Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

A Brit-szigetek

A Brit-szigetek

NEMERKÉNYI ANTAL, MARI LÁSZLÓ

A Brit-szigetek – Európa legnagyobb szigetcsoportja – összterülete 315 ezer km2. Az észak–déli irányban 1000 kilométer hosszúságban nyújtózó szigetek az európai kontinens talapzatán (selfjén) helyezkednek el. A szigetcsoporthoz két nagy (Fő- és Ír-sziget) és vagy 1100 kisebb sziget (Hebridák, Orkney-, Shetland-, Scilly-szigetek, Anglesey, Man stb.) tartozik. A legnagyobb, 216 911 km2 területű szigetet a magyar földrajzi irodalom többnyire Angol-szigetnek, a második legnagyobbat (82 457 km2) Ír-szigetnek nevezi; jogosabb azonban, ha a skótok és walesiek által is lakott Angol-sziget helyett inkább a semleges Fő-sziget elnevezést használjuk. A Brit-szigeteken a tengertől legtávolabb eső pont mindössze 120 kilométerre fekszik a partoktól.

1. Szabályosan fiatalodó szerkezeti sávok

Észak-Európához hasonlóan a Brit-szigeteken is az idős földtani szerkezetek és a fiatal eljegesedések ellentéte határozza meg a sokszor lenyűgözően zord táj képét. A szigetek területe északnyugatról délkeletre fokozatosan fiatalodó szerkezeti sávokból áll (17. ábra). Északnyugaton, a Külső-Hebridák szigetein még az egyébként amerikai kontinenshez tartozó Eria ősmasszívum kőzetei bukkannak elő, a Fő-sziget délkeleti részein viszont már harmad-negyedidőszaki üledékek uralják a vidéket. Hasonlóan fiatalodik dél felé az Ír-sziget szerkezete is, ám a sziget kisebb észak–déli kiterjedésének megfelelően északon hiányoznak az ős-, délen pedig a középidő kőzetei.

Kép

17. ábra > A Brit-szigetek szerkezetmorfológiai térképe

A szigetvilág legnagyobb része az óidő emlékeit hordozza. A Brit-szigetek északabbi hegységei (pl. Grampian-hegység, Cumbrian-hegység, Snowdon, illetve Wicklow-hegység) a kaledóniai, délebbi területei (pl. Pennine-hegység, a dél-walesi hegyek, Kerry-hegység) viszont a variszkuszi (armorikai) hegységképződés során fejlődtek ki. Óidő végi kőzetek alkotják – néhány, a középidő elejéről származó üledékkel együtt – a Fő-szigeten a Pennine-t U alakban körülölelő letarolt alföldeket (perm–triász), illetve az Ír-alföldet (főleg karbon) is.

A Fő-sziget déli, délkeleti részén, az eredetileg vízszintesen települt, majd a harmadidőszaki mozgások során kibillentett középidei üledékeken a Londoni-medencét körbefogó réteglépcsővidék jött létre.

A közép- és újidő határához kapcsolódik az észak–déli szerkezetfiatalodás egyetlen kivétele. Ugyanis mind Skóciában, mind pedig az Ír-sziget északi peremén a kréta időszak végén képződött bazalttakaró ékelődik az idős kaledóniai szerkezetek közé. A látványos bazaltrétegek és -orgonák az Atlanti-óceán megszületésének bizonyítékai a lemezhatárrá vált egykori hasadékvölgy mentén keletkezett kőzetek.

A Brit-szigeteken (is) igen jelentős változásokat hozott a negyedidőszak. A szigeteken a pleisztocén eljegesedések során külön jégtermelő központ alakult ki. A legnagyobb kiterjedésű eljegesedés, az alpi rissnek megfelelő wolstonian glaciális (18/A ábra) során csupán Anglia legdélebbi területei mentesültek a jég uralma alól, a legutolsó eljegesedés, a devensian (az alpi würmnek megfelelő) glaciális idején pedig nagyjából az írországi Limerick és a kelet-angliai Norwich között húzódott a belföldi jégtakaró déli határa (18/B ábra). A hegységek területén kárfülkék, kárgerincek, a korábbi völgyekben fjordos tavak medencéi jöttek létre (legszebbek az Angol-tóvidéken láthatók). A síkságokon a belföldi jégtakaró felhalmozódásos formái, morénák, drumlinek, ózok maradtak vissza.

