Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

2. fejezet - II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE

2. fejezet - II. AZ ÁLLAM ÉS A JOG EREDETE

1. Az állam és a jog eredetéről általában

2. Az ősi társadalmak szervezete

3. Az ősi társadalmak differenciálódása, a hierarchikus nemzetségi társadalmak

4. Az állam és a jog kialakulásának ázsiai útja

5. Az állam és a jog kialakulásának antik útja

6. Az állam és a jog kialakulásának germán útja

7. Az állam és a jog kialakulásának, valamint a prekapitalista állam- és jogtípusoknak a közös jellemzői

1. Az állam és a jog eredetéről általában

Félreértések elkerülése végett először is arról kell szólnunk, hogy ebben a fejezetben nem az egyes államok keletkezéséről lesz szó, hanem az államnak és a jognak mint olyannak a történeti fejlődés során lezajlott és az adott népcsoport szempontjából eredeti kialakulásáról, vagyis az állam nélküli és a civilizáció szintjére még el nem jutott ún. primitív társadalmaknak államilag szervezett társadalmakká való átalakulásáról. Ettől különböző, az államelmélet, a nemzetközi jog és részben az alkotmányjog tudományát érintő kérdés az új államok létrejötte, ami többnyire a régi állam fölbomlásával vagy egyes részeinek elszakadásával jár együtt.

Az állam eredete – ami az adott népcsoport szempontjából mindig eredeti – a világtörténelmi fejlődés perspektívájában különböző lehet. Eder ebből a szempontból megkülönbözteti az állam kialakulásának elsődleges, másodlagos, harmadlagos stb. folyamatait (Eder 1976, 13.). Az állam kialakulásának ebből a szempontból elsődleges, őseredeti folyamatait – az állam kialakulásának ún. ázsiai útját – a más kultúráktól relatíve független, autonóm belső fejlődés jellemezte, amely teljességgel nélkülözte a már kialakult vagy akár kialakulóban lévő államok hatását. A további másodlagos stb. kialakulási folyamatokat viszont a korábban már létrejött államok hatása nagymértékben befolyásolta. Ennek megfelelően az állam eredetének másodlagos útja az ún. antik, harmadlagos útja pedig az ún. germán fejlődés volt. További, negyedleges útnak tekinthetjük azokat a folyamatokat, amikor az újkori európai államokkal való kapcsolatok gyorsítják föl a fejlődést és eredményezik az állam kialakulását, mint például a XIX. század első felében Dél-Afrikában a Zulu állam esetében. (Ettől a világtörténelmi szempontot előtérbe állító megközelítéstől eltérő kérdés az egyes itt tárgyalt fejlődési utakon belüli elsődleges és másodlagos alakzatok kérdése, amire az állam történetisége kapcsán térünk ki.)

A primitív társadalmak civilizált társadalmakká, államilag szervezett társadalmakká való átalakulása hosszú történelmi folyamat volt, amely a Föld különböző részein eltérő formákat öltött. Az 1960-as évekig általánosan elfogadott volt az a tétel, hogy az állam léte a civilizáció egyik lényeges ismérve. Azóta az újabb régészeti kutatások eredményeként a modern őstörténet-kutatás arra az álláspontra jutott, hogy léteztek olyan civilizációk is, például Közép-Amerikában, amelyekben az állam még nem alakult ki (Service 1977). Az államnak, a jognak – és tegyük hozzá: a politikának – a kialakulása lényegében ugyanannak a fejlődési folyamatnak a különböző, de egymással szorosan összefüggő mozzanatait képezi. A különböző elméleti fölfogások eltérnek egymástól abban, hogy ezen három jelenségnek a kialakulását egyidejűnek tekintik, vagy pedig úgy vélik, hogy már az állam kialakulását megelőzően is beszélhetünk jogról, illetőleg politikáról. A véleménykülönbségek mögött a jog, illetőleg a politika eltérő definíciói húzódnak meg, ezért a különbségek gyakran csak terminológiai jellegűek.

