Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

2. A társadalomtudományok sajátosságai

2. A társadalomtudományok sajátosságai

A társadalomtudományok általános jellemzése

Tudomány és társadalomtudomány

A társadalomtudományok részben más tudományokkal közös, részben pedig sajátos, csak rájuk érvényes tulajdonságokkal jellemezhetők. Ahogy az gyakran előfordul, egyes szerzők a közös vonásokat, mások pedig az eltéréseket abszolutizálják, hangsúlyozzák túl. „Jó néhány évszázada vita folyik arról, hogy a társadalom- és történettudományoknak a természettudományos mintát kell-e követniük, vagy inkább önálló ismeretelméleti és metodológiai alapra kell építkezniük. A pozitivizmus az előbbi utat járja, míg azoknak az irányzatoknak, amelyeket ma már közkeletűen historicistának neveznek, éppen az a jellemzőjük, hogy a második megoldás mellett törnek lándzsát.” (Kelemen 1989, 13–14.) Többé-kevésbé ennek a megkülönböztetésnek felel meg a naturalista-antinaturalista, illetőleg a szcientista-humanista megkülönböztetés. Az elsőnek említett fölfogás nagyhatású képviselője Karl Popper (1902–1994), aki szerint „a két területen a módszerek alapvetően azonosak” (1989, 139.), a második pedig elsősorban az ún. neokantiánus filozófiára (Wilhelm Windelband, Heinrich Rickert), valamint az ún. megértő társadalomtudomány képviselőire (többek között Max Weber és Peter Winch) jellemző.

Álláspontunk szerint a két előbb említett fölfogás egyaránt eltúlzott, ezért téves. A társadalomtudományokra is jellemzőek a tudományosságnak az előzőekben ábrázolt és tendenciajelleggel érvényesülő sajátosságai és kritériumai, ezért azok a természettudományokkal nem állíthatóak szembe. Ugyanakkor tárgyuknál fogva további, csak rájuk jellemző eltérő vonásokkal is rendelkeznek, amelyek mindenekelőtt a társadalmi gyakorlathoz fűződő kapcsolataikban, rendszerezésükben és módszereikben fejeződnek ki.

A társadalomtudományok tárgya

Kézenfekvőnek tűnik erre a kérdésre a válasz: a társadalomtudományok tárgya a társadalom. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű azért, mert a magyar „társadalom”, illetőleg „társadalmi” kifejezésnek több, egymástól eltérő jelentése is van. (A német „Gesellschaft” és az angol „society” kifejezésnek még további, a magyar „társaság”-nak megfelelő jelentése is van, amit a fordítások során nem árt szem előtt tartani.) Témánk szempontjából ennek a kifejezésnek legalább öt jelentését kell megkülönböztetnünk:

1. A társadalom legtágabb értelemben a társadalmi lét, azaz a világ egyik szférája, része, összetevője. A továbbiakban itt csak erről lesz szó.

2. A társadalom meghatározható mint történetileg meghatározott sajátos viszonyok tipikus összessége, mint társadalmi formáció, például a nemzetségi vagy a feudális társadalom.

3. A társadalom felfogható egységként, például a mai magyar társadalom vagy az ókori athéni társadalom, ezen belül is a társadalom jelölheti egyrészt a viszonyoknak az öszszességét, a társadalmat mint totalitást szemben a részekkel, mozzanatokkal, másrészt pedig az embereknek meghatározott összességét, csoportját, társadalmat mint közösséget, elhatárolva azt más hasonló közösségektől.

4. A társadalom jelentheti bizonyos jelenségek társadalmi környezetét, különösen az államnak és a jognak a környezetét. Ebben az összefüggésben a „társadalmi” nem államit jelent, és ebben az értelemben használjuk a „társadalmi szervek” kifejezést, szembeállítva az állami szervekkel. De hasonló értelemben használjuk a kifejezést a „művészet és társadalom” vagy a „tudomány és társadalom” szókapcsolatokban is.

5. A társadalom értelmezhető az egyénnel szembenálló, szembeállítható közösségként, csoportként is.

Ha ezt az öt jelentést vagy vonatkozást összekapcsoljuk a dolgok és a fogalmak korábban már kifejtett megkülönböztetésével, akkor azt kell látnunk, hogy a társadalmi létnek mint a világ egyik szférájának, mint „dolognak” a másik négy vonatkozásban említett társadalmi jelenségek a részét képezik, következésképpen a „társadalmi lét” mint fogalom, mint kategória az általános a kifejezés más, különös jelentéseihez képest.

A társadalomtudományok a társadalmi jelenségeket vizsgálják, ismeretanyaguk tárgyát a társadalmi lét, annak összefüggései és sajátosságai, kutatásaik tárgyát pedig problémáik képezik. A társadalmi lét a valóság, az anyagi világ egyik nagy létszférája a szervetlen és a szerves (biológiai) lét mellett.

Ez az állítás egy ontológiai alapkérdésre adott válasz. Az a kérdés pedig az, hogy hogyan épül föl a világ. Ha eltekintünk a túlvilágra vonatkozó elképzelésektől, akkor a világ szerkezetére, fölépítésére vonatkozóan az elsődleges és alapvető a természet és a társadalom megkülönböztetése, illetőleg szembeállítása. Egyes elméletek (elsősorban német nyelvterületen) a kultúra fogalmát is használják a természettől való megkülönböztetésre. Az egyes ontológiai fölfogások különböznek abban, hogy a világ egészén belül hány alapvető szintet vagy létszférát különböztetnek meg. Az általunk elfogadott fölfogás, a három alapvető létszféra megkülönböztetése Lukács György társadalomontológiájára épül; az lényegesnek tartja a természeten belüli további megkülönböztetést is. Számos elmélet, így az újkantiánusok egy része megmarad a természet-társadalom dichotómiánál. Más elméletek a világot, pontosabban a társadalmi létet tovább tagolják, így például Nicolai Hartmann (1882–1950) a szervetlen léten és az élővilágon túl megkülönbözteti a lélek (Seele) és a szellem (Geist) szféráját is.

Az ezekben a kérdésekben való állásfoglalások a különböző filozófiai és társadalomtudományi paradigmák körébe tartoznak.

A társadalmi lét tulajdonságaiból fakadnak a társadalomtudományok sajátosságai. Ebből a szempontból a társadalmi lét három jellemző vonását kell kiemelnünk: a társadalmi jelenségek emberi magatartásokhoz való kapcsolódását, összetettségét és történetiségét. Ezeket így általában véve senki sem vitatja, de jelentős eltérések vannak az egyes elméletek között abból a szempontból, hogy hogyan értelmezik ezeket a sajátosságokat, és azokból milyen következtetéseket vonnak le és milyen problémákat fogalmaznak meg.