Kép

18. ábra > A Brit-szigetek eljegesedése

18/A ábra > Wolstonian (riss) eljegesedés területe

18/B ábra >Devensian (würm) eljegesedés területe

Az eljegesedések idején az alacsony tengervízszintnek köszönhetően a kontinens része volt a jelenlegi szigetcsoport. A holocén tengerszint-emelkedésnek köszönhetően előbb – mintegy 10 ezer éve, a balti térség Yoldiatengerével egy időben – az Ír-, majd kb. 8000 évvel ezelőtt – időben a Litorina-tenger megszületésével párhuzamosan – a Fő-sziget is levált Európa törzséről.

A brit tengerpartokon – főként a viharoknak leginkább kitett, nyugatra néző oldalon – rendkívül jelentős az abrázió hatása, amelynek mértékét a Hódító Vilmos rendeletére összeállított XI. századi telekkönyv, a Domesday Book adatai tanúsítják. Ezeket és a mai felméréseket összehasonlítva derül ki, hogy Anglia partjai 800 év alatt – természetesen a kőzetviszonyoktól függően eltérő mértékben – átlagosan 6 kilométert hátráltak!

A partvonal azonban nemcsak az abrázió hatására változik, hanem a jelentős, ma is kimutatható, függőleges irányú elmozdulások következtében is (19. ábra). A jégtakaró elolvadásával párhuzamosan megindult az egykor eljegesedett területek emelkedése, hiszen a nagy vastagságú jégtömeg korábban kéregsüllyedést okozott. Az eljegesedések idején jégmentes déli területeken, illetve ott, ahol a jégtakaró vékony volt, napjainkban süllyedés mutatható ki, hiszen a kéreg alatt a magmamozgások fordított irányúvá váltak, és ez a mozgás addig tart, amíg az eljegesedés előtti kéregegyensúlyi állapot helyre nem áll.

Kép

19. ábra > Jelenlegi partváltozások és kéregmozgások

A jelenlegi felszínformák az évmilliók óta tartó lepusztulás eredményeként jöttek létre, így az idős szerkezeti formák egyre jobban kipreparálódtak. Az ősi masszívum maradványai lapos, enyhén hullámos felszínek. A kaledóniai hegységromok az ellenállóbb, kemény kőzeteken a kaledóniai csapásiránynak megfelelően észak-északkelet–dél-délnyugati irányú párhuzamos gerincekből állnak, amelyeket a puhább kőzetsávokon az ugyanezt az irányt követő völgyek tagolnak. A fiatalabb, armorikai hegységrendszerhez tartozó hegységeket kelet–nyugati irányú vonulatok és közéjük mélyülő völgyek jellemzik. A nagyjából vízszintesen települt perm és triász időszaki kőzeteken letarolt síkságok, alföldek alakultak ki. A délkeleties dőlésű jura és kréta időszaki rétegeken látványos réteglépcsővidék formálódott ki, ahol a kőzetminőségnek megfelelően, a kemény, ellenálló kőzeteken réteglépcsők, a puha, gyorsan pusztuló üledékeken hosszanti mélyedések fejlődtek ki.

2. Kiegyenlített éghajlat – változékony időjárás

A Brit-szigetek fagyokat alig ismerő éghajlatát elsősorban nyugati, óceáni fekvése és a partjait közvetlenül érintő meleg Észak-atlanti-áramlat határozza meg, amelynek hatására az éghajlat óceáni, kiegyenlített, azonban jelentős területi eltérések is kirajzolódnak. A leginkább kiegyenlített délnyugat-írországi partvidékhez képest, ahol az évi közepes hőingás mindössze 7–8 °C, a Londoni-medencében ennek értéke már a 13 °C-ot is meghaladja. A hőmérséklet értékei természetesen északról dél felé fokozatosan emelkednek. Az észak-skóciai Aberdeen évi középhőmérséklete 7,8 °C, a januári 3,3 °C, a júliusi 13,4 °C. Manchesterben már 8,8 °C-ra emelkedik az évi középérték, a januári 3,3 °C, a júliusi 13,4 °C; a dél-walesi Cardiff esetében pedig 10,5 °C az éves átlag, a januári 4,4 °C, a júliusi 16,1 °C. Nyugatról keletre csökken a csapadék mennyisége is, amiben persze a szigetek nyugati oldalain magasodó hegységek is szerepet játszanak. A legtöbb csapadékot (3000–3400 mm/év) a Skót-felföld meredeken kiemelkedő nyugati lejtői sajtolják ki az óceáni légtömegekből, de évente több mint 2000 milliméternyi csapadék öntözi az Ír-szigetet és Wales nyugatra néző oldalait is. Ezzel szemben Anglia középső és keleti alföldjeire már csak 600–800 milliméter évi csapadék érkezik, sőt a Londoni-medence sokéves átlaga 600 milliméter alatt marad! Az esők ősszel és télen gyakoribbak.

