Ugrás a tartalomhoz

Megelőző orvostan és népegészségtan

Róza, Ádány (2011)

Medicina Könyvkiadó Zrt.

A vizek környezet-egészségügyi hatásai

A vizek környezet-egészségügyi hatásai

Az emberiség vízszükséglete

A szervezet fiziológiás (biológiai) és civilizációs (használati, társadalmi) vízszükségletének kielégítése alapvető létfeltétel. A mérsékelt éghajlati övezetben a biológiai vízigény – a hőmérséklettől, széljárástól, relatív páratartalomtól és a munkavégzéstől függően – felnőtt egyén esetében kb. 2-3 liter/fő naponta. A személyi higiénére és a környezet tisztán tartására szolgáló használati vízszükséglet pedig a fejlett országok városi populációja esetén elérheti a napi 200-300 liter/fő értéket is (pl. egyes észak-amerikai nagyvárosokban), Magyarországon 2009-ben – a település nagyságának és vízellátottságának függvényében – 50-160 l/fő. A víz élettani és társadalmi funkcióját azonban csak akkor képes betölteni, ha megfelelő minőségben és mennyiségben áll rendelkezésre.

A természetes vizek és az ivóvíz

A megfelelő minőségű ivóvízzel szemben támasztott követelmény, hogy ne tartalmazzon egészséget károsító anyagokat vagy kórokozókat, ugyanakkor megfelelő mennyiségben legyenek benne a szervezet számára fontos ásványi sók, legyen kb. 12 oC hőmérsékletű, tiszta, színtelen, idegen szagtól és íztől mentes, megfelelő mennyiségben álljon rendelkezésre, és előállítása ne legyen túl költséges.

Napjainkban a felszíni vizekből (folyók, tavak) történő közvetlen fogyasztásra szánt víznyerés csak mesterséges tisztítási eljárások alkalmazásával valósulhat meg. Előny, hogy a felszíni vizek mennyisége kevéssé korlátozott, hátrány azonban, hogy fizikai-kémiai paramétereik (hőmérséklet, szennyezettség stb.) szélsőséges határok között változhatnak. A víznyerés felszíni vízkivétellel (vízkiemelő műtárgyakkal) történik. Hazánkban az ivóvízellátás 8-10%-a ebben a formában valósul meg.

Az első vízzáró réteg felett elhelyezkedő felszínközeli víz (talajvíz) a mérsékelten szennyezett területeken az ivóvízszükségletek kielégítésére évezredeken át alkalmas volt. A talaj fokozott elszennyeződése (túlzott műtrágyázás, helytelen hulladékkezelés) következtében azonban olyan mértékben szennyezetté vált, hogy ivóvíz előállítására gyakorlatilag már nem alkalmas (esetenként felhasználható a források, galériák vize). Jelenleg az ivóvízellátás legfontosabb bázisai a felszín alatti, ún. mélységi (réteg) vizek, a (mészkő) kőzetrepedésekből származó karsztvíz és a parti szűrésű vizek.

A rétegvizek (mélységi vizek) – néhány tíztől ezer méterig terjedő mélységben – két vízzáró réteg között helyezkednek el, amelyet a felszíni szennyeződésektől a felső réteg véd. Gyakorlatilag mikrobamentesnek tekinthetők, így kiválóan alkalmasak ivóvíz-előállítás céljára. Hazánkban ma már az artézi kutak száma és szerepe az ivóvíz-ellátáson belül csupán 25-35%-ra tehető.

A rétegvizek kémiai összetétele a vízzáró rétegek összetételétől függ. Így előfordulhat, hogy bennük a szükségesnél kisebb vagy nagyobb koncentrációban vannak jelen a vízben a szervezet számára fontos ásványi elemek (fluor, jód, nátrium, kálcium), máskor egyes anyagokból többet tartalmaznak (ammónium, nitrit, nitrát), és fokozottabb mértékben „szennyeződhetnek” geológiai eredetű, egészségkárosító mikroelemekkel (arzén, foszfor) is. Az utóbbi esetekben az ivóvíz tisztítása, illetve a káros anyagok mennyiségének határérték alá csökkentése (arzénmentesítéssel, vas- és mangántalanítással) elengedhetetlenül szükséges.

