Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

A Balkán-félsziget

A Balkán-félsziget

NEMERKÉNYI ANTAL, NAGY BALÁZS

Az 540 ezer km2 területű Balkán-félsziget Európa egyik legváltozatosabb, legmozaikosabb s legösszetettebb nagytájcsoportja. Az Alpok és Kárpátok folytatásában emelkedő hegyláncaival Közép-Európa szegélyéhez kapcsolt félsziget északi határát a Száva és a Duna vonalában, majd ennek folytatásasokarcú röghegységekként a Déli-Kárpátok lábánál húzhatjuk meg. A Duna tehát nem igazi választóvonal, s a térség két északi, legnagyobb folyamának partjain inkább a kultúrföldrajzi vonások változnak meg hirtelen, a természeti kép csak fokozatos átmenettel ölt jellegzetesen balkán-félszigeti arculatot. Az erősen karsztosodott szlovéniai vonulatok az Alpok olasz és osztrák részének karsztvidékeivel rokoníthatók. A szelíd szlavóniai szigethegységek és ezektől délre a Dinaridák belső övezetének erdős vidékei a Kárpát-medence középhegységeinek hangulatát idézik. Az észak-szerbiai vonulatok pedig az északi szomszédságban, a Déli-Kárpátok nyugati szegélyén elterülő Bánsági-hegyvidékhez hasonlatosak. Bár itt (pl. a Kazán-szoros térségében) a Duna látszólag rendkívül éles határt húz a két térség között, valójában mindkét parton kristályos alapzaton fekvő mészkőtakarók húzódnak, amelybe a folyam Európa egyik leglátványosabb áttöréses völgyét vájta.

A hasonló fejlődésű és tájképi jellegű tájakat (pl. a Román-alföld és Észak-bolgár-tábla vidékét) átszelő, s elkülönítő Duna a Szávával együtt természetes összeköttetés is a Balkán környéki térségek felé. E főfolyókhoz a Balkán felől lefutó mellékvizek (pl. a Drina, a Morava, az Iszker) völgyei századokon át megkönnyítették a közlekedést, és békeidőkben ma is ezekben haladnak a félsziget legfontosabb tranzitútvonalai.

1. Változatos földtörténet: tagolt domborzat

A Balkán-félsziget, bár legmagasabb csúcsai sem érik el a 3000 métert (Muszala, 2925 méter a Rilában), mégis földrészünk egyik legnagyobb átlagmagasságú nagytája. Az összeurópai 6%-kal szemben a félsziget területének több mint 15%-a fekszik 1000 méternél magasabban.

A félszigetet – első pillantásra kusza összevisszaságban – medencékkel gazdagon tagolt hegysorok, hegyvonulatok szövik át. Peremi részein – a Déli-Alpok, illetve a Déli-Kárpátok folytatásaként – fiatal gyűrthegységek húzódnak. Az aprólékosan szabdalt, bonyolult szerkezetű hegyvilág Adriai- és Jón-tengert kísérő nyugati hegyvidékei északon a Dinaridák, az Albán-Alpoktól délre pedig a Hellenidák részei. Szerkezetileg az alpi Európa „Dinári övezetének” erősen gyűrt, takarórendszerek uralta térsége (57. ábra).

Kép

57. ábra > A Balkán-félsziget szerkezetmorfológiai térképe

A Dinaridák egymással nagyjából párhuzamosan futó, hármas osztatú – külső, középső és belső övezetre különülő – vonulatokból áll. Az erősen meggyűrt és töredezett vonulatai a külső övezetben „klasszikus”, változatos arculatú karsztvidékeket (pl. a Karszt-hegység), látványos szigetcsoportokat, a számos helyen szintén a tengerpart közelében húzódó középső övezetben pedig vad magaskarsztot alkotnak (pl. Velebit). A szabdalt mészkővidék legmagasabb tömegei a negyedidőszakban eljegesedtek, de a dél felé egyre magasabbra nyúló vonulatok egyik legnagyobbikában, a Durmitorban (Bobotov kuk, 2523 méter) még ma is találunk egy kisebb gleccsermaradványt. A vonulat az Albán-Alpok Jezerce csúcsában 2694 méteren tetőzik. A Dinaridák belső övezete lényegesen szelídebb, medencékkel tagolt, ám szintén alpi gyűrődésű középhegységi táj.

A Dinaridák déli folytatásában a Hellenidák az Égei-tengerig futnak, s onnan szétdarabolódva kiterjedt szigetvilágot alkotnak. A szintén három párhuzamos övezetre tagolódó Hellenidák tengermelléki, külső része erősen leirtott erdőtakarójú, karsztos középhegységek sorozata. A középső övezet karsztos magashegységei a Pindoszban 2686 méterig emelkednek. A vad és rendkívül mély szurdokokkal szabdalt mészkőfennsíkok, tagolt, víznélküli vonulatok sajátos, mediterrán és magashegységi jelleget együttesen hordozó tájak. Az éles gerincekben, hatalmas hegytömbökben végződő, nehezen járható magaskarszttérség nem különül el élesen a Hellenidák keletebbi, belső övezetétől. A meglepően változatos felépítésű és domborzatú hegységeket terjedelmes medencék tagolják. A mészkőterületek nagy medencevidékein kiterjedt tavak húzódnak. Az Ohridi- és Preszpa-tó sziklás, hullámformálta partvidéke felett meredeken szökik a magasba a nagy platókban végződő Gali

ica karsztos hegytömege, vele párhuzamosan a Baba-hegység kristályos pala hegyhátai futnak. E belső övezet legnagyobb vonulatai azonban ezer méterrel magasabbak e hegyeknél: az albán–makedón–koszovói határvidéken húzódó Korab és Šar-planina 2700 méter fölé emelkedik, délen az Égei-tenger közelében magasodó, jégfaragta Olimposz sziklavilága pedig 2911 méteren tetőzik.

A Déli-Kárpátok folytatásaként, annak takarórendszereit a Balkán-félszigeten hordozva, a Balkanidák lánca keleties irányba fordul és 300 kilométer hosszú, nyugat– keleti vonulatsort alkot. Az itt is érvényesülő hármas osztatú szerkezet külső, északi övezete szelíd dombságokkal, kiterjedt hegylábfelszínekkel lejt a Duna irányába. A déli-kárpáti Belső-dunai-egység folytatásában húzódó középső övezet hordozza a hatalmas Sztara Planina (Balkán-hegység) széles hátait, s itt emelkedik legmagasabbra e hegységcsoport (Botev, 2376 méter). A medencékkel tagolt és keretezett belső övezet, amely a Szerb-érchegységen keresztül közvetlen kapcsolatban áll a Bánsági-hegyvidékkel, a Szófia felett magasodó Vitosában 2286 méterig emelkedik, majd a Szredna Gora (Antibalkán) térségében ez is nyugat–keleti futásúvá válik.

