Ugrás a tartalomhoz

Vadászati állattan

Faragó Sándor

Mezőgazda Kiadó

BÖJTI RÉCE

BÖJTI RÉCE

Anas querquedula (LINNAEUS, 1758)

E: Garganey  D: Knäckente  I: Marzaiola  F: Sarcelle d’été

7. kép Böjti réce – Anas querquedula

Felismerési jegyei: Nagysága alapján a vadászok az ún. „apróréce” kategóriába sorolják a csörgő récével egyetemben. A nászruhás böjti réce gácsér legfontosabb bélyege a sötétbarna fejen a szemtől a tarkóig húzódó széles fehér szemsáv. A nyak és a begytollak színe hasonló a fejéhez, de világos szegélyük miatt foltosnak tűnnek. A has világos, fehéres tollai feketével szegettek. A kézevezőtollak gerince mindig fehér. A szárnytükre türkizzöld, alul vékonyabb, felül vastagabb fehér szegéllyel. A test hátsó felének mintázata hasonlatos a mell mintázatához. Csőre szürkésfekete, lába barnásfekete, szeme barna. A tojó, és nyáron a hím is világosbarnán foltozott. A szárnytükör a tojónál szürkésbarna, mindkét oldalon fehér szegéllyel, míg a gácsérnál a szárny szürke színe nyáron is megfigyelhető. A fiatalok a tojóhoz hasonlítanak, de tollazatuk sötétebb tónusú, s mintázatuk is erősebb, elülső testtájuk foltosabb. Itt-tartózkodása idején – szemben a csörgő récével – ritkán képez nagyobb csapatokat, párban vagy egyesével cikáznak. Hangja jellegzetes, rekedtes „krek-krek”. (A német ezt „Knäh-knäh”-nek hallja és ez egyet jelent a recsegéssel, innen származik a Knäckente megnevezés.)

Méretek:

Anas querquedula Hollandia (Cramp–Simmons, 1977)

Szárnyhossz

Farokhossz

Csőrhossz

Csüdhossz

Testtömeg (VIII)

ad. gácsérok (n=34): 198 (190–211) mm,

juv. gácsérok (n=35): 194 (187–201) mm,

ad. gácsérok (n=28): 66,1 (60–73) mm,

juv. gácsérok (n=34): 62,9 (57–71) mm,

gácsérok (n=70): 39,6 (38–43) mm,

gácsérok (n=38): 31,3 (29–33) mm,

gácsérok (n=9): 416 (360–464) g,

tojók (n=16): 189 (184–196) mm,

juv. tojók (n=17): 186 (182–194) mm,

ad. tojók (n=17): 62,6 (58–69) mm,

juv. tojók (n=16): 59,6 (54–64) mm,

tojók (n=34): 38,0 (36–40) mm,

tojók (n=20): 30,1 (28–32) mm,

tojók (n=6): 400 (334–472) g,

 

Anas querquedula – Magyarország, Fertő tó – IX. (Faragó, 2001a)

