Ugrás a tartalomhoz

Vadbiológia

Csányi Sándor

Mezőgazda Kiadó

A világ az élőlény szemével – életmenet-stratégiák

A világ az élőlény szemével – életmenet-stratégiák

A törzsfejlődés alatt a fajok környezetükkel összhangban, hatásaihoz alkalmazkodva alakultak ki. Könnyen össze lehet gyűjteni a tökéletes élőlény jellemzőit, amely az elképzelhető legnagyobb rátermettséget képes elérni: saját születése után szinte azonnal szaporodik, sok és jól fejlett utóddal szaporodik, utódait védi és gondozza, élete során sokszor és sok utóddal szaporodik, versenytársainál erősebb versengő, elkerüli a ragadozóit, maga viszont minden zsákmányát elfogja [24]. Noha könnyű leírni, nehéz ezt a lényt el is képzelni. Ennek az az oka, hogy egyetlen élőlény sem fektetheti egyszerre az összes rendelkezésére álló energiát a szaporodásba, és egyidejűleg nem fordíthat minden energiát az életben maradására is. Arra sincs lehetőség, hogy a sok utódot létrehozó élőlény utódairól a lehető legnagyobb mértékben gondoskodjon. A józan ész azt diktálja, hogy az élőlény megalkudjon és az életben maradás és a szaporodás között valamilyen elfogadható mérleget találjon [24]. E megalkuvások eredményeként a túlélés és a szaporodás jellegzetes együttesei alakultak ki, amiket életstratégiának vagy életmenet-stratégiának neveznek.

Az egyik legfontosabb kompromisszum a szaporodással kapcsolatos mérleg. Ennek oka, hogy a szaporodás nagyon sok anyag és energia ráfordítását igényli, ami nagy valószínűséggel csökkenti az egyed életben maradási esélyeit és/vagy további növekedési képességét, valamint a jövőbeni szaporodás lehetőségeit is [23, 24]. A szarvasünőnek vagy őzsutának azért nem „szabad” korán szaporodnia, mert a magzat és később a borjú vagy gida nevelése saját növekedésétől vonja el a szükséges feltételeket, és ez az életkilátásokat, valamint a későbbi utódok felnevelését is veszélyezteti [4, 60, 124, 148].

Az alkalmazkodási lehetőségeket meghatározó másik fontos tényező a testméret. Erős pozitív összefüggés van a testnagyság, valamint a generációs idő hossza, és erős negatív kapcsolat van a testnagyság, valamint a növekedési ráta (r) között [24]. A testméret önmagában meghatározza, hogy az élőlények milyen életstratégiát követhetnek. Ilyen korlát, hogy a testméret csökkenése az egységnyi tömegre vonatkoztatott anyagcsere (metabolikus) arány növekedésével jár, ami az élettartam csökkenéséhez vezet. Ezt a generációs idő csökkenése és a nagyobb növekedési ráta ellensúlyozza. A méret és az ebből következő élettani összefüggések nagy korlátokat jelenthetnek az életmenetre nézve [270, 275, 296].

A harmadik fontos tényező az élőhely, amit az élőlény szemszögéből kell leírni és osztályozni. A lakhatóság időtartama és a területi kiterjedés az élőhely két olyan tulajdonsága (források elérhetősége térben és időben), ami egy élőlény szempontjából meghatározza a „kedvezőséget” [24]. Az időbeni alkalmasságot tekintve az élőhelyek állandók,szezonálisak(ciklikusak),kiszámíthatatlanok és időlegesek(efemer) lehetnek. A térbeli rendelkezésre állás szempontjából az élőhely folyamatos vagy összefüggő,foltokból álló vagy elszigetelt(izolált) lehet (17. ábra).

17. ábra - A világ az élőlény szemszögéből, azaz mihez kell alkalmazkodni? A) Az élőhely fajtái a lakhatóság időbeli változásai szerint, T – generációs idő, L – az élet szempontjából alkalmatlan időszak hossza, H – az élet szempontjából alkalmas időszak hossza, B) az élőhely fajtái a lakhatóság térbeli jellemzői szerint, V – az átlagos otthonterület nagysága, M – az átlagos vándorlás területi nagysága, U – az életre alkalmas területeket elválasztó alkalmatlan területek kiterjedése

kepek/17.png


A faj életben maradási görbéjének alakja és szaporodási képessége sokat elárul az alkalmazkodási módjáról és létszámának szabályozásáról (18. ábra).

18. ábra - Az egyes korcsoportokban született egyedekből a még élők számát logaritmikus léptékben ábrázolva a túlélési görbe (túlélési program) rajzolható meg

kepek/18.png


I. típus: azokra a fajokra jellemző, amelyek elhullása az élet kezdetén és később a kifejlett kor jelentős hányadában is kisebb. A halálozás nagy része az idős korra esik (fejlett országok lakossága).

II. típus: az elhullások az egyes életkorokban közel azonos arányúak (legtöbb énekesmadár).

III. típus: az elhullások az élet kezdetén nagyarányúak. Az ilyen fajok sok utódot hoznak létre, amelyekről azonban nem vagy csak rövid ideig gondoskodnak (halak, kétéltűek, sok kisemlős).

