Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

2. fejezet - Európai nagytájak

2. fejezet - Európai nagytájak

Tartalom

Észak-Európa
1. A legidősebb – és egyben legfiatalabb – Európa
2. Kétarcú éghajlat
3. Fiatal, változó vízrajzi kép
4. Tundra, tajga, lomboserdő
5. Észak-Európa fenségesen zord tájai
6. Észak-Európa szigetei
A Brit-szigetek
1. Szabályosan fiatalodó szerkezeti sávok
2. Kiegyenlített éghajlat – változékony időjárás
3. Bővizű folyók, sok tó
4. Erdőkben szegény szigetek
5. Brit tájak szigetről szigetre
A Francia–Belga-rögvidék
1. A variszkuszi hegységképződés megfiatalított „őshazája”
2. Atlanti és mediterrán hatások hegyvidéki fűszerezéssel
3. „Központosító” vízhálózat
4. Lande, maquis, garigue
5. A rögvidék csúcsától a terjeszkedő deltáig
Az Ibériai (Pireneusi-) félsziget
1. Variszkuszi központ – eurázsiai peremhegységek
2. A földrajzi helyzettől függő, domborzat befolyásolta éghajlat
3. Részaránytalan vízhálózat – szélsőséges vízjárás
4. Európa és Észak-Afrika jegyeit viselő, átmeneti élővilág
5. Ibéria tájai: medencék és hegységek változatos ellentétpárjai
A Közép-európai-rögvidék
1. Ellentétes fejlődéstörténet északon és délen
2. Eltérő éghajlat nyugaton és keleten
3. Szerteágazó vízföldrajzi kapcsolatok
4. Heidék, erdők, lápok, erősen megfogyatkozott élővilág, változatos talajok
5. Tájak: sokarcú röghegységek – kétarcú alföldek
Az Alpok
1. Takaróredős magashegység a középidei óceánok helyén
2. Éghajlati emeletek Európa közepén
3. Gleccserek táplálta folyók – gleccserek alakította tómedencék
4. Függőleges életföldrajzi övek
5. Alpi tájak: gazdag formakincsű, változatos vonulatok
Kárpátok és a Kárpát-medence
1. Kőzetlemezek varratvonala mentén
2. Éghajlati területek ütközőzónája mentén
3. A medencejelleg uralta vízrajz
4. A domborzattól függő életföldrajzi emeletek
5. A Kárpát-medence nagytájai
Az Appennini-félsziget
1. Európa legfiatalabb szerkezetű területei
2. Éghajlat: „észak dél ellen”
3. Éghajlatot tükröző folyók, vulkánossághoz kapcsolódó tavak
4. Évezredek óta bolygatott növénytakaró
5. Appennini tájak
A Balkán-félsziget
1. Változatos földtörténet: tagolt domborzat
2. Tagolt domborzat: mozaikszerű éghajlat
3. Domborzattól, kőzetektől függő vízrajzi kép
4. Természeti és társadalmi hatásokat tükröző életföldrajzi kép
5. Balkáni tájak: sokszínű mozaik
A Kelet-európai-síkvidék
1. Majdnem teljes rétegsorok az ősidőtől a jelenkorig, változatos formakinccsel
2. A kontinens legszélsőségesebb, legkontinentálisabb éghajlatú tája
3. Óriás folyamok, alacsony vízválasztók földje
4. Az arktikus jégsivatagoktól a törpefüves száraz sztyeppekig
5. Tájak az északi tundrától a Krím-félszigetig
A természeti környezet átalakulása
1. Az erdőirtás okai és következményei
2. A levegő regionális háttérszennyezettsége
3. A felszíni vizek szennyezettsége
4. Tájrombolás, környezeti válságterületek
5. A természeti környezet védelme

Földrészünkön nagyjából északról délre váltják egymást az egyre fiatalabb szerkezetű területek és a földrajzi övek. Az éghajlathoz kötődő tényezők emellett az óceántól távolodva, nyugatról keletre is változnak. Így Európát hagyományosan az égtájak szerint szokták nagytájcsoportokra osztani. Ezek: Észak-Európa, Nyugat-Európa, Közép-Európa, Dél-Európa és Kelet-Európa.

Az utóbbi évtizedekben a hazai természetföldrajzi irodalomban elterjedt egy – sokak szerint „korszerű”, „jobb” – tájbesorolás, amely a földrajzi fekvés helyett a szerkezeti domborzatot emelte ki rendező tájtényezőként, de összeegyeztethetőnek tartotta a földrajzi övezetességgel is. E beosztás földrészünket Ős-Európa, az európai rögvidékek (Európa törzse), a fiatal gyűrthegységek, valamint a Kelet-európai-síkvidék – amely valamennyire e rendszerből is kilóg – nagytájcsoportjaira osztja.

Valójában azonban sem „modern”, sem pedig jobb vagy rosszabb tájfelosztás nem alakítható ki. A tájfelosztások attól függően, hogy a tájalkotó tényezők közül melyiket emeljük ki, igen sokfélék lehetnek, ám ezeket jobbnak vagy rosszabbnak nevezni nem lenne jogos.

E tankönyvben, hogy az egyes tájakra valóban jellemző egyedi sajátosságokat bemutathassuk, az alábbi, részletesebb beosztás szerint tekintjük át földrészünk nagytájait:

  1. Észak-Európa

  2. Brit-szigetek

  3. Francia–Belga-rögvidék

  4. Ibériai-félsziget

  5. Közép-európai-rögvidék

  6. Alpok

  7. Kárpátok és a Kárpát-medence

  8. Appennini-félsziget

  9. Balkán-félsziget

  10. Kelet-európai-síkvidék.

Észak-Európa

NEMERKÉNYI ANTAL, MÓGA JÁNOS, NAGY BALÁZS

A mintegy 1,5 millió km2 területű Észak-Európa jórészt az európai szárazföldön helyezkedik el, de hozzásoroljuk a kontinenst magas szélességeken övező szigeteket is (Feröer szigetek, Izland, Svalbard/Spitzbergák, Ferenc József-föld). A természetföldrajz e nagytájhoz sorolja Oroszországból a Fehér-tenger–Onyega-tó–Ladoga-tó vonaláig terjedő karjalai (karéliai) vidékeket is.

A kontinentális Észak-Európa jellegzetesen Janus-arcú nagytáj. A térképre pillantva is szembetűnik a domborzat kétarcúsága: nyugaton az átlagosan 1000–1500 méteres, de helyenként 2000 méter fölé magasodó Skandináv-hegység, keleten pedig a Balti-pajzs alföldi jellegű vidéke között. E domborzati kettősség mögött szerkezeti, földtani okok rejtőznek, de ez a domborzati ellentét éghajlati és életföldrajzi különbségeket hoz létre, illetve az eleve meglévőket felerősíti.

1. A legidősebb – és egyben legfiatalabb – Európa

A kétarcú Észak-Európa geológiai, fejlődéstörténeti szempontból is a végletek földje. Itt van Európa ősi magja, a Balti-pajzs, földrészünk legidősebb, néhol több mint 2–2,5 milliárd éves kőzeteivel, amelyeken viszont közvetlenül a pleisztocén jégkorszakok helyenként csupán néhány ezer éves lerakódásai fekszenek. E világszerte párját ritkító réteghiány a terület földtani múltjával magyarázható. A Balti-pajzs ugyanis az ős- és előidei hegységképződéseket követően majdnem mindig szárazulat, vagyis lepusztulási térszín volt, amelyen csak mutatóba maradtak meg az ó-, illetve középidei tengerelöntések üledékei.

A Balti-pajzshoz gyűrődött hozzá – részben rá is tolódva – a kaledóniai hegységképződés idején a Skandináv-hegység (13. ábra).

