Ugrás a tartalomhoz

Vadbiológia

Csányi Sándor

Mezőgazda Kiadó

A vadeltartó képesség értelmezésének gyakorlati nehézségei

A vadeltartó képesség értelmezésének gyakorlati nehézségei

A vadállomány a növekedése során a környezet forrásait hasznosítja. Valós, korlátozott forrásbőségű környezetben a növekvő számú állat a környezetet mindinkább kihasználja. Az egyedenkénti (fejenkénti) forrásmennyiség csökken, nő az értük folyó, fajon belüli versengés, az állományon belüli kedvezőtlen folyamatok erősödnek (stressz), vagyis nő a környezet ellenállása. Az a szint, amelyen az állomány és a környezet egyensúlyba kerül, az ökológiai eltartóképesség (K). Ilyennek tekinthető tapasztalati érték az egy fajból, egy meghatározott élőhelyen több év során átlagosan eltartható egyedszám. Ez az eltartartóképességnek az a hozzávetőleg állandó értéke, amelyet a törzsállomány – vadászat vagy ragadozók hiányában – évről évre létszámának minimumán mutat (pl. a tél végén a legkedvezőtlenebb táplálkozási időszakot követően).

Az eltartóképesség a vadgazdálkodás egyik leggyakrabban hivatkozott és legvitatottabb fogalma. Rendszerint jelzőkkel párosítva használják, pl. természetes vadeltartó képesség,ökológiai vadeltartó képesség, és számtalan fogalom kapcsolódik hozzá, mint a túlnépesedés,leromlás,fenntartható állomány stb. [53, 191]. A fogalmi bőség tükrözi, hogy az eltartóképesség meghatározására több, egymást átfedő, de egyben ellentétes megközelítést is használnak. A viták és félreértések bemutatásához röviden át kell tekinteni, hogy honnan ered e fogalom és mit érthetnek az eltartóképességen a különböző szerzők [80].

Régi megfigyelés, hogy minden élőhely csupán bizonyos számú vadat képes eltartani, és ezt a szintet meghaladó mennyiséget nem lehet fenntartani. A vadgazdálkodásban elterjedt felfogás nem az ökológiából származik, hanem az állattenyésztésből, a rideg állattartásból és legelőgazdálkodásból [53] átvett fogalom, amely szerint az eltartóképesség azoknak az egészséges, életerős állatoknak a száma, amelyeket egy élőhely (pl. legelő) jó termelési eredményekkel és a környezet károsodása nélkül tud tartósan fenntartani.

Az eltartóképességnek ez a kétféle értelmezése évtizedes szakmai viták forrása [92, 100, 191, 213]. Az eltartóképesség számos elnevezése és meghatározása található a vadgazdálkodási, erdészeti és természetvédelmi munkákban. Ezek legegyszerűbben a szerint osztályozhatók, hogy a legnagyobb létszámot nem hasznosított állományokra vonatkozóan (ökológiai eltartóképességek) vagy valamilyen célból kezelt (hasznosított vagy szabályozott) állományokra vonatkozóan (kulturális eltartaróképességek) adják meg (15. ábra és 1. táblázat).

15. ábra - Az eltartóképesség különböző szempontú meghatározásai a korlátozott környezetben növekvő állomány változását leíró logisztikus modellhez viszonyítva (magyarázat a szövegben)

kepek/15.png


1. táblázat. Az eltartóképesség fogalmának különböző értelmezései a vadgazdálkodási szakirodalomban

Az ökológiai vadeltartó képesség. Az ökológiai munkákban az eltartóképesség a korlátozott forrásbőségű környezetben növekvő állományok változásával foglalkozó modellekben jelent meg. Közülük a jellegezetes, S alakot követő logisztikus növekedési modell a legismertebb, amelyben az eltartóképesség az a létszám (K), ahol a növekvő állomány és a környezete között egyensúly alakul ki, vagyis az állomány létszáma állandósul. A korlátozott környezetben folyó növekedés modellje természetes, ember által nem befolyásolt állományok változását írja le. Fontos kiemelni, hogy a vadgazdálkodásban a nem hasznosított állományokra jellemző ökológiai eltartóképesség szintjét szinte sosem kell ismerni. Ezen a szinten az állomány a környezetét teljesen kihasználja, a létszámot természetes tényezők – a születések, elhullás és migráció, valamint a betegségek és a paraziták – szabályozzák. A vadgazdálkodás számára ez az állapot rendszerint nem cél, mert ezt a nagyságot jellemzően a nem hasznosított fajok állományai érhetik el [191, 213].

