Ugrás a tartalomhoz

Európa regionális földrajza 1. Természetföldrajz

Gábris Gyula, Horváth Erzsébet, Horváth Gergely, Kéri András, Móga János, Nagy Balázs, Nemerkényi Antal, Pavlics Károlyné, Simon Dénes, Telbisz Tamás (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

A természeti környezet átalakulása

A természeti környezet átalakulása

PROBÁLD FERENC, PAVLICS KÁROLYNÉ

1. Az erdőirtás okai és következményei

Amint az Európa természetföldrajzi áttekintéséből is kitűnt, földrészünkön immár évezredek óta az emberi társadalom vált a legfontosabb tájformáló tényezővé: az általa előidézett változások jóval nagyobb arányúak, területileg átfogóbbak és mélyrehatóbbak voltak, mint bármely más kontinensen. A természetes vagy ahhoz közel álló ökológiai rendszerek Európának csupán szerény töredékén – főként hasznosításra alkalmatlan peremvidékeken – maradtak fenn. Jellemző, hogy a különböző típusú természetvédelmi területeknek a XX. század folyamán létrejött rendszere is általában egymástól elszigetelt, csekély kiterjedésű tagokból áll, és – miként azt hazánk nemzeti parkjai is mutatják – rendszerint már erősen átalakított, legfeljebb egyes részleteikben eredeti tájak élővilágának, társulásainak, veszélyeztetett növény- és állatfajainak vagy értékes formakincsének megóvását szolgálja (Kerényi A. 1999). A földrészünkön elkülöníthető tíz biogeográfiai tartomány (69. ábra) közül a hegyvidékek, az arktikus tundrák és a boreális fenyvesek övezetei őriztek meg legtöbbet eredeti arculatukból. Ezzel szemben a legdrámaibb átalakulás színtere először a mediterrán tartomány volt, majd a mezőgazdaság térnyerésével a középkorban átcsapott a folyamat az atlanti és a kontinentális erdők tartományára is, végül pedig a sztyeppek művelésbe vonásával és a tajga irtványainak bővítésével földrészünk keleti és északi határáig nyomult.

Kép

69. ábra > Európa biogeográfiai tartományai az EU és az Európa Tanács 1997-ben elfogadott beosztása szerint (European Environment Agency 1998)

A posztglaciális korszak kezdetén Európa területének 80%-át erdő borította; ez az arány a XX. század derekáig 30%-ra csökkent, napjainkban pedig 33%-ra tehető. Kontinensünk 40%-án mezőgazdálkodás (25%-án földművelés) folyik, a beépített területek aránya pedig meghaladja az 5%-ot, a sűrűn lakott, fejlett országokban a 10%-ot is. Míg Észak-Európában az erdőknek valamivel több, mint a fele természetes vagy ahhoz közeli állapotban van, kontinensünk nyugati és déli államaiban gyakorlatilag már csupán telepített erdőket találunk; ezek fajokban szegények, és állományuk összetétele a fakitermelés gazdasági szempontjaihoz, nem pedig a biológiai diverzitás fenntartásának és a környezet védelmének igényeihez igazodik. Az őshonos fák helyén sok helyen gyorsan növő, ipari felhasználásra alkalmas, ámde tájidegen fajokból hoztak létre monokultúra jellegű ültetvényeket; így terjedt el Portugáliában és a mediterrán országokban az Ausztráliából származó eukaliptusz, Közép-Európa folyói mentén a kanadai nyár, homokos térszínein az akác.

A Földközi-tenger környékén az örökzöld keménylombú erdők teljes kiirtása már a történeti idők hajnalán kezdetét vette: hajóépítésre, szerszámok készítésére, tüzelő- és építőanyagnak egyaránt fát használtak, és csak az erdők fogytával kényszerültek rá a terméskő-építkezésre. Az Attika letarolt hegyoldalain látható talajpusztulásról Kr. e. 400 körül már Platón is keserű szavakkal emlékezett meg. A görögök és a rómaiak által elkezdett erdőirtást a középkorban Bizánc, Genova, Velence, Spanyolhon hajóácsai, földművesei és szénégetői folytatták, s a meredek lejtők talaját elsöprő erózió, valamint a kecskepásztorkodás nyomán soha többé nem újulhattak meg az erdők: helyüket kopár sziklák vagy másodlagos bozótos növénytársulások (macchia, garrigue) foglalták el. A maradék erdőfoltok és cserjések napjainkban is gyakran szenvednek a hamar lábra kapó és terjedő tűzvészektől.

Az atlanti biogeográfiai tartomány dús lombhullató erdőinek pusztítása a középkor elején gyorsult fel; a legelők és termőföldek iránti igény növekedése és a hajóépítés fellendülése nyomán a XVI–XVII. századra az eredeti növénytakarónak hírmondója is alig maradt. Az Ír-sziget brit földesurai nem csupán az eladott rönkfa hasznáért irtották az erdőt, hanem azért is, hogy a lázadó íreknek rejtekhelyet nyújtó vadont felszámolják. Nagy-Britannia és Franciaország a XVII. századtól már az amerikai gyarmatokról kényszerült beszerezni a fát, a faszénnel működő vaskohászat súlypontja pedig áthelyeződött Svédország és az Urál erdőkben gazdag ércbányavidékeire. Az Ír- és az Angol-sziget erdősültsége (8, illetve 10%) az újabb idők telepítései ellenére is a legalacsonyabbak közt van Európában.

Az erdők helyén kialakult másodlagos vegetáció sem maradt érintetlen: pl. Skóciában az egykor birkalegelőnek használt fenyérek egy részét újrafásították, Dániában pedig intenzív mezőgazdasági hasznosításba vonták.

Közép-Európa sokfelé tűlevelűekkel elegyes lomberdeit a német földművesek falvaiból körkörösen bővített vagy az utak, folyóvölgyek mellől kiinduló irtványai a középkor folyamán a hegyvidékekre szorították vissza. (A gyakori -rod, -rot, -reuth végződésű helynevek tanúskodnak arról, hogy az adott település irtásföldön jött létre.) Hasonló folyamat ment végbe Európa keleti felén is, Észak-Európában pedig a megművelt földek térhódítása egészen a XX. század közepéig tartott, jóllehet itt az erdőállomány zöme érintetlen vagy a természeteshez közeli állapotban megmaradhatott.

A XX. század második felében Európa szántóföldjeinek terjeszkedése visszájára fordult: a fejlett országokban előbb a városok, majd a helyenként elnéptelenedő falvak környékén is egyre több szántó maradt parlagon. A 90-es évektől az Európai Unió közös agrárpolitikája is ösztönzi a termőföldek pihentetését, művelésből való kivonását és erdősítését. A volt szocialista országokban a földtulajdonviszonyok újjárendezése szintén a megművelt terület zsugorodásával járt.

