Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

1. fejezet - Európa természeti viszonyai

1. fejezet - Európa természeti viszonyai

NEMERKÉNYI ANTAL, GÁBRIS GYULA

Alexander von Humboldt klasszikus megfogalmazása szerint Európa nem önálló kontinens, hanem csupán Eurázsia nagy nyugati félszigete. Nem külön kontinens természetföldrajzi értelemben, hiszen nem öleli körbe minden irányból tenger. Keleten több ezer kilométer hosszú sávban összefügg Ázsiával, s mivel természetföldrajzi szempontból folyamatos az átmenet a másik kontinens felé, valódi határának kijelölése több mint kérdéses. Európát tehát elsősorban emberföldrajzi, kultúrhistóriai okok, vonások alapján nevezhetjük önálló földrésznek. Ám e vonások mögött rendre felsejlenek Európa egyedi természetföldrajzi adottságai. Azok, amelyek nem elhanyagolható szerepet játszottak kontinensünk sajátos történelmi képének kialakulásában. Hiszen Európa – legalábbis nyugati felének – mozaikszerű táji tagoltsága a népek, nyelvek, kultúrák változatos tagolódásában is tükröződik. De földrajzi háttérként segítette, motiválta az európai fejlődést földrészünk kedvező helyzete és éghajlata is. Európa jórészt a mérsékelt övezeten belül fekszik, éghajlata pedig – mivel a nyugatról érkező óceáni légtömegeknek domborzati akadályok alig szabnak határt – jóval enyhébb, kedvezőbb, mint a többi kontinens hasonló földrajzi szélességeken fekvő vidékeié. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a földrészek területi rangsorában utolsó előtti Európa Földünk – Ázsia után – legsűrűbben lakott kontinense.

1. Kedvező földrajzi helyzet

A szárazföldeknek mintegy tizenötöd részét kitevő, kb. 10 500 000 km2 területű Európát északon, nyugaton és délen óceánok, tengerek határolják: északon a Jeges-tenger, nyugaton az Atlanti-óceán és peremtengerei, mint a Norvég- és az Északi-tenger, délen pedig a Földközi-, a Márvány- és a Fekete-tenger. A déli határai mentén fekvő, stratégiai fontosságú keskeny tengeri átjárók – a 14 kilométer széles Gibraltári-szoros, az 1,3–7 kilométeres Dardanellák, illetve a mindössze 600–800 méter szélességű Boszporusz – inkább a kapcsolattartást, mintsem az elkülönülést jelzik az Óvilág másik két része, Afrika és Ázsia felé. A kontinens méretében mutatkozó bizonytalanságot a keleti, szárazföldi határ kijelölésének eltérő változatai okozzák. Európa fogalmának kialakulásakor – az ókorban – ez még nem jelentett problémát. A föníciaiak, majd őket követően a görögök, az Égei-tengeren húzták meg a határt: a nyugatra eső területeket Európának, a keletre levőket Ázsiának (jelenleg Kis-Ázsia és Közel-Kelet) nevezték. A szárazföldi határ kijelölése sokáig – az újkori geográfia kialakulásáig – nem volt lényeges kérdés. Amikor fontossá vált, kiderült, hogy a határ itt nehezen kijelölhető, mindenképpen mesterséges, így az idők folyamán többször változott a vonala. Európa keleti szárazföldi határát a XIX. század óta – Karl Ritter német geográfus nyomán – topográfiai alapon, az Urál hegység, az Urál folyó, a Kászpi-tenger és a Kaukázus mentén húzták meg, a két hegység esetében a vízválasztó gerinc nyomvonalát követve. A földtani irodalom – a vízválasztók némiképpen esetleges vonala helyett – a hegyvidékek egységére helyezve a hangsúlyt, azokat vagy teljesen Európához, vagy teljesen Ázsiához sorolja. E felfogás az Urált, szerkezeti vonásai, rokoníthatósága alapján Európa, a Kaukázust viszont Ázsia területéhez sorolja.

