Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

3. Az állam- és jogtudományok

3. Az állam- és jogtudományok

Az állam- és jogtudományok tárgya

Az állam- és jogtudományok tárgyát a társadalom állami és jogi jelenségei, azoknak a társadalomban elfoglalt helye és szerepe, más társadalmi jelenségekkel való lényeges kapcsolatai, fejlődésüknek és működésüknek az objektív törvényszerűségei – pontosabban az ezekre vonatkozó problémák – képezik. Ennek megfelelően az állam- és jogtudományok is társadalomtudományok, s azok egyik, viszonylag korán kialakult tudománycsoportját alkotják. Ezért a társadalomtudományokra vonatkozóan az előzőekben kifejtettek az állam- és jogtudományokra is vonatkoznak – de nem egészen pontosan ugyanúgy.

Az állam- és jogtudományok elnevezés helyett sokan a jog- és államtudományok elnevezést használják. A két terminológia között nincsenek lényeges tartalmi különbségek, pusztán hangsúlybeli eltérések. A magunk részéről abból a gyakorlati megfontolásból használjuk az állam- és jogtudományok kifejezést, mivel a „jog- és államtudományok” kifejezés napjainkban tapasztalható terjedése ellenére az e tudománycsoport művelésére hivatott intézmények (egyetemi karok, akadémiai kutatóintézet stb.) többsége „állam- és jogtudományi”-nak nevezi magát.

Az állam- és jogtudományok tárgya kapcsán – utalva a tudományrendszerezés relatív jellege kapcsán mondottakra – két kiegészítő megjegyzést kell tennünk. Egyrészt ugyanis a társadalom állami és jogi jelenségeit nem csupán az állam- és jogtudományok vizsgálják, másrészt pedig az állam- és jogtudományok hagyományos rendszerét képező tudományágak nem vizsgálják a politikai-jogi berendezkedés egészét, az állami és jogi jelenségek minden összefüggését, minden vonatkozását, így esetenként egyes, az állammal és a joggal szorosan összefüggő jelenségeket sem. Ebből fakad egyrészt a rokontudományokkal (politikatudomány, szociológia stb.) való kapcsolat fontossága, másrészt ez a helyzet magyarázza az állam- és jogtudományokat is érintő tudományrendszerezési viták gyakoriságát az elmúlt évtizedekben (kriminológia, szociológia, politikatudomány, összehasonlító jogtudomány stb.). Ezek eredményeként az állam- és jogtudományok határterületein önálló és részben állam- és jogtudományi tudományágak alakultak ki, mint a kriminológia, a közigazgatástan, a jogszociológia vagy a politikatudomány. Ezek létrejöttében a gyakorlat igényeinek is jelentős szerepe volt, ezért is indokolt röviden kitérni az állam- és jogtudományok és a gyakorlat összefüggéseire.

Az állam- és jogtudományok és a gyakorlat

Az állam- és jogtudományok vonatkozásában a gyakorlat elsődlegesen és közvetlenül a joggyakorlatot és az állami szervek tevékenységét jelenti. A kérdéskör jobb megértése végett igen röviden föl kell vázolnunk, hogyan jöttek létre és hogyan alakultak azok a gyakorlati foglalkozások, amelyek az államhoz és a joghoz kapcsolódnak, és azok milyen igényeket támasztottak az elmélettel szemben.

A korai civilizációkra (más terminológia szerint az ún. ázsiai típusú társadalmakra vagy korai magaskultúrákra) a jog és a vallás szoros összefonódása volt jellemző. A jogi normák vallási jellegűek voltak, illetőleg a szokásokból nőttek ki. Nemcsak a vallás és a jog fonódott össze, hanem a hozzájuk kapcsolódó intézmények, az állam és az egyház is. Ebből következett, hogy a jog ismerői és alkalmazói elsősorban a papok voltak. Emellett szerepe volt az adott vidéken elfogadott szokásjognak, és így a papok mellett szerepet kaptak az igazságszolgáltatásban laikus személyek is, akiknek a funkciója elsősorban az volt, hogy igazolják, az adott vidéken mi a szokás(jog). Azok tehát, akik jogalkalmazási problémákkal foglalkoztak, papok voltak vagy a szokásokat ismerő, köztiszteletnek örvendő laikusok. A másik, témánk szempontjából releváns gyakorlati tevékenység az állami tisztségek betöltése, az államügyek intézése volt. Ebben szükség volt egyrészt katonai jellegű ismeretekre, másrészt pedig célszerű volt tudni, hogy az államügyek intézője milyen mértékben éljen a rendelkezésre álló eszközökkel, mikor legyen erős kezű és mikor könyörületes. Jó tanácsokat fogalmaztak meg a vezetők, mindenekelőtt az uralkodó számára. Ezek egyrészt ún. bölcsességszabályok voltak, amelyek arra adtak választ, hogyan lehet eredményes a vezető, mindenekelőtt az uralkodó, másrészt pedig morális és vallási megfontolásokat tartalmaztak. A tanácsokat általában az uralkodók nevelői fogalmazták meg, akik többnyire szintén papok voltak. (Ennek a műfajnak későbbi tipikus formája volt az ún. fejedelmi vagy királytükör.) Az államapparátus felső rétege – és nem elsősorban a legfőbb vezetők – számára szükséges további ismeretek (írni-olvasni, számolni tudás, nyilvántartás) technikai jellegűek voltak. Ebben az időben semmiféle tudományról, így állammal vagy joggal foglalkozó tudományról sem beszélhetünk.

Az antik Görögországban teremtődtek meg a tudomány társadalmi föltételei, és kialakult a Kr. e. VI. században a filozófia, az V. században pedig a filozófia középpontjába a társadalom problémái kerültek. A kialakuló és fejlődő filozófia magában foglalta a társadalomtudományok csíráit is. A filozófia keretében foglalkoztak olyan kérdésekkel, hogy milyen az ideális, az igazságos, a tökéletes állam, milyen a relatíve legjobb állam, milyen formái vannak az államnak, milyen elvei vannak az egyes államformáknak, hogyan kell eljárniuk a vezetőknek a különböző államformákban, mi a jog szerepe az államban. Az az ismeretanyag tehát, hogy hogyan kell vezetni, hogyan kell kormányozni az államot, a filozófiában különült el. Ez a filozófia szekularizált, világi és nem vallásos jellegű volt. Ez nem jelenti azt, hogy ez a filozófia föltétlenül materialista lett volna, hogy hiányoztak volna a túlvilágra való vonatkozások, hanem hogy nem kapcsolódott össze a papsággal és a teológiával, a világ és benne az ember magyarázatára törekedett, és ez a magyarázat egyre inkább dezantropomorfizáló és fogalmi jellegű volt, többé-kevésbé megfelelt a tudományosság kritériumainak. Megjelent tehát az állammal és joggal foglalkozó tudományos gondolkodás.