Kép

13. ábra > Észak-Európa szerkezetmorfológiai térképe

Észak-Európa e két idős területét a negyedidőszaki eljegesedések jégtakarója jelentősen átformálta. A pajzs lankásabb részeit végiggyaluló, -csiszoló jég jellegzetes vásott sziklákat formált ki. Ilyen vásott sziklákból állnak a svéd és finn partok előtti szigetrajok is (helyi nevükön a skärek, vagyis a sérek).

A Balti-tenger és azon belül a Botteni-öböl térképekről jól ismert körvonalai az utóbbi 10–11 ezer év változatos eseményei során alakultak ki. A több ezer méter vastagságú jégtakaró tömege hatalmas nyomást gyakorolva benyomta a balti területeket. A jégtakaró elolvadása nyomán két ellentétes folyamat indult el. A jégpáncéltól megszabadult szárazföld lassú izosztatikus emelkedésbe kezdett. Ugyanakkor az addig „jégbe zárt” víz megemelte a világtenger szintjét. A Balti-tenger közelmúltját e két egymás ellenében ható folyamat párharca döntötte el.

A Balti-tengerből újjászületett ősföld

A Balti-tenger sekély medencéje már a pleisztocén utolsó eljegesedési időszaka előtt létrejött, a tengervíz azonban nem hatolhatott be, mivel akkoriban a világtenger szintje 65 méterrel alacsonyabb volt, ráadásul vastag jégtakaró borította.

A jégkorvégi felmelegedés következtében észak felé visszahúzódó jégtakaró előtt az olvadékvizekből az említett medencében édesvizű tó keletkezett, a Balti-jegestó. Legnagyobb kiterjedése idején Közép-Svédországtól a Ladoga-tóig, illetve Rügen-szigettől a jégtakaró pereméig ért. Szintje 26 méterrel volt magasabban az akkori világtengernél, de mindaddig nem volt lefolyása, amíg a visszahúzódó jégtakaró pereme el nem érte a Közép-svéd-alföldet. A jégkor és a holocén határán a két medencét már csak a Småland északi nyúlványának alacsony dombháta, a Billingen-táblahegy választotta el (14. ábra). E hegy színlői alapján lehet a korabeli ősföldrajzi viszonyokat rekonstruálni.

Kép

14. ábra > A jégtakaró pereme a Billingen-hegynél a holocén elején (10 000 körül). Jelmagyarázat: 1 – szárazföld; 2 – Balti-jegestó; 3 – a jégtakaró határa; 4 – Billingen-hegy. A számok az akkori vízszintek magasságát mutatják a mai tengerszinthez viszonyítva

A Balti-jegestó szintje a világtenger mai szintjénél 39 méterrel mélyebben volt, de még így is 26 méterrel magasabban, mint az akkori tengerszint. Ezek a hullámverés hajdani magasságában kialakult színlők a holocén kezdete óta lejátszódott területenként változó mértékű izosztatikus kiemelkedés miatt napjainkban 151–125 méter magasságban húzódnak. A Balti-jegestó kb. 10 200 évvel ezelőttig (a holocén kezdetéig) létezett. Amikor a jégtakaró pereme elérte a Közép-svéd-alföldet, a tó vize lefolyást talált az Atlanti-óceán felé. A vízszint hamar kiegyenlítődött, és a sós tengervíz benyomulásával a Balti-medencében létrejött a Yoldia-tenger (a tengerben élő Yoldia arctica kagylóról nevezték el).

A Yoldia-tenger földtörténeti mércével mérve csupán egy röpke pillanatig, mintegy ezer évig létezett (15. ábra). A Balti-pajzs gyors kiemelkedése egy időre újra elzárta a Közép-svéd-alföld területén az összeköttetést a Balti-medence és az Atlanti-óceán között. A medencében rövid időre ismét olvadékvizek által táplált tó alakult ki, az Ancylus-tó (névadója egy édesvízi csiga, az Ancylus fluviatilis). Az édesvizű tó 14 méterrel emelkedett a tenger szintje fölé, és a Vänern-tavon, illetve a Göta folyón keresztül volt lefolyása nyugat felé, miközben a Balti-pajzs jégtakarója a melegedés következtében tovább csökkent. A folytatódó eusztatikus kiemelkedés az Ancylus-tó vizét délre szorította, és a Balti-medence a Skandináv-félsziget déli részén, a Sund-szoroson keresztül lassanként újból összeköttetésbe került az óceánnal. A szoroson behatoló tengervíz kitöltötte az egész medencét és létrehozta a mai Balti-tenger elődjét, a Litorina-tengert.

Kép

15. ábra > A Balti-tenger kialakulásának krónikája

A Skandináv-félsziget emelkedése a jégkorszak vége óta tart. A Botteni-öböl északi partjainak közelében fekvő finn város, Rovaniemi környékén a Yoldia-tenger üledékei ma már 200, az Ancylus-tó lerakódásai 140–150, a Litorina-tenger felhalmozódásai pedig 90 méter körüli magasságban fekszenek. A Botteni-öböl térsége napjainkban is évi 3–5 milliméterrel, sőt északi végében évente csaknem 1 centiméterrel emelkedik. Ugyanakkor a Balti-tenger déli partvidéke éppen hogy süllyed; e két mozgás együttesen határozta meg a tengeri-tavi elöntés színterét.

A Balti-tenger közelében élő svédek és finnek évszázadok óta szemtanúi voltak a szárazföld kiemelkedésének, gyarapodásának. Látták, hogyan emelkednek ki a tengerből a korábban víz alatt álló part menti sziklák, és megfigyelték, hogy a különálló szigetek fokozatosan összeforrnak, majd a szárazföldhöz kapcsolódnak. 1704-ben Stockholm közelében a tengerszint magasságában megkarcoltak egy parti sziklát, s ez a rovátka napjainkban 1,2 méter magasan van a tenger szintje felett, ami 4,2 milliméter évi emelkedésnek felel meg. Oka az izosztatikus kiemelkedés. A jégtakaró súlya ugyanis a Balti-pajzsot a pleisztocénben mélyebbre nyomta az asztenoszférában. A jég elolvadása után a kőzetlemez kiemelkedésével megindult a korábbi egyensúlyi állapot visszaállítása, de a lassú folyamat még nem ért véget. A kiemelkedés üteme a földtani és morfológiai megfigyelések szerint nem volt egyenletes. Kezdetben nagyon gyors volt (egyes részein elérte a 0,5 m/év értéket), napjainkra azonban fokozatosan lelassult.

A kiemelkedésnek rendkívül fontos szerepe van a Balti-pajzs felszínének alakításában. Svédország területének kisebb hányada, Finnország területének csaknem a fele a tengerből emelkedett ki és vált szárazulattá. A tengerből született, szoknyás nőalakhoz hasonlító Finnországot éppen ezért a Balti-tenger leányának is nevezik (a „leány” egyik karját, amely a Jeges-tenger felé nyúlt, a II. világháborúban elvesztette).

Az izosztatikus kiemelkedés nyomaival a Botteni- és a Finn-öböl partvidékén szinte mindenhol találkozhatunk. Porit, a dzsesszfesztiváljáról ismert várost 1050 körül egy szigeten alapították a Kokemäen folyó torkolata közelében. A város és környéke ma már a szárazföldhöz tartozik, régi kikötőjét elvesztette, a Kokemäen folyó pedig 15 kilométerrel távolabb torkollik a tengerbe, mint ezer éve.

