiból gyakorlati következtetéseket is levont, mind a trágyázásra, mind a talajjavításra vonatkozóan.

A talajjavítás és a trágyázás hatására vonatkozó következtetések annak idején újszerűek voltak, és ma is időszerűek, helytállóak.

Szabó József munkássága – Békés és Csanád megye, Tokaj-Hegyalja, majd Heves és Szolnok megye területének, végül Bugyi község határának talajtani jellemzése után – később más irányba kanyarodott. Mint az ásványtani tanszék professzora a budapesti tudományegyetemen tevékenykedett, és az ásványtan terén nemzetközi hírnévre tett szert.

Szabó József munkásságának nem voltak folytatói. Így a talajtani tudomány művelésében, a hazai talajok megismerésében újabb kényszerszünet állott be.

Ugyanebben a fejlődési szakaszban kell megemlítenünk Lorenz J. 1866-ban Bécsben megjelent térképét, amely az Osztrák-Magyar Monarchia mezőgazdasági termelésének alapjául szolgáló természeti viszonyokat foglalt össze, így Magyarország talajviszonyait is tárgyalta. A tanulmányhoz csatolt térkép lényegében geológiai térkép volt, amelynek jelölései között az allúviumban agyag, lösz és feketeföld szerepel. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy ez volt az első térképszerű ábrázolás, amely hazánk talajviszonyairól átfogó tájékoztatást nyújtott.

Ugyancsak a talajok megismerését segítette elő az 1875. évi VII. törvénycikk, amely az első magyar hozadéki kataszter, a földadókataszter elkészítését rendelte el. Ez, valamint ennek elődje, az 1850. évi „földadó ideiglen” a talaj legfontosabb tulajdonságát, a termékenységét, valamint a termelés költségeit vetette egybe, így az ország egész területére kiterjedően adott tájékoztatást a talajok minőségéről.

A talajjal foglalkozó szakkönyvek elsősorban külföldi példák alapján íródtak, de sok egyéni elgondolást és hazai vonatkozást is tartalmaztak. Ilyenek voltak Sporzon Pál 1865-ben, Fekete Lajos 1882-ben és Cserháti Sándor 1894-ben megjelent munkái.

Összefoglalva a második szakaszban lejátszódott eseményeket, leszögezhetjük, hogy a hazánk talajtakarójának megismeréséhez vezető első lépések megtörténtek. Megjelent az első térkép, amely feltüntette egy kisebb terület talajviszonyait, ugyanakkor napvilágot látott az első átfogó térkép is, amely a talajokra is tekintettel volt.

A talajtani tudomány hazai fejlődésének második szakasza azonban ugyanúgy színvonalcsökkenéssel és pangással zárult, mint az első. Sem Tessedik Sámuel, sem Szabó József nem adta át tudását tanítványainak, illetve utódainak. A kezdeti, igen eredményes megindulásnak tehát nem volt folytatása. A talajok megismerését célzó kutatások csak a harmadik szakaszban, két évtized elmúltával éledtek újra.

1891–1909. A talajtan – vagy ahogy akkor nevezték, az agrogeológia –, a harmadik történeti szakaszban újra rohamos fejlődésnek indult. Kezdetét a Földtani Intézet agrogeológiai osztályának megszervezésétől, 1891-től számíthatjuk; jóllehet előkészítése már korábban megkezdődött. Ez az osztály a második olyan szervezet volt Európában, melynek fő feladata a talajok térképezése és vizsgálata lett. Az osztály vezetésével Inkey Bélát bízták meg. Treitz Péter pedig az osztály fontos tagja volt. Inkey első teendője az volt, hogy végiglátogatta a berlini, a leipzigi, a heidelbergi és a strassburgi földtani intézeteket, ahol megismerkedett a síkvidéki felvételezés módszerével. Hazatérte után Teritz Péterrel hozzákezdtek a felvételezési munkához, így hazánkban működött Európa második talajtani intézménye (az első a porosz állami intézet volt).

A felvételezések a porosz módszer szerint négy éven át egyenletesen folytak. A térképezés a talajok fizikai tulajdonságainak meghatározására és azok alapján történő elhatárolására épült. Minél inkább gyűltek az adatok és minél közelebb jutottak a hegyvidékhez, annál kevésbé vált be a porosz iskola módszere.

Ezeket a hibákat látva Inkey javaslatot terjesztett a felettes hatóságok elé a térképezés módszerének megváltoztatására.

