Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

A Francia–Belga-rögvidék

A Francia–Belga-rögvidék

NEMERKÉNYI ANTAL, TELBISZ TAMÁS

A Francia–Belga-rögvidék első hallásra idegen, mesterkélt elnevezésnek tűnik. A név valójában arra utal, hogy e nagyjából 500 ezer km2-es területbe nem értjük bele az amúgy francia területre eső, de nem variszkuszi eredetű alpesi és pireneusi tájakat, viszont ide soroljuk Belgium területéről az Ardennek röghegységét.

1. A variszkuszi hegységképződés megfiatalított „őshazája”

A rögvidék fejlődéstörténete nem nyúlik vissza az ősidőig, sőt a kaledon szerkezetek is legfeljebb csak nyomokban bukkannak elő, pl. az Ardennekben. A Francia–Belga-rögvidék a variszkuszi hegységképződés magterülete. Ennek központja éppen a Francia-középhegység (Massif Central) lehetett (20. ábra).

Kép

20. ábra > A Francia–Belga-rögvidék szerkezetmorfológiai térképe

A variszkuszi rögök további fejlődése igen változatos volt: lepusztulásos folyamatok, süllyedések, tengerelöntések, kiemelkedések, árokképződések, és ez utóbbihoz kapcsolódva vulkánosság váltogatták egymást. A mai nagydomborzati kép az alpi mozgásokkal egy időben jött létre. Ekkor, a középidő végén, a harmadidőszak elején újultak fel azok a szerkezeti vonalak, amelyek mentén a rögvidék egyes darabjai (Francia-középhegység, Vogézek, Ardennek, Bretagne és Normandia) különböző mértékben kiemelkedtek, mások pedig (Párizsi-medence, Aquitániai-medence, Rhône–Saône-árok) bezökkentek.

2. Atlanti és mediterrán hatások hegyvidéki fűszerezéssel

A rögvidék legnagyobb része az Atlanti-óceán, illetve a meleg Észak-atlanti-tengeráramlás éghajlati hatása alatt áll, csupán a tölcsérszerűen délnek nyíló Rhône–Saône-árok déli része tartozik a szubtrópusi mediterrán éghajlathoz. Az atlanti partvidéken domborzati akadály nem zavarja az óceáni légtömegek keletre vonulását, így a változások fokozatosak és kis léptékűek. A rögvidék magasabb térszínein ugyanakkor az éghajlat hegyvidéki vonásai erősödnek fel.

A téli hőmérsékleteket leginkább az óceán (tenger) távolsága határozza meg, így az atlanti és mediterrán partvidéken egyaránt enyhe tél jellemző: a januári középhőmérsékletek mind Bretagne-ban, mind a Földközi-tenger mentén elérik a 6–7 °C-ot, továbbá a fagy és a hó szinte ismeretlen fogalmak ezeken a területeken. Az éghajlati térképeken megfigyelhető a januári izotermák észak–déli lefutása, ami azt jelzi, hogy a januári középhőmérséklet jellemzően nyugat–keleti irányban csökken a szárazföld belseje felé haladva, a 0 °C-ot Lotaringia vidékén érve el. Ennek megfelelően az alacsonyabb térszíneken a hótakaró is csupán 1-2 hétig borul a tájra, és csak a Francia-középhegység, illetve a Vogézek vidékén marad meg több hónapig a téli sportolásra is lehetőséget teremtő hó.

Nyáron nagyobbak a különbségek a mediterrán és az atlanti területek között. Bretagne, Normandia és Picardia hűvös, 16–17 °C-os júliusi középhőmérséklettel jellemezhető észak-atlanti partvidékétől a Földközi-tengerre néző Provence és Languedoc meleg, 23–24 °C-os nyaráig jelentős változás figyelhető meg. Ezek a változások a téllel ellentétben inkább észak–déli irányban jelentkeznek, amit a júliusi izotermák nyugat–keleties iránya is igazol. A domborzat természetesen árnyalja ezt a képet: a magasabb hegyvidékeken (Francia-középhegység, Vogézek, Ardennek) a júliusi középhőmérséklet is 15 °C alatt marad, míg a hegyektől részben körülzárt Aquitániai-medence vagy a Rhône-árok a környezetéhez képest melegebb nyárnak örvend.

Az óceáni és mediterrán vidékek eltérő jellegére és ennek megfelelően eltérő idegenforgalmi vonzerejére azonban valójában a napsütéses órák száma utal, ez ugyanis a borongós Brabantban még az 1600 órát sem éri el évente, de a gyakorta ködös Bretagne-ban is csak 1700 óra, a Rhône-deltában viszont már 2750 óra/év! Ennek mintegy fordítottja az esős napok száma, amely Bretagne-ban, Normandiában és a rögvidék legmagasabb részein meghaladja az évi 200-at, tehát átlagosan 1 héten 4 napot esik, míg a Földközi-tenger partján egy szűk sávban mindössze 50 csapadékos nap jut egy teljes évre. A hegyvidékek a gyakori esők ellenére is viszonylag sok napsütést élveznek, amit a téli inverziós helyzetekkel magyarázhatunk. A rögvidék északi és déli területei közötti különbséget pedig jól mutatja, hogy Flandriában a len, a Rhône-deltában viszont a rizs az egyik legfontosabb termény.

