Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

4. „Távvezérelt” éghajlat

4. „Távvezérelt” éghajlat

Európa éghajlati szempontból az ember korai megtelepedésére eltérő mértékben alkalmas kontinens volt. A legősibb neolitikus társadalmak a Mediterráneum keleti vidékein alakultak ki, mégpedig a mezopotámiai kultúrák kisugárzásaképpen. Innen indultak tovább Európa meghódítására, mégpedig úgy, hogy először a hasonló jellegű (éghajlatú) területeket vették birtokba, majd lassan sor került a kedvezőtlenebb vidékekre is. Földrajzilag leírva ez a Földközi-tenger vidékével kezdődött, majd Kelet- és Közép-Európa déli részeivel, illetve az Atlanti-óceán délebbi partvidékeivel folytatódott. A történelmi időkben bekövetkező felmelegedés segítette Skandinávia benépesedését. Legutoljára Északkelet-Európa kapcsolódott be ebbe a folyamatba.

A kontinens éghajlatát több tényező határozza meg. Előbb az ún. passzív tényezőket vizsgáljuk meg. Közülük elsőként Európának a földgömbön elfoglalt helyzetét tekintve megállapítható, hogy három éghajlati övben terül el: legnagyobb része a mérsékelt övben van, de északon belenyúlik a hideg égövbe, déli szegélye pedig a szubtrópusi övhöz tartozik. Tehát legnagyobb részén a mérsékelt övet uraló nyugatias szelek közvetlen és szinte állandó hatása alatt áll, amelyek befolyása – ha csak évszakosan is – mind északon, mind délen érvényesül. Mivel nyugaton óceán határolja, a második legfontosabb éghajlat-befolyásoló tényező a tengertől való távolság. Az óceán hatását jelentősen fokozzák az Európa partjai előtt elhaladó áramlatok – elsősorban az Észak-atlanti-áramlat, amely pozitív hőmérsékleti anomáliát okoz. Ennek kedvező hatását viszont Európa sajátos domborzata különbözőképpen engedi érvényre juttatni. A nyugaton többnyire alacsony atlanti partok, illetve a szárazföldbe mélyen benyúló Balti-tenger megkönnyítik földrészünkön az óceáni légtömegek útját kelet felé, de a Skandináv-hegység akadályként tornyosul eléje. A sarki vizek felé nyílt átjárót biztosító Európában az Észak-atlanti-áramlás magas szélességekig, az é. sz. 70°-án túl, a Kola-félszigeten is kifejti hatását. Ennek köszönhetően Európa a mérsékelt övezet legenyhébb hőmérsékletű kontinense. A domborzat másik hatása a mozaikosságban jelentkezik. Nyugat-, Közép- és Dél-Európa hegyekkel, völgyekkel és köztes medencékkel aprólékosan tagolt domborzata tarka, változatos, gyakran a közvetlen szomszédtól teljes mértékben különböző éghajlati képet eredményezett. Igazi kivételt ez alól csak Kelet-Európa egyhangú, sík vidéke képez, ahol viszont a Föld mérsékelt övezetének legszabályosabb éghajlati, mi több, földrajzi övezetessége alakult ki.

Mint minden kontinens, így Európa éghajlatának kialakításában – és időjárásának irányításában – is fontos szerepet játszanak olyan aktív tényezők, mint jelen esetben a tágabb környezetében kialakuló jellegzetes légnyomásképződmények, az ún. hatásközpontok (akciócentrumok). Európa környékén négy akciócentrum található. Az izlandi minimum és az azori maximum a nagy földi légkörzés nyomásöveinek részeként egész évben létezik, az erős lehűlés révén képződő belső-ázsiai maximum azonban csak a téli, a felmelegedéshez kapcsolódva létrejövő elő-ázsiai minimum viszont csak a nyári hónapokban alakul ki. Az akciócentrumok egyértelműen meghatározzák a hozzájuk legközelebbi térségek éghajlati képét, és évről évre hullámzó eredményű párharcokban képesek befolyásolni a „hatáskörük” metszéspontjában fekvő európai területek időjárását. Konkrétan tekintve a kérdést, a tél jellege az izlandi minimum és a belső-ázsiai maximum párharcán dől el. Amikor és ahol az izlandi az erősebb, akkor és ott a tél enyhe csapadékos, óceáni jellegű. Ha a belső-ázsiai hatása uralkodik el, kemény és hideg időjárás várható. Különösen hosszú ez a helyzet, ha ez a maximum összekapcsolódik az azori maximummal, és kialakul az egész Európán át húzódó ún. Vojejkov-tengely. A nyár időjárása is alapvetően az akciócentrumoktól függ. Ha az elő-ázsiai minimum erős, mintegy „beszívja” az óceáni légtömegeket, s a ciklonok sorozata bőséges esőzéseket szállít messze a kontinens belsejébe is. Ezt nevezte nálunk Cholnoky európai monszunnak, mert erős zivatarokkal, záporokkal köszönt be Medárd napja után, és hosszú hetekig tartó jelentős hőmérséklet-csökkenéssel jár. Az azori maximum kiterjedése nyáron a szubtrópusi légtömegek uralmát hozza, ami tartósan magas légnyomás mellett derült, meleg és száraz heteket jelent.