Javaslatának az volt a lényege, hogy a részletes felvételek helyett először az ország átnézetes talajtérképét készítsék el, hogy a hazánkban fellelhető talajtípusokról átfogó képet nyerhessenek, és csak azután térjenek vissza a kisebb területek részletes felvételére. Egyben javasolta a módszer javítását is. Ezt az igen ésszerű javaslatot azzal utasították el, hogy az ország átnézetes geológiai térképe már készen van, másféle átnézetes térképre pedig nincs szükség. A hatalmi szó azonban nem fojthatta el a fejlődést, az új eszmék tovább terjedtek.

A talajtan fejlődésében beálló változás egyik indítéka volt a román és az orosz szakemberekkel kialakult kapcsolat. A román kormány 1906-ban kiküldte G. Murgocit, a bukaresti földtani intézet osztályvezetőjét, hogy a rokonintézmény munkáját tanulmányozza. E látogatás viszonzásaképpen látogatott el Treitz Péter Romániába, ahol Murgoci vezetésével egyes jellegzetes vidékek talajtípusait tanulmányozhatta, sőt átrándultak a szomszédos orosz területekre is. A következő évben Treitz már Timkó Imre kíséretében utazott Oroszország déli részébe, ahol meggyőződhettek arról, hogy hazánk talajainak párhuzamai ott is megtalálhatók. Nabokih és Tanfiljev professzor segítségével megismerkedtek a dokucsajevi talajtan eredményeivel, ami nagy hatással volt rájuk. A tanulmányutakról visszatérve még inkább hívei lettek az átnézetes talajtérkép elkészítésének, és felismerve a nemzetközi együttműködés erejét, kérték, hogy a Földtani Intézet hívjon össze egy nemzetközi konferenciát, melyen az agrogeológia legnevesebb európai szakemberei megvitathatják a talajok térképezésének, osztályozásának és elnevezésének kérdéseit.

A talajtan fejlődésének harmadik szakasza tehát már jelentős részleteredményeket hozott, mert megindult az egyes községek, majd megyék talajviszonyainak felvétele. A nemzetközi kapcsolatok felélénkítésével és különösen az orosz talajtani iskolával létesített kapcsolatokkal megindult az elszakadás a porosz agrogeológiai felvételezés módszereitől, és ez megteremtette a feltételeket a dokucsajevi talajtan elismeréséhez. Ezen időszak hiányossága volt, hogy szakembereink még nem alkothattak országos képet a talajviszonyainkról.

1909–1931. A talajtani tudomány történetének negyedik szakasza az 1909-ben tartott Első Nemzetközi Agrogeológiai Konferenciával vette kezdetét. E nemzetközi összejövetel előkészítése, mint már említettük, Treitz és Timkó oroszországi tanulmányútjával kapcsolatos. A magyar szakemberek vállalták azt a szerepet, hogy a dokucsajevi talajtan elveinek igazáról meggyőződve lehetőséget adjanak arra, hogy e tanokat a nyugati szakemberek megismerjék. Ettől a megbeszéléstől várták azt is, hogy a hazai meg nem értést leküzdhetik, és nálunk is megindulhat a régen óhajtott átnézetes talajtérkép felvétele, mégpedig a dokucsajevi iskola tanításaira épülve.

A konferencia eredményességét a határozatok alapján mérhetjük le, amelyek nem-csak a hazai, hanem a nemzetközi talajtani tudomány fejlődésének is alapjává váltak – amint azt most, kilencven év távlatából megállapíthatjuk. A konferencia tanácskozá-sai, valamint a közös kirándulások az összes résztvevőt meggyőzték arról, hogy min-den egyes országról elsősorban átnézetes talajtérképet kell készíteni, az uralkodó talajtípusok feltüntetésével. A különböző földrajzi övezetek talajképződményei csak akkor hasonlíthatók össze egymással, ha éghajlati és domborzati viszonyaik is közelállók. A talajtípusok egységes elnevezésére pedig csak ezen térképek elkészítése után kerül-het sor.

A konferencia határozata értelmében rendelte el a Földtani Intézet igazgatója az eddigi részletes felvételek felfüggesztését és az átnézetes talajtérképezési munkák megkezdését. Ez a felvételi munka 1911-től az első évben az Alföldön, a másodikban a Dunántúlon, a harmadikban a Kárpátok területén Pozsonytól a Visó-völgyig folyt, a negyedik évre Erdély felvételezése volt tervbe véve, de az első világháború kitörése megakadályozta a térkép felvételének befejezését.

A felvételi munkálatokban az oroszlánrészt Treitz és Timkó, valamint az 1910-ben az osztályra beosztott Ballenegger Róbert végezte.