A mediterrán éghajlatú területeken jellemzően a tél csapadékos és a nyár száraz, de a nyáron előforduló ritka esők rendkívül heves zivatarok formájában jelentkezhetnek. A Cévennek déli lejtőin fekvő Joyeuse-ben például mértek már egy nap alatt 792 milliméter csapadékot is! A térség nagyobb részét meghatározó óceáni éghajlaton egész évben szükség van esernyőre, ám ezeken a területeken is télen esik több csapadék – zömmel eső formájában. A Vogézek felé haladva egyre jelentősebbé válnak a nyár eleji esőzések is, így összességében a csapadék éves járása e vidékeken a legkiegyenlítettebb. Az atlanti légtömegekből valójában a keletebbre fekvő domborzati akadályok sajtolják ki az esőt: a Francia-középhegység nyugatra néző oldalain 1500 mm/év, a Vogézekben 2000 mm/év, az Ardennekben 1400 mm/év csapadékot mérnek. A nyugati szomszédjához, Normandiához képest alacsonyabban fekvő Párizsi-medencében az évi csapadék mennyisége 600 milliméter alá csökken, és hasonlóan száraz az Aquitániai-medence, a Rhône-delta, valamint a nagy tektonikus árkok (Rajna, Rhône, Allier) éghajlata is.

Az óceán felől nyitott térségek további jellegzetessége, hogy a szelek akadálytalanul közlekedhetnek és gyakran viharossá fokozódnak. A rögvidék szinte bármely részén előfordulnak 150 km/h-s sebességet túllépő orkánok, de a rekordot természetesen az állandóan szeles Bretagne tartja, ahol mértek már 216 km/h-s szélsebességet is.

3. „Központosító” vízhálózat

A lépcsővidék vízrajzi tengelye a Szajna (776 kilométer), amelybe Párizs környékén a szélrózsa minden irányából érkező folyók ömlenek (Yonne, amely az összefolyásnál bővizűbb, mint maga a Szajna; Marne; Oise). A kiváló közlekedési útvonalakat jelentő völgyek jelentős szerepet játszottak a francia főváros központtá válásában. Párizs alatt és a torkolat közelében a csekély esésű folyó hatalmas meandereket hozott létre. A rögvidék leghosszabb (1020 kilométer) és legnagyobb vízgyűjtő területű (121 000 km2) folyója a Loire, amely ingadozó vízjárású mellékfolyóinak köszönhetően jóval zabolátlanabb folyó, mint az egész évben egyenletes vízhozamú, és így a hajózásban is fontosabb szerepet játszó Szajna. A Pireneusokból és a Francia-középhegységből lefolyó vizeket összegyűjtő Garonne-t (575 kilométer) Franciaország legszeszélyesebb, ugyanakkor legkevésbé szabályozott folyójának tartják, amelyen a hirtelen mediterrán felhőszakadások gyors lefutású heves árvizeket okozhatnak. Az atlanti partok felé igyekvő folyók a jelentős árapály-ingadozás miatt mind tölcsértorkolattal ömlenek az óceánba (közéjük tartozik a Garonne és a Dordogne közös elvégződése, a Gironde). A Szajna tölcsértorkolatán felfelé haladó dagályhullám külön nevet is kapott – ez a „mascaret”. A jórészt az Alpokból táplálkozó Rhône (hossza francia területen 522 kilométer) a rögvidék legbővizűbb folyója, amely egymaga több vizet szállít (torkolati középvízhozama 2200 m3/s), mint a Szajna, a Loire és a Garonne együttvéve. De az Atlanti-óceánba ömlő vízfolyásoktól eltérően jól fejlett deltatorkolattal éri el a csekély mértékű árapály-ingadozást mutató Földközi-tengert.

A folyókban gazdag rögvidék tavakban annál szegényebb. A Francia-középhegység vulkáni területeit viszont számos krátertó színezi (pl. a Pavin-tó), a Gironde torkolattól délre fekvő óceánközeli tavak – helyi nevükön étangok – pedig valaha öblök voltak, amelyeket a parti homokturzások rekesztettek el a nyílt óceántól.

4. Lande, maquis, garigue

Az éghajlati adottságoknak megfelelően a rögvidéken egyaránt találkozunk atlantikus és mediterrán flóraelemekkel.

Az atlanti tájak a lombhullató erdők övébe tartoznak, ennek megfelelően az ember színrelépése előtt szinte a teljes vidéket tisztásokkal tarkított erdőségek uralták. A csapadékosabb óceánközeli térségben a bükkösök, a szárazabb belső tájakon viszont a tölgyesek foglaltak el nagyobb részt. A középhegységekben 500 méter felett a bükkösöket fokozatosan szorítják ki a különféle nyitvatermő fajok: a karsztvidékeket kedvelő feketefenyő, a szilikátos kőzetekre inkább jellemző jegenyefenyő, majd feljebb haladva a luc- és a vörösfenyő. Mivel a rögvidék legkiemelkedőbb részei is alig nyúlnak 1800 méter fölé, ezért az Alpokra oly jellemző alhavasi legelők itt természetes módon csak kevés helyen fordulnak elő.

A kőkorszaktól fogva egyre hatékonyabb eszközökkel végzett erdőirtás nyomán az egykori erdőségek helyén ma zömmel szántók és legelők, újabban pedig utak és városok terpeszkednek. Az irtások helyén a kilúgozott talaj és az erős szél nem kedvez az erdők újjáéledésének, helyettük sokfelé fenyérpuszták (franciául: lande) alakultak ki, amelyekre a térdig érő hanga, rekettye és zanót fajok jellemzők. Különösen szépek ezek a rekettyések, amikor a késő tavaszi–nyár eleji virágzáskor egész hegyoldalak pompáznak sárga vagy éppen lila színben.

A nedves, rossz lefolyású térszíneken tőzegmohalápok alakultak ki, amelyeket kisebb-nagyobb kiterjedésben ma is megtalálhatunk például az Ardennek vagy a Francia-középhegység vidékén.

A mediterrán dél nyári szárazsághoz alkalmazkodott eredeti babér- és kemény lombú erdei, örökzöld tölgyesei ugyanúgy visszaszorultak, mint az atlanti vidék tölgyesei. Helyüket a szilikátos, jobb vízgazdálkodású talajokon a franciák által „maquis” néven ismert macchia tüskés, örökzöld bozótosa, a száraz, karsztos lejtőkön pedig a szegfűfélékkel, levendulával vegyített törpecserjés, a „garigue” váltotta fel.