Testhossz

Szárnyhossz

Farokhossz

Csőrhossz

Csüdhossz

Testtömeg

gácsérok (n=4): 395,3 (378–418) mm,

gácsérok (n=4): 200,5 (187–213) mm,

gácsérok (n=4): 76,0 (73–79) mm,

gácsérok (n=4): 38,6 (35,9–41,3) mm,

gácsérok (n=4): 32,5 (30,1–35,9) mm,

gácsérok (n=4): 476,3 (420–525) g,

tojók (n=2): 391,5 (390–393) mm,

tojók (n=2): 190,5 (183–198) mm,

tojók (n=2): 79,0 (78–80) mm,

tojók (n=2): 37,4 (36,7–38,0) mm,

tojók (n=2): 33,2 (31,8–34,6) mm,

tojók (n=2): 495 (495–495) g,

Költési elterjedése: Palearktikus elterjedésű, monotipikus faj. Areája É-on nem terjed a 64. szélességi kör fölé, azaz nem lépi át a 16°C-os júliusi izotermát. D-i elterjedési határa a 28°C-os júliusi izotermával adható meg, ami a 44–46. északi szélességi körök között húzódik. Legnagyobb állománysűrűsége az európai lomb- és elegyes erdők, de mindenekelőtt az ázsiai erdőssztyepp és sztyepp régióban van. DNy-Angliát, Ny-, illetve Közép-Európát körbezárva, D-Skandinávián át, Oroszország középső részeit is magában foglalva a Csendes-óceánig húzódik fészkelőterülete. Hiányzik az Ibériai- és az Appenin-félszigetekről, valamint Görögország középső és déli részeiből (15. térkép). Két populációját tartják nyilván: 1. az európai/nyugat-szibériait, és 2. nyugat-szibériai/délnyugat-ázsiait (Rutschke, 1989; Bauer–Glutz, 1990; Scott–Rose, 1996; Rose–Scott, 1997). Magyarországon elsősorban az Alföldön, a Kisalföldön, illetve a Dunántúl alföldi jellegű területein fészkel (16. térkép).

15. térkép A böjti réce (Anas querquedula) elterjedése Európában

16. térkép A böjti réce (Anas qerquedula) teríték 1999. évi eloszlása Magyarországon (Országos Vadgazdálkodási Adattár alapján)

Élőhelye: A szárazföld belsejében gyakorlatilag mindenfajta, vegetációban gazdag vizes élőhelyet elfoglalhatja. Fő előfordulási helyei azonban a sekélyebb, növényzettel erősen benőtt vizek, nedves gyepterületek. Nem kerülik a mesterséges úton létrehozott élőhelyeket, de a gabonaföldeket sem. Ennek megfelelően választja meg fészkelőhelyét is (Makatsch, 1974; Rutschke, 1989).

Szaporodása: • Ivarérettség: A böjti réce mintegy 10 hónaposan, azaz 1 évesen ivaréretté válik.

• Ivari kapcsolata: A párba állás a telelőterületen történik, sőt sok tojó ezt már szeptemberben/októberben megteszi. Költőterületükre való megérkezésük után azonnal elfoglalják a fészkelőhelyeket. A nászrepülések április közepén figyelhetők meg.

• Költési idő: A tojó április utolsó dekádjában kezd hozzá a fészeképítéshez, majd a tojásrakáshoz, a költési idő májusra, június elejére esik. Teljes fészekaljakat május közepétől, gyakran június elejéig is találhatunk. Sarjúfészkelése július közepéig is elhúzódhat. (Makatsch, 1974; Bauer–Glutz, 1990)

• A fészek helye: Kedvelt költőhelyei a sekély vizű, növényzettel borított szikes tavak, tocsogók. Ugyancsak alkalmasak a hasonló adottságú halastavak, kubikgödrök, nedves-tocsogós rétek. Fészkelésre a vízből kiemelkedő, elöntéssel nem veszélyeztetett halmokat választja, a fészek rendszerint közel (20 m) van a vízhez, ritka eset, ha e távolság meghaladja a 100 m-t (Molnár in Haraszthy, 1998).

• Fészek: A fészket megfelelő takarásban, száraz talajfelszínre a tojó készíti, olykor bokrok, magas növények alá, s a növényzet a fészek fölött gyakran tetőként összeborul. A fészek maga egy kis mélyedés, amelyet a környékéről származó mindenfajta száraz növényi anyagokkal, végül pedig pehelytollakkal bélel ki a tojó. A pehelytollak közepe fehér és feltűnően fehér a hegyük is.

• Tojásrakás, költésszám: A tojásokat naponta, a nappali órákban rakja le a tojó. Évente egy költése van, de ha elpusztul a fészekalja, akkor sarjúfészkelése is lehetséges.

• A fészekalj nagysága: A fészekalj nagysága (6–)8–11(–14) tojás (Makatsch, 1974; Harrison, 1975). K-Németországban (n=15) 8,1; Hollandiában (n=19) 9,5; Svájcban (n=20) 9,7 tojás/fészek volt az átlagos fészekaljnagyság (Bauer–Bezzel (1990). Magyarországról származó fészekaljak (n=26) 6–12 tojásból álltak, 6 tojás 1 fészekben (4%), 7 tojás 1 fészekben (4%), 8 tojás 9 fészekben (35%), 9 tojás 5 fészekben (19%), 10 tojás 5 fészekben (19%), 11 tojás 4 fészekben (15%) és 12 tojás 1 fészekben (4%) volt. Az átlagos fészekalj nagyság 9,1 tojás/fészeknek adódott (Faragó, 2001b).

