Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

A Kelet-európai-síkvidék

A Kelet-európai-síkvidék

NEMERKÉNYI ANTAL, HORVÁTH GERGELY, KÉRI ANDRÁS, SIMON DÉNES

A Kelet-európai- vagy Orosz-síkvidék Európa keleti felén foglal helyet. Gyakran „táblának” is nevezik, ami az alapzatra többé-kevésbé párhuzamosan települt rétegsorai alapján érthető, mégsem igazán szerencsés, mert rétegei nem vízszintesen fekszenek egymáson, hanem túlnyomórészt délre dőlnek. Határai általában jól meghúzhatók, de vannak vitatott kérdések e tekintetben is. Északon a Finn–Karjalai-tönk, amelytől a jól kirajzolódó glintvonal választja el, majd a Barents- és a Fehér-tenger határolja. Keleten az Urál nyugati lábáig terjed, délen pedig a Fekete- és az Azovi-tenger a határa. Délkeleten a hagyományos topográfiai szemlélettel az Urál déli hegylába, az Urál folyó, a Kászpi-tenger, valamint a Kaukázus-vidék mentén volt szokás elválasztani Ázsiától. Ám ha több tájtényező, főként az éghajlat, a növényzet és a talajviszonyok alapján igyekszünk meghúzni a választóvonalat, akkor a Kászpi-síkságot már inkább Ázsiához kell sorolni, a határ tehát – mint ahogy azt az Európa helyzetével foglalkozó fejezetben már tárgyaltuk – az Urál folyó kelet–nyugati szakasza, majd folytatásában az Obscsij Szirt–Volga-könyök–Jergenyij-hátság vonala, végül a Kuma–Manyics-árok, amely az Azovi-tengerig ér. Európa csapadék- és növényzeti térképét elemezve ugyanis jól látható, hogy az Atlanti-óceántól távolodva Délkelet-Európa távoli tájain a már majdnem 250 milliméterig csökkenő évi csapadékmennyiség következtében rövidfüvű sztyepp uralkodik, amelytől határozott vonal mentén válik el a Kászpi-síkság vidékén az inkább ázsiai jellegű félsivatag. Ezért az eddig nagyvonalúan Európához sorolt Kászpi-síkságot és annak legjellegzetesebb táját, a Kászpi-mélyföldet célszerűbb már Ázsia részének tekinteni.

Nyugaton viszont – bárhogyan is keresnénk – nincs természetes határa a nagytájnak. Talán legelfogadottabb az a nézet, amely a Balti-tenger Kur-öble és a Kárpátok külső peremvidéke mentén húzott vonalon választja el Közép-Európától. Azonban a Lengyel-síkság felé jól kijelölhető határ nincs, hiszen a természetföldrajzi viszonyokat tekintve nyugat felé fokozatos az átmenet a Közép-európai-síkvidék területébe, nincs éles különbség a két nagytáj között.

Az így elhatárolt síkvidék területe kb. 4,5 millió km2, ezzel Földünk legnagyobb síksága; kiterjedése észak–déli és nyugat–keleti irányban egyaránt 2500 kilométer. Legkiemelkedőbb pontjának magassága (a Podóliai-hátság területén) mindössze 515 méter, átlagos magassága pedig kb. 170 méter. A hatalmas síkvidék sok helyen – a hátságok területén – átlépi az alföldek 200 méteres magassági határát, de szinte mindenütt a lapos, kis esésű síksági jelleg uralja, egyes hátságok területén azonban változatosabb szintkülönbségekkel.

A Kelet-európai-síkvidék Európa legegyveretűbb és több tekintetben legszabályosabb nagytájcsoportja, amelynek területén észak–déli irányban a sarkkör menti tundráktól a valódi mérsékelt övi szárazföldi területek erdős és füves pusztájáig szabályos nyugat–keleti futású övek rajzolódnak ki, azaz a Föld trópusi területeken kívüli legszabályosabb földrajzi övezetessége itt alakult ki.

1. Majdnem teljes rétegsorok az ősidőtől a jelenkorig, változatos formakinccsel

A Kelet-európai-síkvidék szerkezeti alapját a Fennoszarmáciai-pajzs mélybe zökkent ősmasszívuma alkotja, amely csak délen, az Ukrán-pajzs területén bukkan a felszínre. Az ősi alapzat nem egyenletes mélységben helyezkedik el, hanem hatalmas tömbboltozatok (anteklízisek) váltakoznak óriási tömbteknőkkel (szineklízisek), ami nemcsak a rárakódott üledékek vastagságát határozza meg, hanem nagyjából előrejelzi a mai domborzatot is, ugyanis a tömbboltozatok felett általában hátságok, a tömbteknők felett alföldek helyezkednek el (igaz, kivétel is található, pl. az Észak-Orosz- és a Volgamenti-hátság alatt szineklízis fekszik). Az ősidőt követően a kristályos alapzatot délkelet felé lejtő, fokozatosan vastagodó és az óidő elejétől a negyedidőszakig fiatalodó, rendkívül változatos és szinte hiánytalan rétegsorú üledékek fedték be (62. ábra).

Kép

62. ábra > A Kelet-európai-síkvidék földtani térképe

Északnyugaton a kambriumtól a karbonig keletkezett kőzetek (agyagpala, homokkő, mészkő, dolomit) alkotják a felszínt, majd északkeleten az Urálig nagy kiterjedésű perm időszaki üledékek találhatók. Nem véletlenül lett az egykori Permi Kormányzóság ennek az időszaknak a névadója, hiszen ezek a Föld legnagyobb összefüggő perm rétegsorai, amelyekbe jelentős kő-, kálisó- és gipsztelepek ágyazódtak. A síkvidék középső részén, pl. Moszkva térségében főleg középidei lerakódások fordulnak elő, dél felé már a kréta üledékek válnak uralkodóvá. Egészen délen a Fekete-tenger partjáig és a Kaukázus lábáig ezeket váltják fel a felszínen a vastag újidei képződmények.

Az üledékek elhelyezkedése (némi leegyszerűsítéssel) azt bizonyítja, hogy a tengerek fokozatosan dél felé húzódtak vissza, és a terület lépésről lépésre vált egyre nagyobb kiterjedésű szárazulattá, amelyen megindult a lepusztulás. A harmadidőszak végére a folyamatos denudáció eredményeképpen nagyjából kialakultak a mai domborzat alapvonásai.

