Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

3. Európa születése

3. Európa születése

Ha Európa földrajzi értelemben nem is felel meg teljesen a kontinens fogalmának, földtani szempontból mindenképpen külön földrésznek tekinthető, hiszen önálló ősi maggal, ősmasszívummal rendelkezik (1. ábra). Az ősföld legnagyobb, felszínen is megtalálható darabja a Balti-pajzs, amely a Svédország és Finnország területén a földtörténeti ős- és előidőben keletkezett hegységrendszerek egykori tagjainak gyökerükig lepusztult maradványa. Ó- és középidei üledékek takarója alatt a mélyben tovább folytatódik délkelet felé a Kelet-európai-síkvidék alapzataként, és csupán a Podóliai-hátságban bukkan ki ismét a fiatalabb üledékrétegek alól. (Nem Európa, hanem Észak-Amerika ősmasszívumának [Laurenciumi-pajzs] elszakadt kicsiny darabja a Hebridák szigetcsoportjában fellelhető Eria földje.)

A nagy mélységben keletkezett ősi kőzetek jelentős érckészleteket tartalmaznak. Az évmilliárdokon keresztül ható különböző eróziós folyamatok (legutoljára a jégtakaró) sok ezer méter vastagságú rétegsort pusztítottak le. A letarolás gazdasági haszna, hogy ily módon az eredetileg nagy mélységben kialakult vasérc (Kiruna) és más ércek (pl. nikkel a Kola-félszigeten) a felszín közelében fejthetők.

Európa szárazföldjének magjához a későbbi hegységképződések során újabb és újabb szárazulatok forrtak hozzá. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy a mai Európát alkotó kőzettömegek nem ott jöttek létre a földgömbön, ahol ma találkozunk velük, hanem jóval délebbre, részben a déli féltekén, részben az Egyenlítő tájékán, és csak a kőzetlemezek mozgásával jutottak el mai helyükre!

Az óidő két jelentős hegységképződéssel gyarapította Európa szárazföldjét. Először a Kaledóniai-hegységrendszer, majd a Variszkuszi-hegységrendszer gyűrődött fel (1. ábra).

Kép

1. ábra > Európa szerkezetmorfológiai térképe

Az óidő első felében – mintegy 510–400 millió éve – az egymás felé közeledő Európa és Észak-Amerika őse felemésztette a köztük lévő óceánt. A Balti-, valamint a Laurenciumi-masszívumot hordozó két lemez ütközésével, a közöttük volt tengermedence üledékeinek több szakaszban történt felgyűrődésével létrejött a Kaledóniai-hegységrendszer. Ennek európai tagjai a Skandináv-hegység, valamint a Brit-szigetek északabbi hegységei, amelyeket ma a domborzati térképeken is felismerhetünk jellegzetes észak-északkelet–dél-délnyugati csapásirányukról. A gyűrődést követően a hegységek erősen kiemelkedtek, s a mai Alpoknál is magasabb láncaik már az óidő derekára erősen lepusztultak. Az akkori Európa valahol a mai dél-afrikai szavannák szélességén „tartózkodhatott”. Ennek bizonyítéka a kaledóniai hegységképződést követő lepusztulás jellegzetes terméke, a Brit-szigeteken old red sandstone-nak, idős vörös homokkőnek nevezett kőzet, amelyben szavannai éghajlatra utaló, váltakozón száraz és nedves körülmények között létrejött rétegek (pl. folyami környezetre utaló keresztrétegződés nyomai) ismerhetők fel.

Az óidő második felében, 400–235 millió évvel ezelőtt újabb hegységképződésre került sor. Ennek folyamatait is szárazföldi lemezek ütközésével magyarázhatjuk. Ekkor Európa őse előbb a tőle délre, majd keletre fekvő – a mai afrikai és ázsiai területeket hordozó – lemezekkel ütközött össze. E variszkuszi hegységképződés emlékei a Brit-szigetek déli hegységei, a francia, belga, német, cseh és lengyel középhegységek, illetve – Európa keleti peremén – az Urál hegység. Ebbe a rendszerbe tartozik még a spanyol Mezeta és több más hegység az Ibériai-félszigeten. A variszkuszi hegységképződés (keleti részét nevezik herciniainak is, a Harz hegység latin nevéről, a nyugatit pedig armorikainak, Bretagne ókori neve alapján) forrasztotta egyetlen hatalmas kontinensbe – a Pangeába – a Föld összes szárazulatát. Terjedelmes részei vannak a felszín alatt, különböző üledékek takarójával borítva. Ilyen a Közép-európai (Német–Lengyel-) síkvidék, a Kárpát-medence, a Havasalföld. Régebben úgy gondolták, hogy a Közép- és Délkelet-Európa (a Balkán-félsziget) fiatal hegységeibe beágyazódott kristályos vonulatok is ennek a hegységképződésnek a maradványai. Az új lemeztektonikai elmélet alapján azonban kimutatták, hogy ezek fiatalabbak, s legnagyobbrészt az eurázsiai hegységképződés során jöttek létre.