A politikai és jogi gondolkodás történetében különösen az állam keletkezése vonta magára a figyelmet, s ideológiai jelentőségénél fogva az államelmélet és általában a politikai gondolkodás egyik központi problémájává vált. Ennek az az oka, hogy az állam keletkezésének a kérdése mindenekelőtt az uralkodó osztályoknak vagy rétegeknek azokkal a törekvéseivel kapcsolódott össze, amelyek az államot általában, de az adott államot különösen mint nélkülözhetetlen, mint igazságos és törvényes – idegen kifejezéssel: legitim – berendezkedést akarták elfogadtatni az egész népességgel. Az állam föltétlen, örök szükségszerűségét tagadó utópista vagy anarchista fölfogások ugyanis nem az állam keletkezésének kérdését állították előtérbe, hanem vagy az elképzelt ideális, állam nélküli társadalmak utópisztikus leírását, vagy pedig a fennálló állami berendezkedés kritikáját. Az állam keletkezéséről kifejtett nézetek tehát az állami berendezkedés legitimációjával kapcsolódtak össze.

Pulszky Ágost hívta föl arra figyelmet, hogy „az államfogalom megállapítására vonatkozó törekvés vezetett az állam keletkezésének kutatására is, amely jelentőségét amattól nyerte. Magában véve ugyanis az állam keletkezése merőben történeti kérdésnek látszik…; ténylegesen azonban alig fordult elő az államjognak mozzanata, amely nagyobb viták tárgyává vált, és amelynek nagyobb horderejű gyakorlati következmények tulajdoníttattak volna… A közhatalom korlátainak és erkölcsi súlyának indokolása az egyéni szabadsággal és öncélúsággal szemben szintén gyakorlati értékűvé tette annak megoldását, hogyan keletkeztek az emberi közösségek… Ezzel kapcsolatban a természetes, tökéletes és helyes fogalmainak szokásszerűvé vált azonosítása következtében az állam keletkezése egyszersmind az eredeti, természetes és ennélfogva a tökéletes kormányalkat kérdése gyanánt is szerepelt.” (Pulszky 1885, 175–176.) Ennek a törekvésnek olyan fölfogások feleltek meg, amelyek az államot vagy örök, isteni eredetű intézménynek tekintették, vagy pedig azt az emberek természeti vagy természetinek tekintett tulajdonságaiból (társulási hajlam, értelmes belátás, alávetési ösztön, birtoklás vágya, erőszak és hódítás stb.) vezették le. Az állam keletkezésére vonatkozó elméleteknek ez az utóbbi csoportja a feltörekvő polgárság képviselőinél arra is alkalmas volt, hogy a fönnálló állam kritikáját és egy új típusú állam célszerűségét támassza alá. Ezek az ideológiák azonban a megfelelő szaktudományos ismeretek hiánya miatt (is) erősen spekulatív jellegűek és gyakran belsőleg ellentmondásosak voltak. [A fennálló porosz politikai berendezkedéssel kompromisszumra törekvő Kant meg is jegyzi, hogy „az alattvaló ne elmélkedjen buzgón az eredet kérdéséről, ami esetleg megadná neki a kételkedés jogát abban, hogy engedelmességgel tartozik a hatalomnak” (Kant 1991, 423.).]

Az állam keletkezésének tudományos problémájához tartozik az is, hogy tudományos vizsgálata mennyiben tételezi föl az államfogalom definiálását. Ebben a vonatkozásban a történeti fejlődés vizsgálata során a megoldás csak az lehet, hogy először azt tisztázzuk, hol és mikor következtek be jelentős változások, ezek lényege miben foglalható össze, azaz hol és milyen csomópontok tapinthatóak ki. Az már egy további, mondhatni terminológia kérdés, hogy ezeket a csomópontokat, illetőleg azok eredményét milyen kifejezésekkel jelöljük, illetve hogy a korszakolás révén ezeket a csomópontokat egymáshoz hogyan viszonyítjuk. Egy további lényeges kérdés a tipologizálhatóság és a típusok kérdése.

A XIX. század második fele döntő fordulatot hozott az állam keletkezésének tudományos vizsgálatában. Ebben szerepet játszott az is, hogy a polgári demokratikus politikai rendszerek kibontakozásával és megszilárdulásával az állam eredetének kérdése egyre inkább veszített legitimációs jelentőségéből; a változás alapvető tényezője azonban a vonatkozó szaktudományok – így mindenekelőtt az ún. primitív népeket vizsgáló néprajztudomány (etnográfia) és a régészet (archeológia) – nagymértékű fejlődése volt (vö. Ágh 1973, 228–231.).