A Balkán-félsziget belső vidékein bonyolult szerkezetű, részben variszkuszi eredetű, de a középidő végi, óharmadidőszaki szerkezeti mozgásokkal felélesztett, majd részben a pleisztocén jeges korszakaiban további „fiatalító kúrán” átesett rögvidéket találunk (Szerb–Macedón-rögvidék, valamint Trák-rögvidék). Az óidei kristályos kőzetű masszívumok megfiatalodva látványos magashegységekként emelkednek a Trák-tenger felé tartó folyók (Sztruma, Meszta, Marica) mély völgyei felett. A Rila és Pirin jég formálta ormai, glaciális alakzatai, csipkés gerincei igazi alpesi arculatot adnak e különleges rögvidéki tájaknak. A rilai Muszala (2925 méter) a legmagasabb európai csúcs az Alpoktól keletre. A félszigetet a Duna mentétől az Égei-tengerig átszelő Vardar-övezet pedig nem más, mint egy, az óharmadidőszakban megsemmisült középidei óceán varratvonala.

2. Tagolt domborzat: mozaikszerű éghajlat

Az aprólékosan tagolt, változatos domborzatú félsziget éghajlati képe is meglepően színes, mozaikszerű, sőt – néhány ibériai és appennini hasonlóságtól eltekintve – sok vonásában egyedi. A valódi mediterrán klíma – ennyiben hasonlít az Ibériai- és az Appennini-félszigetre – itt is csupán a tengerpartokra korlátozódik. A középső és déli adriai partvidék, az Égei-szigetvilág jellegzetes mediterrán területek, de a központi, magas hegyláncokat leszámítva ebbe a klímatípusba sorolható a Balkán-félsziget Égei- és Jón-tenger által közrefogott délies, Görögországhoz tartozó része is. A félsziget belsejében a magasság, a tengerektől való távolság és az orográfiai helyzet függvényében megjelenik a kontinentális klíma: elsősorban a térség északi felében, a Dinaridák belső vidékétől a Dobrudzsáig terjedő övezetben jellemző jelenléte. A peremi mediterrán és a belső kontinentális területek között ezen éghajlatok átmeneti változatai alakultak ki. A magasabb hegyvidékeken a függőleges éghajlati övezetesség, a hegyvidéki klíma kerül uralomra (58. ábra).

Kép

58. ábra > A Balkán éghajlati térképe

Az éghajlati adatokból néhány általános jellemvonás is kiolvasható. A hőmérsékleti értékek természetesen északról dél felé nőnek, a különbség azonban – miként az Appennini-félszigeten is – csak a téli hónapokban meghatározó. A félsziget északi peremén, Belgrád térségében még –2 °C-os januári középhőmérséklet a Peloponnészosz félsziget déli területein, 13 fokot „ugorva”, 11 °C-ra nő, nyáron viszont a két terület között mindössze 5 °C a különbség: 22, illetve 27 °C.

A csapadékértékek szintén a domborzathoz igazodnak. A nyugati szelek szállította csapadék legnagyobb részét a Dinaridák parti vonulatai fogják fel, a hegység éghajlatválasztó szerepe ebben is megnyilvánul. Az uralkodó nyugati szelekkel szembeforduló lejtőin a felemelkedésre kényszerített légtömegekből 2000 millimétert meghaladó évi csapadékmennyiség hullik. A Kotori-öböl feletti Crkvice falu – az izlandi Vatnajökull jégmező 7000–8000 milliméter csapadékot is kapó déli lejtőjétől és előterétől eltekintve – egész Európa legcsapadékosabb pontja (a sokéves csapadékátlag 4623 milliméter), de 3000 mm/év csapadékot sajtol ki a Velebit is a partnak törő nyugati légtömegekből. A belső hegyvidékek évi csapadékmennyisége is meghaladja még a 2000 millimétert, a medencék viszont már csak 400–500 mm/éves csapadékban részesülnek.

A csapadék mennyiségében a domborzat által megerősített nyugat–keleti különbség rajzolódik ki, a csapadék időbeli eloszlása viszont már az északról délre erősödő mediterrán hatást bizonyítja: a félsziget északi tájain csupán az évi csapadékmennyiség 20, déli vidékein viszont már 55%-a érkezik a téli hónapokban.

A félszigeten a főn jellegű szelek uralkodnak. Az adriai partvidék viharosan lebukó szele a főként ősszel és télen támadó bóra. Az uralkodó széliránnyal ellentétesen, kelet felől érkező viharos szél átsüvít a rá merőleges gerinceken, a tengerpartok felé tartva semmi sem állíthatja meg, s különösen veszélyes a magas fennsíkokban, platókban tetőző vonulatok területén (pl. Biokovo). A 200 km/h-nál is erősebb vihar elől nincs szélárnyékos menedék, a téli hó hatalmas fergetegként kavarog, s magaskarszt hegységei hosszú időre járhatatlanná válnak.

A vad hegyek közti völgyek a mediterrán tengerek felől érkező légtömegek „tranzitútvonalai” is. E keskeny, csak „résnyire nyitott” völgyfolyosókon jutnak be a mediterrán légáramlatok a Vardar, a Sztruma, a Marica mentén, hogy pl. az Európában szokatlanul korai zöldség- és gyümölcsérést elősegítsék.

3. Domborzattól, kőzetektől függő vízrajzi kép

A Balkán-félszigetet jóval hosszabb tengerpart kapcsolja az adriai és az égei térséghez, mint a Fekete-tenger partvidékéhez, de a Duna révén mégis a félsziget területének mintegy feléről ez utóbbiba jutnak el a vizek. Az Égei-tenger vízgyűjtője is kiterjedt, hiszen a Vardar, a Sztruma, a Meszta és a Marica is ide önti vizét.

Meglepően kicsiny az Adria vízgyűjtő területe, amit azonban részben a parttal párhuzamosan magasodó Dinári-hegység helyzete magyaráz meg. A másik oka a tengerbe jutó kevés víznek, hogy a karsztos hegyvidék felől eleve csak néhány folyó tart az Adria felé. A kopár karsztvidéken sokszor nem is adtak megkülönböztető, egyedi nevet a folyóknak, ezért a dinári térség térképein sokfelé csak Reka vagy Rijeka (= folyó) olvasható a vízfolyások mellett. Annál tekintélyesebb a mészkőhegység karsztvízkészlete: a bővizű karsztforrások (pl. Buna, Ombla) a tengerparton felszínre bukkanva malmokat, kisebb vízi erőműveket is hajtanak.