A gyakori felhőborítottság miatt a napsütéses órák száma alacsony, sőt Nyugat-Skóciában a legalacsonyabb egész Európában. Itt évente átlagosan csak 900 órát süt a nap, ami a magyarországi átlag felét sem éri el. A szigetek legnaposabb része az Angol-lépcsővidék, ahol 1400 óra napsütés várható évente. Fontos éghajlati elem a levegő magas viszonylagos nedvességtartalma, amely csak ritkán süllyed 75% alá, télen azonban a 90%-ot is meghaladja. Ehhez kapcsolódik a gyakori ködképződés is. A szigetek éghajlatának legkellemetlenebb vonása azonban a viharos széljárás; nem ritkák az óránként 100–120 kilométeres sebességgel száguldó orkánok sem. A partokon szélcsendes nap gyakorlatilag nincs, és a belső területeken is ritka.

3. Bővizű folyók, sok tó

A Brit-szigetek a sűrű hálózatú, bővizű, kiegyenlített vízjárású, de rövid folyók földje. Az egyenletes és bőséges vízszállításról, a sűrű vízhálózatról az óceáni éghajlat gondoskodik, a folyók rövidsége pedig a szigetek méretére és alakjára vezethető vissza. A Fő-sziget leghosszabb folyója, a Bridgwateri-öbölbe torkolló, 392 kilométeres Severn is majdnem 20 kilométerrel rövidebb, mint a Duna magyarországi szakasza. Az Északi-tengerbe ömlő Temze (Thames) 338 kilométer hosszú. A Fő-sziget keleti partjának jelentősebb folyói a Humber és a Tyne, a nyugatié a Solway. A tengerjárás a parti vizekben nagy vízszintingadozást okoz, ezért a tölcsértorkolatokban dokk-kikötőket építettek. Az Ír-sziget legnagyobb folyója, az Ír-alföldet keresztülszelő, Rába nagyságú Shannon 368 kilométer hosszú.

A szigetek alacsonyabb területein a folyók vízválasztója is alacsonyan húzódik. Az egyes folyókat a XVIII–XIX. században ezért könnyen összeköthették csatornákkal, és így sűrű belvízi csatornahálózat alakult ki.

A Brit-szigeteket – elsősorban az északabbi vidékeket – számtalan, jórészt glaciális eredetű tó színesíti. Legnagyobb állóvize az Ír-sziget északkeleti részén, Belfasttól 30 kilométerrel nyugatra elterülő Neagh-tó (Lough Neagh). A 29 kilométer hosszú, 24 kilométer széles és átlagosan 12 méter mély tó területe 396 km2. A tómedence kréta-eocén bazaltfelszínen mélyül, a pleisztocén eljegesedés által letarolt felszínen. Vízgyűjtő területe 5700 km2, fő tápláló vizei 30–50 kilométer hosszúak (Blackwater, Felső-Bann). Tengeri lefolyását észak felé az Alsó-Bann biztosítja, keleti irányban a Belfasti-öböllel csatorna köti össze.

4. Erdőkben szegény szigetek

Az egész évben bőségesen hulló csapadék, a páratelt levegő és a fagyot alig ismerő enyhe hőmérséklet ellenére a Brit-szigetek területe mégis feltűnően kopár: az erdőségek aránya az összterület tizedrészét sem éri el. A XI. században azonban a Brit-szigetek területének nagy részét még erdők borították. Északon erdei fenyő és nyír díszlett, dél felé gyertyános-tölgyesek terültek el, délebbre pedig kocsánytalan tölgy, majd kocsányos tölgy alkotott erdőket. A lombos erdők cserjeszintjében lombhullató mogyoró, galagonya, örökzöld tiszafa, magyal fordultak elő. Az aljnövényzetben gyakoriak voltak a páfrányok és áfonyák. A XV–XVI. századi eredeti tőkefelhalmozás idején a legelők kiterjesztésének érdekében kezdődött meg az erdők kivágása. Az ipari forradalom idején fokozódtak az irtások, és eltűntek az utolsó nagy egybefüggő erdőfoltok. Napjainkra csak kisebb természetes erdőállományok maradtak meg. A legelővé átalakított, ásványi tápanyagokban szegény talajú egykori erdőségek helyén elterjedt az óceáni tájakon jellegzetes fenyérpuszta, amelyet északon az erikafélék (hanga és csarab), vörös és fekete áfonya, délen az erikafélék mellett a sünzanót alkot.