• A tojások formája az ellipszistől a rövid hegyes oválisig változhat. Színük kezdetben világossárga, később megbarnulhatnak. Hiányzik róluk az a zöldes árnyalat, ami a hozzá igen hasonló csörgőréce tojásait jellemzi. Bár valamivel hosszabbak, mint a csörgő réce tojásai, azoktól minden kétséget kizáróan csak a fészekben található pehelytollak segítségével lehet elkülöníteni. A tojások átlagos nagysága Makatsch (1974) szerint (n=39) 46,52×33,66 mm, Cramp–Simmons (1977) szerint 46×33 mm, Harrison (1995) szerint 46,7×33,0 mm. A Magyarországon mért böjti réce tojások (n=236) méretei az alábbiak (Faragó, 2001b):

D236:

45,74×32,74 mm.

  

Hmin.

39,85×32,50 mm.

Hmax.

50,30×33,65 mm,

Szmin.

44,70×30,10 mm,

Szmax.

45,50×37,25 mm.

I

1,398

  

Imin.

1,22

Imax.

1,56

A tojások tömege Makatsch (1974) szerint 27,5 g, Cramp–Simmons (1977) szerint 28 (26–29) g.

• Kotlás: A tojásokat naponta rakja le a tojó, és mint minden récefajnál, csak ő ül rajtuk. A kotlás az utolsó tojás lerakásával veszi kezdetét. A kotlási idő 21–23 nap (Makatsch, 1974; Harrison, 1975; Bauer–Glutz, 1990). Amíg a hím a tojóval marad, addig a fészek közeléből minden fajtársat elüldöz. Később elhagyja párját. Arra az időre, amíg a tojó elhagyja a fészket, betakarja a tojásokat. A pelyhesek kelése összehangolt, hazai viszonyaink között az első fiókák június elejétől láthatók, nagyobb számban azonban csak június közepe után észlelhetők (Molnár in Haraszthy, 1998). Kelés után a tojáshéj a fészekben marad.

• Fiókanevelés: A fiókák fészekhagyók, önállóan táplálkoznak, vezetésük a tojóra hárul. Cramp–Simmons (1977) szerint 35–40 napos, Harrison (1995) valamint Bauer–Glutz (1990) szerint 5–6 hetes korban röpképessé, ugyanekkor önállókká is válnak, azaz a család felbomlik.

• Költési eredmény, halandóság: Erre vonatkozó adatok igen hiányosak. A legidősebb gyűrűzött madarak 8 évesnél idősebbek voltak (Bauer–Glutz, 1990).

Táplálkozása: A böjti réce táplálékát a vízparton, a növényzetben keresi, olykor a közeli mezőgazdasági területekre is kijár. Vízből kaszáló mozdulatokkal szűrt táplálékot is felvesz. Táplálékát mintegy 29%-ban az aljzatról, 36%-ban úszva, 24%-ban a vízfelszínről és 11%-ban a szárazföldön veszi fel (Szijj, 1965). A böjti réce gyomortartalom (n=100) vizsgálatai azt mutatják, hogy elsősorban (64–100%) növényevő, bár különösen a tavaszi hónapokban (III–V.) magas (25–36%) lehet állati táplálékának részaránya is. Az év egészét tekintve a gyomnövények magvai (44%) és a zöld növényi részek (28%) dominálnak táplálékában. A legfontosabb növények, amelyek magvait fogyasztják a Carex, Setaria, Amaranthus, Schoenoplectus, Scirpus, Potamogeton, Glyceria és Echinochloa fajok. Zöld növényi részként a Chara és Lemna fajok, illetve Festuca fajok levelei találhatók étlapján. Viszonylag nagy rovar- és lárvafogyasztása is (18%), közülük kiemelendők a Chironomidae lárvák. A csigák – pl. Planorbisspp. – is fontosabbak (7%) táplálkozásukban, mint a termesztett növények magvai (3%) (Sterbetz, 1968; 1972).