Az állammal és a joggal foglalkozó elméleti tevékenység mellett a legfontosabb idetartozó gyakorlati tevékenység, az igazságszolgáltatás és jogalkalmazás is jelentős mértékben szekularizálódott az antikvitás során, azonban a klasszikus poliszrendszer keretei között ez a szekularizáció nem volt teljes: az egyes poliszok saját vallásos tradíciói, védőistenei stb. még bizonyos mértékig összekapcsolták a vallást és a jogot. A jog azonban alapvetően a szokásjogból és a törvényekből, népgyűlési határozatokból tevődött össze. A jog itt nem a vallással fonódik össze, hanem inkább a politikummal, bár nem teljes egészében. Elkülönült jogászrétegről ezért még nem beszélhetünk.

Az antik Rómában ebben a tekintetben lényeges változások következtek be, Róma ugyanis birodalommá vált polisz volt. A birodalommá válás azt igényelte, hogy a jog – legalábbis bizonyos szférákban, így a magánjog, az áruforgalom szférájában – egységes legyen. Ez egyben azt is jelentette, hogy ezeken a területeken teljessé kellett tenni a jog szekularizálását és el kellett távolítani a helyileg érvényes szokásoktól. Megjelent tehát az olyan jogismeret igénye, mind a jogban járatlan állami tisztségviselők, mind pedig a „jogkereső közönség”, az ügyfelek részéről, ami nem azonos a mindennapi életben elsajátíthatóval. Ettől kezdve voltak jogászok, kialakult a jogászrend. A jogi szakismereteket nem csak a jogviták eldöntése során használták föl; nőtt a iuris consultik száma, tehát a jogi tanácsadás is foglalkozássá vált. Létrejött az ennek megfelelő jogi képzés, kialakultak a jogi iskolák, megjelent a jogi szakirodalom. Az így kialakuló elkülönült jogtudomány elsődlegesen a jogalkalmazás problémáit tartotta szem előtt. Nem arra adott tanácsot, hogy hogyan kell vezetni az államot, hanem hogy a jognak milyen bevált elvei vannak, milyen megoldásokat munkáltak ki az elődök. Megtanított egy ismeretanyagot, a korábban kimunkált elveket, szabályokat, megoldásokat és a jog továbbfejlesztésének a módszereit is, hiszen ez a jog nem lezárt, hanem fejlődő, alakuló rendszer volt. A római jogtudomány közvetítette a görög filozófiát, és jelentős szerepet játszott a római jognak mint a világbirodalommá vált polisz jogának a kifejlődésében is. Ez a jogtudomány azonban távol tartotta magától az államügyek intézésének, az állam kormányzásának a kérdéseit.

A következő jelentős változás a feudalizmus idején volt tapasztalható. A XII. században Bolognában megindul az egyetemi jogi oktatás, majd más egyetemek is követték a példát. A fejlett Nyugat-Európában megjelentek a kánonjogot és a római jogot ismerő egyetemet végzett jogászok, megtörtént a római jog recepciója. A feudalizmus kezdetétől a XII–XIII. századig a jogismeret a papokhoz, a klerikusokhoz kapcsolódott. Később világivá válik a jogászi pálya, mivel a szerzeteseknek, majd a papoknak megtiltották a római jog tanulmányozását. Ez a jogászi pálya változatlanul igazságszolgáltatási, jogalkalmazási tevékenységet jelentett.

Az abszolút monarchiákkal kiépülő hivatalnoki kar is nagyrészt a jogászokból verbuválódott. A feladatok azonban bővültek, és az államügyek intézése is sajátos szakismereteket igényelt. Megjelentek – általában az egyetemek jogi karain – az ún. kameralisztikai tudományok, amelyek azokat a statisztikai, közgazdasági, földrajzi jellegű ismereteket tartalmazták, amelyeket a politikusoknak és az államigazgatás szakembereinek kellett tudniuk. Továbbra is a filozófiára tartozó kérdés azonban, hogy milyen a jó állam és a jó uralkodó. Az abszolút monarchia kodifikációival ismét lényegesen változik az elmélettel szembeni igény: összekapcsolódik a célok tudásának és az érvényes jog ismeretének az igénye, a filozófiai megítélés, a tökéletes, jó államnak és az igazságos jognak az eszménye a jogi megítéléssel. A filozófiai megközelítést konkrét tételes jogi problémákkal kapcsolták össze. A tételes jog ismerete, a jogalkalmazást szolgáló ún. jurisprudentia mellett egyre jelentősebbé válik a filozófiától elkülönülő jogfilozófia, amely nemcsak a jog, hanem az állam problematikájával is foglalkozik.

Az abszolút monarchiával létrejött államapparátus további fejlődésével elkülönült a közigazgatás és a bíráskodás, a közigazgatás területén is egyre nőtt a jog szerepe, majd a polgári átalakulással megjelent a jogilag szabályozott közigazgatás. A jogászi foglalkozások között elkülönül a közigazgatási jogász. Eleinte tevékenységének középpontjában a hagyományos jogalkalmazás áll, ahol a szakszerűség kritériuma egyedül az, hogy a döntés a jogszabályoknak megfelelő legyen. Az állami feladatok további bővülésével a XIX. század végétől kezdődően a közigazgatásban dolgozó jogászok munkájának jellege zömében megváltozik, egyre jelentősebb lesz a szervezőtevékenység, a társadalmi körülmények, viszonyok alakítása a jogszabályok adta lehetőségek között. Ez azzal járt, hogy a szakszerűség kritériumai között megjelenik az eredményesség, az egyaránt jogszerű, de különböző társadalmi hatásokkal járó lehetséges megoldások közötti optimális döntés meghozatalának a kritériuma.