Az erdők hiánya a sziget egyes helyein csak részben magyarázható a századokon keresztül zajlott pusztítással. Természetes klimatikus oka a viharos széljárás, ami helyenként legalábbis megakadályozta a visszaerdősülést. A nedves fennsíkokon gyakoriak a lápok, láprétek, a szárazabb vidékeken gyeptársulások uralkodnak. Az enyhe tél következménye, hogy az Ír-sziget nyugati és déli részén, illetve a Fő-sziget déli részén örökzöld, mediterrán jellegű növényzet is megél a szabadban. A városi parkok, utcák egyre jellemzőbb dísznövényei a szabadon élő különböző pálmák. Az enyhe télnek köszönhető az is, hogy a szigetek nagy részén a rétek, legelők egész éven át zöldellnek.

Állatvilága hasonló a kontinenséhez, de a szigetjellegből adódóan az emberi hatások erősebbek. A nagyobb testű emlősök jó része (pl. vaddisznó, farkas, barnamedve) kipusztult. A rovarevők közül előfordul pl. a közönséges sün, a vakond, néhány cickány faj. A nyúlalkatúak közül megtalálható a mezei nyúl, a betelepített üregi nyúl, az északi részeken a havasi nyúl. Jellegzetes rágcsálója a mókus, amely a betelepített szürke mókus hatására erősen visszaszorult. A ragadozókat a róka, a borz, a hermelin, a menyét, a vidra és a nyuszt képviseli. A párosujjú patások közül él itt őz, gímszarvas, a betelepített dámszarvas, szikaszarvas és kínai víziőz. Madárvilága különösen a tengerpartokon igen gazdag. Megtalálható a szula, az üstökös kárókatona, a bütykös hattyú, nagyon sok lúdalkatú (pl. a bütykös ásólúd, kanadai lúd, barátréce). Fészkel itt a vándorsólyom, megtalálható a kissólyom, a vörösvércse, a karvaly. Endemikus (bennszülött) madár az ír hófajd. A partfutó madarak világa különösen gazdag: jellegzetes a csigaforgató, a parti lile, az aranylile, a póling, a heringsirály, a csüllő. Az északi partok, főként az északi szigetcsoportok (Shetland-, Orkney-szigetek, Hebridák) madárvilága szintén sok fajnak ad otthont, de az egyedszámuk is nagyon nagy. Egy-egy fészkelőhelyen akár tízezrével költenek a lundák, lummák, csüllők és alkák.

5. Brit tájak szigetről szigetre

5.1. Az északi szigetvilág

A Fő-sziget északi és északnyugati partjai előtt – egyfajta természetes hullámtörő gátként – jég gyalulta, hullám marta zord szigetek sorakoznak. A Külső-Hebridákon (pl. Lewis) az ősmasszívum kőzetei is kibukkannak a felszínre. A kőzettani vizsgálatok kimutatták, hogy e gneisz kőzetek nem a Balti-, hanem a Kanadai-pajzzsal mutatnak rokonságot, vagyis Laurázsia szétválása után rekedtek itt az Óvilágban. A Külső-Hebridáktól a The Little Minch tengerszoros választja el a Belső-Hebridák szigeteit. Fontosabb tagjai: Mull, Rhum, Skye. Jelentős területet borítanak be a helyenként 1000 méter fölé emelkedő, krétavégi–eocén bazaltömlések. Az eltérő keménységű vulkáni rétegek szelektív lepusztulásával látványos sziklaformák alakultak ki, mint pl. a Skye szigeti, 48 méter magas tűként égbe törő Old Man of Storr sziklája. Leghíresebb turisztikai látványossága a Staffa-szigeti Fingal-barlang, amelyet szintén oszlopos elválású bazaltba vájt ki a tenger abráziós tevékenysége.