A topográfiai elemekkel kirajzolható határok helyett újabban a természetföldrajzi tényezőkön alapuló, tájszemléletű elhatárolás nyert teret. Ennek lényege, hogy a tájalkotó tényezőkben tapasztalható változások jelölik a határt. Például a Kászpi-tó (pontosabban a Kászpi-medence, amely a tóra és a körülötte elhelyezkedő mélyföldre oszlik) sem osztható meg a két kontinens között, ezért a medence keleti peremét jelentő Jergenyij-hátság a határ. A Kaukázus esetében pedig nemcsak a hegységet, hanem északi előterét is Ázsiához sorolják, így a Kuma folyó, a Manyics-árok és a Kubán folyó vonala mentén különül el Európa Ázsiától. Nehézséget jelent, hogy az Urál hegységként ugyan feltűnő domborzati jelenség, de ha ránézünk Eurázsia hőmérsékleti vagy csapadéktérképére, növényzeti, esetleg talajtérképére, megállapíthatjuk, hogy tulajdonképpen szinte semmi nem változik a hegység két oldalán. Kivétel az európai lombos erdők öve, amely valóban elvégződik a hegységnél. Az Urál tehát tájföldrajzi szempontból csak látszólagos választóvonal.

A fenti szemléletet elfogadva a természetföldrajz napjainkban az Urál nyugati hegylába, az Urál folyó kelet–nyugati irányú szakasza, valamint annak egyenes folytatásában a Volgáig húzott vonal, majd a folyó nyugati partján húzódó hátság, illetve délebbre a Jergenyij-hátság keleti szélén húzza meg a határ nagyjából észak–déli vonalát. Itt hirtelen törés következik futásirányában és az Azovi-tengerig tartó Kuma–Manyics-árok a szárazföldi választóvonal Ázsia felé.

Szárazföldünknek Európára és Ázsiára történő felosztása tehát kultúrtörténeti örökségünk, hiszen mint láthattuk, szélesen összefüggnek egymással és elhatárolásuk nem egyértelmű. Az egységes földrész, a tulajdonképpeni Eurázsia, Földünk legnagyobb kontinense (54 millió km2), amely az összes szárazföld több mint egyharmadát adja. Európa ennek csupán nyugati „félszigete”.

Az európai kontinens legészakibb pontja a norvégiai Nordkyn-fok (é. sz. 71° 07’) – mivel a széles körben ismert Nordkapp egy kis szigeten található –, a legnyugatibb a portugáliai Roca-fok (ny. h. 9° 30’), a legdélibb a spanyolországi Marroqui-fok (36° 00’), keleten pedig az Északi-Urál területén a k. h. 67°-a. Eszerint az európai szárazföld legnagyobb észak–déli kiterjedése 3907, a nyugat–keleti pedig 5560 kilométer. A hozzá tartozó szigeteket is figyelembe véve Európa legészakibb pontja a Ferenc József-földön található (é. sz. 81° 50’), a legnyugatibb Izland szigetén (ny. h. 24° 32’), a legdélibb pedig a Krétától délre fekvő Gávdosz-szigeten (é. sz. 35° 50’).

Európa parttagoltsága alapján „listavezető” a Föld kontinensei között. E tény – számos természetföldrajzi tényezőn keresztül érvényesülve – rendkívüli fontosságú. A kerekítve 10 millió km2 területű Európában 35% jut a félszigetekre (2,7 millió km2), illetve a szigetekre (0,75 millió km2). A szigetekkel övezett, félszigetek és öblök sokaságára bomló Európa partvonalának teljes hossza ily módon 37 200 kilométer, vagyis hosszabb, mint a háromszor akkora Afrikáé! E parttagoltság szerepet játszik abban, hogy az óceáni légtömegek könnyen eljuthatnak kontinensünk belsejébe, de ez segítette elő a hajózás fejlődését, a kikötők építését is az ókortól egészen napjainkig.