Európa időjárását a rendkívüli változatosság és egyben a gyors változások jellemzik. Fontos tehát kiemelni, hogy – talán Nyugat-Európa kivételével – az éghajlati átlagértékek megtévesztők lehetnek, ezért érdemes odafigyelni a szélsőségekre is. Az utóbbi évek eseményei azt sugallják – alátámasztva a klímakutatók véleményét –, hogy a szélsőségek egyre gyakoribb előfordulása várható a jövőben.

Az egyes éghajlati elemek közül a napsugárzással, a hőmérséklettel (téli-nyári közepes értékek, hőingás), a csapadékviszonyokkal és a szelekkel foglalkozunk.

A Napból érkező sugárzó energia nemcsak az éghajlat kialakításában játszik kulcsszerepet, hanem a földfelszín számos természeti jelenségére, sőt áttételesen több társadalmi folyamatra is hatással van. A területi különbségeket a napsütés mérhető időtartama alapján lehet meghatározni. Európában a napfényes órák száma két irányban is mutat tendenciózus változást (3. ábra). Természetesen a földrajzi szélesség függvényében csökken délről észak felé haladva, de ezenkívül az óceántól való távolság is befolyásolja mértékét. Nyugatról kelet felé haladva ugyanis csökken a felhőzöttség, és ezzel párhuzamosan növekedik a napsütéses órák száma is. A két hatás kombinálódása eredményezi azt, hogy a legkevesebb napsütésre Nyugat-Skóciában lehet számítani, ahol évente még 900 órát sem süt a Nap, s ez az érték általában a Brit-szigeteken is csak 1000–1400 órára növekedik. A tengertől távolabb eső Svédország–Finnország területén – amelyek hasonló vagy magasabb szélességeken vannak – 1600-ról 2000 órára nő ez a szám. A kontinens legmagasabb értékeit délen és keleten várhatjuk: Délkelet-Európában 2400 óra, Dél-Európában pedig 2800 óra. Az évi napfénytartam csúcsa az Ibériai-félsziget déli, Földközi-tengeri partján a szaharai értékekhez közelítő (pl. a dél-spanyolországi Murcia város környékén eléri a 3400 órát). Az érkező energia mennyiségét a besugárzás szöge, tehát általában a földrajzi szélesség, helyileg pedig a domborzat (a lejtő szöge és kitettsége) határozza meg. Tehát számításba kell venni azt is, hogy a déli területeken egy óra napsütés „többet ér” mint északon.

Kép

3. ábra > A napsütéses órák száma Európában

A hőmérséklet alakulása alapvetően a napsugárzáshoz igazodik. Egyrészt jellegzetes évi menetet mutat: szinte mindenhol január közepétől július közepéig emelkedik, majd csökkenni kezd. Területi különbségeit a fent említett két tényező alakítja ki, azonban évszakonként eltérő, hogy melyik befolyása érvényesül erősebben. Télen az Észak-atlani-áramlat fűtő hatása következtében az óceántól való távolság igen fontos, mintegy döntő jelentőségű, amit a januári izotermák sajátos futása jól tükröz (4. ábra). Európa nyugati részében szinte a hosszúsági körökkel párhuzamosan, tehát nagyjából észak–déli irányban húzódnak, s csak Dél- és Kelet-Európában váltanak át keleti irányba, simulnak hozzá a szélességi körökhöz. Különösen fontos a 0º-os izoterma, mert a fagyos Európát választja el az enyhébb telű részeitől. Nyáron a meleg tengeráramlat alig érvényesül, így a júliusi középhőmérséklet izovonalai – különösen Közép- és Dél-Európában – „szabályosan” futnak, vagyis csaknem párhuzamosak a szélességi körökkel (a domborzat befolyása azért érződik a részletekben). A januári 0 °C-os izoterma ugyanúgy érinti a norvég partokat, mint Dániát, Közép- és Dél-Németországot, de a Balkán-félsziget északkeleti területeit is. A Rajna völgyétől és az Alpoktól nyugatra és délre eső területek, valamint a Balkán-félsziget déli része tehát egyaránt 0 °C feletti januári középhőmérsékletet élveznek. Európa legenyhébb telű vidéke a Spanyolország déli részén fekvő Guadalquivir-medence. Sevilla városában a január, vagyis a „leghidegebb” hónap középhőmérséklete 11–12 °C. A másik szélsőséget északkeleten, az Északi-Urál vidékén találjuk, ahol a január –24, –26 °C-os középhőmérsékletű. A legnagyobb különbség tehát a két szélsőség, a kontinens délnyugati és északkeleti részeinek januári középhőmérséklete között 34–37 °C-ra rúg.