Az erdők pusztításában csak a XX. század második felében következett be változás, és a kiterjedt telepítéseknek köszönhetően mára Franciaország területének 28%-át borítják erdők. Az új ültetések kedvezményezettjei a gyorsan növő tűlevelű fajok voltak, amelyre ékes példa az Aquitániai-medencét nyugatról szegélyező, tengerparti fenyővel beültetett Landes vidéke, ahol a rögvidék egyik legnagyobb, védett erdőterületét találhatjuk.

5. A rögvidék csúcsától a terjeszkedő deltáig

5.1. A rögvidék legváltozatosabb tája, a Francia-középhegység

A mintegy Magyarország területű Francia-középhegység (21. ábra) méretének megfelelően igen változatos hegyvidék, és bár magassága alapján zömmel a középhegységi kategóriába sorolható, „mesterséges” összefoglaló neve (Massif Central) mégis inkább az országban elfoglalt középponti helyzetére utal. E központi helyzet egyik fontos következménye, hogy itt húzódik az atlanti és mediterrán vízgyűjtők közötti határ, amely a hegyvidék délkeleti részén magasodó Cévennek csipkézett gerince mentén fut. A Francia-középhegység területének túlnyomó részéről észak és nyugat felé folynak le a vizek, amelyeket a Szajna, a Loire és a Garonne gyűjt össze, míg a kisebb kiterjedésű délkeleti rész vízfolyásai a Rhône folyón keresztül, illetve közvetlenül érik el a Földközi-tengert. Mivel a nagy francia folyók jelentős hányada ezen a vidéken ered vagy legalábbis kap innét utánpótlást, ezért a Massif Centralt Franciaország „víztornyának” is szokás nevezni.

Kép

21. ábra > A Francia-középhegység szerkezetmorfológiai térképe

5.1.1. Ősi rög üledékes takaróval

A földtani szerkezet alapvonásai a herciniai (variszkuszi) hegységképződésre vezethetők vissza. Az ekkor kialakuló gyűrődéseket uralkodóan délnyugat–északkeleti csapásirány jellemezte. A herciniai szinklinálisok mély fekvésű, mocsár borította tájain a karbon időszakban jelentős mennyiségű kőszén képződött, amelyet egészen a közelmúltig bányásztak is Saint-Étienne környékén. A variszkuszi alaphegység magasabb területei az óidő óta hosszú lepusztuláson mentek keresztül, ennek eredménye, hogy javarészt gránitos, illetve metamorf kőzetek (gneisz, palák) őrzik az óidő emlékét. A perm időszaktól máig többször is alkalom nyílt az elegyengetett felszínek, tönkök (peneplének, hegylábfelszínek) kialakulására, így a kristályos alaphegység ma a legtöbb helyen kis szintkülönbségekkel jellemezhető, monoton fennsíkok formájában figyelhető meg. Ezek közé sorolható nyugaton a tekintélyes kiterjedésű, ám szelíd arcú Limousin (978 méter), a hegyvidék szívében fekvő, magasra kiemelt kristályos rögök, mint pl. a Montagne du Forez (1636 méter) és a Margeride (1554 méter), valamint a Massif Central keleti részén észak–déli irányban egymás mellett sorakozó, 1000 méter körüli hegységek: a vulkánokkal megmagasított Vivarais, a szénmedencékkel tagolt Lyonnais, a híres borokat termő Beaujolais és Charolais, továbbá a Párizsi-medence és a Saône-árok közé beékelt Morvan-plató, ahol a variszkuszi kristályos kőzetek legészakibb előbukkanását is fellelhetjük. Mind közül a legmagasabb azonban a hegyvidék déli bástyája, a vízválasztóként már említett, erősen aszimmetrikus Cévennek (1702 méter), amelynek északnyugati oldalán széles, lapos völgyek tagolják az enyhén dőlő tönkfelszínt, míg délkeleti, meredek peremét gyorsan hátravágódó vízfolyások, szurdokok teszik változatossá.

A triász időszak végétől a hegység alacsonyabb területeit fokozatosan elborította az előrenyomuló tenger, amelyből igen nagy vastagságú karbonátos üledékek rakódtak le a jura és az alsó kréta során. Ezek a mészköves és dolomitos rétegek a kréta közepén szárazulattá váltak, és megindulhatott rajtuk a trópusi karsztosodás. Az ekkor még kevéssé kiemelkedő térszínen poljék, alacsony kúphegyek, kőerdő típusú karros formák fejlődtek ki. Ez utóbbiak máig megőrzött maradványai a turisztikai látványosságot is jelentő sziklakáoszok (pl. Montpellier-le-Vieux). A karsztos mélyedések – a Dunántúli-középhegységhez hasonlóan – itt is csapdába ejtették a szárazföldi laterites mállás eredményeként keletkező bauxitot, amely elsősorban a hegység déli peremén, Languedoc vidékén halmozódott fel jelentősebb mennyiségben. Végső soron a felső kréta–paleogén karsztos lepusztulás eredménye egy kis átlagmagasságú, egyenletes, sík karsztos tönk lett, amely hegylábfelszínként simult a magasabbra kiemelt kristályos térszínekhez.