A partvidék sok ezer szigetének területnövekedését és összeolvadását a Hailouto-sziget példázza. A Botteni-öböl északi részén négy különálló sziget összeolvadásával keletkezett kb. 1600 év alatt. Ha a kiemelkedés ilyen ütemben folytatódik, további 2000 év múlva Hailouto is a szárazföldhöz kapcsolódik, mint ahogy ez már sokszor megtörtént a part menti szigetekkel. A valamikori Rokua-sziget napjainkra már több tíz kilométerre került a tengertől. Az Oulu folyó alluviális síkjából kiemelkedő egykori szigetmag körül ma is jól felismerhetően, szép koncentrikus körökben sorakoznak a tengerparti színlők, az egykori abráziós szintek, jól szemléltetve a sziget fokozatos kiemelkedését és a szárazulat növekedését. A kiemelkedés hatására Finnország területe évente 10 km2-rel növekszik. A szárazföld ilyen ütemű gyarapodása mellett 2000 év múlva a Botteni-öböl medencéje beszűkül, szigetei Finnországhoz és Svédországhoz kapcsolódnak, az öböl vize pedig valószínűleg kiédesedik.

2. Kétarcú éghajlat

Észak-Európa kétarcúsága nagyszerűen tükröződik az éghajlati adatokban. Az Észak-atlanti-áramlás melegítette norvég partok, illetve a zord keleti térségek felé nyitott finn és karjalai vidékek között mindenképpen lennének különbségek, ám ezeket az uralkodó nyugati szelekre merőleges csapású Skandináv-hegység szélsőségesen felerősíti. Emiatt a partokon a januári középhőmérséklet 0–1 °C, a Botteni-öböl térségében – az előbbi területektől légvonalban nem messzebb, mint Soprontól Nyíregyháza – pedig már –10 °C. A júliusi középhőmérsékleti adatok fordított tendenciát mutatnak, de jóval kiegyenlítettebbek: 12–14 °C körüliek a hűvösebb norvég partokon és 15–17 °C közöttiek a melegebb botteni térségben. Erős a különbség a csapadék mennyiségében is: az 1600–2000, helyenként akár a 3000 millimétert is meghaladó nyugat-norvégiai évi csapadékkal a Botteni-öböl környékének 400–600 mm/éves értéke áll szemben. A Skandináv-hegység két oldalán két klímatípus mutatható ki: a keskeny tengerparton a szubpoláris óceáni, a hegység keleti oldalán pedig egyre erősödő jellemvonásokkal a szubpoláris kontinentális éghajlat uralkodik a területen.

Az éghajlati adatok tehát elsősorban nyugatról keletre változnak. Természetesen vannak eltérések észak–déli irányban is, főként a tél tartósságát illetően. A Skåne-félszigeten például kevesebb mint 60, a svéd nagy tavak vagy Dél-Finnország területén már 60–140, a lappföldi Inari-tó környékén pedig már mintegy 220 napon át borítja fehér hólepel a tájat – itt hideg poláris éghajlat uralkodik.

3. Fiatal, változó vízrajzi kép

Mint annyi más természeti vonására, Észak-Európa vízrajzára is az eljegesedések nyomják rá bélyegüket. Az ágas-bogas tavak és a vízesésekben, zuhatagokban gazdag folyók egyaránt a felszínt a kőzetminőségtől függően egyenetlenül csiszoló, lépcsőket és mélyedéseket hátrahagyó jégtakaróra emlékeztetnek.

A terület alakjából következik, hogy a folyók többnyire rövidek, ám a csekély párolgás és a vízzáró kőzetalap miatt nagy a lefolyási tényező értéke, s így a vízhálózat rendkívül sűrű. A Botteni-öbölhöz Rába hosszúságú, 300–400 kilométeres folyók ereszkednek le, ezeket svéd térképeken -älven, finn területen pedig -joki végződéssel (Dalälven, Umeälven, illetve Kemijoki, Oulujoki stb.) találhatjuk meg. Észak-Európa legnagyobb folyója a Vänern-tavon átfolyó, végül a Kattegat-szorosba ömlő Götaälv vízgyűjtő területe 50 000 km2, hossza 720 kilométer.

A Balti-pajzs kis esésű, de zuhatagos folyói is komoly vízerőkészlettel rendelkeznek, ám még több vízenergia nyerhető ki a bő csapadékú Skandináv-hegység nagyesésű folyóin. A folyók vízjárásában – téli kis- és nyár eleji árvizek – elsősorban a hófelhalmozódásos tél és a hóolvadást hozó tavasz hatása tükröződik.

A jégkorban vésődtek ki, illetve gátolódtak el – sokszor korábbi szerkezeti vonalak mentén – az észak-európai tavak medencéi. A táj Kelet-Európa felé eső délkeleti határán, a glintlépcső mentén jöttek létre földrészünk legnagyobb állóvizei, a Ladoga-tó (területe 17 700 km2, mélysége 225 méter) és az Onyega-tó (9720 km2, 100 méter). Szerkezeti vonalak segítették a jég munkáját a dél-svédországi tómedencék kivésésekor is. A Vänern (5585 km2), a Vättern (1912 km2) és a Mälaren (1140 km2) közül a legelsőbe „kényelmesen” beleférne a 17 legnagyobb finn tó víztömege.

A tavairól méltán híres Finnországban ugyanis kisebbek, sekélyebbek a tavak – ám annál több van belőlük. Hogy pontosan mennyi, arról majdnem minden kiadvány eltérő adatot közöl. E pontatlanság érthető, hiszen számos tavat kusza vízfolyáshálózat kapcsol össze egymással. A 200 méteres átmérőnél nagyobb tavak száma 60–80 000 között mozog, ezek összes vízfelülete pedig az egész Dunántúlt beborítaná. A finn államterület legnagyobb tava messze északon, a Lappföldön hullámzik: az 1330 km2-es Inari-tó.

4. Tundra, tajga, lomboserdő

Észak-Európa földrészünk legerdősültebb nagytája. A tajga észak–déli kiterjedése a Balti-pajzs sík tájain 800 kilométer. Az erdők – az Észak-atlanti-tengeráramlásnak köszönhetően – az egész Földön itt hatolnak legészakabbra, helyenként az é. sz. 70°-áig.

A magas növésű tajga a mérsékelt övezet őserdeje. A fajokban szegény, főleg lucfenyő, valamint erdeifenyő és vörösfenyő alkotta, ritka aljnövényzetű tajga alatt a szürke színű, gyér tápanyagtartalmú podzol talaj rejtőzik. A tűlevelű erdők északi határáig a karcsú lucok és a kevésbé gyakori erdeifenyő hatol fel.

A tajgát észak felől a nyírrel kevert ritkás fenyőcsoportokból álló erdős tundra határolja. Északnak tartva egyre apróbb növésű fái (törpe füzek, nyírek, fenyők) a felszínre borulva és egymáshoz bújva keresnek menedéket a hideg elől.

Lappföld északi szegélyén és a Spitzbergákon már csak a mohák és a zuzmók képesek elviselni a törmelékes váztalajon a zord hideget és a viharos szeleket: kiértünk a fátlan, rideg tundrára. A sík tundramezőket a kései, de gyors hóolvadás és a csekély párolgás miatt sokfelé kiterjedt lápok szakítják meg. Törpecserjés tundra borítja a Skandináv-hegység fjelleit, azaz fennsíkjait is (fjell-tundra).

A tajga déli, a svéd nagytavak sávjában húzódó határát a lombhullató fákkal (tölgy, juhar, kőris, hárs) kevert vegyes erdők jelölik ki. Skandinávia legdélibb sávja, a Skåne-félsziget már a közép-európai lombhullató erdők övéhez tartozik (tölgy, bükk, kőris, szil).

Észak-Európa tundrái és tajgái gazdag állatvilágnak nyújtanak otthont. A lappföldi tundrán napjainkban már gyakrabban találkozhatunk élelem után vándorló tenyésztett rénszarvascsordákkal, mint vadon élő társaikkal. Fűfélékből, zuzmókból álló étlapján sarki nyúllal, lemminggel osztozik. Ez utóbbiakra a bundája színét az évszakokhoz illően váltogató – nyáron barna, télen hófehér – sarki róka vadászik. Nyaranta a tundra madaraktól (lappföldi sármány, nagy lilik, pehelyréce, nagy halfarkas) hangos, de a hóbagoly a telet is itt tölti.