A szaktudományos eredmények általánosabb elméleti értelmezései közül különösen az ún. szociáldarwinizmus és a marxizmus váltott ki jelentős hatást. Az ebbe a két gondolati körbe tartozó – és azon belül egymástól is különböző – elméletek közös jellemző vonása volt a konfliktus társadalmi fejlődésben játszott szerepének a túlhangsúlyozása és ennek megfelelően a konszenzus szerepének az elhanyagolása (ellentétben az ún. szerződéselméletek többségével). Különbözik azonban a két fölfogás abban, hogy a szociáldarwinizmus a különböző népcsoportok, társadalmak közötti, a marxizmus pedig az azokon belüli konfliktusokra helyezte a hangsúlyt. A szociáldarwinizmusra alapozó elméletek közül a leginkább az ún. hódítási elméletek terjedtek el. (Legjelentősebb képviselőik Ludwig Gumplowicz, Franz Oppenheimer, Albion Small és Lester Ward.) Eszerint az állam az egyik népcsoportnak a másik népcsoport által történő meghódítása és tartós alávetése révén jött létre. Ezzel szemben a marxista fogantatású kritika joggal hívta föl a figyelmet arra, hogy a tartós alávetés biztosítása és az alávettettek kizsákmányolása már bizonyos többletterméket és ezzel a termelés bizonyos fejlettségét tételezi föl. A legújabb kutatási eredményekre támaszkodó modern elméletek pedig arra mutatnak rá, hogy a háború csak ott eredményezett tartós alávetettséget, ahol politikai uralom, vagyis valamilyen kezdetleges állam már létezett (Service 1977, 336.).

A kérdéskör marxista alapokon történő vizsgálatának ma is helytálló eredménye volt annak hangsúlyozása, hogy az állam és a jog a társadalmi fejlődés meghatározott fejlődési fokán objektív társadalmi szükségletként jött létre, mivel az állam és a jog nélkül a tág értelemben vett (vagyis nem csak az anyagi termelésre leszűkített) társadalmi újratermelési folyamat zavartalansága és így az adott társadalmi integráció fönnmaradása nem volt biztosítható. A marxista elméletek további jellemző vonása volt, hogy az állam és a jog iránti társadalmi szükséglet közvetlen okát a társadalmi osztályok közötti konfliktusokban, az osztályharcban látták. Engels megfogalmazása szerint azért, „hogy az ellentétes érdekű osztályok ne semmisítsék meg egymást és a társadalmat a meddő küzdelemben, olyan hatalom vált szükségessé, amely látszólag a társadalom fölött áll, az összeütközést tompítja és a rend korlátain belül tartja” (Engels 1963, 287.). E fölfogás szerint tehát az állam a társadalmi osztályok kialakulásának a következménye. Ez az a pont, ahol – mint majd látni fogjuk – a modern kutatási eredmények, legalábbis általános érvényű tételként, nem igazolták a marxista álláspontot. E közös vonáson túl a különböző marxista szemléletű művek azonban eltérő módon ábrázolták az osztályok kialakulásának folyamatát. Ennek kapcsán két fölfogást kell megemlítenünk.

