Ugrás a tartalomhoz

Az Európai Unió gazdasági joga I. : A belső piac és a közös kereskedelempolitika

Dienes-Oehm Egon, Erdős István, Király Miklós, Martonyi János, Somssich Réka, Szabados Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

4. A mennyiségi korlátozások eltörlése

4. A mennyiségi korlátozások eltörlése

a) Az elsődleges jogforrások szabályai

Az áruk szabad mozgásának további előfeltétele a mennyiségi korlátozások eltörlése és a mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedések tilalma az Unión belül. Az EUMSz. 34. cikke szerint tilos a behozatal mennyiségi korlátozása, valamint az ezzel egyenértékű bármilyen intézkedés a tagállamok között, kivéve ha maga az EUMSz. másképp rendelkezik. A 35. cikk az előbbivel egyenértékű tilalmat állít a kivitel mennyiségi korlátozásával szemben is. Az EUMSz. azonban nem értelmezi a menynyiségi korlátozással azonos hatású intézkedés fogalmát, így ez a feladat az uniós intézményekre hárul. A másodlagos jogforrások közül ehelyütt a Bizottság 70/50/EGK irányelvét kell megemlítenünk. Az irányelv ismertetésére alább visszatérünk. A menynyiségi korlátozások eltörlése, hasonlóan a vámokhoz, az EGKSz. által megállapított lépcsőkben történt. Így a behozatali korlátozások kapcsán is megtalálható a vámokkal összefüggésben már megismert „nyugalmi záradék”. A nyugalmi záradék megtiltotta új kontingensek életbe léptetését, illetve a már létező kvóták további szigorítását.[70] Továbbá az EGKSz. részletesen szabályozta a korlátozások egyre fokozódó mértékben történő leépítését.[71]

Azonban mégsem beszélhetünk – a vámok eltörlésének mintájára – a tagállamok közötti mennyiségi korlátozások teljes tilalmáról. Ennek oka az EUMSz. 36. cikkében található zárt kivételi lista, amely szerint nem zárható ki a behozatalra, kivitelre vagy az átmenő forgalomra vonatkozó olyan tilalom vagy korlátozás, amelyet a közerkölcs, a közrend vagy a közbiztonság érdekei, az emberek, állatok vagy növények egészségének és életének védelme, a művészeti, történelmi vagy régészeti értékű nemzeti kincsek megóvása, illetve az ipari és kereskedelmi tulajdon védelme indokol. Az ilyen korlátozások azonban nem válhatnak önkényes megkülönböztetés vagy álcázott kereskedelmi korlátozás eszközeivé a tagállamok között.

b) A mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedések fogalmának értelmezése

A 70/50/EGK irányelv rendelkezései

A mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedés fogalmának értelmezésére a közösségi jogalkotó az integráció meglehetősen korai szakaszában kísérletet tett. A ma már csak értelmezési segédletként alkalmazott 70/50/EK irányelv mindenekelőtt az „intézkedés” kifejezés lényegét törekedett megragadni, megállapítván, hogy a jogszabályok mellett az felöleli a közigazgatási gyakorlatot, illetve a hatóságok ajánlásait is. Közigazgatási gyakorlaton egy hatóság állandó és rendszeresen folytatott tevékenysége értendő, míg ajánlásnak minősül minden olyan cselekmény, amely bár nem kötelezi a címzetteket, azt eredményezi, hogy egy meghatározott magatartást folytassanak. Ezek után az irányelv kimondja, hogy eltörlendőek a diszkriminatív intézkedések, azaz azon intézkedések, amelyek nem egyformán alkalmazandóak a belföldi és a külföldről behozott termékekre, és akadályozzák a behozatalt, ideértve azon intézkedéseket is, amelyek az importot nehezebbé és költségesebbé teszik a hazai termék felhasználásához képest.

Bizonyos esetekben azonban tiltottak lehetnek a nem diszkriminatív, azaz az olyan intézkedések is, amelyek belföldi és külföldről behozott termékekre egyformán vonatkoznak. Ilyen lehet például az olyan rendelkezés, mely egyebek között az értékesítendő áruk formájára, méretére, súlyára, összetételére és csomagolására vonatkozik. Az ilyen intézkedések akkor minősülnek mennyiségi korlátozásnak, ha az áruk szabad mozgását korlátozó hatásuk meghaladja a kereskedelmi szabályok lényegéből adódó mértéket. Azaz kereskedelemkorlátozó hatásuk aránytalan az elérendő célhoz képest, illetve a kívánt célt más, kisebb akadályt jelentő eszközzel is el lehet érni. E fogalommeghatározás elemei – különös tekintettel a nem diszkriminatív intézkedésekre – később nagy jelentőséget nyertek a Bíróság joggyakorlatában.

A mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések értelmezése a Bíróság joggyakorlatában

A fentebb bemutatott irányelv rendelkezésein túlmenően a Bíróság is jelentős szerepet játszott és játszik a mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések fogalmának – és így az EUMSz. 34. és 35. cikkének tárgyi hatályának – meghatározása és értelmezése kapcsán. Különösen gazdag a mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedések tartalmával és a kivételek értelmezésével kapcsolatos gyakorlat.

A Dassonville-formula

A Bíróság az úgynevezett Dassonville-formulában határozta meg a mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések fogalmát. A Bíróságnak az ügyben azt a kérdést kellett megvizsgálnia, hogy mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésnek minősül-e, ha egy nemzeti rendelkezés az exportáló ország kormánya által kiállított, az eredetmegjelöléshez való jogot igazoló hivatalos dokumentum hiányában megtiltja az eredetmegjelöléssel rendelkező áruk importját. Az alapügyben ugyanis belga kereskedők, megsértve a vonatkozó belga szabályokat, úgy vásároltak Franciaországban skót whiskyt és forgalmazták azokat Belgiumban, hogy nem rendelkeztek a brit vámhivatal származási bizonyítványával. A kereskedők ellen ezért eljárás indult. A tényállásból kiderül, hogy az a kereskedő, aki Franciaországból, ott már szabad forgalomban lévő whiskyt kíván Belgiumba importálni, a terméket közvetlenül az előállító országból, azaz az Egyesült Királyságból behozó importőrtől eltérően csak komoly nehézségek árán juthat ilyen bizonyítványhoz. A Bíróság megállapította, hogy egy tagállam által megkövetelt olyan eredetiségbizonyítvány, amely nehezebben hozzáférhető egy másik tagállamban szabad kereskedelmi forgalomban lévő, eredeti terméket importáló számára, mint az ugyanezen, közvetlenül az előállító országból érkező terméket importáló számára, mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedést képez. A Bíróság ítélete szerint ugyanis mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésnek minősül minden olyan, tagállamok által alkotott, kereskedelemre vonatkozó szabály, amely alkalmas arra, hogy közvetlenül vagy közvetve, ténylegesen vagy eshetőlegesen akadályozza a Közösségen belüli kereskedelmet.[72] Már első pillantásra is nyilvánvaló, hogy az idézett meghatározás – a tagállamok időről időre megnyilvánuló piacvédő hajlamainak kivédése érdekében – a lehetséges állami intézkedések igen széles körét fogja át. További nagyon fontos eleme a meghatározásnak, hogy az nem annyira ezen intézkedések formájára, hanem sokkal inkább kereskedelmet torzító, korlátozó hatásukra összpontosít. Ennek értelmében egy árat rögzítő intézkedés is beleütközhet az EUMSz. vonatkozó cikkeibe, amennyiben olyan alacsonyan határozza meg egy termék árát, hogy az importőr csak veszteséggel tudná azt külföldről behozni. De a mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedések tilalmára hivatkozott a Bíróság olyan kifinomultabb befolyásolási eszköz alkalmazásával szemben is, mint egy államilag támogatott hirdetési hadjárat, amelyet a hazai áruk fogyasztásának növelése érdekében indítottak.[73]

Az áruk szabad mozgását elősegítő intézkedés megtételének elmulasztása

A Bíróság újabb gyakorlata szerint nem csupán állami intézkedések, de azok elmulasztása vagy nem kellő mértékben történő gyakorlása is eredményezheti az EUMSz. 34. cikkének alkalmazását. Az 1990-es években az úgynevezett eper ügyben[74] a Bizottság azért indított eljárást Franciaország ellen, mert a francia rendőrség éveken át meglehetős tétlenséggel szemlélte a francia gazdák erőszakos cselekményeit, amelyekkel megsemmisítették a spanyol eper-, illetve belga paradicsomszállítmányokat. A Bíróság kimondta, hogy a belső határok nélküli piac megvalósításához elengedhetetlen eszközként az EKSz. 30. cikke (amely az EUMSz. jelenlegi 34. cikkének felel meg) nemcsak a tagállamok közötti kereskedelmet önmagukban korlátozó állami intézkedéseket tiltja, hanem akkor is alkalmazható, amikor valamely tagállam nem hozta meg az áruk szabad mozgása nem állami eredetű akadályainak elhárításához szükséges intézkedéseket. Ugyanis az, ha valamely tagállam tartózkodik a cselekvéstől vagy adott esetben továbbra sem hozza meg az áruk szabad mozgását gátló – többek között a területén a más tagállamokból származó termékek ellen fellépő magánszemélyek tevékenységeiből eredő – akadályok elhárítására alkalmas intézkedéseket, ugyanúgy akadályozza a Közösségen belüli kereskedelmet, mint bármely tevőleges magatartás. Az EKSz. következésképpen nemcsak azt írja elő a tagállamok számára, hogy ők maguk ne tegyenek olyan lépéseket vagy ne tanúsítsanak olyan magatartást, amelyek akadályozhatják a kereskedelmet, hanem azt is, hogy hozzanak meg minden megfelelő és szükséges intézkedést annak érdekében, hogy a területükön biztosítsák az áruk szabad mozgását jelentő alapvető szabadság tiszteletben tartását. A tagállamok pedig kötelesek az EKSz.-ből eredő kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében megtenni a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket, és tartózkodni minden olyan intézkedéstől, amely veszélyeztetheti az EKSz. célkitűzéseinek megvalósítását. A Bíróság mindezek alapján kimondta, hogy a Francia Köztársaság elmulasztotta teljesíteni az EKSz. 30. cikke szerint rá háruló kötelezettségeket azáltal, hogy nem tett meg minden szükséges és arányos intézkedést annak érdekében, hogy megakadályozza az adott árucikkek szabad forgalmának magánszemélyek cselekedeteiből fakadó korlátozását.