Állományviszonyai: A két elfogadott populáció közül az európai/nyugat-szibériainak az állományát 2 000 000 pld.-ra, míg a másikét, a nyugat-szibériai/délnyugat-ázsiaiét 100 000–200 000 egyedre becsülik (Scott–Rose, 1996; Rose–Scott, 1997). Az európai fészkelőállomány 640 000–1 100 000 pld., erős csökkenést mutat (Tucker–Heath, 1994). Hazai fészkelő állománya 1200–1500 párra tehető (Magyar et al., 1998). Gyakoriságát tekintve a harmadik leggyakoribb fészkelő fajunk (a tőkés réce és a barátréce után). A szomszédos országok állományai a következők: Ausztria – 60–70 pár, Szlovákia – 100–200 pár, Ukrajna – 26 000–29 000 pár, Románia – 2000–8000 pár, Horvátország – 600–800 pár, Szlovénia – 10–20 pár (Tucker–Heath, 1994). Bankovics (1990) 1982–1984 között márciusban és áprilisban találta legnagyobb példányszámát (3 700 és 3 000 pld.). Az őszi tetőző mennyiségek ennél mindig szerényebbek voltak, s októberben/novemberben eltűntek vizeinkről. A későbbi megfigyelések (Oxyura 1–17) szerint az első példányok február közepén érkeztek, a tavaszi vonulási csúcs március-áprilisra esett. A vonuló mennyiségek viszonylag alacsony értéket mutattak, az átlagos márciusi egyedszám 3600 pld., a maximum pedig 4700 pld. volt. Ezután elvonulásukig folyamatosan mintegy 500–600 pld. között változott a havonként számlált mennyiség. Az 1980-as évek végének, 1990-es évek elejének száraz időjárása valószínűleg sem fészkelő-, sem vonulóállományának nem kedvezett. Szeptember végén megkezdi az elvonulást, így a novemberi számlálások során csak elvétve lehetett az országban megfigyelni. Enyhébb teleken áttelelő, vagy sebzés miatt itt maradó példányait esetenként meg lehetett figyelni. A Magyar Vízivad Monitoring legújabb megfigyelései szerint az 1996–1999 közötti időszakban tavasszal adódtak a maximumok, márciusban volt a havi átlagértékek maximuma 2700 pld.-nyal, míg az abszolút maximum 1998 márciusában volt 4040 pld.-nyal. Az őszi mennyiségek jóval szerényebbek voltak, augusztusi (754 pld.) és szeptemberi (800 pld.) maximumokkal. A felmérések alapján a Hortobágy vidéke, a Kis-Balaton, játszanak fontos szerepet vonulásában (>1000 pld.). Nagyobb mennyiségben (>150 pld.) észlelhető a Fertő tónál, a Rétszilasi és a Pellérdi-halastavaknál (Faragó, 1997b; 1999b).

