Ugrás a tartalomhoz

Bevezetés a neuropszichológiába

János, Kállai, István, Bende, Kázmér, Karádi, Mihály, Racsmány (2008)

Medicina Könyvkiadó Zrt.

A mai neuropszichológia megalapozói

A mai neuropszichológia megalapozói

Paul Broca (1824–1880) 1861-ben egy agytumorban meghalt páciense agyának boncolásakor szerzett tapasztalatai alapján leírja a nevezetes Broca-áreát, amelyet ma is beszédlokalizációs központnak tekintünk. VlagyimirBetz orosz anatómus 1874-ben publikálja az agyi motoros központokban felismert piramidális sejtek leírását (ma is mint Betz-féle óriás piramis sejteket említi az anatómia). Az 1870-es években Wilhelm Wundt Lipcsében, valamint William James az Egyesült Államokban megalapítja az első kísérleti pszichológiai kutatólaboratóriumokat, amelyek pszichofizikával, érzékeléssel, észleléssel és a tudattal foglalkoztak, követőik és tanítványaik pedig a pszichológia szinte minden ágában fontos megfigyeléseket tettek. CarlWernicke német orvos (1848–1905) leírja a Broca-féle szindróma „ellentétét”, azaz a szenzoros afáziát. JohnHughlings Jackson (1835–1911) határozottan állást foglal a lokalizacionisták ellen, és amellett érvel, hogy olyan komplex szervben, mint az emberi agy, a funkciók lokalizációja csak erős megszorításokkal lehet érvényes.

J. B. Charcot (1825–1893) Franciaországban az agy egyes részeinek összeköttetéseit és funkcióit elemezve diagramokat – a mai ideghálózatok elméleti és gyakorlati alapját megalapozva – vázol fel a beszéd, az érzékelés és mozgásszabályozás zavarainak értelmezéséhez. Nevezetes arról is, hogy ösztönzésére kezd el foglalkozni Freud az ún. „pszichés trauma” kutatásával.

Sigmund Freud (1856–1939) neurológusként Charcot tanítványa. Még pszichoanalitikus elméletének kidolgozása előtt kompetens neuropszichológusnak bizonyul, 1891-ben monográfiát publikál az afáziáról. Ebben élesen kritizálja Wernicke és a többi „diagram-gyáros” munkásságát és a lokalizáció-ellenes táborhoz csatlakozik. E korai monográfiájában a szójelentéssel (sze-mantikával) foglalkozik, és sok tekintetben a modern „transcoding” modellekkel rokon elképzeléseket fogalmaz meg. Sajnálatos, hogy későbbi pszichoanalitikus elmélete és gyakorlata messze elkanyarodott a neuropszichológiai elméletek és gyakorlat fő áramától; ígéretes és izgalmas az, hogy a modern pszichoanalízis egyre több követője veszi fel az elejtett szálat, és lépéseket tesz a neuropszichológia és az idegtudományok felé is.

A neuroanatómia és neurofiziológia úttörői közül kihagyhatatlan a ma is közismert és még mindig jól használható megfigyeléseket és elveket leíró Sherrington, Brodmann, Cushing, Monakow, Head, Cannon, Lashley, Moniz, Penfield és Hebb, Mountcastle, Hubel, Wiesel és még sok ma is élő kutató, anatómus, neurofiziológus, pszichológus, neurológus, pszichiáter, agysebész és biokémikus. Munkásságukat a modern neuropszichológiai leírások és tanulmányok számtalanszor említik, nézeteik és az általuk leírt tények könyvünkben is fontos referenciák. Hervadhatatlan érdemeiket méltánytalan lenne rövidítve összefoglalni –, ez egy másik, még a jövőben elkészülő neuropszichológia-történeti könyv tetemes részét tenné ki. Bárki tanulmányozza a neuropszichológiát, csak tisztelettel adózhat elődeink személyes küzdelmekben bővelkedő munkásságának. Felfedezéseik részleteinek ismertetése túlmutat a bevezető terjedelmi lehetőségein. Az olvasó figyelmébe ajánljuk a referenciaként felsorolt irodalmakat.