Az északon fekvő, kaledonida szerkezetű, gneiszből, kristályos palákból álló Shetland-szigetek a Brit-szigetek legészakibb szigetcsoportja, amelyet kb. 100 sziget alkot, de ezekből 20-nál is kevesebb lakott. Nagy része az északi szélesség 60°-tól északra terül el. Legnagyobb, központi földdarabja Mainland, legmagasabb pontja a Ronas Hill (450 méter). Az Orkney-szigetek 90 szigetből álló szigetcsoport. A 900 km2 összterületű szigetvilágot Skóciától az egykori folyóvölgy, a keskeny Pentland Firth választja el. A szigetek magját kaledóniai szerkezetek alkotják, és a földtörténet ókorából származó kőzetek, főként devon homokkő építi fel. A meredek, sziklás, pusztuló partvidék mögött zöld legelők, mezőgazdasági területek húzódnak. A fősziget (Mainland) partjai mellett elhaladó Észak-atlanti-áramlat miatti kiegyenlített, csapadékos éghajlat és a halbőség a neolitikumtól vonzotta megtelepülésre a különböző kultúrákat, törzseket. Itt tárták fel a világviszonylatban is egyedülálló Skara Brae neolitikus települést.

5.2. A zord Skócia

A Fő-sziget északi részén a Firth of Forth és a Firth of Clyde öblök vonalától északra levő Skót-felvidék (Highland) a Kaledóniai-hegységrendszer lepusztult darabja, amelyet a harmadidőszaki függőleges kéregmozgások kiemeltek, majd a pleisztocén eljegesedés belföldi jégtakarója és nagyesésű gleccserei átformáltak. Ezek csipkézték ki az itt firth-öknek nevezett fjordos öblökkel Skócia nyugati partvidékét (pl. Firth of Lorne, Firth of Clyde). A vidék nagyrészt gneiszből és palás kőzetekből áll, amelyet gránitbenyomulások törnek át. Szétdarabolt fennsíkjellegű részeit mély völgyek tagolják. Fagytermelte törmelékekkel, lápokkal és legelőkkel borított széles hegyhátaiból és fennsíkjaiból a keményebb kőzeteken (kvarcit, gránit, gabbró) a vidék legmagasabb csúcsai már 1000 méter fölé emelkednek. Éghajlata zord, állandóan erős, hűvös szelek fújnak, gyakori a köd és az eső. A hosszúkás fjordos öblökkel és tavakkal (Loch Linnhe, Loch Lochy, Loch Ness) kitöltött, északkelet–délnyugati irányú szerkezeti mélyedés, a Kaledóniai-árok (Glen More) két részre osztja. A Kaledóniai-árok vonalában épült a Kaledóniai-csatorna, amelynek hossza – Inverness és Loch Linnhe között – 88 kilométer, de ebből csak 35 kilométer az épített szakasz, mert a tavakat (Loch Oich, Loch Ness) kapcsolták össze. A XIX. század elején átadott csatorna zsiliprendszereivel 32 méteres szintkülönbséget győz le, és 600 kilométerrel rövidítette le a vitorlások számára sok veszélyt rejtő, Skóciát északról megkerülő hajózó utat a keleti és nyugati part között. Csekély mélysége miatt napjainkban már csak halász- és sporthajók használják. A Skót-felvidék északi része az Északnyugat-skót-felföld, déli része a Közép-skót-felföld vagy Grampian-hegység, amelynek északnyugati részén van a Brit-szigetek legmagasabb csúcsa, a Ben Nevis (1343 méter). Lápokat rejtő, gleccser vájta völgyei fölé magasodó kopár sziklacsúcsát fagyaprózta gránittörmelék borítja.

A 80 kilométer széles denudációs Skót-alföldet kaledóniai, vagyis északkelet–délnyugati irányú szerkezeti vonal különíti el a felföldtől. Maga az alföld is változatos domborzatú vidék: letarolt síkjából bazaltvulkánok magasodnak ki, valamint morénahátak, drumlinek színezik. A felszín alatt karbon időszaki feketekőszén-telepek rejlenek. Délről a főként szilur palákból felépülő Dél-skót-dombvidék határolja, amelynek átlagosan 500–600 méter magas felszínéből kiemelkedő gránithegyek közül legmagasabb a Merrick (842 méter).