IV. típus: a nagytestű fajoknál is, az élet kezdetén az elhullások valamelyest nagyobb arányúak, mint az I. típus jelzi. Az újszülött és fiatalkori elhullásokat követően azonban egészen az öregedés kezdetéig alacsonyak a veszteségek. Ekkortól a túlélők aránya rohamosan csökken (nagytestű emlősök).

Az I. típusú túlélési görbével jellemezhető fajok (18. ábra) általában kis szaporulattal jellemezhetők, az utódokat gondozzák, ezért azok túlélési esélyei jók; ilyen életstratégia jellemző a legtöbb nagytestű emlősre. Az olyan fajok, amelyek a III. típusú görbével jellemezhetők, rendszerint nagyszámú utódot hoznak létre, amelyekről nem gondoskodnak, és nagy többségük még jóval az ivarérettség elérése előtt elpusztul; ilyen a legtöbb növény, a gerinctelenek, a halak és a kétéltűek. A II. típusú görbe az élet során egyenletes veszteségeket tükröz, és az énekesmadarak között gyakori.

A környezet jellegétől, tér- és időbeli állandóságától függően az egyes fajokban a törzsfejlődés során olyan életstratégia alakult ki, ami az alkalmazkodást és így a fennmaradást szolgálja. A táplálékláncban magasabb szinten lévő vagy kevés hatékony ellenséggel rendelkező, nagyobb testű és/vagy többé-kevésbé stabil környezetet elfoglaló fajok sok energiát fordíthatnak a szaporodásra és az utódokról való gondoskodásra. Nagy állománysűrűséget érhetnek el, és a fajon belüli (intraspecifikus) kapcsolatok szerepe is fontos lehet életükben. Környezetük forrásait fajtársaikkal szemben védik (territorialitás) vagy ha több, hasonló faj él együtt, a versengés csökkentésére a forrásokat finoman felosztják (niche-szegregáció) egymás között. Az ilyen fajok rendszerint hosszú életűek, ivarérésüket lassan érik el, és életük során többször is szaporodnak. Mivel állományuk rendszerint a környezet eltartóképessége (K) körüli szinten alakul, e fajokat K-stratégistáknak vagy K-szelektáltaknak nevezik [117]. A magas növekedési ráta (r) az ilyen fajok számára nem előnyös.

A vadfajok közül a bölény, az elefántok, a szarvasfélék zöme, a medvék, a farkas, a sasok, a sólymok, a baglyok tekinthetők ilyennek [10, 182, 209]. Ebben a csoportban számtalan faj természetesen kis állománysűrűsége és alacsony szaporodóképessége miatt veszélyeztetett vagy a kihalás fenyegeti.

Az előbbiekkel szemben állnak a rendszeresen megzavart, bizonytalan és kiszámíthatatlan környezetben élő, ahhoz alkalmazkodott fajok. Az ilyen élőhelyek kezdetben lakatlanok, és az itt található forrásokat pionírfajok hasznosítják. Számukra az alkalmazkodásban az új élőhelyek gyors felfedezése jelent előnyt. Intenzív szaporodásuk révén a forrásokat (táplálék, búvóhely) még azt megelőzően kihasználhatják, hogy versenytársaik megjelennének. Végül az élőhely kimerülésekor gyorsan szétszóródnak, hogy új, alkalmas élőhelyeket találjanak.

Ezeknek a fajoknak nagy a növekedési rátája (r), ezért r-stratégistáknak,r-szelekciós fajoknak nevezik őket. Fejlődésük általában gyors, kisméretűek, így a felhasznált anyag és energia nagy részben a szaporodásra fordítható. A versenytársak elkerülése vagy a fajtársakkal való konfliktusok minimalizálása kevésbé előnyös, mint a vetélytársaknál nagyobb szaporaság. Többször vagy folyamatosan, esetleg csak egyszer, de akkor rengeteg utóddal szaporodnak.

Ilyenek a házi egér, a pockok, a lemmingek, egyes nyúlfajok, a házi veréb, a seregély, amelyek közül számos állományrobbanásairól, gradációiról és állományciklusairól ismert. Ide tartoznak a legközismertebb erdei és mezőgazdasági kártevők is.

A valóságban az r- és K-stratégia elkülönülése nem ennyire éles, a szélsőségek közötti átmenet a jellemző. Csak kevés faj van, ami megfelelő környezetben nem kerül K-szelekció hatása alá, s a tisztán r-stratégia is nagy kockázattal jár, az ilyen fajok állományai a kihalás szélén hazardíroznak.

Az életstratégia meghatározza a vadgazdálkodás lehetőségeit is: a mezei nyúl, fácán, fogoly esetében hiába nagy a megszülető utódok száma és esetleg jó a felnevelés, évről évre jelentős állományingadozásokkal kell számolni. Az apróvad dinamikájában a környezeti tényezők rövid távú hatásainak tulajdonítható elhullások szerepe óriási. Nagyvadfajaink környezetük maximális kihasználására és túlnépesítésére hajlamosak, környezetük változásaihoz jól alkalmazkodnak, és a sűrűségfüggés szerepe nagy. E fajokra általában az állományok és az állományváltozási folyamatok stabilitása és a viszonylag kis ingadozások jellemzők.