A félsziget leghosszabb folyója a nagytáj északnyugati határát kijelölő Száva (940 kilométer). A Júliai-Alpokban eredő folyó kiegyenlítettebb vízjárása élesen eltér a félsziget délebbi területeinek folyóiétól, amelyek nyáron akár ki is száradnak.

A legnagyobb tavak, mint a Shkodrai-, az Ohridi, a Preszpa-tó, karsztos mélyedéseket töltenek ki. Az Albánia határán elterülő állóvizek közül a Shkodrai-tó mindössze 6 méteres tengerszint feletti magasságban található. Elmocsarasodó északi, montenegrói szegélyén a nagy kanyarokat leíró, lelassuló Zeta folyó trópusi kúpkarsztos magaslatokhoz hasonló, látványos süveghegyek között áramlik. Az Ohridi-tó az albán–macedón határon, 695 méteres magasságban fekszik. A 346 km2 kiterjedésű tó vízmélysége igen tekintélyes, 286 méter. Számos karsztforrás táplálja, s vize olyan tiszta, hogy 20 méter mélységig is lelátni. A nyáron 22–25 °C-ig felmelegedő, hegyek által körülzárt tó lefolyása az északi partvidéken induló Fekete-Drin, amely Albánia területén a Fehér-Drinnel egyesülve, Drin folyó néven a Shkodrai-tó közelében éri el az Adriai-tengert. Az Ohridi-tó közelében, attól a Gali

ica-hegységgel elválasztva, az albán–macedón–görög hármashatáron húzódik a Preszpa-tó. A 854 méteren fekvő, 54 méter mély, 274 km2 kiterjedésű tóba sok patak érkezik, ám a sziklás partok mentén sehol nem találjuk a kifolyását. A Preszpa-tó vize ugyanis a mészkőtérség felszín alatti járatrendszerein keresztül átáramlik a Gali

ica-vonulat alatt, és a 160 méterrel alacsonyabban fekvő Ohridi-tavat táplálja.

A Dinaridákban kisebb karsztos tavak is találhatóak, közülük nagy mélységével tűnik ki az Imotski-polje-i Vörös-tó. A hercegovinai határ menti, horvátországi Imotski város szélén, a medenceszegélyen két óriás üreg, a Kék- (Modro-) és a Vörös- (Crveno Jezero) tó mélyedése nyílik. A két elképesztően nagy katlan pereme kb. 500 méter magasságban, egy fennsík szélén húzódik. E szakadékdolinák, barlangbeszakadással keletkezett üregek közül a Vörös-tó mélyedése a nagyobb, valószínűleg a Föld leghatalmasabb ilyen képződménye. Mélysége meghaladja az 500 métert! Alattunk kb. 200 méterre csillog a Vörös-tó vize, e szédítő mélység azonban változik, mert a karsztvízszint is ingadozik. A 300 méternél is mélyebb tó (az egész félsziget legmélyebb tava) barlangjáratban folytatódik, de az üregrendszer alja feltáratlan, ugyanis olyan erős a vízáramlás a tófenéken, hogy már egy mini-tengeralattjárót is elvesztettek benne a kutatók.

A 16 tagból álló Plitvicei-tavakat édesvízi mészkőlépcsők mentén kialakult vízesések kapcsolják össze, hasonlóan a közép-dalmáciai Krka folyó látványos vízesésrendszeréhez. A negyedidőszaki eljegesedések által érintett magashegységekben, pl. Durmitorban, a Prokletijében/Albán-Alpokban, a Rilában és a Pirinben számtalan glaciális eredetű tó vize csillog.

4. Természeti és társadalmi hatásokat tükröző életföldrajzi kép

Az Európa legősibb kultúrtájait hordozó, egyúttal évezredek erdőirtásaitól sújtott Balkán-félszigeten az eredeti, természetes vegetáció erősen visszaszorult. A megmaradt fajok annál értékesebbek, főként mivel a Balkán a jégkorszakokban Közép- és Kelet-Európa élővilágának menedékhelye volt.

A félsziget növényzeti régiói az éghajlati területekhez idomulva rajzolódnak ki. A mediterrán növényzet – az éghajlathoz hasonlóan – csak a keskeny parti sávra korlátozódik. Egykori keménylombú erdei már erősen megritkultak, a magyaltölgy, az aleppói fenyő, a mandulafenyő helyét másodlagos bozót (macchia) vette át.

A belső, hegyvidéki tájakon a Közép-Európában is ismert nemzetségek – tölgy, gyertyán, bükk – balkáni fajaival találkozhatunk. A balkáni hegységekben a felső erdőhatár – kb. 2000–2200 méter – sokkal magasabban húzódik, mint pl. az Alpokban, ahol egyes északi oldalakon 2500 métertől már az állandó hóborítás kezdődik!

A Balkán-félsziget erősen mozaikos növényföldrajzi képének jellegzetes vonása a határozott hegyvidéki övezetesség. A térség hegyvonulatainak legalsó zónáját természetes körülmények között tölgyerdők borítanák. Számos helyen azonban már kiirtották a tölgyeseket, mert alacsony helyzete miatt ez esett legelőször áldozatul az ember terjeszkedésének. Az erős tagoltság, egyes belső területek nehéz megközelíthetősége miatt a Balkán-félsziget területén még jelentős kiterjedésben találhatunk sértetlen vagy alig háborított tölgyerdőket, pl. a Durmitor vagy az Albán-Alpok alacsony fekvésű részein. Ez főként annak köszönhető, hogy az alacsony övezetben nagy szurdokvidékek, mély völgyek húzódnak, a terepviszonyok pedig mind a mai napig nem tették lehetővé az erdők kiirtását, a fa elszállítását. A Balkán mészkőből álló tájain, szabdalt karsztvidékein jellegzetesek a tölgyesek között is egészen sajátos hangulatú karsztbokorerdők, amelyek jellemző fája a molyhos tölgy.

A tölgyerdők zónáját 700–1000 méteres magasságban követi a bükkös öv, amelynek erdőalkotó fafajai a bükk, feljebb a gyertyán és keleti gyertyán is. 1000 méter felett uralkodóvá válnak a fenyőerdők. A jegenyefenyő általában szálanként fordul elő, összefüggő sűrű erdőket inkább a lucfenyő alkot. A Balkán-félsziget vonulataiban azonban más fenyőfajokból álló erdőségekkel is találkozhatunk: a balkáni selyemfenyő vagy a híres, impozáns megjelenésű páncélfenyő e térség különlegessége.

