Ugrás a tartalomhoz

Vadbiológia

Csányi Sándor

Mezőgazda Kiadó

A korosztályok változásának jellemzői

A korosztályok változásának jellemzői

A korösszetételnek és a korcsoportok szabályozásának a vadászati szakirodalom közismerten nagy jelentőséget tulajdonít [112, 113, 250, 291, 293]. A koreloszlást (korpiramis) befolyásoló tényezők és az állománykezelés hatásai valódi állományokon nem vagy csak elvétve vizsgálhatók. Ehhez ugyanis hosszú távú és egyedi szintű adatokat is gyűjtő vizsgálatokra lenne szükség, amik azonban nagyon ritkák [64].

Az életkorral összefüggő általános kapcsolatokat kutatva azonban nem is mindig szükséges, hogy tényleges állomány adatait használják. A korcsoportonkénti halálozási és szaporodási jellemzők ismeretében készíthetők olyan számítógépes modellek, amikkel a populációs folyamatokat értékelni lehet vagy különböző szempontok szerinti állománykezelések hatásait lehet vizsgálni [3, 46, 68, 96, 166, 243, 283, 284, 320, 322].

A modellezésnek sokszor nem valamilyen eset megoldása, hanem általános összefüggések megismerése és bemutatása a célja. Ilyenkor nem feltétlenül kell valamilyen vadfaj tényleges adatait használni. Az életkor szerint változó jellemzők állománydinamikai hatásainak vizsgálatára egy „elméleti” faj is megfelel [68, 78].

Példaként egy hozzávetőleg az őznek megfelelő, nyolc korcsoportból álló „vadfaj” alapján végzett szimuláció adatai szolgálnak. A modellezés négy szempontból mutatja be az állomány létszámának és korösszetételének összefüggéseit (16. ábra, teljes létszám [db] és korcsoportok aránya [%] valamint logaritmált teljes létszám és logaritmált korcsoportonkénti létszámok).

16. ábra - Nyolc korcsoportból álló állomány változásainak modellezése A – a teljes létszám alakulása, amin jól látszik, hogy az állomány növekvő, állandó és csökkenő létszámú szakaszokon megy át, B – a teljes létszám változása logaritmálva, amin a növekvő létszámú szakaszok emelkedő egyenesekként, a csökkenő időszakok csökkenő egyenesekként, az állandó létszámú időszakok pedig vízszintes szakaszok formájában láthatók, C – a koreloszlás a kezdeti időszaktól eltekintve attól függetlenül állandó, hogy az állomány csökken, állandó létszámú vagy növekszik, D – a korcsoportok létszáma logaritmálva, aminek alapján látszik, hogy az állandó koreloszlású állományban az összes korcsoport egyforma ütemben változik (párhuzamos vonalak)

kepek/16.png


Az ábra alapján jól látszik, hogy a koreloszlás annak ellenére állandó maradt, hogy az állomány növekedése többször is megváltozott. Ennek oka, hogy az egyes változásokkor valamennyi korcsoportban a túlélési arány egyforma mértékben csökkent vagy növekedett. A bemutatottak azt is megerősítik, hogy a koreloszlások alapján az állomány pillanatnyi állapotára nem vagy csak különleges esetekben lehet következtetni [51, 54, 74].

Az itt látható kapcsolatok az állománydinamika egyik alaptételét mutatják [51, 52]: állandó túlélési és termékenységi program mellett az állomány korösszetétele megfelelő idő elteltével állandósulni fog. Ha a két program állandó, ez attól függetlenül igaz:

  • bármilyen volt is a kezdeti koreloszlás,

  • akár növekszik, csökken vagy állandó az állomány létszáma.

Az állandó korösszetételű(stabil koreloszlású) állomány növekedési rátája állandó, és mindaddig az is marad, amíg a születési és/vagy halálozási program nem változik. A koreloszlások három csoportba sorolhatók [52]:

  • Időleges koreloszlás: azok a koreloszlások, amelyeket az állomány a stabil koreloszlás felé haladva mutat (az ábrán a 9. generációig).

  • Állandó (stabil) koreloszlás: az az állandó koreloszlás, amelyet az állomány az állandó túlélési és termékenységi program mellett ér el, függetlenül a változás irányától (az ábrán a 10. generációtól).

  • Stacionárius koreloszlás: az állandó nagyságú (r= 0) és állandó koreloszlású állományok elnevezése.

