Ugrás a tartalomhoz

Vadbiológia

Csányi Sándor

Mezőgazda Kiadó

9. fejezet - Táplálkozás és táplálkozási kapcsolatok

9. fejezet - Táplálkozás és táplálkozási kapcsolatok

Táplálékok és a táplálék összetevőinek jelentősége

A földi élet energiáját a Nap sugárzása biztosítja. Ezt az energiát a klorofillt tartalmazó növények hasznosítják a fotoszintézis során, amikor a szervetlen anyagokból szerves anyagokat állítanak elő. A növények e tevékenységük eredményeként az ökoszisztémák termelő (producens) szervezetei, az általuk megkötött energia és létrehozott növényi szerves anyag (fitomassza) szolgál a növényevők táplálékául.

Az életközösségekben a legfontosabb fajok közötti kapcsolatok a táplálkozáshoz kapcsolódnak. Az együtt élő fajok egyedei táplálkozásuk révén hozzák forgalomba, teszik mások számára hozzáférhetővé a növények által termelt szerves anyagot.

Az állatoknak az életben maradáshoz és a szaporodáshoz nélkülözhetetlen, hogy megfelelő táplálékhoz juthassanak. A megfelelő vízellátottságú helyeken a táplálék és a fedettség a két legfontosabb tényező, ami meghatározza az előforduló állatok faj- és egyedszámát. Az evolúció egyik fontos hajtóereje az energia, valamint a tápanyagok megszerzése és felhasználása. Az energia megszerzésében és hasznosításában a környezetükhöz legjobban alkalmazkodott állatok lehetnek a legsikeresebbek [38].

Egy-egy vadfaj élőhelyének többnyire az elérhető táplálék mennyisége és minősége a legfontosabb jellemzője. A táplálékellátottság tükröződik a vadállomány állapotában, és a vadgazdálkodás céljait is lehet ilyen összefüggésben értékelni [270]:

  • Csökkenő vagy kis állomány esetében, ahol a kezelés célja a vadvédelem, felmerülhet a kérdés, hogy elegendő-e az adott táplálék az állomány fennmaradásához, és a védelem nem tehető-e eredményesebbé a táplálékkészlet befolyásolásával? A fogolyállományok csökkenésének oka, hogy a csibék a kikelést követő tíz napban nem jutnak elegendő rovarhoz, amelyek az állati fehérje fő forrásai. A szükséges rovartáplálék vegyszerezetlen táblaszegélyek létesítésével biztosítható, és így a fogolyszaporulat jelentősen növelhető [108, 244].

  • Vadászható fajoknál a tartamos hasznosítás feltételeit szintén lehet a táplálékkészlet befolyásolásával alakítani. Ilyen lehetőség annak a felmérése, hogy adott faj igényei alapján milyen táplálékellátásra van szükség meghatározott hozam fenntartásához. Az őz táplálkozásbiológiájának és az adott terület táplálékkínálatának ismeretében kialakítható az élőhelyfejlesztés és a vadtakarmányozás olyan rendszere, amely az őz igényeit figyelembe veszi [22, 115, 197, 200, 223].

  • A túl nagy létszámú vagy a környezetükben károkat okozó vadfajok szabályozása(kontroll) szintén felveti a táplálék mennyiségének, minőségének vagy elérhetőségének befolyásolását. Ilyenkor a megoldásra vonatkozó kérdés megfogalmazható úgy is, hogy a táplálkozási feltételek megváltoztatásával lehet-e hatékonyabban szabályozni a vadkárok alakulását. A vadkárok csökkentésének [249] és a vad-gépjármű ütközések [232] elkerülésének is módszere lehet a szarvasfélék és a vaddisznó elterelő etetése. Ilyenkor a veszélyeztetett helyektől távol létesítenek szórókat vagy etetőket, amikkel a vadat egyenletesebben lehet a területen elosztani, illetve távol tartható az olyan részektől, amelyek kárérzékenyek.

A táplálék összetevői határozzák meg, hogy egy vadfaj számára az elfogyasztott növények vagy állatok mennyire értékesek. A táplálékban található energia az anyagcsere-folyamatok üzemanyaga, a táplálékalkotók pedig a test növekedését és a szervezet működésének fenntartását teszik lehetővé.

A táplálékokban raktározott energia a tápanyagot alkotó molekulák lebontásakor szabadul fel. Az energia egy része hővé alakul, amit a madarak és emlősök állandó testhőmérsékletük fenntartására használnak fel. A többi energia az izmok működése során mozgási energiává alakul, valamint különböző, sejt szintű folyamatokban használódik fel. A táplálékalkotók energiatartalma és így értéke is változatos (5. táblázat).