A döntés egyben újabb közösségi jogszabály kibocsátásához is vezetett. A Tanács 2679/98/EK rendelete[75] meghatározta az áruk szabad mozgását gátló akadályok fogalmát, amelyek a tagállamok tevése vagy éppen nem tevése, azaz mulasztása következtében jönnek létre, és a jelenlegi számozás szerint az EUMSz. 34., illetve 36. cikkébe ütköznek. A fogalom alá tartozik az áruk szabad mozgásának súlyos veszélyeztetése azáltal, hogy behozatalukat, országon keresztül haladó szállításukat akadályozzák, késleltetik, az áruforgalmat eltérítik, ezáltal komoly károkat okoznak az érintett magánszemélyeknek, s éppen ezért haladéktalan intézkedés szükséges a szabad árumozgás helyreállítása érdekében. A rendelet szabályozza a tagállamok és a Bizottság közötti tájékoztatás rendjét, a tagállamok adatközlési kötelezettségét. Továbbá előírja, hogy az érintett tagállam minden szükséges és arányos intézkedést köteles megtenni annak érdekében, hogy biztosítsa az áruk szabad áramlását a területén.

Az eper ügy esetében bemutatott tényállástól kicsit eltérő, de alapjában ugyanazon kérdés kapcsán ismételten döntenie kellett a Bíróságnak 2003-ban az Eugen Schmidberger ügyben, ahol a Bíróság kimondta, hogy az illetékes nemzeti hatóságoknak, amennyiben az EKSz. által kimondott olyan alapvető szabadság, mint amilyen az áruk szabad mozgása, tényleges gyakorlásának magánszemélyek tevékenységéből fakadó akadályozásával szembesülnek, kötelességük meghozni az e szabadságnak az érintett tagállamban való biztosítása céljából megfelelő intézkedéseket, még abban az esetben is, amikor az áruk csak átmenő forgalomban találhatóak az adott tagállam területén. Ezért – mint az adott ügyben – ha a tagállam illetékes hatóságai nem tiltanak be egy olyan rendezvényt, amely megszakítás nélkül közel 30 órán keresztül teljesen lezár egy olyan fontos közlekedési útvonalat, mint amilyen a Brenner-autópálya, korlátozhatja a Közösségen belüli árukereskedelmet, ennélfogva mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedésnek minősül.[76] Azonban – mint azt később látni fogjuk – kimentést jelenthet a tagállam számára, ha a tilalom e hiánya objektív módon igazolható.

A mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedések és az értékesítésre, forgalmazásra vonatkozó előírások kapcsolata

A Bíróság joggyakorlata a nyolcvanas évek folyamán lényegében a Dassonville és Dijon ügyek csapásán haladt. Az évtized végére azonban az egyre parttalanabb igények nyomán sürgetővé vált annak megválaszolása is, hogy hol húzódnak a 36. cikk (EKSz. 28. cikk) alkalmazásának határai.

Az úgynevezett vasárnapi kereskedelemmel kapcsolatos ügyekben egy 1950-ben született angol törvény létjogosultságát vitatták. A vitatott szabályozás aprólékos módon előírta, hogy milyen árucikkeket szabad és melyeket tilos vasárnap árusítani. Így például a repülőgép-, motor- és kerékpáralkatrészek értékesítését megengedte, de a kerti szerszámok eladását tiltotta. A hátrányosan érintett árucikkek forgalmazói szerint a jogszabály mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedés volt, hiszen mivel vasárnap nem árusíthattak, a többi tagállamból érkező termékekből is kevesebbet értékesíthettek, következésképpen kevesebbet importálhattak. Mindez pedig a közös piacon belüli áruforgalom korlátozását jelentette.

Első pillantásra egyértelmű, hogy olyan nemzeti intézkedésről van szó, amely egyformán alkalmazandó belföldi és importált termékekre, s ráadásul nem is az árucikkek minőségét, tulajdonságait, hanem csak forgalmazásuk módját, pontosabban időpontját szabályozza. Következésképpen csupán rendkívül áttételesen kapcsolódik az integráción belüli kereskedelem kérdésköréhez, ha egyáltalán bizonyítható, hogy a vasárnapi értékesítés kiesése valóban csökkenti az eladott importáruk mennyiségét. Ugyanakkor, ha felidézzük a Dassonville-formula átfogó meghatározását („minden kereskedelmi intézkedés, amely közvetlenül vagy közvetve, ténylegesen vagy potenciálisan akadályozhatja a Közösségen belüli kereskedelmet”), el kell ismernünk, hogy a kereskedők kifogása legalábbis nem volt teljesen alaptalan.

A mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedés fogalma mindenesetre kezdte szétfeszíteni a kereteit: amíg a Procureur du Roi kontra Dassonville ügyben még kifejezetten importált termékekre vonatkozó előírásra alkalmazták, addig a Rewe kontra Bundesmonopolverwaltung für Branntwein esetben egy olyan szabályra, amely egyforma minőségi követelményt támasztott belföldi és külföldi termékekkel szemben, a vasárnapi kereskedelemmel kapcsolatos vitákban pedig már az üzletek nyitvatartására vonatkozó belföldi normák jogszerűségét is megkérdőjelezték az akkori EGKSz. 30. cikkére, illetve az EKSz. 30. (28.) cikkére (jelenleg EUMSz. 34. cikk) hivatkozva.

A Bíróság, amely az új és új jogesetek hátszelével mind messzebb került a hagyományos közösségi kereskedelmi jogtól, a mind bizonytalanabb vizeken hajózva először némiképp dodonai választ adott 1989-ben a Torfaen Borough Council kontra B. & Q plc ügyben.[77]Megállapította, hogy az EGKSz. 30. cikkébe foglalt tilalmat nem kell alkalmazni azon nemzeti szabályokra, amelyek megtiltják a kereskedőknek üzleteik nyitva tartását vasárnaponként, feltéve hogy a közösségi kereskedelemre gyakorolt korlátozó hatás, amely ebből származhat, nem lépi túl azt a mértéket, amely e szabályok lényegéből adódik. Döntésének indokolásában hangsúlyozta továbbá, hogy e szabályok bizonyos nemzeti, illetve regionális társadalmi és kulturális sajátosságokból következnek, illetőleg hogy az üzletek nyitva tartásának szabályozása a tagállamok hatáskörébe tartozik, annál is inkább, mert e normáknak nem célja a tagállamok közötti kereskedelem szabályozása.

A Bíróság előzetes döntése tulajdonképpen a már korábban tárgyalt 70/50/EGK irányelv kínálta definícióhoz nyúlt vissza, akkor tartván megengedhetőnek az integráción belüli kereskedelem korlátozását, ha az nem lépi túl a szabályok természetéből szükségképpen következő mértéket. Az angol bíróságok tehát meglehetősen rugalmas mércét kaptak a jogviták elbírálásához, következésképpen szélsőségesen eltérő döntésekre is jutottak.

A kaotikus joggyakorlat határozottabb állásfoglalásra kényszerítette a Bíróságot 1992-ben a Stoke-on-Trent és Norwich City Council kontra B & Q plc ügyben.[78] A Bíróság ekkor viszont már megszüntette a nemzeti fórumok mérlegelési lehetőségét, kategorikusan kijelentve, hogy a vitatott szabályozás nem ellentétes az EGKSz. 30. cikkének tilalmával. A Dassonville-formula tehát érvényben maradt, csupán a vasárnapi kereskedelem jogi szabályozása – mint csepp a tengerből – mentesült az EGKSz. 30. cikk alkalmazásának következményei alól. Ez azonban csak ideig-óráig enyhítette a mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedés széles fogalmából eredő kihívásokat, mert nem kínált általános megoldást a problémára.

A fenti döntések adta megoldás elégtelenségét mutatta a veszteségre történő viszonteladás bizonytalan közösségi jogi megítélése, illetve az ezzel kapcsolatos ügyek felbukkanása. A mérföldkőnek számító esetek „névadói”, Keck és Mithouard ugyanis azért kerültek a vádlottak padjára, mert egyes árukat a francia jog tilalma ellenére olcsóbban értékesítettek, mint amennyiért vásárolták.[79] A kereskedők védekezésükben a fentebb már megismert stratégia szerint vitatták a tilalom jogszerűségét, egyebek között arra hivatkozva, hogy a francia jogszabály – mivel kizárja az olcsó értékesítés egyik módját, tehát csökkenti az eladott áruk, beleértve az importált áruk mennyiségét – ellentétes az EGKSz. 30. cikkével, az áruk szabad mozgásával. Éppen ezért a büntetőeljárás eredménye döntően a közösségi jog értelmezésétől, azaz a Bíróság előzetes döntésében foglaltaktól függött.