Az utóbbi néhány évtizedben a marginális mezőgazdasági területek fásítása gyarapította ugyan kontinensünk erdőségeit, viszont 1975 óta a szakemberek új típusú erdőpusztulásra figyeltek fel, amelynek okai a légszennyező anyagok (kén-dioxid, nitrogén-oxidok, ózon) közvetlen kártételében, másrészt a savas ülepedés útján a talaj kémiai és biológiai folyamataira gyakorolt áttételes hatásaiban keresendők. Az ENSZ–EGB és az Európai Unió egész kontinensünkre kiterjedő 1996. évi vizsgálata szerint az európai erdők faállományának mintegy 40%-a tekinthető egészségesnek, ugyanakkor kereken 1/4-e már leveleinek több mint 25%-át elveszítette (2–4. károsodási fokozat). Az erdőpusztulás különösen Cseh- és Lengyelországban, Szlovákiában, továbbá Kelet-Németországban öltött katasztrofális méreteket: az Érchegység és a Harz egyes részeit valósággal letarolta. A légszennyező anyagok kibocsátásának csökkenése nyomán a 90-es évek közepétől az erdők állapota a legtöbb érintett országban lassan javulni kezdett.

A természetes növénytakaró nagymértékű átalakítása és kultúrvegetációval való helyettesítése a földrajzi burok többi szférájában is tovagyűrűző változásokat indított el. Ezek közül a legfontosabbak az alábbiakban foglalhatók össze:

  1. A természetes élőhelyek egy része teljesen eltűnt, más része átalakult, összezsugorodott, területileg felaprózódott. Az igen gyors változás következménye a biológiai változatosság (diverzitás) csökkenése, növény- és állatfajok egész sorának már bekövetkezett vagy küszöbön álló pusztulása. Az Európában most élő 12 500 magasabb rendű növényfajból 21, az 1267 gerinces állatfajból 184 a kihalás szélére sodródott – veszélyeztetett vagy sebezhető – kategóriába tartozik (Kerényi A. 1999).

  2. Az erdőtakarójuktól megfosztott lejtőkön gyorsult a csapadék lefolyása, emiatt szeszélyesebbé vált a folyók vízjárása, és nőtt az árvízveszély.

  3. A megváltozott vegetáció és a mezőgazdasági művelés a talaj típusának és szerkezetének átalakulását, a természetes erózió felgyorsulását, néhol a talajtakaró teljes pusztulását vonta maga után. Az erdőirtás folytán megnövekedett hordalékmennyiség magyarázza a Földközi-tenger medencéjében elterülő síkságok és tengerpartok gyorsabb ütemű feltöltődését és a folyami delták előnyomulását; ennek tulajdonítható, hogy számos régi kikötő (pl. Milétosz, Ostia, Ravenna, Palos) több kilométer távolságra került a tengertől. A talajdegradációs folyamatok által érintett területekről az UNEP 1994. évi jelentése alapján a 6. táblázat ad áttekintést.

6. táblázat > A talajdegradációs folyamatok által érintett területek Európában. Forrás: Fischer Weltalmanach (2000)

Szárazföldi terület (millió km2)

Ebből a degradáció által érintett terület (%)

Az előbbi kategórián belül a különböző degradációs folyamatok által sújtott területek részaránya

  

Vízerózió (%)

Szélerózió (%)

Fizikai degradáció (%)

Kémiai hatások (%)

 

9,5

23

52

19

17

12

A vízerózió természetes körülmények között is végbemenő folyamatát – amellyel a talajképződés általában lépést tudott tartani – az évszázadok óta tartó földművelés igen felgyorsította. Különösen súlyos eróziós kár érte Dél-Európa élénkebb domborzatú területeit, valamint a kelet-európai feketeföld-övezetet, ahol a löszös hátságok felszínét sok helyütt mély eróziós árkok, vízmosások is felszaggatták. A talaj elvékonyodását, humusztartalmának csökkenését a természetes termékenység erősen megsínylette.

A szélerózió (defláció) általában a laza – vagy a művelés által fellazított – homokos szövetű talajokon fejti ki hatását. Kontinensünkön legerősebben a Kelet-európai-síkság déli részén pusztít. Többé-kevésbé súlyosan érinti a Cseh-medence és a Holland–Német–Lengyel-síkság egyes résztájait, az állandó erős széljárásnak kitett Izland partjait, Bretagne-t és Normandiát, valamint Angliát is.

A fizikai degradáció legfőbb oka a nehéz mezőgazdasági gépek alkalmazása, ami a talaj tömörödését és termékenységének csökkenését idézte elő. Európában szórványosan sokfelé előfordul; nagyobb összefüggő területen Moldvában, Havasalföldön és a Bolgár-táblán tapasztalható.

A kémiai hatások közül a légszennyező anyagok ülepedéséből származó savasodás főleg Észak- és Nyugat-Európára, valamint a csapadékos hegyvidékekre jellemző, de a savanyú anyakőzeten képződött talajokat másutt is veszélyezteti. A műtrágyák és növényvédő szerek túlzott használata az intenzív gazdálkodást folytató, nedves éghajlatú országokban a talajvíz nagyfokú nitrátterheléséhez, valamint a felszíni vizek foszfáttartalmának feldúsulásához és eutrofizációs folyamathoz vezetett.

A másodlagos szikesedés előfeltételei közül a szemiarid éghajlat és a felszínközeli talajvíz sótartalma emelhető ki; a folyamat víztárolók közelében vagy öntözött területeken, a talajvíztükör megemelkedése nyomán megy végbe. A magyar Alföldön kívül főként Dél-Ukrajnában, a Kuma és a Manics völgyében, az Ebro-medencében, Közép-Olaszország, Albánia és Macedónia síkságain – kontinensünk területének 0,4%-án – figyelhető meg.

2. A levegő regionális háttérszennyezettsége

Európa környezetének antropogén változásai a légkört sem hagyták érintetlenül. A légszennyező anyagok kibocsátása – elsősorban az ipar és a közlekedés fejlődése folytán – az utóbbi két évszázadban egyre gyorsuló ütemben nőtt, s egyre nagyobb térségekre terjedt; kedvező változás jelei csupán az elmúlt másfél évtizedben mutatkoznak. A főbb szennyező anyagok (kén-dioxid, nitrogén-oxidok, ammónia) területi eloszlásáról is csak a legutóbbi időben sikerült méréseken alapuló, többé-kevésbé pontos – ámbár finomabb részleteiben folyvást változó – képet alkotni.[2]

A legnagyobb tömegben a légkörbe kerülő és ott nagy távolságra eljutó, sokféle kárt okozó szennyező anyag a kén-dioxid (SO2), amelynek fő forrásai az eltüzelt kéntartalmú szenek és kőolajszármazékok. Az európai kontinens levegőjébe jutó kén-dioxid mennyisége 1980-ban nagyjából 60 millió tonnás szinten tetőzött, majd azóta kb. a felére csökkent. A javulás földrészünk keleti felében a szocialista nagyipar összeomlásával magyarázható, míg nyugaton a szén energetikai felhasználásának visszaszorulása, a fűtőanyagok kéntartalmának csökkentése és az erőművek füstgáztisztító (kénleválasztó) berendezésekkel való felszerelése hozott eredményt. Az EMEP 1995. évi térképei (EEA 1998) szerint a kén-dioxid emissziója és légköri koncentrációja még mindig a régi nagy iparvidékeken mutatja a legmagasabb értékeket: a csaknem összefüggő, erősen szennyezett területsáv Közép-Angliától Belgiumon, a Ruhr-vidéken és Észak-Csehországon át Sziléziáig és Észak-Magyarországig húzódik. A tengereken a fontos hajózási útvonalak mentén mutatható ki erősebb légszennyeződés. A kén-dioxiddal legkevésbé szennyezett területek Észak-Európában és a Pireneusi-félszigeten vannak.