E fejlődési folyamat során és eredményeként – az általunk most vizsgált összefüggés szempontjából, tehát hogy az elmélettel, a jogtudománnyal szemben milyen igényeket támasztanak – a joggyakorlatnak három alapvető tevékenységi területét különböztetjük meg: az igazságszolgáltatást (törvénykezést vagy bíráskodást), a közigazgatási jogászi munkát és a szerkesztő jogászi munkát (ún. kauteláris jogászatot). Negyedik, nem teljesen önállósult, hanem az előzőek valamelyikéhez kapcsolódó jogászi tevékenységi formának a jogi konzultációt vagy véleményadást tekinthetjük. Az igazságszolgáltatási jogászi munka lényege – leegyszerűsítve – a jogviták eldöntése. Ennek megfelelően az igazságszolgáltatási jogász tipikus, de nem egyedüli képviselője a bíró, munkájához, annak központi eleméhez, a jognak megfelelő döntés meghozatalához kapcsolódik az ügyész és az ügyvéd munkája is. Ennek következtében kérdésföltevéseik, a tudománnyal szembeni igényeik jellegében azonosak (noha egy konkrét ügyben céljaik, törekvéseik tartalmilag éppen ellentétesek lehetnek). A közigazgatási jogász munkájáról az előzőekben már volt szó, a kauteláris jogászi munka lényege pedig elvont jogtételek kidolgozása, megfogalmazása, jogi dokumentumok szerkesztése. Horváth Barna szerint ugyanis a feladat azonosságán nem változtat, hogy végrendelet, szerződés, alapszabály, rendelet vagy törvény szerkesztéséről van-e szó (Horváth 1932, 76–77.). Álláspontunk szerint azonban a kauteláris jogászaton belül mind eltérő politikai szerepük, mind pedig a hatályos joghoz való viszonyuk miatt meg kell különböztetni az okirat-szerkesztői és a jogszabály-szerkesztői, kodifikátori munkát.

Mindkettőnek közös jellemzője, hogy meghatározott törekvéseket, célkitűzéseket szabatos jogi formákban igyekszik megfogalmazni, vagyis egy adott valóságos helyzetből, tényállásból kiindulva alakítja ki vagy keresi meg a megfelelő jogtételt. Az okiratot (szerződést, végrendeletet stb.) szerkesztő jogász azonban munkáját a hatályos jog alapján végzi, míg a kodifikátor munkája a hatályos jog megváltoztatására irányul. További különbség, hogy a közigazgatási jogásznak, a kodifikátornak és az okiratot szerkesztő jogásznak figyelembe kell vennie munkája jogon túli, jogon kívüli társadalmi következményeit, az igazságszolgáltatási jogász ezt csak jóval kisebb mértékben és jóval szűkebb körben (sőt van, amikor egyáltalán nem) teheti meg.

Ezek a vázolt jogászi munkaterületek kapcsolódnak bizonyos jogászi foglalkozásokhoz, azonban nem azonosíthatóak azokkal. Minden jogászi foglalkozásban helyet kap a dokumentumszerkesztés, az ügyvéd közreműködik a törvénykezésben stb.

A joggyakorlatnak ez a vázolt fejlődése természetszerűleg jelentős mértékben hatott a jogtudomány alakulására, főleg két vonatkozásban. Az első abban foglalható össze, hogy elkülönült egymástól két szemléletmód. A de lege lata szemléletmód a hatályos jogot adottnak tekinti és annak alapján arra keresi a választ, hogy a tételes jog alkalmazásának, értelmezésének milyen elvei, módszerei alakultak ki, valamely adott kérdésben hogyan kell helyesen értelmezni a hatályos jogot. Ez a jogalkalmazást segítő, annak problémáit középpontba állító jogtudományi tevékenység, amelyik szorosan kötődik a tételes jog fogalmaihoz és terminológiájához. A de lege ferenda szemléletmód a jogalkotás problémáit állítja középpontba, arra keresi a választ, hogy hogyan kell tökéletesíteni a jogot, milyen új jogszabályokat kell hozni. A de lege ferenda szemlélet szükségképpen – bár különböző mértékben – kritikus az adottal, a hatályos joggal szemben, hiszen ha az tökéletes, a változtatás, az új jogszabályok alkotásának a szükséglete föl sem vetődik. Ez a szemlélet a hatályos jogon túllépő, kritikai, értékelő megközelítést jelent, így kapcsolódik a helyes jog kérdéseit középpontba állító jogtudományhoz, a jogfilozófiához.

A két szemléletmód határozott elkülönülése az újkori kodifikációk következménye. Amíg nincs kodifikált, írott jog, a jogalkalmazás és a jogfejlesztés nem válik szét élesen, hanem összeolvad mint a bírói gyakorlatban egymás mellett érvényesülő tendencia. A de lege lata és de lege ferenda szemléletmódok határozott elkülönülése kihívást jelentett a jogtudomány számára, s két problémát vetett föl: a) mi a jogtudomány alapvető, fő feladata ebben a helyzetben; b) ennek az elkülönülésnek vannak-e tudományrendszertani következményei, és ha igen, melyek azok?

A jogtudomány feladatát illető kérdésre a lehetséges válaszok két szélső típusa közül az egyik úgy hangzik, hogy a jogtudomány feladata a tételes jog vizsgálata, a szó szoros értelmében vett jogtudomány a pozitív jog tudománya. Eszerint a de lege ferenda szemlélet által fölvetett kérdések túl vannak a jogon és kívül a jogtudományon, ún. metajurisztikus kérdések, azok részben tudományosan meg nem válaszolható, értékválasztást föltételező világnézeti vagy politikai kérdések (például valamely jogi szabályozás igazságosságának a kérdése), részben pedig tudományosan ugyan vizsgálhatóak és elvben megválaszolhatóak (gyakorlatilag azonban nem mindig állnak rendelkezésre a válaszhoz szükséges adatok), azonban más társadalomtudomány (szociológia, politikatudomány, etika, filozófia stb.) illetékességébe tartoznak (például valamely jogi szabályozás hatékonyságára, várható hatásaira vonatkozó kérdések). A tudományosság a létező vizsgálatához kapcsolódik, a jogtudomány számára pedig a hatályos pozitív jog ez a létező.

A másik válaszlehetőség szerint a jogtudomány éppen akkor valódi tudomány, több mint puszta technika (amely egyébként társadalmilag igen fontos), ha a jogot nem eleve adottnak és változtathatatlannak fogadja el hibáival és hiányosságaival együtt, hanem azt állandóan bírálja, állandóan magasabb követelményeket támaszt vele szemben. Ez az igény azonban csak akkor valósítható meg, ha a jogtudomány nem marad csak a jogi normák tudománya, hanem a társadalmi valóság kauzális összefüggéseit is vizsgálódási körébe vonja és ennek során szorosan kapcsolódik más társadalomtudományokhoz, mindenekelőtt a szociológiához, pszichológiához, közgazdaság-tudományhoz és a politológiához.