A tajga ingoványos erdeiben, megtizedelve ugyan, de ott bóklászik a jávorszarvas, a sűrűben pedig a barnamedve nyit magának csapást. A faágakon, sziklákon heverészve hiúz vár zsákmányára. A tajga és az erdős tundra ragadozója, a rozsomák vadásznak és halásznak is kiváló, így étvágyát lemmingek, madarak és halak egyaránt megsínylik. A vizek mentén vidrák járnak táplálék után.

5. Észak-Európa fenségesen zord tájai

Észak-Európa szárazföldi területein a Balti-pajzs és a Skandináv-hegység osztozik.

5.1. A Balti-pajzs

Az 1 millió km2 területű, főként gneiszből, kristályos palákból, kvarcitból, valamint gránitból álló letarolt tönk több ősi hegységképződés emlékét őrzi (Saamidák, Belomoridák, Pregotidák, Karelidák, Sfekofennidák, Gotidák stb.). Közülük a legelső több mint 2,5 milliárd éve kezdődött, a legutolsó pedig mintegy 900 millió éve fejeződött be. Hiába tarolódtak le azonban hosszú évmilliók során gyökerükig az ősi hegységek, az idős földtani szerkezetek gyakran a jég gyalulta fiatal domborzaton is átütnek, főként akkor, ha a szerkezeti vonalak, valamint a jégmozgás iránya egymással párhuzamos, egymást erősítő volt. Mivel a jégtakaró az eleve puhább kőzetű térszíneket mélyítette tovább, átüt a mai domborzaton a különböző ellenálló képességű kőzetsávok hatása is.

A Botteni-öblöt kerítő pajzsot három részre oszthatjuk. Ezek: a Finn–Karjalai-tönk, a Lapp-tönk és a Svéd-tönk.

5.1.1. Ahol „a tó a táj szeme”: a Finn–Karjalai-tönk

A Finn–Karjalai-tönk gyengén tagolt felszínén az északról dél felé mozgó, majd visszahúzódó jégtakaró felszínalakító tevékenységének nyomai a legszembetűnőbbek. Az olvadó jégtakaró peremén kiolvadt morénaanyag számos vonulata – mint a fában az évgyűrűk – a múlt tanúi. Amikor gyorsan hátrált a jégtakaró pereme, csak 1–2 méter magas morénavonulatok keletkeztek. A legjelentősebb végmorénasáncok a jégtakaró nyugalmi, stagnáló szakaszában alakultak ki. Ilyen nyugalmi szakaszban lerakódott hatalmas végmoréna-vonulat a Salpausselkä. A tóvidék déli határán húzódó, 30–50 méterrel környezete fölé magasodó igen összetett képet mutató Salpausselkä (16. ábra) kb. 600 kilométer hosszan követhető, két-három párhuzamos sáncból álló végmorénarendszer, amelyet a fiatalabb driász korszakban (11 000–10 200 között) halmozott fel a sokáig helyben rostokoló jégtakaró.

Kép

16. ábra > A Salpausselkä-végmorénasánc Erkylä környéki szakaszának felszínalaktani térképe (Tikkanen, M. 1989 nyomán). Jelmagyarázat: 1 – vásottszikla; 2 – fenékmoréna; 3 – drumlin; 4 – óz; 5 – kame; 6 – holtjégtó; 7 – a végmorénasánc jéggel érintkező lejtője; 8 – olvadékvízdelta; 9 – végmorénasánc külső lejtője; 10 – olvadékvíz-síkság (szandr); 11 – posztglaciális finomszemcséjű üledékekkel borított síkság; 12 – mocsár

A Finn–Karjalai-tönk központi tája a Suomenselkä és a Maanselkä enyhe felboltozódásával és a Salpausselkä végmoréna-vonulattal lehatárolt Finn-tóvidék (13. ábra), ahol a jég elolvadása után vízzel teltek meg a jégvájta medencék, felszínre kerültek a jég csiszoló, koptató munkájával kialakított kőzetfelszínek, a simára gyalult vásott sziklák és a hosszanti hátakat formáló drumlinek, amelyek beláthatatlan labirintussá teszik a sziklamedencés tavakat. Nincs szó, amely hűségesen visszaadná az egymásba fonódó és szétágazó tavak rendszerét, a szigetek és félszigetek rengetegét. Nehéz eldönteni, hogy a szárazföld öleli körül a vizeket vagy a víz a szárazföldet. Ezért nem könnyű megmondani, melyik a legnagyobb; a Nagy-Saimaa-tórendszer teljes vízfelülete 4400 km2, nem egészen tízszerese a Balaton területének, a partvonala azonban hihetetlenül tagolt, a szigeteket is beleszámítva mintegy 15 000 kilométer hosszú. A tóvidék tavai sekélyek, az átlagos vízmélység 5–20 m, de a legmélyebb Päijänne medencéjében is csak 93 métert mértek. A tóvidék legnagyobb tavának vizét a zuhatagokon átbukdácsoló Vuoksi folyó vezeti a Ladoga-tóba. Az Imatra-vízesések összesen 18 méter magas lépcsőin átbukó folyó energiáját vízi erőművek hasznosítják.

A tómedencék közt a fenékmoréna- és olvadékvíz-hordalékokat a csupasz kőzetfelszínek foltjai színezik. Több tíz, vagy akár száz kilométeres hosszúságban követhetők a Balti-pajzs területén az ózvonulatok (eskerek), amelyeknek homokból és kavicsból álló üledékanyagát a jég alatti olvadékvizek rakták le a jégalagutakban. A hatalmas vasúti töltésekre emlékeztető hátak arra kanyarognak, amerre a régi vízfolyások a jégtakaró pereme felé tartva lefolyást találtak. Az ózok általában a végmorénasáncoknál végződnek, ahol az egykori jégalagút tágas szádáján, a gleccserkapun keresztül az olvadékvizek kiléptek a jégtakaró fogságából. Az ózok keresztülhaladnak a tómedencéken is, kitűnő útvonalat kínálva a közlekedés számára. A Punkaharjun (az óz finn neve harju) vasutat és országutat építettek, amely a Nagy-Saimaa-tórendszeren keskeny, de kitűnő átjárót teremt, és több tíz kilométerrel megrövidíti az utat Imatra és a Finn-tóvidék városai között.

A jégtakaró felszínén lefolyó olvadékvizek is sok hordalékot szállítottak, amelyekből kisebb, zavart rétegződésű homok- és kavicshátak, a kame-ek keletkeztek. Ezek az olvadékvizek mindaddig a felszínen folytak, amíg egy jéghasadék el nem nyelte őket. A nagy sebességgel lezúduló víztömegek kútszerűen kiszélesítették a jégmező hasadékait. Az alábukó olvadékvizek örvénylő mozgása kisebb-nagyobb kőtömböket sodort magával, amelyek tovább mélyítették a kürtőt egészen a jég alatti sziklafelszínig. Egyes esetekben még azt is felőrölve kutakat (gleccsermalmokat) alakítottak ki a kemény kőzetekben. Az ilyen néhány méter mély, sziklába mélyülő kutakat a finnek hiddenkirnunak („az ördög köpűje”) nevezik. Több gleccsermalom látható Helsinkitől északra Askolánál, sőt némelyikben még az utolsó őrlőkövek is épen megmaradtak.