Kép

4. ábra > Tengerszintre átszámított januári és júliusi izotermák

A legmelegebb nyarat megint Sevilla adatai mutatják, ahol a júliusi középhőmérséklet 28–29 °C. A leghűvösebb területeket pedig újfent az Északi-Urál előterében találjuk, ahol pontosan annyi a júliusi középhőmérséklet, mint a januári Sevilla környékén, vagyis 10–12 °C. A Garonne-medence, Pó-síkság, Kárpát-medence, Román-alföld vonalában futó, majd a kontinentálisabb Kelet-Európában az é. sz. 50–55° között haladó 20 °C-os júliusi izoterma szépen kirajzolja a hűvösebb és melegebb nyarú európai területek határát. A legmelegebb és leghűvösebb vidékek júliusi középhőmérséklete között jelentősen kisebb a különbség, mint a téli esetében volt, s alig éri el a 18 fokot.

Kontinensünk éghajlatának hőmérsékleti sajátosságairól az évi közepes hőingás adatsora árulja el a legtöbb jellemző vonást (5. ábra). Az évi közepes hőingás térképén is észak–déli futású vonalakat látunk, ami az óceán mérséklő hatásának a szárazföld belseje felé történő fokozatos elenyésződésével függ össze. Európa hőmérsékletileg legkiegyenlítettebb területe az Ír-sziget délnyugati partvidéke, ahol az évi közepes hőingás mindössze 7–8 °C, ami szubtrópusi területekre jellemző (persze ott sokkal magasabb hőmérsékleti szinten)! A másik véglet az Urál folyó felső szakasza, ahol ugyanez az adat 38 °C, vagyis mintegy ötszöröse az írországinak! A hazánkra jellemző 20 °C-os értéket jelző vonal a Visztula torkolatától kiindulva, a Kisalföldön át, a Szaloniki-öbölig húzódik.

Kép

5. ábra > Az évi közepes hőingás mértéke

Európában a nyugati szelek szállítják a csapadék döntő többségét, ezért nem meglepő, hogy mennyisége – az óceáni hatások lecsengésével, a kontinentálisok felerősödésével – általánosságban nyugatról kelet felé csökken. A szabályos, fokozatos csökkenés azonban csak az alföldi folyosók, pl. a Német- és a Lengyel-alföld területére igaz. A hegyvidékekkel, közrezárt medencékkel tagolt, változatos domborzatú középhegységi területeken már a domborzat veszi át az irányító szerepet (6. ábra). A hegységek nyugatra tekintő oldalán a csapadék általában mindig magasabb, mint a hegység keleti, szélárnyékos lejtőin, illetve a közrezárt medencékben. Ezért a csapadéktérképeken szépen kirajzolódik a Skandináv-hegység, a Pireneusok, az Alpok, az Appenninek, a Kárpátok, a Dinaridák vonulata.