A nitrogén-oxidok (NOx) kibocsátásának 60%-a a közlekedésből származik, ezért területi eloszlása is egyenletesebb képet mutat: a népsűrűséggel és az úthálózattal van összhangban. A legszennyezettebb területek Anglia, a Benelux államok, Németország és Észak-Olaszország, míg a legtisztábbnak e tekintetben is kontinensünk északi-északkeleti harmada mutatkozik. Az európai légtérbe jutó nitrogénoxidok mennyisége 1990-ben volt a legmagasabb (25 millió tonna), majd 1995-ig 15%-kal csökkent. A csökkenés az egykori szocialista országokban a gépkocsi-közlekedés átmeneti visszaesésével, valamint a korszerű járművek elterjedésével magyarázható, míg földrészünk nyugati felében a katalizátoros autók széleskörű használata ellensúlyozta a forgalom szüntelen növekedését.

A nitrogén-dioxid és az ugyancsak főleg a gépjármű-forgalomból származó illékony szerves vegyületek napsugárzás hatására különböző kémiai reakciókban vesznek részt, és ezek nyomán másodlagoslégszennyező anyagok keletkeznek. Az utóbbiak közül a troposzferikus ózon nemcsak a látástávolságot csökkenti („nyári szmog”), hanem a szem és a légzőszervek nyálkahártyáját is ingerli, és a növényzetet is károsítja; ráadásul légköri koncentrációja és az érintett területek nagysága évtizedek óta gyors növekedést mutat. A nyári hónapokban Közép- és Dél-Európa légterében az ózonkoncentráció rendszeresen túllépi a megengedett határértéket, a mérőállomás-hálózat azonban még nem elég sűrű ahhoz, hogy az eloszlásról pontos képet adjon; a hézagok számítások útján tölthetők ki (70. ábra).

Kép

70. ábra > Az ózonkoncentráció napi átlagos csúcsértéke nyáron a talajközeli légtérben, modellszámítások alapján (1989–1994). Forrás: EEA (1998)

Az ammónia (NH3) európai kibocsátásának 93%-a a mezőgazdaságból – az állattenyésztésből, illetve a földekre kiszórt szilárd és hígtrágyából – származik. A legnagyobb emissziós értékek ennek megfelelően a Benelux országok, Németország és Dánia területén figyelhetők meg. A 90-es évek első felében az ammóniakibocsátás (évi 8 millió tonna) mintegy 15%-os mérséklődése az állatállomány csökkenésével magyarázható.

Az atmoszférába kerülő kén-dioxid és nitrogén-oxidok akár több napig is a levegőben maradhatnak, és ezalatt sok száz kilométer távolságra sodródhatnak a kibocsátás helyétől. Egy részük végül kémiai átalakulás nélkül jut a növényzetre vagy a talaj- és vízfelszínre (száraz ülepedés), majd ott vízzel reakcióba lépve savat képez. Különböző kémiai folyamatok azonban a légköri tartózkodás idején is végbemehetnek; így pl. az ammónia a kén- és nitrogén-oxidokkal vegyülve parányi szulfát- és nitrátkristályokat képez, amelyeket a szél ugyancsak messzire szállíthat, mielőtt kiülepednének vagy a csapadékkal a felszínre jutnának. A kén-dioxidból és a nitrogén-oxidokból nedvesség hatására már a légkörben savak keletkeznek, amelyek a csapadék pH-értékét megváltoztatják (nedves ülepedés, savas esők). Mind a száraz, mind a nedves ülepedés a környezet – a talaj és az élővizek – savasodását vonja maga után, és fontos tényezője az erdőpusztulásnak.

A különböző ökoszisztémáknak a savasodással szembeni érzékenysége igen eltérő. Bár a Skandináv-félsziget Európa legkevésbé szennyezett területei közé tartozik, az ottani tavak és folyók élővilága a Nagy-Britannia felől érkező savas esők hatásától, a víz pH-értékének eltolódásától súlyos károkat szenvedett, és az amúgy is erősen kilúgozott talajok minősége tovább romlott. Közép- és Nyugat-Európa nagy részén a talaj termékenysége és az erdők állapota ugyancsak megsínylette a savasodást. A löszön vagy más mésztartalmú kőzeten kialakult talajok viszont nagy pufferkapacitásuk folytán jelentős terhelést is képesek károsodás nélkül elviselni.

A sűrűn lakott, erősen iparosodott Európában – mindenekelőtt az ipari forradalom szülőföldjén, Angliában – már évszázadokkal ezelőtt felfigyeltek a levegő szennyezettségére és annak egészségkárosító következményeire. A széntüzelésből származó korom és kén-dioxid légköri feldúsulása idézte elő az európai iparvidékeket mind gyakrabban sújtó téli füstködöt (szmogot), amely 1952 decemberében Londonban 4000 ember halálát okozó katasztrófába torkollt, és röviddel később az első komoly nemzeti levegőtisztaság-védelmi törvény elfogadásához vezetett. Nyilvánvaló azonban, hogy kis államokra tagolt kontinensünkön az országhatárokon átterjedő levegőszennyeződés elleni küzdelem csak nemzetközi együttműködéssel lehet sikeres. Ennek általános kereteit az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának égisze alatt létrejött 1979. évi Genfi Egyezmény jelölte ki. Az első konkrét nemzetközi megállapodás (Helsinki, 1985) az 1980–1993 közötti időszakra a kén-dioxid-kibocsátás 30%-os csökkentését írta elő. Ezt követte a nitrogén-oxidok emissziójának szinten tartását, illetve számos ország esetében visszafogását előirányzó szófiai jegyzőkönyv (1988), majd az illékony szerves vegyületekre vonatkozó szabályozás (Genf, 1991) és a kén-dioxid-kibocsátás 2010-ig történő mind keményebb korlátozását célzó oslói egyezmény (1994). Az Európai Közösség 1992-ben elfogadott, majd 1998-ban továbbfejlesztett akcióprogramjai ennél is szigorúbb követelményeket rögzítettek a környezet állapotának javítása érdekében (71. ábra). A sok, nagyjában-egészében teljesített egyezmény ugyan jó irányba mutat, de a nemzetközi környezetvédelmi jog – kellő garanciák és büntető szankciók híján – még Európában is „puhának” és hézagosnak minősíthető. Ennek szomorú bizonyítéka volt az 1986. évi csernobili atomerőmű-katasztrófa, amelynek radioaktív szennyező anyagai földrészünk jóformán valamennyi országába eljutottak anélkül, hogy a kártérítés lehetősége felmerült volna.