Miként a kaledóniait, e hegységképződést is lepusztulási időszak követte. Ennek jellegzetes terméke szintén egy vöröses színű homokkő, amely azonban már egyértelműen félsivatagi körülményeket sejtet, jelezvén, hogy az ősi Európa akkoriban már valahol a mai Szahara térségében tartózkodhatott. E vörös homokkő sokfelé ismert Nyugat- és Közép-Európa területéről: a britanniai new red sandstone (új vörös homokkő), a németországi Rotliegendes (vörös fekü, mert ezen nyugszanak a német területek jellegzetes középidei üledékei), az urántartalmú mecseki és a Balaton-felvidéki permi vörös homokkő.

A variszkuszi hegységképződést is hatalmas vulkánizmus kísérte, amelynek kapcsán jelentős vas-, ón-, ólom-, cink-, réz-, higany- és nemesfémérc-készletek keletkeztek Angliától az Urálig. Az óidő karbon időszakában keletkeztek a trópusi éghajlaton kialakult buja mocsári erdőségekből – a Brit-szigetektől Lotaringián és Szilézián át a Donyec-medencéig – Európa legjelentősebb feketekőszén-telepei. A Föld első erdőségeit óriássá nőtt zsurlók és korpafűfélék, valamint pecsét- és pikkelyfák alkották. Elpusztulásuk után a tömegesen betemetett növényekből képződött kiváló feketeszenek a rögökké tagolt variszkuszi hegységek környezetében helyezkednek el. A karbon időszakra olyannyira jellemző a feketeszén-képződés, hogy még nevét is erről kapta (kőszénkor). Az óidőt záró perm időszakban viszont a szárazra forduló éghajlaton hatalmas mennyiségű só vált ki a beltengerekből, amelynek rétegeit szinte azonnal betakarták, és így megvédték a lepusztulástól a további tengeri üledékek. A Német-rögvidéken, az Urál nyugati oldalán és a Volga-vidéken fordulnak elő a legnagyobb mennyiségben kősótelepek. Kelet-Európában gazdag kőolajtelepeket tártak fel ebből az időből a Volga és az Urál között, valamint a Pecsora-medencében.

A középidő elsősorban a tengeri elöntések (transzgresszió) és a víz visszavonulásának (regresszió) változásaival jellemezhető (1. ábra). Mivel ugyanazokból a korokból másféle tengeri üledékek maradtak fenn az alpi–kárpáti–dinári, és másfélék a német–cseh–lengyel területekről, egyértelmű, hogy ezek más tengerekben rakódtak le. Az előbbi térségben a Pangeát övező Panthalassza óceánná szélesedő öble, a Tethys mélytengeri üledékei halmozódtak fel. A középidő első részének évmilliói alatt az akkori Európa déli peremein hullámzó tengerekben képződtek azok az üledékek (pl. az Alpokban, de akár a Budai-hegységben is megtalálható triász fődolomit és dachstein mészkő), amelyek majd a középidő végén meginduló és a harmadidőszakban kiteljesedő hegységképződés során az Eurázsiai-hegységrendszer vonulataiba gyűrődve emelkednek a magasba. A gyengén megsüllyedő német–cseh–lengyel hegyvidékek területén ehhez képest sekélyebb tenger hullámzott, amelynek főleg homokkőből és márgából álló kőzetanyaga nagy vastagságban rakódott le az ún. Germán-tengerből.

A jurában már megkezdődött a Pangea feldarabolódása. Előbb Laurázsia (Észak-Amerika, Európa és Ázsia őse) vált el a Tethys-óceán mentén a déli ősföldtől, a Gondvánától, majd Laurázsia testébe ékelődve megjelent az Atlanti-óceán kezdeménye, és így a kaledóniai hegységképződés óta összeforrt Észak-Amerika, illetve Európa önálló útra lépett. A krétában is fennállott a korábbi kettősség. Északon ekkor a legjelentősebb a tengeri elöntés, szinte alig maradt szárazföldi része kontinensünknek. Délen az ollószerűen záruló Tethys legnyugatabbi részén megkezdődött az Eurázsiai-hegységrendszer felgyűrődése (Betikai-Kordillerák).