A fenyőerdők feletti zónában, 2000–2200 métertől szinte minden balkáni magashegységben találkozunk a törpefenyő kiterjedt állományaival. Sűrű foltjaik szőnyegszerűen borítják a legmeredekebb sziklás hegyoldalakat is. A legmagasabb, összefüggő növényzettel borított térség a gyephavasok vagy alhavasi gyepek világa. Ez az övezet különösen szép látvány a kora nyári időszakban – különösen, ha színpompás virágokkal ékes gyepeit nem legeltetik le azonnal… Felettük már a sziklahavasok következnek a repedésekben megbúvó sziklai növényzettel és hófoltokkal.

Az állatvilág megoszlásában nem tapasztaljuk a szépen kirajzolódó övezetességet. Különösen a gyors mozgású és nagy testű, naponta nagy területet bejáró emlősök, és méginkább a madarak egy része, táplálékkereső bolyongásaik közben több növényzeti övet is bejárnak. A zergék, a barnamedvék és a helyenként előforduló hegyi kecskefélék jellegzetes elemei a kevéssé háborgatott balkáni hegyvilágnak. A sokszínű madárvilág mellett külön figyelmet érdemelnek a nagy faj- és egyedszámú hüllők. Három viperafaj (keresztes, homoki és áspis vipera) is elterjedt e vidéken, s gyakoriak a görög és mór teknősök is.

5. Balkáni tájak: sokszínű mozaik

A félsziget változatos tájait a domborzatban is tükröződő nagy szerkezeti egységek határozzák meg: a magként viselkedő változatos óidei belső hegytömegeket fiatal gyűrt hegységek ágasbogas láncai fogják össze. A félsziget kaleidoszkópszerűen illeszkedő tájait a rögvidékek (Vardar-övezet, Szerb–Macedón-rögvidék, Trák-rögvidék) felől a peremi gyűrthegységek (Dinaridák, Hellenidák, Balkanidák) felé haladva tekintjük át.

5.1. A központi rögvidék egy óceáni folyosóval

A Balkán-félszigetet észak–déli irányban szeli át, és egyben egységbe is forrasztja a Vardar-övezet szerkezeti egysége. A középidei óceáni térség múltjára ofiolitsorozat és mélytengeri üledéksor emlékeztet. Földtani régióként jócskán túllépi az Égei-tenger Thermai-öblére nyíló, 250 kilométer hosszú Vardar-völgy területét, hiszen ehhez a végeredményben 700 kilométer hosszú, folyosószerű térséghez tartozik északon a Dunától délre emelkedő Fruška Gora (539 méter), Ó-Szerbiában pedig a földrengéseiről hírhedt, 2000 méter feletti Kopaonik. Délebbre e sáv része a történelem rég- és közelmúltjára emlékeztető Rigómező (Kosovo polje) medencéje. Az ugyancsak földrengésveszélyes Szkopjei-medencét már a Vardar-övezet névadója, a Vardar folyó szeli át.

A Vardar-övezettől keletre óidei kőzetmagvú, de középidei üledékekkel övezett, változatos magasságú és morfológiájú hegyvidékek sorakoznak.

A Vardar és a Sztruma között a Szerb–Macedón-rögvidék medencékkel tagolt, erdős középhegységei 150 kilométer széles és 600 kilométer hosszú északnyugat–délkeleti pásztában futnak a fiatalabb gyűrthegységek vonulatai között. A peremein szurdokokkal, mély völgyszakaszokkal is szabdalt övezet egyik legterjedelmesebb süllyedéke a Niši-medence. Itt áramlik keresztül a térség északi részének vízrajzi tengelye, a Duna felé tartó Morava folyó.

Bulgária délnyugati, déli részén, a Sztrumán túl a Marica–Ergene alföldjéig terjedően a Trák-rögvidék hegytömegei magasodnak. Rögvidék megnevezése ellenére itt emelkednek a Balkán-félsziget legmagasabb hegységei: a Rila és a Pirin, de ennek része a Balkán egyik legtömegesebb, legnagyobb területű óriás vonulata, a Rodope is.

A Rila-hegység (Muszala, 2925 méter) a Balkán-félsziget „teteje”. Tömeges megjelenésű, szabdalt gerincű, alpi jellegű vonulat. A bástyaszerű csúcsokat összekötő éles gerincek alatt meredek, törmeléklejtős letörések nyílnak. A 2000 méterre is leereszkedő hóhatárral jellemezhető erős negyedidőszaki eljegesedéseknek köszönhetően a hegység jelentős része glaciális formákat öltött. Kiterjedt kárfülkerendszerek ülnek a völgyfőkben, bennük – a jól aprózódó kőzetanyag (főként kristályos palák, gneiszek) sok törmeléke ellenére is – számos tengerszem vize csillog (összesen kb. 150). A Pirintől délen a Szimitli–Predel-nyereg–Razlogi-medence vonallal elválasztott hegyvidék egyik leglátványosabb része az Északnyugati-Rila. Hatalmas cirkuszvölgyeiben a Héttó-völgy rejti a legszebb tengerszemcsoportot. Sűrű fenyves erdők alján bújik meg a híres Rilai-kolostor, a föléje magasodó Maljovica-fővonulat pedig a sziklamászók paradicsoma. A Keleti-Rilában húzódó Muszala-fővonulat a Rila-hegység legmagasabb része. A főcsúcson épült a Balkán-félsziget első magashegységi meteorológiai obszervatóriuma (1932-ben), amelynek mérései alapján itt az évi középhőmérséklet –3 °C, az évi csapadékmennyiség 1200 milliméter, a hótakarós napok száma évente átlagosan 223. A csúcs keleti oldalában bújik meg a Balkán-félsziget legmagasabban fekvő tava, a 2715 méter magasan elterülő, többnyire befagyott vízfelszínű Ledenoto-jezero. A hegység fontos vízválasztó-csomópont; itt fakad a Trák-tengerbe ömlő Marica és Meszta, valamint a Duna felé tartó Iszker forrása.

