Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

5. A vízrajz a domborzat és az éghajlat tükre

5. A vízrajz a domborzat és az éghajlat tükre

A vízrajz tárgyalásakor két különböző, de végső soron összekapcsolódó témakört vizsgálunk. Az egyik valójában rajz, vagyis a folyók térképi hálózatát, területi megoszlását, vízgyűjtőik helyzetét, nagyságát jelenti, s mintegy statikus tényezője a kérdésnek. Ezt főleg a domborzat, és áttételesen a felszínfejlődés határozza meg. A másik dinamikus tényező, amely az éghajlattal szoros összefüggésben a folyók vízjárását – az árvizek-kisvizek arányát, időbeli előfordulását stb. – vizsgálja.

Európa vízhálózata rendkívül fiatal. Az idősebbik északi részében a korábbi vízhálózatot az eljegesedés során a jégtakaró eltörölte, s a mai folyók csak a jég végleges visszavonulása után alakultak ki. Délen a fiatal újharmadidőszaki gyűrődések, majd az ezt követő kiemelkedések létrehozta új domborzaton ennél kissé idősebb a folyóhálózat. A vonulatok közötti süllyedékek medencéiben még a jelenkorban is változtatgatták futásukat a folyók (példaként az Alföld vízrajzi változásait tekinthetjük). A legrégibb vízrendszerek a kettő között, a Közép- és Nyugat-európai-rögvidékeken jöttek létre, de a fiatal hegységképződésekhez kapcsolódó differenciált tektonikus mozgások miatt ezek sem idősebbek a harmadidőszak derekánál.

A domborzat tagoltsága a vízhálózatra is hatással van. A félszigetekre bomló és hegységekben gazdag nyugatabbi területeken természetesen nem alakulhattak ki hatalmas, összefüggő vízgyűjtő területek. Emiatt a kontinens leghosszabb, 1800 kilométernél hosszabb folyói – az egyetlen Duna kivételével – mind a Kelet-európai síkvidéken találhatóak. Az észak, illetve dél felé haladó folyókat az ún. európai fő vízválasztó különíti el egymástól. E zegzugos vonal Gibraltártól indulva a Pireneusokon, a Francia-középhegységen, az Alpokon, a Cseh-medencén, az Észak-nyugati-Kárpátokon, majd a Valdaj-hátságon és az Észak-orosz-hátságon keresztül jut el az Északi-Urálig, és közben jellegzetes, egyszerre több folyót is útjára indító vízválasztó csomópontokon halad át.

Ilyen csomópont

  1. az Alpokban a Szent Gotthárd-hágó térsége, ahonnan a Rajna (Északi-tenger), a Rhône (Földközi-tenger) és a Pó (Adria) forráságai erednek;       

  2. a Fichtel-hegység a német–cseh határon, amelynek lejtői az Elbának (Északi-tenger), a Rajnának és a Dunának (Fekete-tenger) „adóznak”;

  3. a Kárpátokban az alacsony-tátrabeli Királyhegy, amely a Poprádon keresztül a Balti-, a Hernád közvetítésével pedig a Fekete-tengerbe „küld” vizeket;

  4. illetve a Valdaj-hátság, mint a Volga (Kászpi-tó), a Dvina (Balti-tenger) és a Dnyeper (Fekete-tenger) forrásvidéke.

Az európai szárazföldnek hét tenger felé (amennyiben most és itt a Kászpit tengernek vesszük) van lefolyása, és ezek között meglepően egyenletesen oszlik meg területe (9. ábra). A legnagyobb vízgyűjtővel a Fekete-tenger rendelkezik (23%), de csaknem ennyi tartozik a Keleti-tengerhez (20%). Európának 17%-a (1,7 millió km2) lefolyástalan terület. Ez a Kászpi-tó vízgyűjtője, amely – sajátos módon – éppen a leghosszabb európai folyót, a 3690 kilométeres Volgát fogadja be. Társadalomföldrajzi szempontból kedvezőtlen, hogy a legforgalmasabb vízfelület, az Atlanti-óceán vízgyűjtője csak 12, és a hasonlóan fontos Északi-tengeré is csak mintegy 6%-kal részesül Európa területéből. Kedvezőtlen, hogy szintén 12% tartozik a hajózásra hosszú hónapokig alkalmatlan Északi-Jeges-tengerhez. A valamikor kizárólagos kereskedelmi-kulturális jelentőségű Földközi-tenger – a partjait övező Eurázsiai-hegységrendszer miatt – Európa területének csak alig 10%-áról kap vizet.