A legcsapadékosabb területeket természetesen az Atlanti-óceán közvetlen közelében magasodó, észak–déli, vagyis a csapadékot hozó nyugati szelekre merőleges csapású hegyvidékek nyugati oldalán találjuk, ahol Skandináviától Skócián át Írországig 2–3000, helyenként 4000 mm/év csapadékot mérnek – no meg Izlandon. A kontinentális Európa csapadékmaximumát azonban meglepő módon mégsem Norvégiában vagy Skóciában mérték, hanem egy kis montenegrói faluban, Crkvicében. Az Adriai-tengerre néző hegyoldalon, 1000 méter felett fekvő Crkvice sokéves csapadékátlaga 4623 milliméter, de mértek ott már 4930 mm/éves csapadékmennyiséget is. Crkvice adatsora azért is figyelemreméltó, mert mediterrán terület lévén, a csapadék túlnyomó része a szeptember és április közötti hónapokban érkezik! (Jól mutatja a kitettség hatását, hogy az Adriai-tenger átellenes, szélárnyékban fekvő itáliai partján az évi csapadékmennyiség ugyanakkor mindössze 635 milliméter!) A szabályos minimumok természetesen Kelet-Európában vannak, mégpedig részben délen, a száraz öv felé, részben északon, a periglaciális–glaciális övben; ugyanis mindkét öv csapadékszegénységével tűnik ki. Szám szerint ez 300 milliméternél kevesebbet jelent a Kuma-síkságon, illetve 200 milliméternél kevesebbet a jeges-tengeri szigeteken (Ferenc József-föld, Novaja Zemlja). Az abszolút minimumot – 170 milliméter – a Vajgács-szigeten (Kara-tenger) mérték.

Kép

6. ábra > Európa csapadéktérképe

A domborzatnak az éghajlatot s így a csapadék mennyiségét is módosító szerepét példázzák az Ibériai-félsziget hegységkeretbe zárt medencéi: Ó-Kasztília, illetve az Ebro-medence területén az évi csapadék mindössze 300–400 milliméter, vagyis annyi, mint a Botteni-öböl környékén vagy a Kelet-európai-síkvidék délkeleti részén. Persze egy éghajlati adat sohasem szemlélhető csupán önmagában, hiszen figyelembe kell venni más tényezőket is, pl. ez esetben a párolgás mértékét nagyban befolyásoló hőmérsékletet is. A nyáron forró Ebro-medencében vagy a Volga mentén aszályt okozó évi 300–400 milliméteres csapadék a hűvös Botteni-öböl térségében nedves lápokat éltet! Kevés csapadékot kap tehát – méretétől függetlenül – szinte mindegyik medence: a Kárpát-medence, a Román-alföld, a macedóniai vagy thesszáliai medencék, de még egyes zárt völgyek is az Alpok területén.

Változatos képet mutat a csapadék időbeli eloszlása is. Kontinensünk atlanti területein egyenletesen, minden hónapra eloszolva érkezik a csapadék, kelet felé azonban egyre inkább kirajzolódik a nyár eleji csapadékmaximum, amihez fokozatosan növekvő száraz időszak párosul. Emellett kelet felé a csapadék egyre nagyobb hányada hó formájában hullik le, és a szintén kelet felé növekvő téli hideg miatt egyre hosszabb ideig takarja a földeket. A Földközi-tenger mellékén viszont a nyár nagyon száraz, és az őszi-téli hónapok csapadékosak.

A mérsékelt övre jellemző nyugatias szelek mellett az időnként kialakuló nagy légnyomáskülönbségek többféle, szabályosan feltámadó helyi szeleket hoznak létre. Legismertebb a hegységeken átbukó meleg, szárító jellegű főnszél, amely típusosan az Alpokban fejlődik ki. Gyakoriak a hideg lebukó szelek is, amelyek akkor alakulnak ki, ha valamely hegység egyik oldaláról nagyon hideg légtömegek a túloldali leereszkedésük során felmelegedve is hidegebbek maradnak, mint a másik oldalt uraló levegő. Ilyen a dalmáciai bóra, a provence-i misztrál, a Keleti-Kárpátokban pedig a nemere. A Szaharából származó forró, de a Földközi-tenger felett páradússá váló szél Dél-Európában a sirokkó.

A fentiekben vázolt éghajlati-időjárási adatok alapján Európában – a magassággal változó hegyvidéki területeket figyelmen kívül hagyva, de európai specialitásként az átmeneti jellegű közép-európai típust beiktatva – a 7. ábrán látható éghajlattípusok különíthetők el (az egyes típusokra jellemző klímagörbéket a 8. ábra tartalmazza):

Kép

7. ábra > Európa éghajlattípusai. Jelmagyarázat: 1 – hideg övi tundra; 2/a – szubpoláris óceáni; 2/b – szubpoláris kontinentális; 3/a – valódi óceáni; 3/b – szubtrópusi óceáni; 4/a – kontinentális rövid nyarú; 4/b – kontinentális száraz (sztyepp); 5 – mediterrán éghajlat; 6/a – közép-európai átmeneti hűvös nyarú éghajlat; 6/b – közép-európai átmeneti meleg nyarú éghajlat; 7 – hegyvidéki éghajlat. A 8. ábra meteorológiai állomásai kezdőbetűikkel szerepelnek a térképen