A délebbre fekvő, jóval kisebb területű Pirin (Vihren, 2915 méter) átlagmagassága még a Riláét is meghaladja, bár „csak” a harmadik legmagasabb balkáni hegység a Rila és az Olimposz után. Nevét a szlávok villámszóró főistenéről, Perunról kapta, s így érthető, hogy a főcsúcs neve magyarul Viharosat jelent. A hegység megjelenését, általános természeti képét, domborzatát tekintve a Pirin a Balkán-félsziget leginkább alpi jellegű vonulata. A hegység fő tömege kiemelt sasbérc, amelyet lesüllyedt szerkezeti medencék és völgyek vesznek körül. A Sztruma és a Meszta völgye, valamint az azok mentén elhelyezkedő medencék között északnyugat–délkeleti irányban húzódik. Északi részének majd 50 kilométeres főgerince csak néhány ponton ereszkedik 2500 méter alá, és sok helyen a szó szoros értelmében pengeéles a gerince. Csúcsait több száz méter magas függőleges sziklafalak határolják. Bár fő tömegében gneisz és kristályos palák építik fel, legmagasabb, északi részén páratlan látványt nyújtó, egyenes lejtőjű márványgerincek húzódnak. A márványfelszínekbe vágódott karsztos gleccservölgyekben, az ún. szuhodolokban (szárazvölgyekben) nincsenek tengerszemek a kőzet erős vízáteresztő képessége miatt, ám a völgyek különleges márványkarsztos domborzatot rejtenek. A gneisz- és gránitcsúcsok oldalában is negyedidőszaki eljegesedések során kialakult kárfülkék nyílnak, ám bennük tavak százai ülnek. A kifagyásos aprózódás következtében nagyméretű kőfolyások, kőtengerek alakultak ki. A Pirin déli, lealacsonyodó szegélye kopár, letarolt hegylábfelszín, s itt, Melnik vidékén az erózióval erősen felszabdalt lejtőkön látványos földpiramisrendszer húzódik (59. ábra).

Kép

59/A ábra > Földpiramisok kialakulási folyamata Melnik környékén

Kép

59/B ábra > Földpiramisok kialakulási folyamata Sztob mellett

A rögvidék harmadik tagja, a Mesztától keletre fekvő Rodope már jóval alacsonyabb (Perelik, 2191 méter). A nyugat–keleti futású, 200 kilométer hosszú vonulatot északról a Marica, délről az Arda folyó fogja közre. Fő tömegében kristályos palák építik fel (a jól hasítható pala a környék fő építőanyaga), de peremein szurdokokkal szabdalt, barlangokat rejtő mészkőtakarók is megjelennek. Az erdős hegyhátak uralta terjedelmes vonulat túlnyomó része szelíd hegyvidék. A legmagasabb tetők is szubalpesi rétek, gyephavassal fedett, legelőként hasznosított hatalmas tetők. Az élesre faragott csúcsok, a meredélyek hiányoznak, mert a negyedidőszakban a jég helyett a periglaciális folyamatok alakították a hegységet. Napjainkban a tetőszintekig hatoló erdőségek elrejtik ugyan, de a legmagasabb, erdőhatár feletti kiemelkedéseken jól látszanak a periglaciális felszínfejlődés nyomai.

5.2. A hármas osztatú fiatal nyugati lánchegység

A Balkán-félsziget északnyugati oldalán földrészünk egyik leghosszabb hegysége, az 1300 kilométer hosszú Dinaridák húzódik. Az északnyugat–délkeleti csapású hegyvidék a Déli-Alpok folytatása. A hegységet három, egymástól merőben különböző vonulat alkotja. Az 1000–1400 méter átlagmagasságú belső övben az alpi hegységképződés gyűrt-takarós szerkezetű kristályos kőzetei bukkannak elő, de találunk itt a Vardar-övezetből áttolt ofiolitos takarókat is. A vonulatok erdőségekkel és nagy legelőkkel, kaszálókkal borított, patakvölgyekkel szabdalt szelíd hegységek, mint pl. a Bosnyák-érchegység, Zlatibor, amelyek felszínét elsősorban a folyóvízi erózió alakítja. Az övet délről domborzatilag a délnyugat–északkeleti csapású Észak-Albán-Alpok zárja le, amelynek keleti vége – a pleisztocénban eljegesedett 2000 méter feletti csúcsokkal – e belső övezetbe is átnyúlik.

A több ezer méter vastagságú középidei mészkőből álló középső öv jó 500–800 méterrel magasabb: ez a „magaskarszt”. Az elnevezés inkább a vonulat délebbi tagjaira igaz, hiszen a legészakabbi Szlovén-karszt – híres képződményei a Skocjáni- és a Posztojnai-barlang – nem lépi túl a középhegységek magasságát. Karsztos formakincse azonban világhírű: sok tekintetben a jellegzetes karsztformák típusterülete, a karsztkutatás bölcsője. Szakadékdolinák, hatalmas barlangjáratok, poljék, karsztforrások változatos világa.

Észak-Dalmáciában a tengerszegéllyel párhuzamosan futó Horvát-magaskarszt a Velebittel közvetlenül kilép az adriai partvidékre. A tengerparttól mindössze 2–3 kilométerre magasodó fehér mészkőperemek hatalmas várfalként tornyosulnak az Adria mentén. A szinte a habokból kiemelkedő, 1758 méteren tetőző vonulat vad szurdokai, szabdalt sziklavilága és macchiával fedett platói is hadszínterek voltak a ’90-es évek első felében. A karsztbokorerdővel és áthatolhatatlan bozótosokkal borított, nehezen járható karrmezők stratégiai fontosságú magaslatai még ma is sok taposóaknát rejtenek. A Velebit belsejének magas fekvésű száraz völgyeiben rendkívüli barlangjáratok, tekintélyes zsombolyok nyílnak. A szinte feneketlen aknabarlangok némelyike meghaladja az 1000 méteres mélységet is. A kopár karsztos vonulatok között szinte oázisként hatnak a kisebb-nagyobb poljék, pl. Oto

aci-, Krbava-polje, amelyek fenekén vízmércék figyelmeztetnek a ritkán előforduló vízborításra.

A Bosnyák-Magaskarsztban emelkedik az egész hegyvidéknek nevet adó Dinári-hegység (Dinara-csúcs, 1851 méter). A határhelyzetű, meredek leszakadásokkal keretezett vonulat hosszú időre járhatatlanná vált az elaknásítás következtében. A Hercegovinai-magaskarszt már 2000 méter fölé nyúlik; így a Neretva könyöke közelében fekvő Bjelašnica és Prenj hegységek felső régióiban a karsztos formákhoz már az eljegesedés formakincse társul.

