Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

A Közép-európai-rögvidék

A Közép-európai-rögvidék

NEMERKÉNYI ANTAL, HORVÁTH GERGELY, SIMON DÉNES

Az európai nagytájak között központi helyet elfoglaló Közép-európai-rögvidék körülbelül egymillió km2 területű szabálytalan alakú térség, amely nagyjából a Rajna torkolatától a Kelet-európai-síkvidékig terjed. Határait nem könnyű kijelölni, főleg nyugaton, ahol inkább csak a hagyományok különítik el a Francia–Belga-rögvidéktől, valamint keleten, ahol folyamatos az átmenet a Kelet-európai-síkvidék területére. Északon az Északi- és a Balti- (Keleti-) tenger partvidéke (ide sorolva a Jylland-félszigetet és a dán szigeteket), illetve délen az Alpok és a Kárpátok vonulatai sokkal egyértelműbb határok. E terület északi részén síkságok (Flandriai-, Holland-, Dán-, Német-, Lengyel-síkság) terpeszkednek, míg déli részét a folyóvölgyekkel és medencékkel gazdagon tagolt Német-, Cseh–Morva- és Lengyel-középhegyvidékek, dombvidékek foglalják el.

A rögvidék a variszkuszi (herciniai) hegységképződés klasszikus európai területe, a mai szerkezeti-domborzati kép azonban jóval később alakult ki. Az első látásra erősen eltérő arculatú tájak „gyökerei” – azok az ó- és középidei kőzetrétegsorok és szerkezetek, amelyek délen a felszínen tanulmányozhatók, északon pedig a mélybe zökkenve, a fiatal feltöltések alatt rejtőznek – lényegében azonosak, a rögvidék csak a fiatal fejlődésmenet során vált kétarcúvá: hegyvidékké és síksággá. Fekvéséből és helyzetéből következően az óceáni és a típusos kontinentális éghajlat között itt alakult ki az átmeneti jellegű nedves kontinentális klíma területe, amelyre az előbbi kettős hatás mellett az északról érkező sarkvidéki légtömegek is jelentős befolyást gyakorolnak.

Ez a kedvező éghajlat, a kevéssé tagolt domborzat, a gazdag vízhálózat, a jó talajadottságok, a rendelkezésre álló ásványkincsek bősége mind nagy szerepet játszott abban, hogy a nagytáj Európa egyik legsűrűbben lakott és legiparosodottabb, ugyanakkor mezőgazdaságilag is kiemelkedő jelentőségű területévé vált, amelyet Földünk talán legsűrűbb közlekedési hálózata szel keresztül-kasul át. Ebből következően az ember tevékenysége rendkívüli mértékben átalakította szinte az egész vidéket, így igazi természeti táj már foltokban is alig található. Az elmúlt évszázadok során a bányászat, a települések terjeszkedése, a folyók szabályozása, majd különösen a rendkívüli méretű ipartelepítés következtében számos természeti érték vált a „fejlődés” martalékává. A kevés megmaradt értéket – mint pl. a magasabb hegyvidékek erdőségeit, fellápjait, sziklaképződményeit, a síkvidékek vizes élőhelyeit, a tengerpartokat – pedig a legújabb kor olyan károkozói, mint a savas esők, a nyaralóépítések vagy éppen a turistahordák teszik jóvátehetetlenül tönkre. Közép-Európa ma már teljes egészében antropogén táj, bár nem vitatható, hogy ezen belül jelentős része gondosan ápolt, de mégiscsak művi kultúrtáj.

1. Ellentétes fejlődéstörténet északon és délen

Az óidő első feléből származó és a rögvidék területén sokfelé megtalálható rétegsorok ellenére kialakulásának fő meghatározója mégis az egykori Variszkuszi-hegységrendszer karbon időszak közepén tetőző felgyűrődése és kiemelkedése. A mai szerkezeti-domborzati kép azonban jóval később alakult ki, az alpi mozgások idején, amikor a gyűrt szerkezetek törésvonalak mentén sakktáblaszerűen feldarabolódtak és részenként eltérő módon kiemelkedtek vagy lesüllyedtek.

A mai rögvidéket szinte teljesen behálózó egykori magas láncok lábainál és a köztes süllyedékekben a felső karbonban mocsarak, tőzeglápok jöttek létre; belőlük keletkeztek pl. a Ruhr- és Saar-vidék, valamint Szilézia jelentős feketekőszén-telepei (amelyek az ipari forradalom idején Európa legnagyobb iparvidékeinek kialakulását elősegítő legfőbb telepítő tényezők voltak). A vonulatok az óidő végére egyre sivatagosabbá váló körülmények között fokozatosan lepusztultak; a lerakódott homokköves konglomerátumot a vas-oxidok vörösre színezték, ezért a több száz méter, sőt helyenként 3000 méter vastagságú alsó perm üledéksor – amely legjellegzetesebben Németország területén figyelhető meg – a Rotliegende, azaz vörös fekü nevet kapta. A felső permben megindult a selftenger jellegű, Skóciától a Lengyel-középhegységig húzódó ún. Zechstein-tenger terjeszkedése; a száraz éghajlat, az erős párolgás, az édesvízhiány is kedvezett annak, hogy lagúnáiban akár 1000 méter vastagságot is elérően gazdaságilag nagy jelentőségű sókőzetek (evaporitok) halmozódjanak fel.

A vastag sótelepek képződésének magyarázatára alkotta meg Ochsenius 1877-ben elgátolásos elméletét, amelynek lényege, hogy a sóképződéshez olyan 500–700 méter mély medence kell, amelyben az erős párolgás miatt besűrűsödő vízből a sók a telítettség elérésekor kiválnak, mégpedig – a mészkiválást követően – legelőször a legkevésbé oldható só, a gipsz (amely gyakran anhidritté alakul), majd messze legnagyobb vastagságban a kősó, végül az eredeti koncentráció 60-szorosának elérésekor a kálisók. Ám mivel a felső perm sórétegek mennyisége több mint 10%-a a Világóceán mai sótömegének, és geokémiai számítások szerint egy 700 méter mély medence bepárlódásakor létrejövő evaporitsorozat legfeljebb 12 métert érhet el, ezért a medencének többször újra össze kellett kapcsolódnia a tengerrel, hogy ennyi sókőzet létrejöhessen. Más ásványkincsek is keletkeztek ekkor. Az evaporitok feküjét alkotó Zechstein-rétegekben előforduló bitumenes agyagpala pl. finom eloszlásban 2–3%-nyi rezet tartalmaz. Az általában alig fél méter vastag rétegeit évezredek óta fejtik; leghíresebb lelőhelyei a Harz déli peremén húzódnak.

A középidőben a térséget változó, átlagosan 1700–2300 méteres vastagságban újabb üledéktakaró fedte be. Ennek legszebb kifejlődése a mai Németország területét jellemzi, jellegzetes hármas rétegsorát ezért germán triásznak nevezik. A még jobbára száraz éghajlatú alsó triászban – amikor a terület még jórészt szárazulat volt – a folyók által lehordódott anyagokból nagy vastagságban vöröses-barnás színű ún. tarkahomokkő (Buntsandstein) képződött, homokkövek, konglomerátumok, helyenként márgák, agyagos betelepülések ciklikus váltakozásával. Majd a további süllyedés idején (középső triász) már sekély tenger borította a térséget, benne az ún. kagylósmészkő (Muschelkalk) rakódott le, dolomitokkal, mészmárgákkal. Végül a felső triászban az ugyancsak sekély tengerben, illetve a lefolyástalanná vált medencékben homokkövek, agyagok, gipszes márgák, homokos-márgás mészkövek váltakozásával változatos és vastag üledéksor (ún. Keuper) halmozódott fel. Ezek a triász rétegek sokfelé ma is felszínen vannak, és sajátos lepusztulási formáikkal jelentős tájképformáló tényezők.

A jurában jobbára sekély epikontinentális tenger uralkodott, és különböző színű kőzetek keletkeztek: a „fekete jurában” márgák, sötétszürke színű agyagpalák, fekete mészkövek; a „barna jurában” homokkövek; majd a „fehér jurában” a legkeményebb mészkövek. A tengerekből csak kisebb szárazulatok emelkedtek ki, mint pl. az Ardennek, a Rajnai- és a Cseh-masszívum.

Az alsó jura rétegek egyik híres tagja, a holzmadeni pala kitűnően megmaradt gerinces ősmaradványokat tartalmaz. Egy egykori öböl szellőzetlen vizében feldúsult a szerves anyagok bomlásakor felszabaduló kén-hidrogén, és a mérgező vízben az állatok elpusztultak, tetemeik konzerválódtak. Leghíresebb leletei az Ichthyosaurusok (halgyíkok). A középső jura rétegekben apró, gömbölyded szemcsékből álló, oxidos-hidroxidos összetételű vasércek, a „minette-ek” találhatók, amelyek évszázadokon át a vasgyártás alapanyagát képezték. A felső jurából pedig világhírű a solnhofeni (más néven litográf) pala, amely szintén hihetetlenül jól megőrzött ősmaradványokat tartalmaz. Ebből került elő a hüllők és a madarak közötti átmenetet bizonyító Archaeopteryx. A mai észak-német és lengyel síkvidékeken kialakult mélyebb süllyedékek szerves anyagokban dús iszapos üledékei a szénhidrogén-képződés számára teremtettek kedvező feltételeket.

A kréta elején visszahúzódott a tenger, majd a felső krétában újra előretört. Üledékeiből jellegzetes vastagpados homokkövek és márgák képződtek, rajtuk később változatos egyedi homokkőformák alakultak ki. Különösen látványosak az Elbai-homokkőhegység vonulatai. Az Északi-tenger mentén viszont mésziszap ülepedett le, amelyből az ugyancsak híres mészkőfajta, az „írókréta” képződött.

A középidő végén kezdődött az addig egységes terület feldarabolódása, amely a harmadidőszakban folytatódott. A kiemelkedés, illetve a bezökkenés mértéke – néhány kivételtől eltekintve – meghatározza a felszínen lévő kőzeteket is. A medencéket vastag középidei üledéksor tölti ki. Ezeken réteglépcsők formálódtak ki (Sváb–Frank-lépcsővidék, Türingiai-medence, Lengyel-lépcsővidék). A kiemelt hegységek területéről e kőzetek – minél erősebb volt a kiemelkedés, annál jobban – letarolódtak, így a legmagasabb csúcsokat – pl. a Fekete-erdőben, a Harzban és az Óriás-hegységben – óidei gránitok, kristályos palák hordozzák. Az alacsonyabb hegységeket a triász üledékei fedik (pl. Odenwald), a legalacsonyabbakat pedig (pl. Teutoburgi-erdő) még a felső kréta mészkövek is betakarják. A mozgásokat helyenként jelentős tűzhányó-tevékenység kísérte. Ugyanezek a kőzetek alkotják az Aachen–Dortmund–Hannover–Halle–Łódź–Lublin vonaltól északra a síkvidék aljzatát is, csakhogy – a szerkezeti mozgások hatására – több száz, sőt több ezer méter mélységbe süllyedve. Így jött létre a rögvidék kettős arculata: a középhegységek és a síkvidékek ellentéte.