Ami a francia bíróság kérdésére adott rövid választ illeti, a Bíróság egyetlen tömör mondatban kijelentette, hogy az EGKSz. 30. cikke nem alkalmazható a tagállamok azon jogszabályaira, amelyek a veszteséges viszonteladás általános tilalmát fogalmazzák meg, azaz az áru értékesítésére, forgalmazására vonatkoznak. Más szóval e rendelkezések nem tartoznak a jelenlegi EUMSz. 34. cikkének tárgyi hatálya alá, mert nem minősülnek mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésnek. Ezért nem ellentétesek a közösségi (uniós) joggal.

Sokkal lényegesebb azonban az ítélet indokolása: i) Ebben a Bíróság némi elégedetlenséggel utal arra a kereskedők körében erősödő irányzatra, amely az EGKSz. 30. cikke alapján bármely olyan rendelkezést megkérdőjelez, amely korlátozza gazdasági szabadságukat, jóllehet azok nem az importált termékek szabályozására irányulnak. Éppen e nemkívánatos jelenség miatt szükséges a korábbi esetjog felülvizsgálata és tisztázása. ii) Majd megismételte joggyakorlatának sarkalatos „dijoni tételét”, amely szerint az EGKSz. 30. cikkébe ütköznek az áruk jelölésére, formájára, méretére, súlyára, összetételére stb. vonatkozó szabályok, amennyiben azok gátolják a tagállamok közötti kereskedelmet – tehát az ilyen intézkedések mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésnek minősülnek. iii) Viszont a „korábbi döntésekkel ellentétben” világosan elhatárolta az árukra vonatkozó minőségi és technikai előírásoktól azon nemzeti jogszabályokat, amelyek csak az értékesítés bizonyos formáit tilalmazzák, s amelyek nem akadályozzák a tagállamok közötti kereskedelmet, tehát nem ütköznek az EGKSz. 30., illetve a jelenlegi EUMSz. 34. cikkének tilalmába. Azaz ez azt jelenti, hogy egyértelműen különbséget kell tenni az áru piacra jutásával kapcsolatos előírások és az áru értékesítésére vonatkozó előírások között. Míg az előbbi kategóriába tartózó előírások mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésnek minősülnek, addig az utóbbi kategóriába tartozó intézkedések nem tartoznak az EUMSz. 34. és 35. cikkének hatálya alá. E különbségtétel maradandó öröksége a Keck ügyben hozott ítéletnek, annak ellenére, hogy bizonyos esetekben, így például a termékek reklámozásának szabályozásánál, egyáltalán nem könnyű eldönteni, hogy egy árura vagy értékesítésére vonatkoznak-e a vitatott rendelkezések.[80]

Az 1990-es évek derekán újra visszatért a vasárnapi kereskedelem szabályozásának kérdése. Azonban a Bíróság az Olaszországhoz kapcsolódó Punta Casa ügyekben[81] megerősítette korábbi álláspontját, immáron a Keck esetben kifejtett elvi álláspontjára is támaszkodva. Ugyanakkor a dijoni tételek is érvényben vannak. Ennek jegyében például a német hatóságok hiába hivatkoztak arra, hogy a szépségápolási cikkek jelölésére használt „Clinique” kifejezés vészesen hasonlít a kórházat jelölő német „Klinik” szóra, s így a megtévesztett fogyasztók gyógyhatást tulajdoníthatnak e kozmetikumnak. A „Clinique” név használatának tiltását olyan termékekre vonatkozó előírásnak tekintette, amely ugyan nem megkülönböztető, de akadályozza a tagállamok közötti kereskedelmet. A tilalom fenntartását pedig a fogyasztóvédelem szempontjai sem indokolják.[82] Hasonlóképpen magabiztos és jól tájékozott fogyasztót tételezett a Bíróság a Mars ügyben[83] hozott ítéletében is. Ebben az esetben a német hatóságok egyebek között arra hivatkozva ítélték el a Mars cég „+10%” jelszóval folytatott reklámkampányát, hogy a csokoládék csomagolásán a „+10%” felirat ennél az aránynál lényegesen nagyobb felületet fed le, s így megtévesztheti a fogyasztókat a csokoládérudacskák méretnövekedése felől. A Bíróság döntése azonban túlzóan gondoskodónak értékelte ezt a megközelítést, s nem találta összeegyeztethetőnek az EKSz. 30. cikk (EUMSz. 34. cikk) helyes értelmezésével.

A későbbi tényállások újabb, korábban nem mérlegelt szempontokat vetnek fel. Itt említendő a Familiapress eset,[84] amelyben arra kellett választ adni, hogy az EKSz. 30. cikk (EUMsz. 34. cikk) megakadályozhatja-e azon osztrák versenyszabály alkalmazását, amely tiltja a sajtótermékek támogatását nyereményjátékokkal. A vita közösségi léptékét az adta, hogy a szabály alkalmazása a német magazinok ausztriai forgalmazásának korlátozásához vezethetett. A Bíróságnak mindenekelőtt abban kellett állást foglalnia, hogy a nyereményjátékok tilalma magára a sajtótermékre vagy csak annak értékesítésére vonatkozik. A Bíróság az utóbbit választotta, annak ellenére, hogy a nyeremények kitűzése, illetve azok tiltása nyilvánvalóan szoros kapcsolatban volt a lapok értékesítésének támogatásával s az újságok közötti versennyel. Ugyanakkor a korlátozó szabály az újságok, azaz az áruk tartalmára is befolyással volt, hiszen nem lehetett díjakat kisorsolni például a keresztrejtvények sikeres megfejtői között. A Bíróság tehát egy finom metszéssel elválasztotta az esetet a Keck ügyben hozott döntéstől, leszögezvén, hogy egy olyan előírás, ami a más tagállamokban nyomtatott újságok tartalmának megváltoztatását igényli, akadályozza az áruk szabad áramlását. Azonban a Bíróság újabb elemmel gazdagította a szabad árumozgás korlátozását indokló „kényszerítő követelmények” sorát. Ugyanis – figyelemmel az osztrák sajtópiac rendkívül összpontosított jellegére s a kisebb lapok fennmaradásához fűződő érdekekre – mégis lehetőséget látott arra, hogy a szólásszabadság, ezen belül is a sajtó sokszínűségének védelme jegyében, alkalmazást nyerjen a nemzeti jogszabály. Azonban csak abban az esetben, ha ezt az eljáró tagállami bíróság a lapok közötti verseny helyzetére figyelemmel, az arányosság követelményének érvényesítése mellett szükségesnek tartja.

A Bíróság időről időre szembesül az áruk értékesítésére vonatkozó előírások megítélésének a kérdésével. Az Dynamic Medien ügyben a kiskorúak védelméről szóló német törvényről kellett döntenie, amely tiltja az olyan képhordozók csomagküldő kereskedés útján történő értékesítését és átruházását, amelyeket az illetékes hatóság nem ellenőrzött és nem sorolt be a kiskorúak védelme céljából, és amelyeken nincs feltüntetve az e hatóság által kibocsátott, arra vonatkozó megjelölés, hogy megtekintésük milyen korhatárhoz kötött.[85] A Bíróság kimondta, hogy az érintett előírás mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésnek minősül. Az ilyen szabályozás azonban a gyermekek jogainak védelmével igazolható, így az EKSz. 28. cikkével (EUMSz. 34. cikk) nem ellentétes, kivéve ha úgy tűnik, hogy az e szabályozás által előírt ellenőrzési, besorolási és megjelölési eljárás nem könnyen hozzáférhető, vagy ésszerű időn belül nem lefolytatható, vagy az elutasító határozat bíróság előtt nem megtámadható.

A mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedések és az áru használatára vonatkozó előírások kapcsolata

A Bíróság előtt felmerülő újabb esetekben az volt a kérdés, hogy valamely áru használatának korlátozása összeegyeztethető-e a közösségi joggal, továbbá hogy a Keck ügyben foglaltak továbbra is irányadók-e, vagy a mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésekkel összefüggésben kizárólag az intézkedésnek az áru piacra jutására gyakorolt hatását kell-e vizsgálni (market access test).

