Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

6. A tundráktól a sztyeppekig

6. A tundráktól a sztyeppekig

Európának azonban nem csupán vízhálózata fiatal. Ugyanígy igaz ez földrészünk életföldrajzi képére is, hiszen a növény- és állatvilág is csak az eljegesedések elmúltával foglalhatta el mai, illetve – az emberi beavatkozások nyomán sajnos inkább – tegnapi helyét. Az élővilág jégkor utáni visszatelepedése Európában nem volt egyszerű. Az észak–déli irányban nyitott Észak-Amerikában az eljegesedések elmúltával sokkal könnyebben vissza tudtak telepedni a növények északra, mint Európában, ahol a pleisztocénban is fokozatosan emelkedő hegységek állták útját a „hazatelepülőknek”.

A többi földrészhez képest évezredek óta sűrűn lakott Európában az ókor, illetve a kora középkor századai óta szinte az egész kontinensre kiterjedően megtelepedett az ember. Az európai civilizáció terjedése az erdőirtás krónikája is egyben. Napjainkra Európa szinte mindegyik része kultúrtájjá változott, ahol az egykori természetes élővilágot többnyire csak természetvédelmi területek kicsiny területfoltjain lehet megtalálni.

A mindenkori éghajlat alapvetően meghatározza egy terület növénytakarójának, állatvilágának és – az alapkőzettel összefüggésben – talajainak kialakulását. Európa biogeográfiai jellemvonásait északról dél felé haladva a klímazónáknak megfelelően mutatjuk be (11. és 12. ábrák).

1. Az arktikus tundra az európai kontinens északi szegélyét foglalja el a sarkkörön túl. Itt az örökfagyott földnek csupán egy vékony felszíni rétege enged fel a rövid nyári hónapokra. A moha- és zuzmószőnyegeket (legismertebb a rénszarvaszuzmó) csupasz sziklafelszínek szakítják meg. A zord vidéken fák nem képesek megélni, legfeljebb félcserjék, törpenövésű füzek és nyírek enyhítik az egyhangúságot az öv déli részén. A röpke nyári heteket a táj színpompás virágszőnyeggel köszönti.

Állatvilága fajokban szegény, de egyedszámban annál gazdagabb. A zord éghajlati feltételek közepette vastag prémbunda, zsírpárna, jól szigetelő tollazat biztosítja a túlélést. Az emlősöket a jegesmedvék, a pézsmatulkok, a sarki rókák és nyulak képviselik, a tundra talán legismertebb emlőse, a rénszarvas azonban napjainkban már inkább tenyésztett haszonállat, mint vadon élő. Az emlősöknél is gazdagabb a tundra madárvilága. A madarak jórészt a tengerből szerzik táplálékukat, a meredek parti sziklák odúiban százával fészkelnek a sirályok, búvármadarak, viharmadarak. A tengertől távolabb élő lile- és szalonkafélék, récék, ludak a sarki tél beálltával délebbre húzódnak. A vidék kellemetlen lakói a rövid nyáron felhőkben kavargó szúnyogok. Az arktikus területeken csupán primitív talajképző folyamatokról beszélhetünk, hiszen a mállás nagyon gyenge. A köves tundrán az erős fagyaprózódás miatt csak „fagymintás talajok” vannak. Kissé délebbre kevés szervesanyag termelődésével is lehet számolni, és már megjelenik két talajszint. A nedves mélyedésekben tőzegláptalajok képződnek.

2. A boreális tajga a mérsékelt övezet őserdeje, amelyben a luc-, erdei- és vörösfenyő uralkodik, de keleten megjelennek a szibériai fajok is. A sarkkörtől nagyjából az 50–55. földrajzi szélességig húzódó tűlevelű erdők Európában feltűnően fajszegények. Észak-Európa tajgáiban csupán 40 fafaj otthonos, Kanadában ezzel szemben majdnem 400 fajt ismernek! Az erdők alját gyakran csak mohák borítják, de sokfelé jellemző a csarab és az áfonya is. Hidegtűrő lombos fák (nyír, éger) keverednek a tűlevelűek közé, különösen az irtásokon.