Ami a társadalmi jelenségek és az emberi magatartások kapcsolatát illeti, abból kell kiindulnunk, hogy az emberi magatartás a társadalmi létnek 1. nélkülözhetetlen mozzanata, mivel sem a társadalmi lét, sem pedig az egyes társadalmi jelenségek nem léteznek emberi magatartások nélkül. 2. Aktív mozzanata, mivel minden társadalmi mozgás közvetlenül emberi magatartáshoz kapcsolódik, minden társadalmi jelenséget és társadalmi változást emberi magatartások idéznek elő, illetve tartanak fönn. 3. Produktív mozzanata, mert a társadalmi fejlődés minden új viszonyát, eredményét emberi magatartások hozzák létre, illetőleg az emberi magatartások mindig valami újat is létrehoznak, nem egyszerűen a korábbi viszonyokat termelik újjá. Ez azon alapul, hogy a körülmények állandóan változnak, a korábbi viszonyokat teljes mértékben változatlanul, azonos formában sohasem lehet megőrizni vagy újratermelni. A körülmények változása ezért új problémákat vet föl és új problémamegoldásokat igényel, ami ennek a produktivitásnak a tudatosodását eredményezi. 4. Konstitutív mozzanata, mivel az egyes társadalmi jelenségek sajátos szerepét, értelmét az emberi magatartásokra való vonatkozásuk szabja meg. 5. További fontos összefüggés, hogy az emberi magatartások olyan emberek magatartásai, akiknek az érdekeik különbözőek, sőt nemritkán egymással is ellentétesek, aminek következtében az egyes társadalmi jelenségek emberi magatartásokra való vonatkozása, sajátos értelme is különböző lehet. 6. Nyilvánvaló, mégis jelentős következményei miatt külön is hangsúlyozandó, hogy az emberi magatartások többé-kevésbé tudatosak, eltérően a puszta reflexviselkedéstől. 7. Ezért is olyan magatartásokról van szó, amelyeket a tudomány fölismerései, megállapításai is befolyásolnak.

Az emberi magatartások előzőekben említett tudatos jellege azt jelenti, hogy azok mindig akaratlagosak, de nem minden esetben, illetőleg eltérő mértékben tudatosak abban az értelemben, hogy a cselekvő tisztában van magatartása várható következményeivel, vagyis tudja, hogy mit tesz. Ennek a ténynek néhány rendkívül jelentős elméleti és módszertani következménye van, amelyekre röviden utalnunk kell, mivel azok a társadalomtudományok sajátosságainak, valamint az e kérdés kapcsán folytatott vitáknak a megértéséhez nélkülözhetetlenek. Az emberi magatartás akaratlagosságából következik, hogy a cselekvőnek autonómiája van, az adott szituációban az egyes emberek különbözôképpen dönthetnek, azaz az emberi magatartásnak alternatívái vannak, ennek következtében maga a társadalom is alternatív szerkezetű és kontingens. Ez az utóbbi kifejezés azt jelenti, hogy a társadalmi jelenségek másképpen is alakulhatnak, mint ahogyan éppen vannak. Az alternativitásból következik viszont, hogy a társadalomtudományok egyik fontos feladata lehet a társadalmi cselekvések értelmének a föltárása, annak megértése, hogy a cselekvést mások miért tekintik ilyennek vagy olyannak, illetőleg hogy a cselekvő miért döntött így vagy úgy. A magatartások tudati mozzanatainak tartalmát viszont jelentős mértékben meghatározzák az adott közösségben általánosan elfogadott nézetek, amelyek azután megszabják egy adott magatartásnak a mások számára is nyilvánvaló objektív jelentését: a magatartás pusztán téridőbeli fizikai megnyilvánulásai alapján ez nem érthető meg, csak a hozzájuk kapcsolódó eszmei mozzanatok figyelembevételével. Különösen nyilvánvaló ez a vallásos magatartások esetében. Ugyanez vonatkozik azonban a mindennapi élet olyan eseményeire is, mint egy pénzösszeg átadása valakinek, hiszen az egyaránt jelenthet ajándékot, ellenszolgáltatást, kölcsönt vagy büntetés lerovását – magából az átadás tényéből ez nem derül ki. Ebből levonható az a következtetés, hogy „az ember társadalmi kötelékeit, amelyek társaihoz fűzik, átszövik a valóságról formált vélekedései”, amiből viszont az következik, hogy „az individuumok magatartásának, várakozásainak és kapcsolatainak a meghatározásában nem juthatunk túlságosan messzire azon fogalmak nélkül, amelyek beleivódnak e magatartásokba, várakozásokba, kapcsolatokba” (Winch 1988, 41., 120.).

A társadalmi jelenségek összetettségét akként foglalhatjuk össze, hogy azok nemcsak emberi magatartásokból és az azokhoz kapcsolódó tudati jelenségekből állnak, hanem ún. objektivációkból és társadalmi viszonyokból is, vagyis különböző jellegű és minőségű létezőkből. A társadalmi objektivációk mibenlétének a megértése során abból kell kiindulnunk, hogy a cselekvés a külvilágban, a tárgyi világban hat, ott különböző elváltozásokat idéz elő. Ezt a folyamatot tárgyiasulásnak, idegen szóval objektiválódásnak; a folyamat eredményeként bekövetkezett, mások által is tapasztalható és fölhasználható változásokat pedig objektivációknak nevezzük. A tárgyiasulás és így objektivációk létrehozása mindenfajta emberi tevékenység megszüntethetetlen tulajdonsága, hiszen ami a tárgyi világban nem nyilvánul meg, az nem lehet emberi tevékenység, legföljebb elképzelés, gondolat vagy érzelem. A legfontosabb alapvető társadalmi objektivációk – melyek nélkül társadalom nem létezhet – a munkaeszközök és termékek, a szokások és más magatartásszabályok (normák), valamint a nyelv. Ez azt is jelenti, hogy vannak olyan társadalmi objektivációk, amelyek csak több, sőt sok egyén tevékenységének az eredményeként jöhetnek létre.

Az emberi magatartások objektivációkat hoznak létre, objektivációkat sajátítanak el, objektivációkra irányulnak. Az emberi magatartások sajátos jellegét – vagyis hogy milyen konkrét magatartásról van szó – döntően a tevékenység tárgyaként és eszközeként szereplő objektivációk szabják meg. A társadalmi objektivációk ily módon összekapcsolják az emberi magatartásokat, közöttük társadalmi viszonyok jönnek létre. Azok nem választhatók el az emberi magatartásoktól, ami egyfelől azt jelenti, hogy a társadalmi viszonyokat az emberi magatartások hozzák létre és tartják fönn, másfelől pedig a társadalmi viszonyok befolyásolják az emberi magatartásokat, azok a társadalmi viszonyokból kiszakítva, elszigetelt külvilági megnyilvánulásukban nem értelmezhetőek.

A társadalmi jelenségek történetisége azt jelenti, azok keletkeznek, fejlődnek és megszűnnek. Különösen fontos itt a fejlődés kérdése (pontosabban: a változásé, mivel filozófiai állásfoglalás, paradigma kérdése, hogy beszélhetünk-e a társadalomban egyáltalán fejlődésről, és ha igen, mikor). Arról van szó, hogy a társadalmi jelenségek mind ún. önfejlődésüket, mind környezetükkel való kölcsönhatásukat tekintve lényeges változásokon mennek keresztül, méghozzá – a biológiai vagy geológiai fejlődéshez viszonyítva – viszonylag gyorsan.

A társadalomtudományok sajátosságai

A társadalmi lét említett tulajdonságai alapozzák meg a társadalomtudományok sajátosságait. Ezek közül elsőként a társadalmi törvényszerűségeknek és ennek megfelelően a társadalomtudomány törvényeinek a tendenciajellegét, valószínűségi jellegét kell megemlítenünk.

A társadalomtudományok másik jellemző vonása a különböző megközelítésmódok lehetősége, a megközelítésmódok, a paradigmák sokfélesége, ami mindenekelőtt a társadalmi jelenségek összetettségéből, kölcsönös összefüggéséből és az egyes jelenségek elhatárolásának ebből eredő viszonylagosságából fakad.