Az, hogy ebben a kérdésben ki hogyan foglal állást, már túl van az értékmentes tiszta tudományon, a paradigmák szintjére, a tudományra vonatkozó etikai elkötelezettségek körébe tartozó kérdés. Jelen kötet szerzőjének álláspontja szerint mindkét megközelítésmód tudományos, ha más módon is, mindkettő valós társadalmi szükségletet elégít ki, mindkettőre szükség van. Az viszont, hogy éppen melyik kerül előtérbe a tudományban, részben a társadalom politikai-jogi berendezkedésének, részben pedig az aktuális társadalmi-történelmi szituációnak a függvénye. A jelentős társadalmi-politikai változásokkal járó kodifikációs hullámok vagy az ambiciózus társadalomátalakítást célzó politikai programok általában a de lege ferenda szemléletmód előtérbe kerülésével, míg ezeknek a kísérleteknek a kudarcai annak visszaszorulásával járnak.

A gyakorlatban ez a két szemléletmód nem választható el egymástól olyan mereven és élesen, mint a tudományelméleti elemzés során. A hatályos jog elemzése – ha az valóban tudományos elemzés és nem apológia – bizonyos értelmezési problémák kapcsán szükségképpen kritikai megállapításokat eredményez, tehát változtatási javaslatokat vagy legalábbis azok igényét foglalja magában; másrészt pedig az a de lege ferenda elmélet, amelyik teljesen elszakad az adott tételes jogtól, a jogalkalmazási gyakorlat értelmezési módszereitől és lehetőségeitől, csak filozófia marad, nem válhat hatékony jogtudományi fölfogássá. Tehát a de lege lata szemlélet a de lege ferenda szemlélethez vezet, és a de lege ferenda jogtudomány föltételezi a de lege lata jogtudományt.

A két szemléletmód különbsége és összefüggése azt eredményezi, hogy a jogtudományi szakirodalomban különböző jellegű szövegrészek váltakozhatnak, amelyek különböző módon alapozhatók meg, eltérő mértékben kötelezőek vagy irányadóak, esetenként fogalmaik is különbözhetnek, és így megértésük is más megközelítést igényel, amely ennek a sajátos jellegnek, szövegminőségnek a fölismerésén alapul. A legfontosabb ilyen szövegminőségek a következők:

1. a jogszabályok szövegének idézése, leírása vagy értelmezést nem tartalmazó ismertetése;

2. a jogszabályokban található joganyag magyarázata, a jogszabályok értelmére vonatkozó uralkodó fölfogás, az azt kifejező bírói döntések, kommentárok ismertetése, magyarázata;

3. a jogszabályoknak, illetve egyes jogi megoldásoknak a rendszerezése és elemzése a tételes jogban nem szereplő, csak jogtudományi fogalmak alkalmazásával, itt (és a további szinteken) lehetőség van a szerzők részéről új fogalmak bevezetésére és használatára is;

4. vitatott vagy vitatható jogszabályi megfogalmazások értelmezése, ami a második esettől eltérően valamilyen jogi probléma megoldására tartalmaz jogszabály-módosítást nem igénylő, a jogszabály-értelmezés keretei között maradó javaslatot;

5. a hatályos jogszabályok kritikája, ami itt nem részletezhetően ismét többféle lehet;

6. új jogi szabályozásra vonatkozó javaslatok megfogalmazása és indokolása.

A joggyakorlat vázolt fejlődésének a másik vonatkozása esetén arról van szó, hogy a jogásznak feladatai ellátásához és/vagy a jog, a jogintézmények megértéséhez milyen társadalmi összefüggések ismeretére van szüksége, illetőleg az erre a kérdésre adott válasz milyen tudomány-rendszertani következményekkel jár. Ezt a problémát az a helyzet idézte elő, hogy a jogszabályok korrekt alkalmazása önmagában nem garantálja az optimális döntést, mivel a jog számos esetben több jogilag megfelelő lehetőséget kínál a jogász számára, amelyek viszont társadalmi hatásaikban jelentősen eltérhetnek. Az optimális döntéshez tehát szükség van a társadalmi következmények, pontosabban olyan összefüggések ismeretére, amelyek segítségével a döntés várható társadalmi következményei felmérhetőek, azok valószínűsége megbecsülhető. Ez a helyzet a szervező feladatokat ellátó közigazgatási jogász tevékenységére jellemző a leginkább, de a büntető igazságszolgáltatásban is fölvetődik például, hogy a különböző lehetséges büntetések milyen valószínűséggel és hogyan hatnak a vádlott személyiségére és jövőbeli magatartására, vagy családjára, környezetére stb. Nyilvánvaló a várható következmények ismeretének fontossága a jogszabály-előkészítés, a kodifikáció során. Ezeknek a kauzális következményeknek az ismeretét viszont nem a hagyományos jogtudományok nyújtják, hanem más, elsősorban társadalomtudományok, mint például a szociológia, a politikatudomány, a pszichológia, a közgazdaság-tudomány. Ezért a jogásznak társadalomtudományi ismeretekre is szüksége van – ebben szinte teljes az egyetértés. (Az esetleges tagadó állásponttal szemben joggal hozható föl, hogy a jogásznak a jelzett szituációban mindenképpen döntenie kell, mérlegelnie kell az egyes döntési alternatívák következményeit, a kérdés csak az, hogy ezt tudományos, kritikailag ellenőrzött ismeretek birtokában teszi, vagy mindennapi tapasztalatai és sztereotípiái, előítéletei alapján.)