A térképezéskor alkalmazott elvekre vonatkozóan Treitz Pétert idézzük: „A régi térképekkel szemben a klimazonális talajtérkép nagy haladást jelent, mert ezen a talajféleségek különválasztása és kijelölése a hely felett uralkodó klímának jellege alapján történik. Azaz a térképből a klímának a növényekre kifejtett hatása és a növényeknek talajalkotó munkássága is kidomborodik. A klimazonális talajtérképekből kiolvasható először is a hely felett uralkodó biológiai klímának a jellege, azután megtudható a talajtípusoknak morfológiai szerkezete és a fizikai és kémiai tulajdonságok nagyobb része. Egyszersmind felvilágosításokat kapunk még a talajövek határain belül élő növények tenyészigényeiről és anatómiai szerkezetéről is. Ezeknek az adatoknak ismerete talajművelés és növénytermelés szempontjából megbecsülhetetlen. Az általános természettudományi alapon felépülő talajismeret már nem fogadja el a geológiát a talajalakulás alaptudományának, hanem azt vallja, hogy a talaj az összes természeti erők együttműködésének eredménye”.

A leírt elven készült országos talajtérképek közül az elsőket 1918-ban készítette el Treitz és Timkó, de ezeket számos, újabb módosítás bevezetésével szerkesztett térkép követte.

Az átfogó kép megrajzolása utáni időkben a felvételek egyes gazdaságok területére irányultak, hogy így az egyes talajtípusok változatai és tulajdonságai jobban megismerhetők legyenek. Ezeknek a részfelvételeknek a tapasztalata természetesen mindig gazdagította az újonnan szerkesztett átnézetes térképeket is.

Az adatok térképszerű feltüntetésén kívül feldolgozták a talajok kémiai összetételét is. Ezek az igen részletes és a korabeli talajvizsgálatok szintjét felülmúló elemzések olyan mély bepillantást engednek a talajtulajdonságokba, hogy segítségükkel már a talajban lejátszódó folyamatokra is lehet következtetni. Ballenegger vizsgálatai és a kémiai elemzésekből levont következtetései tették igazán teljessé a klimazonális talajtérképet és adták meg azt a jelleget, amely a magyar talajtanra általában jellemző, a kémiai elemzésekkel adott megalapozottságot.

Ballenegger váltotta valóra az agrogeológiai iskola programjának második részét is, az egyes jellemző talajtípusok monografikus feldolgozását Feketeföld című munkájában. Sajnos e téren sem Treitz, sem Timkó nem követte, így az a célkitűzés, amely az országos átnézetes térkép munkájának szerves folytatását képezte, teljességében nem valósult meg.

Ma már büszkén állapíthatjuk meg, hogy Treitz Péter és munkatársai, Ballenegger Róbert, valamint Timkó Imre, az ország klimazonális talajtérképeinek elkészítésével maradandó és úttörő munkát végeztek.

Hasonlóan nagy jelentőségű munka volt a talajtan fejlődésének ebben a szakaszában az Alföld szikes talajainak felvétele 1926-ban, mely szintén Treitz és munkatársai nevéhez fűződik. Két kérdésre kerestek választ:

1. Mennyi szikes talaj van az Alföldön?

2. A szikes talajok közül mennyi javítható meszezéssel?

A felvételi munkában a talajszakértőkön kívül botanikusok is részt vettek annak megállapítása céljából, hogy a talaj kémiai sajátságai milyen összefüggést mutatnak a rajta élő növényzettel.

A talajok megismerésének történetében a negyedik szakasz idején még egy irányzat fejlődött ki eredményesen, a ’Sigmond iskola. ’Sigmond Elek először az Első Nemzetközi Agrogeológiai Konferencián lépett a nyilvánosság elé a talajvizsgálatok módszerére vonatkozó előadásával. További tevékenysége is hosszabb ideig ugyanebben a mederben folyt. A talajok tulajdonságait vizsgáló munkái, talajkolloidikai és rendszertani közleményei csak később jelentek meg. Irányzata Gedrojc munkásságával párhuzamosan, a talajkolloidok adszorpciós viszonyainak tanulmányozására alapozott talajdinamikai irány volt.

Területi adatokat tartalmazó munkáinak száma kevés, de annál mélyebben hatolt a talajokban lejátszódó folyamatok megismerésébe. A talajkilúgozás kérdésére, a szikesekre, a kicserélhető nátriumra és a sófelhalmozódásra vonatkozó kutatásai nemzetközi viszonylatban is élenjárók voltak.

