Ugrás a tartalomhoz

Az orvosi élettan tankönyve

Attila, Fonyó (2011)

Medicina Könyvkiadó Zrt.

40.fejezet - Az emocionális reakciók központi idegrendszeri szervezése

40.fejezet - Az emocionális reakciók központi idegrendszeri szervezése

A környezethez való alkalmazkodásban kitüntetett szerepe van egyes kéreg alatti struktúráknak: ez először akkor vált világossá, amikor kiderült, hogy a hypothalamus egyes területeinek, valamint az amygdala egyes magcsoportjainak elektromos ingerlésével integrált szomatomotoros és autonóm válaszokválthatók ki. Normálisan ezek működését a felsőbb szintekhez befutó ingerületek kapcsolják be és ki, az elektromos ingerlés ezektől függetleníti az alsóbb szintek tevékenységét. A különböző szintek sérülései az adaptációs, emocionális és viselkedési reakciók zavaraihoz vezetnek, pl. indokolatlan dühkitörésekhez, félelmi és szorongásos állapotokhoz.

A készenléti („vész”-) reakció (Cannon „fight or flight” reakciója)

Mindennapi, stresszmentes körülmények között az autonóm idegrendszer a pillanatnyi szükségletnek megfelelően szelektív módon szabályozza az egyes szervek és szervrendszerek (cardiorespiratoricus rendszer, tápcsatorna, kiválasztó szervek) működését. Szemben a szimpatikus idegi aktivitás nyugalmi körülmények között érvényesülő szelektív megoszlásával, fenyegető vagy már bekövetkezett veszély, vagy maximális erőkifejtés általánosult szimpatikus idegrendszeri aktivitást von maga után. Ez az aktiválás együtt jár a mellékvesevelő masszív katecholaminelválasztásával (sympathoadrenalis aktiválás). A szimpatikus idegrendszer általánosult aktiválását első ízben Walter B. Cannon írta le és elemezte, aki erre a szervezeti válaszra a készenléti reakció (emergency reaction), ill. „harc vagy menekülés reakciója” (fight or flight reaction) szemléletes kifejezést alkalmazta (a magyar nyelvű szakirodalomban egy időben a „vészreakció” kifejezés honosodott meg). Cannon kifejezésében valószínűleg az alliteráció szépsége is szerepet játszott, de a rövid elnevezés egyszerűen és pontosan írja le a szituációt, amelyben az állat vagy harcol az ellenséggel, vagy megkísérli a menekülést a ragadozó elől. Mind a harc, mind a menekülés autonóm idegrendszeri következményei nagyon hasonlóak, a magatartási válasz azonban élesen különbözik.

Állatokban az általánosult szimpatikus idegrendszeri aktiválódásnak számos szembetűnő külső jele van. Macskákban a pupillák maximálisan tágultak, feltűnő a szőrzet felborzolása (piloerectio). Az általánosult szimpatikus idegrendszeri aktiválódás csak egy részét képezi a teljes idegrendszeri válaszreakciónak, amelynek a magatartási változás is része. Így jellegzetesen változik a szomatomotoros aktivitás: a macska védekező testtartást vesz fel, hátát begörbíti, az állat köp, megközelítéésre harapó vagy mellső végtagjával karmoló mozdulatokat végez.

Az általánosult szimpatikus idegrendszeri aktiválást és a hozzá társuló magatartási változásokat mind emberben, mind a különböző emlősfajokban fenyegető vagy bekövetkezett esemény (sérülés, vérvesztés, fájdalom) vagy környezet (emberben extrém hideg) váltja ki (a különböző emlősfajokban rendkívül változatos, hogy az állat mit érzékel lehetséges veszélynek). Emberben a fenyegető veszélyre való gondolás, pszichés „stresszhelyzet” vagy szóbeli konfliktus mind létrehozhat általánosult szimpatikus idegrendszeri aktiválódást, annak minden látható és mérhető következményével.