Ez az öv a prémes állatok hazája. Európában csak itt él a coboly. E tájak lakója az orosz repülőmókus, a rozsomák, és megtizedelve ugyan, de előfordul a hód és a jávorszarvas. A fenyőrigók, a csonttollú madarak télen hazánkba is ellátogatnak. A folyókban sok a hal, a Ladoga-tó különlegessége a fóka.

A hűvös nyáron a kevés csapadék meghaladja a párolgást, ami a talaj kilúgzásához vezet. A tűlevelű avar erősen savanyú környezetet hoz létre: az agyagásványok szétesnek, ami podzol talaj képződéséhez vezet. A fakószürke podzol földművelésre alig alkalmas – ami elősegítette a tajga erdőrengetegének fennmaradását vagy másképpen fogalmazva: gátolta a földművelés elterjedését.

A délebbi területek felé átmenetet képező vegyes erdők öve az é. sz. 60° tájékán jelenik meg, ahol már lombos fák (bükk, gyertyán, juhar, nyár, kőris) vegyülnek a tűlevelűek közé. A vegyes erdők öve a Baltikumban a legszélesebb, mintegy 10 földrajzi szélességet fog át, innen nyugat és kelet felé elkeskenyedve fokozatosan kiékelődik. Talaja podzol. Az erdőirtás miatt eredeti állatvilága szinte teljesen eltűnt. Az európai bölény pl. már csak rezervátumban fordul elő.

3. A lombhullató erdők öve Kelet-Európában csupán keskeny sáv, Közép- és Nyugat-Európában viszont szélesen húzódik az Északi-tenger partjától egészen a mediterrán térség pereméig. Ha van terület Európában, ahol a természetes növénytakaró fogalma történelmi kategória, akkor ez, az ipari forradalom által legkorábban érintett, legsűrűbben lakott, leginkább városiasodott nyugat-európai vidék mindenképpen az. Pedig az egykori erdőségek igencsak változatos növénytársulásokat rejtettek.

a.) Az óceáni vidékeket tölgyesek-bükkösök foglalták el. Kiirtott maradványaik helyén ma az óceáni Európa jellegzetes, az angol területeken heath, a német nyelvterületen pedig Heide néven ismert fenyérpusztái díszlenek. Az atlanti vidékek jellemző nedves élőhelyei a tőzegmohalápok. A sovány, barna erdőtalajnak a több csapadékkal rendelkező területeken kilúgozott podzolos változata, beljebb az agyagbemosódásos barna erdőtalaj fejlődött ki.

b.) A közép-európai alacsonyabb térszíneken tölgyesek, a magasabb régiókban pedig bükkösök díszlenek. Az átlagos erdő lomb-, cserje-, gyep-, illetve néha mohaszintre tagolódik. Száraz, köves helyeken virágban gazdag sziklagyepek, az erdőirtások helyén rétek, gyepek, kaszálók, a vizenyős területeken pedig nádasok, magassásosok, mocsárrétek egészítik ki a növényzeti képet. Zonális talajnak a barnaföld tekinthető, amelynek sok változata fejlődött ki a klíma és az alapkőzet szerint változva.

A lombhullató erdők egykori gazdag vadállománya (vaddisznó, gímszarvas, dámvad, őz, medve, vadmacska, hiúz stb.) napjainkra ugyancsak megritkult. Különösen a ragadozókat irtották erősen és hatékonyan, de ugyanakkor néhány más faj helyenként és időnként túlszaporodhat. Madárvilága viszonylag jobban megmaradt, úgy mint vizeiben a halak, bár az egyedszám mindenből erősen megcsökkent. A vízimadarak azért néhány védett helyen paradicsomi körülmények között élhetnek.