A Francia-középhegység életében számos tekintetben rendkívül fontos változást hozott a harmadidőszak. Az alpi és pireneusi hegységképződés hatására, főleg az oligocéntól kezdődően, jelentős mértékben kiemelkedett a terület. Ez a kiemelkedés azonban nem egységesen játszódott le, hanem a feléledő herciniai törésvonalak, az alpi irányokkal párhuzamos észak–déli törések és a Pireneusokkal rokon nyugat–keleti törések mentén a középhegység rögökre tagolódott, amelyek különböző magasságokba emelkedtek. A legerősebb, felfelé irányuló kéregmozgások a Cévennek vidékét jellemezték. Ekkor váltak az elegyengetett felszínek fennsíkokká, amelyek karsztos változatát causse-nak hívják a franciák. Ezt a kifejezést más mészkővidékeken is használják, azonban az itt mintaszerűen kifejlődött karsztfennsíkokat (Causse Sauveterre, Causse Méjean, Causse Noir) összefoglalóan (Grands) Causses-nak nevezték el. A kiemelt, sík térszínek szépen megőrizték az egykori tönkfelszínt, amelybe számos helyen töbrök mélyülnek. A karsztosodó kőzetek belsejében pedig számos figyelemreméltó barlang és zsomboly található, mint például az egyetlen hatalmas, Notre-Dame magasságú teremből álló, páratlan cseppkőgazdagságú Aven Armand.

A sasbércszerű kiemelkedések ellenpontjaként hatalmas árkos süllyedékek is megjelentek ezen a vidéken, amelyek legmarkánsabb képviselője az Allier folyót irányító és a hegység északi részét kettéválasztó limagne-i árok, amelyben a harmadidőszaki üledékek helyenként a 2500 méteres vastagságot is elérik. Az árok észak–déli csapásiránya egyébként a hegység keleti peremét jelző Rhône–Saône-árokkal párhuzamos és az alpi kéregmozgásokkal áll kapcsolatban.

A hegyvidék kiemelkedésének köszönhetően a folyók munkavégző-képessége jelentős mértékben megnőtt, így medrüket mélyen bevágva szurdokvölgyeket hoztak létre. Ezeknek a több száz méter magas peremekkel szegélyezett völgyeknek a helyét néhol törésvonalak jelölik ki, de gyakoriak az átöröklött (és/vagy antecedens) szakaszok is, ahol a folyó „önkényesen” keresztezi a szerkezeti vonalakat. Különösen szépek a meredek sziklafalakkal határolt, kanyargó folyószakaszok (Vis, Ardèche), ahol jól fejlett hurokmeanderekkel, sőt lefűződött kanyarulatokkal (Cirque de Navacelles, Pont d’Arc, 22. ábra) is találkozhatunk egy-egy kanyon mélyén. Ezen a vidéken a „cirque” szó egyébiránt nem jég által mélyített cirkuszvölgyet (kárfülkét) jelent, hanem meredek, magas falú, szépen ívelt folyókanyarulatot. A leglátványosabb szurdokvölgyek a válogató lepusztítás elvének megfelelően a keményebb kőzetekre jellemzők, így elsősorban a mészkőfennsíkokat tagolják részekre a híres kanyonok (Tarn, Jonte, Dourbie, Vis, Ardèche). A hegyvidék kiemelkedésén túl a tengerszint csökkenése is szerepet játszott a völgyek bevágódásában, különösen a pliocén „messiniai sókrízis” idején, amikor a Földközi-tenger nagyon összezsugorodott (sőt kiszáradt), és így az erózióbázis szintje több száz méterrel lejjebb ereszkedett.

Kép

22. ábra > Az Ardèche folyó sziklahídja (Pont d’Arc). Nagyon ritka árvizeknél még ma is előfordulhat, hogy a régi kanyarulatban víz folyik

5.1.2. Tűzhányók földje

A harmad- és negyedidőszak „legforradalmibb” változását azonban kétségkívül a térségben kiemelkedően jelentős vulkáni tevékenység okozta. Bár szórványos magmatizmusra akadnak példák a paleogénből is, az itteni tűzhányók döntő többsége az oligocén árokképződés után működött. Térbeli elrendeződésükben két tengely ismerhető fel. Egy észak–déli, amely a Puy-k láncától (Chaîne des Puys) a Cantalban kiszélesedve, a Causses-fennsíkokat pontszerűen áttörve egészen a tengerig húzódik. Legdélibb szárazföldi pontja az összenőtt maarokból felépülő Cap d’Agde, de még itt sem áll meg, hanem az Oroszlán-öböl kontinentális selfjén is tovább nyomozható mintegy 40 kilométer távolságig. A másik tengely északnyugat–délkeleti, nagyjából az Allier és a Loire felső folyása mentén húzódik. Formák és működési típusok szerint rendkívüli változatosságra bukkanhatunk a Francia-középhegység vulkánjai között. A Cantal és a Monts Dore–Sancy jól fejlett rétegvulkánok. A Cantal 60 kilométer átmérőjű szabályos kúpja a középső miocéntől a középső pliocénig tartó kitörések során alakult ki. Hajdani 3000 méteres magasságával Európa egyik legnagyobb tűzhányója lehetett. Működésének kezdeti és végső szakaszát bazaltos lávák jellemezték, ám 10 és 7 millió év között igen heves, robbanásos kitöréseket produkált, amelyek eredményeként a St. Helens vulkánhoz hasonló törmeléklavinák, laharok és piroklasztárak borították be hatalmas területeit. A Monts Dore vulkán mintegy 3 millió éve egy óriási pliniusi típusú kitöréssel rakta le névjegyét, amelynek emlékét kiterjedt ignimbrit-takaró őrzi. Déli lejtőin már a negyedidőszakban nőtt ki az összetett Sancy tűzhányó, amely jelenleg is a Francia-középhegység legmagasabb pontja (1885 méter).