A hypothalamus elektromos ingerlésével kiváltható válaszok

Az elektromos ingerlési technika bevezetése tette először nyilvánvalóvá a szimpatikus idegrendszeri aktivitás hypothalamicus kontrolljának létezését. A lateralis és a hátsó hypothalamus területén lévő egyes areák („magok”) elektromos ingerlése fokozott szívfrekvenciával, vérnyomás-emelkedéssel és piloerectióval járt. Nem narkotizált, szabadon mozgó állatokban, krónikusan beépített elektródok segítségével végzett ingerlés olyan kombinált válaszokat eredményezett, amelyek utánozták a „harc vagy menekülés” válaszreakciót, bár az állatot semmilyen fenyegetés nem érte. Az ingerlés autonóm idegrendszeri válaszokat, ezen belül általánosult szimpatikus idegrendszeri aktiválást [szívfrekvencia-fokozódás, vérnyomás-emelkedés, mydriasis (pupillatágulat), piloerectio, a lábujjak verejtékezése], a légzés jellemző változását és viselkedési változásokat (agresszió, karmolás, macskákon hátgörbítés, harapási és támadási kísérletek) eredményezett. Ezek a válaszok jellegzetesek a „harcreakció”-ra. Ugyanezen area tartós ingerlésekor a reakció átváltott a „menekülési reakció”-ra. (A kísérleti macska pontosan olyan benyomást keltett, mint amit egy kutya megjelenése vált ki.) A hypothalamus ingerlésének megszakításakor a viselkedési válasz azonnal megszűnt.

Az ingerlésre bekövetkező viselkedési változásokban nem szimpatikus idegrendszeri autonóm összetevők is megjelennek, így székelés, vizelés; mindezek akkor is megfigyelhetők, ha az állatot természetes környezetében valamilyen veszély fenyegeti.

A hypothalamusingerlés következményei megmutatták, hogy a hypothalamus szintjén autonóm idegrendszeri és viselkedési reakciók integrálódnak. A hypothalamus struktúrái azonban csak „kilépési kapu” gyanánt szolgálnak a komplex válaszreakciók végrehajtásában; a reakciók sorozatát a központi idegrendszer magasabb szintjei indítják vagy akadályozzák meg. Ha a hypothalamust sebészi beavatkozással elválasztják a suprahypothalamicus struktúráktól (decorticatio) a műtéten átesett állatok a közelítésre – még ha az kedveskedés is – inadekvát támadási reakciókkal, harapással, piloerectióval, a lábujjak verejtékezésével, vérnyomás-emelkedéssel és szívfrekvencia-szaporulattal reagálnak. [A decorticatiót követő magatartásváltozást eredetileg „áldüh” (sham-rage) néven ismerték, az elnevezés azonban megtévesztő, a dühreakció valódi, a támadás szándékos, meghatározott személy ellen irányul.]

A mellékvese velőállományának szerepe a készenléti reakciókban

A mellékvese velőállományaszimpatikus idegrendszeri eredetű chromaffin sejtekből áll. A bennük található granulumok – egyéb összetevők mellett – katecholaminhormonokat, adrenalint és noradrenalint tartalmaznak. A vérplazma adrenalintartalma kizárólag a mellékvesevelőből származik. A noradrenalin csak kisebb mértékben a mellékvesevelő szekrétuma, nagyobb hányada a szimpatikus postganglionaris axonokból felszabadult neurotranszmitter, ami a felszabadulás helyén a kapillárisok felé diffundált (és így elkerülte az idegvégződésekbe való visszavételt). Emberben a vérplazma noradrenalinkoncentrációja magasabb, mint az adrenaliné.

Emberben a készenléti reakció során a szimpatikus postganglionaris axonokból felszabaduló noradrenalin hatásait a mellékvesevelőből felszabaduló adrenalin egészíti ki.

Cardiovascularis hatások:

  • A szív frekvenciája (pulzusszám) és az összehúzódások ereje mindkét katecholamin pozitív chronotrop, dromotrop és inotrop hatása következében fokozódik (β1-receptorok).

  • A vascularis válasz szelektív, és az összesített hatás az aktiválódás mértékétől függ. Mérsékelt aktiválódásnál a noradrenalin vasoconstrictor hatását (α1-receptorok) ellensúlyozza az izmokban az adrenalin vasodilatator hatása (β2-receptorok), és a teljes perifériás ellenállás (TPR) nem változik lényegesen. Ha az aktiválódás a maximális szinthez közelít, a katecholaminok vasoconstrictor hatása meghaladja a vasodilatator hatást, így a TPR emelkedik.

Anyagcserehatások:

  • A hyperglykaemia a májban folyó fokozott glikogenolízis és glukoneogenezis következménye (valószínűleg mind α1-, mind β2-receptorok szerepelnek a válaszban, a hatásban fajkülönbség érvényesül).

  • A hyperglykaemia nem okoz inzulinfelszabadulást, minthogy az adrenalin α2-receptorokon keresztül gátolja a pancreas β-sejtjeinek inzulinelválasztását (l. a 23. fejezetet).