A karsztvíz (rés-, hasadékvíz) mészkő-, dolomithegységek repedéseiben gyűlik össze, s kellő mélységű karsztkutakkal kitermelhető. Összetétele igen kedvező, azonban hátránya, hogy szűrés és természetes tisztulás hiányában, szennyező anyag bemosódása következtében könnyen kontaminálódhat.

Hazánkban a parti szűrésű vízből származik az összes ivóvíz mintegy 45%-a, amely a folyók medre közelében létesített, ún. parti szűrésű kutak segítségével termelhető ki. A víz a meder kavicságyán és a talajon természetes módon, lassan, jó tisztulási hatásfokkal átszűrődve jut a kútba. Így kis költségráfordítással jelentős mennyiségű ivóvíz nyerhető. Hátránya, hogy a folyó és a talaj kontaminálódása miatt szennyezésre érzékeny.

Lényeges, hogy a fogyasztóig eljuttatott ivóvíz megfelelő minősége folyamatosan biztosított legyen. Ezért a vízadó források (külső, belső, hidrogeológiai) védőterületekkel és védőidomokkal, a vezetékrendszer védősávokkal történő védelme, valamint a csőrendszer épsége és a belsejében uralkodó túlnyomás folyamatos biztosítása elengedhetetlenül fontos részét képezik a patogén mikroorganizmusok okozta ivóvízjárványok megelőzésének.

A természetes vizek szennyeződései és egészségre gyakorolt hatása

A felszíni víz kontaminánsokat fizikai, kémiai és biológiai szennyezőkre osztjuk fel.

Fizikai szennyeződés során természetes úton vagy antropogén forrásból a felszíni vizekbe radioaktív izotópok kerülnek, illetve a vízhőmérséklet emelkedése következik be.

Jelentős izotóperedetű expozíció következhet be felszíni atomrobbantásokat vagy nukleáris baleseteket követően. Kisebb mértékű az egészségügyi (izotóplaboratóriumi) és ipari eredetű sugárzó anyag szennyvizekbe kerülése, amely – az anyag jellegétől, fizikai, illetve biológiai felezési idejétől függően – a vízi szervezetekben és a táplálékláncban feldúsulva, humán expozíciót is eredményezhet.

A hőszennyezés (a folyóvíz felmelegedése az erőművek technológiai hűtésére való használata közben) a meleg évszakokban jelenthet problémát. A felmelegedés hatására csökken a felszíni vízben az oldott O2 mennyisége, fokozódik a vízi élőlények anyagcseréje és toxikus behatásokkal szembeni érzékenysége.

A kémiai szennyezők egy része hagyományos, természetes eredetű anyag, melyek a vizekben végbemenő biológiai folyamatokban általában nem vesznek részt (a part talajának vízbe kerülő részei, huminanyagok), többnyire nem befolyásolják a vízminőséget és jelenlétük általában csak átmeneti.

Más részük az emberi tevékenység során, mesterséges szennyezőként jut a vizekbe, rontva az ivóvíz érzékszervi tulajdonságait, károsítva a vízi élőlényeket és az ember egészségét is. Lebontási folyamataikban szerepet játszik az UV-sugárzás, az oldott O2 mennyisége, a víz hőmérséklete, továbbá meghatározó szerepe van a szaprofita egysejtű organizmusoknak, amelyek a lebontott szerves anyagok többségét képesek saját életműködésükhöz felhasználni, szervezetükbe beépíteni és abban felhalmozni. Ezen folyamat során számos lipofil szennyező anyag dúsul fel – a tápláléklánc közvetítésével – a magasabb rendű vízi szervezetekben (ragadozó halak), amelyek elfogyasztása humán expozíciót eredményezhet.