A negyedidőszakban döntő változás következett be: a többszöri – itt öt fő szakaszt mutatnak ki – eljegesedés üledékei jórészt betemették az idősebb rétegeket. A belföldi jégtakaró északnyugat felől nyomult előre a síkvidéken, és legnagyobb kiterjedése, az ún. dnyeper eljegesedés – a saale, illetve a riss megfelelője – idején két hatalmas jégnyelv formájában messze délre nyomult. A nyugatabbi a Dnyeper völgye mentén (kijevi jégnyelv) kb. az é. sz. 48°-ig hatolt, míg a keletebbi a Közép-Orosz-hátságot megkerülve nyomult előre a Don vidékén, csaknem elérve az 50. szélességet (63. ábra). Még keletebbre a gyorsan csökkenő csapadék miatt nem volt elegendő hó a jégképződéshez, ezért az alacsonyabb hőmérsékleti értékek ellenére a jégtakaró pereme a Volgamenti-hátság mentén északra fordult, majd északkelet felé az é. sz. 60° táján érte el az Urált. A dnyeper eljegesedéskor tehát a síkvidéknek kb. 2/3 részét borította el a jég, a későbbi moszkvai stádium (warta) idején azonban már csupán a terület 1/3-át fedte be; ekkor pereme a Pripjáty folyóig és a Közép-Orosz-hátság északi pereméig ért. Az utolsó, ún. valdáj (visztula-würm) eljegesedéskor már csak a táj északnyugati részét uralta.

Kép

63. ábra > A Kelet-európai-síkvidék pleisztocén eljegesedéseinek határai

A jég kisebb mértékben eróziós, általában azonban akkumulációs munkát végzett, vastagon feltöltötte morénával a síkságot. A fő eljegesedési központokból (Balti-pajzs, Novaja Zemlja, Sarki-Urál) szállított és a helyben „termelt” morénából vég- és fenékmoréna-képződményeket épített, és különböző típusú tavakat hozott létre. A glaciális formák legépebben az utolsó eljegesedésből, és annak is fiatalabb stádiumából maradtak meg. Ez utóbbi legszebb példája a Balti–Fehér-tengeri-végmorénaöv. Dél felé az idősebb eljegesedési térszíneken jobban átalakultak a formák, de azért követhetők. Összességében a Kelet-európai-síkvidék a glaciális akkumuláció egyik klasszikus területe.

A jégjárta területektől délebbre elhelyezkedő jégkörnyéki területeken 25–50 méter vastag lösztakaró halmozódott fel, főleg a két fiatalabb eljegesedési időszakban, miközben délen – a szintkülönbségeket tovább fokozó fiatal szerkezeti mozgások hatására is – a folyóvizek erősen felszabdalták a dombvidékeket. A tengerek többszöri előrenyomulását és visszahúzódását tükrözik a parti szinlők. Az utolsó eljegesedés jégtakarójának gyors olvadását a holocénban hirtelen tengerelőrenyomulások (pl. Yoldia-tenger) követték, amelynek következményeként újabb fiatal üledékek képződtek (mint pl. a Balti-tenger melléke agyagos lerakódásai).

A síkvidék a változatos földtörténeti események következtében nagyon gazdag különböző ásványkincsekben. Világgazdasági jelentőségük, illetve Oroszország gazdaságában betöltött szerepük alapján – a teljesség igénye nélkül – kiemelendők a Volga vidékének kőolaj-, a Kaukázus, a Kárpátok, valamint az Urál előterének földgázmezői, a Pecsora és a Donyec menti szén-, közelében az ukrajnai (Krivij Rih, Kurszk) vasérc- és grafitbányák, a Perm környéki kő- és kálisótelepek, a harmadidőszaki üledékes mangánérckészlet a Dnyeper mentén és a Kola-félszigeti apatitlelőhelyek.

Formakincsét tekintve a síkvidék egyhangúnak tűnik, közelebbről nézve valójában mégis változatos felszínű: a terjedelmes síkságok mellett folyóvölgyekkel felszabdalt hátságok, dombságok is találhatók, viszonylag jelentős szintkülönbségekkel. Helyenként a felszínre bukkanó kristályos alapkőzet teszi változatossá a domborzatot. A síkvidék a feltöltött alföldeknél tarkább arculatát annak köszönheti, hogy felszínalakításában hosszú évmilliók alatt – a jégkorig terjedően – inkább a letarolás játszotta a fő szerepet, a fiatal akkumulációs formák főként a pleisztocén kori eljegesedések során keletkeztek.

A felszínformáló folyamatok természete következtében észak–déli irányban sajátos geomorfológiai övezetesség jellemzi. Északon keskeny sávban lapos, vizenyős, egyhangú tengerparti síkságok kísérik, amelyeket a negyedidőszaki transzgressziók és a közelmúltban az örökfagy periglaciális folyamatai formálták. A táj északnyugati kétharmad részét a jégtakaró és olvadékvizei által alakított fiatal és idősebb morénavidék – északon még ép, majd egyre elmosódottabb, végül délen már teljesen átalakított formákkal – alkotja. A fiatal morénavidékhez illeszkedő peremeken az olvadékvizek által feltöltött lápos-mocsaras, homokos alföldek jöttek létre. A déli, periglaciális övezetben alakultak ki a nagy kiterjedésű, lösszel fedett hátságok, amelyeket sajátos eróziós formák szabdalnak. Végül legdélebbre, a tengerek mentén ismét lapos parti síkságok találhatók. A legszárazabb déli, délkeleti tájakon eolikus kisformák is jelentkeznek. A legutolsó pár ezer évben az antropogén felszínformálás közvetlen és közvetett hatása is egyre erősebb, elég utalni a sztyeppek feltörése, a növényborítottság megváltozása miatt felerősödött erózióra vagy az intenzív ásványkincs-kitermelés tájsebeire és meddőhányóira. Ezek a folyamatok az erdőssztyeppek és a sztyeppek területén a legszámottevőbbek.