A rétegvulkánok mellett különösen jellemző a hasadék menti vulkánizmus, amelyhez néhol kiterjedt bazalttakarók kapcsolódnak (pl. Mt. Aubrac, Mt. Mézenc), sokfelé kitűnően megfigyelhető oszlopos elválással, máshol viszont vonalasan elrendezett pontszerű kitörési központokkal (stromboli jellegű salakkúpok, tufagyűrűk, maarok) találkozhatunk. Ez utóbbi típus legkiemelkedőbb példája a Puy-k lánca. Itt mintegy 90 kilométer hosszan egy észak–déli tengely mentén sorakoznak az épen maradt vulkáni kúpok-kráterek (ezeket nevezik „puynek”). Jó megtartásukat annak köszönhetik, hogy ezek a Francia-középhegység legfiatalabb tűzhányói, kitöréseiket még az ősember is láthatta, hiszen működésük 156 000 évtől 7000 évvel ezelőttig tartott. Ezt a vidéket sokoldalúsága miatt a büszke franciák előszeretettel nevezik „vulkáni enciklopédiának” – méltán: kőzettanilag a bazalttól a trachitig mindenféle változat előfordul, és ennek megfelelően a mérsékelten robbanásos stromboli típusú működéstől a heves maar-kitörésekig vagy a lávadóm-összeomlásokat kísérő piroklasztárakig igen változatos vulkáni működés nyomaival találkozhatunk. A láncolat legmagasabb pontja a Puy de Dôme (1465 méter), amely – nevéhez illően – egy megmaradt lávadóm. Innét szép kilátás nyílik az egész vidékre, benne a clermont-ferrand-i agglomerációra, amely szintén maarokra és lávafolyásokra települt. Bár a mai kor embere a vulkánoknak csak hűlt helyét látja, a legutóbbi kitörés óta eltelt 7000 év igen kevés ahhoz, hogy ezeket a tűzhányókat kihunytnak lehessen tekinteni.

A negyedidőszaki éghajlatváltozások a Francia-középhegységet sem kerülték el. Legmagasabb részein kisebb gleccserek alakultak ki és jelentős területeken zajlott periglaciális felszínformálás. A fagyaprózódás hatására számos helyen kőtengerek jöttek létre. A holocén felmelegedéssel a jégárak és platógleccserek eltűntek ugyan, ám a hosszú fagyváltozékony időszak a hegyvidék magasabb régióiban ma is teret enged a periglaciális folyamatoknak.

5.2. A Fekete-erdő ikertestvére

A Vogézek (Vosges) jellegzetesen aszimmetrikus felépítésű hegység: nyugaton lankásan ereszkedik le a Párizsi-medence felé, keleti oldalán viszont hirtelen letöréssel csatlakozik a – már a Közép-európai-rögvidékhez tartozó – Felső-Rajna-árokhoz. Az árok túlsó partján pedig, mintha a Vogézek tükörképe lenne, ugyanígy emelkedik ki a Fekete-erdő (23. ábra). A hasonlóság nem a véletlen műve, hiszen a két hegység a Rajna-árok harmadidőszaki bezökkenése előtt össze is függött egymással. A Vogézek keleti, magasabbra emelkedő gerincén a kristályos alaphegység bukkan elő, amelynek gránitból és porfiritből álló legömbölyített tetőit a népnyelv ballonoknak nevezi. Ezek közé tartozik a főcsúcs, a Ballon de Guebwiller (Grand Ballon) vagy más néven: Großer Belchen (1423 méter). A kettős elnevezést a hegység vegyes német, francia lakossága indokolja, ráadásul épp ezen a gerincen húzódott a két ország közötti határ is 1871–1918-ig. A Vogézek nyugati magaslatai a Párizsi-medence legidősebb rétegsorának tekintett triász időszaki vörös homokkőből épülnek fel, és ezt a kőzetet fedezhetjük fel számos környékbeli kastély és vár falában is. Az egyhangúbb tájat néhol merész sziklaalakzatok és kisebb szurdokok teszik változatosabbá.

Kép

23. ábra > A Vogézek–Rajna-árok–Fekete-erdő szimmetrikus szerkezeti szelvénye

A hegység kétarcúsága az éghajlatban is jelentkezik: lotaringiai lejtői több csapadékot kapnak és hűvösebbek, mint a szél- és esőárnyékban elhelyezkedő elzászi oldal. Télen gyakori a hőmérsékleti inverzió: a köddel teli Rajna-árok felett a Vogézek bérceit megsüti a Nap. A hó mennyisége tetemes lehet, a legfrissebb rekordot 2005–2006 telén mérték 3,5 méteres hóvastagsággal. Bár a Francia-középhegységnél a Vogézek legmagasabb csúcsai is vagy 300–400 méterrel alacsonyabbak, a pleisztocén során az északabbi fekvés és a bőséges (hó)csapadék mégis lehetővé tette gleccserek kialakulását. A hegységet jellemző aszimmetria természetesen ebben is érvényesült: nyugat felé hosszan (néhol 50 kilométer távolságra!) elnyúló gleccserek araszoltak lefelé a völgyekben, míg a keleti oldalon a szél által felhalmozott hó elsősorban kárfülkék kialakulását segítette, de jelentősebb völgyi gleccserek a meredek lejtőkön soha nem fejlődtek ki. Az eljegesedés nyomait őrzik máig a hegyvidék tavai: a végmoréna által felduzzasztott Lac Gérardmer (a legnagyobb) vagy a cirkuszvölgyben összegyűlt Lac Blanc (a legmélyebb, 72 méter).

Napjainkban a Vogézek nagy részét erdőségek borítják: a magassági öveknek megfelelően felfelé haladva gyertyános tölgyesek, bükkösök, majd fenyvesek válnak uralkodóvá. A legmagasabb régiót viszont már az alhavasi gyep jellemzi és az erdőket is sokfelé megszakítják a magashegyi legelők, ahol a híres munster sajthoz nélkülözhetetlen vogézi teheneket tartják. Az éghajlati aszimmetriának megfelelően a növényzeti határok is feljebb húzódnak a keleti oldalon, ahol az alacsonyabb lejtőkön, mintegy 500 méteres magasságig, az elzászi szőlőültetvények foglalnak el kiterjedt területeket.