Az első jelentős, a jogirodalomban és szakmai körökben is vitát kiváltó ügy, melyben a Bíróság lehetőséget kapott annak tisztázására, hogy a termékek használatát korlátozó tagállami rendelkezések mennyiben vizsgálandók az EKSz. 28., illetve az EUMSz. 34. cikkben foglalt mérce szerint, a Bizottság kontra Olasz Köztársaság ügy[86] volt. Az ügy tárgya a Bizottság által az Olasz Köztársaság ellen indított kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás volt. A Bizottság szerint az Olasz Köztársaság, mivel a segédmotoros kerékpárokra, a motorkerékpárokra, valamint a motoros triciklikre és a négykerekű motorkerékpárokra vonatkozóan a KRESZ-ben pótkocsi vontatását tiltó szabályozást írt elő, nem teljesítette az EKSz. 28. (EUMSz. 34.) cikkéből eredő kötelezettségeit. Az ügyben felmerülő alapvető kérdés tehát az volt, hogy milyen mértékben és milyen feltételek mellett kell az EKSz. 28. cikke értelmében vett, behozatalra vonatkozó mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésnek tekinteni az olyan nemzeti rendelkezéseket, amelyek egy árunak nem a tulajdonságait, hanem a használatát szabályozzák, és amelyek a nemzeti árukra és a más tagállamokból behozott árukra megkülönböztetés nélkül alkalmazandók. Tekintve az ügy jelentőségét, számos tagállam nyújtott be észrevételt az eljárás során. A Bizottság álláspontja szerint a termékek használatára vonatkozó szabályozásoknak két kategóriáját lehet elkülöníteni, nevezetesen egyrészt az olyan jellegűeket, amelyek e termék használatát a termékre jellemző egyes feltételekhez kötik, illetve amelyek a termék használatát térben vagy időben korlátozzák, másrészt pedig az olyanokat, amelyek az említett termék használatának abszolút vagy szinte abszolút tilalmát írják elő. A Bizottság okfejtése szerint az első kategóriára a Dassonville-formulában megismert kritériumokat kell alkalmazni. Az abszolút vagy szinte abszolút tilalmat megfogalmazó korlátozások viszont fogalmilag az EKSz. 28. cikk értelmében vett, a behozatalra vonatkozó mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedéseknek minősülnek. A Bizottság álláspontja szerint nem helyes és nem is szükségszerű a Keck ügyben kimondottakat a termékek felhasználási módozataira kiterjeszteni, és ezáltal olyan intézkedések további kiegészítő kategóriáját létrehozni, amelyek nem tartoznak az EKSz. 28. cikk hatálya alá. Ezt az álláspontot egyébként Csehország támogatta, s lényegében Olaszország is egyetértett vele. Álláspontja szerint a használati előírások csak abban az esetben tartoznak az EKSz. 28. cikk hatálya alá, ha a termék mindenfajta használati formáját, vagy egyféleképpen használható termékek esetében az egyetlen használati formát tiltják. Ezzel szemben abban az esetben, ha e termék használati lehetőségei tekintetében mérlegelési mozgástér van, a helyzet már nem tartozik az EKSz. 28. cikk hatálya alá. A kérdés cseppet sem egyszerű megítélését nagyszerűen mutatja, hogy a fentiekkel szemben Dánia, Németország, Görögország, Franciaország, Ciprus és Svédország is úgy vélte, hogy a Keck ügyben hozott ítélet által fémjelzett ítélkezési gyakorlatban kialakult kritériumokat analógia útján az olyan nemzeti rendelkezésre is alkalmazni kell, amely a termék egyes használati módozatait korlátozza vagy tiltja. E tagállamok tehát azt az álláspontot javasolták, hogy a nemzeti rendelkezés nem tartozik az EKSz. 28. cikk hatálya alá abban az esetben, ha nem kapcsolódik a termékhez, ha a belföldön tevékenykedő valamennyi érintett piaci szereplőre vonatkozik és jogi és ténybeli szempontból is ugyanúgy érinti a nemzeti termékeket, mint a más tagállamból származókat.

A Bíróság a kérdés vizsgálata kapcsán előzetesen megállapította, hogy a nemzeti rendelkezést különösen annak a korlátozásnak a szempontjából kell vizsgálni, amelyet e tilalom a pótkocsik szabad mozgására vonatkozóan képezhet, hiszen bár a motorkerékpárok könnyen használhatók pótkocsi nélkül, a pótkocsit ritkán használják az azt vontatni képes jármű nélkül. Tekintve, hogy a Bizottság nem részletezte, hogy a keresete kizárólag a kifejezetten a motorkerékpárokhoz gyártott pótkocsikra vonatkozik-e vagy más típusú pótkocsikra is kiterjed, a Bíróság mindkét esetet megvizsgálta. A nem kifejezetten a motorkerékpárokhoz gyártott, hanem gépjárművek vagy más járművek általi vontatásra szánt pótkocsikat illetően a keresetet elutasította, mert a Bizottság nem bizonyította, hogy a KRESZ 56. cikkében előírt tilalom akadályt képez az ilyen pótkocsik piacra jutása tekintetében. A kifejezetten a motorkerékpárok általi vontatás céljából a más tagállamokban jogszerűen gyártott és forgalmazott pótkocsik vonatkozásában azonban arra az álláspontra helyezkedett a Bíróság, hogy miután a termék valamely tagállam területén való használatára vonatkozó tilalom van hatályban, az jelentős hatással van a fogyasztók magatartására, amely ugyanakkor kihat e terméknek az adott tagállamban való piacra jutására. A fogyasztók ugyanis annak ismeretében, hogy tilos számukra a motorkerékpárjuknak a kifejezetten ahhoz tervezett pótkocsival való használata, gyakorlatilag semmilyen módon nem érdekeltek abban, hogy ilyen pótkocsit vegyenek. A KRESZ 56. cikke ezért akadályozza a kereslet kialakulását az ilyen pótkocsik iránt a kérdéses piacon, és ezáltal akadályozza azok behozatalát. Következésképpen a KRESZ 56. cikkében előírt tilalom – mivel azzal a hatással jár, hogy akadályozza a kifejezetten a motorkerékpárokhoz tervezett, más tagállamokban jogszerűen gyártott és forgalmazott pótkocsiknak az olasz piacra jutását – az EKSz. 28. cikke által tiltott, a behozatalra vonatkozó mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedésnek minősül.

Néhány hónappal később született meg a Bíróság ítélete a szintén használati korlátozásokkal kapcsolatos Aklagaren kontra Mickelsson and Roos ügyben.[87]Az alapeljárás tárgya Mickelsson és Roos urak büntetőjogi felelősségének a kérdése, akikkel szemben a vád a motoros vízi sporteszközökről szóló svéd rendelet megsértése volt. E rendelet szerint tilos és pénzbírsággal büntetendő a motoros vízi sporteszközök használata a hajózható vízi utakon és az olyan vizeken kívül, amelyeken a tartományi kormányzat a motoros vízi sporteszközök használatát engedélyezte. A Bírósághoz eljutatott előzetes döntéshozatal iránti kérelem arra a kérdésre irányult, hogy az EKSz. 28. és 30. cikkek (EUMsz. 34. és 36. cikkek) vagy a kedvtelési célú vízi járművekre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről szóló, 1994. június 16-i 94/25/EK európai parlamenti és a tanácsi irányelvvel ellentétes-e a motoros vízi sporteszközökre vonatkozó svéd szabályozás. Az ügy kiindulópontja az volt, hogy az egyik svéd államügyészség vádat emelt az említett urakkal szemben, arra hivatkozva, hogy a vádlottak motoros vízi sporteszközöket vezettek olyan vizeken, amelyeken a motoros vízi sporteszközök használata a svéd rendelet értelmében nem volt megengedett. Ez önmagában még nem jelentene okot előzetes döntéshozatali eljárásra, de a csavart az ügyben az jelentette, hogy a vádlottak védekezésükben megtámadva az érintett svéd szabályozást arra hivatkoztak, hogy a svéd rendelet, mivel sérti az EKSz. 28. és 30. cikkét (EUMsz. 34. és 36. cikk), valamint a kedvtelési célú vízi járművekről szóló irányelvet, ellentétes a közösségi joggal.

Ezért az eljáró svéd bíróság az eljárást felfüggesztette, és a következő két kérdést terjesztette a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:

„1. a) Ellentétesek-e az EKSz. 28–30. cikkekkel a nemzeti jog olyan rendelkezései, mint amilyenek a [nemzeti] rendeletben találhatók, amelyek megtiltják a motoros vízi sporteszközök használatát a hajózható vízi utakon vagy az olyan vizeken kívül, amelyekre az illetékes helyi hatóság engedélyt adott?

b) Máskülönben ellentétes-e az EKSz. 28. és 30. cikkekkel, hogy egy tagállam ilyen rendelkezéseket úgy alkalmazzon, hogy a motoros vízi sporteszközök használatát olyan felszíni vizeken is megtiltja, amelyekre nézve az illetékes helyi hatóság még nem hozott arra vonatkozó döntést, hogy azok használatára szóló engedély kiadható-e, vagy sem?

2. Ellentétesek-e a 94/25/EK irányelvvel a nemzeti jog olyan rendelkezései, mint a fent említettek, amelyek a motoros vízi sporteszközök használatát megtiltják?”

Ahogy látjuk, a különbséget a fentebb tárgyalt ügyhöz képest az jelenti, hogy itt nem abszolút, az ország egész területére kiterjedő használati korlátozásról van szó.

Az együttesen vizsgálandó kérdéseivel a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra várt választ, hogy a 94/25/EK irányelvet vagy adott esetben az EKSz. 28. és az EKSz. 30. cikkeket úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint amilyen az alapügyben szerepel, amely a kijelölt vízi utakon kívül megtiltja a motoros vízi sporteszközök használatát. A nemzeti bíróság kérdéseit a Bíróság fordított sorrendben vizsgálta, ugyanis ha az irányelv a motoros vízi sporteszközök használatára vonatkozóan kimerítő szabályozást tartalmaz, a hatálya alá tartozó esetekben az EKSz. 28. cikk vizsgálata keretében az egyoldalú tagállami intézkedésnek az EKSz. 30. cikk szerinti igazolása kizárt lenne. Ennek kapcsán a Bíróság megállapította, hogy a 94/25/EK irányelv nem érinti a tagállamok jogosultságát arra, hogy – az EKSz.-t tiszteletben tartva – bizonyos vizeken történő hajózást illetően rendelkezéseket hozzanak a környezetvédelem, továbbá a vízi utak védelme és biztonsága érdekében, feltéve hogy ez nem teszi szükségessé az irányelvnek megfelelő vízi járművek módosítását. Ennek megfelelően az irányelvvel nem ellentétesek az olyan nemzeti rendelkezések, amelyek a környezetvédelem érdekében megtiltják a motoros vízi sporteszközök használatát bizonyos vizeken, feltéve hogy e rendelkezések nem sértik az EKSz.-ben foglalt szabályokat. A Bíróság megállapítása szerint az alapügyben vitatott nemzeti rendelet a 94/25/EK irányelv említett rendelkezése által érintett nemzeti intézkedések csoportjába tartozik. E rendelet ugyanis a motoros vízi sporteszközök használatának általános tilalmát írja elő a hajózható vízi utak kivételével. A nemzeti szabályozás szerint az érintett hatóság kijelölheti, hogy a hajózható vízi utakon kívül a tartomány mely vizein megengedett az ilyen sporteszközök használata. Következésképpen a Bíróság továbblépett, és azt kezdte el vizsgálni, hogy az EKSz. 28. és az EKSz. 30. cikk akadályozza-e az olyan nemzeti szabályok elfogadását, mint amilyenek az alapügyben szerepelnek.