Kép

71. ábra > A savas légszennyező anyagok kibocsátásának csökkenése 1994–2010 között az EU-ban – tény és terv (EEA 1999)

Az eddig említetteken kívül a társadalom gazdasági tevékenysége számos más szennyező anyagot is juttat a légkörbe; ezek többsége azonban inkább csak helyi, mintsem regionális vagy kontinentális méretekben ér el veszélyes szintet. Az egészségre káros zaj és a megengedett határérték feletti légszennyeződés elsősorban a városi lakosságot sújtja. A tartós javulás ellenére a por, a nitrogén-dioxid, a benzo(a)pirén és az ózon koncentrációja az előrejelzések szerint (EEA, 1999) a legtöbb európai városban még 2010-ben is rendszeresen meg fogja haladni a levegőminőségi határértéket.

3. A felszíni vizek szennyezettsége

Európa folyóit és tavait a társadalom évszázadok óta sokféle célra (ivóvíznyerés, öntözés, szennyvízelvezetés, halászat, hajózás, áramfejlesztés stb.) intenzíven hasznosítja, ami az emberi beavatkozások széles skáláját vonta maga után. A nagyszabású árvízvédelmi munkálatok számos folyó természetes futásirányát és áramlási mechanizmusát változtatták meg; a gátak közé szorított medrekben módosultak a víz fizikai és kémiai sajátságai is, az egykori árterek ökológiai rendszerei pedig teljesen eltűntek vagy keskeny sávra szorultak vissza, és fajokban elszegényedtek. Az építőanyagok (agyag, kavics, homok) és energiahordozók (tőzeg, lignit) külszíni bányászata, valamint az öntözési, víznyerési és/vagy energetikai célból kialakított víztárolók létesítése több mint 10 000 mesterséges tóval színezte kontinensünk térképét; ezeknek összfelülete meghaladja a 100 000 km2-t (Kerényi A. 1999). Az egyes folyók teljes hosszára kiterjedő, rendszerint azonban csak a nagyesésű, hegyvidéki szakaszokra telepített vízlépcsőrendszerek gyökeres változásokat idéztek elő a hordalékszállításban, a vízi élővilágban, és a természetes öntisztuló képességet is hátrányosan érintették. Az élővizekbe jutó ipari és mezőgazdasági eredetű toxikus szerves vegyületek, kőolajszármazékok, növényvédő szerek, nehézfémek koncentrációjának területi különbségeiről – egységes mérőhálózat híján – nehéz átfogó képet alkotni. A legrosszabb állapotban kétségkívül a nagy iparvidékek rövid, gyakran teljesen élettelenné vált vízfolyásai vannak, de egy-egy műszaki balesetből származó hirtelen, katasztrofális mértékű szennyeződés rövidebb-hosszabb időre nagy folyamok ökológiai rendszereit is tönkreteheti. Ilyen volt a tiszai ciánszennyezés hatása is. A felszíni vizek minőségét rontó legelterjedtebb szennyeződések a különböző szerves anyagok, valamint a nitrogén- és foszforvegyületek; ezek koncentrációjának területi különbségeiről és időbeni alakulásáról már viszonylag széles körű adatok állnak rendelkezésre (72. ábra).

Kép

72. ábra > A folyók szervesanyag-, ammónium- és oldott foszforszennyeződésének változása Európa különböző részein, több száz mérőhely adatai alapján (EEA, 1998)

A legnagyobb mennyiségű szerves anyag a tisztítatlan, vagy csak részlegesen tisztított kommunális és ipari szennyvizekből kerül a folyókba, de nem elhanyagolható az erdőirtás és a mezőgazdasági művelés nyomán felgyorsult talajerózió hatása sem. A legkevesebb szerves anyag Észak-Európa felszíni vizeiben található, míg a legmagasabb értékek a volt szocialista országok folyóiban mérhetők. Dél-Európában Olasz- és Spanyolország folyói között viszonylag sok az erősen szennyezett, és itt tapasztalható az utóbbi két évtizedben a legcsekélyebb javulás. Nyugat-Európa országaiban viszont – hála a szigorú környezetvédelmi rendszabályoknak és a mind teljesebb körű szennyvíz-tisztításnak – lényegesen csökkent a szervesanyag-terhelés. Ez a tendencia a jövőben előreláthatólag kontinensünk többi részén is a vízminőség javulásához fog vezetni.

A nitrogén- (kb. 4/5 részben nitrát-) szennyeződés fő forrásai a termőföldekre juttatott mű- és hígtrágyák; ezek Nyugat- és Közép-Európa nagy területein a talajvizet is fogyasztásra alkalmatlanná tették, a felszíni vizekben pedig eutrofizációs folyamat elindítóivá váltak. Természetes körülmények között a folyóvizek N-tartalma 0,1 mg/l körül mozog; ezzel szemben az 1992–96. évek során az európai folyók mérőhelyeinek 68%-án az átlagos koncentráció meghaladta az 1 mg/l-t, sőt a mérőhelyek 15%-án 7,5 mg N/l feletti csúcsértékeket észleltek. Kedvező jel viszont, hogy az 1970–1985 időszakra általánosan jellemző gyors növekedés a 90-es években megállt, sőt Dél- és Nyugat-Európa intenzíven művelt agrárkörzeteiben mérséklődött a nagyfokú nitrátterhelés. A legkisebb mérvű szennyeződés, a természeteshez közeli állapot Észak-Európa folyóit jellemzi.

Az élővizek minőségének romlásában és az eutrofizációban kulcsszerepet játszó növényi tápanyagok a foszforvegyületek, amelyek javarészt műtrágyákból és mosószerekből származnak. Mintegy 1000 mérőhely adataiból megállapítható, hogy csak az európai folyók 1/10-én – jobbára a Skandináv-félszigeten – találunk a természetes szintnek megfelelő, 50 µg/l-nél kisebb foszforterhelést. A foszforral legszennyezettebb vízfolyások a Dél-Angliától Romániáig és Ukrajnáig húzódó széles területsávban tömörülnek; Dél-Európa folyói általában közepesen szennyezettek. A szennyvíztisztítás fejlődése, a műtrágya-felhasználás csökkenése és a nagy ipari szennyezők technológiaváltása révén a 90-es években az egész kontinensen sikerült erősen leszorítani az élővizekbe jutó foszfor mennyiségét.

A tavak és víztárolók természetes tisztulása lassúbb, mint a folyóké, és fenéküledékeikben nagy tömegű növényi tápanyag raktározódhat; emiatt eutrofizációs folyamataik a szennyező források felszámolása után is csak lassan fordíthatók vissza. Európa tavai közül a legtisztábbak kontinensünk északi részén és az Alpokban találhatók; ezzel szemben Hollandia, Dánia, a Német–Lengyel-síkság, Románia, Francia- és Spanyolország állóvizei – különösen a kisebbek – erős foszfor- és nitrátszennyeződéssel küzdenek. A foszfortartalom csökkentésére, a vízi ökoszisztéma stabilizálására hozott intézkedések az utóbbi két évtized során a Boden-tó és a Genfi-tó állapotában eredményeztek látványos javulást.