A Finn–Karjalai-tönk nagy végmorénasáncainak előterében gyökeresen megváltozik a táj képe: tavi, tengeri és folyami üledékek takarják el a felszínt, és csak foltokban bukkannak elő a jég gyalulta csupasz, sziklás hátak. A táj sajátos arculatának formálásában a főszerepet az olvadékvizek, az ún. fluvioglaciális tevékenység játszotta. Az ott kialakult felszínformák megértéséhez fel kell idéznünk azokat az ősföldrajzi viszonyokat, amelyek a végmorénasáncoknál uralkodtak. A jégtakaró hatalmas falban végződött, amely időnként – a hideg, előrenyomulási szakaszokban – mélyen beletúrt a saját maga által lerakott törmelékbe. Pereme állandóan olvadt, hatalmas tömegben került ki belőle a durva, szögletes, osztályozatlan törmelékanyag, amely idővel magas morénasánccá növekedett ott, ahol a jégfal hosszabb időre megállapodott.

A jégalagutakban összegyűlt víz a jégtakaró homlokánál tört elő. A gleccserkapukon át felszínre törő olvadékvizek hihetetlenül sok hordalékot (kavics, homok) szállítottak, és nagy hordalékkúpokat halmoztak fel a jégfal előtt. A vízfolyások a végmorénasáncoktól távolabb szétteregették hordalékukat, és olvadékvízsíkságokat (szandrmezők) alakítottak ki. Ahol a Balti-jegestó közvetlenül a jégtakaró pereméig nyomult előre, ott a jégfal a tó vizéből emelkedett ki. Itt az olvadékvizek a tómedencében rakták le hordalékukat és deltákat építettek. A delták épülése közben kisebb-nagyobb jégtömbök, holtjégdarabok szakadtak le. Némelyik akkora volt, mint egy ház, ritkábban több kilométer átmérőjű tömbök is kiszakadhattak. A jéghegyek legtöbbször hamarosan elolvadtak. Néha azonban betemetődtek a végmoréna, a hordalékkúp vagy a delta finomabb-durvább hordalékaival. Ez a néhány tíz méter vastag üledékréteg – mint szigetelőanyag – sokáig megőrizte az eltemetett jégtömböket. Évszázadokig „jegelődtek” a mélyben, de az általános felmelegedés során végül is megolvadtak. Az eltemetett jéghegyek megolvadásával elveszítették a támasztékukat a fedőüledékek, és kerekded berogyások keletkeztek a felszínen (kettlehole vagy soll, magyarul holtjégtó a nevük). Több tíz méter a mélységük, és akár több kilométer átmérőjűek lehetnek. Sok ezer ilyen kerekded tó található a beszakadások alján, amelyekben visszatükröződik az ég kékje. A világon egyedülálló tósűrűség ihletésére írta a Nobel-díjas finn író, F. E. Sillanpää: „a tó a táj szeme”.

Az olvadéktavak és berogyások egyes helyeken nagy csoportokban fordulnak elő. Valószínűleg ott keletkeztek, ahol a lealacsonyodó és gyorsan visszahúzódó jégtakaró pereme viszonylag nagy területen betemetődött, és a későbbi olvadás során létrejött megszámlálhatatlanul sok mélyedés ragyássá formálta a felszínét. Ezek az „ementáli szerkezetű” felszínek főleg a hordalékkúpok és delták területén fordulnak elő, mivel ott a jégtakaró peremére sok és vastag homokos, kavicsos üledék rakódott le.

A Finn-tóhátság és a parti alföldek (Dél-finn- és Kelet-botteni-parti-alföld) természeti képe jelentősen eltér egymástól a Suomenselkä-hátság és a Salpa n usselkä végmorénasánc elsőrendű természetföldrajzi választóvonala mentén (13. ábra). A síkvidékek felszínét nagyobb vastagságban takarják be váltakozva tengeri, tavi és olvadékvizek által felhalmozott üledékek, ezért ezek a Finn–Karjalai-tönk legtermékenyebb tájai. Itt is sok a tó, de még több a már feltöltődött mélyedésben kialakult láp. Partjait öblök és félszigetek tagolják, partvonala mentén ezerszám emelkednek a jég gyalulta, csupasz felszínű szigetek és szigetcsoportok, a skärek. A Botteni-öbölben mintegy 6000 apró rapakivi gránitból álló sziget alkotja a Finnországhoz tartozó, de svédek által lakott Ahvenanmaa (Åland) szigetcsoportot.

A tóvidéktől északkeletre fekvő Maanselkä 600 méter fölé magasodó hátsága jelöli ki a határt a Karjalai-tönk felé, amely kissé változatosabb domborzatú táj a Balti-pajzs keleti szegélyén. Nyugati része Finnországhoz, keleti területei Oroszországhoz tartoznak. A 700 kilométer hosszú tönk dél és kelet felé alacsonyodik, és a peremvidékeken már csak a legmagasabb jég csiszolta hátak emelkednek 300 méter fölé. Északkeleten feltűnő lépcsővel szakad le a Fehér-tengeri-alföldre, délen pedig a Kelet-európai-síkvidék határán az ún. glintvonalnál, az őspajzs kristályos kőzeteinek és a táblás vidék óidei rétegeinek az érintkezési vonalában kialakult lépcsőnél ér véget. Ezen a szerkezetmorfológiai határon véste ki a dél felé tartó jégtakaró Európa legnagyobb méretű tavait, a Ladoga-tavat és az Onyega-tavat. A többi glaciális eredetű tó azonban lényegesen kisebb. Karjala mintegy ötvenezer tavából mindössze 30 nagyobb 50 km2-nél. A kemény kvarcitból, gneiszből és gránitból álló jégkarcos hátak közötti szerkezeti mélyedésekben kivájt tiszta vizű tavakat rövid, sellős, zuhatagos folyók kötik össze. Dél felé nő a glaciális eredetű hordalék mennyisége és szaporodnak jellemző formái (fenékmoréna, óz, végmoréna, drumlin stb.). A Karjalai-tönk déli részében előforduló rapakivi gránit törmelékét a Német–Lengyel-síkság szétteregetett fenékmoréna-anyagában és vándorköveiben is megtalálták. A Vyborgi batolitból származó moréna előfordulása alapján tudták a jégbezárt törmelék szállítási útvonalát megrajzolni.

5.1.2. A nyersanyagokban gazdag Lapp-tönk

A Finn–Karjalai-tönk közepén húzódó Maanselkä más tekintetben is határ. A tőle délre emelkedő hegycsúcsok neve általában -vaara (pl. a 317 méter magas, kemény hófehér kvarcitból álló Kolivaara), a tőle északra fekvőké viszont -tunturi utótagra végződik (pl. a 821 méter magas Pallastunturi). Az eltérő elnevezés mögött tájképi hangsúlyú növényzeti különbség rejtőzik. A vaarákat ugyanis még fenyőerdő borítja, a tunturik viszont – inkább északabbi fekvésük, mintsem csupán magasságuk okán – már a fátlan tundrához tartoznak. (A tundra szakkifejezés épp a tunturi szóból származik.)

A délebbi Finn–Karjalai- és az északabbi Lapp-tönk közötti elmosódott határt is ott húzhatjuk meg, ahol a fátlan tundra lassanként uralomra jut a tájban. A tunturik csupasz szikláit a fagy bontogatja. A fagy hatására a különböző szemcsenagyságú törmelékek jellegzetes kőpoligonokba rendeződnek. A táj északi peremén az egyhangú felszínt néhány méter magas fagydombok, helyi nevükön palsák tagolják. Belsejük jéglencsét rejt, amelyet a felszíni tőzegszőnyeg véd meg az olvadástól. A talaj mélyebb rétegeiben és a kőzetekben a víz állandóan fagyott állapotban van jelen. A nyári felmelegedés hatására felolvadt aktív réteg a lejtős térszíneken a talajfolyások áldozatává válik. Sík területeken viszont, mivel a fagyott altalaj megakadályozza a nedvesség beszivárgását, lápok jönnek létre.