A legnagyobb hatást Friedrich Engels végső formában 1891-ben megjelent „A család, a magántulajdon és az állam eredete” című munkája váltotta ki. Ezt részben annak köszönhette, hogy széles körben támaszkodott a korabeli szaktudományok eredményeire; a későbbi hatás szempontjából azonban jelentősebb volt az a körülmény, hogy Engels munkája – Lenin igen pozitív értékelése nyomán – a kanonizált marxizmus–leninizmus egyik alapvető művévé vált, méghozzá vulgarizálóan leegyszerűsítő értelmezésben. Erre Engels munkáját éppen egyik alapvető hiányossága tette alkalmassá, az, hogy a szerző – részben aktuálpolitikai megfontolásokból – tudatosan eltekintett a görög antikvitást megelőző ázsiai fejlődés vizsgálatától (vö. Ágh 1973, 279–281.), vagyis éppen a legelső, őseredetinek mondható államok kialakulásától, és olyan példákon ábrázolta ezt a folyamatot, amelyekben az állam keletkezése a földmagántulajdon bázisán ment végbe. Ez a leszűkített vizsgálódás azonban részleteiben már eleve nem nyújthatta az állam keletkezésének általános elméletét – ami a szaktudományok új kutatási eredményeinek fényében mindinkább nyilvánvalóvá vált. (Engels művének korlátairól, a korabeli tudományos fölfogáshoz kapcsolódó tévedéseiről lásd Ágh 1973.) Engels gondolatmenete röviden a következő: a technológiai fejlődés a nemzetségi társadalmon belül többletterméket eredményezett, ami kereskedelmet és árutermelést hozott létre, az vagyoni differenciálódáshoz, a magántulajdon és a társadalmi osztályok kialakulásához vezetett, és ennek következtében jött létre az állam, a vagyonos osztályok magántulajdonának a védelmére (vö. Engels 1963). Ebben az ábrázolásban az állam kialakulásának döntő tényezőjévé a magántulajdon vált és „a munkamegosztás elvileg központi jelentőségű mozzanatait végül is háttérbe szorította a konkrét kifejtésben a magántulajdon életrajza” (Ágh 1973, 271.). Ennek ellenére – és tudományos szempontból ez Engels művének a legnagyobb hiányossága – a magántulajdon kialakulását nem tudja meggyőzően megmagyarázni, illetőleg ahol erre kísérletet tesz, ott azóta már megcáfolt szaktudományos érvekre hivatkozik (vö. Ágh 1973, 275.). Ebből adódik a következtetés, hogy az „állam… kivétel nélkül minden tipikus időszakban az uralkodó osztály állama és lényegében mindig az elnyomott és kizsákmányolt osztály leigázására szolgáló gépezet” (Engels 1963, 293.).

Engelsnek az állam keletkezésére vonatkozó fölfogása három jelentős elméleti-ideológiai következménnyel járt. Először is az állam kialakulását mint az előrehaladó, progresszív társadalmi fejlődés szükségszerű következményét magyarázta, ugyanakkor az állam és az államot megelőző társadalmi berendezkedés közötti minőségi különbséget az állam osztályjellegének leegyszerűsített értelmezésével és abszolutizálásával eltúlozta, s ezzel elhalványította az állam kialakulásának mint viszonylag lassú folyamatnak a fokozatosságát és folyamatosságát. Másodszor ez az elmélet a tőkés társadalom átalakításáért folytatott radikális forradalmi törekvésnek és a reformizmus elutasításának vált az elméleti alapjává és így tudományos elméletből politikai doktrínává alakult, s ezáltal megmerevedett, alkalmatlanná vált az újabb szaktudományos eredmények befogadására. Végül ennek az elméletnek az alapján fogalmazódott meg az állam elhalására vonatkozó hipotézis.

Az állam eredetének másik marxista alapokon nyugvó megközelítése Engelsszel ellentétben éppen a korai ázsiai fejlődésre alapozott, és többnyire az ún. ázsiai termelési mód fölfogásához kapcsolódott. A részleteket illetően ezen belül is többféle leírás látott napvilágot, amelyeknek közös jellemző vonása, hogy az osztálytársadalmak kialakulásának döntő tényezőjét a társadalmi munkamegosztás kibontakozásában látták. Eszerint a föld köztulajdona alapján is lehetséges osztálytársadalom és kizsákmányolás. (E tétel miatt üldözte Sztálin az ázsiai termelési mód eredetileg marxi elméletét és annak képviselőit, vö. Ágh 1970.)