A koreloszlás állandóságát, esetenként egyes korcsoportok állandó arányát sokszor az állomány állandó létszámának jeleként értékelik [51]. Az állomány dinamikája azonban anélkül is lényegesen megváltozhat, hogy az a koreloszlásban megmutatkozna. Minden olyan változás, ami a korcsoportok szaporodási és/vagy halálozási jellemzőit egyformán érinti – azonos mértékben növeli vagy csökkenti –, a koreloszlás megváltozása nélkül jelentkezik. A stabil koreloszlás a halálozási és a szaporodási program állandósága esetén nemcsak a nőivarnál, hanem a hímeknél is kialakul. Az egy vagy néhány korosztályt érintő változások (ha tartósak), az új életprogramoknak megfelelő állandó koreloszláshoz vezetnek és az állomány egyes részei (szegmensei) az ezeknek megfelelő arányok szerint állandósulnak. Egy állomány nagysága úgy is stabilizálható, ha csak egyetlen, de a változás szempontjából lényeges részét befolyásolják, pl. a legnagyobb szaporodási képességű csoportot intenzíven apasztják [52]. A stabil koreloszlás rendkívül fontos, elsősorban a nagyvadállományok kezelését is érintő alapelv, amely azonban a valóságban sohasem alakulhat ki. Ennek oka, hogy az állományok változékony környezetben élnek, s ezért a túlélési és termékenységi program is állandó változásban van [74, 78].

A vadászati munkákban a korpiramisokhoz olyan jelentéseket és következtetési lehetőségeket is kapcsolnak, amelyek nem vagy csak különleges esetekben igazak, és legtöbbjük csak bizonyos határok között vagy feltételek teljesülése esetén tartható be. A korpiramisok szerzői feltételezik, hogy a terepen nagy biztonsággal elvégezhető a korosztályok elkülönítése. Bizonyos megkülönböztető jegyek kétségtelenül léteznek, de ezek nem olyan megbízhatók, hogy a kétségtelen korcsoportba soroláshoz elegendők legyenek [pl. 27, 178, 224, 245, 291]. E bélyegek egyedei változatossága ismeretlen nagyságrendű, és a küllemet igen nagyban befolyásolja az állatok pillanatnyi kondíciója.

Gidakorban egyedileg jelölt őzek sorsának több éves követése alapján az egyéves kor utáni megbízható kormegállapítást kizártnak tartják [285]. Számos vizsgálat mutatta ki, hogy a fogazat kopása vagy más alaktani bélyegek alapján végzett korbecslések pontatlanok, esetenként súlyosan torzak [15, 17, 149, 154, 194, 217, 319]. Egy angliai összehasonlító vizsgálat szerint az őzeket elejtő képzett vadőrök által vélt életkor és a fogak rétegvonalai alapján becsült életkor között semmilyen összefüggés nem volt [2]. Skóciában hasonlóan jelentős különbségeket találtak az elejtés előtt, az élő gímszarvas külleme alapján feltételezett és a fogazat alapján meghatározott kor között [61, 62].

Egy korpiramis pontossága nem javítható különböző matematikai (simítási vagy interpolációs) eljárásokkal. Ha egy szarvasállományban pl. három korcsoport elkülönítésére képesek (fiatal, középkorú és öreg), erre a három korcsoportra telítődési vagy logaritmus függvényt illesztve [135] lehet ugyan „szabályos” koreloszlást készíteni, de semmi sem bizonyítja, hogy az állomány koreloszlása valóban olyan, mint ami az adott függvényből következik. A teljes állomány kilövésével vagy az állományból véletlenszerűen kilőtt állatok alapján meghatározott valódi koreloszlások az évenkénti ingadozások jelentőségére utalnak, és a tényleges koreloszlások szabálytalanok, „hiányosak” lehetnek [8, 120, 159]. Hasonló feltételezés, hogy „ha az apasztást helyesen végezték, a lelőtt egyedek átlagkora elég jól megközelíti az állomány átlagkorát” [135]. A teljes állomány és a lelőtt egyedek átlagkora csak akkor egyezhet meg, ha a túlélési ráta minden korosztályban azonos, vagyis, ha a kilövések (és a természetes elhullások) véletlenszerűek és a teríték a teljes állományból vett reprezentatív minta [73, 74].

A koreloszlást szintén befolyásolja a ki- és bevándorlás, amit a teríték nem ismert, hogyan tükröz. A szétszóródás és a kóborlás az őz és a szarvas esetében is a fiatal és középkorú korcsoportra jellemző. Szarvasnál új területeken először fiatal és középkorú bikák jelennek meg, és csak ezután a tehenek és az ünők [34, 35, 298, 302]. Őznél az állománysűrűség természetes szabályozása a fiatal, még meg nem telepedett egyedek kivándorlása révén történik, és az egy-két éves bakok és suták 30–60%-a elhagyja születési helyének közvetlen körzetét. Ez biztosítja az állományok genetikai keveredését, és egyben a koreloszlásra is igen nagy hatása van [42, 188, 285, 315].

Mindezek miatt a gyakorlatban nem jellemző a korpiramisok használata. A korpiramisok hasznosak lehetnek az állománydinamika összefüggéseinek bemutatásában, de az adatok bizonytalansága következtében ténylegesen nem alkalmazhatók.