A Lapp-tönk mind keletre, az Oroszországhoz tartozó Kola-félsziget, mind pedig nyugatra, vagyis Észak-Svédország területére átnyúlik. A Kola-félsziget belsejében egy szerkezeti árok kimélyítésével keletkezett tó-füzér mentén variszkuszi korú diabáz benyomulás magmaanyagából álló röghegységek emelkednek. A Hibini (1191 méter) és az Anagbundaszcsorr (1120 méter) megfiatalodott tetői a hegységi eljegesedés nyomait (kárfülkék, teknővölgyek) hordozzák. Ezek voltak a jégtakaró kiindulási helyei és táplálói. Fennsíkszerű tetőiket fátlan hegyi tundra uralja. Napjainkban a jégkörnyéki (periglaciális) felszínformálás jellemzi őket. Lapos térszíneiket kőpoligonok hálózzák be, lejtőiken sávos kőfolyások, lejtős tundrajelenségek alakultak ki.

A félsziget magas központjából kifelé lejtősödik a felszín. A Barents-tenger felé meredek abráziós, helyenként fjordos partok (Kola-fjord) határolják. A partjai mentén fekvő Kilgyin-sziget a Kola-félsziget ősi metamorf kőzeteiből áll.

Svéd-Lappföld nevezetes ásványkincse a kirunai vasérc, amelynek felszíni, illetve felszínközeli előfordulása szintén az ősmasszívum erős lepusztulásának köszönhető. A Kola-félsziget sokféle hasznosítható ásványi nyersanyaga közül világgazdasági jelentőségű az apatit, a kianit, a csillám, a nikkel és a rézérc.

5.1.3. A Skandináv-hegységhez támaszkodó Svéd-tönk

A Balti-pajzs harmadik résztája, a Svéd-tönk északkelet–délnyugati irányban 1300 kilométer hosszan nyúlik el, ezen belül legészakabbi része, a Norrland (= északi föld) egymagában csaknem 1000 kilométer hosszú (13. ábra). A tajga fenyvesrengetegével fedett Norrland közvetlenül a Skandináv-hegységhez támaszkodik. Kelet–nyugati irányban három különböző jellegű táj alkotja. A Skandináv-hegységgel határos területe fiatal morénával takart hegylábfelszín, amelybe nagy fjordos tavakat mélyítettek az egykori jégárak. A Svéd-tönk középső részét a Botteni-öböl felé tartó párhuzamos völgyek tagolják, köztük azonos irányú völgyközi hátak húzódnak. Rövid folyói nagyesésűek, lépcsők, zuhatagok kísérik folyásukat. A jégtakaró alatti olvadékvizek is a tönk délkeleti lejtősödését követték, erről árulkodnak a völgyek irányát követő néhány tíz vagy esetenként több száz kilométer hosszú ózvonulatok. A tönk legkeletebbi táját, a Botteni-öböl mentén húzódó Nyugat-botteni-partialföldet a Yoldia- és Litorina-tenger üledékei fedik.

A Svéd-tönk középső része, a Közép-svéd-alföld az ősföld árkos, töréses szerkezetű része, ahol az árkos süllyedésekben megmaradtak az ősi kőzeteket betakaró óidő eleji üledékek is. Az egykori Yoldia-tengernek nyugati kijáratot biztosító, ma pedig nagy tavaknak otthont adó Svéd-alföld letarolással keletkezett tökéletlen síkság. A tönk vásott sziklákkal, morénahalmokkal, drumlinekkel és ózvonulatokkal fedett hepehupás, árkos, töredezett felszínébe a jégtakaró nagy tómedencéket (Mälaren, Vättern, Vänern) vájt. A tíz Balaton nagyságú Vänern-tó vizét levezető Götaälv 33 méter magas Trollhätteni-vízesését vízi erőmű hasznosítja. A Vänern-tó közelében emelkedő kb. 300 méter magas táblás tanúhegyek (pl. a Billingen) tanúsítják a Közép-svéd-alföld eljegesedés előtti magasságát. Az alföld keleti részét szeli át 450 kilométer hosszúságban a Föld leghosszabb olvadékvíz-felhalmozódása, az Uppsala ózrendszer. Az alföld északi pereme nevezetes növényföldrajzi határ: ott húzódik ugyanis a lombhullató fák elterjedésének északi határvonala.

A Svéd-tönk legdélebbi része, a Skåne-félsziget szinte idegen testként ékelődik a Balti-pajzs tájai sorába. Skandináviában egyedül itt fedik középidei üledékek az idős alaphegységet, és Skandináviában egyedül itt alkotják lombos erdők a természetes növénytakarót. Így e táj már inkább a vele azonos szélességen fekvő dán területekkel mutat rokonságot.

5.2. A Skandináv-hegység

A kontinentális Észak-Európa másik tájegysége a kaledóniai hegységképződés idején, az óidő első felében a Yapetus-óceán varratvonala mentén felgyűrődött, majd erősen lepusztult, lealacsonyodott, és csupán a harmadidőszaki mozgásokkal újból magasba emelt Skandináv-hegység.

A hegység északról délre fokozatosan szélesedik, átlagmagassága pedig emelkedik. Északon, a Finnország tetejének számító Haltiatunturi még csak 1324 méter magas, de nem sokkal délebbre, a legmagasabb svéd hegycsúcs, a Kebnekaise már 2123 méterre magasodik. A Skandináv-hegység legjellegzetesebb tájait azonban Dél-Norvégiában találjuk, ahol a kb. 1200 méteren húzódó erdőhatár fölé terjedelmes magasföldek tornyosulnak. E fennsíkok a pleisztocénban kiterjedt platógleccserekkel fedett, ma pedig kisebb jégmezőkkel telehintett fjellek. A dél-norvégiai Jotunheimen hegycsoportban emelkednek Észak-Európa legmagasabb csúcsai: a Glittertind (2470 méter) és a Galdhöppigen (2469 méter) kemény gabbró kőzetből álló, jég csiszolta ormai. Az eljegesedés, glaciális átformálás hatására megfiatalodott idős szerkezetek alpi formakincset hordoznak. A fennsíkok jégborítása ma a Jostedalsbreen jégmezőben éri el legnagyobb kiterjedését. A 850 km2-es jégtakaró a pleisztocén jégjelenlét szerény maradványa, ám még ma is számos gleccsert táplál. A mély teknővölgyeket glaciális tavak és morénasáncok színesítik.

A fjellek meredeken szakadnak le a fjordokkal csipkézett partvidék felé. A rendkívül tagolt, 20 000 kilométernél is hosszabb, jég formálta szigetcsoportokkal (pl. Lofoten, Vesterålen) kísért norvégiai partszegély öblözetei mélyen benyúlnak a szárazföld belsejébe. A 2000 mm/év körüli bőséges csapadékkal öntözött, Bergen térségében évi 320 csapadékos napú térséghez képest a leghosszabb, ágas-bogas fjordok (pl. Sogne-fjord, Trondheim-fjord) belsejében a csapadék mennyisége helyenként 400 mm/évre csökken. A melegebb, s kevéssé esős belső fjordterületek dúsan termő almáskertjei furcsa összképet alkotnak a hideg vizű nagy tengeröblök felett emelkedő zord sziklafalak hegyvilágával. A 240 kilométer hosszú Sogne-fjord a Skandináv-félsziget leghosszabb jég vájta öblözete. Vízmélysége meghaladja az 1300 métert, és a határoló sziklafalak is magasabbak 1000 méternél. A hatalmas méretek az óriás pleisztocén jégárakról tanúskodnak. A Sogne helyenként 20 kilométernél is szélesebb, szétágazó belső szakaszán azonban van olyan hely, ahol 200 méternél keskenyebb! A fjordok oldalain a fjellekről érkező víz rendkívüli vízeséseket formál: a Tyssestrengene 852, a Monge 774 méter magas. A nagy, glaciális öblök magasabban fekvő, tengerelöntéstől mentes hátterei tágas teknővölgyekként húzódnak a Skandináv-hegyvidék magaslatai alatt. A közlekedést jelentősen megnehezítő fjordok és mély völgyek különleges úthálózatot igényelnek: a kompösszeköttetések mellett kiterjedt közúti alagútrendszerek, szerpentinek és magashegyi utak biztosítják a kapcsolatot a hegyvilág fjordos és Svéd-tönk felé néző oldalai között. Dél-Norvégiában működik a Föld leghosszabb, 23 kilométeres közúti alagútja és egyik legmeredekebb főútja, a Stalheim-kanyon 10 méterenként 2 métert emelkedő szerpentinje.