Az alföldi sáv mai domborzatát, felszíni kőzeteit a pleisztocén eljegesedések, illetve a holocén néhány ezer évének eseményei alakították ki. Az alföldet egészen a hegységi sáv pereméig a jégkorszakok idején vastag jégtakaró borította. Az alföld a Bréma–Magdeburg vonal mentén két eltérő arculatú részre osztható. Az e vonaltól nyugat-délnyugatra eső síkvidéki területeket idős morénavidékek, a tőle kelet-északkeletre elterülőket pedig fiatal morénavidékek néven tartjuk számon. A megkülönböztetés jogos, hiszen az előbbiekről mintegy 150 000, az utóbbiakról viszont csak 13 000 éve húzódott vissza véglegesen az utolsó jégtakaró.

Mindezek a folyamatok együtt változatos formakincset hagytak maguk után: északon létrejött Európa legklasszikusabb glaciális akkumulációs síksága, délen pedig a variszkuszi maradványokból fiatalon kiemelkedett és változatosan formált rögökön középhegységi-dombsági táj alakult ki.

2. Eltérő éghajlat nyugaton és keleten

A Közép-európai-rögvidék éghajlatát több tényező is alakítja: a nyugatias szelekkel jellemezhető mérsékelt övezetben való fekvése, az Atlanti-óceánhoz való viszonylagos közelsége, észak felé való nyitottsága és dél felől való zártsága, valamint a domborzat viszonylagos alacsonysága. Jellemzi még a hatásközpontok (télen inkább az izlandi minimum, nyáron többnyire az azori maximum) folyamatos hatása. Bár a térséget alapvetően az óceán felől érkező légtömegek uralják, időnként a keleti kontinentális és az északi, sarkvidéki légtömegek is megjelennek, aminek következményeként időjárása nagyon változékony és gyorsan változó is lehet, tehát a szélsőségesség is megjelenhet.

Az óceáni hatás kelet felé fokozatosan gyengül: csökken a csapadék mennyisége, valamint a téli hónapok középhőmérséklete, emelkedik viszont a nyári középhőmérséklet. A kontinentalitás szabályos erősödése azonban csak az északi, síksági sávban egyértelmű; míg a síkság nyugati határán a januári középhőmérséklet fagypont feletti, 1–2 °C, a júliusi 16–17 °C közötti, az évi csapadékmennyiség pedig 700–900 milliméter, addig keleti peremén a megfelelő adatok –3 és –5 °C közötti, 19–20 °C, illetve 500–700 milliméter.

A déli, hegyvidéki tájakon inkább a domborzati tagoltság eredményez különbségeket. Az alföldi környezetből hirtelen kimagasodó hegységek nyugati lejtői kapják a legtöbb évi csapadékot (Harz, Fekete-erdő, 2000 milliméter felett), az esőárnyékban fekvő medencék viszont a legkevesebbet (a Vogézek árnyékolta Felső-Rajna-árokban vagy a Harztól délkeletre fekvő Türingiai-medencében 500–600 milliméter). A hegységi sávban kimutatható az évi középhőmérséklet magasság szerinti módosulása: a Harz és az Érchegység 500–600 méter körüli szintjében 7–8 °C, 900–1000 méter körüli magasságban viszont már csak 2–4 °C. Egészében a kontinentalitás erősödését jelzi az, hogy az évi közepes hőmérséklet-ingadozás északnyugatról délkeletre átlagosan 14 °C-ról 22–23 °C-ra fokozatosan nő; ugyanakkor a csapadék csökkenésével együtt kelet felé mérséklődik a felhőzöttség is, miáltal a napfényes órák időtartama 1400 óráról mintegy 2000 órára növekszik.

Összességében a Közép-európai-rögvidék klímáját sajátos átmeneti éghajlatként foghatjuk fel; bár nyugati része még inkább az enyhe telű óceáni éghajlathoz sorolható, keleti peremén már erős kontinentális vonások fedezhetők fel.

3. Szerteágazó vízföldrajzi kapcsolatok

A rögvidék vizei három tengernek, az Északi-, a Fekete- és a Balti-tengernek adóznak. A terület legfontosabb vízválasztó csomópontja a cseh–német határ csücskében fekvő Fichtel-hegység, amelynek nyugati lejtőiről a Majnán keresztül a Rajnába, északi oldaláról a Saale közvetítésével az Elbába, déli pereméről pedig a Naab révén a Dunába folynak a vizek. A Szudéták és a déli, kárpáti peremek felől a folyók az Odera és a Visztula közvetítésével a Balti-tengerbe ömlenek. A Rajna és a Duna között a Fekete-erdő, míg az Elba és a Duna között a Cseh–Morva-dombság fontos vízválasztó vonulat.

A folyók az egyébként jobbára csak közepes nagyságú európai folyók között is a kisebbek közé tartoznak. Irányukat tekintve többnyire az általános lejtést követve északnyugat felé folynak. Futásukat számos megtörés jellemzi. Ezek az alföldön az egykori végmorénasáncok déli előteréhez simuló ősfolyamvölgyekkel – közöttük a leghatározottabb a Wroclaw–Magdeburg–Brémai-ősfolyamvölgy (34. ábra) vonala, amelynek egyes szakaszaiban fut a Weser, az Odera és az Elba –, a hegységekben pedig az erős feldaraboltsággal, illetve az azt okozó törésvonalakkal és az azokhoz kötődő folyólefejezésekkel hozhatók kapcsolatba. A hegyvidéki terület vízhálózatát elsősorban a Felső-Rajna-árok harmadidőszaki bezökkenése bolygatta meg. A Rajna ugyanis ezután hódította el a Dunától a Majna, valamint a Neckar felső szakaszát is.

A Frank-Alb térségében ma is a Majna felől egykor a Dunába tartó folyók vágta völgykapukon keresztül bonyolódik le Hamburg és München, valamint Berlin és München között a vasúti és közúti forgalom. E völgykapuk nélkül Németország északi és déli fele között nem lenne ennyire szabad az átjárás.

Nyugatabbra az Északi-tengerbe futó Rajna, Ems, Weser és Elba a legjelentősebb folyók. Torkolatukat az erős árapály a szárazföldbe benyúló tölcsértorkolattá alakította, amelyen még a vihardagályok is tágítottak. A leghosszabb az Alpokban két ágból (Hátsó- és Elő-Rajna) eredő Rajna (1320 kilométer), amely a legbővizűbb is (közepes vízhozama 2390 m3/s). A zárt Balti-tengerbe ömlő Odera és Visztula tágas, jég vájta öblökbe érkeznek; ezeket a jelentéktelen árapály miatt a tenger építő munkája következtében a hullámok hosszú turzásokkal (Hel- és Visztula-turzás) zárták el. Közülük a Visztula a hosszabb (1047 kilométer), közepes vízhozama (1100 m3/s) azonban csak alig fele a Rajnáénak.

A folyók vízjárásában – kelet felé egyre erősödően – a kontinentalitás tükröződik; a hóolvadást követi a tavaszi árvíz, majd a nyár eleji csapadékmaximum után a jellegzetes nyári áradás, amit a tél végi kisvíz követ.

Állóvizekben nagy a különbség észak javára. A Közép-európai-síkvidék több ezer jég formálta tavával, nagy tósűrűségével Európa tavakban leggazdagabb tájai közé sorolható. Legjellegzetesebbek a nagy tóhátságok vidékei, mint pl. a Mecklenburgi- és a Mazuri-tóhátság. Nyugaton a Holland- és a Német-alföld területén rengeteg síkláp is található, amelyeknek egy része szintén tó volt a jég visszavonulása után, de medencéje már feltöltődött. A röghegyvidékben viszont csak néhány kisebb tó, tengerszem található; igazi különlegességet az Eifel-hegység vulkáni eredetű maartavai jelentenek.

4. Heidék, erdők, lápok, erősen megfogyatkozott élővilág, változatos talajok

Közép-Európa eredeti természetes állapotának ember általi átalakítottsága leginkább a növény- és állatvilág változásaiban érhető tetten. A térség ugyanis a lombhullató erdők övéhez tartozik, pontosabban fogalmazva tartozna, ha évezredek alatt a túlnyomó részét nem irtották volna ki. Megmaradt természetközeli területein legfontosabb erdőalkotó fái a közönséges bükk, a tölgyfélék és a gyertyán, közöttük elegyfaként pedig nyír, kőris, juhar és hárs fordul elő. A kiirtott erdők helyén másodlagos vegetációként atlanti fenyérpuszták, azaz heidék alakultak ki. Az erősen elsavanyodott, leromlott, tápanyagszegény talajon a félcserjékből álló növényzet jellegzetes alkotói a lila virágú hangafélék (Erica), pl. a csarab, a sárga virágú pillangós törpecserjék (pl. seprűzanót), a borókák. Egyik legtípusosabb területe a Német-alföld nyugati részén fekvő Lüneburger Heide.

A hegyvidékeket változatos erdők borították. Alacsonyabban bükkösök, illetve a déli medencékben tölgyesek, magasabban elsősorban luc, délebbre a jegenyefenyő díszlik. A legmelegebb részeken (Felső-Rajna alföldje) megjelenő szelídgesztenye pedig mediterrán hatást mutat. Csupán néhány kisebb területfolt magasodik a természetes erdőhatár fölé (pl. a Fekete-erdőben, az Óriás-hegységben), az emberi beavatkozás azonban az erdőhatárt mesterségesen leszorította, így a magasabb gerincek gyakran erdőtlenek, legfeljebb kúszó fenyvesek növik be. Rajtuk sokfelé (pl. a Harzban) dagadólápok képződtek, amelyek hatalmas mohapárnája több méter magasra domborodik, és hihetetlen mennyiségű vizet raktároz. Sok tőzegmohafaj fordul elő bennük. A mohapárnákat örökzöld levelű cserjék és rovaremésztő növények (harmatfű) tarkítják.

Az északi síkvidéket a növényzet a jég visszahúzódása után, helyenként csak az utolsó néhány ezer évben hódította meg. Először nyugatról a nyír, keletről az erdeifenyő vándorolt be, de a lassú felmelegedés során a lombos erdők kiszorították ezeket. A parti dűnéket szárazság- és sótűrő fűfélék borítják, és erdei fenyvesek kötik meg a mozgó homokot. A marschföldek fátlan síkjait üde zöld rétek, a magasabb homokos geesteket fenyérpuszták hódították meg. A Balti-tóhátságok hatalmas bükkerdőségeit a Visztulán túl a szigorúbb telek következtében gyertyánosok váltják fel. Az idősebb morénavidékeket nyírrel kevert erdei fenyvesek uralják. A folyók széles, vizenyős ártereit ligeterdők (szil, éger, fűz) kísérik. Szerencsére ezeken a mezőgazdaságilag terméketlenebb tájakon kisebb mértékű volt a természet átalakítása.