Európa lakosságának kb. 1/3-a a tengerpartokat övező 50 kilométeres sávban él; a folyók által szállított hordalékon kívül az egyes partszakaszokra összpontosuló turizmus és számos ipartelep, kikötő közvetlenül is szennyezi a tengervizet, amelynek állapota szinte mindenütt aggodalomra ad okot. A növényi tápanyagok feldúsulása nyomán fellépő eutrofizáció szemmel látható jele az egyre hosszabb partszakaszokon mindgyakrabban megfigyelhető algavirágzás. A foszfor- és nitrogénvegyületekkel legsúlyosabban a Fekete-tenger egyébként is lassan cserélődő vize szennyeződött. (Jellemző, hogy a Duna vízgyűjtőjéről a tengerbe zúduló növényi tápanyagok mennyisége 1960 és 1992 között tízszeresére nőtt [EEA, 1998].) A Fekete-tenger partközeli vizeiben évről évre gyakoribb az oxigénhiány, ami a fenéklakó fauna pusztulásához vagy elszegényedéséhez vezet. A medúzák elszaporodása ugyancsak a nagyfokú szennyeződés következménye. A Földközi-tenger medencéjében az eutrofizáció a keskeny öblökre korlátozódik; nagyobb kiterjedést csupán a Pó-delta közelében, az Adria északi és nyugati partjai mentén ér el. A francia és a brit partok öbleiben, valamint az Északi-tenger déli partjainál a 70-es évek óta ugyancsak rendszeressé vált egyes – részben toxikus – algafajok tömeges elszaporodása, a vízvirágzás.

A különböző nehézfémek (higany, ólom, cink, kadmium) és a lassan bomló szerves vegyületek, növényvédő szerek felhalmozódása a partközeli vizekben, a fenéküledékben, valamint a tengeri élővilágban szinte mindenütt kimutatható, leginkább azonban a Fekete- és az Azovi-tengert sújtja. Erősen leromlott a Balti-tenger és az Északi-tenger déli felének biológiai állapota is. A forgalmas hajózási útvonalak mentén és a folyótorkolatok közelében általánosnak mondható az olajszennyeződés; ehhez az Északi-tenger medencéjében a kontinentális talapzaton folytatott szénhidrogén-kutatás és -kitermelés 20–30%-kal járul hozzá. A már-már rendszeressé váló tankhajó-katasztrófák Európa valamennyi tengerén előfordulnak (73. ábra), és rövidebb-hosszabb partszakaszok élővilágát teljesen elpusztíthatják. Potenciális veszélyforrást jelentenek a régebben az Atlanti-óceánba és Barents-tengerbe süllyesztett kis aktivitású radioaktív hulladékok, valamint a part menti brit és francia reprocesszáló üzemekből (Sellafield, La Hague) és egykori atomkísérleti telepekről (Novaja Zemlja) származó nukleáris szennyező anyagok is.

Kép

73. ábra > Az európai tengerekbe jutó, katasztrófákból származó olajszennyezés 1970 és 1996 között (EEA, 1998) brit és francia reprocesszáló üzemekből (Sellafield, La Hague) és egykori atomkísérleti telepekről (Novaja Zemlja) származó nukleáris szennyező anyagok is

Az európai tengerekből kifogott halzsákmány az utóbbi két évtizedben 10–12 millió tonna körüli szinten állandósult; ennek növekvő hányada – kb. 8–10%-a – származik a part menti haltenyésztő gazdaságokból. A túlzott halászat miatt egyes fajok fokozott kíméletre szorulnak; ennek felismerése is tükröződik az Európai Unió által a tagországok számára megszabott és szigorúan ellenőrzött fogási kvótákban.

Az európai tengerek állapotáról, szennyeződéséről s annak az élővilágra gyakorolt hatásairól nem áll rendelkezésre az időbeni változások nyomon követésére alkalmas rendszeres és átfogó adatbázis, és még inkább hiányzik a nemzetközi összefogás, amely nélkül a környezeti problémák nem orvosolhatók. Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának védnöksége alatt a mediterrán térség védelmére kidolgozott akcióprogram (Barcelonai Egyezmény, 1975) elsősorban a kutatás és az összehangolt adatszolgáltatás terén hozott kezdeti eredményeket. Kedvező jelei vannak a Balti-tenger környezetvédelmét szolgáló nemzetközi összefogásnak is. A tengerek védelmében – pl. a nyílttengeri halászat korlátozásáról, a tengeri élővilág megőrzéséről, a hulladékokkal vagy olajjal történő szennyezés megelőzéséről – kötött számos egyezmény végrehajtása egyelőre igen sok kívánnivalót hagy maga után. Ugyanez mondható el az országhatárokat átlépő vízfolyások és a nemzetközi tavak védelmére irányuló keretegyezményről is (Helsinki, 1992), amely rögzíti ugyan a kártérítések jogi alapelvét („a szennyező fizet”), de a konkrét problémák gyakorlati megoldása felé csupán szerény kezdeti lépésnek tekinthető.

4. Tájrombolás, környezeti válságterületek

Az emberi tevékenység hatásai – legyen bár kiindulópontjuk az erdőirtás, a földművelés, a levegő- vagy a vízszennyezés – mindenképpen befolyásolják a földrajzi burok többi szféráját is, és az egész környezeti rendszer átalakulását eredményezik. A legszembetűnőbb változásoknak mégis ott lehetünk tanúi, ahol az antropogén beavatkozás közvetlenül a tájak arculatát meghatározó domborzati formákat támadta meg. A mezőgazdaság által előidézett morfológiai hatások még viszonylag szelídnek mondhatók, és pl. a Közép- és Dél-Európában igen elterjedt hagyományos teraszos szőlőművelés környezeti (talajvédelmi) és esztétikai szempontból egyaránt pozitívan értékelhető. A teraszozásnak a gépi művelés igényeihez szabott, hatalmas tömegű anyag áttelepítésével járó módszerei azonban már a tájrombolás fogalomkörébe tartoznak; klasszikus példa erre a Felső-Rajna-árokból kiemelkedő vulkáni eredetű szőlőhegy, a Kaiserstuhl lösszel borított lejtőinek széles teraszokká történt átformálása, amit 1965–1971 között 60–70 millió tonnányi föld megmozgatásával hajtottak végre (Szabó J. 1993).

A tájak legdrámaibb átalakítása és az Európa nagy területén szembeszökő montanogén formák létrejötte a bányászatnak tulajdonítható. A kőfejtők által ütött kisebb-nagyobb sebhelyek kontinensünk valamennyi térségében megfigyelhetők, ám az sem ritka, hogy a cementgyárak nyersanyagigénye vagy a terméskő iránti mohó kereslet egész hegyeket tüntetett el a térképről. A felszín alatti bányászkodás rendszerint csak utólag vezet a terep lassú süllyedéséhez, a vágatok felett megjelenő berogyásokhoz; áttételes hatásai a meddőhányók felhalmozódásában, valamint a talajvíz, illetve a mészkőhegységekben a karsztvíz szintjének süllyedésében, források elapadásában nyilvánulnak meg. Ezzel szemben a külfejtések óriási területeket pusztítottak el, amelyeknek helyreállítása, mezővagy erdőgazdálkodásra való alkalmassá tétele (rekultivációja) sehol sem tartott lépést a rombolással.