  • A zsírszövetben fokozódik a lipolízis (β3-receptorok), a vér szabadzsírsav és glicerinkoncentrációja emelkedik.

Egyéb hatások:

  • A tápcsatorna motoros működése leáll. A szekréciós működések közül néhány, így a gyomor sósavelválasztása fokozódhat (klinikailag jelentős tény).

  • Bronchodilatatio lép fel (β2-receptorok), a légutak áramlási elenállása csökken.

  • A szemben a pupillatágító izom (musculus dilatator pupillae) összehúzódik (α1-receptorok), a pupillák tágulnak (mydriasis).

  • A bőrben, főként a szőrzettel bíró emlősökben, de emberben is, piloerectio jön létre (α1-receptorok).

Az amygdala szerepe az emocionális reakciókban

A külső környezet változásai a tapasztalatoktól függően váltanak ki emocionális válaszokat, amelyeknek viselkedési és autonóm összetevői vannak. Azok a sejtcsoportok, amelyeken keresztül a külvilágból származó ingerek viselkedési és autonóm reakciókat (félelem, szorongás) váltanak ki, az amygdalában helyezkednek el.

A félelmi válasz

A „félelem”, „szorongás”, „aggódás” a humán pszichológia fogalmai. Ennek ellenére jogosult a fogalmakat a kísérleti pszichológiában és a neurofiziológiában is használni: egyes kellemetlen vagy fájdalmas ingerek mind emberekben, mind állatokban hasonló viselkedési (szomatomotoros), továbbá azonos autonóm (cardiovascularis, légzési stb.) válaszokat váltanak ki.

Kísérleti állatokban az elhárítást kiváltó, averzív ingereket – pl. a talpon alkalmazott fájdalmas elektromos áramütést – követően jól meghatározott autonóm, endokrin és szomatomotoros válaszreakciók lépnek fel. Az autonóm reakciók körében a szívfrekvencia fokozódik, az artériás vérnyomás emelkedik, a légzési frekvencia megnő (tachypnoe), a nyálszekréció csökken. Fokozódik a katecholamin-, az ACTH- és a glukokortikoidszekréció. Az állat láthatóan riadt, aggódva pásztázza környezetét, minden megkezdett aktivitását abbahagyja (a pszichológia terminológiájával „megdermed”, a jelenség angol neve freezing). Automatikus állkapocsmozgások lépnek fel, gyakran vizelés és székelés következik be. (Hasonló állapotokban emberben vizelési inger és/vagy hasmenés jelentkezik.) Mindezek a válaszok az amygdala egyes magcsoportjaiban szerveződnek, azok elektromos ingerlésére megjelennek a félelmi reakciót jellemző autonóm és magatartási változások. A félelmi reakció és az amygdala közvetlen elektromos ingerlésére bekövetkező válasz tüneteit a 40-1. táblázatban hasonlítjuk össze.

A félelmi reakciót kiváltó szenzoros (afferens) ingerületek részben a thalamuson keresztül közvetlenül, részben az agykérgen keresztül érik el az amygdalát. Az autonóm reakciókat kiváltó efferensek részben a lateralis hypothalamus, részben az agytörzs felé futnak – a hypothalamus szervezi a reakciót. Az amygdala vissza is jelzi az agykéreghez a félelmet kiváltó helyzetet és a bekövetkezett „készenléti állapot”-ot.

Az amygdala szerepét nemcsak kísérletes ingerlése bizonyítja. Egyes amygdalán belüli struktúrák sértése után – különböző fajokban eltérő mértékben – a félelmi reakcióegyüttes mérséklődik, vagy teljesen meg is szűnik.

10.13. táblázat - 40-1. táblázat. Az amygdala elektromos ingerlését követő reakciók és megnyilvánulásuk félelmi állapotban. M. Davis (1992): The role of the amygdala in fear and anxiety. Annu. Rev. Neurosci. 15. 356. nyomán