A Közép-európai-rögvidék eredetileg gazdag, minden elemében számunkra ismerős állatvilággal rendelkezett. Szinte változatlanul elterjedt az őz, gímszarvas, vaddisznó és a róka; ma is gyakori a nyúl, borz, görény, menyét, vadmacska. A hiúz, farkas, medve egyedszáma viszont erősen megfogyatkozott. Az erdőirtás egyúttal az állatvilág megtizedelését is jelentette. A Harzban feljegyzett alábbi adatok az egész térségre jellemzők: 1725 – kilövik a hegységben az utolsó barnamedvét; 1798 – az utolsó farkast, 1818 – az utolsó hiúzt. A vadló már az ókorban eltűnt, a szarvasmarha ősét, az őstulkot pedig német területen a középkorban irtották ki, utolsó példánya lengyel földön pusztult el 1627-ben. Majdnem hasonló sorsra jutott az erdőségekben valaha tömegesen előforduló európai bölény is, napjainkra már csak néhány példásan kialakított nemzeti park (pl. Bajor-erdő Nemzeti Park, a lengyelországi Bialowiezai Nemzeti Park) határain belül sikerült egy csekély állományukat megtartani. Meghonosították viszont a XIX. században a pézsmapockot és a dámvadat, a XX. században pedig a muflont. Az Északi-tenger szigetein gyakori vendégek az Észak-Európából, illetve a Brit-szigetekről érkező madarak (lundák, szulák, viharsirályok stb.), a Watt-tenger vidéke pl. igazi madárparadicsom.

A talajtakaró képe változatos. A magasabb, nedvesebb hegységekben és a tengerpartok menti homokos térségeken sovány podzolok, a valamikori lombos erdők alatt barna erdőtalajok, a mészköveken pedig rendzinák képződtek. A déli szárazabb, melegebb medencékben, dombságokon, leginkább azok lösszel borított területein megjelenik a csernozjom is. A síkvidéken podzolos barna erdőtalaj, agyagbemosódásos barna erdőtalaj, illetve a barna erdőtalajok közép- és nyugat-európai változata, a Ramann-féle barnaföld uralkodó, míg a csapadékosabb területeken, ahol az agyagbemosódás erős, és glejesedési folyamatok lépnek fel, pszeudoglejes barna erdőtalajok keletkeznek. A sztyeppterületek felé átmeneti típus a csernozjombarna erdőtalaj, északon pedig a szürke erdőtalajok ugyancsak átmeneti övezete jelenik meg.

5. Tájak: sokarcú röghegységek – kétarcú alföldek

5.1. A Közép-európai röghegyvidék

Az idős röghegyvidék újharmadidőszaktól kezdődő átalakulását négy fontos tényező jellemzi:

  1. A főként vetődéses szerkezeti mozgások sokfélesége rácsos elrendeződést eredményezett, ezért medencékkel, árkokkal sűrűn tagolt középhegység jött létre. Két nagy törésrendszer uralkodik, az északkelet–délnyugati irányú ún. érchegységi és az északnyugat–délkeleti irányú ún. szudétai törésvonal. A harmadik jellegzetes – bár kevésbé gyakori – törésvonal az észak–déli irányú ún. rajnai vonal.

  2. A szerkezeti mozgásokat helyenként vulkánosság kísérte, amelynek eredményeként kisebb-nagyobb vulkáni kúpok és takarók (pl. Rhön, Vogelsberg), valamint maarok (Eifel) jöttek létre.

  3. A kiemelkedés nem volt egyenletes, a nyugalmi időszakokban az erózió különböző elegyengetett felszíneket, pl. tönköket, a hegyoldalakon számos hegyláblépcsőt és hegylábfelszínt alakított ki (pl. Érchegység).

  4. A negyedidőszakban a legmagasabb hegységekben 1300 méter felett az eljegesedés során jég változatos, de nem igazán jelentős glaciális formákat (kárfülkék, tengerszemek, élesebb csúcsok) hozott létre (pl. Fekete-erdő, Óriás-hegység), amelyeket azonban a periglaciális folyamatok sokfelé a felismerhetetlenségig átalakítottak.

Mindezek alapján a röghegyvidék formakincse változatos és gazdag: jég csiszolta magasabb gerincek, széles fennsíkú, lapos hátú középhegységek, tűzhányókúpok és lávatakarók váltakoznak süllyedéssel, lepusztulással és feltöltődéssel alakult medencékkel, réteglépcső-vidékekkel, árkokkal (30. ábra). A területenként eltérő felszínalakulás következtében a röghegyvidék három jellegzetesen elkülönülő középtájra tagolódik.

Kép

30. ábra > A Közép-európai-rögvidék szerkezetmorfológiai térképe

5.1.1. A Német-középhegyvidék

A három tájrész közül a legváltozatosabb felépítésű, a leginkább kiemelkedett és így átlagát tekintve is legmagasabb a Német-középhegyvidék, amely egyben a legtagoltabb is.

A német rögvidék délnyugaton a Felső-Rajna-ároknál kezdődik. A Basel és Mainz között húzódó, 20–40 kilométer széles, mintegy 300 kilométer hosszúságú árok – amely a Földközi-tenger partvidékétől a Rhône-völgyön kiinduló és egészen az Északi-tenger partvidékéig követhető törésrendszer legmarkánsabb szakasza – a harmadidőszakban zökkent be (23. ábra). Az árok kialakulása mintegy 35 millió éve, a felső eocénban kezdődött a kéreg megnyúlásával, amelyet süllyedés, vető menti elmozdulás, az árokperemek kiemelkedése és üledékek felhalmozódása követett. Majd az alsó miocénban (nagyjából 20 millió éve) a megnyúlást erős vulkánosság kíséretében az árok szélesedése követte, miközben a süllyedés és az üledékképződés az árok egyes szakaszain eltérő mértékben folytatódott. Egészében mintegy 3500 méternyi üledék halmozódott fel. Végül a peremek erős pleisztocén kori emelkedése és az éghajlatváltozások szép teraszrendszer kialakulását eredményezték. Az árok ma is évi 1 millimétert süllyed, és földrengések bármikor felléphetnek; 1356. október 18-án Baselben pattant ki Közép-Európa mindmáig legerősebbnek ismert földrengése, amely súlyos károkat okozott.

A kéregmozgások során fellépő vulkánosság legszebb emléke Freiburg közelében az árokból hirtelen kiemelkedő, több mint 10 kilométer átmérőjű, 558 méterig magasodó hegy, a Kaiserstuhl. A peremein ma vastag lösszel fedett egykori miocén rétegvulkán bazaltból és doleritből áll, tetőszintjében 6–7 elaggott kráter maradványa rekonstruálható. A törésekhez kapcsolódóan az árok peremén ma is feltörnek hévizek, híres pl. Baden-Baden 67 °C-os gyógyvize.

A Rajna szabályozása előtt kanyarogva, sok ágra szakadva haladt végig a völgyön, ma viszont mesterségesen kiegyenesített mederben folyik az árok alján. A Vogézek esőárnyékában fekvő területre a Burgundi-kapun keresztül a Rhône-völgy felől érkező mediterrán légtömegek is bejuthatnak, ezért éghajlata kellemes, korán tavaszodik és az ősz is hosszú. Egykori ártéri erdőségeit a belterjes mezőgazdaság teljesen kiszorította; a teraszokon szántók és települések találhatók, a nagyobb városok (pl. Strasbourg) a már ármentes teraszszintekre települtek.

Az árok nyugati partján a nyugat felé lankásan lejtő, kelet felé meredek falú Vogézek folytatása észak felé a csak 673 méterig magasodó Pfalzi-erdő, amelynek keleti meredek része a Haardt, változatos tarkahomokkő-fallal. Az árok keleti szárnyán a Fekete-erdő (Schwarzwald) tekint meredek peremmel a Rajnára. A Fekete-erdőt – a bezökkenés előtt vele összefüggő Vogézekhez hasonlóan – főként óidei gránit, illetve gneisz építi fel, és csak alacsonyabb északi és keleti peremén fedi be ezeket a tarkahomokkő. A hegység kétszeresen féloldalas: egyrészt a nyugati meredek peremtől kelet felé lankásan lejt, másrészt dél felé is felmagasodik (Feldberg, 1493 méter). Az aszimmetriát jól jelzi a bővizű folyók futása. Északi és keleti lankás oldalát a Neckar forráságai szabdalták fel, és itt fakadnak a Duna forráságai (Breg, Brigach) is, amelyek Donaueschingennél egyesülnek. Az itt még pataknyi Duna később válik igazi nagy folyammá. A Fekete-erdő magas csúcsairól a jégkorszakokban hosszú gleccserek ereszkedtek le, a jég munkáját szépen fejlett tengerszemek és kárfülkék tanúsítják. A hegység az egész német rögvidék legcsapadékosabb tagjaként évente több mint 1600 milliméter esőt kap, ezért szép lomboserdők és sötét fenyvesek fedik.

Észak felé a Fekete-erdő folytatásában a Rajna jobb parti hegységek az Odenwaldban (626 méter) és a Spessartban (585 méter) dombsággá alacsonyodnak. A többszörös folyólefejezések következtében zegzugos futásúvá vált Majna és Neckar, valamint a feléjük futó folyócskák mély völgyei szabdalják vonulataikat, amelyekben az óidei alapzat sokfelé felszínre bukkan az azt befedő, de a fiatal megemelkedés következtében mégis sokfelé lepusztult triász időszaki üledékek alól. Az óharmadidőszaki törések mentén itt is találhatók apróbb vulkáni képződmények (ilyen bazaltvulkánrom az Odenwald legmagasabb csúcsa is). Keletebbre azonban egyre vastagabb középidei üledékes rétegek uralkodnak. A Sváb–Frank-lépcsővidék kialakulása szorosan összefügg a Felső-Rajna-árok bezökkenésével, illetve a Fekete-erdő kiemelkedésével; a kibillent, enyhén lejtő triász tarkahomokkő-, kagylósmészkő- és keuper-, illetve jura homokkő- és mészkő-rétegsorok ellenállóbb rétegfejei hol élesebb, hol enyhébb lépcsőkkel magasodnak egymás fölé, kelet-délkelet felé fiatalodva (31. ábra). A lépcsővidék legmagasabb (Lemberg, 1015 méter) része a „fehér-jura” mészkövein alakult ki, és mintegy 300–500 méteres fallal szakad le a Duna völgyére, illetve a Sváb–Bajor-medencére. Két fő része a délnyugat–északkeleti csapású egységes Sváb-Alb, amelybe a Duna Tuttlingennél 150–180 méter mély szurdokot vágott, és a rá csaknem merőleges Frank-Alb, amely már csak 500–600 méter magas és a folyók is felszabdalták. Mindkettő karsztos fennsík barlangokkal, karsztforrásokkal. Utóbbiak közül legszebb a Blaubeuren közelében nyíló, tóvá szélesedő Blautopf; a forrástölcsér tükre alatt 21 méterrel nyíló forrásbarlang vízhozama 2500 l/s. A Sváb-Albban vulkáni eredetű képződmények is találhatók. Az ún. „Sváb-vulkán” 335 egymáshoz közeli kitörési központból áll, amelyek mintegy 16–17 millió éve működtek. Többségük valószínűleg egyetlen ősvulkán magmakamrájából kiágazó csatornákból kipreparált kürtőkitöltésként értelmezhető.