A Bíróság először is emlékeztetett a kialakult joggyakorlatra, mely szerint az EKSz. 28. cikke értelmében a „behozatalra vonatkozó mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedéseknek” kell tekinteni a valamely tagállam által meghozott olyan intézkedéseket, amelyeknek a célja vagy a hatása a más tagállamokból származó termékekkel szembeni kedvezőtlenebb bánásmód nyújtása, valamint a nemzeti jogszabályok harmonizációjának hiányában az áruk szabad mozgásának olyan akadályait, amelyek az árukra vonatkozó feltételekkel kapcsolatos szabályok más tagállamból származó olyan árukra történő alkalmazásából erednek, amelyeket jogszerűen állítanak elő és forgalmaznak az adott tagállamban, akkor is, ha ezek a szabályok különbségtétel nélkül minden termékre vonatkoznak. Ugyanebbe a fogalomba tartozik minden más olyan intézkedés, amely valamely tagállamban akadályozza a más tagállamokból származó termékek piacra jutását. A Bírósághoz benyújtott iratokból következett, hogy az alapügyben szereplő tényállás idején nem volt egyetlen, a motoros vízi sporteszközök számára kijelölt víz sem, így az ilyen sporteszközök használata csak a hajózható vízi utakon volt engedélyezett.

Mindazonáltal az alapügyben szereplő vádlottak, valamint a Bizottság is úgy érvelt, hogy e vízi utakon súlyos kereskedelmi hajók közlekednek, ami a sporteszközök használatát veszélyessé teszi, és hogy a svéd hajózható vizek legnagyobb része az említett hajóutakon kívül található. A motoros vízi sporteszközök Svédországban való tényleges használatának lehetősége következésképpen nagyon korlátozott volt. Ebből a Bíróság azt a következtetést vonta le, hogy még ha a vitatott nemzeti szabályozásnak nem is célja, sem pedig hatása, hogy kedvezőtlenebb bánásmódban részesítse a más tagállamokból származó termékeket, a termék valamely tagállam területén való használatára vonatkozóan előírt korlátozás a terjedelmétől függően jelentős hatással lehet a fogyasztók magatartására, amely ugyanakkor hat e terméknek az adott tagállamban való piacra jutására, hiszen a fogyasztók annak ismeretében, hogy az adott termék használata jelentősen korlátozott, gyakorlatilag alig érdekeltek abban, hogy megvegyék a terméket.

Ezért a Bíróság kimondta, hogy amennyiben a vizek és hajózható vízi utak kijelölésére vonatkozó nemzeti szabályok azzal a hatással járnak, hogy megakadályozzák a motoros vízi járművek használóit abban, hogy e termékeket rendeltetésszerűen és megfelelően használják, vagy jelentősen csökkentik használatukat, az ilyen szabályok azzal a hatással járhatnak, hogy akadályozzák e termékeknek az érintett nemzeti piacra való jutását, így azokat a behozatalra vonatkozó mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedéseknek kell tekinteni.

c) A kölcsönös elismerés elve

Az Európai Unió Bíróságának ítélkezési gyakorlatából eredő kölcsönös elismerés elve a belső piacon belül az áruk szabad mozgását biztosító egyik eszköz. A kölcsönös elismerés azokra a termékekre vonatkozik, amelyek nem tartoznak a közösségi harmonizációs jogszabályok hatálya alá, illetve a termékek olyan vonatkozásaira, amelyek e jogszabályok hatályán kívül esnek. Ezen elv értelmében egy tagállam nem tilthatja meg a saját területén egy másik tagállamban jogszerűen forgalmazott termékek értékesítését, még akkor sem, ha azokat a hazai termékek esetében betartandó műszaki szabályoktól eltérő műszaki szabályoknak megfelelően gyártották. Az ezen elv alóli egyedüli kivételt az EUMSz. 36. cikkében meghatározott vagy egyéb közérdeken alapuló, kényszerítő követelmények alapján igazolt és az elérni kívánt céllal arányos korlátozások képezik.

A kölcsönös elismerés elvét a Bíróság az EGKSz. 30. cikk (EKSz. 28. cikk, EUMSz. 34. cikk) értelmezése, illetve érvényesülési korlátainak megvonása kapcsán a híressé vált Cassis de Dijon ügyben mondta ki. A jogvita kiindulópontja a kis alkoholtartalmú Cassis de Dijon likőr németországi behozatalának tilalma volt, lévén, hogy a nemes ital alkoholtartalma nem érte el a német törvények által – az árusítás feltételeként – előírt minimumot. A német Finanzgericht abban a kérdésben kérte a Bíróság állásfoglalását, hogy joga van-e egy nemzeti bíróságnak figyelmen kívül hagynia a nemzeti előírásokat, tekintettel az EGKSz. 30. cikk közvetlen hatályára. A német közigazgatás álláspontja szerint ugyanis közösségi szabályozás hiányában alkalmazható a nemzeti szabályozás, azaz megtiltható az érintett ital németországi behozatala. A német szabályozás célja a fogyasztóvédelem általános érdekeinek kielégítése, s a meghatározott alkoholtartalom a fogyasztói bizalom lényegi eleme. A perbe beavatkozó német kormány képviselője azt is kifejtette, hogy a kis alkoholtartalmú likőrök forgalmazását tiltó előírás valójában a közegészséget szolgálja, mert ezekre sokkal könnyebb rászokni, mint az erősebb párlatokra.

A Bíróság az ítéletében arra a következtetésre jutott, hogy „nincs elfogadható indok arra, hogy az egyik államban jogszerűen előállított, illetőleg forgalomba hozott alkoholtartalmú italokat miért ne lehetne egy másik tagállam piacára bevezetni”,[88] kimondva így az ún.kölcsönös elismerés elvét. A kölcsönös elismerés elve a nemzeti szabályok kölcsönös elismerését jelenti, azaz azt, hogy az egyik tagállam által valamely áru termelésére, illetőleg értékesítésére megállapított szabályait a többi tagállamnak el kell ismernie.

A Bíróság a későbbi ítélkezési gyakorlatában következetesen alkalmazta a kölcsönös elismerés elvét. Így ugyanilyen szellemű döntés született egyebek között a középkori német sörtisztasági törvény rigorózus előírásainak tarthatatlanságáról az importált sörök körében.[89] Az élelmiszerek vonatkozásában kialakult elv fokozatosan alkalmazást nyert minden ipari termékre. Mengozzi szerint a kölcsönös elismerés elvével a Bíróság a nemzeti szabályozások egyenértékűségének vélelmét fogalmazta meg az áruk szabad mozgását megszigorító nemzeti szabályozásokkal szemben. Ez azt is jelenti, hogy a bizonyítási teher a tagállamokon van, ha a vélelem ellenére állítják, hogy szükség van a korlátozó nemzeti szabályozásra.

A kölcsönös elismerés elvének megfogalmazása kizárólag a Bíróság szellemi termékenységének köszönhető, nem található előképe az Európai Unió működéséről szóló szerződésben. Az elv kimondása azért is rendkívüli jelentőségű, mert drámaian csökkenti az Unió szabályozási terhét. Ahol ugyanis érvényesíthető a kölcsönös elismerés elve, ott nincs szükség többé fáradságos jogegységesítésre vagy jogközelítésre. Nem kell megalkotni például az „eurosajt” fogalmát, elegendő, ha a tagországok biztosítják a francia, dán, holland és egyéb sajtok forgalmazását, megbízva az előállítás országának szabályaiban és hatóságaiban.

Ugyanakkor az elmúlt évtizedek megmutatták, hogy a kölcsönös elismerés elve sem mindenható megoldás az áruk szabad áramlásának biztosítására, vannak területek, ahol a tagországok vonakodnak ennek alkalmazásától. Továbbá a jogirodalomban ismételten felmerül, hogy a Bíróság egyrészt talán túlértékeli a kölcsönös elismerés elvének alkalmazásából eredő gazdasági előnyöket, és egyúttal lebecsüli az ismeretlen termékekkel találkozó, ezért nem kellőképpen tájékozott fogyasztók kockázatait.[90] Ezt uniós szabályzatok és európai szabványok alkotása általában orvosolhatja. Azonban bizonyos nagy kockázatokat hordozó termékek (például a rovarirtók) esetében néha a közösségi jog is előírja, hogy az adott árufajtát minden egyes tagországban engedélyeztetni kell a forgalomba bocsátás előtt, s csak az engedélyezési eljárás menetének egységesítésére törekszik.[91]

Jól mutatja az áruk szabad áramlása és a fogyasztóvédelem érdekei közötti egyensúlyozást az arany ékszerek fémjelzése körüli vita.[92] A Barbara Houtwipper ügy tényállása alapjául szolgáló holland jogszabály szerint bűncselekményt követett el az a kereskedő, aki olyan nemesfém tárgyakat birtokolt vagy forgalmazott, amelyek nem voltak a holland jogszabály szerinti fémjellel (hallmark) ellátva. Ebből következően a más tagállamokban fémjelzett tárgyakat újra meg kellett vizsgálni, és finomságukat jelzéssel bizonyítani, ami egyértelműen nehezítette az ékszerek szabad forgalmát a belső piacon, nem szólva arról, hogy büntetőeljárást indítottak a szabály megszegői ellen.

A tagállamok fémjelekre vonatkozó szabályozása ugyanakkor jelentősen eltért egymástól. Egyes országokban független hivatalok foglalkoztak ezzel, máshol a piaci forgalom szereplőire, a gyártókra és kereskedőkre bízták az ékszerek megfelelő tanúsítvánnyal történő ellátását. A Bíróságnak ilyen összetett szabályozási környezetben kellett arról döntenie, hogy az EGKSz. 30. cikke (EUMSz. 34. cikk) megakadályozza-e a holland szabályozás alkalmazását.