5. táblázat. Különböző táplálékalkotók hozzávetőleges energiatartalma

A szénhidrátok közé tartoznak a különböző szénhidrogének, mint a cellulóz, a keményítők és a cukrok. Az egyszerű cukrok az emésztőrendszerben könnyen hasznosíthatók, és így az energia gyors forrásai lehetnek. A nagy molekulájú szénhidrátok, mint a cellulóz (növényi sejtfal anyaga) és a lignin (a fákat alkotó fás anyag) igen sok energiát tartalmaznak, de ehhez a legtöbb állat nem tud hozzáférni, mert nem képes az emésztésükre. A vadfajok közül csak a nyulak és a hódok rendelkeznek olyan emésztőrendszerrel és abban élő mikrobákkal, amelyek képesek a fás anyagok lebontására, és így az abban lévő energiát hasznosítani tudják [38, 255].

A szénhidrátok (zsírok és olajok) különböző lánchosszúságú, szén- és hidrogénatomokból álló molekulák. A zsírok mintegy kétszer annyi energiát tartalmaznak, mint a szénhidrátok, de az emésztőrendszer ezt az energiát csak lassabban képes felszabadítani. A test különböző zsírtartalékai az állatok természetes energiaraktárai. A zsírok lebontását a májban előállított és az epehólyagban tárolt epeváladék a vékonybélben végzi. Az őznek nincs epehólyagja, az epét kis mennyiségben, folyamatosan választja ki a vékonybélbe. De ez esetében elegendő is, mivel a levelek és hajtások kevés zsírt tartalmaznak. A zsírok igen nagy mennyiségben fordulhatnak elő termésekben és magvakban (pl. kukorica, borsó, mogyoró stb. [255]).

A fehérjék a szénen, a hidrogénen és az oxigénen kívül a mintegy 25-féle aminosavban nitrogént is tartalmaznak. A fehérjék energetikai szempontból a szénhidrátokkal egyenértékűek, de igazi jelentőségüket aminosav- és nukleinsav-tartalmuk adja. A nukleinsavak a sejtek szaporodásában és az enzimek szintézisében betöltött szerepük miatt fontosak [255]. A ragadozók táplálékainak anyagösszetétele igényeikhez képest meglehetősen kiegyensúlyozott. A növényevők táplálékai egyes táplálékalkotókban hiányosak lehetnek. A levelek és hajtások rendszerint kevés fehérjét tartalmaznak, a termésekben (magvak, borsók és babtermések) több a fehérje. A pillangósok (herefélék, lucerna, borsó) a légköri nitrogént megkötő szimbiontákkal rendelkeznek, és ezért rendszerint jó nitrogénforrásai a növényevőknek. A növényi táplálékok fehérjében jobbára szegények, ezért a növényevők táplálékainak minősítésére a fehérjetartalom jól megfelel [309].

Az együregű gyomrú állatok tíz nélkülözhetetlen(esszencális)aminosavat igényelnek. Ezeket saját maguk nem tudják felépíteni, és ezért a táplálékokból kell megszerezniük. Nem esszenciális aminosavak azok, amiket az állatok maguk is tudnak szintetizálni. A kérődzők és más, a mikroorganizmusokkal szimbiózisban élő fajok a mikrobák által fermentált fehérjéket hasznosítják, és így az esszenciális aminosavak száma esetükben kisebb lehet. Habár az aminosavak nitrogéntartalma némileg változik (8–18%), átlagosan 16% értékkel lehet számolni. A táplálékok nyersfehérje-tartalmát a vizsgálatok során a nyers fehérje = 6,25 × (N-tartalom) összefüggéssel becslik (100%/16% = 6,25).

A növényi tápanyagok nyersfehérje- és rosttartalma között rendszerint fordított kapcsolat mutatható ki. Ennek oka, hogy a rostok jelentős része emészthetetlen lignin, ami miatt a rosttartalom az emészthetőség jelzőjének (index) is tekinthető. Levelekben és hajtásokban a rost- és az energiatartalom között is kimutatható hasonló tendencia, de pl. a magvak energiatartalma sokszor magas, miközben fehérjetartalmuk egészen alacsony is lehet [255].

A vitaminok általában bonyolult molekulák, amik az állati szervezetben enzimekként működnek. Jellemzőjük, hogy kis mennyiségben szükségesek, de nagyon fontos hatásuk van a szervezet egészséges működése szempontjából. A vitaminok hiánya az egyed és az állomány szintjén is csökkentheti a növekedési képességet és az életerőt. Természetes viszonyok között a vitaminellátottság legtöbbször megfelelő. Egyes állatcsoportok, pl. a nyúlalakúak (Lagomorpha) a vitaminokat az emésztőrendszerükben élő baktériumokból szerzik meg [38, 270].