Ez a fölfogás az állam keletkezését akként magyarázta, hogy a közösségi feladatokat ellátó és a többletterméket is újraelosztó vezető réteg a javak fölötti rendelkezést és a javak fogyasztását tekintve mindinkább privilegizált helyzetbe kerül, fokozatosan kizsákmányoló osztállyá válik, és a rendelkezésre álló közhatalmat saját érdekei védelmében, a kizsákmányoltak féken tartására is fölhasználja, ami által a közhatalom állammá válik. (E fölfogás különböző változatait képviselte többek között Karl A. Wittfogel, V. Gordon Childe, Morton Fried; a hazai szakirodalomban Tőkei Ferenc, Ágh Attila és én magam is.) Ez a fölfogás az Engels-féle elméletnél jóval gyümölcsözőbbnek bizonyult, mivel az állam világtörténelmi szempontból is eredeti kialakulására koncentrált, másrészt megállapításai sokkal inkább összhangban voltak a modern őstörténet-kutatás eredményeivel, nagyobb hangsúlyt helyezett a kialakulás folyamatjellegére, a kontinuitás mozzanataira és az államnak az egész társadalom érdekében végzett, ún. organizatórikus tevékenységére. Változatlanul megőrizte azonban azt a marxi gondolatot, hogy az állam kialakulása a társadalom osztályokra szakadásának a terméke, bár a két folyamatot nem föltétlenül időben egymás utáni, hanem részben párhuzamos, összefonódó folyamatokként ábrázolta; és ugyancsak változatlanul úgy vélte, hogy az állam kezdettől fogva belső osztályelnyomó funkciót is ellátott. Ez az utóbbi megállapítás azonban mindinkább ellentétbe került az őstörténeti kutatások eredményeivel. „Sem az archaikus kultúrákban, sem a primitív államok között végzett szúrópróbáink kapcsán semmiféle utalás sem akadt munkások és parasztok vagy szegények és elnyomottak fölkeléseire” – írja Service (1977, 337.).

Ebből következően napjainkra a sokáig Nyugaton is többségi marxista fölfogás helyett az állam, a jog és általában a civilizáció kialakulásának evolucionista elmélete vált uralkodóvá, amely szerint – és ez a döntő különbség – az állam kialakulási folyamata általában a társadalmi osztályok kialakulását megelőzően kezdődött meg, illetőleg a társadalmi osztályok a már kialakult kezdetleges államok fejlődésének későbbi szakaszában jöttek létre. Ennek a fölfogásnak az egyik reprezentatív képviselője Elman R. Service, aki álláspontját igen széles körű szaktudományos kutatásokra támaszkodva az 1975-ben megjelent „Az állam és a civilizáció eredete. A kulturális evolúció folyamata” című könyvében foglalta össze.

A szakirodalom egyébként eléggé megosztott abban a kérdésben, hogy mikortól beszélhetünk társadalmi osztályokról. Az egyik szélső álláspont szerint a társadalmi csoportok közötti minden olyan különbség esetén, amikor az gazdasági szinten (például a fogyasztás mértékében) is kifejeződik; a másik szélső álláspont szerint az osztályok kizárólag gazdasági különbségen alapulnak, eltérően a kasztoktól, rendektől. Ez utóbbi fölfogás esetében csak a kapitalizmus tekinthető osztálytársadalomnak. Nyilvánvaló, hogy számunkra ez a fölfogás nem használható. Az előbbi fölfogás problémája viszont az, hogy az szorosan kapcsolódik a kizsákmányolás, a létrejött többlettermék „meg nem érdemelt” elsajátítása kérdéséhez. Márpedig nagyon nehéz azt megmondani, hogy egy, a közösség szempontjából hasznos, sőt nélkülözhetetlen funkciókat ellátó vezető réteg fogyasztása mikor megérdemelt és mikor kizsákmányoló. A megítélés az egyenlősdi követelménye és a nyilvánvalóan élősdi jellegű egyenlőtlen fogyasztás között mozoghat.

Tanulságok

Az eredet problémája tudományos fontosságát nem vesztette el azáltal, hogy a legitimáció szempontjából közömbössé vált. Általánosan igaz az a tétel, hogy a különböző társadalmi jelenségek megértését nagymértékben megkönnyíti kialakulásuk körülményeinek és folyamatának a vizsgálata, sőt ez esetenként megértésüknek is nélkülözhetetlen föltétele. Különösen így van ez az állam és a jog esetében. Az államot megelőző és az államilag szervezett társadalmak közötti különbségek alapján ragadható meg az állam és a jog mibenléte, és értelmezhetőek a jog fogalmának a meghatározása körüli viták, továbbá kialakulásuk elemzésével tárhatók föl azok a társadalmi szükségletek, amelyek létüket indokolják és fejlődésüket megszabják.