A társadalmi következményekkel összefüggő problémák tudományos vizsgálata és a tudományos eredmények, ismeretek elsajátítása lényegében három egymást nem kizáró módon történhet. (A kutatás és az ismeretek átadása természetesen nem ugyanaz, az intézményesített megoldások azonban e két dimenzióban általában egymással összhangban vannak. Ezért az egyszerűség kedvéért az esetleges eltérésekkel nem foglalkozunk.) Az első lehetséges megoldás esetén a joggal és a jogászi gyakorlattal összefüggő társadalomtudományi kérdések változatlanul az adott társadalomtudomány illetékességi körébe tartoznak. A második esetben a hagyományos jogtudományok és a társadalomtudományok határterületein új, önállósodott, jogi jellegű tudományok jönnek létre (például kriminológia, jogszociológia, szervezéstan). A harmadik megoldás esetében a hagyományos jogtudományi ágak problematikája kiegészül a kauzális következmények társadalomtudományi összefüggéseivel, az egyes jogintézmények vizsgálata esetén a jogtudományi kutatás foglalkozik azok társadalmi oldalával, társadalmi összefüggéseivel is. Ez a megoldás olyan tudomány-rendszertani jellegű törekvéseket von maga után, mint például hogy a közigazgatási jogtudomány a ténykutatások, tényszerű, kauzális törvényszerűségek vizsgálódásával kiegészülve váljék közigazgatás-tudománnyá, az alkotmányjog tudománya alkotmánytanná stb. Az a kérdés vetődik tehát föl, hogy a jogtudományok vizsgálódási körüket mennyiben szűkítik le a jogi normákra, illetőleg azok társadalmi hatásait és összefüggéseit mennyiben vonják be a tudományos elemzés körébe és ily módon az egyetemi oktatásba. Másként megfogalmazva: a jogtudományok mennyiben maradjanak normatudományok, normákkal foglalkozó, azokat elemző tudományok, illetőleg mennyiben legyenek ténytudományok, kauzális összefüggéseket és törvényszerűségeket vizsgáló tudományok. Ez a jogtudományok sajátszerűségének és tudományelméleti problematikájának egyik alapkérdése.

A kérdés oktatáspolitikailag is jelentős. Ebben az esetben az úgy szól, hogy mivel a különböző jogászi munkaterületeken különböző jelleggel és mértékben van szükség társadalomtudományi ismeretekre, a jogászképzés elsősorban mely munkaterületek szükségleteit tartsa szem előtt. Mivel ez a kérdés szakmai és intézményi érdekeket közvetlenül érint, erről gyakoriak a viták.

Az állam- és jogtudományok rendszere

Az állam- és jogtudományok rendszerét illetően azt az álláspontot fogadjuk el, amelyik a fölosztás elsődleges alapjának a vizsgálódás tárgyát tekinti és csak azt követően veszi figyelembe a sajátos feladatmeghatározást és szemléletmódot. Ennek megfelelően az elsődleges fölosztás a tárgyterület egészét, jellemző vagy sajátos részeit vizsgáló tudományoknak a megkülönböztetése. Ennek megfelelően az állam- és jogtudományok rendszerén belül az állami és jogi jelenségeknek elvileg az egészét vizsgáló általános állam- és jogtudományokat, az azok meghatározó részeit vizsgáló szak- vagy ágazati állam- és jogtudományokat, valamint a sajátos részeket vagy vonatkozásokat vizsgáló segédtudományokat különböztetjük meg.

Az általános állam- és jogtudományok az állammal és a joggal, illetőleg egyes állam- és jogrendszerekkel mint egésszel foglalkoznak. Általános jellegük más állam- és jogtudományok tárgyához való viszonyukat fejezi ki, ami negatíve úgy is megfogalmazható, hogy vizsgálódásuk nem korlátozódik az állami és jogi jelenségek egy-egy részére. Az általános állam- és jogtudományok körébe a jog- és állambölcselet, az állam- és jogtörténet(ek), valamint az összehasonlító jogtudomány tartozik.

A jog- és állambölcselet az államot és jogot mint egészet általános szinten, vagyis valamennyi konkrét történelmi megjelenési formáját figyelembe véve és sajátosságaikat elméletileg általánosítva tanulmányozza. Sajátosságaira a továbbiakban visszatérünk.

Az állam- és jogtörténet az állam és jog kialakulásának, fejlődésének különböző formáit konkrét történeti megjelenésükben, az események időbeli sorrendjéhez ragaszkodva vizsgálja. Az állam- és jogtörténetnek különböző területei alakultak ki: az egyetemes állam- és jogtörténet, az egyes földrajzi régiók (például Nyugat-Európa, Közép-Kelet-Európa stb.) állam- és jogtörténete, valamint az egyes nemzeti állam- és jogtörténetek.

Az összehasonlító jogtudomány a jelenkori nemzeti jogrendszerek összehasonlítását és csoportosítását végzi el – mindenekelőtt a történeti kialakulás és fejlődés, a jogrendszer struktúrája és a jogforrási rendszer alapján –, és abból von le következtetéseket. Elemzéseinek előterében a jogrendszerek sajátosságai állnak, azonban – a jogalkotás és a jogalkalmazás állami jellegére tekintettel – nem mellőzheti az állami szervek összehasonlító vizsgálatát sem. Az összehasonlító jogtudománnyal rokon és számos ponton érintkező tudományág az összehasonlító politikatudomány (comparative politics). Ez utóbbi a politikai rendszerek összehasonlító elemzését végzi el, és ennek során nem mellőzheti az államrendszerek, sőt bizonyos jogintézmények összehasonlító vizsgálatát sem. Az összehasonlító jogtudomány a polgári államok közötti gazdasági kapcsolatok nagymértékű kibontakozásával összefüggésben alakult ki és vált önálló tudományággá. Kezdetben számosan vitatták az összehasonlító jogtudomány önállóságát, a jog-összehasonlítást csak mint módszert ismerték el, melyet viszont minden állam- és jogtudományi ágnak alkalmaznia kell. Napjainkra ez az elutasítás megszűnt. Egyrészt általánosan elfogadottá vált, hogy a tudományok rendszerezésének az alapja nem kizárólag a vizsgálódás tárgya lehet, hanem a sajátos módszer és nézőpont is; másrészt pedig az is nyilvánvalóvá vált, hogy a jog-összehasonlítás mint tudományos kutatási tevékenység sajátos fölkészültséget igényel, ami szintén az önállósodás igényét támasztotta alá. Ezért napjainkban már a többség elismeri az összehasonlító jogtudománynak mint diszciplínának és mint tudományágnak az önállóságát, ugyanakkor hangsúlyozza – tárgyuk részbeni azonossága miatt – a jog- és állambölcselettel való szoros kapcsolatát.

Az ágazati állam- és jogtudományok az állam és a jog egyes részterületeit vizsgálják, elsősorban, de nem kizárólagosan a jogrendszer tagozódását követve. Ez összefügg azzal, hogy az európai tudományfejlődésben a jogtudomány jóval nagyobb történeti múltra tekinthet vissza, mint az államtudomány, továbbá hogy a kapitalizmusban az állami élet, az állami tevékenység egyes területeinek szaktudományai mint az adott tevékenységet szabályozó tételes jog szaktudományai jöttek létre. Ennek következtében – később pontosítandó jellemző vonásként – azt szögezhetjük le, hogy az ágazati állam- és jogtudományok a tételes jog egyes ágaihoz kapcsolódnak, vagyis annyi ágazati állam- és jogtudományi ág van, ahány jogág (például büntetőjog – büntetőjog-tudomány, családjog – családjogtudomány).