A vizeket szennyező szervetlen anyagok közül veszélyt jelentenek a nehézfémek (higany, ólom, nikkel, cink, kadmium, réz), amelyek nehezen oldódó vegyületekként a mederfenék iszapjában halmozódnak fel, majd a mikroszervezetek közvetítésével a táplálékláncban feldúsulva, végül a magasabb rendű vízi élőlényekben akkumulálódnak.

A felszíni vizek „hagyományos” szerves szennyezői a kőolaj és származékai, a detergensek, a peszticidek, a műtrágyák, valamint a nagyüzemi állattartó telepekről származó hígtrágya.

A finomítók, ipartelepek és a hajóbalesetekből származó kőolaj és származékai a víz felszínén olajfoltként szétterülve gátolják az öntisztulási folyamatokhoz szükséges UV-sugárzás és oxigén vízbe jutását. Hasonló hatást fejt ki a főként háztartási szennyvízzel a felszíni vizekbe jutó étolaj is. Az ún. fáradtolajok karcinogén vegyületei (PAH-tartalma) is hozzájárulnak az olajszennyezések egészségkárosító hatásaihoz.

A felületaktív detergensek – melyek a mosóporok, tisztítószerek hatóanyagai – jelentős mennyiségben kerülnek a háztartási szennyvízzel a felszíni vizekbe. A felületaktív tenzidek a víz felszínén már alacsony koncentrációban habréteget képeznek, így csökkentik az O2-felvételt, és lassítják az öntisztulást. Emulgeáló hatásuk révén gátolják az oldhatatlan szennyező anyagok kiülepedését, így költségesebbé teszik az ivóvíz-előállítást felszíni vízből, amfoter sajátosságuknál fogva elősegítik egyes hidrofil szennyezők vízbe kerülését, és ezáltal toxikus hatásuk manifesztálódását. A mosószerek magas foszfáttartalma az algák túlburjánzását válthatja ki.

A növényvédőszerek már néhány mg koncentrációban ronthatják a víz érzékszervi tulajdonságait (íz, szag), nagyobb mennyiségben pedig toxikus hatást fejthetnek ki a vízi élőlényekre; a táplálékláncban való feldúsulásuk pedig az emberi szervezetet exponálhatja. A növényvédő hatóanyagok egy része (klórozott szénhidrogének) a környezetben perzisztál, jelenlétük az élővizekben hónapokig vagy évekig kimutatható. Hasonlóan viselkedik néhány ipari eredetű szennyező, pl. a poliklórozott bifenilek (PBC-k) is.

A magas P- és N-tartalmú műtrágyák túlzott használatuk következtében, a hígtrágya pedig nem megfelelő kezelés vagy helytelen elhelyezés miatt közvetlenül vagy közvetve (pl. a talajból a csapadékvízzel bemosódva) juthatnak a felszíni vizekbe. Nagyobb mennyiségeik olyan mértékben elősegítik az e vizek természetes flórájához tartozó (kék)algák elszaporodását, hogy a felszínen zöld, nyálkás réteg jelenik meg. Ez a vízvirágzásnak nevezett jelenség részben esztétikai probléma, másrészt viszont több kékmoszat termel olyan toxikus anyagot, amely a fürdőzők bőrére kerülve gyulladáskeltő hatású, lenyelve, illetve az ivóvízbe átjutva pedig neuro- vagy hepatotoxikus. Ez az ún. eutrofizáció folyamata – kellő volumenű vízcsere nélküli állóvizekben – olyan mértékű lehet, hogy az algák fokozott oxigénfelhasználása miatt alacsony oldott O2-koncentráció alakul ki, ami a magasabb rendű vízi élőlények pusztulásához is vezethet.