1. Európa északi peremi tájainak már a hideg égövbe átnyúló tundra éghajlatú vidékein az évi középhőmérséklet 0 °C alatt marad, és legfeljebb három nyári hónapban mérnek magasabb középhőmérsékleteket. Ilyenkor a hosszú nappalokon akár 30 °C-ra is felmelegedhet a levegő. A csapadék évi átlagos mennyisége 170–250 milliméter, amelynek nagy része tavasszal és nyár elején hullik. Télen a poláris keletiszél-, nyáron a mérsékelt övi nyugatiszél-zónához tartozik. Az Észak-atlanti-áramlás azonban még e magas szélességeken is kifejti hatását: a terület déli határa Skandinávia északi részén még az é. sz. 70. foka körül húzható meg, a Fehér-tengertől keletre viszont a 65. szélesség sávjában jelölhető ki.

2. A hideg és a mérsékelt öv közötti szubpoláris átmeneti öv elsősorban a hőmérsékleti viszonyai miatt különíthető el. Két változata van:

a.) A szubpoláris óceáni éghajlaton a tél mérsékelten hideg, a nyár pedig hűvös. A leghidegebb hónap középhőmérséklete –2, –4 °C, a legmelegebbé pedig 8–14 °C. Csapadéka bőséges (800–1500 milliméter), és járása kiegyenlített, bár kimutatható egy gyenge őszi maximum és egy tavaszi minimum. Télen a poláris keletiszél-, nyáron a mérsékelt övi nyugatiszél-zónához tartozik.

b.) A Skandináv-hegység keleti lejtőitől az Urálig húzódó szubpoláris kontinentális jellegű terület az előbbihez hasonlóan kelet felé egyre inkább kiszélesedik: déli határa nyugaton az é. sz. 62°, keleten viszont az 55° mentén rajzolódik ki. A vidéket hosszan tartó zord tél (–30, –50 °C-ig süllyedhet a hőmérő higanyszála) és rövid, viszonylag meleg (30–35 °C-os maximumokkal), napsütésben bővelkedő nyár jellemzi. Fontos tulajdonsága a rendkívül erős, akár 20–35 °C-ot is elérő átlagos évi hőingás, hiszen a januári középhőmérséklet –5, –20 °C, a júliusi pedig 10–16 °C körül mozog. Az átlagos évi csapadékösszeg 300–600 milliméter között alakul, a hótakaró a terület északkeleti részén mintegy fél évig is megmaradhat.

3. A hűvös nyarú (július 13–20 °C) és viszonylag enyhe telű (január 1–8 °C) óceáni éghajlatú terület Skandináviától az Ibériai-félsziget északnyugati partvidékéig, keleten pedig – legtávolabb az óceántól – nagyjából a Rajna vonaláig tart.

a.) A tipikus változatában a leghidegebb hónap középhőmérséklete 1–5 °C között, a legmelegebbé pedig 14–18 °C között ingadozik. Az évi középhőmérséklet 8 °C-nál magasabb, a hőingás 15 °C-nál kevesebb. A egyenletes eloszlásban érkező, bőséges csapadék a domborzattól függően erősen változik (600–2000 mm/év). A gyakori felhőzöttség miatt a napsütéses órák száma igen alacsony (900–1700 óra/év). Egész évben a nyugati szelek hatása alatt áll.

b.) A közepes szélességek tipikus óceáni klímájától kissé eltérő tulajdonságokkal rendelkező déli régió különíthető el. A kis túlzással szubtrópusinak nevezett legmelegebb óceáni változat hőmérsékleti viszonyaira a hideg tengeráramlat nyomja rá bélyegét: tele enyhe (január +6 °C felett), de nyarán a július középhőmérséklete alacsonyabb 20 °C-nál. Csapadék minden hónapban előfordul, de enyhén mediterrán típusú, vagyis az esők (az évi átlag 800–1200 milliméter) ősszel-télen bőségesebben öntözik a vidéket.