A társadalomtudományok harmadik jellemzője történetiségük, ami tárgyuk történeti fejlődésének a következménye; a társadalomtudományok törvényei többnyire csak meghatározott időszakra, meghatározott társadalmi-gazdasági formációkra, illetőleg azok adott fejlődési szakaszára érvényesek. Előfordul az is, hogy idővel érvényesülésük sajátos formája változik meg. A társadalomtudományok megállapításai tehát formációspecifikusak.

A társadalomtudományok történetisége a kategóriák történetiségében is kifejeződik, ami mögött a történetileg változó jelenségek fogalmi megragadása húzódik meg: ugyanaz a fogalom nem mindig a fejlődés ugyanazon a fokán lévő tárgyat jelöl. A kategóriák a valóságos összefüggések, az ún. létezésmeghatározások kifejeződései, és így tárgyuk fejlődésével a kategóriák is gazdagodnak.

Végül a társadalomtudományi megismerés negyedik sajátossága érdekkötöttsége. Fontossága miatt ezzel a kérdéssel az alábbiakban külön foglalkozunk.

A társadalomtudományok érdekkötöttsége és értékmentessége

A tudományra általában jellemző, hogy a gyakorlati szükségletek, így az érdekek fölfüggesztése tendenciaszerűen érvényesül, vagyis a tudományos megismerésnek egyikterülete sem mentes elvileg teljes egészében a különböző érdekek befolyásoló hatásától. A különböző tudományos irányzatok, iskolák versengése, azok érdekei minden tudományterületen befolyásolják mind a tudományos kutatást, mind pedig az eredmények elfogadását és elterjesztését; az ebből eredő érdekütközések azonban nem eredményeznek társadalmi szintű és jelentőségű konfliktusokat, illetve csak a politikai berendezkedés torzulása esetén (mint Liszenko és a genetika esetében). Társadalmi rétegek között érdekkülönbségek alakulhatnak ki annak kapcsán, hogy a nemzeti jövedelem tudományos kutatásra fordítható részét hogyan használják föl – itt azonban a konfliktusok nem tartósak és könynyen föloldhatók. A természettudományok területén azok fejlődését jelentősen befolyásoló, tartós és társadalmi jelentőségű érdekkonfliktus ritkán jön létre, általában csak akkor, ha paradigmaváltás következtében egy egész, jelentős társadalmi befolyással, hatalommal rendelkező értelmiségi réteg tudása kérdőjeleződik meg, legitimitása inog meg – mint az a Kopernikusz nevéhez fűződő paradigmaváltás esetében történt.

A társadalomtudományok esetében az érdekek befolyásoló szerepe jóval erőteljesebb és közvetlenebb, ami a társadalmi gyakorlathoz fűződő sajátos viszonyukból következik. A társadalomtudományok nemcsak magyarázzák a valóságot, hanem föl is használhatóak a valóság megváltoztatása vagy konzerválása érdekében. Ez bizonyos természettudományos ismeretekről is elmondható, azok esetében azonban a különböző osztályok, rétegek, csoportok eltérő érdekeltsége általában csak a fölhasználás kapcsán jelentkezik. A társadalomtudományok esetében azonban már a megismerés szakaszában: bizonyos tudományos megállapítások széles körben ismertté válása is kihat az adott társadalmi berendezkedés stabilitására, azzal szemben alternatívákat kínálhat, erősítheti vagy gyöngítheti az adott helyzet megváltoztatására törekvő társadalmi osztályokat, rétegeket vagy csoportokat. A társadalmi jelenségek tudományos előrejelzése befolyásolhatja magát az előre jelzett eseményt, akár úgy, hogy meggyorsítja az adott esemény bekövetkezését (önmagát beteljesítő jóslat), akár úgy, hogy sikerrel mozgósítja az adott esemény elhárításában érdekelt társadalmi erőket (vö. Popper 1989, 38–39.). A társadalomtudományi ismeretek és így a társadalomtudományi kutatások zömükben szükségszerűen érdekkötöttek, azok nem közömbösek a különböző társadalmi osztályok, rétegek és csoportok érdekei szempontjából.

A társadalomtudományok érdekkötöttségének másik vonatkozását röviden úgy foglalhatjuk össze, hogy számos társadalmi jelenség maga is értékeléshez és ezen keresztül érdekekhez kapcsolódik; bizonyos vonatkozásban nincsenek értékmentes tények. Ennek alapja az a már említett összefüggés, hogy a társadalmi jelenségek értelmét az emberi magatartásokkal való kapcsolatuk szabja meg, azok csak az ezekben a kapcsolatokban elfogadott értékekkel összefüggésben értelmezhetők és érthetők meg (például az emberi élet kioltása lehet gyilkosság, szakrális áldozat, jogos önvédelem, igazságos boszszú, baleset, halálos ítélet végrehajtása vagy a szenvedések megrövidítése).

A társadalomtudományok érdekkötöttségének további összetevője, hogy problémáik végső soron a társadalmi gyakorlatból fakadnak, mivel a különböző társadalmi-politikai erők törekvéseiből általában különböző problémák adódnak. Ezért a vizsgálandó problémák kiválasztásában és megfogalmazásában szerepet játszik a kutató világnézete, politikai beállítottsága, elkötelezettsége, esetenként gyakorlati politikai tevékenysége, annak tapasztalata.

A társadalomtudományi ismeretek érdekkötöttsége azonban nem azonos a kutatók politikai-világnézeti elkötelezettségével, hanem arról van szó, hogy az eleve érdekösszefüggéseket kifejező problémákat a kutatók saját beállítottságuknak megfelelően szelektálják, így egyes érdekkötöttségeket fölerősítenek, másokat pedig mérsékelnek.

Végül a társadalomtudományi ismeretek fölhasználása is érdekkötött, mivel ennek során sajátos csoportérdekek is fékezően hathatnak, így a föltárt tudományos eredmények fölhasználása, alkalmazása nem automatikus. Ebben a folyamatban jelentős a politikai berendezkedés közvetítő szerepe, mivel abban dönthet, hogy a föltárt ismereteket elsősorban kik és kiknek az érdekében használják föl. Általában nagyobb az esélye annak, hogy a tudományos ismereteket a fönnálló társadalmi-politikaiberendezkedés stabilizálása és javítása érdekében használják föl. Ezt nevezik a társadalomtudományok ún. szociotechnikai vagy bürokratikus funkciójának, szembeállítva azok ún. kritikai funkciójával. (A bürokratikus jelző itt nem föltétlenül pejoratív, hanem arra utal, hogy ebben az esetben a tudományos ismeretek fölhasználása jórészt a nagy bürokratikus szervezetek közreműködésével történik.)

A társadalomtudományok itt jelzett érdekkötöttsége nem azonos mértékben jelentkezik az egyes társadalomtudományokban: a legerősebben a szociológiában, a politikatudományban, az állam- és jogtudományokban, nem elhanyagolható mértékben a közgazdaság- és a történettudományokban és általában kevésbé a művészetekkel foglalkozó tudományokban (itt az irodalomtörténet gyakran kivételt képez).

A különböző társadalomtudományi irányzatok vitáinak középpontjába került az a kérdés, hogy milyen további következményekkel jár a társadalomtudományoknak az előzőekben fölvázolt sajátos helyzete, érdekkötöttsége. Ezek a viták a társadalomtudományokpártossága és objektivitása, értékelkötelezettsége és értékmentessége körében két fő kérdésről zajlottak: lehetséges-e értékmentes társadalomtudomány, és ha igen, kívánatos-e?