5.3. Palák és lápok

A Francia–Belga-rögvidék legészakibb tagja, az Ardennek már a 700 méteres magasságot sem éri el, és a Brabanti-dombság közvetítésével fokozatosan simul a Flandriai-alföldbe. Ám míg ez utóbbi dombvidék harmadidőszaki kőzetei alól csak elvétve bukkannak felszínre az óidei rögök, addig az Ardennek nagy kiterjedésű területein a paleozoikum az úr. Az Ardennek névadója az a devon időszaki palakőzet (ardoise = pala), amelyről a hegység keleti folytatása, a már német területre eső Rajnai-palahegység is nevét kapta. A variszkuszi mozgások hatására kialakult geológiai szerkezetét hosszan elnyúló, nyugat-délnyugat–kelet-északkeleti csapásirányú, egymással párhuzamos redők jellemzik. Ezek egyike a namur-i szinklinórium, amelyet a térképen a Sambre és Meuse folyók futásiránya szépen kirajzol. Ebben a tektonikusan előrejelzett völgyben találhatók azok a karbon időszaki kőszénrétegek is, amelyek a napjainkra már lehanyatlott vallon iparvidék alapját jelentették egykor. Dinanttól délre ezzel a völggyel párhuzamosan húzódik az a keskeny devon mészkősáv is, amely Belgium legjelentősebb karsztját hordozza. Ebben fut az ország legnagyobb, 10 kilométer hosszú barlangja, a turisták által is látogatható Han-Belvaux-rendszer.

Az Ardennek domborzatilag legizgalmasabb tájait a Meuse (Maas) és mellékfolyói mentén találhatjuk, amelyek mélyen bevágódott, néhol szurdokszerű völgyekben törik át a hegyvonulatokat. Az átöröklött völgyszakaszok között előfordulnak átöröklött meanderek (legtöbb a Semois mentén), illetve számos helyen derékszögben harántolják a gyűrt óidei rétegeket, amelyek közül a keményebbek látványos sziklatarajként magasodnak a folyók fölé, nemritkán várromokkal koronázva. Maga a Meuse a harmadidőszakban még az Oise irányába, nyugat felé talált lefolyást, azonban a Namurtől dél felé gyorsan hátravágódó ős-vízfolyás, nagyjából a Meuse és a Semois mai összefolyásánál, kapturát hozott létre és „ellopta” a Lotaringiai-Meuse vizét. Ennek köszönhető, hogy a harmadidőszak vége óta a Meuse északi irányba, a Rajna felé távozik „hűtlen” folyóként a Párizsi-medencéből.

A folyóvölgyeket elhagyva lekerekített hátakkal és lapos tetőkkel találkozhatunk. Az Ardennek nedves, szeles, hűvös fennsíkját a legutóbbi eljegesedés óta kialakult tőzeglápok foglalják el, erre utal francia, illetve német neve is: Hautes Fagnes, Hohes Venn – vagyis „felláp”. Ezek a lápos vidékek egykor több 1000 ha-ra terjedtek ki, de az emberi beavatkozások következtében területük tizedére zsugorodott össze. Ma már szigorú védelem alatt állnak: közös belga–német nemzeti parkot hoztak létre a botanikai és tájképi értékek megmentésére. Geomorfológiai különlegességük, hogy a jégkorszakok idején itt jellemző örökfagyjelenségek nyomaiként több tucat méter átmérőjű körkörös sáncok és bennük tőzeglápok jelzik az egykori palsák helyeit. A fennsíkon található egyébiránt az Ardennek legmagasabb – ám főcsúcsnak legfeljebb szépítően nevezhető – pontja, a Botrange (694 méter). A tőzeglápokhoz hasonlóan megritkított erdőket a magasabb fekvésű részeken főleg telepített fenyvesek, az alacsonyabb térszíneken bükkösök és tölgyesek alkotják. Az Hautes Fagnes nyugati peremén egy törésvonal mentén fakadnak Spa városka gyógyhatású ásványvizei. Ennek hírét a XVII. században itt járt angol orvosok vitték el hazájukba, ahol a gyógyfürdőket azóta is „spanak” nevezik, sőt az egész világon elterjedt ez az elnevezés.

5.4. Tengerekkel határolt óidei tönk

A Francia-középhegységtől nyugatnak induló armorikai hegységág franciaországi tagjait a harmadidőszaki mozgások csupán dombvidéki magasságokig emelték. Bretagne és a normandiai Cotentin-félsziget 300–400 méter magas dombhátain és a szerkezetileg ide tartozó Csatorna-szigeteken azonban így is gránit és gneisz tanúskodik az óidő végi armorikai gyűrődések örökségéről. Legkeményebb kőzete azonban a kambriumban és szilurban lerakódott homokkő, amelyet a szelektív denudáció számos helyen kihangsúlyozott. A vízhálózat fő irányai még az eocénban alakultak ki, és az appalache-i jellegű párhuzamos hegyláncokból és völgyekből álló gyűrődéses domborzatot számos helyen átöröklött völgyekben törik át a harmadidőszaki tektonikus medencékből (pl. Rennes) a tenger felé igyekvő vízfolyások.