Vonulása: Az európai fészkelőállomány legfontosabb telelőterülete Ny-Afrikában van, ahol a Niger-deltánál mintegy 900 000 pld., a Csád-tónál 535 000 pld., a Szenegál-deltánál pedig 246 000 pld. böjti réce koncentrálódhat. A legmagasabb észlelt egyedszám 1987-ben 1 537 000 pld. volt, azóta azonban a teljes számlált mennyiség nem múlta felül a 450 000 pld.-t (Rose–Scott, 1997, Faragó–Zomerdijk, in Hagemaijer–Blair, 1997). A Nílus deltájában és K-Afrikában megforduló mennyiséget mintegy 500 000 pld.-ra tették, amit a későbbi megfigyelések megkérdőjeleztek: 1995: 138 800 pld.; 1996: 281 500 pld. (Dodman–Taylor, 1995; 1996). 1998 januárjában azonban 467 800 pld.-t számláltak, ebből 254.300 pld.-t Szenegálban, 147 600 pld.-t Nigériában és 47 300 pld.-t Mauritániában (Dodman et al.,1998). A DNy-ázsiai és – a feltevések szerint – részben a kelet-európai populációból főként a Nílus középső, szudáni szakaszán az ún. Sudd-régióban lényeges mennyisége telel. Bár valós felmérés nem történt, a becslések alapján ott 70 000–120 000 böjti réce telelésével számolnak. További 20 000 pld.-t észleltek Kenyában, de ismerik ugandai és tanzániai jelenlétét is. Mindez azt jelenti, hogy a telelő állományt legfeljebb 100 000–200 000 pld.-ban lehet megadni (Scott–Rose, 1996). Sajnos az Afrikai Vízimadár Számlálásokban nem vesz részt Szudán, így az egyes években – főként Tanzániában és Kenyában –, a megadott elméleti számhoz képest keveset számláltak, 1995: 4600 pld.; 1996: 3800 pld.; 1998: 2100 pld. (Dodman–Taylor, 1995; 1996; Dodman et al.,1998). A böjti récének ismert dél-ázsiai és kelet- és délkelet-ázsiai téli előfordulása is, előbbi helyre 250 000 pld., utóbbira 100 000–1 000 000 pld. közötti, bizonytalan mennyiség vonul (Rose–Scott, 1997). A Magyarországra érkező, vagy az átvonuló példányok (n=20) származási helyei (15. táblázat) a tőlünk É-ra (litván – 2 pld., cseh – 4 pld.) lévő fészkelőterületek, illetve az Atlanti-óceán partvidéke (angol – 1 pld.; holland – 6 pld.,). Ez utóbbiról nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy ott költőmadarak vonultak-e a Kárpát-medencébe, vagy egy atlanti partokat célzó köztes vonulás során a mi madaraink jutottak el nyár végén (VIII.) oda, s jelölték meg őket (Schmidt, 1974). Mindkettő lehetséges, hiszen az egyik holland gyűrűs madarat 1953. július 30-án jelölték, s 1953. augusztus 7-én, azaz 8 nap múlva került meg Felsőszentivánnál. Valószínűtlen, hogy ez közép-európai fészkelő lett volna. Ugyanakkor a Volga-deltánál fészkelő orosz állományokból is (2 pld.) vonulnak böjti récék a Kárpát-medencébe, illetve – ahogy DNy-európai adatok mutatják (Bauer–Glutz, 1990) – még tovább is.A Ny-Afrikában (Szenegál–2 pld.; Mali–1 pld.), illetve a vonulási útvonalakon visszafelé haladva, útközben (Franciaország, Camargue–3 pld.) gyűrűzöttek pedig határozottan mutatják a böjti récék vonulási útvonalát és irányát (17. térkép). A Magyarországon gyűrűzött és külföldön megkerült (n=2) böjti récék egyike (Közép–Olaszország) jól mutatja a már említett – a Földközi-tenger Ny-i medencéjén keresztül vezető – vonulását, míg a K-i medencéjébe – és talán K-Afrikába – tartó utat a líbiai visszajelzés tűzi ki (16. táblázat). Az adatok feltételezni engedik, hogy Magyarország a Ny-Palearktiszban fészkelő böjti récék telelőterületeire vezető útvonalak kereszteződésébenhelyezkedik el (Faragó, 2001c).

15. táblázat - A Magyarországon megkerült gyűrűs böjti récék származási helye és a megkerülés hónapja

Ország

Jan.

Febr.

Márc.

Ápr.

Máj.

Jún.

Júl.

Aug.

Szept.

Okt.

Nov.

Dec.

Év

Nov.– Febr.

Hollandia

0

1

3

0

1

0

0

1

0

0

0

0

6

1

Litvánia

0

0

0

0

0

0

0

1

0

0

1

0

2

1

Oroszország

0

0

0

0

1

0

0

1

0

0

0

0

1

0

Nagy-Britannia

0

0

0

0

0

0

0

0

0

0

0

1

1

1

Franciaország

0

0

0

0

1

0

0

2

0

0

0

0

3

0

Csehország

0

0

0

0

0

0

2

0

1

0

0

0

3

0

Mali

0

0

0

1

0

0

0

0

0

0

0

0

1

0

Szenegál

0

0

0

0

0

0

0

2

0

0

0

0

2

0

Összesen

0

1

3

1

3

0

2

7

1

0

1

1

20

3


17. térkép A böjti réce (Anas qurquedula) Magyarországon átvezető vonulási útvonalai gyűrűzési adatok alapján

16. táblázat - A Magyarországon gyűrűzött böjti récék megkerülési helye és a megkerülés hónapja

Ország

Jan.