A külszíni barnaszénbányászat tájromboló hatásának méreteire jellemző, hogy a Kölntől nyugatra feltárt 70 méter vastag barnaszénösszlet leműveléséhez 80 km2-es területen 400–450 méter vastag fedőkőzetet távolítottak el. A Kurszki Mágneses Anomália bányagödrei között 7 kilométer hosszú, 3 kilométer széles és 90 méter mély is akad. Hatalmas barnaszénkülfejtések éktelenítik el az egykori NDK területén Lipcse és Cottbus környékét, továbbá a bulgáriai Marica-medencét is.

Az európai bányászat által évente megmozgatott anyagmennyiség milliárd tonnákban mérhető. Az érem másik oldala: kontinensünk országaiban évente kb. 4 milliárd tonna szilárd hulladék keletkezik; ennek 20–25%-a a bányászatból ered, és a meddőhányókban, zagyülepítőkben halmozódik fel. Ide kívánkozik annak említése is, hogy földrészünk lakói évi 350–400 millió tonna kommunális hulladékot és – főként ipari technológiák révén – 75–80 millió tonna veszélyes hulladékot termelnek, amelynek tárolása, illetve megsemmisítése szintén növekvő gondokat okoz (EEA, 1998).

Földrészünknek a XIX. században kialakult nagy iparvidékei jórészt a szénbányászathoz kapcsolódtak, amely egész sor más környezetkárosító tevékenységet – vegyipart, vaskohászatot, cementgyártást, villamos erőműveket – is magához vonzott, és hellyel-közzel egymásba érő sűrű városhálózatot hívott életre. Ezek a régi iparvidékek (pl. a német Ruhr-vidék, a lengyel Felső-Szilézia vagy az ukrán Donyec-medence) valaha kontinensünk gazdaságának lüktető centrumai voltak, mostanra viszont minden szempontból válságsújtotta körzetekké váltak. Irdatlan meddőhányók, tátongó bányagödrök és hulladéklerakók által elcsúfított, végsőkig kizsigerelt táj, szennyezett levegő, betonmederbe szorított, halott vízfolyások tanúskodnak a halmozottan jelentkező környezeti károkról, amelyek az emberi egészségre, az élet minőségére is rányomják bélyegüket. Miután e környezeti válságterületek gazdasági létalapja – a bányászat és a kohászat – hanyatló korát éli, elkerülhetetlen számukra a szerkezetváltás; a korszerű ipari és tercier ágazatok megtelepedésének előfeltétele azonban a tönkretett tájak rehabilitációja, a környezeti ártalmak megszüntetése; de még ezek után sem könnyű leküzdeni az adott körzet (pl. az angliai Black Country, vagyis a „fekete vidék”) rossz hírnevéből fakadó hátrányokat.

A környezeti válságterületek sorsával a továbbiakban az egyes országok és régiók tárgyalása során lesz alkalmunk részletesebben megismerkedni. Ezúttal csak utalunk arra: Európa természeti tájainak átformálódása s a belőlük keletkezett műtájak karaktere elválaszthatatlan benépesülésük és gazdasági szerepük történelmi változásaitól. A környezeti problémák felismerésében és orvoslásában kontinensünk magterülete és keleti félperiferikus-periferikus országai között megfigyelhető időbeni eltolódásnak szintén mély társadalmi-gazdasági okai vannak, amelyek az egykori vasfüggöny mentén csak lassan halványuló választóvonalat képeznek. Mindez azonban már könyvünk későbbi fejezeteinek tárgyához tartozik.

5. A természeti környezet védelme

A kedvező helyzetű és éghajlatú Európa változatos földtani felépítéssel, sokszínű domborzattal, vízrajzzal és élővilággal rendelkezik, vagyis rendkívül gazdag természeti értékekben. Szomorú tény azonban, hogy az évezredek óta lakott földrész páratlan szépségű tájai az emberi tevékenységek hatására jelentősen megváltoznak, károsodnak. Földrészünkön jelenleg alig lelhető olyan tájrészlet, ahol az emberi beavatkozások ártalmas következményei ne érvényesülnének, ezért ma már a legérintetlenebbnek tűnő tájak is csak természetközeliek.

A természeti értékek egyre szűkebb helyre szorulnak, és veszélyben vannak. A további károsodások megfékezésének vagy megszüntetésének egyik lehetősége védetté nyilvánításuk. Azzal, hogy e helyszínek még létező természeti értékeit és ezek összefüggő rendszerét természetvédelmi oltalom alá vonják, talán megőrizhetők.

A védettség fogalma, tartalma és a védett területek megnevezése országonként igen eltérő (pl. állami park, tájvédelmi körzet, természeti park, természetvédelmi terület stb.). Rendszerint csak néhány, többnyire pontosan értelmezett megnevezést alkalmaznak (néhol azonban 25-nél is többet!), de ezek országonként más-más tartalmat tükröznek. Legegységesebbnek a nemzeti park (NP) fogalma és tartalma tűnik. Általában nemzeti parknak (a továbbiakban csak ezekről lesz szó) tekintik egy ország olyan jellegzetes, nagyobb területét, ahol az eredeti természeti adottságok alapvetően még változatlanok, az élővilág, a földtani képződmények, a felszínformák és ezek együttese különleges jelentőségű nemcsak a tudomány és az oktatás, hanem a közművelődés és a felüdülés szempontjából is.

A természetvédelmi területek egyértelmű értékelésének hiányát felismerve a Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) kidolgozott egy hatfokozatú, nevezéktantól független minősítési rendszert (ez az egységes nemzetközi besorolási rendszer többször változott, a jelenlegi 1993 óta létezik). Az osztályozás alapja az óvott helyszín ökológiai rendszerének természetessége, egyedisége, tudományos és genetikai értékei, természeti és faji sokfélesége, tájképi szépsége és változatossága, az emberi beavatkozás mértéke, valamint a terület látogatottsága, illetve látogathatósága. Az egyes kategóriák szabatos definícióján kívül pontosan meghatározták a védelem és a kezelés céljait, a területek kijelölésének irányelveit és a szervezeti feltételeket is.

Az európai nemzeti parkok eltérő értékeit és a védettségi tartalmuk különbözőségét bizonyítja, hogy az I–V. minősítési osztályba soroltak belőlük. Csupán négy I. osztályú található, és együttes területük nem éri el az európai nemzeti parkok teljes nagyságának 1‰-ét (0,9‰) (7. táblázat).

7. táblázat > Az európai nemzeti parkok száma és területe az IUCN minősítés szerint. Forrás: WCPA (World Comission on Protected Areas), IUCN

Ország

I. a.

I. b.

II.

III.

IV.

V.