4. Az északon a Balti-tengertől, délen pedig a Kárpátok keleti előterétől keletre eső kontinentális éghajlati területen már nem, vagy csak alig-alig érvényesülnek óceáni hatások. A zord telű (január –5, –20 °C) és viszonylag meleg nyarú (július 10–24 °C) vidékek kontinentalitását a rendkívül nagy évi közepes hőingás mutatja, amely a 22–30 °C-ot is elérheti. Ugyancsak kontinentális jellemvonás a kevés csapadék (300–800 mm/év), amelynek északkelet felé haladva egyre nagyobb része hó formájában érkezik. Északkeleten a hótakaró már mintegy fél évig is megmarad. A kicsiny felhőzöttségnek köszönhetően – dél felé haladva – egyre nő a napsütéses órák száma (1200–2400 óra/év). Két változata fejlődött ki:

a.) Az északi régió területeit rövid meleg nyár és hideg tél jellemzi. Itt legalább egy hónap középhőmérséklete meghaladja a 18 °C-ot, és a 0 °C-nál alacsonyabb középhőmérsékletű hónapok száma 4–5. A hőmérséklet évi ingadozása meghaladja a 30 °C-ot. A csapadék összege 400–800 milliméter között alakul, és maximuma nyárra esik. A viszonylag szárazabb télen főleg hó hullik.

b.) A déli hosszabb és melegebb nyarú, de a száraz (sztyepp) régióban – amely a Kelet-európai-síkvidék déli részére terjed ki – a hőmérséklet ingadozása igen nagy, mert a januári középhőmérséklet –5, –15 °C között változik, júliusban viszont a 22 °C-ot is meghaladja. A csapadéknak tavaszi-kora nyári maximuma és téli minimuma van, értéke 300–500 milliméter között alakul.

5. A szubtrópusi mediterrán éghajlat a Földközi-tenger medencéjében viszonylag kis területre korlátozódik, mivel hatását a Dél-Európában a partokkal többnyire párhuzamosan húzódó magas hegységek csak a közvetlen partvidéken engedik igazán érvényesülni. A mediterrán vidékeket nyáron a passzát leszálló ágának magas légnyomása uralja, télen viszont a délnek húzódó passzát utat enged az óceán felől érkező nyugati szeleknek. Ezért a nyár száraz, a téli hónapok viszont esősek – az évi csapadékmennyiség mintegy fele a három téli hónapban érkezik. Az évi csapadékösszeg – többnyire domborzati okokra visszavezethetően – óriási eltéréseket mutat (300–500 millimétertől az 1000–1500 milliméterig). Ez Európa legenyhébb telű (január 6–12 °C) és legforróbb nyarú (22–28 °C) vidéke. Az évi napsütéses órák száma mindenütt több 2000-nél, de egy-két kivételezett helyen ennél magasabb is lehet.

6. A három nagy terület közé ékelődve találjuk a közép-európai átmeneti éghajlati területet, ahol mindhárom előbbi fő éghajlattípus (óceáni, kontinentális és mediterrán) hatását megfigyelhetjük. Emiatt az időjárás változékony, az egymást követő évek is más jellegűek lehetnek. Vannak tehát egyenletesen sok csapadékú, hűvös óceáni és forró, száraz nyarú, mediterrán jellegű, illetve hideg telű, kevéscsapadékú kontinentális hatást jelző évek. Az enyhén domináló kontinentális hatások általában északnyugatról délkelet felé növekszenek, az évi közepes hőingás pl. 18-ról 24 °C-ra nő, a csapadék mennyisége viszont 750-ről 500 mm/évre csökken. Tulajdonképpen két változata fejlődött ki:

a.) Az egyik a Balti-tenger északi és déli partvidéke és az innen a Kárpátokig terjedő viszonylag hűvösebb síkvidék.

b.) A másik a Kárpátoktól délre, a Balkán-félsziget központi fekvésű részét is lefedő változatos domborzatú, medencékben gazdag, melegebb terület.

7. Európa területének mintegy 6%-án alakult ki hegyvidéki éghajlat, ahol az éghajlati-időjárási elemek – természetesen mindig a hegylábi térszínek kiindulási értékeihez képest – a magasság szerint függőlegesen változnak. Ugyanakkor jól megfigyelhető jelenség, hogy egy adott hegység éghajlatában tetten érhetők a környezetében uralkodó klímatípus bizonyos jellemvonásai: ilyenek pl. a hőmérséklet évi menetének, illetve a csapadék szakaszosságának tulajdonságai. A hegyvidékek változatos, nem ritkán mozaikos éghajlati képének kialakításában a kitettség is fontos szerephez jut.

Kép

8. ábra > Európa jellegzetes klímadiagramjai