A kulturális vagy gazdasági eltartóképességek eredete a legeltető állattartásra vezethető vissza. A legelőn állatokat tartó állattenyésztőknek két tényező között kell egyensúlyt találniuk: egyrészt szeretnének az állataiktól minél több termékhez jutni, másrészt az állatok számát olyan szinten kell tartaniuk, ami mellett életképességük jó és termelőképességük sem romlik. Vagyis a legelőn optimális esetben csak annyi állat élhet, amennyi nem veszélyezteti a fű megújulóképességét, és az állatok a szükséges mennyiségű és minőségű terméket állítják elő.

A legelőn tartható állatok száma növelhető, ha többlet takarmányt juttatnak nekik vagy javítják ivóvízellátásukat. Ettől a beavatkozástól azonban nem az ökológiai eltartóképesség javul, hanem az állatok jutnak olyan kiegészítő forrásokhoz, amik javítják életlehetőségeiket. Ha a takarmányozás megszűnik vagy nem megfelelő, gyorsan visszaáll az eredeti állapot, esetleg annál rosszabb helyzet is kialakulhat. A vadtakarmányozás ugyanilyen mesterséges beavatkozás, amit a vadgazdálkodással foglalkozók az állattartóktól vettek át.

A legegyszerűbb esetben – ha a legnagyobb hasznosítható létszámot veszik ki egy állományból – a gazdasági eltartóképesség és a fenntartható legnagyobb hozam szintje megegyezik. A gazdasági eltartóképesség (maximális hozam) azonban ennél kisebb is lehet, ha az egyedek valamilyen, a „termék” minőségével kapcsolatos jellemzője a sűrűség emelkedése következtében gyorsabban romlik. Ilyenkor a gazdálkodó az állományt azért nem engedi a legnagyobb számszerű hozam szintjéig növekedni, mert gazdasági érdeke (pl. nagyobb pénznyereség vagy kevesebb, de nagyobb agancsú szarvas) alacsonyabb létszámnál teljesül. Ez gazdasági „tűrőképesség”, amit a bölcs gazdálkodó saját érdekében (ha teheti) sohasem lép át [80].

A fenntartható vadlétszám nemcsak a környezet és a vadállomány közötti egymásra hatástól, valamint a vadgazdálkodó céljaitól, hanem az ugyanebben a környezetben tevékenykedő más ágazatok céljaitól és érdekeitől is függ.

Az esetek jelentős részében a fenntartható vadlétszám szintjét – kimondva vagy kimondatlanul – ennek a harmadik oldalnak a tűrőképessége határozza meg. E felfogás szerint a vadeltartó képesség az a legnagyobb vadlétszám, amelyet egy adott környezet meghatározott időtartamon belül – a legkedvezőtlenebb viszonyok között is – képes eltartani anélkül, hogy a környezet károsodna vagy a vad állapota romlana. Ez a meghatározás a vadállománynak azt az eltűrhető létszámát adja meg, amit a környezetben tevékenykedő más ágazatok elfogadnak (a vad nem okozhat kárt) vagy a vadgazdálkodó saját érdekében kívánhat (nem romlik a vad állapota). Ezért nevezik ezt a szintet a minimális hatás eltartóképességének [80].

Az ökológiai és a gazdasági eltartóképesség egymástól eltérő rendszereket jellemez. A szigorúan vett ökológiai meghatározás szerint működő állományokkal csak ritkán, nagy és háborítatlan ökoszisztémákban lehet találkozni (ahol viszont számtalan más, fajok közötti kölcsönhatás is működik) vagy olyan védett fajok esetében, amelyek állományait kizárólag környezeti tényezők szabályozzák.