A középidőt az üledékes eredetű hasznosítható ásványok jellemzik. A száraz éghajlaton (főleg a triászban) a Nyugat- és Közép-európai-rögvidéken folytatódott a sóképződés. A nedvesebbé váló jura–kréta időszakban feketeszén alakult ki a Spitzbergáktól kezdve a Közép-európai-rögvidéken át a Mecsekig. Azonban mind a só-, mind a széntelepek minőségileg és mennyiségileg is elmaradnak az óidei képződményektől. Hasznosítás szempontjából a mészkőnek két érdekes változata emelhető ki: az egyik a valamikor fontos írókréta, a másik a márvány (Appenninek, Attikai-félsziget). A korszak jellegzetes és fontos ásványkincse a bauxit, amely főleg délen – az Ibériai-félszigettől a Kárpát-medencén át a Balkánig – található meg nagy mennyiségben.

Az újidőben teljesedett ki az Eurázsiai- és Afrikai-kőzetlemez szegélyén, a fokozatosan elkeskenyedő Tethys helyén, az Eurázsiai-hegységrendszer felgyűrődése (2. ábra). Az ollószerű záródás következtében a hegységrendszerben a mozgások kelet felé időben eltolódva – fiatalodva – jelentkeztek. Európai tagjainak (Pireneusok, Alpok, Kárpátok, Appenninek, Dinaridák, Hellenidák, Balkán-hegység) zegzugos futását a közéjük ékelődő sok kis lemeztöredék magyarázza. Az óceánok valamikor az újidő elején, kb. 30–40 millió éve tűntek el az Alpok, Kárpátok térségéből. Az akkori hegyvidékek azonban – még maga az Alpok is – inkább alacsony középhegységek lehettek csupán. E „fiatal” gyűrthegységek csak a harmad-, majd negyedidőszak során lejátszódott kiemelkedésekkel érték el mai magasságukat.

Kép

2. ábra > Az európai kontinens kifejlődése. Rövidítések: Szib – Szibéria; Ur – Urál; Gr – Grönland; Ska – Skandinávia; Sp – Ibéria; Mk – Marokkó; Tun – Tunézia; Tör – Törökország; DH – Dinaridák–Hellenidák; Kp – Kárpátok; Cs – Kaukázus; Ar – Arábia; Ft – Fekete-tenger; Kt – Kászpi-tó; Po – Pontusz; MR – Földközi-tenger; Vt – Vörös-tenger

Az óceáni medence (Tethys) újidő eleji megsemmisülése, majd ezt követően a lemezütközések természetesen nem múltak el nyomtalanul az északabbra fekvő területeken sem. Míg a Tethys puha tengeri üledékei nagy vastagságuk ellenére összegyűrődtek, a variszcida hegységképződés során keletkezett merev, stabil, majd alacsonyra pusztult mai Francia-, Német-, Cseh- és Lengyel-középhegységek differenciált tektonikus mozgások során kiemelkedések és bezökkenések révén ekkor nyerték el a domborzati térképekről jól ismert rácsos szerkezetüket, ekkor váltak röghegységgé.

A szerkezeti mozgásokkal párhuzamosan erős vulkánosság játszódott le sokfelé. Elsősorban természetesen a fiatal lánchegységek területén – kiemelendők a Kárpátok és az Appenninek tűzhányói. De a rögvidék egyes területein is működtek tűzhányók, mint pl. a francia Központi-hegyvidéken (Massif Central), a Német- és a Cseh-középhegységben. A vulkánossághoz ércesedés kapcsolódott (higany, színes- és nemesfém érctelepek). A harmadidőszaki tengerek mocsaras partjainál, főképpen Közép- és Dél-Európában, nagy mennyiségben képződött barnaszén. A zárt öblökben a száraz időszakokban kősó- és gipsztelepek rakódtak le (Kárpátok koszorúja, Erdély, Aragóniai- és Párizsi-medence). Szintén zárt, lefűződött öblökben és beltengerekben keletkeztek a fontos és jelentős mennyiségű kőolaj- és földgázkészletek: az északi-tengeri selfen (a lelőhelyeken Nagy-Britannia, Norvégia és Hollandia osztoznak), a Pó alföldjén (földgáz), a Bécsi- és Kárpát-medencékben, valamint a Kárpátok külső oldalán.