A táj fő érdekességét azonban kétségkívül a tengerpartok jelentik. Az eljegesedések idején 100–150 méterrel alacsonyabb tengerszinthez igazodó folyók völgyeiket alaposan kimélyítették, amelyekbe a holocén felmelegedéskor a tenger benyomult és így jellegzetes riapartvonal alakult ki, elsősorban Bretagne nyugati elvégződésénél. Ezeket az öblöket a folyók már régen feltöltötték volna, ha az errefelé nagy szintingadozású árapály nem takarítaná ki rendszeresen a torkolatokat. Brestben 7 méter az apály és a dagály közti szintkülönbség, de a Mount Saint Michel közelében fekvő Granville partjainál a 16 métert is meghaladja. A Bretagne déli oldalán megbújó „palackszerű” öblök (pl. Morbihani-öböl) szűk kijárataiban pedig az árapályáramlás erőssége elérheti a 15 km/h-t is. A híres magaspartok főleg a félsziget nyugati és északi peremét szegélyezik, és néhol 100 métert is meghaladó magasságukkal, valamint abráziós formakincsükkel felejthetetlen látványt nyújtanak.

A helyenként 800–1000 mm/év csapadékban részesülő, gyér napsütésű, borongós Bretagne és Normandia sokfelé gondozott parknak tűnik. E jellegzetes parktáj az élő sövények, rétek-legelők, rekettyések, almáskertek alkotta bocage.

5.5. Franciaország szíve

A bezökkent medencék közül a – dél-angliai lépcsővidék keleti szárnyának tekinthető – Párizsi-medence – fekvése alapján ugyan nem, de szerepköre szerint mégis – Franciaország központi tája. A félkörívesen sorakozó réteglépcsők egymásba helyezett „tálain” kívül a Szajnához csatlakozó mellékfolyók völgyei is központi tájjá avatják (24. ábra).

Kép

24. ábra > A Párizsi-medence réteglépcsőinek tömbszelvénye

Párizs harmadidőszaki üledékekkel kitöltött közvetlen környezete, az Île-de-France neve – szó szerint „Franciaország szigete” – a magyar Bodrogköz, Szigetköz stb. névadással rokonítható, az „île-ek” tulajdonképpen az Oise és a Marne, a Marne és a Szajna stb. alkotta folyóközök.

A lépcsővidék nyugati peremét alkotó La Manche partján a már Dovernél megismert krétamészkő bukkan a felszínre. De ugyanezek a felső kréta kőzetek alkotják Párizstól keletre a Száraz Champagne lépcsőjét is. A réteglépcső napsütötte lejtőin terem a szőlő, amiből a mészkőbe mélyülő üregekben érlelik a pezsgőt.

A Száraz Champagne ellentéte a Nedves Champagne alsó kréta lépcsője, amelynek agyagos lejtőin valaha – ugyanúgy, mint a hasonló angol lépcsőn – tölgyerdők díszlettek. A lépcsővidék keleten a Lotaringiai-lépcső jura-triász üledékeivel támaszkodik az Ardennek és a Vogézek lejtőire. A meredekebben kiemelkedő kueszták akadályt képeznek a Párizsi-medence közepe felé irányuló általános lejtésben, és hosszabb-rövidebb „körútra” vezetik a folyók felső szakaszait (Moselle, Meuse, Oise). Nemcsak a folyók, de a közlekedés számára is akadályok a kifelé néző lépcsők. Sőt, mintegy falként védték minden korban a medence közepét a belseje felé haladó hadseregek ellen, kezdve a hun Attilával, s befejezve az I. világháborúban a császári német csapatokkal. E két időpont között valamennyi nagy csatát a réteglépcső előterében vívták meg: Catalaunumtól (Châlons-sur-Marne) Verdunig, Metzig stb.

Párizstól délre a Beauce és a Sologne harmadidőszaki, illetve jura üledékeken kialakult, kis magasságú karsztfennsíkok. Ezt a végeérhetetlen szántóföldekkel borított, egyhangú tájat a Loire mélyebben fekvő, sokfelé ártéri erdőkkel és kertekkel tarkított, kulturális látnivalókban gazdag, széles völgye osztja két részre.

5.6. Hordalékkúp, homok és barlangrajzok

Az Aquitániai-medence a Francia-középhegység és a Pireneusok között zökkent be, süllyedése jóval gyorsabb volt, mint a Párizsi-medencéé, így a kristályos alapzat néhol csak 7000 méteres mélységben érhető el. A harmadidőszak közepén még a tengerhez tartozó öblöt a Garonne és mellékfolyói töltötték fel hordalékukkal. A Pireneusokból kilépő vízfolyások Európa egyik legszebb, nagy kiterjedésű hordalékkúpját hozták létre, amelynek valóban kúpszerű domborzatát a Lannemezani-fennsíktól északnyugat–északkeleti irányba sugarasan széttartó vízhálózat jelzi legszembeötlőbben. Ez a Tarbes városától keletre fekvő fennsík eredetileg egy harmadidőszaki kavicstakarós akkumulációs glacis (hegylábfelszín) volt, amelyet a vízfolyások mára részben felszabdaltak.

A Gironde-torkolattól délre fekvő nyílegyenes partot tengeri áramlások alakították ki, amelyek homokturzásokat húztak az eredetileg csipkés partok elé. A turzások rekesztették el az étang-nak nevezett tavakat, amelyek közül ma már csak egynek, a Bassin d’Arcachonnak maradt tengeri kijárata, jóllehet azt is mesterségesen tartják fenn. A parton sorakoznak Európa legmagasabb, 90–100 méter magas parti homokdűnéi, és a nyugati szelek által innét kifújt homokanyag terítette be Landes háromszög alaprajzú vidékét, amelyet északkeletről a Garonne, nyugatról a Vizcayai-öböl és délkeletről a fent említett hordalékkúp határol. A középkori homokmozgások a településeket sem kímélték, akadt olyan falu, ahol a templom is homok alá került (Soulac-sur-Mer). A fürdőzőkre veszélyes, széles árapályöv, a magas dűnék, a mögöttes mocsárvidék és az óceánibb éghajlat miatt ezt a partszakaszt a nyüzsgő idegenforgalom nehezebben hódította meg, mint a francia Riviérát. Landes futóhomokját a XVIII. században tengerparti fenyővel ültették be és kötötték meg, így máig ez a legerdősültebb táj a máskülönben meglehetősen fátlan, szántóföldekkel, kertekkel és szőlőkkel művelt Aquitániai-medencében.