A jog- és állambölcselet alapvető feladata, az állam és a jog mibenlétének a megértése tehát történeti megközelítést igényel. A történettudományoktól eltérően azonban a jog- és állambölcselet az egyedi történelmi föltételek, adatok és sajátosságok általánosítása alapján, vagyis a konkrét történeti kutatásokra támaszkodva az állam kialakulásának és fejlődésének általános törvényszerűségeit tárja föl. Mondanivalója kifejtése során tehát nem ábrázolhatja a történettudományhoz hasonló részletességgel és konkrétsággal a történelmi eseményeket, nem tapadhat szorosan a történeti adatokhoz. Ez természetesen nem jelentheti a tények figyelmen kívül hagyását, hanem arról van szó, hogy a jog- és állambölcselet figyelmét a későbbi fejlődés szempontjából leginkább jelentős, tipikus fejlődési utakra és ezeken belül is az általános törvényszerűségek szempontjából lényeges összefüggésekre összpontosítja, mellőzve az ezen törvényszerűségek szempontjából véletlen eseményeket. Az állam és a jog keletkezésének és fejlődésének jog- és állambölcseleti kifejtése tehát a tényleges történelmi folyamatok belső logikájának az ábrázolását és megértését tekinti feladatának.

Ezt a célkitűzést csak akkor valósíthatjuk meg, ha a keletkezés folyamatának előzményeit megvizsgáljuk, vagyis a fejlődés lényeges mozzanatait az állam kialakulását megelőző időszaktól, az őstársadalmaktól (ősközösségtől, törzsi nemzetségi társadalmaktól) kezdődően elemezzük. Erre annál is inkább szükség van, mivel az állam és a jog kialakulásának a másik oldala nem más, mint a törzsi-nemzetségi társadalom fölbomlásának, az osztálytársadalom kialakulásának a folyamata.

A történeti előzmények ismeretének fontosságából elvileg az következne, hogy az államot megelőző primitív társadalmaknak – és magának a társadalomnak – a megértéséhez viszont az emberi társadalom kialakulásának az áttekintése útján juthatunk el. Valahol azonban meg kell állnunk, ezért kiindulópontunk a társadalmi fejlődés kezdeti állapota, a már kialakult, de még igen kezdetleges emberi társadalom. Az emberi társadalom kialakulásának egyébként igen tanulságos folyamatával nem foglalkozunk ugyan, annak néhány jellemző vonására azonban utalnunk kell. Először is azt kell hangsúlyozni, hogy az embernek mint sajátos biológiai lénynek és a társadalomnak mint a valóság sajátos szférájának a kialakulása egymástól elválaszthatatlan, a kettő egységes folyamatot képez, amit a szakirodalomban az antroposzociogenezis kifejezéssel jelölnek, hangsúlyozva ezzel, hogy nem beszélhetünk külön az ember kialakulásáról (antropogenezis) és külön a társadalom kialakulásáról (szociogenezis).

Másodszor, ez a fejlődés nem eleve elrendelt módon zajlott le, hanem alternatívákon keresztül: bizonyos megoldások alkalmatlannak bizonyultak a további fejlődés szempontjából, és így az azokat megvalósító, hordozó fajok, illetve csoportok elpusztultak, kihaltak, érvényesült a csoportos kiválogatódás, szelekció. Harmadszor, az emberi társadalom kialakulása számos tényező összekapcsolódása és egymást erősítő, pozitív visszacsatolásként jellemezhető kölcsönhatása útján zajlott le (Leakey–Lewin 1986, 85.). A szerencsés összekapcsolódást lehetővé tévő külső természeti föltételek mellett (vö. Leakey–Lewin 1986, 44.) az anatómiai fölépítés, az idegfiziológiai és pszichikus fejlettség, az eszközhasználat és -készítés, a társas lét, valamint az abból adódó táplálék- és munkamegosztás, s a kommunikáció és a nyelv megjelenése voltak a legfontosabb tényezők. Végül negyedszer azt kell hangsúlyoznunk, hogy a folyamat lényeges és nélkülözhetetlen mozzanata volt a társadalmi normák kialakulása, ami azt eredményezte, hogy az emberősök viselkedésének biológiai determináltságát az emberi magatartás döntően társadalmi meghatározottsága váltotta föl. A társadalmi normák kialakulása azért volt nélkülözhetetlen, mivel az ember elődei számára a csoport föltétlen egyesüléssé vált, a csoporton kívüli egyed nem tudott volna életben maradni. A csoport fönnmaradásához viszont elengedhetetlen volt a csoporton belüli konfliktusoknak a szabályozása (Leakey–Lewin 1986, 83–84.). Ehhez – mivel a legtöbb konfliktus a táplálékszerzéshez és a szexuális partnerek megszerzéséhez kapcsolódott – szükség volt a táplálkozási ösztön és a szexuális ösztön kielégítésének bizonyos korlátozására. Ez kezdetben a táplálék megosztását (Leakey–Lewin 1986, 12., 18.) és a szexuális tevékenység időszakos tilalmát előíró normákban valósult meg.