      

db

km2

db

km2

db

km2

db

km2

db

km2

db

km2

 

1. Albánia

13

510

2. Ausztria***

6

922

2

1601

3. Belgium

1

679

4. Bosznia-Hercegovina

1

172

1

34

5. Bulgária

3

1928

6. Csehország****

2

753

1

363

7. Egyesült Királyság*

13

19705

8. Észtország

9. Fehéroroszország

3

2225

10. Finnország

35

8702

11. Franciaország*,**

6

3526

12. Görögország**

10

687

13. Hollandia*,***,****

1

37,59

8

253

5

540

1

35

14. Horvátország

7

947

1

34

15. Írország

6

592

16. Izland****

3

1770

17. Lengyelország

16

1997

2

172

18. Lettország

3

1469

19. Litvánia

5

1513

20. Macedónia

3

1083

21. Magyarország

5

2240

5

2609

22. Montenegró

4

839

23. Németország

15

9599

24. Norvégia****

20

44742

25. Olaszország

11

6362

3

3101

26. Oroszország*

26

42549

1

217

27. Portugália**

1

211

28. Románia

14

4142

1

116

29. Spanyolország*

8

2091

30. Svájc

1

169

31. Svédország****

2

1,4

20

6929

2

6

3

3,4

32. Szerbia

2

582

1

635

2

368

33. Szlovákia**

7

2432

34. Szlovénia

1

838

35. Ukrajna

7

4517

Összesen

3

170,4

1

37,59

268

155194

5

1934

8

1178,4

34

28355

Megjegyzés: a nemzeti parkok területi adatai egészre kerekítettek (kivétel három kis területű). * = csak az Európában lévő nemzeti parkok adatai szerepelnek. ** = némely nemzeti parknak védőzónája is van, de a táblázatban csak a magterület szerepel. *** = több a besorolt nemzeti parkok száma, mint a 2. táblázatban, mivel van olyan is, amelynek egyes részei más-más osztályba tartoznak. **** = a 2000–2005-ben alapított nemzeti parkok nincsenek besorolva csak akkor, ha már korábban egyéb védett területként volt minősítésük; az észtországi nemzeti parkoknak nincs besorolása.

A legmagasabb védettségi szint a „Fokozottan védett természeti rezervátum vagy természetközeli terület (őstáj)”, amelyet alapvetően a tudományos kutatás érdekében vagy a természetesség megőrzése céljából nyilvánítottak védetté, és ennek megfelelően kezelnek. Ezen belül a „Fokozottan védett természeti rezervátum” (I. a.) olyan szárazföldi és/vagy tengeri védett terület, amely kiemelkedő vagy jellemző ökoszisztémákat, földtani jellegzetességeket, az élővilág sajátosságait és/vagy fajokat foglal magában, és amely elsősorban tudományos kutatás és/vagy környezeti monitoring számára alkalmas. Ebbe a kategóriába tartozik az 1914-ben alapított Svájci NP (169 km2), valamint a svéd Hamra NP (0,29 km2; 1909) és Norra Kvill NP (1,11 km2; 1927-től védett, 1989-től NP). A „Természetközeli terület (őstáj)” (I. b.) olyan nem, vagy kevéssé módosított, nagy kiterjedésű szárazföldi és/vagy tengeri terület, amely megőrizte természetes jellegét és működését, nincs állandó vagy jelentős lakossága, és oly módon védik és kezelik, hogy fennmaradjon a természetközeli állapota. Ide tartozik az 1926 óta védett holland Duinen van Texel NP (37,59 km2).

Az IUCN minősítési rendszer II. kategóriája a „Nemzeti park”. E természetközeli területet azért jelölték ki, hogy

  1. megőrizzék egy vagy több ökoszisztéma ökológiai egységességét, sértetlenségét a jelenlegi és a jövő generációk számára;

  2. kizárják a kijelölés céljával ellentétes használatot vagy betelepülést;

  3. biztosítsák mindazon szellemi, tudományos, nevelési, rekreációs és látogatási lehetőségeket, amelyek környezeti és kulturális szempontból összeegyeztethetők az alapvető célokkal. A nemzeti parkként alapított európai védett területek többsége megfelel ezeknek az előírásoknak.

Észak-Európában ismerték fel legkorábban a természeti környezet védelmének szükségességét. Az első 9 nemzeti parkot 1909-ben Svédországban alapították. Ma is Skandináviában található a legtöbb, gondosan ápolt nemzeti park, ahol mintaszerű védelmi és közművelődési munka, tudományos kutatás és környezeti nevelés folyik. A korai és hatékony természetvédelemnek is köszönhető, hogy Észak-Európa élővilágban, vizekben, földtani és felszínalaktani értékekben gazdag tájai őriztek meg legtöbbet eredetiségükből, itt sérültek legkevésbé a természeti képződmények. A jelentős emberi beavatkozások ellenére az erdősültség aránya is magas (pl. Finnországban 77,4, Svédországban 64,2%). Különleges színfoltok a sarkvidéki nemzeti parkok, és ezek közül is egyedülálló a Svalbard-szigetek NP (8. és 9. táblázat).

8. táblázat > Az európai nemzeti parkok és a természeti világörökségek néhány adata. Forrás: WCPA (World Comission on Protected Areas), IUCN és az országok természetvédelmi honlapjai

ország

NP (db)

NP (km2)

a NP-ok összes területe (km2)

az első NP alapítási éve

természeti világörökség (db)

 

legkisebb

legnagyobb

     

1. Albánia

13

1,4

277,5

510

1956

-

2. Ausztria

7

13,3

1816,5

2523

1981

2

3. Belgium

1

-

-

679

1985

-

4. Bosznia-Hercegovina

2

33,75

172,5

206

1965

-

5. Bulgária

3

400,46

810,46

1928

1963

2

6. Csehország

4

63

690,3

1195

1963

-

7. Egyesült Királyság*

14

303

3793

20276

1951

3

8. Észtország

4

110,43

725

1442

1957

-

9. Fehéroroszország

3

634,58

876,07

2226

1939

1

10. Finnország

35

4,34

2860

8702

1938

-

11. Franciaország*,**

6

24,75

918

3526

1963

2

12. Görögország**

10

28,62

194,7

687

1938

-

13. Hollandia*

21

23,55

370

1323

1930

-

14. Horvátország

8

33,85

294,62

981

1949

1

15. Írország

6

16,73

165,48

592

1932

-

16. Izland

3

50

1600

1770

1928

-

17. Lengyelország

23

21,46

592,23

3146

1932

1

18. Lettország

3

150,37

917,45

1469

1921

-

19. Litvánia

5

83

559

1513

1974

1

20. Macedónia

3

125

730,88

1083

1948

1

21. Magyarország

10

199,81

805,49

4849

1973

1

22. Montenegró

4

54

400

839

1952

2

23. Németország

14

30,03

4415

9600

1970

1

24. Norvégia

33

9

13282

56752

1962

1

25. Olaszország

22

38,6

2201,46

15474

1922

1

26. Oroszország*

32

66,21

18917

55966

1983

1

27. Portugália**

1

-

-

211

1971

1

28. Románia

17

4,23

2200

6468

1932

1

29. Spanyolország*

10

11,71

862,08

2964

1918

3

30. Svájc

1

-

-

169

1914

2

31. Svédország

28

0,29

1984

6940

1909

2

32. Szerbia

5

118

635

1585

1960

-

33. Szlovákia**

9

37,5

741,11

3400

1948

1

34. Szlovénia

1

-

-

838

1924

1

35. Ukrajna

8

70,78

2 613,16

4896

1980

-

Összesen

369

-

-

226 728

-

32

Megjegyzés: a nemzeti parkok területi adatai egészre kerekítettek. * = csak az Európában lévő nemzeti parkok adatai szerepelnek. ** = némely nemzeti parknak védőzónája is van, de a táblázatban csak a magterület szerepel.