Ezen túlmenően, elsősorban a helytelen nitrogénműtrágya-használat következtében, egyes területeken a felszíni és felszín alatti vizek nitrit és nitráttartalma jelentősen emelkedett, s az ebből származó ivóvíz rendszeres fogyasztása az 1 év alatti csecsemők súlyos, esetenként letális kimenetelű methaemoglobinaemiáját okozhatják. Ezért a 30-40 mg/l nitrát tartalmú vizet nem ajánlott, a 40 mg/l felettit pedig tilos csecsemők itatására, illetve ételeik elkészítéséhez felhasználni. Az első életévüket be nem töltött csecsemők és várandós anyák ivóvízellátásában pedig nem alkalmazható az 1 mg/l nitrit tartalmú ivóvíz. Azokon a településeken, ahol magas az ivóvíz nitrit- és/vagy nitrátkoncentrációja, a veszélyeztetettek részére a megfelelő összetételű, palackozott ivóvíz biztosítása elengedhetetlen.

A felszíni vizekbe alacsony koncentrációban ipari (kátrány, ásványolaj, petrolkémiai termékek), illetve közlekedési eredetű (hajózás) szennyeződésként karcinogén aromás szénhidrogének is juthatnak. A rákkeltő anyagok kis mennyiségét egyes növények is képesek szintetizálni. Ezek a növények azután elpusztulnak, és az anyagok a vízbe kerülnek.

A felszíni vizek biológiai szennyeződése egyes patogén mikrobákkal – enteralis baktériumok és vírusok, féregpeték – való szennyeződést jelent. A patogén mikrobák fő forrása a fekáliás szennyezés (istállótrágya, háztartási szennyvíz). Az élővizek öntisztuló képessége a mikroflóra vonatkozásában is érvényesül. A humán patogén baktériumok számára a víz nem ideális élettér, azokat a természetes szaprofita baktérium- és gombapopuláció kiszorítja, így csíraszámuk gyorsan csökken. A szennyvíz biológiai tisztítása során a kórokozók túlnyomó többsége szintén elpusztul. Kifejezett fekális terhelés esetén azonban a patogének jelenléte az adott vízben állandósulhat, sőt egyes kórokozók (Salmonellák) a jégben/iszapban túlélve a kedvezőtlen téli hónapokat, a melegebb időszakban fertőzést okoznak. A széklettel ürülő enteralis vírusok (polio-, Coxsackie, hepatitis A) rezisztenciájuktól és a szennyvíz kezelésétől függő mértékben az élővizekben fertőzőképesek maradnak. Közülük a legjelentősebb rizikót a rezisztens hepatitis A-vírus jelenti.

Fekális szennyvízzel kontaminált természetes vizekből enteralis protozoonok (Giardia lamblia, Entamoeba histolytica) cystáit és bélférgek petéit is ki lehet mutatni.

A sokféle kórokozóból összetevődő mikrobiológiai szennyezettség jellemzésére szolgál az ún. coliform- és a fekális coliformtiter, amely az 1 liter vízből 37, illetve 44 °C-on kitenyésző coli típusú – a laktózt sav- és gázképződéssel bontó – baktériumok száma.

Az ivóvíz kémiai összetételének hatása az egészségre

A tiszta természetes víz – amely a természetben fizikai és kémiai értelemben teljesen tiszta állapotban soha nem fordul elő – elektromosan semleges, és gyakorlatilag különböző ionok és a belőlük képzett sók vizes oldatának fogható fel. Mindig tartalmaz több-kevesebb mennyiségű kalcium- és magnézium-hidrogénkarbonátot, vele egyensúlyt tartó szénsavat, továbbá az anionok közül kloridot és a talajösszetételtől függően szulfátot, valamint nátrium-kationt. Emellett nyomokban találhatók benne nem ionos vegyületek (egészségre ártalmatlan metakovasav, szennyezőnek tekintett szerves anyagok), valamint a talaj szerkezetétől és pH-jától függően egyéb, nemkívánatos összetevők (vas, mangán) is. Természetes és szükséges komponense a gázok közül az oldott oxigén. Nem tartalmaz nitrogénvegyületeket, továbbá antropogén szennyezéseket sem.