A Bíróság ítéletében megállapította, hogy ha a fogadó ország saját független hatóságának fémjelzését követeli meg, akkor sem lehet megtiltani a másik tagország független hatósága által minősített ékszerek forgalmazását. Itt tehát érvényesül a kölcsönös elismerés, a független testületek közötti bizalom elve. Ugyanakkor – figyelemmel a csalások kockázatára – ez nem érvényes a piaci szereplők által fémjelzett termékekre, mert ebben az esetben meg lehet követelni a fogadó ország hatóságainak ismételt vizsgálatát és tanúsítványát. Így viszont egy több sebességű piac jön létre a nemesfémek európai forgalmában, ahol csak bizonyos országok termékei vonatkozásában érvényesül a kölcsönös elismerés elve.[93]

d) A kölcsönös elismerés elve és a közösségi jogalkotás

Az egyenértékűség vélelmétől a teljes egyenértékűség felé vezető fejlődés jegyében a bírói esetjog szemlélete megjelent és tovább finomodott a jogalkotásban is, mivel az Egységes Európai Okmány előírta, hogy 1992 folyamán a Bizottság az egyes tagállamokkal közösen jelölje meg azokat az EUMSz. jelenlegi 114. cikkének megfelelő EGKSz. 100a. cikke alá eső jogi és igazgatási előírásokat, amelyekre nézve nem történt meg az összehangolás. Ennek nyomán a Tanács határozhatott úgy, hogy az egyik tagállamban érvényes előírásokat kifejezetten egyenértékűnek kell elismerni egy másik tagállamban.[94] Ez természetesen azt jelenti, hogy a Tanács határozata nyomán az érintett nemzeti jogszabályok tekintetében az egyenértékűség vélelmén túlmutató teljes egyenértékűség(full equivalence) jön létre.

A fentiek ellenére ismételten felbukkannak olyan tagállami jogszabályok, amelyek egy-egy termék esetében megtagadják a kölcsönös elismerés elvének érvényesítését, nemegyszer megsértve az EUMSz. 34. cikkébe foglaltakat. Ezen intézkedések azonosítására, nyilvántartására dolgozott ki eljárást a Tanács 3052/95/EK határozata. Ennek értelmében a tagállamoknak jelezniük kellett a Bizottságnak, amennyiben lépéseket tettek egy másik tagállamban jogszerűen előállított vagy forgalmazott termék szabad áramlása vagy értékesítése ellen, például tilalmazták behozatalát vagy forgalomba bocsátását, vagy különböző módosításokat kellett végrehajtani rajta. Nem vonatkozott a jelentési kötelezettség azon korlátozásokra, amelyek kizárólagos indoka a közerkölcs, illetve közrend védelme, továbbá nem terjedt ki a határozat hatálya a használt cikkek kereskedelmével kapcsolatos előírásokra. A határozat célja az volt, hogy biztosítsa az áruk szabad áramlását gátló nemzeti intézkedések megismerését, áttekinthetőségét, s ezáltal jelezze, hol van szükség esetleg közösségi szintű jogalkotásra. A határozat sem oldott meg minden, a kölcsönös elismerés elvének alkalmazása során felmerülő problémát. A Bizottság álláspontja szerint ugyanis, a „kölcsönös elismerés elvének” végrehajtását több gyakorlati probléma továbbra is akadályozta. Ilyen volt például az, hogy a vállalkozások és a nemzeti hatóságok nem voltak tisztában a kölcsönös elismerés elvének létezésével, az elv alkalmazási köre és a bizonyítási teher körül jogbizonytalanság alakult ki, gyakran nem volt világos, hogy mely termékkategóriákra érvényes a kölcsönös elismerés, illetve hiányzott a különböző tagállamok hatáskörrel rendelkező hatóságai közötti rendszeres párbeszéd.

A 3052/95/EK határozatot később az áruk szabad mozgására vonatkozó csomag keretében hatályon kívül helyezte az Európai Parlament és a Tanács 764/2008/EK rendelete.

A 764/2008/EK rendelet egyrészt a kölcsönös elismerés elvéhez kapcsolódó eljárási szabályokat állapítja meg, másrészt létrehozza az ún. termékinformációs kapcsolattartó pontok rendszerét. Az eljárási szabályokkal kapcsolatban a rendelet részletes rendelkezéseket tartalmaz az érintett gazdasági szereplők tájékoztatásával, a határidőkkel és a határozathozatallal kapcsolatban. A rendelet szerint az eljáró tagállami hatóságnak kell bizonyítani, hogy adott esetben jogszerűen korlátozza vagy tiltja valamely más tagállamban jogszerűen forgalomba hozott termék forgalmazását. Abban az esetben pedig, ha a hatóság a határozat meghozatalára megállapított határidőn belül nem értesíti a gazdasági szereplőt határozata meghozataláról, a terméket az adott tagállamban jogszerűen forgalmazottnak kell tekinteni. A termék forgalmazása az eljárás alatt csak kivételesen függeszthető fel, és akkor is csak ideiglenesen. Ez a kivételes eset akkor állhat fenn, ha a termék a rendes és ésszerűen előrelátható használati feltételek mellett súlyos veszélyt jelent a felhasználók biztonságára és egészségére nézve, vagy forgalmazása a közerkölcsbe vagy a közbiztonság védelmébe ütközik. Az ún. termékinformációs kapcsolattartó pontok feladata a gazdasági szereplők, illetve a más tagállamok hatóságainak a tájékoztatása többek között például az adott terméktípusra vonatkozó műszaki szabályokról, a terméktípusra vonatkozó esetleges előzetes engedélyezési kötelezettségről, a kölcsönös elismerés elvéről, valamint a 764/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet alkalmazásáról, a tagállam területén található hatóságok elérhetőségi adatairól, vagy akár az általánosan rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségekről. A tájékoztatás ingyenes, és a megkereséstől számított 15 munkanapon belül meg kell adni. Végezetül megemlítendő, hogy a rendelet még bizonyos jelentéstételi kötelezettséget is előír a tagállamok számára, mely a fentebb tárgyalt 3052/95/EK határozattal létrehozott ellenőrző rendszert váltja fel.

e) A kölcsönös tájékoztatás és előzetes megelőzés elve

A kölcsönös elismerés elve mellett megjelent a kölcsönös tájékoztatás és előzetes megelőzés elve is. A Tanács 83/189/EGK irányelve, amely a műszaki szabványok és szabályzatok területén rendelkezik a kölcsönös tájékoztatásról, a következő rendszert építi ki az újabb kereskedelemkorlátozó előírások születése ellen: a Bizottságot és a tagállamokat tájékoztatni kell a nemzeti szabvány- és előírás-tervezetekről, amelyek erről véleményt mondhatnak, s a nemzeti szabályozás kiadását el kell halasztani, amennyiben a fentiek

  • annak módosítását kérik, hogy megszüntessenek vagy csökkentsenek az áruk szabad mozgásában bármely olyan akadályt, amit éppen az új szabályozás teremtene;

  • európai szabvány, illetőleg irányelv kibocsátását látják indokoltnak az átfogó közösségi harmonizáció érdekében.

A kölcsönös tájékoztatási kötelezettség érvényesítésének nagy jelentőséget tulajdonít a Bíróság is. Különösen jól mutatja ezt a CIA Security ügyben hozott ítélete, amelyben egyrészt megállapította a tárgyalt irányelv közvetlen hatályát, másrészt kimondta, hogy az irányelv megsértésével, azaz a tájékoztatási kötelezettség megszegésével alkotott műszaki szabályzatokat nem lehet alkalmazni.[95] A döntés különösen komoly következménnyel járt Hollandiában, ahol kiderült, hogy számos szabályzat vonatkozásában nem tettek eleget a 83/189/EK irányelv rendelkezéseinek, így azoknak nem szabad érvényt szerezni.[96]

Az irányelvet időközben felváltotta a 98/34/EK irányelv,[97] amely újra szabályozta a műszaki szabványokkal és szabályokkal kapcsolatos tájékoztatási eljárást. Az új irányelv kibocsátását elsősorban az áttekinthetőség követelménye indokolta, lévén, hogy elődjét számos alkalommal módosították, továbbá több, addig nem rendezett kérdés merült fel az idők folyamán. A rendkívül részletes szabályozás bemutatása túlmutatna tankönyvünk keretein, így csak néhány jellemzőjére hívjuk fel a figyelmet. Az 1998-ban elfogadott irányelv lényegében megőrzi a korábbi rendelkezéseket, olyannyira, hogy egy külön táblázat jelzi a régi és új normák közötti megfelelést, kölcsönösségi viszonyt. Az újdonságok között említendő, hogy az Európai Bizottság munkáját egy állandó bizottság támogatja ezen a területen. Továbbá az új irányelv a korábbinál aprólékosabban szól a tájékoztatási eljárás fokozatairól és határidőiről, a műszaki szabályzat fogalmáról, s lehetőséget nyújt a gazdasági szereplőknek arra, hogy megismerjék a más tagországokban kibocsátani tervezett műszaki előírások kereskedelemre gyakorolt hatását és arról véleményt alkothassanak.

f) Kivételek a mennyiségi korlátozások tilalma alól

A kivételekről általában

A mennyiségi korlátozások tilalma alóli kivételek köre alapvetően két csoportba sorolható: egyrészt az EUMSz. 36. cikkében meghatározott esetekről, másrészt a Bíróság joggyakorlatában kimunkált ún. kényszerítő követelményekről kell szólnunk.