2. A kontinens legszélsőségesebb, legkontinentálisabb éghajlatú tája

A Kelet-európai-síkvidék éghajlatát fekvése, főként az Atlanti-óceántól való nagy távolsága, jelentős kiterjedése, viszonylag egyszerű, síksági domborzata és a szomszédos területek felől való nyitottsága határozza meg. Legjellegzetesebb vonása az Európában legnagyobb mértékű kontinentalitás, amely nyugat–keleti irányban egyre erősödik. Ennek két fontos mutatója az évi közepes hőingás növekedése és a csapadék évi átlagos mennyiségének csökkenése.

Az izotermák futása (64. ábra) télen nem párhuzamos a szélességi körökkel, hanem az é. sz. 50°-ig terjedően szinte merőleges rá, ami egyrészt az atlanti hatás, másrészt a szibériai maximum középpontja körüli koncentrikus elrendeződés következménye. A júliusi izotermák viszont jobban követik a szélességi köröket, mert a nyári félévben a hőmérsékleti viszonyok elsődleges meghatározójává az Egyenlítőtől való távolság válik. A januári középhőmérséklet nyugaton, a balti partokon és a délebbi belső szárazföldi térségekben –4 °C, ugyanakkor keleten –16 °C, sőt a Sarki-Urál előterében –20 °C-ot ér el. A júliusi középhőmérséklet észak–déli irányban 12 °C-ról 24 °C-ra növekszik. Ennek következtében az évi közepes hőmérséklet-ingadozás a balti partokon még csak 20 fok körüli, a Káma mellékén pedig már 33–34 °C. A nagyfokú kontinentalitást még szemléletesebben mutatják a minimum értékek: Moszkvában mértek már –43 °C-ot, Kazanyban –47 °C-ot; de az eddig mért legalacsonyabb téli hőmérséklet a síkvidék területén Uszty-Scsugorban –55 °C volt.

Kép

64. ábra > Júliusi és januári középhőmérsékletek a Kelet-európai-síkvidéken

A csapadék (65. ábra) nyugaton 700–800 milliméter, ami kelet felé általában 500–600 milliméterre csökken, de délkelet és északkelet felé még kevesebb, fokozatosan 200–400 milliméter lesz a mennyisége. Ám míg északkeleten a csekély párolgás következtében ez bőségesen elegendő vízmennyiséget eredményez, addig délkeleten – ahol a magas hőmérsékletek miatt a lehulló csapadék háromszorosa tudna elpárologni – emiatt már félsivatagi állapot jön létre. A déli tájakon a csapadékmennyiség általában időben is szeszélyes eloszlású, az erős ingadozás, változékonyság azt eredményezi, hogy átlagban minden harmadik év aszályos. A csapadék egy része hó formájában hullik; az északkeleti tájakon 7 hónapig, míg délnyugaton csak 1 hónapig marad meg a hótakaró.

Kép

65. ábra > Csapadékviszonyok a Kelet-európai síkvidéken

Az időjárás évi menetében alapvetően meghatározó a hosszan tartó téli hideg, amit az északi nyitottság miatt a gyakran beáramló sarki légtömegek is erősítenek, ugyanakkor a távoli Atlanti-óceán nem képes enyhíteni. Mivel nyáron a Földközi-tenger, illetve a Kászpi-térség felől szubtrópusi légtömegek is behatolnak, a déli térségek jelentősen felmelegedhetnek. A hirtelen beérkező légtömegek gyakran gyors és viszonylag erős változást hoznak. Az alacsony domborzat a légtömegek áramlását nem akadályozza, így csak gyengén módosít, bár egy jól tagolt hátságon kis különbségek is eredményezhetnek eltérést; megfigyelhető ez pl. a kiemelkedések magasabb csapadékértékeiben és a télen előforduló hőmérsékleti inverzióban. Egészében az éghajlat az alapvető kontinentális jelleg (hideg tél, nagy részén meleg nyár, sok napfény, nagy hőmérséklet-ingadozás, kevés csapadék, nyári csapadékcsúcs, száraz szelek) mellett nagyon határozottan övezetes elrendeződésű. Az északi hideg övezetben – az újabb éghajlattipizálás alapján a növényzetéről elnevezett – tundra, az északi mérsékelt övezetben a (szubpoláris) tajga, a rövid nyarú nedves kontinentális, majd a száraz kontinentális (sztyepp) éghajlat következik, fokozatos átmenetekkel.

3. Óriás folyamok, alacsony vízválasztók földje

A Kelet-európai-síkvidék vízrajzára a fejlett, a szerkezeti domborzathoz igazodó folyóhálózat és a rendkívül sok állóvíz jellemző. A terület gazdag felszínalatti vizekben is.

A nagy kiterjedés következtében hosszú és nagy folyók alakultak ki, Európa hét leghosszabb folyója közül hat (Volga, Urál, Dnyeper, Káma, Don, Pecsora) a síkvidéken folyik keresztül. Sajátos módon e tájon található a kontinens egyedüli és legnagyobb lefolyástalan területe, a Kászpi-tó és a belé torkolló Volga vízgyűjtője (a Kászpi-tengernek is nevezett vízfelület vízföldrajzi szempontból valójában tó).

Az észak felé futó folyók rövidebbek, kisebbek, de éves vízhozamuk nagyobb, aminek fő oka a kisebb párolgási veszteség következtében nyereséges vízháztartás. Közülük leghosszabb és legbővebb vizű a Barents-tengerbe ömlő Pecsora, míg legnagyobb vízgyűjtőjű az Északi-Dvina. A parányi, de jelentős vízhozamú Néva, amely Európa legnagyobb tavából, a Ladoga-tóból ered, jelentősebb náluk, hiszen deltatorkolatában alapították Szentpétervárt.

A síkvidék területének 2/3-át a Jeges-tenger vízgyűjtő területétől délre fekvő vízgyűjtők alkotják. Folyói hosszabbak, nagyobbak, de éves vízhozamuk kisebb, mert a melegebb klíma következtében erősebb a párolgás, így kiegyenlített vagy veszteséges a vízháztartás, és völgyeik is jobbára vízáteresztő kőzeteken alakultak ki. Vízrajzilag legtekintélyesebb a 3531 kilométer hosszú Volga, amely közepes vízhozamával (8150 m3/s) is kiemelkedik a kontinens folyói közül. E folyó Oroszország életében a legjelentősebb folyóvízként szerepel; közismert, hogy a nép „Volga anyácska” néven emlegeti. A múlt században hatalmas víztárolók építésével erősen beleavatkoztak a folyó életébe (66. ábra). A szárazföldi éghajlatnak megfelelően a Volga és a többi hasonló folyó vízszintingadozása nagy, de a vízjárási szélsőségeket jelentősen kiegyenlítették a nagy számban létesített víztározók. A folyók – kevés déli kivételtől eltekintve – telente hosszabb-rövidebb időre befagynak.