Kép

31. ábra > A Sváb–Frank-lépcsővidék tömbszelvénye és metszete (Wach, H. nyomán)

A két Alb között a jól kirajzolódó Ries-medence – tulajdonképpen egy meteoritkráter – foglal helyet. A Nördlingen közelében fekvő, 24 kilométer átmérőjű, szabályos, kerekded Ries-medence egy 14,8 millió évvel ezelőtt becsapódott meteorit sebhelye. Számítások szerint az aszteroida 1–1,5 kilométer átmérőjű volt, a robbanás 250 000 hirosimai atombomba erejével volt egyenlő, és 30 000 °C-os hőhullámot keltett. A megolvadt tektitek még a mai Morvaországig, 450 kilométerre is elrepültek! A légkörben kettévált égitest másik darabja 40 kilométerre az előbbitől egy második, kisebb krátert is létrehozott.

A Rajna Mainztól északra szűk, helyenként 300 méter mély antecedens áttöréses völgyben folytatja útját a több részből álló, 300–500 méter átlagmagasságú, a legmagasabb Grosser Feldbergben is csak 879 méterig emelkedő Rajnai-palahegységen keresztül. A tágabb értelemben az Ardenneket is felölelő, pillangóra hasonlító alaprajzú dombvidéki-középhegységi jellegű, variszkuszi szerkezetű hegység kőzettani felépítése viszonylag egyszerű, főleg nagy vastagságú, sötétszürke színű devon agyagpalából áll, amelyről a nevét is kapta. A területet a harmadidőszaki mozgások feldarabolták, a törések mentén folyók vágódtak be, majd a mintegy 800 000 éve megindult erős kiemelkedés során a Rajna teraszos völgye kettévágta, és mellékfolyói, főleg a Mosel és a Lahn tovább tagolták. A szerkezeti mozgások eredményezték az Eifel és a Westerwald harmad-negyedidőszaki vulkánosságát is. A palahegység felszínét jórészt a hosszú lepusztulás során létrejött fennsíkok sora jellemzi.

A jobb parti vonulatok közül jelentősebb a legdélibb Taunus, amelynek lapos hátaiból helyenként keményebb kvarcitgerincek bizarr formái emelkednek ki. Leghíresebb sziklája mégis a Loreley, amely a Bingentől Bonnig 126 kilométer hosszan húzódó látványos Középső-Rajna-völgy jelképe is. Itt, ahol a völgy csak 113 méter széles, a folyó pedig 25 méter (!) mély, emelkedik meredeken a folyó tükre fölé a tündérlegendájáról és Heine verséről is híres, 133 méter magas sziklaalakzat. Egykor ez volt a hajózás szempontjából a legveszélyesebb hely, ahol a vízből kiálló sziklák miatt keletkezett erős örvények számos vízi jármű pusztulását okozták. Híres volt egykor a szikla hétszeres visszhangjáról is, ám – a mi tihanyi „echónkhoz” hasonlóan – ez már a múlté.

A Lahn völgyén túl a Westerwald következik, amelynek északnyugati csücskében tűzhányók nyomaira lelhetünk. Már az oligocénban, mintegy 25 millió éve megkezdődött a Bonn közelében magasodó kis Siebengebirge trachit- és bazaltvulkánossága. Mintegy 40 szépséges csúcsának többsége kipreparálódott kürtőkitöltés. A meredek falú festői Drachenfelsről (321 méter) csodálatos kilátás nyílik a Rajna-völgyre. A Sieg völgyétől a Ruhr völgyéig további kisebb-nagyobb rögsorok húzódnak. Északabbra a Sauerland 840 méter körüli legmagasabb tetőszintjében a devon mészkő is megjelenik, benne szép cseppkőbarlangok sora található.

A bal parti vonulatok közül a Hunsrück a Taunus ikertestvére. Északnyugati peremén a Mosel alapvetően antecedens teraszos völgye húzódik, de szépen fejlett nagy kényszerkanyarulatai epigenetikus jellegét is mutatják. A Mosel völgye csodálatos tájképű, nagyon kellemes éghajlatú, világhírű szőlőtermő vidék, amelyen túl a Rajnai-palahegység legváltozatosabb domborzatú része, az Eifel terül el. A több részre tagolt hegység tetőszintje a 700 méter fölé emelkedő Magas-Eifel, amelynek lapos fennsíkjából idős (eocén) bazaltvulkánok (Hohe Acht, 747 méter) maradványai emelkednek ki. Legváltozatosabb része a Vulkáni-Eifel, ahol a negyedidőszaki vulkánosságra mintegy 100 tufa- és salakkúp, továbbá körülbelül 600 nagyon jellegzetes fiatal robbanásos kráter, ún. maar emlékeztet. Az apró kör, ritkábban ovális alakú, néhány száz méter átmérőjű, alacsony gyűrűszerű maarok keletkezése egyszeri heves gáz- és vízgőzkirobbanás következménye. Nyolcat közülük átmérőjükhöz képest mély, szépséges tó tölt ki. Az Eifel maarjai igen fiatalok, alig 10–20 ezer évesek. Leghíresebb a 2,5 kilométer átmérőjű Laachi-tó vulkánjának kitörése, amely 13 000 éve zajlott le. A robbanáskor rengeteg horzsakő is keletkezett, és hamufelhő fedte be Közép-Európa jelentős részét. Kimutatták, hogy a Vulkáni-Eifel alatt egy „forró pont” található, amely bármikor újra aktivizálódhat.

A Rajnai-palahegységtől keletre a Hesseni-hegyvidék területén az óidei kőzeteket a fiatalabb triász tarkahomokkő betakarja. Az inkább csak dombvidék jellegű tájat a szerkezeti mozgások aprólékosan feldarabolták, a szerkezeti vonalakat követő folyók (főként a Weser és forráságai, a Fulda és a Werra) pedig erősen felszabdalták. Domborzata változatos; nagy része a homokkövön létrejött, völgyekkel tagolt, széles hátakból álló dombság, kicsiny, de településekkel sűrűn telehintett medencékkel, réteglépcsőkkel. A süllyedékek és felboltozódások mentén a harmadidőszakban jelentős vulkánosság is lezajlott, látványos formakincset eredményezve. A két legszebb – bár eltérő eredetű – vulkáni képződmény a Vogelsberg és a Rhön.

A Taufsteinben 773 méterig magasodó Vogelsberg 2260 km2-es fennsíkja Közép-Európa legnagyobb bazalttakarója. Az alsó miocénban, mintegy 19 millió éve kezdődött, csaknem 10 millió éves vulkáni tevékenység során rengeteg apróbb rés, hasadék mentén nyomult fel a magma. A bazalt- és trachitlávák, illetve -tufák többszöri egymásra településével egy több száz méter vastag takaró jött létre. A peremeken periglaciális kőtengerek alakultak ki, és a jégkorszak elmúltával a központi Oberwald-fennsíkon egy nagy felláp is létrejött.

A Rhön fiatalabb és jóval tagoltabb. Központi része, a Wasserkuppéban 950 méterre magasodó, egészében fennsík jellegű Magas-Rhön kb. 100 méter vastag lávatakaró, az alacsonyabb, tagoltabb ún. Kúpos-Rhön pedig egykori vulkánok és kürtők erodált maradványaiból áll. A robbanásos kitörések során bazalt és fonolit keletkezett. A pleisztocénban főleg periglaciális hatások formálták.

Tovább északon néhány szigethegység már a síkvidék felé képez átmenetet. Legnyugatabbra az alacsony (331 méter) Teutoburgi-erdő három párhuzamos gerince nyúlik északnyugat felé és veszi körbe a Münsterlandi-öblözetet. Majd a Weser folyó oldalain a külön egységekből álló Weser-menti-hegység magasodik. Mindkettőt középidei (főleg jura és triász) üledékes kőzetek építik fel.

A német középhegységek szintén szigetszerű északi előőrse a tömzsi, de jóval erőteljesebben kiemelkedett Harz. A bonyolult felépítésű hegység uralkodóan devon és karbon (főként mélységi magmás és metamorf, alárendelten üledékes) kőzetekből áll; legmagasabb csúcsa, a Brocken (1142 méter) és környéke intruzív gránit, környékén a gránit látványos lepusztulásformái láthatók. Devon korú mészkőrétegeiben több cseppkőbarlang is kialakult. Bizarr formák alakultak ki a fiatalabb (kréta) homokkövek rétegbordáin is. A jégkorban a belföldi jégtakaró egészen a hegység lábáig nyomult előre, az Alsó-Harzot el is borította, legmagasabb csúcsairól pedig jégárak ereszkedtek le. Magányos kiemelkedése következtében éghajlatában is elkülönül környezetétől: állandóan szeles, hűvös, felhős és csapadékos (jóval 1000 milliméter feletti az évi átlag) időjárása következtében kiterjedt erdőségek (a Felső-Harzban fenyvesek) borítják. A hegységből sok, főként a Saale felé tartó vízfolyás ered, közülük a Bode látványos szurdokvölgyet mélyített a hegységbe. A több mint ezer éve zajló ezüst- és rézércbányászat a hegység eredeti arculatát sokfelé szinte teljesen átformálta. Keleti peremén perm időszaki kő- és kálisótelepek jöttek létre, ezek bányászata ma is tart.

A Harztól délre a Türingiai-medence jellegzetes triász üledéksorozaton kialakult, tarkahomokkő- és kagylósmészkő-rétegekkel, legbelül keuper üledékekkel kitöltött lépcsővidék, amelynek rétegei egymásba helyezett tányérokként helyezkednek el (32. ábra). Lapos központi részét az erősen kanyargós Unstrut vágja át, amely keleten lép ki a Saale felé folyva. A medence belső részét még jégkori üledékek is gazdagítják; ahol finomabb a szemcseösszetételük, ott ma termékeny művelt területek találhatók. A medence keleti szomszédságában fekvő dombvidéken egykor jelentős külszíni barnakőszén-bányászat folyt, amelynek káros környezeti következményeit máig sem sikerült felszámolni. Az idetelepült, részben már felszámolt (főként vegyipari) üzemek rozsdaövezeteinek, felhalmozott zagytározóinak, salakhányóinak stb. elképesztő környezetrombolása példa nélkül áll Közép- és Nyugat-Európában. Még délebbre a Türingiai-erdő 900 métert is meghaladó gerincét kemény kőzetekből álló kibúvások tarkítják, a Frank-erdő pedig enyhe palafennsíkot alkot. Folytatásukban a kör alakú, 1000 milliméter feletti bő csapadékú Fichtel-hegység (Schneeberg, 1051 méter) fekszik, amely az egyik legfontosabb európai vízválasztó az Elba, a Rajna és a Duna között. Végül a rögvidék délkeleti nyúlványa a Duna völgyével párhuzamosan húzódó Bajor-erdő. Az északnyugat–délkeleti csapású hegység mélységi magmás (gránit) és metamorf kőzetekből (gneisz) felépülő, 1000 méter fölé alig magasodó csúcsai sok csapadékot kapnak, ezért a hegység az egész Német-középhegyvidék legerdősültebb tagjai közé tartozik; jelentős része nemzeti park.

A német–cseh határon a délnyugat–északkeleti csapású Érchegység húzódik, amelyet a következő tájnál tárgyalunk részletesen. Tovább északkelet felé az idős Lausitzi-rög jelenti az átmenetet a Lengyel-középhegyvidék felé. Közép-Európa legnagyobb gránittérszíne csupán 300–400 méter magas, de a hosszan tartó lepusztulás következtében enyhén hullámos, lapos térszín alakult ki rajta. A jégkorban a belföldi jégtakaró a Szudéták pereméig nyomult, ezért a területet fenékmoréna takarta be.