A különböző irányzatok ezekre a kérdésekre eltérő válaszokat adtak, és ezzel különböző paradigmákat fogalmaztak meg. A következőkben ismertetünk néhány ilyen markáns álláspontot.

A marxizmus (Marx és Engels) a társadalomtudományok pártosságának az álláspontjára helyezkedik. Abból indul ki, hogy a társadalomtudományi ismeretek szükségképpen különbözőképpen érintik az egyes társadalmi osztályok, rétegek, csoportok érdekeit. E tétel elfogadása nem csak a marxizmus jellemzője, hiszen az tendenciaszerűen valóban igaz, bár számos olyan társadalomtudományi ismeret is van, amely önmagában érdekközömbös (demográfiai összefüggésekre, tömegkommunikációs eszközök hatékonyságára vonatkozó ismeretek stb.), noha konkrét fölhasználása már ezeknek is érdekkötött lehet.

A marxista fölfogás második tétele – és valójában ez a specifikuma –, hogy az eltérő érdekeltséget összekapcsolta a hanyatló, illetve haladó társadalmi osztályokkal. Eszerint a haladó társadalmi osztályok – korábban a burzsoázia, majd pedig a proletariátus – érdekeltek a valóság hű megismerésében, a hanyatló osztályok pedig csak a valóság korlátozott és részleges megismerésében, hiszen a teljes és igaz ismeretek csak elkerülhetetlen hanyatlásukat mondanák ki, illetve gyorsítanák meg. Ezzel Marxék a társadalmi haladás (egyébként is vitatott) kitüntetett szubjektumát a tudományos megismerés kitüntetett szubjektumává tették. Ezt a fölfogást a későbbi fejlődés tényei sem igazolták, s logikailag sem tartható: az igaz ismeretek a hanyatlás föltartóztatására, az alkalmazkodókészség erősítésére is fölhasználhatók.

A marxi fölfogás harmadik tétele úgy foglalható össze, hogy a haladó osztályok, a munkásosztály elméleti osztályálláspontjára helyezkedés teszi lehetővé a valóság mélyebb megismerését, mivel az uralkodó osztály osztálykorlátain való túllépés teszi egyáltalán lehetővé, hogy rákérdezzenek a látszólagos evidenciákra. Itt már többről van szó, mint az érdekeltségről és az abból fakadó motivációról, fokozott tudományos érdeklődésről: az „osztályálláspontra helyezkedés” nemcsak megkönnyíti az igaz megismerést, hanem bizonyos vonatkozásokban annak föltételévé is válik, mivel lehetővé teszi a megismerést gátló, torzító előítéletektől való megszabadulást.

A negyedik idevágó marxi gondolat szerint – mivel a politikai aktivitás megkönnyíti a problémafölismeréseket és ily módon elősegíti a megismerést – le kell vonni az elméleti fölismerés konzekvenciáit és csatlakozni kell a mozgalomhoz: a filozófiának (és így a társadalomtudománynak) már nem az a feladata, hogy értelmezze a világot, hanem hogy azt megváltoztassa. Ez a marxi tétel valójában politikai elkötelezettséget fogalmaz meg és nem valódi elméleti álláspontot, formailag pedig elméleti tételből von le normatív következményt, a vanból a legyenre következtet.

A gyakori félreértelmezésekkel szemben hangsúlyoznunk kell, hogy Marx fölfogása szerint nem a politikai elkötelezettségből következik a tudományos megismerés igazsága, az csak megkönnyíti az igazsághoz való eljutást. Nem azért igaz az ismeret, mert pártos, hanem azért pártos, mert igaz, ugyanis azzal szolgálja a haladó osztályok érdekeit. Végül hangsúlyoznunk kell, hogy Marx számára a tudományos ismeret alapvető kritériuma az igazság maradt. Ő maga így írt erről: „aki a tudományt egy nem abból magából eredő (bármely téves legyen is), hanem kívülről, attól idegen, külsődleges érdektől átvett állásponthoz idomítani próbálja, azt aljasnak nevezem” (Marx 1976, II:102.).

A vulgármarxizmus bolsevik változata Marx fölfogását az ún. létező szocializmus apológiájává változtatta, megfordítva a pártosság és az igazság összefüggését. Eszerint valamely társadalomtudományi ismeret akkor igaz, ha pártos. Ennek a megfordításnak az alapja annak a marxi tételnek a bürokratikus átértelmezése volt, hogy az ismeretek igazságának a gyakorlat a kritériuma. A társadalmi-politikai gyakorlat szubjektuma, az osztály helyébe a párt, majd annak helyébe az apparátus lépett, ily módon a társadalmi-politikai gyakorlatban való beigazolódás helyébe az apparátus gyakorlatában való igazolódás, illetőleg a pillanatnyi politikai vonalnak, taktikának az igazolása lépett, vagyis igaznak azt tekintették, ami az apparátusnak hasznos.

Max Weber (1854–1920) – a modern szociológia egyik legjelentősebb alakja – az értékmentesség elvét hangsúlyozta. Erre vonatkozó fölfogásának a lényegét három tételben foglalhatjuk össze.

1. Alapvető különbség van a „van” és a „legyen” között, ezért meg kell különböztetni a „van”-ra vonatkozó leíró (deskriptív) kijelentéseket vagy tényítéleteket a „legyen”-t tartalmazó előíró (preskriptív) vagy normatív kijelentésektől, értékítéletektől.

2. A leíró tudományos kijelentésekből nem szabad normatív kijelentésekre következtetni: pusztán önmagában abból, ami van, nem következik, hogy mi legyen; a tudomány nem dolgozhat ki értékítéleteket.

3. A leíró kijelentésekből fölépülő tudományos érvelésben nem szerepelhetnek normatív kijelentések, vagyis a normatív kijelentésekből sem lehet a leíró kijelentésekre, azok igazságértékére következtetni.

Ezzel azonban Weber nem kívánta teljesen kirekeszteni az értékítéleteket a tudományból, azok jogosultságát négy vonatkozásban ismerte el:

1. Az értékelések mint létezők – és nem mint érvényesek, azaz helyesek vagy helytelenek – empirikus tudományos vizsgálat tárgyává tehetők; vagyis vizsgálható az, hogy valamely értékítélettel (például a halálbüntetés indokoltsága) mennyiben értenek egyet meghatározott körben, az egyetértők hogyan jellemezhetők életkor vagy iskolai végzettség szerint stb.

2. Tudományosan vizsgálható a célok és eszközök viszonya, vagyis hogy valamely célkitűzés – amely mindig valamilyen értékítéletet tartalmaz – megvalósítható-e a rendelkezésre álló eszközökkel, valamint hogy a célkitűzés megvalósítása milyen további következményekkel járna a szándékolt cél esetleges elérésén kívül. Ez ugyan az adott célkitűzés közvetett értékelését jelenti, de nem jelenthet döntést arról, hogy meg kell-e őrizni az adott célt vagy szükséges módosítani. Ez a döntés nem tartozhat a tudomány feladatkörébe, az az akaró ember dolga; a tudomány csak segítheti a döntést a következmények tudatosítása révén.

3. A tudomány tudatosíthatja a konkrét értékítéletekben rejlő végső értékmércéket: hozzásegíti azt, aki valamit akar, hogy tisztázza maga előtt az akarása tartalmának alapjául szolgáló értékaxiómákat, amelyekből öntudatlanul kiindul vagy amelyeket konkrét értékítélete logikailag föltételez. Ez a tudatosítás egyrészt a konkrét értékítéletben benne rejlő általánosabb értékítéletek kifejtését, másrészt azok egymáshoz való viszonyának logikai elemzését, ellentmondás-mentességük vizsgálatát jelenti.