Kép

66. ábra > Antropogén beavatkozások a Volga vízgyűjtőjén. a) A vízjárás megváltozása a Ribinszki-víztározó megépítése után; b) a Volga vízgyűjtője és a tározók

A síkvidéken rengeteg az állóvíz, a tavak száma több tízezerre rúg. A legnagyobbak a Csúd–Pszkovi-tórendszer (4300 km2, ebből a Csúd-tó maga 3550 km2), az Ilmeny- és a Fehér-tó (Bjeloje ozero). Kialakulásukat főként a jég munkájának köszönhetik. A Fekete- és Azovi-tengerek partvidéke gazdag limán- és lagúnatavakban. A pozitív vízháztartású területeken a tavaknál is több, általában nagy kiterjedésű lápot és mocsarat találunk. A sztyeppvidékek mélyedéseit viszont kisebb, gyakran időszakos és változó mértékben sós tavak töltik ki.

4. Az arktikus jégsivatagoktól a törpefüves száraz sztyeppekig

Dokucsajev, V. V. (1846–1903) orosz geográfus és talajkutató 1883-ban megjelent értekezésében kimondta: „a talaj rendkívül bonyolult kölcsönhatások – a helyi éghajlat, a növényi és állati szervezetek, az anyakőzetek összetétele és szerkezete, a helyi domborzat, a terület kora – eredménye”. Felismerte a talaj és a természetes növénytakaró éghajlati övezetekhez igazodását (67. ábra), és ebből a valamennyi tájtényező összefüggésén, kölcsönhatásán alapuló földrajzi övezetességet (68. ábra). Korai övezetességi beosztásán (boreális vagy tundra öv, erdős vagy tajga öv, feketeföld öv) alapul a mai észak–déli irányú beosztás is, amely igen leegyszerűsítve az alábbiakban foglalható össze.

  1. A Jeges-tenger szigetvilágában a hideg övezeti jégtakarók és fagysivatagok öve, szinte csak tengeri élővilággal.

  2. A Fehér- és Barents-tenger mellett a keskeny parti tundra öv, gyenge termékenységű, glejes tundratalajjal. Állatvilágára a kevés áttelelő (lemming, hóbagoly) és a nyári vendégek (vízimadarak, sarki nyúl, rénszarvas) jellemzők. Déli szegélyén átmenetet képez a hamuszürke erdőtalajon kialakult ligetes-erdős tundra, ahol már megjelennek a tajgából átlátogató állatfajok is.

  3. A tűlevelű erdők széles sávja, a podzol talajú tajga síksági és hátsági öve. Nem egységes, dél felé ritkul és világosodik, egyre sűrűbb aljnövényzettel, miközben a lápok száma csökken. Tűlevelű fáinak egy része – pl. a szibériai lucfenyő, vörösfenyő, cirbolyafenyő – a jégtakaró visszavonulása utáni betelepülésnek köszönhetően szibériai eredetű. Állatvilágát főként a barnamedve, hiúz, farkas és kis termetű prémes állatok jellemzik.

  4. A Balti-tenger térségétől kelet felé kiékelődő, majd foltokban újra megjelenő vegyes erdők öve. A fenyők lombhullató fajokkal, főleg tölgyekkel keverednek, és az aljnövényzet egyre dúsabb és gazdagabb. Talaja a gyepes podzol. Állatvilága a tűlevelű és a lombhullató erdők közötti átmenetet tükrözi.

  5. A lombhullató erdők Urálig húzódó öve, északon még podzolos, délebbre barna erdőtalajjal, amely mára az emberi beavatkozás hatására jelentősen átalakult. Állatvilágára a rovarevő emlősök, gímszarvas, vaddisznó, valamint – a kizárólag a természetvédelmi területeken fennmaradt – európai bölény jellemzők.

  6. A felszakadozó erdős sztyepp öve, ahol a több lombkoronaszintet hordozó, dús cserjeszinttel és aljnövényzettel rendelkező erdő már csak kisebb-nagyobb foltokat képez, amelyek közé egyre szélesebb füves térségek ékelődnek. A talaj is mozaikossá válik: a szürke erdőtalaj valódi feketefölddel váltakozik. Állatvilága a lombhullató erdők és a sztyeppek közötti átmenetet tükrözi.

  7. A déli, széles, kelet felé egyre terjedelmesebb sztyepp, az orosz csernozjom öve az eljegesedéseket átvészelt állatvilággal, amelynek legjellemzőbb képviselői a rágcsálók (ürge- és hörcsögfajok, földikutyák). Az egykor hatalmas csordákban legelésző tatárantilop (szajga) a kipusztulás szélére került, az európai vadló, a tarpán pedig már ki is halt.

  8. Végül délkeleten, Ázsia határán a ritkás, törpefüves félsivatag terül el, jellemzően gesztenyebarna talajokkal, szerény rágcsálófaunával.

Kép

67. ábra > A Kelet-európai-síkvidék eredeti növénytakarója. Jelmagyarázat: 1 – fagysivatag; 2 – tundra; 3 – tajga; 4 – vegyes erdő; 5 – lombhullató erdő; 6 – erdős sztyepp; 7 – sztyepp (puszta); 8 – félsivatag; 9 – sivatag; 10 – hegységek függőleges övekkel; 11 – jégtakaró