Kép

32. ábra > A Türingiai-hegység és a Türingiai-medence vázlatos földtani szelvénye (Meinhold, R. után)

5.1.2. A Cseh–Morva-medence és középhegyvidék

A Cseh–Morva-medence peremhegyvidékeivel a három tájrész közül a viszonylag legegységesebb és legtömegesebb, egyben a legkevésbé felszabdalt is. Az egységesség annak köszönhető, hogy az újharmadidőszaki mozgások során kevésbé töredezett szét, csak a peremek emelkedtek meg, körbezárva a medencévé vált magot; így jött létre az egységes, zárt Cseh-medence, amelyet három oldalról is magas középhegységek vesznek körül. A negyedik oldalon a Cseh–Morva-dombság nem emelkedett éles peremmé; attól keletre pedig az idős Cseh-masszívum és a fiatal Kárpátok közötti terület megsüllyedt és medencévé alakult.

A peremhegyvidékek közül a cseh–lengyel határ mentén húzódó egészében északnyugat–délkeleti csapású Szudéták valójában több különálló hegység összefoglaló megnevezése. Változatos óidei mélységi magmás és metamorf kőzetek, középidei homokkövek és harmadidőszaki vulkáni képződmények (bazalt, fonolit) egyaránt részt vesznek a felépítésében, erősen meghatározva a felszínformákat. Részei közül a Nyugati-Szudéták két rövid, csak 1000 méterig magasodó, változatos felépítésű hegységből, a Lužicei- (793 méter) és folytatásában a magasabb (1122 méter) Jizera-hegységből áll; előbbi északi része német területen a Zittaui-hegység, szép homokkőformákkal. A Központi-Szudéták fő tömege az Óriás-hegység (csehül Krkonoše, lengyelül Karkonosze). 1300–1400 méter magas gránitfennsíkja meredek oldalakkal emelkedik ki környezetéből; e fölé magasodik a Snezka (1602 méter), amely az egész Közép-európai-röghegyvidék legmagasabb kiemelkedése. A jégkorban eljegesedett, és oldalain függőgleccserek ereszkedtek alá, amelyről kárfülkék, gleccservölgyek tanúskodnak; egy ilyen kárfülkéből ered itt az Elba. A tájat tengerszemek, tőzeglápok, vízesések is színezik. A kiszélesedő, szétágazó Keleti-Szudéták legmagasabb tagja a Ješěník (Praděd, 1492 méter). A Magas-Ješěníket mély völgyek széles hátakra szabdalták. A periglaciális fagyaprózódás változatos formákat (kőfolyások, törmeléklejtők, sziklaképződmények, kőpoligonok) hozott létre. Végül kelet felé a hegység az Alacsony-Ješěníkben – ahonnan az Odera indul útjára – már erősen lealacsonyodik.

A Cseh-medence északnyugati oldalát a nevét ércgazdagságának (ezüst, ólom, ón, cink, urán stb.) köszönhető Érchegység alkotja. Erősen aszimmetrikus hegység, a német területen hegyláblépcsők kíséretében lankásan ereszkedik a Lipcsei-öblözet felé, míg a cseh oldalon – ott éri el legnagyobb (Klinovec, 1244 méter) magasságát – meredeken szakad az Ohre árkára. Erdőségeit részben megritkították, kiirtották.

Keleti folytatásában az Elba két partján, Német- és Csehországban elhelyezkedő alacsony, felső kréta homokkőből felépülő Elbai-homokkőhegység (33. ábra) húzódik. A mintegy 700 km2 kiterjedésű, Szász- és Cseh-Svájcként ismert homokkőtábla anyagát négyzetes homokkőnek is nevezik. A vastagabb homokkőpadokat vékony agyagos szintek tagolják, és a szerkezeti mozgások sakktáblaszerűen összetörték, az aljzatig terjedő függőleges repedéshálózatot hozva létre benne. Ez a vízszintes rétegződés és függőleges tagoltság együttesen segítette elő a „négyzetes” formák kialakulását, előre jelezve az eróziós folyamatok helyét, amelyek hatására kőgombák, kecses tornyok, köztük mély szakadékok, kőhídra, bástyára emlékeztető sziklaképződmények (Bastei, Lilienstein) jöttek létre. A törések mentén mintegy 10 millió éve feltört bazaltlávák kúpjai tovább színezik a képet.

Az Érchegységre nagyjából merőleges délnyugati perem egy kicsit alacsonyabb és erősebben tagolt, hosszanti és keresztirányú törésvonalak több részre tagolják. Fő vonulata, a Cseh-erdő (1041 méter) – németországi oldala az Oberpfalzi-erdő – főként gránitból álló gerincei a magasabb és tömegesebb Šumava vonulataiban folytatódnak, amelyet gránitokból, kristályos palákból álló hátak jellemeznek; az ezekből csaknem 1500 méterig kiemelkedő legmagasabb csúcsok a jégkorban eljegesedtek, amit kárfülkék, mély völgyek, tengerszemek bizonyítanak. A hegység magas részeit összefüggő erdőségek és kiterjedt tőzeglápok fedik. Bő csapadékú gerincének déli szakaszán ered a csehek nemzeti folyója, a Moldva (Vltava). Ausztriai, lealacsonyodó része (Weinsbergi-hegység) a Dunán is túlnyúlik. A hegység idős kőzeteibe a folyó Melk és Krems között mintegy 40 kilométer hosszú, 300–400 méter mély szorost mélyített. Ez a mi Dunakanyarunkhoz hasonló táj a Wachau, amely tájképi szépségeivel, patinás településeivel, szőlő- és gyümölcsgazdálkodásával kiérdemelte a világörökség címet.

A Cseh-medence délkeleti oldala, a főként gránitból és gneiszből álló Cseh–Morva-dombság nem olyan markáns perem, mint az eddigiek, legmagasabb tagjai – északon a felszabdaltabb Zd’ári-, délen az egységesebb Jihlavai-hegység – alig emelkednek 800 méter fölé.

Kép

33. ábra > Az Elbai-homokkőhegység tömbszelvénye. Jelmagyarázat: 1 – gránit; 2 – óidei metamorfitok; 3 – homokkő (Wagenbreth, O.–Steiner, W. nyomán)

A peremhegységek által közrefogott, nagyjából rombusz alakú Cseh-medence változatos arculatú, kettős osztatú dombsági táj. Délebbi, magasabb fekvésű területein óidei kőzetek (túlnyomórészt karbon–perm gránit és gneisz, kvarcit) bukkannak felszínre. A hosszan tartó lepusztulás során enyhén hullámos tönkfelszín alakult ki rajta. Helyenként a magasabb hátakból 500–800 méter közötti kiemelkedések preparálódtak ki, mint a Brdy 862 méter magas, északkelet–délnyugati csapású erdős kvarcitgerince. Tőle keletre a Moldván túl a Közép-Cseh-dombság hullámos felszínű gránithátsága húzódik. Délnyugaton a szintén gránitból álló Slavkovi-erdő emelkedik az Ohře árka fölé. A kevésbé ellenálló rétegeken medencék jöttek létre; ezek voltak a megtelepedés, majd később az iparosítás színterei, mint pl. a Plzeňi- vagy a České Budějovice-i-medence. A medencéket és a hullámos dombhátakat az évszázadok óta tartó mezőgazdasági művelés mindenütt kultúrtájjá formálta. A dombvidéket helyenként mélyen bevágódva a folyók is erősen szabdalták; egy ilyen szép bevágásban tárja fel a Berounka az óidő eleji (kambrium, szilur, devon) kőzetekből álló, ősmaradványokban rendkívül gazdag, ún. barrandiumi rétegeket.

A medencét északon kettévágja legalacsonyabb része, az Elba-menti-síkság, amelytől északra már leginkább a kréta időszaki üledékes kőzetek uralkodnak, köztük a jellegzetes „négyzetes homokkő”, amelyen itt is nagyon változatos, szép formákban bővelkedő vidékek jöttek létre. Közülük a leglátványosabb a Szudéták előterében, Ji

in város környékén fekvő ún. Cseh Paradicsom. Gyönyörű része a Prachovské skaly sziklalabirintusa. A tájképet fiatal vulkánok is színezik, legszebb a Trosky (514 méter) kettős bazaltkúpja. Ez már a fiatal, újharmadidőszaki szerkezeti mozgások következménye, amely leginkább a medence északnyugati peremén, a Cseh-középhegységben okozott erős tűzhányó-tevékenységet, ahol bazalt-, andezit- és fonolitkúpok, lávatakarók települtek a homokkőaljzatra. A hegységet az Elba látványos antecedens völgyben töri át. Az áttöréstől nyugatra emelkedik a hegység legmagasabb (835 méter) pontja, a Milešovka lakkolitja. Fiatal szerkezeti vonal határozza meg az Érchegység lábánál az Ohře völgyét is, amely mentén a mélyből gyógy- és hévizek törnek fel, rájuk világhírű fürdővárosok, Karlovy Vary (Karlsbad), Mariánské Lázně (Marienbad) és Františkovy Lázně (Franzensbad) települtek.

A folyótól délre a vulkáni eredetű Doupovi-hegység a mai Etnához hasonlító egykori paleovulkán maradványa, amely az oligocénban kezdett működni, majd a miocénban egy hatalmas robbanásos kitörés megsemmisítette. Kaldéráját később az erózió erősen lepusztította, de központi mélyedése még kirajzolódik. Mai 900 méter körüli tetőszintjét a fiatalon bevágódott folyóhálózat két különálló, fennsík jellegű részre tagolja.

A Morva-medence valójában medencehelyzetben levő dombság. A süllyedéssel létrejött mélyedést a harmadidőszaki tengerek elöntötték, majd fokozatosan feltöltődött, de felszínéből számos idősebb tönkrög is kiemelkedik, mint pl. a Brnói-gránittönk, valamint legnevezetesebb tája, a devon időszaki mészkövön kialakult, karsztjelenségekben gazdag Morva-karszt. Ez rejti Csehország legnagyobb barlangrendszereit. Leghosszabb a Punkva-patak járatrendszere, amelynek egy szakaszán az egykori barlangi mennyezet többszöri beomlását követően alakult ki Európa egyik legnagyobb – 100 méter hosszú, 50 méter széles és 138 méter mély – szakadéktöbre, a Macocha. A Punkva tipikus búvópatak (maga a név éppen ezt jelenti), látogatható szakaszának vizes ága csak csónakkal járható be. Megtekinthető a patak víznyelőbarlangja, a Katerina (Katalin)-barlang is, amelyben a negyedidőszaki állatvilág maradványai mellett ősemberek csontvázát és kőeszközeit is feltárták.

A medencét további számos kisebb-nagyobb, többnyire 500 méter körüli magasságokig kiemelkedő rögsor tagolja (pl. a Drahanyi-hegység), köztük pedig tágasabb medencék fekszenek. A Szudétákig terjedő északkeleti része a Felső-Morva-medence, amely a Morva és mellékfolyói által felszabdalt dombvidék. Ebből az alacsony (310 méter) Morva-kapu vezet át az Ostravai-medencébe, amely a Szudéták és a Kárpátok szerkezeti határán helyezkedik el. Érdekessége, hogy az északról idáig benyúló belföldi jégtakaró elborította, morénáit is lerakta, sőt még a szubglaciális olvadékvizek hordaléka is megfigyelhető. Mai arculatát azonban elsősorban az emberi tevékenység, főleg a szénbányászat és a rá települt, részben már felszámolt nagyipar, valamint a sűrű településhálózat közvetlen és közvetett felszínformálása határozza meg: különösen jellemző az alábányászás okozta, még ma is tartó felszínmozgások – amelyek nagy károkat okoznak az építményekben – hatása a domborzatra.