9. táblázat > Európa nagytájain lévő nemzeti parkok száma, területe és %-os megoszlása (a nemzeti parkok területi adatai egészre kerekítettek)

Európai nagytáj

db

km2

kerekített %

Észak-Európa (Skandinávia)

101

77 197

38

Brit-szigetek, Francia–Belga-rögvidék

22

22 460

11

Közép-európai-röghegyvidék

17

2 487

1

Közép-európai-síkvidék

41

11 912

6

Alpok

14

7 967

4

Kárpátok és a Kárpát-medence

43

14 284

7

Ibériai-félsziget

12

3 632

2

Appennini-félsziget

19

13 198

6

Balkán-félsziget

48

7 819

4

Kelet-európai-síkvidék

47

43 949

21

Összesen

364

204 9058

100,0

A mindenkor sűrűn lakott, erősen iparosodott nyugat- és közép-európai középhegységekben elsősorban a bányászat és a hozzá kapcsolódó tevékenységek ejtettek gyógyíthatatlan sebeket, ezért kiemelkedő fontosságú a még létező csekélyke természetközeli terület védelme. A nemzeti parkok alapítása négy évtizeddel később kezdődött, mint Skandináviában. Annak ellenére, hogy többségük teljesen átalakított környezetben létesült, a természeti értékmentés szép példái. A Német-, Cseh- és Lengyel-középhegyvidék vagy a Brit-szigetek egyes tájain az élővilág megcsappant fajainak utolsó menedékeit és a földtörténeti múlt domborzatformálásának nyomait óvják a nemzeti parkokban (pl. a 2005-ben összevont Harz és Magas-Harz NP Németországban vagy az angol Lake District, Dartmoor NP) (8. és 9. táblázat).

A közép-európai magashegységek nemzeti parkjai a földtani ritkaságok (pl. szerkezeti takarók, rátolódások, ásvány-kőzettani érdekességek), a felszín változatos formálásának és sokszínű formakincsének bemutatóhelyei. Kitűnően szemléltethető a függőleges földrajzi övezetesség, valamint az egyes övek sajátos, ritkuló élővilága. Nagyszerű lehetőséget kínál mindezekre Közép-Európa legnagyobb magashegységi nemzeti parkja, a részben még ma is eljegesedett Magas-Tauern NP, de említhető az Alpokban legrégebbi alapítású Svájci NP vagy a két ország védelmét is élvező Tátra NP (8. és 9. táblázat).

Európa síkvidékein rendkívüli természeti értékeket képviselnek a tengerpartok, a szigetek és a szorosan hozzájuk kötődő tengerek. Több szempontból (pl. fejlődéstörténet, felszínalaktan, élővilág) is kiemelkedő a Watt-tenger és közvetlen környezete, amelynek megőrzésében 3 holland és 3 német nemzeti park osztozik, összesen 7436 km2-en.

A dél-európai félszigeteken a sok évszázados erdőirtás és az egész környezetet alaposan megbolygató következményei alig hagytak védhető élőhelyeket, ahol az egykori gazdag növény- és állatvilág utolsó hírmondói oltalmat találhatnak. Bár az első nemzeti parkok már a XX. század elején létrejöttek, a többségük csak jóval később, a 80-as, 90-es években alakult meg. A nemzeti parkok az élővilág ritka fajai mellett páratlan szépségű tájak gazdag karsztos formakincsét is őrzik (pl. Durmitor, Északi-Velebit NP). Félelmetes szurdokok (pl. Ordesa, Samaria NP), zuhatagos folyóvizek (pl. Krka NP), tavak és tórendszerek (pl. Plitvicei-tavak NP) élveznek védelmet. Dél-Európa különlegességei még a védett szigetek (pl. Cabrera-szigeti, Mljet-szigeti NP), tengerpartok (pl. Doñana NP) és a földrészünk legismertebb tűhányóját magába foglaló Vezúv NP (8. és 9. táblázat).

A Kelet-európai-síkvidéken az első 2 nemzeti parkot 1983-ban létesítették, a többit csak a 90-es években. A számos nagy kiterjedésű területen hatékony természetvédelemre nyílik lehetőség, amennyiben megfelelő a természetvédelmi intézményrendszer és a lakosságszám (8. és 9. táblázat).

Az apróbb-nagyobb tájakból álló, felszabdalt Európában tehát sok, változatos, de egyenként kicsi és elszigetelt nemzeti park van. Többségük 100 km2-es nagyságrendű, de nagyok a szélsőségek: a svéd Hamra NP pl. csak 0,29, a Sarki-Urálban lévő Jugid Va (Yugid Va) NP viszont 18 917 km2 területű. Ha a nemzeti park szigeteket és tengereket is magába foglal, akkor terjedelmesebb (pl. a Sør–Svalbardi NP 13 282 km2). Az értékmegőrzés – különösen az élővilág sokféleségének fennmaradása – igazán akkor hatékony, ha minél kiterjedtebb a védett terület. Ezért az európai nemzeti parkok méretét is próbálják növelni, elsősorban úgy, hogy az óvott terület körül védőövezetet alakítanak ki, amely csökkenti vagy megszünteti, megszűri vagy közömbösíti a károsító külső hatásokat. A védelem akkor is eredményesebb, ha a szomszédos országok közös vagy a határokon átnyúló védett területeken együttműködnek a megóvásban. Jó példák erre a következők: Ausztria–Magyarország: Fertő–Hanság NP; Magyarország–Szlovákia: Aggteleki NP és Szlovák Karszt NP; Ausztria–Csehország: Thayatal NP és Podyji NP; Csehország–Németország: Šumava NP és Bajor-erdő NP; Lengyelország–Fehéroroszország: Białowieza NP és Bialowieski NP; Franciaország–Spanyolország: Pireneusok NP, valamint Ordesa és Monte Perdido NP; Finnország–Oroszország: Oulanka NP és Paanajärvi NP.

Európában több olyan természeti érték, illetve ezeket magába foglaló helyszín van, amely az emberiség és a tudomány szempontjából kimagasló és egyetemes jelentőségű, megóvásuk államközi együttműködést érdemel, ezért UNESCOVilágörökséggé nyilvánítják. A névjegyzékben jelenleg szereplő 160 természeti világörökségből 32 európai, közülük 16 nemzeti park vagy annak egy része (8. táblázat).



[2] A főbb szennyező anyagok kibocsátásáról, légköri koncentrációjáról, nagy távolságra történő terjedéséről és ülepedéséről az ENSZ–EGB által 1979-ben elindított EMEP-program (European Monitoring and Evaluation Programme) mérőhálózata szolgáltatja az egész kontinensre kiterjedő alapvető információkat.