5.3. Ködös Albion

A Pennine-hegység a Fő-sziget középső részén, Anglia északi felében húzódó, nagy kiterjedésű középhegyvidék. Észak–déli irányú, 250 kilométer hosszú vonulatának terjedelmes hegyhátai az Ír- és az Északi-tenger partvidékének síkságaira ereszkednek. Az armorikai szerkezetű területet uralkodóan óidei, főként karbon időszaki kőzetek építik fel, nagy területen található mészkő a térségben. A meredekebb nyugati és a szelíden lejtő keleti oldalak által közrefogott felföldek és hegyvidékek közül legmagasabbra a Cross Fell emelkedik (893 méter). A hegyvidék legmagasabb övezetét átformálta a negyedidőszaki eljegesedés, erre glaciális formák (kárcsúcsok, kárfülkék) emlékeztetnek. Víznyelők, kietlen karrosodott felszínek, mészkőszirtek teszik változatossá a domborzatot. A mészkőterület majdnem másfélezer barlangjának teljes hossza 300 kilométer. A legtöbb barlangot jelenleg is aktív vízfolyás formálja tovább. A vadózus zónában kialakult barlangokban sok a függőleges akna, amelyek vízszintes, helyenként kanyonszerű járatokkal kapcsolódnak egymáshoz. A vízvezető járatok bejutnak a freatikus zónába. Egyes barlangjáratok mélysége meghaladja a 100 métert (Gaping Gill, Rowten Pot). A vízválasztó a vonulat nyugati felében húzódik; az északi térségben az Északi-tengerbe tartó Tees, Ure, Nidd és Ouse szinte teljesen átszeli a hegységet. Eredetileg kiterjedt tölgyerdők borították, napjainkra ezeket nagyrészt kiirtották, de erdőtelepítésekkel igyekeznek pótolni a súlyos hiányokat. Ezeknek az erózió elleni védelemben is fontos szerepük van.

A Pennine-tól nyugatra, az Ír-tenger partján, a Morecambei-öböl és a Solway Firth között emelkedik a Cumbrian-hegység. Az átlagosan 500–800 méter magas hegység a Kaledóniai-hegységrendszer része. Legmagasabb csúcsa a Scafell Pike (978 méter). Óidei, főként szilur időszaki palák, grauvacke, gránit és porfír építik fel, amelyeket karbon mészkövek öveznek. A pleisztocén eljegesedés során a Brit-szigeteket borító jégtakaró egyik központja volt. Szigetszerű hegyhátként környezete fölé magasodva, a jégtakaró zsugorodása miatt később önálló jégsapkával rendelkező hegységgé vált. A központi magaslatokról leereszkedő jégárak változatos glaciális formakincset alakítottak ki. A tengerszemeket rejtő kárfülkék, kárcsúcsok, teknővölgyek, morénák látványos alakzatai, a sok csapadék (évi 1500–2000 milliméter) következtében zöldellő füves lejtők, rétek az Alpok tájait idézik, ezért „angol Svájcnak” is nevezik. A mélyedéseket kitöltő sok állóvíz (Ullswater, Windermere, Coniston Water, Wastwater stb.) után a térség az Angol-tóvidék (Lake District) nevet kapta.

A Pennine-hegységet déli irányból félkörívben öleli körül az Angol-alföld. Főként középidei üledékeken alakult ki hosszú ideig tartó lepusztulással, majd a pleisztocénban elborította a belföldi jégtakaró. Északi peremvidékén, a Northumberland–Durhami-alföldön a síkság alapzatát az óidő és középidő határán lerakódott üledékes rétegsorok alkotják. A perm–triász alapú denudált alföld területén felszínre bukkannak az értékes karbon időszaki feketekőszén-rétegek is, s ezek (pl. Newcastle környékén) a tengerpartig terjednek. Az Északi-tenger partvidékét meredek leszakadásokkal, sziklás partfalakkal szegélyező síkságot a Pennine-ból érkező patakok és folyók völgyei szabdalják. Déli folytatása a Yorki-alföld, keleten a Lincolni-alföld húzódik az Északi-tengerig. Északnyugaton a Lancastriai-alföld az Ír-tenger partjáig terjed. Elkeskenyedő délnyugati részét a Bristoli-öböl határolja; itt van a Sommerset-alföld. Wales északi és déli része két teljesen eltérő arcú vidék. A kaledóniai szerkezetű, és az utolsó glaciális idején is eljegesedett északi hegyvidéken, a Cambriai-hegységben (Snowdon, 1085 méter) még gyéren lakott, érintetlen, zord tájakat találunk, a variszkuszi szerkezetű, és az utolsó glaciálisban már jégmentes Dél-Wales ezzel szemben a bánya- és iparvidékek, a meddőhányók, a vigasztalan sorházakból álló bányásztelepülések világa. Az értékes feketekőszén- (antracit-) telepeket rejtő pala és homokkőterületek közé ékelődő karsztvidékeken a vízfolyások hosszú és mély barlangokban (pl. az Ogof Ffynnon Ddu barlangrendszer teljes hossza 50 kilométer, mélysége 308 méter) tűnnek el a felszínről.