Febr.

Márc.

Ápr.

Máj.

Jún.

Júl.

Aug.

Szept.

Okt.

Nov.

Dec.

Év

Nov.– Febr.

Olaszország

0

0

1

0

0

0

0

0

0

0

0

0

1

0

Líbia

0

0

0

0

0

0

0

0

1

0

0

0

1

0

Összesen

0

0

1

0

0

0

0

0

1

0

0

0

2

0


Védelme: Sebezhető (V) faj, amit nagy állománycsökkenése is mutat. Európai védelmi helyzetét tekintve SPEC 3 besorolású faj, azaz állományának csak kisebbik része él Európában, de az sebezhető (V) státusú. Állománycsökkenése Közép-Európában 1970–1990 között nagyobb volt, mint 60% (Bauer–Berthold, 1997). Szerepel a Berni Egyezmény III. mellékletében, a Bonni Egyezmény II. függelékében, az EU Madárvédelmi Irányelvek II/1. mellékletében és a kereskedelmet szabályozó EC 338/97 rendelet „A” mellékletében. A böjti réce egyik olyan fajunk, amely érzékenyen reagál a klímaváltozásokra, ezért állományingadozását vagy csökkenését a szárazodásra is visszavezethetjük. E kedvezőtlen folyamatokért ezen kívül általánosságban az élőhelyek romlása vagy eltűnése – vonatkozik mindez a telelőterületekre is – a turizmus, a horgászat, a mezőgazdaság (legeltetés, kaszálás) intenzitásának fokozódása és a magas vadászati nyomás a felelős (Tucker–Heath, 1994; Faragó–Zomerdijk, in Hagemaijer–Blair, 1997). Az 1980-as évek közepén Európában évente mintegy 500 000 böjti récét lőttek (Rutschke, 1989). A vadászat közvetlen állománycsökkentő hatása mellett – táplálék felvételi módjából adódóan – közvetett veszélyt jelent rá az ólomsörét okozta mérgezés is (Pain, 1989). Forró nyarakon a botulizmusnak is áldozatul eshetnek a böjti récék. Fészkelő fajunkról lévén szó, (1) mindenekelőtt a fészkelésre alkalmas vizes élőhelyek extenzív módon való fenntartását, védelmét és fejlesztését kell szorgalmazni. A magyarországi Ramsari területek (Böhm, 2000) minden fontosabb élőhelyének védelmét biztosítják. (2) Meg kell akadályozni a vadászati túlhasznosítást (Franciaország, Oroszország). Magyarországon éves terítéke nem számottevő (Faragó–Ritter, 1998, 1999) (3) A legfontosabb afrikai telelőterületekre általános–, de különösen vízgazdálkodási koncepciót kell kidolgozni és megvalósítani (Tucker–Heath, 1994; Bauer–Berthold, 1997). A hazai vadászat során személyenkénti és napi teríték-korlátozás (8 pld.) védi. Vadgazdálkodási értéke 10 000 Ft.

Gazdasági jelentősége: Fészkelő, vonuló mennyiségéből és táplálkozási módjából következően nincs mezőgazdasági károkozása. Vadászható faj. Terítéke 1992: 1407 pld.; 1993: 1013 pld., 1994: 1031 pld., 1995: 1363 pld., 1996: 841 pld., 1997: 1067 pld., 1998: 1996 pld., 1999: 1426 pld. volt (Csányi, 1999; 2000). Az országos terítékben kis (1,1–2,6%-os), a helyi terítékekben nagyobb szerepet játszhat, ezért összességében mégiscsak kicsi a jelentősége a magyar vízivad-gazdálkodásban (Faragó–Ritter, 1998, 1999).