A kemény és közepesen kemény (azaz magas Ca- és Mg-tartalmú) víz fogyasztása növelheti az érelmeszesedés gyakoriságát, illetve súlyosságát, és elősegítheti a vesekőképződést. A túlzott mértékű lágy víz fogyasztás fokozhatja az érrendszeri megbetegedések arányát és csontosodási zavart okozva megemelheti a nyitott gerinccel és szájpadhasadékkal születő újszülöttek arányát. A korrozív tulajdonságú lágy víz emellett kioldja a műanyagból készült vízvezeték-szerelvények nehézfémtartalmát (ólom). A Mg-szegény víz növeli a szívinfarktus kockázatát.

Az édesvizek alacsony koncentrációban tartalmaznak geológiai eredetű vagy emberi tevékenységből származó szennyezésként jelen levő nátriumot. Az ivóvíz magasabb nátriumtartalma növelheti a hypertonia, míg hiánya a myocardialis elváltozások gyakoriságát. Hazánkban több alföldi településen található magas nátriumtartalmú, igen lágy víz.

Magyarország lakosságának 80%-a jódhiányos területen él. A jódszegény ivóvíz fogyasztása következtében – különösen, ha a táplálék jódtartalma szintén alacsony – a jódhiányos golyva frekvenciájának emelkedése figyelhető meg.

A fluor elengedhetetlenül szükséges a szervezet kalcium-anyagcseréjéhez. Az ivóvíz ideálisnál – 0,9-1,1 mg/l – alacsonyabb fluortartalma emeli a lakosság cariesgyakoriságát, míg túlzott bevitele fluorosis, foltos fogzománc kialakulásához vezet. A hazai ivóvizek többségének fluoridtartalma kisebb a szükségesnél, melyet fluortartalmú ásványvíz fogyasztásával vagy pl. Dentocar tabletták adagolásával lehet megoldani.

Magyarországon Bács-Kiskun, Békés, Csongrád és Szolnok megye területén, valamint Pécs és Sopron környékén találtak geológiai eredetű magasabb arzéntartalmú rétegvizeket. A határértéket meghaladó arzént tartalmazó ivóvíz fogyasztása bőrtünetek, a máj egyes elváltozásainak megjelenését, igen magas koncentráció esetében pedig az ún. „blackfoot disease” kialakulását, továbbá magzatkárosodást okozhat. Az európai uniós előírások értelmében az ország egész területén a szolgáltatott ivóvíz As-tartalma nem haladhatja meg a 10 mg/l értéket.

Az ivóvíz optimális (2–5 μg/l) szeléntartalma csökkentheti a nehézfémek (arzén) toxicitását. Hiányában a gyermekkori szívizombetegségek (Keshan-kór) előfordulása fokozódhat.

Az ivóvíz magas nitráttartalma elsősorban az 1 évnél fiatalabb gyermekeket veszélyeztető methaemoglobinaemiát idézhet elő.

A nitrát jelenléte az ivóvízben a populáció más tagjainál is kockázatot jelent, mivel a gyomor-bél rendszerben levő szekunder és tercier aminokkal való reakció esetén humán karcinogének keletkezhetnek.

Az vízvezeték azbesztcement csöveiből és szűrőiből azbesztrostok kerülhetnek az ivóvízbe, melyek fokozhatják a gastrointestinalis daganatok gyakoriságát.

A króm (Cr3+) hiánya az arteriosclerosis gyakoriságának emelkedését és diabetes kialakulását okozhatja. A talajvízszennyezéssel az ivóvízbe kerülő toxikus Cr6+ daganatkeltő tulajdonságú; a kromátos víz allergizál (ekcéma).

A halogénezett származékok közül – az ivóvíz klórozási melléktermékeként – a víz természetes (humuszeredetű) vagy emberi tevékenységből eredő szénhidrogén-tartalmából keletkező trihalo-metánok egy részét daganatkeltőnek tartják. A WHO által megengedhető koncentráció betartása mellett – jelenlegi ismereteink szerint – ez a kockázat igen alacsony mértékű.