Még a pliocén végén, alig 3 millió évvel ezelőtt is erősen különbözhetett Európa képe a maitól. Ennek három fő oka van. Az egyik a tengerek megoszlásában keresendő, ugyanis a mai szárazföldi területek több helyén nagy elöntések voltak. Így pl. Flandria és Brabant területén, az Andalúziai-medencében, a Rhône völgyében Vienne-ig és a Pó alföldjének nagy részén is tengervíz hullámzott. Víz borított nagy területeket a Bécsi- és a Kárpát-medencében, valamint a Havasalföldön. Az Égei-tenger helyén viszont szárazföldi híd kapcsolta össze a Balkánt Kis-Ázsiával. A másik ok a növényzet képének megváltozása. A ritmusosan beköszöntő pleisztocén eljegesedések során ugyanis a kontinens eredeti növénytakarója szinte teljesen átalakult. Minden jégkorszak hatalmas pusztítással járt a melegkedvelő növények között, s a vegetáció így egyre szegényedett. Harmadik okként a domborzati kép erős megváltozása, pontosabban a mai hegységek gyors és jelentős mértékű kiemelkedése említhető.

Az európai hegységek emelkedése és a harmadidőszak vége felé már kirajzolódó éghajlatromlás egymást erősítették, mivel így egyre nagyobb területek kerülhettek az amúgy is alacsonyabbra húzódó hóhatár fölé. A hó felhalmozódása északon, a Skandináv-hegység legmagasabb csúcsain indult meg, és onnan terjedt tovább, hogy előbb meghódítsa a Balti-pajzs, majd a mai Balti-tenger térségét, és aztán fokozatosan az Északi-tengertől a Baltikumon át az Orosz-síkság északnyugati részét is. A pleisztocénban a kiterjedő, majd – a felmelegedésekhez kapcsolódva – visszahúzódó jégtakaró (a Skandináv-félszigeten meghaladta a 2000 méteres vastagságot) többször elborította kontinensünk északi részét és a magashegységeket. Legnagyobb kiterjedése idején – kb. 200 ezer éve – betakarta az Ír- és (Dél-Anglia kivételével) az Angol-szigetet, majd a szárazföldön a Rajna-torkolattól a Harz hegység, a Szudéták és a Kárpátok északi előteréig hatolt. A Kelet-európai-síkvidéken a Kijev–Moszkva vonalig nyomult előre, de határa a Volgától – a szárazodó éghajlat következtében – hirtelen észak felé fordult. Ettől a vonaltól északra a jégtakaró mindent átalakított. A legfontosabb, hogy mintegy 6,5 millió km2-t glaciális eredetű üledékek és formák borítanak, de például a vízrajz – a folyók futása, a rengeteg tó – és a növény-, valamint a talajtakaró is a jég elolvadása után alakult ki ezeken a területeken. Az utolsó (würm, visztula vagy valdaj eljegesedés idején) kiterjedése már csak 3,3 millió km2 volt. Skandináviában a jég elsősorban pusztított. Az innen származó törmeléket a Közép-európai-síkvidékre szállította, ahol azt változó vastagságban (max. 430 méter) lerakta, hatalmas glaciális akkumulációs síkságot építve fel.

Az egyre magasabbra emelkedő európai hegyvidékek – a dél-ibériai Betikai-hegységtől a Pireneusokon és az Alpokon át a Kárpátokig és több balkáni hegységig – e vonaltól délre ugyancsak jégsapkát öltöttek, és csúcsaikról gleccserek nyújtóztak a völgyekbe. Az Alpok déli oldalán a jégárak egészen a Pó-alföldig húzódtak, s végmorénáik tavakat duzzasztottak fel az olvadás után.