A talajok vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy a talajok viselkedését nagymértékben befolyásolják a kolloidok felületén adszorbeált kationok, és hogy ez a jelenség bizonyos mértékben összefügg a talajok képződését irányító folyamatokkal. Ennek alapján dolgozta ki osztályozási rendszerét, melyet dinamikusnak nevezett.

A talajtan általános kérdései mellett – amelyekkel az Általános talajtan című könyvében foglalkozott – igen értékesek az egyes talajtípusok monografikus feldolgozását tartalmazó munkái is, amelyeket Mados Lászlóval együtt írt a csernozjomokról, majd a rendzinákról.

A hazai talajtannak ebben a szakaszában szakembereink a nemzetközi együttműködés terén igen kezdeményezők voltak, és a továbbiakban is buzgón ápolták a nemzetközi kapcsolatokat. Részt vettek nemzetközi találkozókon, és rendeztek is ilyeneket, hogy lépést tartsanak a külföld munkáival, ugyanakkor eredményeik ismertté váljanak nemcsak határainkon belül, hanem szélesebb körben is.

A tudomány fejlődését és eredményeit elősegíthetik vagy gátolhatják azok a szervezeti formák, amelyek keretében a szakemberek a munkájukat végzik. Sokszor azonban egy-egy intézmény nemcsak formai kereteket ad a kutatásnak, hanem célkitűzést, módszert is sugall. A tudomány fejlődésének szakaszait talán nem is annyira az évszámok jelentik, hanem a vezéralakok és az ő munkájukat elősegítő munkatársak lelkes tevékenysége. A talajtani kutatás, a talajok megismerésének negyedik szakaszában három ilyen intézmény állott fenn, amelyek vezetői is egy-egy tudományos irányzat megalkotói vagy hazai képviselői voltak. Az első munkacsoport a Földtani Intézet agrogeológiai osztályán alakult ki, melynek vezetője Treitz Péter volt. Ez az Intézmény a Tanácsköztársaság idején hazánk első Talajtani Intézetévé alakult, utóbb azonban megszűnt, és ismét a Földtani Intézet keretei közt folytatta működését.

A második intézmény az Országos Kémiai Intézet volt, melynek élén ’Sigmond Elek állott; ő vezette a harmadikat, a Műegyetem Mezőgazdasági kémiai tanszékét is.

A talajtani munkák irányításában nagy szerepe volt még a Földművelésügyi Minisztériumban szervezett Országos Állandó Talajjavítási Bizottságnak, amely többek között az Alföld szikes talajainak felvételét is kezdeményezte.

1931–1951. A talajok megismerésének történetében a negyedik szakasz fokozatosan megy át az ötödikbe. Igaz, hogy Treitz munkáját egyre több támadás érte, de ’Sigmond és munkatársai ekkor kezdték szélesebb körből megjelentetni közleményeiket, amelyek felölelték az egyes talajtípusok monografikus feldolgozását, a talajokban lejátszódó folyamatok értelmezését stb. Az átnézetes talajismereti térképezés megkezdése olyan munka kezdete, mely közel 20 éven át megszabta a talajtan hazai fejlődését, és különösen sokat tett azért, hogy a talajismeret a mezőgazdaság hasznát szolgálja.

Az 1931-ben megindult munkának az volt az előzménye, hogy a Földtani Intézet agrogeológiai osztályán még 1930-ban megkezdték az ország részletes agrogeológiai felvételezését az addig kialakult módszer alapján. Ekkor Kreybig Lajos homlokegyenest eltérő felvételezési módszert javasolt, és a Földtani Intézet igazgatójától engedélyt kapott arra, hogy a már felvételezett területet a maga módszerével újra feldolgozza, és a két térképlap összehasonlítása döntse el, hogy a továbbiakban melyik módszert fogadják el.

Míg Timkó és Sümeghy felvételi munkája agrogeológiai volt, Kreybig a növénytermesztésben érvényesülő talajtulajdonságokat térképezte. Ez az 1931-ben végzett felvétel lett alapja azután a később egyre szélesebb körben alkalmazott feldolgozási módnak. Kreybig a felvételek és a térképezés célját és módszerét így foglalta össze: „…a mezőgazdasági termelés irányításának és okszerűsítésének céljaira készülő térképeket oly módon szerkesztjük, hogy azokon a talajvizsgálati adatokon felépülve, közvetlenül azokat a jellegzetes talajviszonyokat tüntetjük fel, amelyek adva vannak és amelyek növényfiziológiai szempontokból az általános termelési vonatkozásban érvényesülve fontosak. Én tehát azt igyekszem a térképen feltüntetni, ami tényleg adva van, és a növények fejlődésére, valamint a talajélőlények tevékenységére hat vagy hathat. Nem törődöm a térképek színkulcsában és jelmagyarázatában azzal, ami volt vagy ami lesz, nem használok talajelnevezéseket, mert mindezek nagyon sokszor félreértésekre és vitákra adhatnak okot, hanem csak azzal, ami tényleg van és a növények fejlődésében szerepet játszik.”