Az igazi magashegységi jelleg azonban csak a Montenegrói-magaskarszt legmagasabb hegységében, a 2523 méter magas Durmitorban válik uralkodóvá. A kis területű, de igen alaposan tagolt, keskeny gerincekben és hegyes kárcsúcsokban tetőző hegyvidék a Balkán-félsziget egyik leglátványosabb vonulata. Változatossága, tájképi szépsége, gazdag növényvilága miatt az 1952-től nemzeti parkként kezelt terület 1980-ban felkerült az UNESCO Világörökség-listájára. A tengerparttól viszonylag távoli fekvése ellenére is 2000 milliméternél több csapadékot kapó hegység kiválóan őrzi a negyedidőszaki eljegesedések formakincsét. A kőtörmelékes, füves kárfülkék, a tengerszemek és morénasáncokkal tarkított gleccservölgyek mellett azonban valódi jéggel is találkozhatunk a hegységben! Egyik legdélebbi völgyében egy hatalmas, fiatal morénasánc mögött 2200 méter magasságban nyújtózik a Debeli Namet gleccsermaradvány. Ugyanebben a magasságban a főcsúcs, a Bobotov kuk nagy keleti kárfülke-rendszerének oldalában más típusú jégre is lelhetünk: egy jókora üreg barlangi jeget rejt. Ez a Ledena pe

ina, a látványos jégoszlopokkal tarkított jegesbarlang. E különleges táj egyik sajátos vonása, hogy a vad hegyvidéki környezet az otthona Európa egyik legerősebb mérgű kígyófajának, a homoki viperának is! A Durmitor környékén földrészünk legmélyebb szurdokvölgyei tátongnak: a Piva, a Tara, illetve a Mora

a völgye helyenként 1000–1300 méter mély! A Tara egyik mellékvölgye, a Komarnica rejti a vad Nevidio-szurdokot, amely nevének (Láthatatlan) megfelelően sokáig észrevétlen maradt a térség vizsgálói előtt, s csak 1965-ben tárták fel!

A magaskarszt-vonulat legdélebbi tagja az északkelet–délnyugati csapású Észak-Albán-Alpok. A vad karsztos magashegység – a tiroli Alpokkal való hasonlóságra utaló – neve a 20-as években itt térképező német kutatótól, Herbert Louis-tól származik, a helybéliek viszont Elátkozott-hegységként ismerik (albán: Bjeshket e Nemuna, szerb: Prokletije). Ez egyúttal a Dinaridák legmagasabb része (Jezerce, 2694 méter). A Montenegró és Albánia határvidékén magasodó hegytömeg hegyes mészkőcsúcsokban és éles gerincekben tetőzik, igen nehezen átjárható, természetes vízrajzi, etnikai, történelmi választóvonal. Az eljegesedések során kifaragott élénk domborzat, a szabdalt, sziklás, szakadékos felszín miatt sokáig rendkívül elzárt, katolikus lakosságú térség egyik első kutatója báró Nopcsa Ferenc geológus volt a XX. század első évtizedeiben.

A Dinaridák külső övét a középidei mészkövön kívül harmadidőszaki flis alkotja. A magaskarsztnál átlagosan 500–800 méterrel alacsonyabb hegyei meredek lejtővel csatlakoznak az Adria keskeny partszegélyéhez. A mészkőhegyek és flisvölgyek váltakozásából a néhol már nyomasztóan kopár magaskarszthoz képest változatosabb domborzatú hegysorok álltak össze.

A parti vonulat része északon az Isztriai-félsziget, ahol a kopár mészkőből álló Fehér-, és a terra rossa talajjal fedett Vörös-Isztria mellett elkülönítik a flisen kialakult Szürke-Isztriát is. A mészkőpartok hullámmarta öblei kiváló természetes kikötőhelyek, de itt mélyül a helytelenül fjordnak nevezett, redőteknőben létrejött Limski-öböl is. A félsziget belsejében levő flis térségek keményebb maradványkúpjai hegyi településeket hordoznak, s környezetükben a nyári bozóttüzek nyomán szembeszökően élénk a Vörös-Isztria terra rossája. A nagy múltú üdülőhelyekkel sűrűn beépített partok pados mészköve és a foltokban megjelenő fliskitöltés a partok előtt is folytatódik: a lassan süllyedő térszínt ugyanis meghódította a tenger. A flisből álló völgyek tengeri csatornákként folytatódnak, a dalmát szigetek – Hvar, Bra

, Kor

ula stb. – mészkőgerincei pedig a lesüllyedt hegytetőket jelzik. A fokozatos süllyedésre utal a – most még – keskeny nyakkal a kontinenshez kapcsolódó Pelješac-félsziget is. A süllyedésnek köszönhető a nyugatias szeleket felfogó magas vonulatokkal keretezett Kotori-öböl ágas-bogas rajzolata is. E partvidéki, külső övezet legmagasabb vonulata a különleges formakincsű Biokovo. A Közép-Dalmáciában emelkedő hegység fekvése a Velebithez hasonló: szinte közvetlenül a parton magasodnak 1000 méternél is magasabb sziklaletörései. Másfél kilométerre a partszegélytől már 1400 méterre szöknek fel a mészkőfalak, s a széles, ám igen nehezen járható platóban végződő hegység 10 kilométer szélességben, 40 kilométer hosszan kíséri az Adriát. Az 1762 méteres Sv. Jure-csúcsban tetőző, negyedidőszaki eljegesedési nyomokat is hordozó Biokovo fő különlegessége a víznyelők, dolinák által valósággal szétlyuggatott magas mészkőfennsíkja. A hatalmas üregek, több száz méter mély zsombolyokba átvezető töbrök összeérnek egymással, s a változatos méretű tölcsérek között keskeny mészkőélek húzódnak. A gyakran erdővel kitöltött víznyelők peremei, mint valami hatalmas sokszögrendszer, poligonális karsztvidékként fehérlenek a nehezen áttekinthető, tagolt fennsíkon.

5.3. Kopár mészkőhegyek, apró, termékeny medencék

Az Észak-Albán-Alpoktól délre végeredményben a Dinaridák három vonulata folytatódik tovább délkelet felé, de mivel a sekélytengeri mészköveket mélytengeriek váltják fel, a földtani irodalom itt már – jóllehet mindhárom öve túlnyúlik a névadó Hellász, vagyis Görögország határán – Hellenidákról beszél.

A belső övhöz tartoznak a macedón–koszovói, illetve a macedón–albán magas, negyedidőszakban eljegesedett, látványos határhegységek, pl. a Šar planina (2748 méter), a Korab (2764 méter), illetve az Ohridi- és a Preszpa-tavat elválasztó Galičica (1802 méter) mészkőröge is. A Vardar-övezet érintkezési zónájában erősen földrengésveszélyes térség alapját nagy törésrendszerek járják át (1963 nyarán Skopje 37 000 házából 16 000 romba dőlt). Az elmozdulásokhoz kapcsolódó szerkezeti medencék (Bitolai-, Kasztoriai-) és a szerkezeti vonalakat követő folyók a macedón–görög határmenti területeken 2000–2500 méteres vonulatokból álló hegyvidéket tagolnak. Görög földön e hegyvilág része a pleisztocénban ugyancsak gleccsereket rejtő, 2911 méter magas Olimposz. A görög istenek különleges lakhelyet választottak: a Hellenidák magaslatai itt érik el a tengerszegélyt, s az Olimposz az Égei-tenger Thermai-öble fölé magasodva hatalmas, sziklás trónusként felügyeli a thesszáliai és makedóniai tájakat. A kelet felé nyitott patkót formáló központi része mészkőből épül fel. A környező, kevésbé ellenálló kőzetű flisből kiemelkedő hegytömeg élesre faragott kárcsúcsaival, sziklás meredélyeivel, glaciális formakincsével éles ellentétben áll a közeli tengerpart mediterrán forróságával és a Vardar (Áxiosz) torkolatvidékének lapályaival. A vad magashegység Mytikas nevű csúcsa a Hellenidák legmagasabb pontja.