A dél-walesi variszkuszi rögökre támaszkodva sorakoznak délkeleten az Angol-lépcsővidék rétegsorai, amelyek egy nagyobb szerkezeti egység nyugati szárnyát alkotják brit földön, a Fő-szigeten. A lépcsővidék keleti, nagyobbik része – a Doveri-szoroson túl – a Párizsi-medencében folytatódik és egészen a Vogézekig tart! Uralkodóan középidei üledékei dél felé lejtenek, és a külső peremeken meredekebb réteglépcsők alakultak ki (Cotswolds, 326 méter; Cleveland Hills, 454 méter). A 250–400 méter magas lépcsővidék valóban tájképet meghatározó lépcsőt alkotó kőzetei a középső jura oolitos mészkő – a mézszínű kőzet kedvelt építőkő –, illetve a felső kréta mészkő, a kréta. Az előbbiből áll például a Cotswolds dombsora, az utóbbi pedig a Salisbury-fennsík, vagy a híres doveri sziklák építőanyaga. A kopár, karsztos Salisbury-fennsík jóformán lakatlan „fehér foltja” élesen elkülönül a környező sűrű faluhálózatú, utakkal átszőtt területektől. A felső kréta mészkő alatt puha, agyagos alsó kréta üledékek rejtőznek. Ezek bukkannak felszínre Délkelet-Angliában, a Weald domborzatfordulattal kiformált térszínén. Az itt képződött agyagos talajon valaha kiterjedt tölgyerdők díszlettek, amelyekből, mivel ezek szolgáltatták az angol hajóflotta és az itteni favázas építkezés alapanyagát, mára hírmondó is alig maradt. Helyükön alakították ki az élő sövényekkel határolt, kis vízfolyásokkal átszőtt legelőkből és szántókból álló, jellegzetes angol parktájat. Keleten, a Wash-öböl mentén Anglia egyetlen feltöltött síksága, a Fen-alföld terül el. A lépcsővidék központjában a Temze a kréta réteglépcsőt áttörve lép be a harmad-negyedidőszaki üledékekkel kitöltött Londoni-medencébe. London kialakulásában is számos természetföldrajzi tényező – így pl. a Temzén idáig felhatoló dagály, a folyóparti ármentes magaslatok és a közöttük levő átkelők – hatása érhető tetten. Az alacsony, 100–400 méter magas, hullámos felszínű Cornwall-félszigeten a variszkuszi hegységképződés idején a karbon időszaki pala- és homokkőrétegekbe hatalmas gránit batholitok nyomultak, amelyek legmarkánsabb képviselője a Dartmoor. Kiterjedése észak–déli irányban 37 kilométer, nyugat–keleti irányban 32 kilométer. A gránitból álló lankás, fennsík jellegű, hangafüves tájból emelkednek ki az ún. torok, amelyek egyben a hegység legmagasabb pontjai (High Willhays, 621 méter; Yes Tor, 619 méter; Hay Tor).

5.4. A smaragd sziget

Az Ír-szigetet a Fő-szigettől a jégkorszakban kialakult Északi-csatorna, az Ír-tenger, délen a Szent György-csatorna választja el. Keleti partjai többnyire tagolatlanok, nyugaton a Donegali-öböl és a Galway-öböl között nyúlik az Atlanti-óceánba a Mayo-félsziget. Délnyugati partvidéke rendkívül tagolt, jellegzetes riapart, ahol szabályosan követik egymást a megsüllyedt egykori völgytorkolatokban kialakult öblök (Shannon-, Dinglei-, Bantry-öböl). Középső részein a 40–80 méter tengerszint feletti magasságú Ír-alföldet erősen lepusztult tönkhegységek maradványai veszik körül. A sziget tulajdonképpen a tőlük keletre lévő Fő-sziget közvetlen folytatása, amelytől csak az Ír-tenger pleisztocén végi kialakulásakor szakadtak el. A szoros rokonság ellenére a „zöld sziget” tájai összetéveszthetetlenül egyediek.