4. Az értékítéletek aktív szerepet játszanak a megismerésben, nagymértékben befolyásolják a tudósok érdeklődését, problémaérzékenységét, és így jelentős a szerepük a kutatandó témák szelektálásában.

A weberi értékmentesség elve a tudomány belső eljárásaira vonatkozó módszertani előírás, amely nem vonatkozik a tudós közéleti szereplésére. A tudós nem kell hogy apolitikus legyen – Weber maga is határozottan elkötelezett volt a liberális értékrend mellett –, csak be kell tartania az említett módszertani elveket, valamint határozottan és mások számára is nyilvánvalóan meg kell különböztetnie a tudományos okfejtést és a politikai megnyilatkozást; mindez pedig biztosítani fogja a tudományos kutatás értékmentességét és objektivitását.

A kritikai racionalizmus irányzata [neves képviselői Karl Popper, Hans Albert (1921–), Ernst Topitsch 1919–2003)] az értékmentesség weberi követelményét fejlesztette tovább, fogalmazta újra. (Ezen irányzat képviselői alkották az egyik tábort az 1960–1970-es évek nyugatnémet szociológiájának híres pozitivizmusvitájában, a másik oldalt a később említendő kritikai elmélet képviselte.) Elfogadtak két, a weberi állásponttal szemben megfogalmazott ellenvetést: egyrészt azt, hogy a teljes objektivitás és értékmentesség gyakorlatilag elérhetetlen az egyes tudósok számára, másrészt azt, hogy az objektivitás és az értékmentesség voltaképp maguk is értékek. Mivel tehát az értékmentesség maga is érték, a feltétlen értékmentesség paradox (Popper 1976b, 292.). Ez a paradoxon a kritikai racionalizmus álláspontja szerint akként számolható föl, ha megkülönböztetjük a tudományon belüli értékeket (igazság, magyarázóerő, pontosság stb.) és a tudományon kívüli értékeket, s az értékmentesség követelményét az értékek második csoportjára vonatkoztatjuk. Ezért az értékmentesség helyett helyesebb lenne az értékkeveredések szétválasztásának követelményéről beszélni. Ezen az alapon pontosították az értékítéletek fajtáit és ily módon a tényítéletek és az értékítéletek különbségét. A tudományos elemzésben három szintet különböztettek meg, ahol az értékítéletek problémája egyáltalán fölvetődhet. A tárgy szintjén az értékítéletek megengedettek, hiszen azok – a weberi 1., 2. és 3. lehetőség szerint – maguk is tudományos vizsgálódás tárgyává tehetők. A tárgyra vonatkozó kijelentéseket tartalmazó tárgynyelv szintjén érvényesítendő az értékmentesség igénye, végül a tárgynyelvre vonatkozó metanyelv szintjén megengedettek a tudományon belüli értékítéletek mint módszertani elvek, szabályok, kritikai értékelések stb.

Az irányzat racionalizmusát Popper a következőképpen foglalta össze: „Racionalista vagyok s ezen azt értem, hogy hiszek a vitában és az érvelésben. Hiszek annak lehetőségében és egyszersmind kívánatos voltában is, hogy a társadalom által fölvetett problémákra a tudományt alkalmazzuk. A racionalizmus kész arra, hogy meghallgassa a kritikai érveket és tanuljon a tapasztalatból.” Ez a kritikai racionalizmus, amely elveti a dogmatikus racionalizmust, s nem tévedhetetlen, hanem a maga korlátait fölismerő, az önmaga felülbírálatára mindig készen álló észben és tudományban hisz. (Idézi és ismerteti Kelemen János 1989, 20–21.) Ezért álláspontja szerint minden tudományos problémamegoldás hipotetikus jellegű, elvileg nyitott a kritika és a revízió számára. A kritikai felülvizsgálhatóság vagy cáfolhatóság a kritikai racionalitás hagyománya. A racionális kritika biztosítja az értékmentességet, ezen az alapon szűrhetők ki az értékítéletek a tárgynyelvi szintről. A racionális kritika számára minden nyitott, nincsenek tehát kritikátlanul elfogadható előföltevések, ennyiben a kritikai metodológia teljes előföltevés-mentességet jelent.

E fölfogás szerint a tudomány objektivitása nem a tudósok objektivitásától függ, és a természettudósok sem kevésbé elfogultak, mint a társadalomtudósok. A tudomány objektivitása a kölcsönös kritika társadalmi kérdése és így részben a kritikát lehetővé tévő társadalmi és politikai viszonyok egész sorának függvénye (Popper 1976b, 290.). Tehát „a tudományos ismeret objektivitása a kritikai módszer objektivitásában áll; vagyis mindenekelőtt abban, hogy egyetlen elmélet sem kaphat mentességet a kritika alól, továbbá abban is, hogy a kritika logikai segédeszközei objektívak” (Popper 1976b, 282.). A tudományos kritikának és a tudományos vitának az egyik feladata éppen az, hogy kikapcsolja a tudományon kívüli kérdéseket az igazságkérdésekből. Ily módon az olyan „apróságok”, mint a kutató politikai vagy ideológiai álláspontja, idővel maguktól kikapcsolódnak (Popper 1976b, 289–291.). A kritikai racionalizmus képviselői – Weberhez hasonlóan – nem utasítják el a tudós politikai elkötelezettségét, sőt Popper szerint „nem foszthatjuk meg a tudóst pártosságától anélkül, hogy egyben emberségét is el ne rabolnánk… Az objektív és értékmentes tudós nem az ideális tudós. Szenvedély nélkül lehetetlen dolgozni, különösen nem a tiszta tudományban.” (Popper 1976b, 292.) A kritikai racionalizmus álláspontja annyiban problematikus, hogy következetesen végigvíve gyakorlatilag megvalósíthatatlan követelményhez vezet: valamennyi előföltevés – vagyis minden eddig fölhalmozott tudományos ismeret – állandó és végtelen kritikai fölülvizsgálatához, újragondolásához.

A kritikai elmélet (más néven frankfurti iskola, neves képviselői Max Horkheimer, Theodor W. Adorno, Jürgen Habermas) bírálta az értékmentesség elméletét, mivel alapvető törekvése az elmélet gyakorlati orientáltságának és orientáló funkciójának a megteremtése volt. A „kritikai” jelző itt a valósággal és a mindennapi gondolkodással szembeni kritikát jelenti, vagyis társadalomkritikát (és nem a tudományos módszerként fölfogott racionális kritikát, mint a kritikai racionalizmus esetében). A kritikai elmélet elutasítja a mindennapi gondolkodás reflexiótlan, a valóságot „úgy, ahogy van” helybenhagyó tényértelmezéseit és a létező („pozitív”) tényekhez való ragaszkodás jelszavával a tényeket adott mivoltukban regisztráló és kodifikáló, tehát kritikátlan pozitivista társadalomtudományt is.