Európa természetföldrajzi képe a jégkor mintegy 1,8–2,5 millió éve alatt szinte teljesen átalakult. Ekkor jöttek létre az európai magashegységek formái, ekkor vésődtek ki a Balti-pajzs tómedencéi, alakult ki a Német- és a Lengyel-alföld morénahalmokkal tagolt felszíne, a tóhátságok képe. De az eljegesedés kihatott a jégtakarótól délebbre fekvő vidékekre is, hiszen a jégkorszakok az egész Föld éghajlati övezeteinek eltolódását eredményezték. A jégkor hideg szakaszaiban itt széles periglaciális övezet terjengett, ahol a jégtakaró hűtő hatása és az északias szelek következtében száraz és hideg éghajlat alakult ki. A Kárpát-medence területén például a mai Lappföldet idéző zord, hideg klíma uralkodott. A csupasz felszín erős lehűlése miatt a hosszú télen mélyen megfagyott talaj nyáron sem engedett fel (kivéve egy vékony felszíni réteget). Az örökfagy vastagsága keleten meghaladhatta a 100 métert. Nyáron a felengedő felszíni rétegeken talajfolyások (geliszoliflukciós folyamatok) jöttek létre. A jégtakaró felől fújó száraz lebukó szelek ekkor teregették szét a jégkörnyéki területeken Franciaországtól Közép-Európán át Kelet-Európáig a lösztakaró poranyagát. A gyér növényzetű félszáraz területeken a folyók hordalékkúpjain, a jégtakaró előtti szandr-síkságokon mozgásba lendült a homok. Dél-Európa sem maradt ki a változásokból. Éghajlata a glaciálisoknak megfelelő időkben hűvösebbé-nedvesebbé vált, ún. pluviális időszakok alakultak ki. A környező tengereken is hatalmas változások játszódtak le. A lehűlés nagy mennyiségű vizet vont el a világtengerekből, és tárolt jégtakaró formájában a szárazföldeken. A hiányzó víz a tengerszint süllyedését eredményezte: különböző becslések szerint 100–150 méteres vízszintcsökkenéssel kell számolni a glaciálisok alatt. Elegendő egyetlen pillantást vetni kontinensünk olyan térképére, amely ábrázolja a selfeket, annak megállapítására, hogy milyen hatalmas területek váltak szárazulattá ekkor.

A jégtakaró legutolsó visszahúzódásának eseményeit elég jól ismerjük már. A mai német–lengyel partvidéket a jég mindössze 13 ezer éve hagyta el, 11 ezer éve Dél-Finnországban olvadozott, és a Botteni-öböl medencéje csupán 7–8 ezer évvel napjaink előtt, a jelenkorban szabadult meg a jég fogságától.

A mintegy 10 ezer éve beköszöntött jelenkor, vagyis a holocén is számos változást hozott. Az átalakulások alapja az, hogy tulajdonképpen olyan interglaciálisnak tekinthető, amely még nem ért véget. A Keleti-tenger rövid, alig tízezer éves története pl. előrenyomulások, visszahúzódások, zárt tóvá alakulás váltakozásait jelenti. A nagy európai folyók ekkor, sőt már az emberiség történelmével mérhető ó- és középkorban alakították ki mai torkolati szakaszukat. Így pl. a Pó előrenyomuló deltája az Adriai-tengernek nevet adó Adria városát az ókor óta 35 kilométerre szakította el a tengerparttól, az Arno pedig a középkor elején fosztotta meg Pisa városát a tengeri kikötőjétől.

A jégkorszaki ősember még csak tanúja, nézője volt az akkori földtörténeti eseményeknek. A neolitikumban azonban már megkezdte környezetének átalakítását és az ókor, majd a középkor, de főként az újkor európai népei már felmerészkedtek a színpadra, a földrész arculatának aktív formálóivá léptek elő – sajnos többnyire nem a természeti értékek és a tájkép javára. Napjainkra már alig találunk érintetlen, ún. természeti tájat Európában (pl. messze északon, ahová csak a légszennyeződés ért el). Sőt azt mondhatjuk, hogy ezt a kontinenst alakította át legnagyobb mértékben az emberi társadalom. Beépítette és bányákkal feltúrta földrészünket, salak- és meddőhányókat hordott össze, a vasutak és autópályák alagútjainak meredek bevágásai sűrűn behálózzák hegy- és dombvidékeinket. A szabályozások következtében alig akad folyó, amely eredeti medrében folyik, a természetes növény- és állatvilág a védett területek, nemzeti parkok utolsó mentsváraiba szorult vissza, és sokat fenyeget a kihalás veszélye. Az ipar, a közlekedés a levegőt is olyan mértékben beszennyezte, hogy az már magára az emberre is veszélyessé vált. Egyszóval új, sok elemében mesterséges környezet alakult ki. E néhány évszázadot a hatalmas mértékű változások következtében egyesek külön földtani kornak tekintik, és antropogenikumnak nevezik.