6. Észak-Európa szigetei

6.1. Feröer szigetek

Az Izlandtól 470 kilométerre délkeletre és Norvégiától 620 kilométerre nyugatra fekvő, 1400 km2-nyi Feröer szigeteket 18 sziget alkotja. A harmadidőszaki lávaömlések bazaltrétegeiből álló szárazulatokat a pleisztocén eljegesedés erősen átformálta. A mély fjordos öblök a part megközelítését is megnehezítik, letelepedésre pedig csupán a keskeny parti síkságok alkalmasak. Az óceáni éghajlatú, viharos és ködös szigetek növényzete rétekre és fenyérpusztákra korlátozódik.

6.2. Izland

Európa második legnagyobb szigete (102 790 km2) közvetlenül az északi sarkkörtől délre, a norvég partoktól 970, Skóciától 800, Grönlandtól pedig csupán 280 kilométer távolságra fekszik.

Izland egyrészt a tűzhányók, másrészt a jég földje. Az Észak-Atlanti-óceánközépi-hátság távolodó lemezszegélyeihez kötődő tűzhányó-tevékenység során elsősorban bazalt tör a felszínre. E hátságrendszer tengerszint felé emelkedő részeként a szigeten terjedelmes pajzsvulkánok (pl. a 10 kilométeres alapátmérőjű, 7–8°-os lejtőszögű Skjaldbreidur [1060 méter]), hasadékvulkánok (pl. a 25 kilométer hosszú repedés éltette Laki), rétegtűzhányók (pl. Izland legmagasabb hegye, egyúttal Európa harmadik legmagasabb tűzhányója, a 2119 méter magas Hvannadalsnúkur sziklacsúcsában tetőző Öræfajökull), táblahegyek (pl. az 1682 méter magas Herdubreid) egyaránt előfordulnak. Az akkréciós lemezszegélyek töréseihez kapcsolódó kráterekből, kürtősorokból, illetve hasadékokból felszínre ömlő bazaltos kőzetolvadék változatos szerkezetű, fonatos, rögös lávamezőkben dermedt meg. Ám érdekes színezőelemként a Myrdalsjökulltól északra riolitos lávanyelvek is kialakultak.

Izland több mint 140, a jégkorszak után képződött tűzhányójából mintegy 30 jelenleg is aktív (pl. a Vestmannaeyjar-szigetek egyikén, Heimaeyen a Helgafjell-tűzhányó). Bár Izlandon nincs állandóan működő, folyamatos kitörést produkáló vulkán, a közelmúlt időszakát tekintve a sziget vulkáni aktivitása mégis kiemelkedő. A főszigettől délre húzódó tengerszakaszon 1963-ban keletkezett a 240 méter magas Surtsey vulkáni kúp. Az 1491 méterig magasodó, belföldi Heklán pedig néhány évenként-évtizedenként új lávafolyások indulnak útnak, s időről időre a nagy jégmezők alatt fekvő bazaltvulkánok is működésbe lépnek. 1996-ban a Vatnajökull alatti Grimswötn-kaldera aktivizálódott. A kitörési központ feletti több száz méter vastag jég gyorsan megolvadt és a jökullhlaupnak („jégkitörés” – jég alatti, jeget olvasztó vulkáni működés) nevezett kitörés során hatalmas olvadékvíztömeg hömpölygött a déli tengerpart felé. Az egyébként 30–50 m3/s vízhozamú olvadékvízfolyók vízhozama rövid időszakra (néhány tíz perces időtartamra) meghaladta a 40 000 m3/s-os vízhozamot! Az áradat hatalmas jégtömböket szállított a Vatnajökull előterében szélesen húzódó olvadékvíz-síkságra, ahol a partvidéki vízborítás elérte a 6 méteres magasságot, és a lerakott hordalék révén a szárazföld előrenyomult a tenger rovására.

A megállapodott, hordalékkal körülvett és betemetett jégtömbök még egy év múlva is a síkságon olvadoztak, de az árvíz által szétszaggatott déli főúton már néhány hét után megindult a forgalom: a vízátfolyásokon ugyanis betonpilléreken álló fahidak vezetik át az országutat. A víz könnyedén leemeli a faúttest-felépítményt, de a lábazatban nem tesz kárt, s a járófelület így – az importált fából – könnyen újjáépíthető (masszív, teljes betonhídnál pillérestől csavarná ki a víztömeg az egész átjárót). Ám e jökullhlaup csak kistestvére volt a szomszédos Myrdallsjökull jégmező Katla vulkánjának XX. század eleji kitöréséhez képest. Az akkor lezúdult áradat vízhozama elérte a 180 000 m3/s-ot, az Amazonas alsó szakaszának vízhozamát!

Az izlandi történelem legerősebb vulkáni aktivitása viszont a hasadékvulkánizmushoz kapcsolódik. 1783-ban a Myrdallsjökull és Vatnajökull közötti tundrán 20 kilométernél hosszabb hasadék nyílt, és hatalmas bazaltlávanyelv indult a tengerpart felé. A hasadék mentén kis vulkáni kúpok tucatjai nőttek, a lávamező balatonnyi méretűre nőtt, s a tengerig húzódó forró felszíne hosszú időre elválasztotta egymástól Dél-Izland nyugati és keleti lakosságát. Ám a Föld történelmi időszakának legnagyobb lávaömléssel járó vulkáni működése ennél sokkal súlyosabb következményekkel is járt: a felszabaduló gázok megmérgezték az állatállományt, a füves partvidéket befedő vulkáni por és hamu pedig lehetetlenné tette a legeltetést, s éhínség tört ki. Az izlandiak tömegesen vándoroltak el a Brit-szigetekre.

A vulkánosság kísérőjelenségei az Izlandon „munkára fogott” hévforrások és a gejzírek. (A földhő jóvoltából Izland évente több mint 100 ezer tonna kőolaj behozatalát spórolja meg!) Izlandot a gejzírek földjeként hirdetik az utazási irodák. Az aktív gejzírek száma valójában alacsony, az utóbbi évtizedekben a Strokkur volt az egyetlen, megbízhatóan működő időszakos hévízforrás. 15 méter magas, néhány percenként kilövellő kitörési oszlopának szomszédságában a Gejzír (a jelenség névadója) található. A nagy Gejzír aktivitása az 1930-as évek után megszűnt, azonban időnként mégis sikerült – a természetvédők tiltakozása ellenére – kitörésre ösztökélni: az izlandi nemzeti ünnepen nagy mennyiségű szappanos víz beöntésével bírták működésre. A végén aztán a természet döntött: az utóbbi években lezajlott lemezelmozdulások, kisebb földrengések hatására újra működésbe lépett a Gejzír.

A pleisztocénben még teljes egészében jégtakaróval fedett Izland a jég földje is, hiszen a vulkáni eredetű sziget belső területein kiterjedt jégmezőket találunk. Ezek az izlandi földrajzi nevekben gyakorta előforduló, vulkánokat, vulkáncsoportokat befedő jökullok. Köztük a 8400 km2-es Vatnajökull Európa legnagyobb mérsékelt övezeti jégtakarója.