A kritikai elmélet szerint az empirikus-objektivista-pozitivista társadalomtudomány az adottat termeli újjá. Kritikátlanul elfogadja, sőt újratermeli az adott társadalom uralkodó értékeit, bürokratikus funkciót tölt be és ezzel közvetve maga is értéktételezővé válik, vagyis értékmentessége csak látszólagos. Az elméleti kritika azonban nem jelenti az objektivitás követelményének az elutasítását – a kettőt össze kell kapcsolni. Ehhez a kiindulópontot a kritikai elmélet számára annak hangsúlyozása szolgáltatja, hogy az objektivitás követelménye a valóság egészének a föltárására vonatkozik, amihez hozzátartozik az érdek- és értékösszefüggések föltárása, reflektálása is. A társadalomkutatásban nincs tény „önmagában”, a kutatás társadalmilag föltételezett, az előföltevés-mentes tudás illúzió. A tények mindig egy szélesebb társadalmi összefüggésrendszerben nyernek értelmet, a tények megértése a cselekvők értékítéleteinek a megértését előföltételezi, ami azzal a következménnyel jár, hogy a tudomány nyelvének mint tárgynyelvnek részét kell hogy képezze a cselekvők gondolatainak a nyelve, vagyis a tárgy és a tárgynyelv elválasztása nem vihető következetesen végig (vö. Némedi 1984, 35–37.). A ténymegállapításoknak és az értékítéleteknek a kritikai racionalizmus szerinti elválasztása, sőt szembeállítása tehát mesterséges szakadékot jelent.

A tudomány objektivitása elválaszthatatlan a megismerés előföltételeinek a tudatosításától. Reflektálni kell tehát magát a társadalomtudományt, a benne rejlő értékeléseket, kimutatva alapjukat, hogyan kötődnek az adott társadalomhoz – ez az ún. ideológiakritika –, ily módon megragadni az adott, de változtatható viszonyokat. Ennek megfelelően a tudományban a tapasztalati-leíró és az értékelő-mozgósító szempontok egyensúlyára kell törekedni.

E rövid ismertetésből is kitűnően a kritikai elmélet számos ponton érintkezik a marxi fölfogással. Lényeges különbség azonban, hogy elutasít minden kitüntetett szubjektumot – legyen az a munkásosztály, a diákmozgalom vagy a kritikai értelmiség –, elutasítja a szélesebb társadalmi kollektívumok ismeretelméleti vagy morális primátusát.

Röviden utalnunk kell a kritikai elmélet néhány problematikus mozzanatára. Először is arra, hogy következetesen végigvíve olyan antiszcientizmushoz, tudományellenességhez vezet, ami saját gyakorlati-orientáló funkcióját is veszélyezteti. Arról van ugyanis szó, hogy a kritikai elmélet szerint a szaktudományos-tapasztalati objektivitás az eldologiasodás és elidegenedés reprodukciója, ezért kritikai tevékenységre csak a társadalomfilozófia vállalkozhat, az empirikus tudomány nem. Másodszor arra utalunk, amit a hatvanas évek végének újbaloldali diákmozgalmai vetettek a kritikai elmélet és személyesen Habermas szemére, hogy a politikai harc szubjektumaihoz való csatlakozás elutasításával szembekerült hirdetett gyakorlati orientáló funkciójával és a politizálás pótlékává vált, és ily módon maga is a kritizált társadalom konzerválásának egyik tényezője lett. A harmadik – leginkább elméleti jellegű – probléma kapcsolódik az előbbihez. A mozgalmakhoz való csatlakozás elutasításával ugyanis a kritikai elmélet elkerülte azt az elfajuláshoz vezető tévutat, amit a marxi elmélet a pártosság révén bejárt, de közben problematikussá és bizonytalanná vált az a kritérium, az a kritikai standard, amely „a társadalomtudóst a mindennapi értékelések mocsarából való kiemelkedésben segítheti” (Némedi 1984, 39.).

Carl Joachim Friedrich (1901–1984) – a második világháború utáni, az angolszász és a német hagyományokat ötvöző nyugatnémet politikatudomány egyik megalapozója – szintén elutasította az értékítéletektől tartózkodó tudomány gondolatát. Álláspontjára azért térünk ki, mert jól példázza egyrészt, hogy a kérdés a politikatudományban (valamint az állam- és jogtudományokban) jóval élesebben és megkerülhetetlenül vetődik föl; másrészt pedig azt, hogy az értékmentesség elutasítása nemcsak a politikai baloldallal szimpatizáló szerzők részéről fogalmazódott meg (a kritikai elmélet képviselői ti. általában ide sorolhatók, míg a kritikai racionalizmus fő képviselői általában a liberális és konzervatív értékekkel rokonszenveznek). Friedrich megállapítja, hogy a politikatudomány különösen nehéz helyzetben van: gyakran politikai előítéletek, érdekek, pártvonalak játékszerévé válik. Az értékelkötelezettségek a politika legfontosabb adottságai közé tartoznak. Általánosan elfogadott, hogy az értékmentesség semmiképpen sem jelentheti azt, hogy a politikatudományban az értékek kikapcsolhatók lennének. A kérdés az, hogy feladata-e a tudománynak, hogy a „mi van” mellett azt is kérdezze, hogy „mi legyen”. Tehát például csak annak a kijelentésnek van-e tudományos értelme, hogy a jogállam olyan állam, amelyben a közhatalmat a jog szabályainak megfelelően gyakorolják; vagy annak is, hogy a jogállamot előnyben kell részesíteni a totalitárius diktatúrával szemben. Friedrich szerint az utóbbinak is van értelme, sőt éppen ez a lehetőség döntő fontosságú a politikatudomány számára. Az a politikatudomány (és tegyük hozzá: az a jogtudomány), amelyik nem nyújtana kilátást arra, hogy normatív ítéletekhez jut, olyan orvostudományhoz hasonlítana, amelyik a betegségek okait és lefolyását ugyan tudná ábrázolni, ezzel szemben a gyógyszerekre, gyógyításra nem tudna semmiféle prognózist nyújtani (Friedrich 1961, 8.).

Friedrich fölfogásához is kívánkozik két megjegyzés. Először is: a jogállam előnyben részesítése változatlanul politikai és nem tudományos állásfoglalás kérdése, mivel értékek figyelembevétele nélkül logikailag nem indokolható meg. (Egy éhező munkanélküli hajlamos lehet arra, hogy a diktatúra által nyújtott szerény létbiztonságot válassza a demokrácia biztosította meggazdagodási lehetőséggel vagy a sajtószabadsággal szemben – a demokratikus jogállam választása korántsem logikailag kényszerítő evidencia.) Másodszor az orvosi hasonlat arra is rávilágít, hogy a tudomány rámutathat ugyan egy operáció (vagy más gyógymód) előnyeire és esetleges veszélyeire, de a döntés, a választás nem a tudomány, hanem a páciens kezében van.

A társadalomtudományok rendszerezése

A tudományok rendszerezésének az alapját – mint arról már volt szó – elsődlegesen a tudományos vizsgálódás tárgya képezi, ami első megközelítésben a világ jelenségeinek meghatározott körét jelenti. Pontosabban fogalmazva azonban a tudományos tevékenységnek mint sajátos gondolkodásnak és mint információkkal végzett műveleteknek a tárgya nem valamilyen jelenség (csoport) a maga közvetlenségében, hanem valamilyen probléma vagy problémakör, ami viszont – legalábbis részben – a tudós megközelítésmódjától és szemléletétől is függ. Ezért a tudományok rendszerezésében jelentős szerepet játszik a sajátos módszer és a sajátos megközelítésmód, az ún. aspektus is. Ez utóbbiak az adott tudományág vagy tudományos iskola paradigmájának részét képezik.