Kép

68. ábra > Észak–déli irányú komplex földrajzi szelvény Kelet-Európában

5. Tájak az északi tundrától a Krím-félszigetig

5.1. A glaciális felhalmozódás területe

5.1.1. A tundra öve

A Kelet-európai-síkvidék északi partszegélyén kelet felé szélesedő tundrasáv foglal helyet. A part mentén és a szárazföldtől leszakadt Kolgujev-szigeten a szinlők a Barents-tenger fiatal szintingadozásait jelzik. A parton dűnék jelentenek változatosságot, mögöttük lápok terpeszkednek. Nyugaton a Barents-tengerbe nyúló Kanyin-félsziget gyér, köves tundrafelszínéből enyhén emelkedik alig 240 méterig a hegységnek valójában jóindulattal sem nevezhető Pae-hegység kaledón eredetű roncsa, amelyet a fagy apróz tovább. Folytatásában sok száz kilométer hosszan húzódik észak-északnyugat–dél-délkeleti csapással az ősidei – bajkáli – és kaledóniai hegységképződésekhez kapcsolódó, metamorfitokból felépülő, jég csiszolta Tyimán-hátság, amelynek északi, tagoltabb része csaknem 500 méterig magasodik. Változatos kőzetanyaga kedvezett szűk kanyonok, kemény kvarcitcsúcsok, kőtengerek létrejöttének. Már a tajga övezetébe nyúló, erősen letarolódott déli része laposabb, fennsík jellegű. Tőle keletre a hátság és az Urál között elterülő Nyenyecföldön fekszik a Szamojéd-tundra, amelyet a Pecsora folyó széles, teraszos völgye választ ketté az egyhangúbb felszínű Kis-Szamojéd- és a változatosabb, magas morénavonulatokból, vizenyős lapályokból, lápokból álló Nagy-Szamojéd-tundrára. A tundravidék ősi lakói nyelvrokonaink, a finnugor nyelven beszélő népek közé tartoznak (akárcsak a finnek, az észtek vagy a skandináviai lappok). A nyelvcsalád egyik csoportját alkotó szamojédek, illetve az északi szamojédek közé tartozó, alig pár tízezer főből álló nyenyecek népneve jelenik meg az említett földrajzi nevekben. Délebbre további, jóval nagyobb létszámú finnugor népcsoportok élnek, köztük a komik és a marik.

5.1.2. A tajga öve

A tundra és az erdős tundra övtől, azaz nagyjából az Északi-sarkkörtől délre kezdődően a hatalmas, több mint 1000 kilométer széles tajga uralkodik. Területén a Balti-tengertől kezdődően kiterjedt morénavidék húzódik, amely az egész síkvidék legváltozatosabb domborzatú tája. Felszínén 300 méter fölé emelkedő morénahátságok (hullámos fenékmoréna- és íves futású végmorénasáncok) és alacsony alföldek váltakoznak, közöttük több ezer tó vize csillog, de még ezt is meghaladja a lápok száma.

Nyugaton az utolsó (itt valdájnak nevezett) eljegesedés fiatalabb (Közép-Európában ez a pomerániai) stádiumában jéggel borított vidékének legalacsonyabb tája a Balti-alföld. Nagy része 100 méternél is alacsonyabb, lapos alföld, amelyből hosszú ózok sáncai és kisebb-nagyobb hepehupás morénaszigetek emelkednek ki, utóbbiak három észak–déli sávba rendeződve. Legmagasabb (318 méter) a valdáj eljegesedés fiatal fenékmorénájából felépülő Haanjai-hátság Észtország délkeleti vidékén, amelynek tavakkal tarkított felszínét a lefutó folyók felszabdalták. A közeli, három részből álló Csúd (Peipsi)–Pszkovi-tórendszer vizét – amely a síkvidék legnagyobb tava – a rövid Narva vezeti le a Finn-öbölbe. Keletebbre az egyhangú, tavakban, mocsarakban gazdag Ilmeny-alföld fekszik, központjában a területét változtató, hasonló nevű sekély tóval, amelynek vízfeleslegét a Volhov szállítja a Ladoga-tóba. A Balti-alföldet az íves futású, fiatal Balti–Fehértengeri-végmorénavonulat zárja le.

A tajga öv keleti felén a Tyimán-hátság délebbi szakaszának lapos hátai által kettéválasztott Dvina- és Pecsora-medencék lényegesen egyhangúbb, hatalmas morénavidéke terül el. Déli részükön csupán elaggottabb morénák találhatók, mert az Urál nyugati előterében csak az idősebb (utolsó előtti) eljegesedés alkalmával volt jégtakaró.

5.1.3. A vegyes erdők öve

A tajga övtől délre, a vegyes erdők sávjában húzódnak a síkvidék fő természetföldrajzi választóvonalát képező, hosszan elnyúló, morénával fedett hátságok. A valdaj (visztula) eljegesedés idősebb morénavidékén – a Közép-európai-síkvidék hasonló időben képződött tóhátságainak folytatásában – a nagy kiterjedésű Fehérorosz (Belarusz)-tóhátság terjeszkedik. A hepehupás, túlnyomóan morénából (amelynek vastagsága a 200 métert is elérheti) álló térszínen csillogó ezernyi tó vizét a Daugava és a Nemunas vezeti le. Tovább északkeletre a síkvidék legmagasabb és egyben legjelentősebb vízválasztója, a Valdáj-hátság emelkedik. Mozgalmas domborzatát a glaciális akkumulációs formák gazdagsága jellemzi, és emellett tavakban is bővelkedik. Róla indulnak hosszú útjukra három különböző tenger felé a síkvidék nagy folyói közül a Volga, a Dnyeper és a Nyugati-Dvina.

Keletebbre a Szmolenszki-, Moszkvai- és Észak-Orosz-hátságok többnyire ősi tömbboltozatokon (anteklíziseken) alakultak ki, de felszínüket az idősebb moszkvai (warta) és a legnagyobb kiterjedésű dnyeper (saale) eljegesedések során képződött morénák takarják be változó vastagságban. Tovább délre az eltűnő morénák helyét az olvadékvizek homokos lerakódásai és folyóvizek által formált alföldek veszik át. A Fehérorosz- és Podóliai-hátságok közötti alföldek közül nyugaton a síkvidék legegységesebb, „legalföldibb” tája, a jura vége óta süllyedő és ezért tökéletes síksággá töltődött hatalmas Poleszje található. Alacsony, lapos térszínén a rossz lefolyású, enyhe mélyedésekben lápok, mocsarak jöttek lére. Jelentős részüket az utóbbi évtizedekben lecsapolták. Mint neve (jelentése „erdővidék”) is jelzi, a növényzetben egyre inkább uralkodóvá válnak a lombhullató erdők. A kisebb-nagyobb tavakat, mocsarakat rövid folyóágak kapcsolják fő folyójához, a Pripjatyhoz. Moszkvától délkeletre a Mescsera, majd a Vetluga alföldjei a Poleszje keleti, kontinentálisabb, tehát szárazabb hasonmásaként jelennek meg.