A hazai vízellátás meghatározóan a felszín alatti vizekből történik. Azonban egyes védett rétegvizekre telepített vízbázisok (közel 30%) vízminősége – a geológiai eredetű vízszennyezők (bór, fluorid, nitrit, arzén, vas, ammónium, mangán) miatt – nem felel meg az uniós és a hazai követelményeknek. Fontos stratégiai feladat az ivóvíz minőségének javítása.

Az ivóvíz biológiai sajátosságainak hatása az egészségre

A vízhasználattal kapcsolatos – különösen a fejlődő országokban – gyakori veszély a víz direkt vagy indirekt állati/humán eredetű mikrobiális szennyezettségéből eredő, a közvetlen fogyasztás vagy felhasználás során kialakuló fertőzés(ek), és az azokból kiinduló „ivóvízjárványok” kialakulása.

Az ivóvíz mikrobiális aktivitása és higiénés minősége között összefüggés állapítható meg. A gyakorlatban az összcsíraszám és a coliformszám – mint az epidemiológiai kockázat jellemzésére alkalmas higiénés indikátor paraméterek – növekedéséből a patogének előfordulásának potenciális veszélyére következtethetünk.A fekális Streptococcus és coliformtiter pedig korrelációt mutat a friss fekális szennyezettséggel. A magyar ivóvízszabvány előírja a vezetékes ivóvíz megengedhető kémiai és mikrobiológiai minőségének határértékét és annak rendszeres ellenőrzését.

Az ivóvíz által terjesztett járványok általában robbanásszerűen kezdődnek, amelyet megelőzően a megbetegedettek valamennyien fogyasztottak a fertőzött vízből. A kórkép ritkán polietiológiájú, a tünetekért legtöbbször egyetlen kórokozó felelős. A járványnak nincs jellegzetes szezonalitása és korspecifikus morbiditása. Lokalizációja egybeesik a fertőzött vízzel ellátott területtel, s a vízadó berendezés vagy a vezetékrendszer fertőzöttsége/fertőződésének lehetősége többnyire igazolható. A járvány későbbi szakaszában további megbetegedések is észlelhetők (ún. kontakt uszály), a terjedési lehetőség felszámolását követően azonban új esetek nem figyelhetők meg.

Az ivóvíz útján is bizonyítottan terjedő enteralis patogén baktériumok (Shigella, Campylobacter, Salmonella, E. coli O:124), vírusok (hepatitis A-, Norwalk-, Rota-, Calici-, Adenovírus) és a rendszerbe időszakosan jutó paraziták (criptosporidiumok, giardiák) az ivóvízklórozással szemben eltérő rezisztenciát mutatnak, így ellenük – főként az utóbbi kórokozók esetén – az ivóvíz előállítási folyamata során a megfelelő szűrés vagy ülepítés nyújt védelmet.

Fürdővizek

A fürdő- és uszodamedencék töltő- és pótvizével szemben támasztott mikrobiológiai és kémiai követelmények megegyeznek az ivóvíz minőségű víz higiénés elvárásaival. A fürdővíz használata során azonban a vízterhelés, a testfelszínről lemosódó, illetve a más módon bejutó, a vízben szaporodni képes fakultatív patogén kórokozókkal történő szennyeződés növekedésével párhuzamosan emelkedik a fürdőzők fertőződésének veszélye.

Hazánkban a fürdővíznek jelentős szerepet tulajdonítanak egyes enteralis kórképek, így elsősorban a sonnei által okozott dysenteria fertőzési láncának fenntartásában. A fürdővíz útján más kórokozók terjedése is valószínűsíthető. A leggyakoribb uszodai fertőzések a conjunctivitis, egyes allergiás megbetegedések, a trichomoniasis, a felső légúti megbetegedések, a bélbaktériumok és a hepatitis A vírus által okozott enteralis folyamatok.