Kép

9. ábra > Az európai nagy vízgyűjtő területek

Európa folyói mind hosszúságuk, vízgyűjtő területük, mind pedig vízhozamuk tekintetében – Ausztrália kivételével – messze elmaradnak a többi földrésztől. A közepes nagyságú folyók kontinensén csak egyetlen folyó hosszabb 3000 kilométernél (Volga, 3690 kilométer), amely így is csak a 18. helyet foglalja el a Föld leghosszabb folyamai sorában, és csak négy hosszabb 2000 kilométernél (Duna, 2860; Urál, 2534; Dnyeper, 2285 és a Káma, 2030 kilométer). Jellemző az is, hogy a kontinens 7 leghosszabb (több mint 1800 kilométeres) folyójából 6 található a Kelet-európai síkvidéken. Ezek a folyamok természetesen viszonylag nagy vízgyűjtővel is rendelkeznek: a Volgáé pl. 1 388 000 km2, de a Dunáé már 1 milliónál kevesebb (817 000 km2). Európa változatos domborzatú részein a vízgyűjtők is mozaikosan feldarabolódtak, így Nyugat-Európa legnagyobb folyója, az 1360 kilométer hosszú Rajna, csak 251 ezer km2-es vízgyűjtővel rendelkezik.

Kép

10. ábra > Európa lefolyási viszonyai

Az európai folyók vízhozama és annak ingadozása több tényező, de elsősorban az éghajlat függvénye. Az egy év során elszállított víz mennyiségét a lehullott csapadék és a lefolyási tényező határozza meg. A lefolyási tényezőt csökkenti az erős párolgás (ez többek között a hőmérséklettel mutat kapcsolatot), a meredek lejtőjű domborzat és a víz beszivárgását elősegítő vízáteresztő felszíni kőzetek. Az Európa lefolyási viszonyait ábrázoló térképre tekintve (10. ábra) megállapítható, hogy a legmagasabb értékek északnyugaton és a magashegységekben fordulnak elő, a minimummal viszont délkeleten, az Ázsiával határos területeken kell számolni. Számokban kifejezve az előbbieket: 1000 mm/évnél magasabb lefolyással az övezetességnek megfelelően a Skandináv-hegység nyugati lejtőin, Skóciában és Írország legnagyobb részén és meglepő módon még az Ibériai-félsziget óceáni klímájú északnyugati csücskében találkozhatunk. A hegységek közül az Alpok, a Pireneusok, az Appenninek északnyugati része és a Dinári-hegység mutat még ilyen magas értékeket. Közép- és Dél-Európa hegyes-dombos területein 200–500 mm/év közötti, a Kelet-európai-síkvidéken viszont már mindenhol 300 milliméter, délen pedig 200 milliméter alatt van a lefolyás. A minimummal természetesen délkeleten, a Kuma–Manyics-síkságon találkozunk, ahol 20 milliméter alatt van az éves lefolyás (tovább keletre, a már Ázsiához tartozó Kászpi-tó partján ez az érték 3 milliméterre csökken).

A folyók vízszállítása a fenti tényezőket figyelembe véve alakul. A kontinens legbővebb vizű folyója a Volga, amelynek közepes vízhozama Volgográdnál 8150 m3/s, de a további szakasz fokozatos vízvesztése következtében Asztrahánnál már csak 7700 m3/s, és hatalmas deltáján több ágra oszolva évente 255 km3 édesvizet önt a Kászpi-tóba. A Duna vízhozama Galaţinál 6430 m3/s, és deltabeli ágaiból évi 204 km3 ömlik a Fekete-tengerbe. A kelet felé szárazodó éghajlat hatását mutatja a Dunánál alig 20%-kal rövidebb Dnyeper, amelynek torkolatában csak 52 km3 víz kerül a Fekete-tengerbe, ami a Dunáénak a negyede, és a 10%-kal rövidebb Urál, amelynek már csak 225 m3/s a torkolati hozama és csupán 7 km3-rel gyarapítja a vizét vesztő Kászpi-tavat.

A vízhozam éves ingadozása a rövidtávon változó tényezőktől, elsősorban a csapadéktól függ. Az árvíz és a kisvíz közötti legkisebb különbséget az egyenletes csapadékú területeken találjuk. Ilyenek az óceáni éghajlatú területek folyói, ahol gyenge téli (december) árvízhez nyár végi (augusztus) kisvíz párosul. Az óceántól távolodva a csapadék egyre jobban évszakos jelleget ölt, s ezért a folyók vízjárása is növekedik. Skandináviában még csak kb. hússzoros, de Északkelet-Európában (Pecsora, Északi-Dvina) már több százszoros is lehet a kisvíz és a nagyvíz (árvíz) közötti különbség. A kontinentalitással egyébként együtt jár két árvíz: az egyik a nyári, amely az esőzésekhez, és a (kora) tavaszi, amely a hóolvadáshoz kapcsolódik. A mediterrán éghajlaton matematikailag kifejezhetetlen a vízjárás mértéke (ezt nevezzük fiumara típusnak), mert a legtöbb kis folyó a nagy nyári szárazság és a magas hőmérséklet miatt egy-két hónapra teljesen kiszárad. Az ősz végén és télen viszont katasztrofális árvizek vonulhatnak le völgyükben. A nagyobb, ki nem száradó folyók tartják a vízhozam-ingadozás európai rekordját: az Arno esetében ez több ezerszeres lehet.