Izland éghajlatát az év nagy részében a sziget felett tartózkodó, heves szeleket és viharokat keltő alacsony légnyomású akcióközpont, az ún. izlandi minimum határozza meg. A délnyugati parton fekvő főváros, Reykjavík januári középhőmérséklete –0,4 °C, a júliusi pedig 11,2 °C. A sziget déli peremén a meleg tengeráramlás felett felszálló és a parti hegyek lejtőin összetorlódó légtömegekből évi 2000–4000 milliméter csapadék érkezik. A rekorder a Vatnajökull déli lejtője és közvetlen előtere, ahol évente 7000–8000 milliméter csapadék hullik a jégszegélyre és a körülötte fekvő tundrára (Izland e része tehát sokkal több nedvességet kap, mint a kontinentális Európa legesősebb része, a montenegrói Kotori-öböl). Ennek hatására a Vatnajökull 1000 méteres vastagságot is elérő jégtakarója bőséges jégutánpótlással táplálja a déli gleccsereket. A jégárak igen gyors mozgásúak, s a jégplatók peremén összetöredező jégnek a nyelveken sincs ideje regenerálódni. A gleccserek járhatatlan jégblokklabirintusként nyújtóznak a tenger felé – azt azonban közvetlenül már nem érik el. Izland belső területein viszont az évi csapadékmennyiség 250–500 milliméterre csökken. A csapadék október és március között hó formájában érkezik. Az állandó hóhatár a peremvidékeken 750, a sziget belsejében 1500 méter körül húzódik.

A csapadék és a hóolvadás a bazaltvulkánok alakította felszínen fiatal, mindössze néhány ezer éves vízhálózatot, rövid, de bővizű folyókat táplál: a leghosszabb a Ţjórsa (230 kilométer), a legtöbb vizet az Ölfusá (386 m3/s) szállítja. A jég gyalulta lávasíkok peremén számtalan vízesés – izlandi nyelven foss – alakult ki (pl. a 44 méter magas Dettifoss, a kisebb Godafoss és Gullfoss).

Izland növényzetileg a tundra övbe tartozik, a nyíres-füzes erdők 300, a legmagasabbra merészkedő fák legfeljebb 400 méteres magasságig hatolnak. A sziget egyetlen őslakos emlőse a sarki róka; annál gazdagabb viszont madárvilága. A viharos szigeten több mint 300 madárfaj ismert, ezek közül vagy 80 itt is költ (pl. a lumma, a lunda, a viharsirály, a nagy halfarkas, a szula).

6.3. Svalbard-szigetek (Spitzbergák)

A Jeges-tengerben fekvő, Norvégiához tartozó, 63 000 km2 összterületű szigetcsoport négy nagyobb (Nyugati-föld, 39 000 km2; Északkeleti-föld, 14 500 km2; Edge-sziget, 5000 km2; Barents-sziget, 1300 km2) és számos kisebb szigetből áll.

A szigeteket az 1596-ban indult harmadik Barents-expedíció tagjai fedezték fel és nevezték el meredek, eljegesedett csúcsai (pl. Hornsundtind, 1432 méter) miatt Spitzbergáknak. A prekambriumi kristályos kőzetektől a harmadidőszaki üledékekig terjedő változatos kőzetekből felépült szigetek túlnyomó részét (57 000 km2-t) ma is jég borítja, a gleccserek hatalmas nunatakokat ölelnek körbe, és sokfelé a tengerbe borjadzanak. A Nyugati-földön lévő, 115 kilométer hosszú Ijsfjord (Jég-fjord) bejáratánál az évi középhőmérséklet –4,4 °C, a januári –12,1 °C, az augusztusi 4,2 °C. Az évi 300 milliméternyi csapadék fele hó formájában érkezik.

A szigetcsoportot még eléri az észak-atlanti-melegáramlat, emiatt nagy kiterjedésű tundrafelszínek terpeszkednek az eljegesedett térségek mellett. Az igen jól fejlett jégkörnyéki környezet a XX. század elején meginduló periglaciális geomorfológiai kutatás egyik alapvető területe volt.

A szigetek állandóan fagyott földje nyáron legfeljebb 1 méteres mélységig enged fel. Az átnedvesedő köves tundrán látványos poligonhálózatok, kőtörmelékgyűrűs felszínek képződtek. Az erős kifagyásos aprózódás növelte törmeléklejtők befedik a jégmentes hegylábakat, s minden lejtős felszínen fagyos tömegmozgások szállítják a kőzetanyagot a vad gleccserpatakok behálózta völgytalpak felé.

Növényzete a törpefüzes tundra. Állatvilágából a rénszarvas, a sarki róka és a jegesmedve őshonos, a sarki nyulat és a pézsmatulkot Grönlandról hozták be. A szigetcsoporton ma már számos ország működtet sarkvidéki kutatóállomást, sőt Norvégia és Oroszország szénbányákat is üzemeltet.

6.4. Ferenc József-föld

Az é. sz. 80°-án is túl fekvő, mintegy 100 szigetből álló, 19 ezer km2 összterületű Ferenc József-föld Eurázsia legészakabbi szigetcsoportja. Fiatal szerkezeti mozgások három szigetrajra darabolták fel, amelyek felszíne 200–400 méter magas fennsík jellegű. A prekambriumi ősmasszívum kőzetéből álló, de részben középidei üledékekkel és bazalttal fedett szigetcsoport felszínének majdnem 90%-át jég borítja. A jégtakaróból leereszkedő gleccserek közül sok a tengerbe borjadzik.

A zord éghajlatú szigetcsoport januári középhőmérséklete –20 °C alatt marad, és fagypont körüli középhőmérsékletével a július is csak a mi januárunkat idézi. A Nap télen 125 napig nem kel fel, nyáron viszont 140 napon át nem nyugszik le. Növényzete szegényes, főleg zuzmók és mohák alkotják, edényes növénye alig van, állatvilágát jegesmedve, sarki róka, rozmár jellemzi; a sziklás partokon sok madár, például lumma fészkel.

A belföldi jégtakaróból kiemelkedő sziklás partokat és nunatakokat 1873 augusztusában pillantotta meg először ember. A szélsőséges klímájú területeken tett földrajzi felfedező utazások között kiemelkedő szerepű, 1872–1874 között zajló osztrák–magyar északi-sarki expedíció két sarkvidéki telet is túlélő csapata fedezte fel e zord szigetvilágot. Az Északkeleti-átjárót kutató, a Bering-tenger felé átjutást kereső vállalkozás hajója, a Tegetthoff, a Novaja Zemlja felől jégbe fagyva sodródott az északi szigetek irányába. A meglelt szárazföldek déli tagjait bejárva magyar nevek is kerültek a térképre: Budapest-fok, és az expedíció egyik támogatója, Zichy Ödön tiszteletére a Zichy-föld. A felfedezőút egyetlen magyar résztvevője a hajóorvos, Kepes Gyula volt. A Ferenc József-föld évtizedekig a Monarchiához tartozó terület volt, osztrák–magyar külbirtok. Az I. világháborút követően azonban megváltozott a státusza: mivel Kanada saját területének nyilvánította a tőle északra fekvő sarkvidéki szigetvilágot, a megalakuló Szovjetunió ugyanezt tette a „saját” sarki térségével. Magyarország, Ausztria, de pl. Norvégia, Olaszország, Németország is területeket vesztett így. Kárpótlásul egy 1924-es egyezmény gazdasági tevékenységi, településlétesítési jogot adott a kárvallott országoknak – így hazánknak is! – a Spitzbergákon. (Magyarországot nem érdekelte ez a lehetőség, s végül 30 évvel később Lengyelországra ruházta át a jogokat. A lengyelek 1957-től kutatóállomást működtetnek a szigeten.) A lakatlan Ferenc József-földön 1929 óta meteorológiai, 1957 óta geofizikai obszervatórium működik.