Az amygdalaingerlésre bekövetkező válasz

Félelmi állapot

Szimpatikus idegrendszer aktiválódása

Tachycardia,

vérmyomás-emelkedés,

pupillatágulat

Paraszimpatikus idegrendszer aktiválódása

Gyomor-bél csatorna fekélyek,

vizelés, székelés

Légzésfokozódás

Lihegés

Központi idegrendszeri dopaminerg, noradrenerg és kolinerg pályák aktiválódása

Ébresztési reakció,

EEG-deszinkronizálódás

Folyamatban lévő aktivitások megszűnése

Viselkedési „dermedés”,

szociális izolálódás

Száj- és állkapocsmozgások,

arcizmok mozgása

Félelmet sugárzó arckifejezés

ACTH-szekréció

Stresszválasz,

glukokortikoidszekréció


Az amygdala szerepe a memória kialakulásában

Az emocionális jelentőségű események, akár pozitív, akár negatív színezetűek, egyéb ingerekhez képest könnyen és tartósan rögzülnek az emlékezetben (a memória kialakulását a 42. fejezetben tárgyaljuk). A rögzítésben a basolateralis amygdalának van szerepe: sérülését követően az emocionális színezetű események különleges státusa megszűnik, továbbá képalkotó eljárásokkal (PET, fMRI) készült vizsgálatokkal emberen ki lehetett mutatni az amygdala részvételét a folyamatban.

Az agy „jutalmazási” (reward) rendszere

Egyes fiziológiai ténykedések, mint az evés, szexuális aktivitás „jutalmazott működések”, örömöt, gyönyört okoznak (eufória): mind az állatok, mind az emberek törekednek az örömöt okozó ingerek megismétlődésére. Először beültetett agyi elektródokkal rendelkező, szabadon mozgó állatokban (laboratóriumi patkány), öningerléses módszerrel végzett kísérletekben(az állatok maguk kapcsolhatták az elektromos áramimpulzusokkal működő ingerlőberendezést) mutatták ki, hogy meghatározott elektródlokalizációk esetében a kísérleti állatok szinte folyamatosan ingerelték magukat, mintegy ingerlésfüggő állapotba kerültek. Az ingerlés iránti késztetés olyan erős volt, hogy az állatok még a táplálkozást is elmulasztották. Azokat az agyi struktúrákat, amelyek felől ismételt öningerlés váltható ki, összefoglalóan az agy „jutalmazási rendszer”-ének (angol kifejezéssel reward system) nevezték el. Az állatkísérletek után elektromos ingerléssel emberen is megtalálták a rendszert, amely képalkotó eljárásokkal (fMRI, PET) működés közben is kimutatható.

A „jutalmazási rendszer” gerincét a ventralis tegmentalis areából (VTA) kiinduló dopaminerg neuronok képezik, amelyek a nucleus accumbens dopaminérzékeny (azaz dopaminreceptorral rendelkező) neuronjaihoz futnak (40-1. ábra). A VTA neuronjaihoz futnak be a természetes „jutalommal járó” ingerek (táplálkozás, szex), a dopaminfelszabadulás aktiválja a nucleus accumbens neuronjait (40-2. ábra). A VTA dopaminerg neuronjainak működését más neuronok ellenőrzik; ezek közül kiemeljük azokat a gátló, valószínűleg GABA-erg (inter)neuronokat, amelyek tónusosan gátolják a dopaminleadást. Ezen utóbbi neuronok transsynapticus gátlása (pl. opiátokkal) fokozza a dopaminleadást (gátlásoldás).

A természetes „jutalmazó”, eufóriát okozó ingerek befutó pályákon keresztül aktiválják a VTA neuronjainak dopaminleadását. A rendszer azonban mesterségesen, egészen különböző hatású exogén kémiai anyagok (kokain, amfetaminszármazékok, opiátok, nikotin, etil-alkohol, kannabinoidok stb.) segítségével is aktiválható. A 40-2. ábrán lehet látni néhány ilyen anyag hatásmechanizmusát; valamennyi ilyen anyag hatásában közös, hogy a nucleus accumbens dopaminreceptorral bíró neuronjainak aktivitását növelik, az ehhez vezető út azonban különbözik. (A felsorolt anyagok a dopaminerg rendszeren kívül számos egyéb, részben az autonóm idegrendszerre, részben más működésekre kifejtett hatása is van.) A dopaminerg rendszert − kísérleti körülmények között − nemcsak a felsorolt anyagok szisztémás adásával, hanem az agy különböző areáiba beültetett mikrokanülökön keresztül is aktiválni lehet, sőt – hasonlóan mint az elektromos öningerléses kísérletekben – a kísérleti állatok saját maguknak is adagolhatják.