A középső övben újfent középidei mészkőből álló, takaróredős szerkezetű a pleisztocén során eljegesedett, erősen karsztosodott hegységeket találunk: Tomori (2417 méter), Pindosz (2686 méter), Parnasszosz (2457 méter). E középső térség leghatalmasabb, központi vonulata az északi szegélyén Albániába is átnyúló Pindosz, amely a Hellenidák legjellegzetesebb, nagy távolságra áttolódott takarótérsége. Túlnyomórészt mészkő építi fel, de a triász–felső kréta rétegsorban radiolaritot, rajta eocén flist is találunk. A Szmólikasz-csúcsban tetőző, 200 kilométer hosszú hegyvidék legmagasabb, legszabdaltabb része északon húzódik. Itt mélyül a Balkán-félsziget egyik leglátványosabb szurdoka, a Vikos a 2497 méteres Gamíla-hegytömeg oldalába. A szurdokokban, szorosokban amúgy bővelkedő balkáni mészkőtérségek között is igazi különlegesség a lenyűgöző, 15 kilométer hosszú és 1000 méter mély Vikos. A jégfaragta bércekkel keretezett szurdokrendszer időszakos vízfolyásai felett emelkedő nehezen megközelíthető lejtők és vad sziklaszirtek tetején ortodox kolostorok működnek.

A középső vonulat a Peloponnészosz félszigeten a Tajgetosz (2407 méter) és Párnon (1935 méter) hegyeiben folytatódik. A Türr István XIX. századi tervei szerint kialakított Korinthoszi-csatornával átvágott nyakú, kinyitott tenyérhez hasonló alakú félsziget délies irányba mutató ujjai folytatásában, a mediterrán szigetvilágban is előbukkannak darabjai. A Földközi- és Fekete-tenger közötti átjutást biztosító Égei- és Krétai-tenger szegélyén, Kréta fehér mészkőszigetén a vonulat 2000 méter feletti hegységekben tetőzik (a legmagasabb az Ida, 2456 méter). Kréta nyugat–keleti irányban 250 kilométer hosszan húzódó szigete a Hellenidák futásirányának éles fordulatát mutatja. A Kis-Ázsia felé tartó, s ott a Torosz-hegyvidék láncaiban újra jelentős magasságba emelkedő, erősen meggyűrt üledékes kőzettömegek az égei térségben kiterjedt szigetvilágot alkotnak. Az Égei-tengerből kimagasodó ezernyi sziget a Hellenidák alpi takaróroncs-maradványa, de a Kikládok legdélebbi tagjai lemeztektonikai értelemben valódi szigetívet is formálnak. Az égei-tengeri szigetcsoportok (Kikládok, Szporádok stb.) jórészt mészkőből állnak, ám a térséget a miocén óta a vulkánizmus is formálta. A déli helyzetű, kicsiny Szantorini (Thíra) szigete egy, az ókorban (a radiokarbon és faévgyűrű alapú kormeghatározások szerint: Kr. e. 1650–1600 között) szétrobbant tűzhányóóriás kalderaperemének maradványa.

A Hellenidák külső, jura–eocén rétegsorú üledékekből álló legnyugatibb öve a Jón-tenger partján magasodik, ezért pl. az Ipiroszi-hegység csapadékban gazdag lejtőit erdők borítják. A Peloponnészosz félszigeten e parti sávot szakítja meg az Olimpiai-medence, ahol – az évszázados erdőirtás nyomán fellépő óriási letarolódást bizonyító – kb. 7 méter vastag kavics-, homok- és iszapréteg alatt lelték meg az ókori Olimpia romjait. A parti vonulat mészkőhátaival, flisben kialakult völgyeivel, a Jón-tengerben folytatódó szigetrajjal (pl. Kefalínia, Ithaka) a dalmát Adria-partot idézi.

5.4. A névadó mellékvonulat

A félsziget harmadik lánchegységi jellegű nagy tájegysége a Balkanidák térsége. A Kárpátok folytatásaként a félszigetre átnyúló hegyvonulatok alacsonyabbak ugyan a Dinaridák hegyeinél (Botev-csúcs, 2376 méter), de ez nem csorbítja éghajlatválasztó szerepüket. A bolgár földön nyugat–keleti csapású hegység szab gátat a Havasalföld felől érkező hideg légtömegeknek, és biztosít kellemes klímát a Balkán-hegységtől délre fekvő, rózsatermelésükről híres medencéknek, illetve a Marica-alföldnek.

A Dinaridákhoz és Hellenidákhoz hasonlóan a Balkanida vidék is három vonulatból áll.

A déli-kárpáti Szupragéta-takarók folytatását jelentő belső vonulat legészakabbi része a Szerb-érchegység (bori rézbányászat). A Duna nagy áttörése, a Kazán-szoros mentén vastag mészkőtakarót (Miro

-planina) hordozó középhegységi vonulat az övezet futásirányának megváltozásával Bulgária nyugati részén már 2000 méter felett tetőzik. A harmadidőszaki hegylábi süllyedékek alkotta medencék (pl. Szófiai-medence) fölé magasodó Vitosa (2286 méter) sokszor szeptembertől májusig hósapkával fedett hegytömegének leghíresebb alakzatai, a látványos szienitkőtengerek az erős periglaciális átformálás bizonyítékai. A takarórendszerek csapásirányváltásával párhuzamos, nyugat–keleti futású láncokba rendezett vonulatok a belső övezetben a Balkanidák legdélebbi hegységsorát alkotják. A Marica terjedelmes medencerendszere felett emelkedő Szredna Gora (Antibalkán) azonban már csak 1604 méteres magasságot ér el (Bogdan-tető). A Szliveni-medencén túl, a Fekete-tenger szegélyéig kifutó, túlnyomó részben már Törökországban húzódó Isztrandzsa 700–1000 méteres hátakban tetőző középhegység.