Délebbre a Ždanicei-erdő és a Chřiby vonulatai már az Északnyugati-Kárpátokhoz tartoznak, akárcsak a rajtuk túl fekvő Alsó-Morva-medence alacsony, feltöltött süllyedéke, amelynek délnyugati részét a Morvába futó folyók töltötték fel, széles teraszos völgyeket és nagy hordalékkúpokat is létrehozva; rajtuk többnyire művelt területek terpeszkednek.

5.1.3. A Lengyel-középhegyvidék

A Közép-európai-rögvidék legkeletebbi része Dél-Lengyelországban, a Kárpátok előterében terül el. Alapvető vonásaiban eltér az előző középhegyvidékektől, hiszen jóval alacsonyabb, alig haladja meg a 600 métert, gyakorlatilag dombvidéki jellegű. Területén az óidei variszkuszi maradványok alig-alig vannak a felszínen, azokat vastag középidei üledékek fedik. Alacsonysága miatt a belföldi jégtakaró befedte, területét lekoptatta, majd fenékmorénájával betakarta. Formakincsét tekintve a középhegységek között a legegyhangúbb, és ezt a romhegyvidéki tájat alakította át leginkább a társadalom: gyakorlatilag erdőtlenné vált, területét szinte teljesen kultúrtájak foglalják el.

A hegyvidék egy északkeleti, viszonylag magasabb, de egészében véve azért meglehetősen alacsony középhegységi területre és egy délnyugati, még alacsonyabb medencevidékre bontható.

A középhegyvidék legmagasabb része a kambrium, szilur és devon kristályos palákból, kvarcitból és homokkőből felépülő Szentkereszt-hegység, amelyet a hosszan tartó denudáció letarolt. Csupán keményebb kvarcitból álló központi vonulata, a Lysogóry területe maradt magasabb. Fő csúcsa, a Lysica (612 méter) a jégkorban nunatakként magasodott a jégtakaró fölé, és erős periglaciális hatásnak volt kitéve, amit kőtengerei bizonyítanak. Középidei üledékeken létrejött alacsonyabb fennsíkok vagy enyhe gerincek övezik. Délnyugatra ezeken a középidei rétegeken alakult ki a Lengyel-lépcsővidék. Nyugatabbra két lapos triász lépcső helyezkedik el, majd keleten a legmarkánsabb, jura mészkőből álló, karsztjelenségekben gazdag Krakkói-Jura magas (504 méter) fehér fala emelkedik. A lépcsővidéket a Lengyel-középhegységtől a Nida folyó menti, kréta üledékekkel kitöltött medence választja el, amelyben határozott völgyben kanyarog a Visztula felé a folyó.

A középhegyvidék legnyugatabbi területén az Oderáig terjedő Felső-Sziléziai-medence lapos, hullámos térszíne található. Karbon időszaki üledékei gazdag feketekőszén-telepeket rejtenek, amelyre jelentős ipar is települt, ezért ez is egyike Közép-Európa azon tájainak, amelyet az emberi tevékenység teljesen tönkretett és elcsúfított. A Visztula áttöréses völgyén, illetve a Sandomierzi-medencén túl a Lublini-hátságban folytatódik a középhegyvidék, ahol már teljesen a mélybe süllyedt az óidei alapzat, sőt még a kréta homokkő is. Az egész területet vastag negyedidőszaki üledék fedi, amelyben uralkodik a fenékmoréna-anyag, illetve sokfelé még lösztakaró is rakódott rá. A hátság területét a folyók dombvidékké szabdalták, csak délnyugaton emelkedik magasabbra (390 méter) az újharmadidőszaki üledékekből álló Roztocze határozott északnyugat–délkeleti csapású vonulata, amelyet még erdők fednek. A táj többi részét, főleg ahol a löszön jó mezőségi talajok alakultak ki, az ember már mezőgazdasági művelésbe vette.

5.2. Közép-európai-síkvidék

A síkvidék a Schelde folyó torkolatától kezdve folyamatosan szélesedik kelet felé, majd fokozatosan megy át a Kelet-európai-síkvidék területébe. A korábbi hagyományos tájfelosztástól eltérően a Német- és a Lengyel-síkságon kívül a Holland-síkságot, a Flandriai-alföldet és a Dán-síkságot is ide kell sorolni, hiszen a fiatal felszínfejlődés, különösen a negyedidőszaki glaciális hatások egységgé kovácsolják ezeket a területeket, amelyek alapvetően glaciális akkumulációs síkságok. A síkvidék kialakulása az óharmadidőszak végéig hasonló a röghegyvidéki térséghez, azonban az újharmadidőszakban – bár területileg különböző mértékben – általánosan megsüllyedt, ezért megindult a feltöltődése. Mivel az óidei alaphegység (a rátelepült középidei és óharmadidőszaki üledékekkel együtt) különböző mélységekben található, a fiatalabb üledéksor vastagsága is eltérő, 1000, de akár 2000 méter is lehet. A mélyszerkezet a déli röghegyvidéki összetöredezett tájhoz hasonlít, az egész területet tektonikus vonalak tagolják, amelyek közül legfontosabb az Aller–Középső-Elba– Cottbus tengely mentén húzódó ún. közép-német vonal, mert tőle délre az óidei alapzat jóval közelebb van a felszínhez. Nagy ritkán azért az északi részen is felszínre bukkan az alaphegység, mint pl. a Berlin közeli rüdersdorfi triász rögben, Helgoland tarkahomokkő-sziklafalaiban, vagy Rügen kréta partfalaiban.

A mai felszín alakításában a legfontosabb szerepük a negyedidőszaki üledékeknek volt, amelyeknek 1–200 méter, sőt helyenként 400 méteres vastagsága erős fiatal megsüllyedésre utal. Ezek főleg a jégtakaró és olvadékvizei által felhalmozott üledékek, a síkvidék területét ugyanis többször is befedte a belföldi jégtakaró, amely a legnagyobb eljegesedés idején nagyjából a Rajna torkolatától a Münsterlandi-öblözet és a Türingiai-medence déli peremén át a Szudéták északi lábáig terjedően, illetve keletebbre a Morva-kapuig és az Északnyugati-Kárpátok északi pereméig nyomult délre (34. ábra). Még az utolsó visztula eljegesedéskor is jelentős volt a kiterjedése: pereme a Jylland-félsziget közepén tartott délre, Hamburgtól keletre kezdett délkelet felé ívesen kanyarodni, majd Brandenburgon át Varsótól valamivel északra futott tovább keleti irányba.

Kép

34. ábra > A Közép-európai glaciális síkság térképe

A síkvidéken tehát az elster, saale és visztula eljegesedések morénáit lehet biztosan kimutatni. Érdekes módon a síkvidék egy részén a jég az idősebb elsterben délebbre nyomult, mint az általában legnagyobb kiterjedésűnek tartott saale idején. Az is jellegzetes, hogy a nyugati területekre (Holland-síkság, Német-síkság nyugati része) csak az idősebb eljegesedésekkor nyomult be a jég. Viszonylag hosszan tartó jégperemi vonal alakult ki a saale eljegesedés utolsó stádiumában, a warta stadiálisban, amelyet a Warta-végmoréna-vonulat és a hozzá tartozó ősfolyamvölgy nagyon határozottan jelez. Az utolsó visztula jégkorszak egyes visszavonulási stádiumait illetően pontosan kimutatható, hogy mikor hol volt a jégtakaró határa. A brandenburgi fázis kora 20 000 év, a frankfurtié 18 000 év, a pomerániaié 15 000 év (a jelenhez viszonyítva). A kialakuló Balti-tenger partvonalánál mintegy 13 000 éve volt a jégtakaró pereme. Nyilvánvaló, hogy a legépebb glaciális akkumulációs formák az utolsó, a visztula jégkorszakból maradtak meg, délről észak felé haladva fiatalodóan.

A fentieket legjobban az egyes eljegesedések idején képződött ún. glaciális sorozatok (35. ábra) mutatják, ezekből elvileg annyi van, ahány eljegesedés történt. A glaciális sorozatok fő morfológiai vonalát az ívesen kanyarodó, de leginkább kelet–nyugatias irányban húzódó, a jégtakarókból kifolyó óriási mennyiségű olvadékvizek és a déli rögvidékekből ide lefolyó csapadékvizek formálta ősfolyamvölgyek jelentik, amelyek a mai völgyeknél sokkal szélesebbek (5–20 kilométer) és mélyebbek (50–60 méter) voltak. Közülük a legjelentősebb a warta stádiumban képződött Wroclaw–Magdeburg–Brémai-ősfolyamvölgy, amelyben ma az Odera, Elba, Aller és Weser egyes szakaszai folynak. A brandenburgi stádium ősfolyamvölgye a Głogów–Baruthi-, a frankfurti stádiumé a Varsó–Berlini-, a pomerániaié pedig a Toruń–Eberswaldei-ősfolyamvölgy (nevüket a peremeiken épült városokról kapták). Az ősfolyamvölgyek belső oldalán, a jégtakaró közvetlen pereme előtt képződtek a végmorénasáncok, amelyek közül a legfejlettebb a Warta-végmorénasánc a Lüneburger Heide és a Podlasie között.

Kép

35. ábra > A glaciális sorozat tömbszelvénye (Mückenhausen, E. után)

A végmorénasáncok és az ősfolyamvölgyek között a gleccserkapukon kiáramló olvadékvizek lerakott hordalékából széles olvadékvíz- (sandr-) síkságok jöttek létre, amelyek mára szélformálta homokos hátságokká alakultak át. A morénaperemektől befelé a kisebb-nagyobb vándorkövekkel tarkított fenékmoréna-területeken viszont a különböző szubglaciális felhalmozódási formák (drumlinek, ózok, kamek) változatossá, mozgalmassá, hepehupássá teszik a térszínt. Az ilyen területek jóval változatosabb és mozaikszerűen eltérő hasznosítást tesznek lehetővé. A terméketlenebb, földművelésre alig alkalmas morénavidékeket ezért többnyire erdők, facsoportok vagy fenyérek, ritkábban legelők fedik. A vizenyősebb területeken pl. cukorrépát, a homokos halmokon gabonát termelnek. Így szinte már a tájhasznosítás jellegéből következtetni lehet az egykori felszínformálásra. A mélyedésekben különböző típusú (nyelvmedence-, csorgó-, holtjég-) tavak foglalnak helyet, amelyek a fiatal morénatérszíneken tóhátságokat alkotnak. A glaciális sorozat legjobban fejlett egységei a visztula eljegesedés idejéből maradtak meg. Délen az idősebb jégkorszakból csak a teljesen átalakított moréna maradványai találhatók, és a Warta-végmoréna-vonulattól nyugatra sincsenek meg a glaciális sorozatok, mert ott az idős eljegesedési területeken az eredeti formák már megkoptak, lealacsonyodtak, nincsenek ősfolyamvölgyek és a tavak közül is sok feltöltődött.