Ez a merőben új hang a talajtani tudományban természetesen nem maradt ellenzés nélkül. ’Sigmond érveinek és tekintélyének engedve végül is az átnézetes talajtérképeken is feltüntették a dinamikus talajrendszer jelzéseit. Ezzel a térképezés módszere állandósult, és egységesen alkalmazták húsz éven át.

A húsz évig tartó munka eredményeként abba a kivételes helyzetbe kerültünk, hogy gyakorlatilag már a második világháború idején hazánk egész területéről volt 1:25 000 méretarányú talajtérkép, amivel Európában más állam nem büszkélkedhetett.

A térképezésnek többféle hatása volt. Kedvező volt, hogy mozgósította és egyesítette az ország neves szakembereit, ugyanakkor másokat is a talajtan területére vonzott, biztosítva a képzésüket. Jó iskola volt a szakembereknek, mert olyan nagy tapasztalatot szerezhettek rövid idő alatt, amit másként csak hosszú évek munkájával érhettek volna el.

Hátránya volt, hogy a térképezés a szakembereket annyira lekötötte, hogy más talajtani jellegű kutatómunkát alig végezhettek, pedig a ’Sigmond-iskola fiatal gárdája ekkor érkezett el arra a fejlődési fokra, hogy önálló kutatásokat folytatva, hazai és nemzetközi színvonalon is jelentős eredményekkel jelentkezhettek volna.

Mindezek a hátrányok azonban jelentéktelenek a térképezés hasznához viszonyítva. Csak a későbbi években mérhettük le annak jelentőségét hogy az ország minden négyzetkilométerén legalább egy talajfeltárás adatai rendelkezésünkre állnak, szelvényleírással és vizsgálatokkal.

Visszatérve azonban Kreybig munkásságának értékelésére, elismeréssel kell adóznunk a természeti tájak elhatárolása terén kifejtett tevékenységének. A tájak elhatárolásához a talajtérképek adatait használta fel, részben azért, mert ezek álltak rendelkezésére, részben pedig ott volt elegendő vizsgálati adat ahhoz, hogy a természeti viszonyokat számszerű értékekkel jellemezze. E meggondolások alapján Kreybig, részben a talajtérképek adatai, részben saját tapasztalatai és megfigyelései alapján elhatárolta a Tiszántúl tájait, majd a Duna–Tisza-közének, az Északi-hegyvidéknek és a Dunántúlnak tájbeosztásában Stefanovits és Szűcs adatait és segítségét is igénybe vette. A tájak elhatárolásával nemcsak a mezőgazdasági tervezés tudományos alapjait gyarapította, hanem a talajföldrajz tudományában is elévülhetetlen érdemeket szerzett.

A talajtani tudomány fejlődését nyomon követte a gyakorlat is. Az országosan széles keretekben megindult szikjavítási akció számos talajtani szakember közreműködését igényelte. A szikes talajok javításának elméleti kérdései kerültek a kutatások középpontjába, és a ’Sigmond-iskola neves képviselői, valamint kortársai, mint HERKE SÁNDOR, ARANY SÁNDOR, DI GLÉRIA JÁNOS, MADOS LÁSZLÓ, PÁTER KÁROLY, CSIKY JÁNOS és PRETTENHOFFER IMRE nemcsak hazánkban, hanem külföldön is ismertek lettek eredményeik révén.

Nagy fellendülés volt az öntözéssel kapcsolatos talajtani kérdések megoldásában is. Az Alföld átfogó öntözési tervének kidolgozása a talajtani szakemberek bekapcsolódását és munkájuk eredményeit is igényelte. Elsősorban Mados László nevét kell kiemelnünk, akinek eredményei külföldön is elismerést arattak, ezért felkérték az egyiptomi öntözési tervek kidolgozásában való részvételre.

Az alkalmazott talajtan fejlődése a savanyú talajok meszezésének terjedésében is megmutatkozott. Egyre nagyobb területen folyt meszezés, és ezzel párhuzamosan fordult az érdeklődés e kérdés elméleti vonatkozásai felé.