A 40-2. ábrán látható, hogy a felsorolt anyagok milyen mechanizmusokon keresztül hatnak, ill. okoznak eufóriát. A kokain gátolja a praesynapticus visszavételt lehetővé tevő dopamintranszportert, ezzel meghosszabbítja a dopamin hatásának időtartamát. A nikotin a VTA neuronok nikotinos ACh-receptorára hatva depolarizálja a sejtet, és dopaminfelszabadulást indukál. Az opiátok (a növényi eredetű morfin, az ebből kémiai módosítással előállított diacetilszármazék, a heroin) „csillapítják” azoknak az interneuronoknak a működését, amelyek tónusosan gátolják a VTA-neuronok dopaminfelszabadulását (gátlásoldás).

A felsorolt anyagok egy részének hatására a nucleus accumbens neuronjaiban olyan génátírási folyamatok fokozódnak, amelyek következtében csökken a sejtek transzmitterérzékenysége, és az eufória kiváltásához egyre nagyobb mennyiségű hatóanyagra van szükség (droghozzászokás). Az anyagok egy részének tartós használata végül is függőséghez, dependenciához vezet, az érintett személy nem képes nélkülük élni, és hiányukban súlyos, esetenként az életet is fenyegető pszichés és szomatikus elvonási tünetek lépnek fel, utóbbiak főként az autonóm működéseket érintik.

40-1. ábra . A „jutalmazási rendszer”-ben szereplő főbb idegrendszeri struktúrák

40-2. ábra. Neurotranszmisszió a „jutalmazási rendszer”-ben. VTA: ventralis tegmentalis area

Hangulat, kedélyállapot

Az egyén a különböző eseményekre affektusokkal (affektív válaszokkal) reagál: ezek skálája az eufóriától a megelégedésen, meglepődésen, haragon, aggódáson, csalódáson keresztül a szomorúságig, kétségbeesésig, depresszióig terjed. Ezek a teljesen normális válaszok – a kiváltó eseménytől függően – percekig, órákig vagy éppen napokig tarthatnak, majd lassan visszaáll az egyén megszokott kedélyállapota. Kóros esetekben azonban a kedélyváltozások eltúlzottak (azaz nincsenek arányban a kiváltó eseménnyel), esetleg minden ok nélkül következnek be, hosszú ideig (hetekig-hónapokig) tartanak, egyes esetekben hirtelen egyik szélsőségből a másikba váltanak át.

A kóros változások neurofiziológiai, farmakológiai, biokémiai és genetikai analízise alapján kezdjük megérteni a normális hangulati állapotok kialakulásának tényezőit; ezek kialakulásában a rostralis raphe magvakból eredő szerotonerg és a lateralis tegmentalis areából kiinduló noradrenerg felszálló projekciók játszanak szerepet. A felszálló monoaminerg rendszerek diffúzan projiciálnak az agykéregbe, de a depresszió kialakulásában valószínűleg a praefrontalis kéreg egy területe, a corpus callosum „térde” előtt elhelyezkedő subgenualis régió működési zavara játszik szerepet: képalkotó eljárásokkal (PET, fMRI) kimutatták depresszióban ezen terület aktivitáscsökkenését. A területnek szoros neuronkapcsolata van azokkal a régiókkal (amygdala, lateralis hypothalamus, nucleus accumbens), amelyek szerepet játszanak az emcionális működésekben.

Kóros hangulat- (kedélyállapot-) változások

A megbetegedéseknek két nagyobb – bár nem mindig élesen elkülöníthető – formája van: az ún. unipoláris depressziós állapotok és a bipoláris mániás-depressziós kórképek.

Unipoláris depresszióban az élet során egyszer vagy ismétlődően hetekig-hónapokig tartó súlyos levertség (melancholia), a környezet iránti érdeklődés elvesztése, a magába zárkózás, az örömre való képtelenség (anhedonia), öngyilkosságra való késztetés jelentkezik, de ezekhez a pszichés tünetekhez szomatikus tünetek, mint pl. étvágytalanság, testsúlyvesztés stb. is társulnak. (Ugyanezek a jellemzők találhatók meg súlyos sorscsapásokat követően is, azzal a különbséggel, hogy a tünetek néhány nap vagy hét után fokozatosan csökkenek, majd eltűnnek.) A betegség kialakulásában szerepet játszik a szerotonerg és a noradrenerg áttevődés elégtelensége (aminek oka lehet vagy a transzmitter hiánya, vagy a receptor érzéketlensége). A transzmitter visszavételét gátló farmakonokkal, továbbá a transzmitter lebontását katalizáló monoaminoxidáz gátlásával az állapot jelentősen javítható. Depressziós tünetekhez vezet – arra fogékony egyénekben – a monoamin transzmitterek deplécióját kiváltó alkaloida, a reszerpin adagolása.