A formák különbözősége következtében a síkvidék három, több tekintetben erősen eltérő középtájra tagolódik.

5.2.1. A Holland-síkság és a Német-síkság nyugati része

A síkvidék legnyugatibb része jellegzetesen két eltérő magasságú és különböző eredetű területre bontható: az Északi-tenger menti nagyon alacsony, helyenként a tengerszintnél is mélyebben fekvő marschföldekre, és az azok fölé határozott lépcsőperemmel magasodó, geestnek (vagyis terméketlen földnek) nevezett homokos alföldekre. Az egyhangú, vizenyős marschok kialakulása a jégkor után kezdődött, amikor a flandriai transzgresszió során a jégtakaró olvadása és a partvidék megsüllyedése következtében a tengervíz benyomult a mai Északi-tenger déli – addig szárazulati – területére. A folyók (pl. Rajna, Ems, Weser) völgyeiben még jobban délre nyomult, sok helyen a mai geestek vonaláig hatolva. A tenger és a folyók hordalékanyagából délnyugat felől turzások épültek, amelyeken szélfújta homokból dűnék képződtek, s az általuk elzárt területeken belül megindult a geestig tartó tengerrészek feltöltődése, vagyis az alacsony, lapos, vizenyős marschok létrejötte.

A kb. a III. századtól fellépő újabb, dunkerque-i transzgresszió az addig egységes, hosszanti parti dűnesort a mai Fríz-szigetek sorára darabolta, amely mögé benyomult a víz, létrehozva a Watt-tengert. A „watt” – a név „gázlót” jelent – a szigetsor és a mai szárazföld között mintegy 450 kilométer hosszan elnyúló, 5–40 kilométer széles sekély, fokozatosan mélyülő tengerszakasz, olyan árapálysíkság, amely dagálykor vízzel borított, apálykor pedig részben szárazra kerül. Ilyenkor az előrenyomuló és visszahúzódó víz által mélyített, ágas-bogas szerkezetű árapálymedrek és egyéb mikroformák teszik változatossá felszínét. A jó tápanyag-ellátottságnak köszönhetően ez a mintegy 8000 km2-nyi európai wattvidék az egész Földön páratlan élettér, ami nem annyira a nagy fajgazdagságban, hanem a fókáktól a kagylókon és a kovamoszatokon át a madarakig a fajok rendkívüli egyedsűrűségében mutatkozik meg. Számítások szerint évente 6–9 millió madár fordul meg itt. Noha a wattok a szigetsorral együtt Borkum szigetétől Cuxhavenig 1986 óta Watt-tenger Nemzeti Parkként védelem alatt állnak, mégis egyre erősebb a szennyezettségük, főleg a tankhajók, az olajfúrótornyok és nem utolsósorban a turisták miatt.

A tenger partalakító munkája, előrenyomulása – elsősorban a szinte folyamatos süllyedés miatt – a történelmi időkben is igen számottevő volt, amit a vihardagályok még fokoztak. Ennek eredménye volt pl. a legnyugatibb Fríz-szigetektől délre 100 kilométer mélyen benyúló, mintegy 5000 km2 kiterjedésű, átlagosan 4–5 méter mély öblözet, a Zuiderzee (jelentése „Déli-tó”) létrejötte, vagy keletebbre a folyótorkolati hatalmas öblök (Dollart, Jade) kiformálása. A tenger előrenyomulását csak jelentős természetátalakító munkákkal lehetett megakadályozni, illetve fékezni.

A középkorban a tenger betörése nagy tragédiákkal járt, pl. 1287 decemberében mintegy 50 000–80 000, 1421 novemberében legalább 10 000 ember halálát okozta. Ezért a mélyföldek gátakkal való megvédése már a XIII. században megkezdődött. Parti és a parttól távolabbi belső gátak emelésével kialakítottak egy gátrendszert, valamint a kapcsolódó csatornák hálózatát, amely a belső területek vízszintjének szabályozása mellett vízi útként is szolgált. A híres holland szélmalmok (számuk 150 éve még több mint 10 000 volt) biztosították a víz szivattyúzásához, a zsilipek működtetéséhez szükséges energiát. A gátak mögötti területek kiszáradása, feltöltődése új, művelhető területeket hozott létre, a poldereket. Az 1916. évi nagy tengerelöntés nyomán újabb nagyszabású vízrendezésbe kezdtek: 1932-re a Zuiderzeet egy 32 kilométer hosszú gáttal lezárták, létrehozva a fokozatosan kiédesedő, a Rajna ide torkolló deltaágának neve nyomán IJssel-tónak elnevezett tavat, valamint négy, összesen 1650 km2 területű poldert. 1976-ban egy újabb gáttal levágták a tó déli 700 km2-es részét, amelyet ugyancsak polderesíteni szándékoztak, de a tervet végül elejtették, és a tó ma víztározó és árvízi szükségtározó szerepét tölti be.

Egy másik, 1953. februári tengeri árhullám (mely 1835 emberéletet követelt) nyomán valósították meg az ún. Delta-tervet, amely a délebbi benyúló tengerágak gát- és zsiliprendszerekkel való elzárására, valamint – a parti dűnék felhasználásával – egy folyamatos erős védővonal kiépítésére irányult. Nagy kérdés azonban, hogy a szárazföld süllyedését és a világtengerek szintjének jelenlegi emelkedését figyelembe véve hosszú távon megnyerhető-e egyáltalán a holland népnek a tengerrel folyó csatája…

A marschok a Flandriai-alföldön még csak keskeny, alig néhány kilométeres sávban kísérik a tengerpartot, majd észak felé a Holland-síkságon egyre jobban, akár 20 kilométert is meghaladóan kiszélesednek, és mélyebbé is válnak (a legmélyebb pont –6,7 méter); ezt követően a Német-síkság nyugati részén ismét elkeskenyednek, majd az Elba torkolatán túl a Ditmarschen területén el is végződnek.

A magasabb geesteket morénák anyaga, valamint homokos-agyagos folyami hordalék építi fel, de abban a Rajnától északra szubglaciális vizek homokos hordaléka, délre pedig az Ős-Rajna hordalékából a szelek által kifújt és szétteregetett homok is szerepet játszik. A lápokkal és fenyérpusztákkal borított geesteken többnyire podzolos talajok alakultak ki. A hátakat lapos, vizenyős folyóvölgyek (folyami marschok) szabdalják.

Tájai közül a Belgium területéről Franciaországba is átnyúló Flandriai-alföld tengerpartján hosszanti fel nem szabdalt dűnesor, majd beljebb keskeny, egyhangú marschföld fekszik. E táj különlegessége, hogy nagyjából a Rajna alsó szakaszától délre nem fedte be a jégtakaró, vagy ha igen, akkor egy nagyon korai eljegesedési stádiumban, ebből következően a marschból kiemelkedő és a Scheldeig húzódó Nyugat- és Kelet-flandriai-geestet a jégkorban folyók töltötték fel. Folytatásában a Holland-síkság egyhangú látványa ellenére változatos keletkezésű és formakincsű mélyföldi és alföldi táj. Marschterülete, a Schelde–Maas–Rajna torkolatvidéke széles és alacsony. A folyók a jégkor alatt és után nagy mennyiségű hordalékot szállítottak ide, amelyet a tenger benyomulása jelentős mértékben elpusztított, miközben a deltákat tölcsérekké alakította át. Délen, Zeelandban dűnékkel borított félszigetekre és szigetekre szabdalódott fel. A táj a Rajna fő torkolati ága után észak felé a legnagyobb, de legmélyebb Holland-marschban folytatódik, amelyet egy egységes, 120 kilométer hosszú és 60 méter magasságot is elérő dűnesor kísér és véd. Az IJssel-tó keleti partján kezdődő Fríz-marsch előterében a feldarabolódott Nyugati-Fríz-szigetek sorakoznak, belső oldalukon a már tárgyalt Watt-tenger fekszik.

A határozott lépcsővel kiemelkedő geesteket a Rajna alsó szakaszának ágai által behálózott folyami marschföld, a Betuwe szakítja meg. Ettől délre Kempen és Észak-Brabant geestjét – egykori jégtakaró hiányában – gyakorlatilag a Schelde és Maas pleisztocén végi hordalékkúpja alkotja. Az IJssel-tótól délkeletre fekvő Veluwe részben erdeifenyővel betelepített, részben ma is szabadon mozgó homokdűnéivel a geestek talán legjellegzetesebb képviselője holland földön. 70–100 méter magas felszínét fenékmoréna-képződmények gazdagítják. Ugyancsak változatos, hullámos vidék északon Nyugat-Frízföld geestje, megkopott végmorénasáncokkal, mélyedéseiben lápokkal, a magasabb, homokos olvadékvíz-síkságokon fenyérekkel.

Az Ems vízválasztóján túl kezdődik a Német-síkság, amelynek nyugati részén a domborzat alapelrendezését tekintve a Holland-síksághoz hasonló, de a Kelet-Frízföldtől Észak-Frízföldig húzódó marschterülete keskenyebb (5–20 kilométer) és csak egy-két parányi foltban alacsonyabb a tenger szintjénél. Itt is dűnesor kíséri a partot, de különbözőképpen. A nyugati oldalon a keskeny watt-tal elválasztott Keleti-Fríz-szigetek helyén sokáig egyetlen egységes sziget volt, azt csak a későbbi vihardagályok darabolták fel. A Jade-öböltől keletre tovább húzódik a wattok zónája, amelyet a Weser és az Elba hatalmas tölcsértorkolatai tagolnak, a szigetek azonban ott hiányoznak, csak jóval távolabb, a parttól mintegy 65–70 kilométerre emelkedik ki magányosan a teljesen más jellegű Helgoland szigete. A ma parányi földdarab – neve „szent földet” jelent – területe 2,1 km2, kerülete pedig mindössze 13 kilométer, holott alig egy-két ezer évvel ezelőtt partvonala még mintegy 200 kilométert tett ki. Látványos, fehér sávokkal tagolt vörös színű triász tarkahomokkőből álló meredek partfalai az abrázió során gyorsan pusztulnak. Változatos sziklaformái közül leghíresebb a Lange Anna, egy 47 méter magas és mintegy 25 000 tonna súlyú, elkülönülten álló abráziós szirt, amelyet természetes híd kötött össze a főszigettel 1860-ig, amikor egy vihardagály során leomlott. A sziklát már 1903-ban védőgáttal vették körül az abrázió lassítása céljából, és 1969 óta természetvédelem alatt is áll. Máshol is betontámfalakkal, hullámtörőkkel igyekeznek a lepusztulás ütemét csökkenteni. A Helgolandi-öbölből a partvonal észak felé fordul. A partot övező, változó szélességű és magasságú, a folyóvölgyek által részekre tagolt marschföld a Ditmarschenben végződik, amely már átmenet a Dán-síkság Jylland-félszigete felé.