A talajtani tudomány otthonait nézve megállapíthatjuk, hogy a Földtani Intézet agrogeológiai osztálya jelentős mértékben átalakult, amit a neve is mutat, miután Kreybig vezetése alatt már mint talajtani osztály működött. A talajtani tudomány térhódításának másik góca a Műegyetem Mezőgazdasági kémiai, majd az ebből kivált talajtani tanszéke volt. Míg az előbbi élén ’Sigmond állott, a második vezetője Mados László volt, akinek halála után (1945) a tanszék is megszűnt. A talajtani tanszék jelentős részt vállalt az átnézetes talajismereti térképezés külső munkatársainak képzésében, valamint a vegyészmérnöki oktatás keretében a talajtani ismeretek terjesztésében. Az Országos Kémiai Intézetnek is önálló talajtani osztálya volt, amely a talajtérképezés mellett talajvizsgálatokkal is foglalkozott. Az említetteken kívül még számos talajlaboratórium működött az országban, pl. a Csiky János által vezetett és az Országos Mezőgazdasági Kamara Által fenntartott talajlaboratórium. Mint láthatjuk, a talajtan művelőinek köre jelentősen bővült, és míg a múltban egy-két kimagasló egyéniség szűk keretek közt folytatott munkája hozta létre azokat az eredményeket, melyekre joggal vagyunk büszkék, később mind nagyobb számú szakember együttes, összehangolt tevékenysége segítette tudományunk fejlődését, talajaink megismerését.

1951-től napjainkig. A talajtani tudomány, a talajok megismerésének történetében a hatodik szakaszt a genetikai irányzat újraéledése jellemzi.

A genetikai kutatások megindításának indítékául két dolog szolgált. Az egyik, hogy az átnézetes talajismereti térképek egymás mellé helyezésekor kitűnt, hogy nem alkalmasak az ország talajtakarójának jellemzésére, mert a talajok keletkezésében és termékenységében fennálló különbségek nem jutnak kifejezésre. A másik az volt, hogy újabb talajfizikai és kémiai módszerek váltak ismertté, melyek bevezetését szükségesnek tartottuk.

Ezen indítékok alapján kezdtük meg az Agrokémiai Kutató Intézet talajtani osztályának keretében az újabb vizsgálatokat a Mezőföldön. Felvételeink során a magyar talajtani tudomány eddigi eredményeiből felhasználtuk mindazt, ami kutatásainkat előbbre vitte.

A talajok genetikai térképezésénél felhasználtuk az átnézetes talajismereti térképek anyagát, és azt új szelvényekkel egészítettük ki, amelyek részletes és sokoldalú vizsgálatával igyekeztünk feleletet kapni a talajok keletkezésének kérdésére. Adataink alapján szerkesztettük meg 1:200 000 méretarányban az ország genetikai talajtérképét (Stefanovits Pál és Szűcs László, 1955), amely azonban nyomtatásban nem jelent meg, csak alumíniumnyomaton sokszorosítva vált ismertté. Ennek módosított változata jelent meg 1960-ban, akkor már nyomtatásban.

A térképezés során szerzett tapasztalatokról részben cikkekben számoltunk be, részben a Magyarország talajai című könyvben (Stefanovits Pál, 1956 és 1963) tettük közzé megfigyeléseinket. Ezzel párhuzamosan az átnézetes talajismereti térképek anyagának felhasználása és genetikai részletekkel történő kiegészítése útján készültek el Géczy Gábor elvei szerint a talajismereti és talajhasznosítási térképek, melyeknek célja a középszintű mezőgazdasági tervezés megalapozása volt.

Nem ez volt azonban az egyetlen munka, amely az átnézetes térképezés befejezése után újra felvette a talajtérképezés fonalát. Minthogy a Kreybig-féle elvek alapján készített térképek nem voltak alkalmasak a nagy átfogó kép megrajzolására, ugyanúgy nem bizonyultak elégségesnek akkor, amikor egy mezőgazdasági üzem viszonyaira kellett vonatkoztatni a talajtani adatokat. Ennek pótlására indultak meg az üzemi talajtérkép-felvételek.

Az első ilyen térképezési módszer id. Várallyay györgy nevéhez fűződik, aki a táblák talajadatait oszlopdiagramokkal tüntette fel. Általánossá azonban az OMMI (Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézet) által kidolgozott és készített üzemi talajtérképek váltak. Ezeken is a MTA Talajtani Bizottsága által elfogadott genetikai és talajföldrajzi osztályozási rendszert alkalmazták, éppúgy mint az áttekintő talajtérképeken.