Kontinensünk északi és keleti területein (az ún. fagyos Európában) rendszeresen befagynak a folyók, ami részben a közlekedést akadályozza, részben pedig növeli az árvízveszélyt. A befagyás időtartama természetesen a tél hidegével és hosszával együtt északkelet felé növekedik. A nyugat- és dél-európai folyók egyáltalán nem fagynak be, a közép-európaiak viszont kelet felé növekvő mértékben: a Rajna 1-2 hétre, a középső Duna 5 hétre, a Visztula 2 hónapra. Ezek átlagos értékek, mert a valóságban évről évre erősen változhat a teljes befagyás időtartama. Napjainkban egyébként a fent jelzett gazdasági okok (hajózás, árvízvédelem) miatt nem engedik meg a mozdulatlan jégpáncél kialakulását, ezért az ún. jégzajlásos időszak hossza a jégtörők állandó szolgálata miatt erősen megnövekedett e folyókon (decembertől áprilisig fordulhatnak elő úszó jégtáblák). Kelet-Európában más a helyzet, itt több hónapra beáll a jég, sőt északkeleten több mint fél évig tartja a hideg a jég fogságában a folyókat (Pecsora 7 hónap).

Európa, számukat tekintve, állóvizekben is gazdag, nagyságukat figyelve azonban lemarad a többi földrész mögött (a Kászpi-tavat mindenképpen Ázsiához számítjuk). Kialakulásuk tekintetében nagy a változatosság, de általában nagyon fiatalok. A jégkorhoz kötődik a legtöbb európai tó – jég vájta és/vagy jég torlaszolta – medencéjének kialakulása is. Bennük a víz természetesen csak a jég elolvadása után gyűlt össze. Így jöttek létre Észak-Európa állóvizei, köztük földrészünk legnagyobb tava, a 18 000 km2-es Ladoga-tó és a kisebb Onyega, amelyek ún. glint tavak. A svéd nagy tavak is a szerkezeti vonalak mentén erősebben erodáló jégnek köszönhetik létrejöttüket (Vänern, 5546 km2). A Balti-pajzs területén több tízezerre (egyes könyvek szerint akár százezerre is) rúg a kisebb-nagyobb tavak száma. Az eljegesedett magashegységek felső régióiban – pl. a Pireneusokban, a Magas-Tátrában – piciny tengerszemek (kárfülke tavak), lejjebb hosszan elnyúló völgyi tavak (pl. az Angol-tóvidék tavai) keletkeztek a jégárak túlmélyítő eróziója következtében. A gleccserek munkájának, illetve a végmorénák vizet duzzasztó hatásának köszönhetjük az Alpok lábát övező, hosszúkás alakú fjordos tavakat, mint pl. a Genfi-, a Boden-, a Zürichi-, valamint a Garda- és a Comói-tó. Medencéjük kivésését sok esetben szerkezeti vonalak is elősegítették. Külön típust képviselnek a glaciálisan feltöltött Német- és Lengyel-alföldön fekvő tóhátságok állóvizei.

A fiatal szerkezeti süllyedékben létrejött Balaton is kevesebb, mint 15 ezer éves. Ugyanígy tízezer években mérhetjük a vulkáni működés nyomán kialakult tavak korát. Ilyenek az Appennini-félsziget kalderatavai (pl. Bolsenai-tó, Vico-tó, Albanói-tó), a Kárpátok egyetlen krátertava, a székelyföldi Szent Anna-tó, illetve a németországi Eifel-hegység maartavai (pl. Laachi-tó). A nagy alföldeken (Kárpát-medence, Román-alföld, Pó-síkság) kialakult morotvatavak (pl. a Szelidi-tó Kalocsa közelében) maximum néhány ezer évesek, de a Pó, illetve a Tisza szabályozása során mesterségesen levágott kanyarulatok tavai vagy a hegyomlással elgátolt tómedencék (pl. a Gyilkos-tó a Keleti-Kárpátokban) kora csupán néhány száz év.

A tavak földtörténeti értelemben viszonylag rövid életű képződmények. Különösen a kicsiny és sekély állóvizek töltődnek fel igen gyorsan. A magashegységek piciny tavai ilyenek, nem csoda tehát, ha pl. Svájcban, Zürich kanton területén az utolsó 200 évben 63, az ausztriai Tirolban pedig 300 év alatt 118 tó szűnt meg létezni. A mélyebb és nagyobb tavak sokkal hosszabb életűek: a Boden-tónak mintegy 10 000 évet, a Genfi-tónak valamivel többet jósolnak elmocsarasodásukig.

Európa legnagyobb és legtöbb mocsara a hűvös és kicsiny párolgással jellemezhető éghajlatú területeken, tehát Kelet-Európa északi részén és Észak-Európában található. A tundrának mintegy felét, a tajgának pedig egyharmadát foglalják el a mocsarak. A délebbi morénavidéken elsősorban Kelet-Európában vannak óriási vizenyős térszínek: a 270 000 km2 területű Poleszje volt a kontinens legnagyobb mocsara, azonban a 70–80-as években nagy részét lecsapolták, és mezőgazdasági művelésbe fogták. Hasonló a helyzet a Pripjaty és a Mescsera mocsarak területén is. Nyugat-Európában dagadólápok a jellemzőek.