A jogágnak és a jogtudományi ágaknak ez a szoros kapcsolódása és egymásnak való megfelelése azonban nem föltétlen, méghozzá két okból sem. Egyrészt előfordulhat, hogy valamely jogtudományi ág – a meglévő szabályozási törekvésre alapozva – előbb jön létre, mint az adott jogtudományi ágnak megfelelő tételes joganyag. Különösen jól látható ez valamilyen külföldi minta követése esetében, mint az például a mezőgazdasági termelőszövetkezeti jog esetében történt, amikor is a termelőszövetkezeti jog tudományát éppen azért hozták létre, hogy közrehasson a jogág kifejlődésében, azaz a meglévő jogszabályok rendszerezésében és más jogágakból való kiszakításában, továbbá az önálló jogági mivoltot kifejező újfajta jogszabályok létrejöttében. Másrészt – mivel a történeti fejlődés következtében – az államtudományok szakágazatai nincsenek kimunkálva, ezért a joggyakorlat korábban ismertetett változásai következtében fölvetődött a tételes jogi szabályozáshoz nem olyan szorosan kötődő, azon túllépő ágazati államtudományok iránti igény (alkotmánytan, államigazgatás-tudomány, költségvetéstan stb.), aminek a megvalósulása szintén oldja a tételes jog ágai és az ágazati állam- és jogtudományok közötti szoros kapcsolódást.

A jogágak és a jogtudományi ágak kapcsolata során hangsúlyoznunk kell különbségüket. Ez annál is inkább fontos, mivel a jogászi köznyelvben és a jogi közgondolkodásban gyakran azonosítják a kettőt. Különbségük lényege az, hogy a jogág meghatározott jogi normák összessége, a jogtudományi ág pedig tudományos fogalmak és nézetek rendszere. A jogtudományi ág nem korlátozódhat az adott jogág szabályainak magyarázatára és joggyakorlatának ismertetésére, hanem az adott tételes jogi szabályozás és joggyakorlat értékelését és kritikáját, az egyes jogintézmények társadalmi szerepének a vizsgálatát és a jogszabályok tényleges érvényesülésének és hatékonyságának a törvényszerűségeit is tartalmazza. Ehhez természetesen nélkülözhetetlen a más országok tételes jogával és joggyakorlatával való összehasonlítás és más országok vonatkozó tudományos irodalmának a kritikai földolgozása. Amíg tehát a jogágak (figyelmen kívül hagyva most a nemzetközi jogot és az európai uniós jogot) alapvetően „nemzetiek”, vagyis egy konkrét nemzeti jogrendszerhez tartoznak, addig a jogtudományi ágak elvileg mindig nemzetköziek, mivel vizsgálódásaik mindig túllépnek az adott társadalom és jogrendszer határain és annak államok fölötti, ún. szupranacionális kapcsolódásain is. A jogtudományoknak ezt a nemzetközi jellegét nem szünteti meg, csak viszonylagossá teszi az, hogy a kutatók érdeklődésének – és így a tudományos kutatásoknak – a középpontjában az adott nemzeti jogrendszer továbbfejlesztésének problémái állnak, ami természetszerűen föltételezi a hatályos joganyag elméleti földolgozását. Ezért a szaktudományok „normál kutatásait”, legalábbis mennyiségileg, a de lege lata szemlélet jellemzi, azok középpontjában a hatályos jogot rendszerező, földolgozó és a vitatott ún. nehéz esetek megoldására javaslatokat megalapozó és megfogalmazó ágazati jogi dogmatika áll, és ahhoz kapcsolódnak az egyes jogi megoldások hatásait vizsgáló kauzális, valamint az azokat értékelő jogpolitikai elemzések. (A jogi dogmatika mibenlétét a tankönyv X. fejezetében tárgyaljuk részletesebben, a jogrendszer jogágakra való tagozódása kapcsán.) A szakjogtudományi diszciplínák nemzetközi jellege még inkább relativizálódik, háttérbe szorul az oktatás során, hiszen az oktatható anyag terjedelme korlátozott, és a jogtudományi oktatás fő célja az adott jogrendszer szabályainak és az azokhoz közvetlenül kapcsolódó értelmezési problémáknak és társadalmi összefüggéseknek az elsajátíttatása.

Mind a tételes jognak, mind pedig a jogtudománynak megvannak a maguk fogalmai. Közöttük lényeges különbség, hogy a tételes jog a maga saját fogalmainak a tartalmát – bizonyos rugalmassággal – meghatározza, így attól a jogtudományok képviselői sem térhetnek el. Ezért a tételes jog fogalmait illetően egy jogágon, illetőleg jogtudományi ágon belül a jogirodalomban nincsenek terminológiai különbségek. A jogtudomány azonban a tételes jog fogalmai mellett, azokon túl további, csak tudományos jogtudományi fogalmakat is használ, amelyek a tételes jog sajátosságainak a megragadására, a tételes jog fogalmainak az általánosítására szolgálnak (például jogi norma, jogforrás, jogintézmény, jogi felelősség, materiális bűncselekmény vagy látszólagos halmazat). Ezekben az esetekben azonban már nem föltétlenül biztosított a terminológiai egyöntetűség, amiről a jogirodalom tanulmányozása során nem szabad megfeledkezni. Az egyes szerzők ugyanis nem mindig azonos értelemben használják ugyanazt a fogalmat, illetve ugyanazzal a kifejezéssel időnként más összefüggést jelölnek. Viszonylag gyakran fordul elő ez a jogbölcselet esetében, mivel ez a tudományág távolabb áll a tételes jog részleteitől, nem kötődik közvetlenül a tételes jog egyik vagy másik ágához, így annak fogalmaihoz sem, sőt általánosító tevékenysége sajátos fogalmak kimunkálását igényli, ahol az egyes szerzők számára a terminológia terén bizonyos szabadság adódik.