5.2. A lösztakaró és az egyre fiatalodó tengerelöntések vidéke

Az olvadékvíz-síkságoktól délre a síkvidék domborzatilag legtagoltabb övébe jutunk. A jégtakarótól és olvadékvizeinek lerakódásaitól délre vastag lösztakaró borította be a pleisztocénban a felszínt. Az elmúlt mintegy tízezer év alatt azonban ez erősen pusztult, így ma már csak a hátságokat fedi lösz. A felszínüket az alföldek felé lefutó folyók, valamint vonalas eróziós formák, helyi nevükön balkák és ovrágok szabdalták fel. Az ovrágok nagyjából V keresztmetszetű vízmosásos löszszakadékok, amelyek általában löszmélyutak vízfolyások általi továbbmélyítésének és a felszín alatti üregesedésnek (alagosodás, szuffózió) az eredményeként jönnek létre. A balkák több (akár több 10) kilométer hosszú, teknőszerű, széles talpú, többnyire folyószerűen kanyargós száraz löszvölgyek, nem ritkán az ovrágok folytatásai, erózióbázisai, amelyek általában már stabilizálódtak. A domborzat egyébként alapvetően egyszerű elrendeződésű: alapjellegét az északról dél felé tartó magasabb, tagoltabb hátságok adják, közöttük pedig alacsony, lapos alföldek húzódnak, amelyeket főleg folyóvízi hordalék töltött fel.

5.2.1. A lombhullató erdők és az erdőssztyepp öve

Északon még zárt lombhullató erdők díszlenek, amelyek dél felé ritkulnak, helyüket erdőssztyepp veszi át. A területet nagy folyók, a Dnyeper, Don, Volga szelik át, amelyek vízszintingadozása erős, és vízhozamuk a tetemes párolgás következtében dél felé jelentősen csökken.

A hátságok közül legnyugatibb, legnagyobb és a legmagasabb a Podóliai-hátság, ahol az egész síkvidék legmagasabb pontja (515 méter) is található. Területén a felszínhez közel kerül az ősi alapzat, az Ukrán-pajzs, sőt egyes bevágódott völgyek mélyén fel is tárulnak annak idős kőzetei. Általában harmadidőszaki üledékek és lösz borítják. Felszínét az egész síkvidék legmélyebb völgyei szabdalják, minden irányban kifelé futó vizei főleg a Dnyeper és a Dnyeszter felé sietnek. Mivel északnyugaton 600 milliméternél is több csapadékot kap, ezért ott lombhullató erdők fedik.

A hátság sajátos tája a Dnyeszter folyásától északra, Borsiv város közelében fekvő, középső miocén kori gipszben kialakult gipszkarszt. A gipszet (és részben mész- és homokköveket) tartalmazó rétegsor sekély lagúnás tengerben ülepedett rá a feküt alkotó szilur agyagpalára. A miocén végi kiemelkedés eredményeként létrejött fennsíkot a bevágódó folyók kisebb blokkokra szabdalták; megkezdődött a gipsz karsztosodása. A gipszrétegek feletti kőzettömegek nyomására bekövetkező kipréselődés során a gipszréteg anyaga a legkisebb ellenállás, vagyis a mélyen bevágódott patakvölgyek irányába mozgott és ennek megfelelően alakultak ki benne az elmozdulási iránnyal jobbára 45 fokos szöget bezáró törések, járatok (pszeudotektonikus hasadékhálózat). A repedések mentén beszivárgó, befolyó vizek tovább alakították a barlangokat, amelyek közül az Optimista-barlang a Föld második leghosszabb (212 kilométer) barlangja; vízszintes kiterjedésű, kristályokban gazdag, sűrű labirintus.

A Podóliai-hátságtól délnyugat felé, a Dnyeszter völgyén túl a Prut völgyéig terjed a rendkívül aprólékosan felszabdalt, tömegmozgásos jelenségekben gazdag Moldvai-hátság, délkelet felé pedig fokozatosan lealacsonyodva megy át a Dnyeper-hátság vidékébe, amely azután a Dnyeper alföldjébe simul bele. E viszonylag sűrűn lakott területek arculatát, növénytakaróját az emberi tevékenység, főként a mezőgazdaság erősen átalakította.

A síkvidék déli részének központi tája az Oka folyó völgyétől délre fekvő Közép-Orosz-hátság. Északon magasabb (297 méter), dél felé alacsonyodik, felépítése is változik. Északon középidei laza üledékek fedik az óidei mészkőalapzatot, délen kivastagodnak a kréta rétegek, amelyeket óharmadidőszaki kőzetek és lösz takarnak. Erdős pusztákkal borított felszínét a változatos futású Oka és a Don, valamint mellékfolyóik aprólékosan feldarabolták. Északon jellemzők a karsztos formák, délen a völgyek kiszélesednek, a balkák és ovrágok uralkodnak. A hátság mentén a vidék két nagy folyója, a Dnyeper és a Don kanyarog. Korábban a dnyeper jégkorszakban a két folyó medencéje mentén hatalmas nyelvszerű jégárak nyomultak dél felé az 50° szélességen is túl (a Don esetében egészen a Medvegyica torkolatáig), és terítették le morénájukat, hagyták hátra a hatalmas vándorköveket. Később az olvadékvizek széles homokteraszokat képeztek, főleg a nyugati alacsonyabb Dnyeper-alföldön. A keleti, magasabb Oka–Don-alföldön, ahol szintén járt a jég, a lapos völgyi vízválasztó megőrizte az egykori morénatakarót.