Az előzőéknél jóval nagyobb kiterjedésű az idősebb morénákból felépülő, fenyérpusztákkal fedett geestterület, amelynek térszínét 70–150 méterre magasodó végmoréna-maradványok teszik valamelyest változatossá. Leginkább azonban hatalmas lápterületek (Saterland, Teufelsmoor) jellemzik. A Mittelland-csatornáig nyúló déli morénafelszínek mélyedéseiben még egy-két tó (Dümmersee, Stein-huder Meer) vize is hullámzik. A síkság délen két helyen mélyebben benyúlik a Német-középhegyvidék területébe: nyugaton a Rajna teraszos völgye mentén a harmadidőszakban besüllyedt Kölni-öblözet, keletebbre pedig a Rajnai-palahegység északi lábánál a Münsterlandi-öblözet területén. Mindkettőt idősebb morénaanyagok borítják, rajtuk a fiatalabb folyóvízi üledékeken lápokkal, fenyérpusztákkal. Keleti határát a warta stádium során legmesszebbre előrenyomuló jég olvadékvízsíksága és előtte az ősfolyamvölgy vonala képezi.

5.2.2. A Német-síkság keleti része és a Lengyel-síkság

Az egész síkvidék keleti része a legtipikusabb, legváltozatosabb glaciálisan feltöltődött síkság. Magasabb és fiatalabb is; főleg a saale eljegesedés warta stádiuma és a visztula eljegesedés formái uralják. Jól kirajzolódó kiemelkedése a Warta-végmoréna-vonulat, amely elválasztja az idősebb nyugati és déli morénavidéket az északabbi változatos, glaciális sorozatokat hordozó területektől. A hosszan elnyúló, 150–200 méterre magasodó morénavonulaton a rajta áttörő folyók átjárókat nyitottak. Általában heidék, azaz fenyérpuszták fedik, és nyugaton dagadólápok is színezik. Részei a magasabb Lüneburger Heide, majd a lealacsonyodó Altmark, az Elbától keletre a Fläming, majd az Oderán túl a Trzebnicai-dombság. A Łódži-dombságban kiszélesedik, és a Visztula völgyétől keletre, a Podlasie-ben elvégződik. A végmoréna-vonulattól kifelé a warta stádium Wrocław–Magdeburg–Brémai-ősfolyamvölgye fut. Ettől délre az idősebb, viszonylag lapos morénavidéken is található két, a középhegyvidékek területébe beékelődő alföldi táj, a 100 méter alatti, lösszel fedett, harmadidőszaki gazdag barnakőszén-telepekkel rendelkező Lipcsei-, valamint keletebbre az (Alsó-)Sziléziai-öblözet, amelynek közepén az Odera kanyarog.

A Warta-végmoréna-vonulattól északra, a visztula eljegesedés morénavidéke észak felé stádiumonként tovább fiatalodik. A warta és a brandenburgi stádium morénasánca a Német-síkság keleti részén egészen közel fut egymáshoz; vizenyős, tavakkal teletűzdelt és a Spree ágaival átjárt jellegzetes kistája a Spree-erdő. Keleten, a Lengyel-síkságon – ahol eltávolodik a két morénasánc – párja a Mazowsze alacsony, lapos térszíne, középpontjában a Visztula völgyével. A fiatalabb frankfurti és pomerániai stádiumok formáit leginkább magasabbra emelkedő széles fenékmoréna-térségeik tóvidékei mutatják. A hatalmas kiterjedésű tóhátságot a folyók három részre tagolják. A Német-síkság keleti felén terjeszkedik az alacsonyabb és tavakban leggazdagabb Mecklenburgi-tóhátság. Több ezer tavából a legnagyobb (117 km2) a Müritz-tó, amely az egész síkvidék legnagyobb tava is. A kisebb-nagyobb tavakat összekapcsoló folyócskák, változatos morénahalmok, erdőfoltok is jellemzik a vidéket. Az Oderán túl, már a Lengyel-síkságon a Pomorzei (Pomerániai)-tóhátság fekszik, északkeleti részén az egész tóvidék legmagasabb (329 méter) pontjával. Itt a tavak valamivel kisebbek, a hátságot sok apró folyócska tagolja. Végül a Visztula völgyén túl a Mazuri-tóhátság terül el, amely szintén 300 méter fölé emelkedik; középső területén ugyancsak nagy tavak (Śniardwy-, Mamry-tó) találhatók. Ezek az erdőkkel fedett dombvidékek természeti szépségekben gazdagok, nem véletlen tehát, hogy mindhárom tóhátság a turizmus kedvelt célpontja, legváltozatosabb vidékeit „Svájcként” (pl. „Pomerániai-Svájc”) is említik.

A hátságoktól északra a Balti-tenger partvidéke terül el, amelyet az észak felé visszahúzódó jégtakaró a későglaciális meleg szakaszában (bölling–alleröd), mintegy 12–13 000 éve hagyott el. A jégnyelvek sekély és széles öblöket vájtak: nyugaton a Lübecki- és a Greifswaldi-, keleten a Pomerániai- és a Gdański-öböl jött létre. A mai partvonal a 7000 éve lejátszódott Litorina-transzgresszió idején alakult ki. Nyugaton, ahol pusztuló és épülő partszakaszok váltakoznak, gyakoriak a boddenek, azaz a sekély vizű, földnyelvekkel közrefogott, a nyílt tengerhez csak keskeny kapun kapcsolódó öblök, amelyek csak az említett utolsó tengerelőrenyomulás idején váltak elöntött területekké. Keleten a Pomerániai- és a Gdański-öböl közötti egyenes part egyértelműen épülő. Szép parti turzások, azaz a szél és a hullámzás által felépített nagy homokgátak jellemzik, amelyek mögött a parti síkságon 60 méter magasságig is emelkedő vándordűnék képződtek (36. ábra). A legfejlettebb turzáskampók, pl. a 30 kilométer hosszú Hel-félsziget és az 56 kilométer hosszú Visztula-turzás a Gdański-öbölben jöttek létre. Korábbi turzások tavakat rekesztettek el (Gardno- és Lebai-tó), amelyek egy része már feltöltődött.

Kép

36. ábra > Parttípusok az Északi- és a Balti-tenger mentén (Bulla B. és Busch, P. nyomán)

A partvonal mentén két nagy folyódelta is elterül. A nagyobb a Visztuláé (1500 km2), amely tökéletesen sík, de a tengertől dűnesor választja el. Az Odera deltáját is felölelő Szczecini-medence felszínét glaciális hordalék borítja, amely alól néha felszínre bukkan a harmadidőszaki homokkő vagy a jura-kréta mészkőalapzat. A folyótorkolatnál a brakkvizű Szczecini-öblöt két sziget zárja le, a nyugati nagyobbik Usedom (424 km2) és a keleti kisebb, de magasabb (115 méter) Wolin; krétafehér mészkőrögeiket moréna fedi. Az öböltől nyugatra a part előtti szigetek is a Litorina-transzgresszió következtében szakadtak le a síkságról. Legnagyobb (926 km2) közülük Rügen, amelynek kréta időszaki mészkőrögökből álló, morénával fedett szigetmagjait (pl. Jasmund, Wittow, Mönchgut) lapos dűnékkel magasított turzások kapcsolták egységbe, csak a kicsiny Hiddensee maradt különálló. Az északkeleti oldalán meredeken kiemelkedő, függőleges mészkőfalak (Königsstuhl, 117 méter) anyaga, az ún. „írókréta” nagyon tiszta (98% CaCO3), fehér, porózus kalcitos mészkőből és mészvázú egysejtűek váztörmelékéből épül fel. Nagy tűzkőgumók is találhatók benne, amelyek kovavázú szivacsokból származnak. Ahol erős volt az abrázió, a puha, elmosott krétából visszamaradt „tűzkőkavicsok” mezői halmozódtak össze a falak lábánál. A nyugatibb Darss és Zingst szigeteket már a negyedidőszaki glaciális üledékek teljesen befedték. A rendkívüli mértékű turizmus különösen a nyári üdülőszezonban nagy terhelést jelent erre a szép tájra, súlyosan veszélyeztetve természeti értékeit.

5.2.3. A Dán-síkság

Az Elba torkolatától északra keskeny nyakkal kapcsolódik a Német-síksághoz a Dán-síkság nagy részét adó Jylland-félsziget, illetve a tőle keletre mintegy 500 szigetből álló szigetvilág (tájidegen közöttük a távolabbi Bornholm, amely szerkezetileg a Balti-pajzs leszakadt darabja). Ezt a félsziget- és szigetegyüttest északon csak keskenyebb-szélesebb tengerszorosok (a 4 kilométerre szűkülő Øresund, a 75 kilométeres Kattegat és a 125 kilométeres Skagerrak) választják el Észak-Európától. A partvonalak kialakulása itt is az utolsó jégtakaró elolvadását kísérő Litorina-transzgresszió idején ment végbe.

A Dán-síkság – amely alapvetően szintén glaciális akkumulációs síkság – abban különbözik a síkvidék délebbi egységeitől, hogy kréta időszaki alapzata a rá települt harmadidőszaki üledékekkel együtt több helyen a glaciális üledékek alól felszínre bukkan, és számos szigetnek (pl. Møn) is kréta mészkőrögök alkotják a magját. A félszigeten a glaciális sorozatok – az ősfolyamvölgyek kivételével – is megvannak, azzal a különbséggel, hogy egyrészt csak a warta stádium és a visztula jégkorszak fiatal anyagai találhatók meg, másrészt itt a végmorénasáncok és így a sorozatok is egészen közel vannak egymáshoz, szinte egymásra torlódtak, és a tavak száma is kevesebb.

A Jylland-félsziget egyenes futású északnyugati partját a fejlett, 40–60 méter magas dűnesornak köszönheti, amely a Skagen-fok és Esbjerg között egységes, dél felé azonban felbomlott a tenger viharos hullámverései következtében gyorsan pusztuló Északi-Fríz-szigetekre. Legnagyobb szigete a 100 méterig magasodó Sylt, amelynek középső magjához északon és délen nagy turzáskampók kapcsolódnak, és csak keskeny watt választja el a szárazföldtől, amellyel mesterségesen összekötötték. Tovább Jyllandon a dűnesor mögötti marsch vidéke nagyon keskeny és hiányos, majd következik a magasabb, olvadékvízsíkságokból és végmoréna-maradványokból felépülő geestterület, fenyérekkel és lápokkal. A félsziget keleti oldalán a visztula eljegesedés három stádiumának végmorénái szabályos észak–déli rendben követik egymást, és itt találhatók a Dán-síkság legmagasabb, 100 métert is meghaladó pontjai (Eier Bavnehøj, 173 méter). A jég alatti (szubglaciális) olvadékvizek által kivájt mélyedésekbe benyomult tenger hozta létre a keleti partot tagoló jellegzetes öblöket, a fördéket, amelyek neve sajnos tévesen fjordként (pl. Limfjord) jelenik meg számos térképen, pedig jelentősen különböznek a fjordoktól.

A félszigetet övező szigetek keletkezése, felépítése hasonló a már említett balti-tengeri szigetekéhez. Mivel azonban szélárnyékban vannak, a hullámverés gyengébb, nem pusztulnak olyan gyorsan, és nem képződtek összekapcsoló turzáskampók sem. A legjelentősebb Sjœlland (7016 km2), de a pomerániai végmorénáján 131 méterre emelkedő Fyn (3485 km2) a legmagasabb. A legszebb látványt azonban a Møn sziget kréta sziklafalai nyújtják.