Az egyre általánosabban elfogadott genetikai szemlélet számos új módszer bevezetését tette szükségessé, hogy a talajban lejátszódó folyamatok megismerését előbbre vigye. Így alakul ki az agyagásványok minőségét vizsgáló, finomszerkezetet kutató, majd az izotópok alkalmazásán nyugvó vizsgálatok sora, és a humusz minőségét jellemző különböző módszerek széles skálája.

Külön említésre méltó az eddig elhanyagolt talajfizikai vizsgálatok fellendülése, amiben nagy része volt Klimes-Szmik Andornak, az 1957-ben megjelent Talajfizika, talajkolloidika című könyv egyik szerzőjének, majd később ifj. Várallyay Györgynek és Kazó Bélának.

DI Gléria és Máté Ferenc eredményei a talaj savanyúságának jobb értelmezéséhez vezettek, Szabolcs István és munkatársai pedig a szikesek részletesebb megismeréséhez járultak hozzá vizsgálataikkal.

Az alkalmazott talajtanban is jelentős fejlődés mutatkozott. Elterjedt az öntözés, ehhez kapcsolódva megnőtt a vízgazdálkodási kutatások igénye.

A homoktalajok termékenységének fokozására Egerszegi Sándor kidolgozta réteges homokjavító módszerét.

Ugyanakkor a szikesek és a savanyú talajok javításának gyakorlata tovább terjedt és fejlődött, irányt véve a kis javítóanyag-adagok, valamint a gipsz szélesebb körű alkalmazása felé.

A talajviszonyok megismeréséhez nagyban hozzájárult a talajpusztulás országos térképezésének megindulása is. Ezek a felvételek, melyek az Agrokémiai Intézet keretében Mattyasovszky Jenő irányításával 1952-től folytak, azt eredményezték, hogy ma már az ország hegyes és dombos vidékeire vonatkozólag rendelkezésünkre állnak az 1:75 000 és az 1:200 000 méretarányú eróziót feltüntető térképek, valamint a Stefanovits és Duck által szerkesztett országos talajpusztulási térkép. Ezek szükségszerűen kiegészítik a talajtérképeket, hiszen a genetikai térképeken csak a talajképződés jellegének, a talajtípusnak a megadására volt mód, melyek képét egy adott helyen módosíthatja az erózió.

A talajvédelmi térképezési munka három szinten folyt: az országos talajpusztulási térkép, a vízgyűjtők talajvédelmi irányterve, valamint az üzemi kiviteli terv szintjén. Ezzel párhuzamosan lendültek fel azok a kutatások, melyek egyrészről az erózió és a defláció jelenségeit és folyamatait derítették fel, másrészről pedig a talajvédelem lehetőségeit, legjobb módszereit és ezek hatását vizsgálták. E téren ki kell emelni Fekete Zoltán tevékenységét, aki munkatársaival több vonatkozásban járult hozzá e témakör fejlesztéséhez. Ugyanebben az időben a szélerózió, a defláció kérdésének kutatását és az ellenük történő védekezésre irányuló kísérleteket Gál János professzor fogta össze, míg a talajvédelem és a talajvédő gazdálkodás elveit és megvalósítási módját Erődi– Horváth–Kamarás könyve foglalta össze.

A ’80-as évektől kezdve a talajpusztulással mind szélesebb területen és egyre mélyrehatóbban foglalkoztak a természeti földrajz képviselői; Borsy Zoltán, Góczán László, Kerényi Attila, Kertész Ádám és Mezősi Gábor.

Talajtani tudományos és ismeretterjesztő könyvek jelentek meg Fekete József, Füleky György, Filep György, Győri Dániel, Máté Ferenc, Major István tollából, és több külföldi szerző könyvét jelentették meg magyar nyelven.

Jelentős talajtani információ vált ismertté a Baranyai–Fekete–Kovács szerzői kollektíva könyvében, akik a talaj savasodását és tápanyagállapotát mutatták be, ismertetve az országos időszakos talajvizsgálatok kereken egy évtized alatt összegyűjtött eredményeit. A talajtan reprezentációját szolgálták mind a hazai tudományos eredmények ismertetésében, mind a nemzetközi tájékoztatás tekintetében a Pécsi M. szerkesztésében megjelent Magyarország Nemzeti Atlaszának térképei.