Az ásványi anyagokat a testben való előfordulási arányaik alapján makroelemek(macronutriens) és mikroelemek(micronutriens) csoportjába sorolják. Az ásványi anyagok a testanyagok mintegy 5%-át alkotják. A makroelemek körébe tartozik a nátrium, a kálium, a foszfor, a kalcium, a magnézium és a kén. A kalcium és a foszfor lényeges a csontok és a tojáshéj képződésében, a szarvasféléknél az agancs növesztésében. Más makroelemekre a véralvadás, az izomfunkciók, a tejtermelés egészséges működéséhez van szükség. A mikroelemek az állati szervezetben alig mérhető mennyiségben fordulnak elő, a test 0,01%-át teszik ki. Egyesek szerepe jól ismert, másoké azonban kevéssé. A vas a hemoglobin nélkülözhetetlen alkotója, és a vérben az oxigén szállításában vesz részt [270].

Víz. A madarak és az emlősök testének víztartalma a testtömeggel közel egyenes arányban változik (W0.98). A vadfajok vízhez három formában juthatnak:

  • a környezetükben található szabad víz ivása,

  • a táplálékok szöveteiben található víz (vegetációsvagy szöveti víz) felvétele a takarmányok elfogyasztásával,

  • anyagcserevíz (metabolikus víz) formájában, ami a szerves vegyületek elégetésekor keletkezik.

Sok szöveti víz található a húsban (72%), a lédús növényekben, gumókban és gyökerekben, ezért a ragadozók viszonylag keveset vagy ritkán isznak. Szintén ritkán iszik a nyársas antilop (Oryx gazella), amely húsos leveleket eszik, és gumókat kapar ki a sivatag homokjából. Az állatok a legtöbb anyagcserevízhez a fehérjék lebontása által juthatnak, mivel ezek kezdeti víztartalma is magas. A zsírok elégetésekor egységnyi zsír tömegére vonatkoztatva 107% a keletkező víz súlya, de mivel a zsírok kevés vizet tartalmaznak, ezért az összes keletkező víz kevesebb, mint a fehérjéknél [255].

A szöveti és az anyagcserevíz hasznosítása miatt a tényleges vízigény és a vízforgalom az ivóvíz fogyasztása alapján alulbecsült, ezért hidrogénizotóppal (deutérium és trícium) jelölt vizet használnak a vízforgalom megbízhatóbb mérésére. A vizsgálat során először ismert koncentrációjú izotópos vizet juttatnak az állat véráramába, majd annak a szervezetből való kiürülését követik nyomon ismételt vérvételekkel. Az izotópszint csökkenése alapján becsülni lehet a tényleges vízforgalmat, illetve vízigényt [168, 221].

A vadfajoknak evolúciójuk során alkalmazkodniuk kellett a táplálékok mennyiségi és minőségi változásaihoz. Mérsékelt övi körülmények között ilyenek a rendszeresen ismétlődő évszakos események [195, 197, 198, 199, 201, 203]. Tavasszal a növényzet növekedésnek indul, aminek eredményeként a táplálékkészlet mennyisége növekszik, a fiatal növényi részek 15–20% fehérjét is tartalmazhatnak. Az idő előrehaladtával a növények rosttartalma emelkedik, és az idős növények fehérjetartalma akár 2–3%-ra is csökkenhet. Az évszakokhoz való alkalmazkodás következménye, hogy a szaporodási időszak szorosan kapcsolódik ahhoz az évszakhoz, amikor az elérhető táplálék mennyisége és minősége a legmegfelelőbb, mivel ilyenkor a legnagyobb az energia és a fehérje iránti igény. A patások ellési időszaka, az utódok születése tavaszra és kora nyárra, a szoptatás pedig a növényzet legnagyobb növekedésének idejére esik. A madarak költési időszaka szintén a legnagyobb táplálékkínálat idején van. Hasonló, de a csökkenő táplálkozási lehetőségekhez való alkalmazkodás, hogy a növényevőknek ősszel csökken az étvágya és táplálékfelvétele, valamint mozgása, amivel energiafelhasználásukat (és ezen keresztül táplálékigényüket) is csökkentik [115, 197, 198, 201, 203].

Elsősorban a kétszikű növények jellemzője az ún. másodlagos növényi anyagcsere-vegyületek termelése, amelyek célja a növényevők elriasztása. Hatásukra legtöbbször a növények ízletessége vagy a tápanyagok kinyerhetősége változik meg. Idetartoznak a terpének (keserű vagy illó anyagok, pl. kámfor, citrusok), amelyek a bendő mikrobáinak működését gátolják (inhibitálják). Az oldékony fenolvegyületek (hidrolizálható és kondenzált tanninok) a fehérjéket kötik meg, és ezáltal emészthetetlenné teszik őket. A tannintartalom bizonyíthatóan növekszik a rágás hatására, és emelkedése a nyúl- és szarvasfélék esetében is csökkenti a növények fogyasztását. Szintén idetartoznak az alkaloidák, amelyek inkább mérgező hatásúak (pl. nikotin, morfin, atropin) és kevésbé jellemző rájuk az emésztés gátlása [220, 255, 256, 266, 267].