Az alföldtől keletre a felszín lassan emelkedik a Volgáig terjedő Volgamenti-hátság 300 méter fölé magasodó tetőszintjéig, majd keleten meredek peremmel hirtelen ereszkedik le a Volga völgyére. A féloldalas, hatalmas kiterjedésű hátságba az újharmad- és negyedidőszak során sűrű és viszonylag mély völgyhálózat vágódott. A keleti perem meredek falán feltárulnak a perm–kréta időszaki agyagos-márgás üledékek, amelyek kedveznek a tömegmozgásos jelenségeknek. Az oldalba mély és szakadékszerű vízmosások vágódnak a partra merőlegesen, s a folyó által alámosott partok mentén a völgyperem csuszamlásokkal fokozatosan hátrál. Mivel a bal part alacsony, így a több kilométer széles völgy erősen részaránytalan. Kivétel ez alól a szamarai kanyar, ahol a jól kirajzolódó Zsiguli-hegy fekszik. A kemény karbon–perm mészkőből és dolomitból álló, erdőkkel (tölgy, hárs, juhar) fedett, tetőszintjében ellaposodó aszimmetrikus vonulatot, amely északon merész, függőleges sziklafallal, délen jóval lankásabban emelkedik a folyó völgye fölé, a Volga nem tudta átvágni, hanem hatalmas kanyarral megkerülni kényszerült. Felszínén karsztos formák találhatók, peremét vad vízmosások, szűk szurdokok szabdalják; így csekély magassága (375 méter) ellenére középhegység érzetét kelti.

A Volga széles, teraszokkal kísért bal partján túl a lealacsonyodott Volgántúl kezdetben egyhangú alföld, amelyből kelet felé határozott lépcsővel emelkedik ki egy magasabb hátvidék. Az északabbi, fennsík jellegű részén terjeszkedő Bugulma–Belebeji-hátság hatalmas kőolaj- és földgázkészletei igen értékesek. Délen a Volgán-túlt és egyben a Kelet-európai-síkvidéket a nyugat–keleti irányú keskeny, közép- és újidei üledékekkel takart, felszabdalt hátakból álló, karsztos Obscsij Szirt zárja le. A Volgán túl a csapadék 400 milliméter alá csökkenése és a forró nyár következtében már félsivatagos puszták uralkodnak.

5.2.2. A sztyeppek öve

Az óriási síkvidék legdélibb, legfiatalabb és legmelegebb része a sztyeppek öve, amely délen a Fekete- és az Azovi-tengerig, illetve a Kaukázus előteréig terjed. A mintegy 200 méter magas alföldi táj – amelyet elhelyezkedéséből adódóan nevezhetünk Dél-ukrán- vagy Feketetenger-melléki-alföldnek is – fokozatosan lejt a tengerek felé. Felszínfejlődésében már nem volt szerepe a jég munkájának, de a jégkörnyéki folyamatok még erősen hatottak, leginkább a vastag (helyenként több tíz méternyi) lösz képződése volt jellegzetes. A folyók széles hordalékkúpokat építettek, a nagyobbak (Dnyeszter, Déli-Bug, Dnyeper) bevágódva részaránytalan völgyeket képeztek. A Dnyeper alsó szakaszán még az Ukrán-pajzs felszínközeli kemény kőzeteit is átvágta, azokon szép vízeséseket hozott létre. Ezek sajnos már nem láthatók, mert a folyó vizét egy víztározó építésével felduzzasztották. Mint ahogy az eredeti táj többi része, elsősorban növényzete és állatvilága is csaknem teljesen eltűnt a mezőgazdasági termelés hatalmas térhódítása következtében. E legdélebbi öv a síkvidék napfényben leggazdagabb tája, amely a legtipikusabb füves pusztaság volt. Északabbra a feketeföld-talajon az árvalányhajfélék lengedeztek, a keskenyebb déli sztyepp egyhangú síkját pedig, ahol a talaj fokozatosan gesztenyebarnává válik, szárazságtűrő törpefüvek borították.

A tengerek közvetlen melléke sajátos táj. A 100 méternél alacsonyabb alföldet nagyrészt a tenger formálta már az újharmadidőszak óta. Üledékeit vastag lösz fedi. A jórészt művelésbe vont löszös folyóközi hátakat különleges zárt mélyedések, a pódok teszik változatossá. Ezeknek a hol kerekded, ovális, hol hosszúkás mélyedéseknek a kialakulása a szuffózió (magyarul az alagosodás) folyamataira vezethető vissza. A lösz tömörödése vagy – nedvesebb periódusokban – állékonyságának a beszivárgó vizek okozta elvesztése berogyásokat indított meg. Az így keletkező berogyások pedig összeolvadhattak, akár egy-egy hosszabb mélyedéssé is alakulhattak.

A legkiterjedtebb löszhát a legnagyobb pódokkal a Dnyeper és az Azovi-tenger közötti lapos síkságon terjeszkedik. Ez a kelet-európai sztyeppvidék máig részben még megmaradt legjellegzetesebb vidéke. Itt található az Aszkanyija Nova Természetvédelmi Terület, egy bioszféra-rezervátum, Európa egyetlen védett árvalányhajas sztyeppje.

5.2.3. A tengermellék

Az egykori folyótorkolatokban a tengerek vizének benyomulásával hosszúkás, sekély öblök, ún. limánok alakultak ki. A leghatalmasabb a Dnyeper limánja, amelyhez északon a Déli-Bugé csatlakozik. Másutt a turzások sekély lagúnatavakat rekesztettek el. A lapos, épülő partokat apró, változatos szigetek is tagolják.

A Feketetenger-melléki-alföld keleti szegélyét két hátság tagolja: a kisebb és alacsonyabb (324 méter) Azovi-, valamint a nagyobb kiterjedésű Donyec-hátság (367 méter). Szerkezeti alapjuk is különböző. Az előbbi az Ukrán-pajzs délkeleti kibukkanása, míg az utóbbi variszkuszi eredetű, amelynek kimagasló gazdasági jelentőségű feketekőszén-telepeit köszönheti. Lapos hátakból álló, általában lösszel fedett felszínüket mély folyóvölgyek, vízmosások tagolják. A két hátság erdőssztyepp növényzetével is szigetként különült el környezetétől, ám az erdőfoltok nagy része mára már eltűnt. Ebben a sűrűn lakott és erősen iparosított térségben a jellegzetes szocialista nemtörődömséggel párosult környezetkárosítás, tájrombolás hatásai különösen erősek, ma is mindenütt érzékelhetők.

Az Alsó-Don völgyén túl északnyugat–délkeleti irányban húzódik az éles szerkezeti vonalat és határt jelentő Manyics-árok. Egy alig 26 méter magas völgyi vízválasztótól indul nyugatnak az Azovi-tenger felé a Manyics folyó, amely lényegében sós tavakat fűz fel, illetve az újabb vízrendezések következtében szinte összefüggő víztározórendszerré alakult. Tőle északkeletre az észak–déli csapásirányú, 120–160 méter magas, határozott peremű, aszimmetrikus Jergenyij-hátság húzódik, amelynek szárazságtűrő gyér ürömfüves pusztái átmeneti tájat jelentenek a Kászpi-tó melléki félsivatagok felé, jelezve az Európa és Ázsia közötti határ itteni megvonásának jogosságát.