A Déli-Kárpátok Dunai-takarók egységével párhuzamosítható, 300 kilométer hosszú, nyugat–keleti futású középső vonulat emelkedik legmagasabbra. Ez a szűkebb értelemben vett Balkán-hegység, amelyet – török eredetű neve helyett – a bolgárok inkább Sztara Planina (Öreg-hegység) néven emlegetnek. Főcsúcsa, a Botev (2376 méter) és nagyobb magaslatai gyephavassal borított terjedelmes tetők. Az egykori hóhatár alatt maradt magas övezetének kristályos pala törmeléklejtői, nivációs alakzatai a hideg klímaszakaszok jellegzetes periglaciális környezetére utalnak. A völgyekkel és medencékkel tagolt részhegységekre különülő hatalmas vonulatban a központi helyzetű Kaloferi-hegység emelkedik a legmagasabbra. A Duna menti síkságok és a Marica-alföld közötti átjárást a szélesen terpeszkedő, várfalszerű láncolat jelentősen nehezíti. Egyik leghíresebb átkelője az 1326 méter magas Sipka-hágó.

A legészakibb öv, az – ugyancsak a déli-kárpáti dunai egység folytatásának tekinthető – Elő-Balkánnak nevezett külső vonulat szerkezetét és domborzatát az észak felé egyre alacsonyodó redők határozzák meg. Az óharmadidőszakban gyűrődött mészkőrétegek antiklinálisait az erózió lepusztította, és a geomorfológiai inverzió egyik legszebb európai példáját hozta létre (60. ábra). A nyugat–keleti irányban szabályosan húzódó réteglépcsőket a Duna felé haladó folyók erősen felszabdalták. Leglátványosabb része a triász tarka homokkövön létrejött Belogradcsiki-sziklavilág.

Az övezet széles, északi hegylábfelszíne az Észak-bolgár-dombság és -tábla felszínébe simulva a Timok folyótól a Fekete-tengerig fokozatosan 70 kilométerre szélesedő, 200–500 méter magas dombsági tájat képez. Alapját kréta meszes üledékek alkotják, de a harmadidőszaki rétegeket a Duna felé 50–60 méterre vastagodó lösztakaró borítja.

Kép

60. ábra > Az Elő-Balkán keresztszelvénye

5.5. A Duna-vidék

A Déli-Kárpátok és a Duna között húzódó 100–120 kilométer széles térszín egységes síkvidékként nyílik a Fekete-tenger felé, ez a Román-alföld. A Kárpátokból lefutó folyók a negyedidőszak elején kiterjedt hordalékkúpokat építettek a hegység lábánál, amit az alföld későbbi süllyedése következtében teraszos völgyekkel szabdaltak fel, létrehozva a Géta-dombvidéket. A legnagyobb folyó – az Olt – két részre osztja a Duna menti síkságot. A nyugaton lévő Olténiai-alföldön a pleisztocén elején még tó vize hullámzott, amelyet a Duna a mindel eljegesedés idejére töltött fel. Akkor az Olt mai torkolata környékén lehetett a deltája. Az Olttól keletre fekvő Munténiai-síkság még fiatalabb, csak a legutolsó eljegesedés idején vált teljesen szárazulattá. A síkságból 40–70 méterrel emelkedik ki a Bărăgan löszfennsíkja.

A keletre tartó Duna azonban nem tud akadálytalanul kifutni a tengerre. A Fekete-tenger előtt 50–60 kilométerrel útját állja a Dobrudzsai-rög széles táblája, s a folyó nagy, északi kerülőre kényszerül. Dobrudzsa óidei kőzettömegei terjedelmes, alacsony szigetként terpeszkednek a kárpát-balkanida hegységívvel övezett vidék tengeri kijáratában. A foltokban üledéktakarót is hordozó, völgyekkel szabdalt, füves-cserjés dombvidék északon meglepő formakincsű hegyhátakba rendeződik. Észak-Dobrudzsa erősen összetöredezett gránittömege a Prikopán-gerinc térségében szinte magashegységi domborzatot alkot. A mindössze 467 méteres Ma

in-csúcsban tetőző vonulat aszimmetrikus, sziklás gerinc, nagy sziklaletörésekkel, vad szakadékokkal. Ha a tágabb térség szelíd lankáitól eltekintünk, akár a Déli-Kárpátok gerincövezetében is lehetnénk! Mindezt nagyszerű gránitalakzatok, gömbhéjasan aprózódó ellipszoidok, ingókőhalmok színesítik.

A Duna felől komoly hegyvidéknek tűnő, rögsorokat kerülő folyam leküzdve a dobrudzsai akadályt, Európa leghatalmasabb deltavidékét építette fel. Az utolsó eljegesedést követő tengerszint-emelkedés során növekedésnek indult delta dunai hordalékát a Fekete-tenger áramlásai nem tudták elszállítani (61. ábra). Az emelkedő tengerszint miatt lecsökkent esés nagy mennyiségű hordaléklerakással járt, s a partközeli áramlatok hosszú rekesztőturzásokat formáltak a torkolatvidéken. A nagy homokturzások vízfelszín feletti üledékét a szél is megmozgatta, sőt még ma is találhatunk a Caraorman és Letea homokvidékeken mozgó dűnéket. A parti turzás- és dűnerendszerek mögött sík, vizenyős, rossz lefolyású deltavidék képződött – erről mondják, hogy a delta se nem víz, se nem szárazföld. A 4152 km2-es síkvidék legmagasabb kiemelkedései – a szél által emelt homokdűnék – is csak 7–12 méterre „magasodnak” a tengerszint fölé. A delta területének 54%-a 0 és 1 méteres magasság között fekszik, s további 18% található 1 és 2 méter között. Az Ukrajnába is átnyúló, de főként Románia délkeleti részén elterülő vízi világ átlagos tengerszint feletti magassága mindössze 54 centiméter. A változatos vizes élőhelyeinek köszönhetően igen gazdag élővilágú térség egyes részei már 1938 óta védettek. Az 1990-es években a bioszféra rezervátummá, nemzeti parkká nyilvánított deltája felkerült a Világörökség listájára.

Kép

61. ábra > A Duna-delta fejlődése

A delta nyugati csúcsát elérő Dunát a síkságon lerakódó hordalék elágazásra kényszerítette. Napjainkban három fő ágra bomlik a folyó: legdélebben a – legidősebb – Szent György-ág húzódik, középen az erősen szabályozott, egyenes Sulinai-ág fut, északon a Kilijai-ág keretezi a deltát. A delta az egyes ágak torkolatánál ma is jelentősen növekedik, az onnan elsodort hordalék pedig az ágak közötti partszakaszt gyarapítja. A Kilijai-kijáratnál pl. évente 40–80 méterrel növekszik a szárazföld a tenger rovására, de a folyótorkolat nélküli partszakaszokon is átlagosan 3,7 méteres az éves gyarapodás.