A társadalomtudományi jelenségek összetettsége folytán ezen a területen nagyobb szerepet kap a megközelítésmód. Egy adott társadalmi jelenséget – például a házasságok fölbomlását – ugyanis meg lehet közelíteni mint pszichológiai, mint szociológiai vagy mint jogtudományi problémát. Másrészt a megközelítésmódnak ez a jelentősége azzal is összefügg, hogy a társadalomtudományok területén a paradigmák nem annyira tudományágakhoz, hanem inkább tudományos iskolákhoz, irányzatokhoz kötődnek.

A társadalomtudományokat az előzőekben kifejtett sajátosságaik miatt egyes fölfogások szellemtudományoknak vagy kultúrtudományoknak is nevezik.

A társadalomtudományok területén hagyományosan átfogó tudománycsoportokat különböztetünk meg, elsősorban tárgyterületük alapján, amelyeknek a határai némileg elmosódottak a több tudománycsoporthoz is tartozó tudományágak következtében. Ilyen tudománycsoportot képeznek többek között a történettudományok, gazdaságtudományok, szociológiai tudományok, pszichológiai tudományok, nyelvtudományok, irodalomtudományok, hadtudományok, valamint az állam- és jogtudományok. Vannak olyan társadalomtudományok, amelyek több tudománycsoportba is tartoznak. Ilyen például a jogtörténet és a jogszociológia. Az egyes tudománycsoportokon belül elméleti, történeti és alkalmazott tudományokat szokás megkülönböztetni. Az elméleti tudományok általános törvényeket is tartalmazó elméletek fölállítására, a történeti tudományok az egyedi események leírására és magyarázatára törekednek, illetve ilyen ismereteket tartalmaznak, az alkalmazott tudományok pedig az elméleti tudományok eredményeit konkretizálják és annak alapján prognózisokat fogalmaznak meg. Lényeges még a társadalomtudományokon belül a normatudományok és leíró vagy kauzális tudományok megkülönböztetése (Jellinek 1994, 33–34.). Az előbbiekre az jellemző, hogy tárgyukat legalábbis részben valamilyen normarendszer képezi, és megállapításaik ezért egyrészt leíró jellegűek (leírják az adott rendszer normáit), részben viszont normatív, előíró jellegűek, amennyiben ezekből a normákból további következtetéseket vonnak le. A normatudományok körébe az etika, valamint az állam- és jogtudományok tartoznak.

A társadalomtudományok rendszere tudomány-rendszertani vitákban kristályosodik ki és fejlődik tovább. A rendszertani viták jelentősége abban a kérdésben foglalható össze, hogy hogyan befolyásolja a tudományos ismeretek rendszerezése a tudományos kutatást. A tudományos kutatásra – ahogy már szóltunk róla – a közvetlen gyakorlati célkitűzés felfüggesztése a jellemző, azonban ennek formája nagyrészt a tudományos ismeretek rendszerezettségétől függ, hiszen a tudományos kutatás közvetlen tárgyát képező problémáknak, tehát annak a rögzítése, hogy mit tudunk és mit nem tudunk, nagyrészt a tudományos ismeretek rendszerezésének a függvénye. A rendszerezettség adott formájának megfelelően érvényesülnek a tudomány belső fejlődési törvényszerűségei, annak megfelelően vonatkoztathatók egymásra a tudományos fogalmak és fogalmazódnak meg a tudományos problémák, illetőleg a hipotézisek, vagyis ily módon jön létre az adott tudományra jellemző homogén közeg, amelyik sajátos módon szelektál (vagyis bizonyos jelenségeket, összefüggéseket, amelyekre nincs fogalma, figyelmen kívül hagy), homogenizál és differenciál. A rendszerezettség adott formája döntő mértékben megszabja a tudományos viták kereteit, és így a tudományos eredmények ellenőrzésének is fontos tényezője. A rendszerezés ezáltal nagymértékben orientálja vagy – bizonyos összefüggések elfedésével vagy álproblémák termelésével – dezorientálhatja a tudomány fejlődését. A többségiként elfogadott fölfogásnak megfelelően a kérdések kézikönyvbe, tananyagba kerülhetnek, így kialakul egy olyan tudományos közeg, ahol a különböző részkérdésekből nyert ismeretek integrálódhatnak, a különböző ellentétes megközelítések, fölfogások, vitakérdések konfrontálódhatnak, tehát a rendszerezés oly módon is orientálja a tudomány fejlődését, hogy bizonyos eltérő álláspontok vitáját szinte kikényszeríti, más eltérő álláspontokat pedig – más tudományágba utalva azokat – az adott tudomány számára irrelevánsnak nyilvánít. A rendszerezésnek ezt az orientációs szerepét gyakran abszolutizálják az egységes fogalomrendszer kialakítása vonatkozásában, figyelmen kívül hagyva, hogy a rendszerezés önmagában és közvetlenül nem teremt egységes fogalomrendszert, hanem a kézikönyvek, tankönyvek, monográfiák tematikáját orientálva a tudományba kerülő fogalmak egymásra való vonatkoztatását, egy egységes nyelv, egy homogén közeg kialakulását segíti elő fogalomtisztázó, terminológiai viták útján.

Ez a homogenizálás annál gyakoribb és könnyebb, minél szűkebb a vizsgált terület. A társadalmi szükségletek és igények abban a vonatkozásban is a tudományos ismeretek belső strukturáltságán keresztül fejtik ki a tudományos kutatást befolyásoló hatásukat, hogy a társadalmi igényeket a politikai gyakorlatban is az ismeretek általánosan elfogadott rendszerezésének megfelelően fogalmazzák meg. Egyrészt egy adott tudományterület önállóságának elismerése és intézményesedése egyben magában foglalja a tudománypolitika szempontjából történő megkülönböztetett kezelés lehetőségét, másrészt a megkülönböztetett tudománypolitikai kezelés gátolhatja a különben összefüggő tudományterületek egységesülését.

Végül a társadalomtudományok rendszerezése lényegesen befolyásolja azokat a lehetőségeket, hogy a társadalomtudományok milyen módon és mértékben fogalmazhatnak meg alternatív javaslatokat a társadalom politikai életének különböző szereplői, aktív résztvevői (kormány, politikai pártok, mozgalmak stb.) számára. A tudományok rendszerezéséről vallott nézet ugyanis magában foglalja az adott tudomány tárgyára és feladataira vonatkozó önmeghatározást, és ezen az alapon minden társadalomtudomány változtatási javaslatait saját vizsgálati területére korlátozza, s eleve adottnak és változatlannak fogadja el azokat a viszonyokat és intézményeket, melyek kívül esnek saját területén. Általánosságban tehát minél szélesebb kört ölel föl egy társadalomtudomány, annál szélesebb körben gondolkodhat alternatív módon, annál kevésbé kötött az eleve adott intézményi formákhoz. Ennek viszont az a következménye, hogy a várható előnyöket és hátrányokat szélesebb körben, tehát általánosabb és elvontabb fogalmi keretben ragadhatja meg és hasonlíthatja össze.