A segédtudományok az állami és jogi jelenségek sajátos részeit és vonatkozásait vizsgálják, azok a joggyakorlat és a kutatás igényeihez igazodóan egy-egy (kivételesen több) önálló tudomány jogi vonatkozású részeiként alakultak ki több-kevesebb önállósággal. Problémáik a joggyakorlatból fakadnak, kategóriáikat és módszereiket pedig alapvetően az alapul szolgáló „anyatudomány” sajátosságai szabják meg. Tipikusan olyan alkalmazott tudományok, amelyek az állami és jogi jelenségekre vonatkozóan más tudományok megállapításai alapján fogalmaznak meg prognózisokat. Ilyen segédtudományok mindenekelőtt az igazságügyi statisztika, az államigazgatási statisztika, a törvényszéki orvostan, az igazságügyi elmekórtan, a kriminálpszichológia és a kriminalisztika. Nem tekinthetők segédtudományoknak azok a tudományágak, amelyek az állam- és jogtudományok mellett más tudománycsoportba is tartoznak ugyan, azonban önmagukban is alkalmasak az állami és jogi jelenségek elméleti jellegű tudományos megismerésére (például állam- és jogtörténet, jogszociológia, kriminológia).

Az állam- és jogtudományok módszerei

A tudományos módszer a tudományos kutatás eredményességét elősegítő szabályok és elvek rendszere. A módszer meghatározott eredmények elérésének a módja a megismerésben és a gyakorlatban. A felismert törvényszerűségek képezik a módszer objektív oldalát, a jelenségek vizsgálatának és átalakításának e törvényszerűségeken alapuló eljárásaiból alakul ki a szubjektív oldal. A módszer abból a szemszögből veszi alapul az objektív világ törvényszerűségeit, ahogy az embernek el kell járnia. Az elmélet, a fölismert törvényszerűség a módszerben a szubjektum cselekvési szabályává alakul át, és a szubjektum cselekvéseinek értékelésénél a helyesség, a szabálynak való megfelelés válik kritériummá. A tudományos módszer a tudományos kutatás egészére vagy annak meghatározott szakaszára érvényes, azonos elméleti alapon nyugvó és ezért azonos gondolkodásmódot kifejező szabályok rendszere. A módszer alapjául tehát objektív törvényszerűségek, illetőleg az azokat megfogalmazó tudományos törvények szolgálnak. Mivel ezeknek az objektív törvényszerűségeknek az általánossága eltérő, ezért a módszerek is az általánosság különböző szintjén foglalnak helyet. A módszer tehát azoknak a szabályoknak a rendszere, amelyek objektív alapját az általánosság azonos szintjén elhelyezkedő, azonos tárgyra vonatkozó és ezért egymással szorosan összefüggő objektív törvényszerűségek képezik.

Miután a tudományos kutatásnak különböző módszerei vannak, kérdésként vetődik föl, hogy ezek mennyiben alkalmazhatók együttesen. Az erre vonatkozó válasz – vagyis a módszertani tisztaság vagy a módszertani komplexitás már korábban vázolt álláspontja – a választott paradigma függvénye. Az integráló totalitásszemlélet és az abból eredő módszertani komplexitás és pluralizmus alapján a módszereknek három szintjét különböztethetjük meg: az alapvető módszert, az általános módszereket és a sajátos kutatási módszereket. A módszertani tisztaság paradigmája esetében csak egy alapvető és egyben általános módszer van, amelyhez néhány kutatási technika kapcsolódik. A módszertani komplexitást elfogadva az állam- és jogtudományi kutatás módszerei hierarchikus struktúrát képeznek, ahol a magasabb, illetőleg az alacsonyabb szinten elhelyezkedő szabályok az általános és a különös viszonyában, érvényességük területe pedig az egész és a rész viszonyában áll egymással.

1. Az alapvető módszer a valamely tudományos iskolára, irányzatra jellemző paradigma olyan általános elveit és előírásait tartalmazza, amelyek megszabják a lehetséges problémák körét és megoldásuk fő módját. Érvényességük a kutatás egészére kiterjed, figyelembevételük az adott paradigma keretei között kötelező, figyelmen kívül hagyásuk az adott paradigma szerinti tudományosság elvesztésének, a gyakori tévedéseknek a veszélyével jár. Ilyen alapvető módszer lehet többek között a materialista dialektika módszere vagy a funkcionális módszer.

A következőkben a lehetséges alapvető módszerek közül materialista dialektika módszeréről szólunk röviden, mert kötetünk is ezen a módszertani alapon áll.

A materialista dialektika módszere nem azonos a hivatalos marxizmus–leninizmus kanonizált filozófiájával, még csak nem is a dialektika egyes tételeiről vagy törvényeiről vagy akár ezek összegéről van szó, hanem a dialektikus törvények és kategóriák rendszeréről, amelyből meghatározott követelmények adódnak a gondolkodásra vonatkozóan. Ez az öszszefüggés a dialektika, a logika és az ismeretelmélet egységének egyik mozzanata. A materialista dialektika módszere lényegében azonos a dialektikus logikával, aminek az alapja az absztrakt és konkrét egysége, alapvető elve az, hogy a tudományos megismerés az igazsághoz az absztrakttól a konkréthoz való mozgás révén juthat el, vagyis a tudományos ismeret a mind több absztrakció, a mind több elvont kategória összekapcsolása és egymásra vonatkoztatása révén mind konkrétabbá válik. Az absztrakt és a konkrét jelzők a megismerési kép minőségét jellemzik, illetőleg annak változását jelzik. Annál absztraktabb, elvontabb az ismeret, minél több tárgyi sajátosságtól vonatkoztat el, és annál konkrétabb, minél több vonatkozásban, összefüggésben és minél mélyebben ragadja meg tárgyát.

Az absztrakttól a konkréthoz való eljutás során nemcsak a már kialakított absztrakciók összekapcsolása, egymásra vonatkoztatása vagy összegezése megy végbe, hanem az egyik konkrétabb meghatározás a másik kevésbé konkrétból, annak további elemzéséből, az abban rejlő különbségek és ellentmondások kibontásából jön létre, abból következik mint annak folytatása, kiegészítése és pontosítása. Az absztrakciók egymásból következését a vizsgált tárgy összefüggései határozzák meg, az nem lehet tetszőleges, pusztán spekulatív – itt erre utal a materialista jelző. Nem ateizmust jelent, persze azt nem is zárja ki, hanem azt a módszertani elvet fejezi ki, hogy a dologhoz, a materiális tárgyhoz kell igazítani a módszert, és nem fordítva, mint az a különböző kantiánus és újkantiánus fölfogások hirdetik. Az állam- és jogtudományok esetében ez a meghatározó összefüggés az, hogy az állam és a jog létezése társadalmi szükséglet. A társadalomtudományok esetében a materialista dialektikának lényeges eleme a történetiség, esetünkben az államnak és jognak mint társadalmi szükségletnek a történeti szemlélete. Ez közelebbről azt jelenti, hogy a tudományos elemzés során abból kell kiindulni, hogy a vizsgált jelenség történeti változásának milyen lényeges csomópontjai voltak, és a tudományos fogalmakat ezekhez kell igazítani.