A Kelet-európai-síkvidék déli peremén ékelődik be a Fekete- és az Azovi-tenger közé a Krím-félsziget, amelyre az alig 8 kilométer széles Perekopi-földnyelv vezet át. A jellegzetes alakú félsziget északi partja – főleg északkeleten – gazdagon tagolt, ahol újra megjelennek a limánok.

Az Azovi-tengertől a 100 kilométernél hosszabb Arabat-földnyelv turzásával leválasztott Szivas-öböl példájával sajnálatos módon illusztrálni lehet a természet tönkretételét. A helyenként 30–50 méter magas, meredek partfalak övezte, apró öblözettel és szigettel tarkított térségében különleges ökológiai körülmények alakultak ki. Vize nyáron 35 °C-ra is felmelegedett, télen viszont erősen lehűlt, sőt északon be is fagyhatott. A magas hőmérséklet és intenzív párolgás következtében (folyó sem torkollik bele) nyáron nagyon megnőtt a sótartalma, amely a déli részén a 25%-ot is elérhette. Ezért északon még különleges és változatos állatvilág (pl. 50 halfaj) alakult ki, délen azonban szinte élettelen volt a víz. Ma már azonban az egész megváltozott. Egy szódakombinát szennyvize miatt a víz átlátszatlan rózsaszínné változott, s minden élet kipusztult az ukrán „Nátron-tóból”.

A félsziget északi 80%-át elfoglaló Krími-alföldet a fiatal megsüllyedést követően lerakódott újharmad–negyedidőszaki tengeri üledékek töltötték fel. A túlnyomórészt 100 méternél is alacsonyabb tökéletes síkság a száraz kontinentális éghajlat miatt vízfolyásokban nagyon szegény, folyócskái közül nyáron több teljesen kiszárad, még a legjelentősebb Szalhir is időszakossá válik alsó szakaszán. Eredeti növénytakarója többnyire gesztenyebarna és csernozjom talajokon kialakult árvalányhajas füves sztyepp volt, ám nagy részét művelésbe vonták, és a sótartalmú talajvíz következtében helyenként szikesedés lépett fel.

A félsziget déli negyedén mintegy 150 kilométer hosszan húzódik délnyugat–északkeleti irányban az Eurázsiai-hegységrendszer elszakadt tagja, a Krími-hegyvidék, amely enyhén gyűrt hullámos dombsorokkal a Kercsi-félszigeten is folytatódik, majd a Kercsi-szoros túlpartján elnyúló Tamany-félszigeten dombsorokkal, sárvulkánokkal követhető tovább a Nagy-Kaukázus felé. Az erősen aszimmetrikus hegység észak felé fokozatosan ereszkedik a Krími-alföld felé, délen azonban meredeken, helyenként 500–600 méter magas falakkal szakad le a nagyon keskeny parti síkságra. Környezeténél jelentősen magasabb, legkiemelkedőbb pontja a Roman-Kos (1545 méter).

Földtani felépítésében főleg középidei (leginkább jura), kisebb részben óharmadidőszaki üledékek (mészkő, homokkő, konglomerátum, pala) vesznek részt. A kimmériai gyűrődést és kiemelkedést a kréta időszakban letarolódás követte. Az újharmadidőszakban újabb, erős szerkezeti mozgások vetődéseket, áttolódásokat eredményeztek, nagyobb déli része teljesen a Fekete-tenger alá süllyedt, az északi viszont antiklinálisként felboltozódott és ebből lett a mai hegyvidék. Mindezek következtében a Krími-hegyvidék felszínére hullámos, lapos fennsíkok, réteglépcsők, meredek falú, mély szurdokvölgyekkel elkülönített rögök jellemzők, amelyeken kisebb-nagyobb karsztos formák (barlangok, dolinák, víznyelők, szurdokok) és kőtengerek egyaránt előfordulnak. A legmagasabbra (1200–1500 méter) nyugaton emelkedő részei nem alkotnak éles gerincvonulatot, hanem hullámos, lapos, füves fennsíkokat, az ún. jajlákat (eredeti jelentése a krími tatárok nyelvében „nyári legelő”) képeznek. A közvetlenül a tengerparton emelkedő Jajlák vonulatának meredek, összefüggő fala jól megvédi az előtte elhelyezkedő keskeny parti sávot az északról esetleg betörő kedvezőtlen éghajlati hatásoktól, emiatt itt kellemes mediterrán éghajlat alakult ki, gyógy- és üdülőhelyek (Alupka, Jalta, Gurzuf, Alusta) sorával. Keletebbre alacsonyabb és erősen feldarabolódott, különálló, meredek peremű, mély szurdokokkal elkülönülő rögökből, majd tovább kelet felé közepes magasságú (600–800 méter) gerincekből, hátakból áll, amelyek lábánál a parti síkság is kiszélesedik.

A Krími-hegyvidék a Jajlák határozott vonulata következtében elsőrangú éghajlatválasztó: tőle északra az előhegység területén, majd a Krími-alföldön is kontinentális, száraz; a Jajláktól délre, főleg a nyugati oldalon pedig enyhe, mediterrán jellegű az éghajlat. Az uralkodó barna erdőtalajokon kialakult növényzet szép függőleges övezetekbe rendeződött. Az északi lejtőkön 600 méterig – mára ugyan az ember tevékenysége következtében megritkulva – főleg tölgyesekből álló lombhullató erdők, feljebb bükkösök díszlenek fenyőkkel keveredve, majd 1100 méter felett cserjések és hegyi rétek találhatók. A déli lejtők alsó övezetében kb. 300 méter magasságig a jellegzetes örökzöld növényzet uralkodik. A déli part jelentős üdülőövezete ma már igen erősen átalakított kultúrtáj. Az ókortól kezdve itt letelepülő, s különféle vidékekről származó népeknek köszönhetően a félszigeten érdekes és hasznos jövevényfajok – pl. olajfa, szentjánoskenyérfa, füge – is megjelentek.