Az emberi társadalmat, a társadalmi létet már legkezdetlegesebb formájában is az emberi tevékenységek különböző formáinak és ezáltal a társadalmi lét különböző szintjeinek az elkülönülése jellemezte. Ennek megfelelően a társadalmi lét négy szféráját emelhetjük ki: a családi és nemi kapcsolatok szféráját, magának az emberi életnek az újratermelését; a gazdaság szféráját, vagyis az anyagi javak termelését, megszervezését és elosztását; az intézményi szférát, vagyis a közélet megszervezésének és a konfliktusok rendezésének, a lehető legtágabb értelemben vett politikának a világát és a szellemi élet szféráját. Ennek következtében a társadalmi fejlődés sok tényező kölcsönhatásának eredményeként megy végbe.

Az emberi társadalom fejlődésének jellemző vonása az egyenlőtlen fejlődés. Ez egyfelől azt jelenti, hogy a különböző népek a történelmi fejlődés eltérő szintjére jutottak el, a történelmi fejlődésnek különböző útjai léteznek és az elmaradottabb népek megelőzhetik a korábban náluk fejlettebb népeket; másfelől pedig azt, hogy ugyanazon nép esetében is a társadalmi lét egyes szférái különböző mértékben fejlettek, például a művészet vagy a jog az anyagi termelésnél viszonylag fejlettebb vagy kevésbé fejlett.

A modern evolúcióelmélet álláspontja szerint a fejlődést, így a társadalmi fejlődést is három evolúciós mechanizmus egymásra épülése teszi lehetővé. Ezek a következők:

a) variációk kialakulása, új lehetőségek megteremtődése b) a variációk szelekciója, c) a szelekció során fönnmaradt variációk stabilizálódása (vö. Luhmann 1970, 6–7.; Eder 1976, 133–137.).

Rá kell mutatnunk arra is, hogy amikor az állam és a jog eredetét és fejlődését vizsgáljuk, érthetően a jelentős változást eredményező, evolúciós vívmányokat létrehozó, progreszszív történelmi szakaszok ábrázolására kerül a hangsúly. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy a történelemben – éppen azért, mert a történelmi fejlődés alternatívákat tartalmaz – zsákutcák is kialakultak (például Bizánc). Világtörténelmi szempontból azonban sokszor ezek a zsákutcák is előrevivő szerepet játszottak, mivel kedvezően hatottak más kultúrák, más társadalmi integrációk fejlődésére (vö. Eder 1976, 14.).

Az állam és a jog kialakulásához vezető fejlődés progresszív szakaszai három fő, egymást követő tipikus történeti úthoz kapcsolódnak, aminek alapján az állam (és vele a jog) kialakulásának ázsiai, antik és germán útjáról beszélünk.

A továbbiakban az itt kifejtetteknek megfelelően először az őstársadalmak általános jellemző vonásait, majd a letelepedett földművelő és nomád állattartó társadalmakra való differenciálódásukat tekintjük át. Ezt követően a földművelő törzsi-nemzetségi társadalmak fölbomlását és az állam ún. ázsiai úton történő fokozatos kifejlődését, valamint az ezen az úton létrejött ún. ázsiai típusú államok legfontosabb jellemzőit vizsgáljuk meg. Ezután – rátérve az állam kialakulásának antik útjára – a nomád állattartó társadalmak fejlődésének és az ún. katonai demokráciának az elemzésére kerül sor. Ezen az alapon vizsgálhatjuk meg az állam kialakulásának azt a két további tipikus útját, amelyben a katonai demokrácia döntő szerepet játszott, nevezetesen az ún. antik fejlődést és az ún. germán utat, illetőleg az ezeket az utakon létrejött antik rabszolgatartó és feudális államokat.