4. Kelet-Európában a lombos erdők keskeny sávját az erdős és füves puszták követték dél felé. A múlt idő jogos, ugyanis nagy részén kiterjedt mezőgazdasági területek váltották fel a természetes körülményeket. A napjainkra már csak alig néhány helyen megmaradt erdős pusztákon kocsányos tölgy és erdeifenyő váltakozik a sztyepprétekkel. E facsoportokkal tagolt pusztai rétek foglalták el valamikor az Alföld területét is. Tovább haladva délre-délkeletre átlépünk a sztyepp területére. Nagyjából az 500 milliméteres évi csapadékmennyiség vonalához igazodva találjuk a hosszú füvű, ahol pedig az évi csapadék 400 milliméter alá csökken, a rövid füvű sztyeppet.

Az erdős puszták és sztyeppek jellegzetes talaja a magyarul feketeföldként, illetve mezőségi talajként ismert csernozjom. A 70–100 centiméter mélységű, szerves anyagban gazdag, morzsás szerkezetű talaj kiváló tápanyag- és víztározó képessége révén kontinensünk legtermékenyebb talaja. Ugyanakkor a folyók ármentesített öntésterületein ott találjuk – a termékeny feketeföld ellentéteként – Európa leggyengébb talajait, a különféle szikes talajokat.

A már csak 250 mm/év csapadékban részesülő Kászpi-mélyföldön a rövid füvű sztyepp is ritkul, ez az ürömpuszta. A Kászpi-tó partvidékén pedig már félsivatagot találunk – sok kutató ezért nem is számítja már e partsávot Európához. A szárazság következményeként csökken a talaj humusztartalma – és így termőképessége is –, színe tehát a fekete csernozjomhoz képest egyre inkább „kibarnul”: ez a gesztenyebarna talajok otthona.

A sztyepprétek gabonatermő körzetekké való átalakítása természetesen alapvetően megváltoztatta a pusztai állatvilág létfeltételeit is. A nyulak, mezei pockok, ürgék, ugróegerek, valamint a pacsirták, foglyok, fürjek, túzokok a szántókon keresnek némi életteret.

5. A szubtrópusi mediterrán területek határát észak felé általában az olajfa elterjedésének vonalával szokás meghúzni. A természetes keménylombú, örökzöld erdők a Földközi-tenger medencéjében, a domborzati, s így klimatikus korlátokhoz igazodva csupán csak a tengerpart közvetlen közelében, illetve a Mediterráneum szigetein díszlettek – valaha. A mai erdők túlnyomó része ugyanis telepített. Az enyhe telű, ám száraz nyarú vidékeken a növények fényes felületű vagy pedig viaszréteggel borított, sűrű szőrzetű levelekkel védekeznek a vízveszteség ellen. A tölgyek közül a legismertebb a magyal- és a paratölgy, a fenyőket pedig a mandulafenyő (pinea), az aleppói fenyő és a tengerparti fenyő képviseli.

E vidékek legismertebb talaja a mészkőterületek vas-oxidok által – nevéhez méltón – vörösre festett terra rossája, ennél azonban területileg nagyobb foltokon terjedtek el a – humusztartalom függvényében – barna, illetve fahéjszínű mediterrán erdőtalajok. Az ókor óta kultúrtájjá átalakított Mediterráneum erdőségei helyét mára többnyire szúrós, nehezen járható másodlagos bozót – olasz néven macchia – foglalta el. A sekély talajú, sziklás területeken a hasonlóképpen másodlagos garigue és frigána növényzete szárazságkedvelő szőrös-molyhos félcserjékből és sokféle illatos fűféléből (kakukkfű, levendula, rozmaring, szalmavirág, szegfűfélék) áll.

A mediterrán térség állatvilága Európa, Afrika és Ázsia felé egyaránt kapcsolatokat mutat. Az egykor csak Szardínián és Korzikán élő muflonokat ma már sokfelé betelepítették a mediterrán területek határain túl is. Az Európa határain túlnyúló kapcsolatokat mutatja többek között a flamingó, a kaméleon, a sakál, a cibetmacska, valamint a csupán Gibraltárban előforduló törökmajom, másik nevén magot.

Kép

11. ábra > Európa potenciális növényzeti térképe

Kép

12. ábra > Európa talajtérképe