Az EUMSz. 36. cikk szerinti kivételek

Az EUMSz. 36. cikke kivételeket teremtett a mennyiségi korlátozások eltörlésének parancsa alól. A Bíróság általában rendkívül szigorúan vizsgálja, hogy fennállnak-e a mennyiségi korlátozásokat, illetve azzal azonos hatású intézkedéseket igazoló 36. cikk alkalmazásának feltételei. Így a tagállami intézkedések csak akkor menthetőek, ha szorosan kötődnek az uniós jog által méltányolt célokat tartalmazó felsorolás egyik vagy másik eleméhez, és lényegesek ennek eléréséhez, ugyanakkor nem sértik az arányosság elvét. Tehát ha ugyanazon cél kevésbé korlátozó intézkedéssel is elérhető, úgy azt kell alkalmazni.[98] További nagyon fontos szabály, hogy nem lehet hivatkozni a 36. cikkben nevesített kivételekre, ha az adott kérdéskört már közösségi (uniós) irányelv rendezi.[99] Sőt a közösségi (uniós) irányelvet szabályosan átültető tagországgal szemben akkor sem lehet a 36. cikkre hivatkozni, ha az irányelv mellett létezik olyan európai egyezmény és ajánlás, amelyik szigorúbb követelményt fogalmaz meg, mint az irányelv.[100]

Közerkölcs

A közrend holdudvarához tartozik az EUMSz. 36. cikke által külön is nevesített közerkölcs kivétele. A Regina kontra Henn and Darby ügyben[101] egyebek között ennek értelmezését kérte a House of Lords a Bíróságtól egy büntető-fellebbviteli eljárással öszszefüggésben. A büntetőeljárás dán eredetű szeméremsértő újságok és filmek angliai behozatala ellen indult, és az elkövetőket 18, illetve 30 havi börtönbüntetéssel sújtotta az első fokon eljáró angol bíróság. A Bíróságnak lényegében a következő logikai lépcsőkön kellett végighaladnia előzetes döntése meghozatalakor: i) Mennyiségi korlátozásnak minősül-e a mondott termékek importjának tilalma? ii) Lehet-e a közerkölcsre hivatkozni e tilalom fenntartása érdekében? iii) Nem minősül-e az EGKSz. 36. cikk (EUMSz. 36. cikk) második mondata szerinti önkényes megkülönböztetésnek az a körülmény, hogy ugyanazon termékek belföldi forgalmazása kevésbé szigorú megítélés alá esik, lévén hogy puszta birtokolásuk nem jelent bűncselekményt, és forgalmazásuk is megengedett, ha az tudományos, oktatási, művészeti érdekeket szolgál. Továbbá az Egyesült Királyság egyes alkotórészei is – Anglia és Wales, Skócia, Észak-Írország, valamint Man-sziget – némiképp eltérően vagy legalábbis különböző jogforrásokra támaszkodva szabályozzák ezt a kérdést.

i) A mennyiségi korlátozás fogalmának értelmezésével csak az angol Court of Appeal kivételesen szigorú és betű szerinti – bár az angol jogi hagyományok szempontjából érthető – interpretációja miatt érdemes foglalkozni. Döntésében ugyanis úgy találta, hogy mivel az angol szabályozás tilalmat tartalmaz, ezzel szemben az EGKSz. 30. cikke (EUMSz. 34. cikk) korlátozásokról rendelkezik, a mondott tilalom nem esik az EGKSz. 30. cikk hatálya alá. Ez azt jelentené, hogy az EGKSz. csak a kereskedelmi forgalom korlátozását üldözné, de az abszolút tilalmat elfogadhatónak tartaná, ami nyilvánvalóan megengedhetetlen. A Bíróság ezért mindenekelőtt kifejtette, hogy az áruforgalom teljes tilalma a korlátozások legszélsőségesebb formája, tehát az EGKSz. 30. cikk ezen intézkedéseket is üldözi.

ii) Ugyanakkor indokoltnak tartotta a közerkölcsre hivatkozást, megerősítvén, hogy a közerkölcs fogalma és védelme minden tagállam önálló értékítéletén alapul, ami természetesen azt is jelenti, hogy a tagállamok egymástól eltérő mérce szerint ítélhetnek e területen, azaz koronként és területenként eltérő tartalmú kategóriáról van szó.

iii) A legérdekesebb kérdés azonban valószínűleg az önkényes megkülönböztetés léte vagy nem léte volt, figyelemmel a tilalmat megállapító brit külkereskedelmi szabályozás és az önmagában is összetett belföldi szabályozás eltérésére. Nos, a Bíróság úgy ítélte meg, hogy bár a különböző belföldi jogszabályok bizonyos kivételeket engednek a szeméremsértő újságok és filmek forgalmazása alól, fő céljuk mégis a tilalom vagy legalábbis a publikációk forgalmazásának és előállításának korlátozása. Ezért a belföldi és a külkereskedelmi szabályozás közötti különbség nem éri el azt a szintet, hogy a hazai termékek védelmét célzó rejtett diszkriminációról vagy önkényes megkülönböztetésről lehetne beszélni.

Azonban távolról sem mindig engedékeny a Bíróság a közerkölcsöt védő importtilalmak esetében. Erre ismét egy angol per[102] szolgálhat jó példával, amely néhány évvel később újra felidézte az előbb tárgyalt eset tényállását. A különbség mindössze annyi volt, hogy a tilalom pornográf sajtótermékek helyett más hasonló természetű árukra vonatkozott. A Bíróság előzetes döntése egészen az önkényes megkülönböztetés kérdésének értékeléséig világosan a Regina kontra Henn and Darby ügyben hozott ítélet nyomvonalán haladt. Ezzel összefüggésben viszont kimondta, hogy nem hivatkozhat egy tagállam a közerkölcs védelmére valamely áru behozatalának tilalmazása érdekében, ha ugyanazon termék szabadon előállítható az adott országban, és csak postai kézbesítése tiltott, illetve az ország egyes részein külön engedélyhez kötött forgalmazásuk és kiállításuk. Tette mindezt annak ellenére, hogy a brit kormány szerint az egységes külkereskedelmi szabályozásnak, adott esetben a tilalomnak, a legszigorúbb „tartományi” szabályozáshoz kell igazodnia, továbbá hogy az elméleti lehetőség ellenére nem állítottak elő a külföldről behozott termékekhez hasonló árukat az Egyesült Királyságban.

Tény, hogy a szeméremsértő kiadványok szigorúbb szabályozás alá estek belföldön is, mint a rokon természetű áruk, tehát ésszerű volt a Bíróság elhatárolódása korábbi döntésétől. Ugyanakkor nem adott egységes iránymutatást annak eldöntéséhez, hogy a belföldi és külkereskedelmi szabályozás közötti különbség melyik ponton csap át a közösségi jog által tiltott önkényes megkülönböztetésbe.

Közbiztonság

Az EUMSz. 36. cikkében nevesített közbiztonság kivételére hivatkozott a Bíróság a Campus Oil ügyben, amikor nem találta a közösségi jogba ütközőnek az ír ipari és energiaügyi miniszter rendeletét, miszerint az olajtermékek forgalmazóinak beszerzéseik 35%-át az ír nemzeti kőolaj-finomítótól kell vásárolniuk annak érdekében, hogy megrendeléseikkel biztosítsák annak fennmaradását. Tekintettel arra, hogy egy esetleges háborús vagy politikai válság esetén a minimális nemzeti olajfinomító-kapacitás léte elemi fontosságú az ország és a lakosság szempontjából, a Bíróság a nyilvánvalóan fennálló közbiztonsági megfontolásokra figyelemmel elfogadhatónak ítélte az idézett rendelkezést annak ellenére, hogy az aligha volt összeegyeztethető az áruk szabad mozgásának elvével.[103]

Közegészség

Előfordulhat, hogy egy tilalom fenntartása a közegészség védelmével igazolható. A Bíróság 2005-ben kimondta, hogy az az osztrák szabály, mely megtiltja, hogy cukorból vagy cukorpótlóból készült édességet csomagolás nélkül, automatából árusítsanak, mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésnek minősül és akadályozza az áruk szabad mozgását a tagállamok között. Hiszen azon importőrök, akik édességet kívántak Ausztriában árusítani, kötelesek voltak azt becsomagolni, ami költségesebbé tette számukra a forgalmazást, továbbá a csomagolás nélküli áruk árusítására kialakított automatákat nem lehetett becsomagolt áruk árusítására használni. Azonban a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az osztrák tilalom igazolható, mivel a közegészség védelmét célzó megfelelő és arányos intézkedésnek minősül, ugyanis már korábban megállapították, hogy a csomagolás nélküli édességek a fogyasztóról átkerült patogén organizmusokkal, valamint nedvességgel és rovarokkal érintkezhetnek az automatákban.[104] Hasonlóképpen igazoltnak találta a Bíróság a közegészségügyre mint kivételre vonatkozó hivatkozást a Bizottság kontra Németország ügyben[105] azon német jogszabály kapcsán, mely meghatározott földrajzi közelséget követelt meg a gyógyszereket szállító gyógyszertár és azon kórház között, amelynek részére azokat szállítják.

A kényszerítő követelmények

A Bíróság a már korábban bemutatott Casis de Dijon ügyben kimondta, hogy „közösségi szabályok hiányában jogában áll a tagállamoknak, hogy szabályozzanak minden az alkohol, illetőleg alkoholos italok előállításával és forgalomba hozatalával kapcsolatos kérdést a saját területükön”.

Elméletileg és általánosságban azt is elismerte, hogy a nemzeti korlátozó szabályok az áruk szabad mozgására nézve elfogadhatóak lehetnek, feltéve hogy azok „olyannak tekinthetők, mint amelyek a pénzügyi ellenőrzéssel, a közegészségügygyel, a kereskedelmi ügyletek tisztaságával, illetőleg a fogyasztóvédelemmel kapcsolatos kényszerítő követelmények érvényesítésére hivatottak”.