A sziget északi területei a Skót-felföld nyugati partvidékét „másolják”, hegységei a Kaledóniai-hegységrendszer részei. A Donegali- és a Mayo-hegység völgyekkel tagolt vonulataiból éles kvarcitkőbörcök szigethegyei (Errigal, 752 méter) és gneiszgerincek (Nephin, 806 méter) emelkednek ki. A Mourne-hegység gránitcsúcsai a sziget északkeleti részén, az Ír-tenger és a Carlingford-öböl fölé magasodnak. Főcsúcsa a 852 méter magas Slieve Donard, de a tömeges megjelenésű, 12–14 kilométer hosszú középhegység sok csúcsa meghaladja a 600 méteres magasságot. Az idős hegységek közé ékelődik be a sziget északkeleti sarkában, az Északi-csatorna partján az 554 méterig emelkedő, kréta végi lávaömlésekből felépített Antrim-bazaltplató. A fennsík nagy részét lápok borítják. Itt található a Brit-szigetek legnagyobb tava, a Neagh-tó. A lávafennsík északon a tenger partján végződik. A helyenként 100 méter magas bazaltszirtek előterében vezet az abrázió által lenyesett, mintegy 40 000 (!) sokszögű bazaltoszlopból álló „Óriás útja”.

A sziget harmadik kaledón hegyvidéke a délkeleten fekvő, a walesi Snowdonia folytatásának tekinthető Wicklow-hegység. A Dublintól délre fekvő, 60 kilométer hosszú hegység a Szent György-csatorna partvidékén húzódik. A kiemelt, rögszerű hegytömeget nyugatról az Ír-alföld szegélyezi. A rövid, meredeken ereszkedő, patakvölgyekkel tagolt hegyvidék a 926 méteres Lugnaquillia-csúcsban tetőzik.

Az Ír-sziget központi részét a nyugat felé nyitott Ír-alföld foglalja el. Az alig 80 méter magas síkság csak a szigethegységek területén emelkedik 100 méter fölé. Az alföld pleisztocén üledékekkel fedett felszíne alatt idős, többnyire karbon időszaki rétegek rejtőznek. A letarolt síkságon a belföldi jégtakaró látványos moréna- és drumlinmezőket hagyott hátra. Déli peremén, a Dublin–Galway-öböl vonalától délre szilur és devon időszaki kőzetekből felépülő szigethegyek csoportja élénkíti a síkságot. Az alföldön tavakat felfűzve kanyarog végig a sziget leghosszabb folyója, a Shannon. A glaciális és a karsztos mélyedések egy részét kisebb-nagyobb tavak töltik ki. A tavak sekélyek, ezért az eutrofizáció gyors; sok mocsár és láp alakult ki. Az Ír-alföld a sziget vízrajzi központja, itt ered az összes nagyobb folyó, és meglepő módon, a mai domborzattal ellentételesen az alföld központjából kifelé folyva áttörik a környező hegységeket és így érik el a tengereket. A konzekvens vízhálózat a domborzatot követve az alföld belseje felé tartó centripetális vízhálózat lenne, mint azt más alföldeknél megfigyelhetjük. Az eredeti, újharmadidőszaki vízhálózat ilyen lehetett, a mai másodlagos vízhálózat folyólefejezések sorozatával alakulhatott ki. Az alföld nyugati részén terül el – az észak-pennine-i mészkővidék rokonaként – a Burren karrmezős mészkősíkja. A jég által legyalult mészkő fehérlő réteglapjai kikövezett mészkőjárdák látványát idézik.

Az Ír-alföldet délnyugaton a Kerry-hegység (Carrantuohill, 1041 méter) variszkuszi rögei keretezik. A domborzat nagyformái az egykori gyűrt szerkezethez igazodnak: a gerincek az idős vörös homokkövön (devon időszak, old red sandstone), a kelet felé tartó hosszanti völgyek pedig karbon időszaki mészkövön és palán formálódtak ki. Az utolsó eljegesedés (devensian) idején még tengerbe borjadzó jégárak borították, de északkelet felé egy néhány tucat kilométer széles jégmentes sáv választotta el a sziget nagy részét borító jégtakarótól. Ma az üde rétekkel és fenyérpusztákkal díszített hegységben számtalan, jég vájta tó vize csillog. A sziget délnyugati partvidéke a riapartok egyik legszebb európai példája.

Írország a lápok hazája. Az ír lápok összterülete meghaladja a sziget 15%-át. A lápokból kitermelhető tőzeg ma is Írország egyik legfontosabb energiahordozója, a sziget területén rengeteg kis tőzegfejtés van, amelyekből a helyi lakosság tüzelőigényét fedezik. A kitermelt tőzeglápok helyét több helyen fák telepítésével próbálják hasznosítani, ezzel igyekeznek növelni az erdők területét, de még így is Írországban a legkisebb az erdők aránya Európában. Ugyanakkor a lápok értékes természeti képződmények, sokat védetté nyilvánítottak.