A tudományágak határainak szűkebb vagy tágabb körben történő megvonása összefügg a tudományos szemléletmóddal, főleg a módszertani fölfogással, a paradigmával, pontosabban a paradigma egyik lényeges elemével, a totalitásszemlélet vagy analitikus szemlélet kérdésével. Két szélső álláspont képzelhető el (a valóságban a legtöbbször ezek valamilyen „keverékével” állunk szemben). A totalitásszemlélet a szintézis fontosságát hangsúlyozza. Eszerint akkor jutunk el több és igazabb ismerethez, ha több megközelítés, több módszer eredményét egymás mellé tesszük, összefoglaljuk. Mindegyikben keresi az igaz elemeket, mert véleménye szerint az egész együtt teljesebb igazságot ad. Ez a szintézisre való törekvés, módszertani komplexitás vagy totalitásszemlélet, ez a módszertani, szemléletmódbeli véleményelkötelezettség, amelyet „a világot egészében megragadni” jelszavában lehetne összefoglalni, több paradigmában is kifejeződik; hosszú filozófiai tradíciója van (például Arisztotelész, Aquinói Tamás, Hegel, Marx). E fölfogás számára nincs irreleváns tudományterület, „mindenhez ért”, az egyetlen igazság birtokosa, ezért kevéssé toleráns. Eszerint létezik egy olyan relatíve legjobb tudományos irányzat (például a tomizmus vagy a marxizmus), amelyik a többi viszonylagos eredményeit képes magába olvasztani, integrálni. Ennek megfelelően a különböző tudományos részeredmények összegezése, összekapcsolása elsősorban a tudománynak, méghozzá a kitüntetett, relatíve legjobb tudományos irányzatnak a feladata és nem az ismereteket a maga javára fölhasználó egyéné vagy csoporté.

Karl Popper ezt a szemléletmódot – amit a görög „holo” = egész, teljes kifejezés alapján holizmusnak nevez – élesen bírálja és elutasítja. Kritikáját egyrészt ismeretelméletileg alapozza meg: „Nem adatott meg számunkra, hogy megfigyelhessük vagy leírhassuk a világ vagy a természet egy darabjának egészét; tényszerűen még a legapróbb részecske egészét sem lehet ily módon leírni, mert minden leírás szükségszerűen szelektív… A totalitás értelmében vett egész tehát nem tehető tudományos tanulmányozás tárgyává… e holista program szükségképpen puszta program marad. Sohasem idéznek egyetlen példát sem valamely konkrét társadalmi helyzet egészének leírására. De nem is idézhetnek, mert minden ilyen esetben kimutathatók volnának elhanyagolt aspektusok, olyan aspektusok, amelyek mindazonáltal a legfontosabb szerepet tölthetik be valamely más összefüggésben.” (Popper 1989, 93–94.) Másik ellenvetése gyakorlati jellegű: a holista szemlélet az utópista társadalomátalakítással, a társadalom egésze radikális átalakításának gondolatával kötött „Szentségtelen Szövetséget”. Ez a holista társadalomátalakítás viszont szükségképpen sikertelen és rögtönzésekhez vezet, továbbá a társadalom egészének az ellenőrzésére törekszik és így szükségképpen politikai totalitarizmushoz vezet. Popper kritikájához két megjegyzés kínálkozik. Ami az ismeretelméleti kritikát illeti, az egész elméleti megragadásának viszonylagos sikertelensége nem érv magával az igénnyel szemben: hasonló a helyzet ahhoz, hogy az igazság elérése sem lehet teljes, befejezett, sőt – mint arra éppen Popper mutatott rá – „minden megoldott problémával nemcsak újabb megoldatlan problémákat fedezünk fel, hanem fölfedezzük azt is, hogy ahol az hittük, szilárd talajon állunk, valójában minden bizonytalan és ingadozik” (Popper 1976b, 279.). Ami pedig a gyakorlati érvet illeti, itt Popper maga is elköveti azt a hibát, hogy egy lehetőséget szükségszerűnek állít be, a „van”-ból a „kell”-re következtet.

A másik, analitikus szemléletmód szerint minél kisebb részt vizsgálunk, azt annál jobban megismerhetjük. Ez a természettudományos kutatás azon tapasztalatán alapul, hogy minél kevesebb változót mérünk, minél inkább leszűkítjük a változók körét, annál pontosabb eredményt kapunk. Ebből következik az analitikus szemléletmód, a részek beható vizsgálatának előnyben részesítése. Van ennek a szemléletmódnak olyan megfogalmazása, amelyik majd a jogtudomány vonatkozásában különösen releváns lesz: a módszernek és a módszertani tisztaságnak a követelménye. A leszűkítés egy vagy csak néhány módszer alkalmazásával jár, a komplexitás, a totalitás a többféle módszer alkalmazásával. A módszertani tisztaság követelése nem közvetlenül a tárgy leszűkítésének az igénylését fejezi ki, hanem azt, hogy minden módszerhez sajátos nyelv tartozik, a különböző „műszerek” mást és mást mutatnak (a műszert képletesen is értve, nem csak a szó fizikai értelmében), ezért ha különböző módszerekkel nyert eredményeket, különböző módokon mért adatokat hasonlítunk össze, nem ugyanazokat hasonlítjuk össze. Tehát ha a módszereket összekapcsoljuk, akkor eltűnik, hogy a különböző módszerek mögött különbözőképpen értelmezett fogalmak vannak, tehát hogy lényegében a jelenségek is különbözőek. Eszerint megbízható ismerethez a módszertani tisztaság követelménye vezet el bennünket. Ezen elv alapján külön politikatudomány, külön szociológia, külön államtudomány és külön jogtudomány az indokolt és nem ilyen vagy olyan összekapcsolódásuk valamilyen átfogóbb társadalomtudományban. E szemléletmód szerint az ugyanazon jelenségek különböző oldalait vizsgáló tudományágak egyaránt értékesek; az általuk nyújtott ismeretek összekapcsolása, egyoldalúságaik kiküszöbölése a gyakorlati alkalmazó vagy fölhasználó dolga.

A társadalomtudományok rendszerezését – és ennek megfelelően a társadalomtudományok általánosan éppen elfogadott rendszerét – nem szabad abszolutizálni; hanem annak relatív mozzanataira négy vonatkozásban is rá kell mutatnunk. Egyrészt mind a tudományos kutatások, mind a tudományos ismeretek területén elkerülhetetlenek az átfedések; bizonyos társadalmi jelenségek több tudományág vizsgálódásának tárgyát, bizonyos ismeretek több tudományág tartalmát képezik. Ezek a szükségszerű átfedések fejeződnek ki a több tudománycsoportba is tartozó tudományágak már említett kérdésében is. Másrészt minden társadalomtudományt rokontudományok koszorúja vesz körül, ahol a kutatás a rokontudományok eredményeinek a vizsgálatára átterjed, azokat nem veszi adottnak, hanem kritikailag fölülvizsgálja. A társadalomtudományok területén gyakoriak a több tudományágat érintő, ún. interdiszciplináris kutatások. Harmadszor gyakran a tudományág és a tudományos irányzat közötti különbség pusztán nézőpont vagy paradigma kérdése. Talán túl élesen mutat rá erre az összefüggésre Popper, amikor minden tudományszakot mesterséges konstrukciónak tart. Szerinte valójában csak a problémák és a tudományos hagyományok léteznek (Popper 1976b, 285.). Ezért van az, hogy az egyes tudományszakok meghatározása során többnyire megkerülhetetlen a tudományos hagyomány áttekintése; a tudományszakok öndefiniálásának fontos mozzanata az elmélettörténeti elemzés. Végül a társadalmi fejlődésből fakadó új igények és a tudományoknak az ismeretek bővülésében és a kutatási módszerek gazdagodásában kifejeződő fejlődése következtében a társadalomtudományok rendszere is változik, ami mindenekelőtt új tudományágak kialakulásában és a meglévő tudományágak átrendeződésében és integrálódásában fejeződik ki.