2. Az általános módszerek közé a történeti-genetikus, a rendszerelméleti és az összehasonlító módszer tartozik. Ezek – az alapvető módszerhez képest – a struktúra következő szintjén helyezkednek el. Érvényességi területük ugyan a kutatás egész menetére kiterjed, azonban valamelyikük elveinek figyelmen kívül hagyása nem teszi lehetetlenné, csupán korlátozza a kapható ismeretek körét és mélységét.

a) A történeti-genetikus módszer nem szűkíthető le a történettudomány eredményeinek a fölhasználására, hanem lényege a politikai-jogi jelenségek keletkezésükben és fejlődésükben, folyamatként való vizsgálata.

b) A rendszerelméleti módszer a politikai és jogi jelenségeket a politikai-jogi rendszerben játszott szerepük és az egyes jelenségeknek egymással való kölcsönös összefüggése szempontjából vizsgálja. Annak az állandó összefüggésnek a megvilágítására teremt lehetőséget, amely a vizsgált rendszer különböző elemei, valamint e rendszer struktúrája között áll fönn. Elsősorban arra helyezi a hangsúlyt, hogy milyen kölcsönös egymásra hatások érvényesülnek egy meghatározott társadalmi vagy szociális rendszer keretén belül.

A történeti-genetikus és a rendszerelméleti módszer szoros egységet képez, csak együttes és egységes (és nem pusztán párhuzamos) alkalmazásukkal érhető el a jelenségek lényegének föltárása: a struktúra egésze és elemei közötti kapcsolatok nem érthetők meg történeti fejlődésük nélkül, és a rendszer fejlődését az elemei közötti viszonyok határozzák meg.

c) Az összehasonlító módszer általánossága azon alapszik, hogy a tudományos kutatás célja az egyes jelenségek lényegéhez kapcsolódó általános törvényszerűségek föltárása. Elvileg nem volna kizárt, hogy a gondolkodás egy-egy jelenség tanulmányozása révén jusson el ilyen általános törvényszerűségekhez, hiszen az általános az egyesben nyilvánul meg, nem attól függetlenül létezik. Gyakorlatilag azonban nem ez a helyzet, a módszeres tudományos kutatást éppen a jelenség és a lényeg különbsége teszi szükségessé. A jelenségtől a lényeghez való eljutás ezért több jelenség vizsgálatát és azok összehasonlítását igényli. Ezért a tudományos kutatás – és így az állam- és jogtudományi kutatás – egész menetének szükségszerű (bár esetenként rejtetten jelen lévő) mozzanata az összehasonlítás. A történelmi szemlélet is elképzelhetetlen az összehasonlítás nélkül. A történelmi tények felhalmozódása megköveteli egybevetésüket, összehasonlításuk tágítja a történelmi perspektívát, hogy ez majd megint újabb problémákat helyezzen előtérbe. Ezért az összehasonlító módszer általános érvényességű. A módszertani komplexitás álláspontján lévő állam- és jogtudományokban az összehasonlítás nem korlátozódik az intézmények, még kevésbé a jogintézmények összevetésére, hanem a társadalmi gyakorlat más jelenségeinek az összehasonlítását is magában fogalja, például statisztikai adatok fölhasználásával. Az, hogy ez az elv a gyakorlati kutatások során megfelelő adatok hiányában sokszor nem valósítható meg, a tétel elvi érvényességén nem változtat. Az összehasonlító módszer másik jellemzője társadalmisága mellett összetettsége: összehasonlításra az általánosság különböző szintjén kerül sor és különböző általánosságú eredményekhez vezet.

3. A sajátos kutatási módszerek közé a polemikus-kritikai, a fogalomelemző-logikai, a dogmatikai, a szociológiai, a statisztikai és a pszichológiai módszer tartozik. Ezek az általánosság harmadik szintjén helyezkednek el, érvényességük általában csak a kutatás meghatározott szakaszára terjed ki. Valamelyikük mellőzése általában nem vezet a kutatás eredményességének lényeges romlásához. Míg a korábbi módszerek esetében magának a gondolkodás menetének a módszereiről volt szó, addig a sajátos kutatási módszerek azt célozzák, hogy vagy a tények vizsgálatát, vagy a gondolkodás nyelvi formáinak formális logikai eszközökkel történő elemzését eredményesebbé tegyék. A módszereknek ez a szintje szorosan kapcsolódik az általánosabb szintekhez, amit az is mutat, hogy igen gyakran a nyelvi forma logikai ellentmondásainak elemzése vezet a vizsgált valóság dialektikus ellentmondásainak a föltárásához. Az egyes módszereken belül műveleteket, technikákat különböztethetünk meg (például definiálás, argumentum ad absurdum, részt vevő megfigyelés, attitűdmérés), amelyek az adott módszerrel a rész és az egész, nem pedig a különös és az általános viszonyában állnak.

a) A polemikus-kritikai, a fogalomelemző-logikai és a dogmatikai módszer egymáshoz igen közel áll: mindhárom esetben az állam- és jogtudományi kutatások szempontjából érdeklődésre számot tartó nyelvi formában megjelenő objektivációk (normák és elméleti felfogások) formális logikai elemzéséről van szó. Megkülönböztetésük mégis célszerű, mivel a polemikus-kritikai módszer magvát a vizsgált fölfogások belső ellentmondásosságának a föltárása, az ún. immanens kritika képezi, míg a fogalomelemző-logikai módszer lényege a saját álláspontból következő tételek logikailag ellentmondásmentes formában való kifejtése, végül a dogmatikai módszer esetében normák és az azok elemét képező fogalmak összefüggéseikre is kiterjedő formális logikai elemzéséről és rendszerezéséről van szó.

b) Hasonlóképpen igen közel állnak egymáshoz a szociológiai, a statisztikai és a pszichológiai módszerek. Közös vonásuk, hogy az állami és jogi jelenségek szempontjából jelentős tények és azok társadalmi összefüggései megállapítására irányulnak. Különbségük elsősorban abból adódik, hogy elméleti alapjukat melyik említett tudomány ismeretanyaga és módszertana képezi.