E jellemzők azonban – véleménye szerint – nem voltak fellelhetőek a német döntésben. Így például a közegészségre való hivatkozást szellemesen azzal vetette el a Bíróság, hogy sok más fajtájú, de hasonlóan kis alkoholtartalmú ital van forgalomban a német piacon, illetőleg több, egyébként erős rövid italt amúgy is hígítva fogyasztanak. A legkisebb alkoholtartalomra vonatkozó előírás tehát nem sorolható a kivételek ernyője alá, hanem éppen ellenkezőleg, az EGKSz. 30. (EUMSz. 34.) cikkébe ütközik mint mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedés.

A kényszerítő követelményekre történő hivatkozást mindenképp érdemes elhatárolni az EUMSz. 36. cikkében található, fentebb említett kivételektől. E lehetőséget ugyanis a Bíróság teremtette. Továbbá a kényszerítő követelmények köre – szemben a 36. cikkel – nem zárt, hanem bővíthető. Ezt jelzi, hogy újabb ítéletek tanúsága szerint például a környezetvédelemre történő hivatkozás is ilyennek minősülhet. Nem fogadta el azonban a Bíróság az ilyen hivatkozást a Bizottság kontra Ausztria ügyben,[106] ahol kimondta, hogy az az osztrák jogszabály, amely a levegőminőség védelmének céljából megtiltotta a bizonyos árukat fuvarozó, 7,5 tonnát meghaladó megengedett legnagyobb össztömegű tehergépjárművek közlekedését az A 12-es autópályán, akadályozva az áruk szabad mozgását és különösen az áruk szabad átmenő forgalmát, mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedésnek minősül. Az ilyen szabályozás a feltétlenül érvényesítendő környezetvédelmi követelményekkel nem volt indokolható, mivel nem bizonyították, hogy a kitűzött cél elérhető lett volna a közlekedés szabadságát kevésbé korlátozó egyéb eszközök révén.

Végül kényszerítő követelmények nem indokolhatják a belföldi és a más tagállamból származó áruk megkülönböztetését, míg a 36. cikk csak az önkényes megkülönböztetést tiltja.[107]



[70] Korábbi EGKSz., illetve EKSz. 31–32. cikkek. Mivel rendelkezéseiket teljesítették a tagállamok, az Amszterdami Szerződés hatályon kívül helyezte e cikkeket.

[71] Korábbi EGKSz., illetve EKSz. 33. cikk. Az Amszterdami Szerződés hatályon kívül helyezte az okafogyottá vált rendelkezést.

[72] 8/74. sz. Procureur du Roi kontra Benoit kontra Gustave Dassonville ügy, EBHT [1974] 837. o.

[73] 249/81. sz. Bizottság kontra Írország ügy, EBHT [1982] 4005. o.

[74] C-265/95. sz. Bizottság kontra Francia Köztársaság ügy, EBHT [1997] I-6959. o.

[75] HL L 337. szám, 1998.12.12., 8. o.

[76] C-112/00. sz. Eugen Schmidberger, Internationale Transporte und Planzüge kontra Ausztria ügy, EBHT [2003] 5659. o.

[77] C-145/88. sz. Torfaen Borough Council kontra B. & Q plc ügy, EBHT [1989] 3851. o.

[78] C-169/91. sz. Stoke-on-Trent és Norwich City Council kontra B & Q plc ügy, EBHT [1992] 6635. o.

[79] C-267. és C-268/91. sz. Keck és Mithouard egyesített ügyek, EBHT [1993] I-6097. o.

[80] Piet, Eeckhout: Recent case-law on Free Movement of Goods: Refining Keck and Mithouard. European Business Law Review, 1998. 267. o., illetve 270–271. o.

[81] C-69/93. és C-258/93. sz. Punta Casa kontra Sindaco del Commune di Capena egyesített ügyek, EBHT [1994] I-2355. o., továbbá C-418/93. sz. és számos ezzel egyesített ügy, C-418/93. sz. Semerano Casa Uno Srl kontra Sindaco del Comune di Erbusco (Punta Casa II) és számos egyesített ügy, EBHT [1996] I-2975. o. Elemzi Steyger, Elies: National Traditions and European Community Law. Dartmouth, 1997.

[82] C-315/92. sz. Verband Sozialer Wettbeverb eV kontra Clinique Laboratories SNC ügy, EBHT [1994] I-317. o.

[83] C-470/93. sz. Verein gegen Unwesen in Handel und Gewerbe Köln eV kontra Mars GmbH ügy, EBHT [1995] I-1923. o. Elemzi Weatherill, S.: Recent Case Law Concerning the Free Movement of Goods: Mapping the Frontiers of Market Deregulation. CMLR, 36. 1999. 56–57. o.

[84] C-368/95. sz. Vereinigte Familiapress Zeitungsverlags- und vertiebs GmbH kontra Heinrich Bauer Verlag ügy, EBHT [1997] I-3689. o.

[85] C-244/06. sz. Dynamic Medien Vertriebs GmbH kontra Avides Media AG ügy, EBHT [2008] I-505. o.

[86] C-110/05. sz. Európai Közösségek Bizottsága kontra Olasz Köztársaság ügy, EBHT [2009] 519. o.

[87] C-142/05. sz. Åklagaren kontra Percy Mickelsson és Joakim Roos ügy, EBHT [2009] I-4273. o.

[88] 120/78. sz. Rewe Zentral AG kontra Bundesmonopolverwaltung für Brantwein ügy, EBHT [l979] 649. o.; Mengozzi: European Community Law: from Common Market to European Union. 209. o.

[89] 178/84. sz. Bizottság kontra Németországi Szövetségi Köztársaság ügy, EBHT [1987] 1227. o. A Bíróság nem találta alkalmazhatónak a más tagállamokból behozott termékekre azon olasz előírást sem, amely csak durumlisztből készült tésztákat engedett „pasta” néven forgalmazni: 407/85. sz. Drei Glocken kontra USL Centro Sud ügy, EBHT [1988] 4223. o.

[90] Weatherill: Recent Case Law Concerning the Free Movement of Goods. 54. o.

[91] A Tanács 91/414/EGK irányelve a növényvédő szerek forgalomba hozataláról. OJ 1991. L 230. szám, 1991.08.19., 1. o. A 91/414/EGK irányelvet hatályon kívül helyezte az Európai Parlament és a Tanács 1107/2009/EK rendelete (2009. október 21.) a növényvédő szerek forgalomba hozataláról, valamint a 79/117/EGK és a 91/414/EGK tanácsi irányelvek hatályon kívül helyezéséről. HL L 309., 2009.11.24., 1–50. o. A rendelet is fenntartja azonban azt az előírást, hogy „a növényvédő szert forgalomba hozni kívánó kérelmező személyesen vagy képviselőjén keresztül engedélykérelmet vagy engedélymódosítási kérelmet nyújt be minden olyan tagállamban, ahol a növényvédő szert forgalmazni szándékozik”. Továbbá vö. C-400/96. sz. Büntetőeljárás Jean Harpegnies ellen ügy, EBHT [1998] I-5128. o.

[92] C-293/93. sz. Büntetőeljárás Barbara Houtwipper ellen ügy, EBHT [1994] I-4249. o.

[93] Gormley, L.: Quantitative restrictions and measures having equivalent effect. All that glitters is not gold? ELRev., 21. 1996. 48. o.

[94] Lásd az EGKSz. korábbi 100b. cikkét. A cikket az Amszterdami Szerződés hatályon kívül helyezte.

[95] C-194/94. sz. CIA Security International SA kontra Signalson SA és Securitel SPRL ügy, EBHT [1996] I-2201. o.

[96] Mortelmans: The Common Market, the Internal Market and the Single Market? 124. o.

[97] A 98/34/EK irányelvet még megjelenésének évében módosította a 98/48/EK irányelv, annak érdekében, hogy azt kiegészítse az információs társadalom szolgáltatásaival összefüggő szabályokkal.

[98] Vö. Kapteyn, P. J. G. – Verloren van Themaat, P.: Introduction to the Law of the European Communities. London, 1998. 655–657. o.

[99] C-5/94. sz. The Queen kontra Ministry of Agriculture, Fisheries and Food ex parte Hedley Lomas (Ireland) Ltd. ügy, EBHT [1996] I-2604. o.

[100] C-1/96. sz. The Queen kontra Minister of Agriculture, Fisheries and Food ex parte Compassion in World Farming Ltd. ügy, EBHT [1998] I-1281. o. Az ítélet, csakúgy, mint az előző lábjegyzetben hivatkozott döntés, az állategészségügy, ezen belül is az állattartás körülményeivel összefüggésben fogalmazta meg az idézett tételt.

[101] 34/79. sz. Regina kontra Henn and Darby ügy, EBHT [1979] 3795. o.

[102] 121/85. sz. Conegate kontra HM Customs & Excise ügy, EBHT [1986] 1007. o.

[103] 72/83. sz. Campus Oil Limited és mások kontra Minister for Industry and Energy és mások ügy, EBHT [1984] 2727. o.

[104] C-366/04. sz. Schwarz kontra Bürgermeister der Landeshauptstadt Salzburg ügy, EBHT [2005] I-10139. o.

[105] C-141/07. sz. Bizottsága kontra Németországi Szövetségi Köztársaság ügy, EBHT [2008] 6935. o.

[106] C-320/03. sz. Európai Közösségek Bizottsága kontra Osztrák Köztársaság ügy, EBHT [2005] I-9871. o.

[107] Weatherill: Recent Case Law Concerning the Free Movement of Goods. 82. o.