A „fürdővízjárványok” jellegzetes nyári szezonalitást és a gyermekpopuláció érintettségét mutatják. A korspecifikus morbiditás maximuma a 6–9 éves korra tehető. Jellegzetességük, hogy a 30 oC fölötti, huminsavban gazdag termálvizes gyermekmedencék – elsősorban fiúgyermek – látogatói között gyakrabban fordulnak elő.

Szennyvizek, szennyvíztisztítás

A szennyvizek összetétele – keletkezésüknek megfelelően – különböző lehet. A háztartási szennyvizek jelentős mennyiségű szerves (konyhai) anyagot, zsiradékot, detergenst, valamint fekális kórokozókat tartalmaznak; a mezőgazdasági eredetűekben peszticid, biocid, műtrágya hatóanyagok, állati eredetű mikroorganizmusok vannak; az ipari szennyvizekben az adott iparágra jellemző szervetlen és/vagy szerves vegyületek találhatók. Az egészségügyi intézményekben keletkező szennyvízben infektív ágensek, különböző gyógyszer- és vegyszermaradékok, izotópok stb. is kimutathatók.

A talaj és a talajvíz maradandó károsodás nélkül csak csekély szennyvízterhelést visel el, ezért a tisztítatlan vagy részben tisztított szennyvizek közvetlen felszínközeli vízbe vezetése nem elfogadható. A közcsatorna-hálózatban összegyűjtött szennyvizet a tisztítóművekbe, illetve – ahol a tisztítás az összetétel miatt nem szükséges – a befogadóba vezetik.

A szennyvíztisztító telepek létesítésekor a környező lakóterületre gyakorolt kedvezőtlen zaj-, légy/egyéb rovar- és bűzhatás miatt a védőtávolságok biztosítása kötelező.

A mesterséges szennyvíztisztítás több fázisban történik. Az eljárás első szakasza a mechanikai előtisztítás, melynek során a kolloid mérettartománynál nagyobb szennyeződések leülepszenek. A második fázisban, azaz a biológiai tisztítás során a szerves szennyezéseket nagy mennyiségű szaprofita mikroorganizmussal lebontatják. Ez a folyamat lényegében a vizek természetes öntisztulási folyamatának emberi kontroll alá vont, kis térben és rövid idő alatt történő intenzív lejátszódása. A szennyvíztisztítás harmadik (utótisztító) fokozata során a nitrogén és a foszfor eltávolítására kerül sor, majd utóülepítés és fertőtlenítés után a megtisztított/fertőtlenített víz befogadóba (élővizekbe) vezetésével vagy az előírások betartása mellett termőföldön történő elhelyezésével a szennyvíztisztítási folyamat befejeződik.

A ipari eredetű, természetidegen, toxikus vagy a biológiai lebontás során nem távozó szennyezőanyagokat kémiai tisztítással (pl. csapadékképző reakcióval) távolítják el.

Az egészségügyi intézményből származó, fokozottan fertőzésveszélyes szennyvizek fertőtlenítésére klórgázt vagy hipokloritoldatot használnak. Ha szükséges, a megtisztított szennyvíz pH-ját semlegesre állítják be, és így juttatják a befogadóba vagy a talajra.

Magyarországon a lakosság ellátása ivóvízzel mennyiségileg megoldott. Az ivóvízbekötéssel rendelkező lakások aránya 2002 elején 93,1% volt, de a csatornázottság mértéke – a lakásokra vonatkoztatva – csak 53%-os volt. Az összegyűjtött szennyvizeknek csak kisebb része kerül teljes (kb. 40%) vagy részleges (kb. 25%) tisztításra, míg a többi kezeletlenül terheli a felszíni, illetve a felszín alatti vizeket és a talajt.

A közeljövő kiemelt fontosságú feladatának kell tekinteni az ország valamennyi településének csatlakozását a meglévő és bővítendő csatornahálózathoz, az új, korszerű szennyvíztovábbító és -tisztító létesítmények telepítését, mely feltételek meghatározott időn belüli teljesítése európai uniós követelmény is.