Az erdészeti talajtan, a termőhelyismeret fellegváraiban, Sopronban, az Erdészeti és Faipari Egyetemen Fehér Dániel, Vági István, Botvay Károly, Pántos György, majd Szodtfried István professzorok, míg a budapesti Erdészeti Tudományos Intézetben Babos Imre, Járó Zoltán és Führer Ernő professzorok foglalkoztak az erdő talajával és annak ésszerű hasznosításával, valamint az egyes fafajok és a talaj kapcsolatával.

A Gödöllői Agrártudományi Egyetem Talajtani Tanszéke 1964-ig Páter Károly professzor vezetésével, majd 1965 és 1990 között Stefanovits Pál irányításával, azóta pedig Füleky György összefogásával a talajtani szakmérnökök képzésével biztosította a szakemberek utánpótlását. Ugyanitt kezdték meg 1974-ben a Mezőgazdasági Környezetvédelmi Szakmérnökök oktatását, amivel felkészítették a mezőgazdasági szakembereket a környezeti károk megelőzésének és elhárításának feladataira.

A debreceni Agrártudományi Egyetemen Szelényi Ferenc, Helmeczi Balázs, majd Filep György professzorok folytatták a talajtani ismeretek megalapozását, míg Keszthelyen Máté Ferenc és Győri Dániel professzorok tevékenysége vált a könyveik által ismertté. A Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem Fekete Zoltán professzort Hargitai László követte, akinek humuszkutatásai nemzetközi hírnevet vívtak ki maguknak, és nevéhez fűződik a kertészeti földkeverékek előállításának tudományos megalapozása is.

A talajtani kutatás és gyakorlat szervezeti formái ebben az időben több szinten jelentkeztek. Az Agrokémiai Kutató Intézet a Magyar Tudományos Akadémia fennhatósága alá került, és fölvette a Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézet nevet (TAKI).

Az intézet kiadásában jelenik meg az Agrokémia és Talajtan című folyóirat, amely a hazai tudományos eredmények közlésének elsődleges fóruma. Ugyanitt kezdeményezték és végezték az ország Talajinformációs és Monitoring Rendszer vizsgálatait, melyekkel részt vállaltak a hazai és nemzetközi adatgyűjtési rendszerben. Ebbe a munkába bekapcsolódtak a Növényvédelmi és Talajvédelmi Állomások szakemberei is. Az intézetben készültek az agrotopográfiai térképek 1:100 000-es lapjai, Várallyay György irányításával. Az intézetből indult ki Ballenegger R. és Di Gléria J. által szerkesztett Talaj- és Trágyavizsgálati Módszerkönyv (1962), valamint a Buzás I. által szerkesztett újabb 1988-ban, illetve 1993-ban megjelent kétkötetes módszerkönyv. E könyvek szerzői részben az intézet, részben az ország más talajtani intézményeinek munkatársai köréből kerültek ki.

A másik központi talajtani intézmény az Országos Mezőgazdasági Minőségvizsgáló Intézet (OMMI), majd ennek átszervezése után a MÉM Növényvédelmi és Agrokémiai Központ (MÉM-NAK) és laboratóriumai (NAÁ). Ez készíti a részletes vagy üzemi talajtérképeket. Ennek vidéki talajtani osztályai lehetőséget adnak arra, hogy egy szűkebb terület talajviszonyainak legjobb ismerői nevelődjenek ki bennük. Ugyanebben az intézményben végzik a közvetlen gyakorlati feladatok talajtani vonatkozású vizsgálatait, mint az öntözendő területek kijelölését, a talajjavítási tervek elkészítését, a talajvédelem tervezését, valamint a gyümölcstelepítési és trágyázási szaktanácsadást.

A nemzetközi együttműködés is jelentős hatással volt ebben az időszakban a talajtan fejlődésére. A Nemzetközi Talajtani Társaság keretében új nézetek és új módszerek váltak ismertté. Különösen nagy jelentőségű volt a világ talajtérképének elkészítése. A FAO és az UNESCO támogatásával készült térkép az egyeztetett osztályozási rendszer kidolgozásával, valamint az új talajvizsgálati módszerek megismerésével adott lehetőséget hazai szakembereinknek a nemzetközi szintű együttműködésre. A magyar talajtani szakemberek nemzetközi tekintélyét növelte a Szabolcs István által szerkesztett, a világ szikes talajait feltüntető térkép.

Összegezve az elmondottakat megállapíthatjuk, hogy a talajok megismerésének történetében ez a napjainkig tartó szakasz sok új eredményt hozott. A talajtani tudomány jelentős eredményeket mutatott fel és ezzel nemzetközi elismerést vívott ki. A talajjavítás előrehaladt, és a trágyázási szaktanácsadás szilárd talajtani alapokra épült.