Bipoláris rendellenességben a depressziós állapotok között felfokozott aktivitás (sok, némelykor összefüggéstelen beszéd, csapongó figyelem, eltúlzott tervek) jelentkezik (mániás szakasz); ezek között a szakaszok között jelentkeznek a depressziós fázisok. (Ilyen betegségben szenvedett a kultúrtörténet számos kiválósága, pl. Robert Schumann zeneszerző, Vincent van Gogh festőművész stb.) A mániás fázis során az előbb említett subgenualis régióban aktivitásfokozódást lehet kimutatni. Előfordul, hogy a mániás és a depressziós szakaszok megdöbbentő hirtelenséggel váltanak át egymásba. A depressziós fázis során alkalmazott antidepresszív gyógyszerek gyakran váltanak ki mániás tüneteket.

Mérföldkövek

Krisztus előtti V. évszázad: Hippokratész leírja a ma „unipoláris depresszió” néven ismert hangulatváltozást, és a testnedvekről szóló tanítása értelmében a „fekete epe” túlsúlyának tulajdonítja azt; innen a „melancholia” elnevezés.

Az emóciókért felelős struktúrák feltérképzése

1915: Walter Bradford Cannon monográfiában összegezi a fájdalom, éhség, félelem és düh során bekövetkező reakciókat („Bodily changes in pain, hunger, fear and rage”, D. Appleton and Co. New York and London).

1925: W. B. Cannon és S. W. Britton definiálják a „pszeudoaffektív” (sham-rage) mellékvesevelő-szekréciót.

1928-1934: Philip Bard és munkatársai felfedezik az agykéreg eltávolításának emocionális következményeit, közöttük a dühkitöréseket és a szimpatikus idegrendszer aktiválódását. 1937: Ph. Bard és D. McRioch macskák központi idegrendszerében megkísérlik az emóciókért felelős struktúrák azonosítását. Feltételezik, hogy „a hypothalamus felszabadulása az agykérgi gátlás alól” váltaná ki a különböző emocionális reakciókat.

1937: J. W. Papez az emóciók keletkezését – az először P. Broca által szövettanilag azonosított „limbicus rendszer” koncepciójából kiindulva – a limbicus rendszer működésre vezeti vissza, és leírja a később róla elnevezett pályát, a Papez-féle kört. Ebből kiindulva 1949-1952 között P. D. MacLean megalkotja a „visceralis agy” fogalmát: ez lenne a felelős az emocionális reakciók autonóm összetevőiért. A „visceralis agy” koncepciója segített a pszichoszomatikus kórképek fogalmának megalkotásában. A későbbiekben (az 1980-as években) kiderül, hogy egyes, szövettanilag a limbicus rendszerhez tartozó idegrendszeri részek (pl. a hippocampus) kognitív, és nem emocionális funkciókban szerepelnek, más részek azonban – így pl. az amygdala – valóban részesei az emocionális folyamatok magatartási, autonóm (visceralis) és endokrin összetevőinek.

Hypothalamus és autonóm funkciók

1909: J. P. Karplus és A. Kreidl leírják, hogy „egyes agyalapi struktúrák” elektromos ingerlése szimpatikus aktivitás tüneteit váltja ki.

1932: Walter R. Hess közli éber, szabadon mozgó állatokban a subcorticalis struktúrák célzott ingerlésének és kiiktatásának metodikáját.

1934: S. W. Ranson és munkatársai feltérképezik a hypothalamusban az autonóm idegrendszeri funkciókat irányító struktúrákat.

A „jutalmazási” (reward) rendszer

1953: J. Olds és P. M. Milner véletlenül megfigyelik, hogy krónikusan beültetett agyi ingerlő elektródokkal rendelkező laboratóriumi patkányok bizonyos elektródelhelyezések esetén „kedvelik” az elektromos ingerlést, a ketrecben állandóan visszatérnek oda, ahol az ingerlést kapták. A továbbiakban olyan berendezést építenek, amely lehetővé teszi az öningerlést; ilyen körülmények között a patkányok ismételten, a teljes kifáradásig ingerlik magukat. Az ingerlési pontokat Olds és Milner egy „jutalmazási rendszer” (előbb „pleasure center”, majd „reward center”) részeiként írják le.

A kóros működések anatómiai alapja

1997: W. C. Drevets és munkatársai képalkotó eljárásokkal kimutatják a praefrontalis kéreg subgenualis régiójának abnormalitásait kóros hangulatváltozásokban.