A Garonne-tól északkeletre Périgord és Quercy vidékén a harmadidőszaktól a juráig egyre idősödő mészkőtáblákon keresztül juthatunk el a Francia-középhegység küszöbéig. Ezeket az alacsony karsztfennsíkokat folyók szabdalják kisebb részekre, és itt is gyakoriak a mélyen bevágódott, átöröklött kanyarulatok. A tisztább mészkőből álló és idősebb jura felszínek karsztos formakincse talán fejlettebb, ám világhírt mégis a Dordogne egyik mellékfolyójának, a Vézère-nek völgyében megbúvó, kréta mészkőben kialakult barlangok szereztek. A kopár és szeles fennsíkok elől ugyanis a melegebb mikroklímájú folyóvölgyek üregeibe húzódott vissza a 17 000 évvel ezelőtt itt élt ősember, akinek csodálatos állatrajzait a Lascaux-i barlang fala őrzi.

5.7. A Burgundi-kaputól a tengerig

A rögvidék mediterrán kijárata a Földközi-tenger partvidéke felé tölcsérszerűen kiszélesedő Rhône–Saône-medence, amit azonban helyesebb ároknak nevezni. Itt lép ugyanis szárazföldre az a Földközi-tenger alatt húzódó árok, amely aztán a Rajna mentén is folytatódik, és egészen az Északi-tenger holland partvidékéig szeli át Európa törzsét. Merev futású vonalához csatlakozik az auvergne-i vulkánosság éppúgy, mint a Rajna mente harmad-negyedidőszaki tűzhányói, és még ma sem csillapuló földrengései. A Rajna és a Saône közötti összeköttetést a Vogézek és a Jura-hegység között lealacsonyodó Burgundi-kapu teremti meg.

A Rajna-árok és a Rhône–Saône-árok számos hasonlósága mellett érdemes a különbségeket is szemügyre venni. Szerkezetileg a legfontosabb eltérés, hogy míg az előbbi egy óidei kristályos hegységet vág ketté, addig az utóbbi a fiatal gyűrt Jura és Alpok előterében alakult ki. A bezökkenés mértéke sem teljesen egyforma: a Rajna-árokban 3 kilométer, a Rhône-medence déli részein 6 kilométeres mélységben érték el a fúrások az alapzatot. Az előbbi már a pliocén elején szárazulattá vált, az utóbbi területéről viszont csak a pleisztocén elején húzódott vissza teljesen a tenger. Negyedidőszaki lösszel csak a Rajna-árokban találkozhatunk. Ezzel szemben a gleccserek a Rhône–Saône völgyét közelítették meg jobban: a két folyó összefolyásánál elhelyezkedő Dombes-tóvidék tele van glaciális nyomokkal, morénával, tavakkal, hiszen a riss jégkorszakban idáig ért a Rhône gleccser őse.

Az árokrendszer mindkét részén a környezeténél szárazabb éghajlattal találkozhatunk, de míg Elzász vidékén a kontinentális vonások erősebbek, addig a délre nyitott Rhône–Saône-árokban a mediterrán hatások érvényesülnek jobban. Ennek ellenére még az enyhe telű Provence nagy részén is előfordulhatnak fagyok (amikor a Francia-középhegységből lecsap a hideg, jeges misztrál szél), ami gátolja egyes mediterrán növényfajok elterjedését. Nyáron azonban a szárazság okoz komoly gondokat, amely a vízhiány mellett gyakorta súlyos erdőtüzek kialakulásával fenyeget. Szintén kockázatot jelentenek a nyár végére szinte teljesen kiszáradó, széles, kavicsos folyómedrekben az ősz eleji zivatarok nyomán lezúduló hirtelen árvizek.

Az árok tengerközeli részét változatos kistájak tarkítják. A Cévennek meredek letöréséhez Languedoc garigue-os mészkőlépcsői támaszkodnak, és ehhez simul a kiváló borokat termő szőlőkkel teleültetett keskeny üledékes síkság. Az Oroszlán-öböl partvidékét itt is a turzások által elgátolt étang-ok kísérik. Avignontól délre vöröses-sárgás málladéktakaró fedi a felszínt; egy közeli falu neve Les Baux – ez a bauxit névadója. A bővizű és -hordalékú Rhône rohamosan növekedő deltája a Camargue, amely évente 50 méterrel terjeszkedik a tenger felé. Előrenyomuló keleti főágát szárnyturzások ékesítik, a tájat sekély, sós vizű tavak teszik mozaikossá. Folyóágakkal átszőtt szigetein vadon élő lovak és flamingók idézik a mára már részben szabályozott vízi világot. Szomszédságában a Crau síkját már nem a Rhône, hanem a Durance által lerakott üledékek építik fel. A pleisztocén során ugyanis a gyors folyású és az Alpokból rengeteg törmeléket szállító Durance nem a Rhône-ba ömlött, hanem közvetlenül, önálló deltával torkollott a tengerbe. Még tovább haladva kelet felé, Marseille-en túl érjük el a híres „Calanque-ok” vidékét. Ezek a keskeny, szűk, meredek sziklafalakkal határolt tengeröblök lenyűgöző szépségük miatt a milliomosok jachtjainak kedvelt célpontjai. Feltehetőleg a jégkorszakok alacsonyabb tengervízszintjéhez igazodó völgyek, szurdokok elöntésével alakultak ki. Zömükben vakító fehér mészkősziklák emelkednek ki az azúrszínű tengerből, ám a keleti részeken az óidőből itt maradt kristályos Maures-hegység vöröses gránitjai is szépen harmonizálnak a tenger kékjével.