Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

2. Az ősi társadalmak szervezete

2. Az ősi társadalmak szervezete

Őstársadalom, ősközösség, törzsi-nemzetségi társadalom, ázsiai termelési mód

Az őstársadalom szervezetének vizsgálata előtt néhány terminológiai kérdést kell röviden tisztáznunk. Az őstársadalom kategóriája az emberi társadalom fejlődésének első, eredeti társadalmi-gazdasági formációjának sajátosságait fejezi ki, és ennek megfelelően az ősi társadalmak gyűjtőelnevezéssel a legelső emberi közösségeket jelöljük. Az itt vázolt értelemben gyakran használják még az ősközösség (sőt korábban az őskommunizmus) és a primitív társadalmak kifejezéseket is.

Az ősi társadalmak az emberiséggel egyidejűleg jöttek létre, mintegy 40 000 évvel ezelőtt. Vitatott azonban, hogy a történelmi fejlődésnek melyik az a foka, ameddig még az őstársadalomról mint önálló, eredeti társadalmi-gazdasági formációról beszélhetünk. Az egyik – az őstársadalmat szűken értelmező – fölfogás szerint a korai civilizációk, illetve az első államok kialakulásával új, különálló társadalmi-gazdasági formáció jött létre (Ágh 1975, 72–77.). A másik – általunk is elfogadott – fölfogás szerint a korai civilizációk, az ázsiai termelési mód társadalmai és államai a szűkebb értelemben vett ősi társadalmakkal azonos társadalmi-gazdasági formációt alkotnak, mivel a termelési mód három alapvető mozzanatának – a termelő egyéneknek, közösségeiknek és a földnek mint alapvető termelési eszköznek – a kapcsolatát ugyanaz a struktúra jellemzi: az egyének a közösség közvetítésével, csak mint a közösség tagjai viszonyulhatnak a földhöz. Ezt a termelési módot nevezzük a szó tágabb értelmében ázsiai termelési módnak (szűkebb értelemben pedig annak állammal összefonódó, kései szakaszát). Ezeket a társadalmakat a föld közösségi tulajdona jellemzi, ami sajátos, ezeket a társadalmakat összekapcsoló fejlődési dinamikát eredményez (Tőkei 1982, 10., 17., 29., 33.).

Ez a terminológiai-értelmezési kérdés is mutatja, hogy az őstársadalmat különböző fejlődési szakaszok jellemzik, mégpedig a termelőtevékenység és a közösségek jellege szerint. Az ősi társadalmakat mintegy az időszámításunk kezdetét megelőző tizedik évezredig a gyűjtögető, halászó, vadászó életmód jellemezte. Ezeket a közösségeket zsákmányoló társadalmaknak nevezik. (Ezt a fejlődési fokot korábban általában Morgan és Engels nyomán a vadság korának nevezték.) Mintegy 12 000 évvel ezelőtt kezdődött meg a földművelés és az állattenyésztés kialakulásával a termelő közösségek, a valóban termelő – Leakey és Lewin találó kifejezésével –, a gazdálkodó társadalmak kiválása a zsákmányoló társadalmak köréből. (Ezt a fejlődési fokot korábban általában Morgan és Engels nyomán a barbárság fokának nevezték.) Az első, a korai zsákmányoló társadalmak közösségei, társadalmi integrációi a területi csoportok voltak, majd a további fejlődés során azok helyét a nemzetségek foglalták el, kialakultak a nemzetségi vagy törzsi-nemzetségi társadalmak. A földművelés következtében azután fokozatosan végbement a törzsi-nemzetségi társadalom bomlása, a nemzetségek helyett elsősorban területi alapon szerveződő faluközösségek lettek az alapvető közösségek, a társadalmi integrációk, majd a faluközösségek alapján létrejöttek az első államok. (A területi alapú szerveződést először a vérségi alapú váltotta föl, illetve szorította háttérbe, majd ismét a területi alapú szerveződés vált a dominánssá.) Az ősi társadalmak – és az őstársadalom – fejlődése ezzel a szűkebb értelemben vett ázsiai termelési mód szakaszába érkezett.

Az őstársadalom fejlődésének ezeket a szakaszait Nyugat-Ázsia példáján az 1. ábrán szemléltetjük.

Kép

A korai zsákmányoló társadalmak

a) A korai zsákmányoló társadalmak legősibb, a fejletlen termelőerők által közvetlenül kialakított társadalmi egységei, társadalmi integrációi, közösségei a területi csoportok (korábbi terminológiával hordák) voltak (Láng 1978, 25.). Egy-egy területi csoport meghatározott területen – amelynek határait a csoportok kölcsönösen tiszteletben tartották – húsz–ötven személy élt együtt oly módon, hogy táborhelyeiket az adott meghatározott területen belül időnként változtatták. A körülhatárolt terület döntő szerepet játszott, „a terület és a rajta élő, a területet élelmiszerek közös gyűjtésére használó csoport, a területi csoport volt a társadalomnak az az őssejtje, amely a további fejlődés alapját képezte, az a legegyszerűbb társadalomszervezeti elem, amelyet a termelőerők közvetlenül alakítottak ki, s amelyből a fejlődés magasabb fokának képződményei”, mindenekelőtt a nemzetségek, levezethetőek (Láng 1978, 40.).

b) A területi csoportok termelési közösségek voltak. Termelőtevékenységük a zsákmányolásnak alárendelt volt, vagyis még nem igazi, teljes termelést folytattak. Tevékenységükben jelen volt ugyan a termelés mozzanata (szerszámkészítés), közvetlenül a táplálék megszerzését, az elsajátítást azonban természet adta forma, a zsákmányolás – gyűjtögetés, halászat, vadászat – jellemezte. Ez természetesen valamennyi zsákmányoló társadalomról elmondható. A korai zsákmányoló társadalmak, a területi csoportok termelőtevékenységét azonban a későbbi, fejlettebb zsákmányoló társadalmakhoz viszonyítva a gyűjtögetés nagyobb és a halászat-vadászat kisebb súlya jellemezte.

A területi csoportok termelőtevékenységének ez a sajátos összetétele, jellemzője a termelőerők alacsony fejlettségi szintjének volt a következménye. „A rendelkezésre álló vadászó, halászó és gyűjtögető szerszámokkal és alkalmazásuk ismeretes módszereivel biztosítható életszínvonal nemcsak szűkös, de főleg bizonytalan volt, mert az egyes személyek napi munkájának az eredménye nagyon változó volt. Az élelem után kutató ember néha gazdag zsákmánnyal tért meg, máskor meg üres kézzel. Az egyesek munkájának ez a változó eredményessége önmagában is elegendő indító oka lehet a csoporttá formálódásnak az élelmiszerek közös megszerzése érdekében. A nagyobb csoportban való együttélés és együtt munkálkodás lehetővé teszi a kisebb csoportokra való szétoszlást, és a tápláléknak más és más utakon történő keresését… Magukban a termelőeszközökben és azok használati módjában találhatók meg tehát azok az erők, amelyek nemcsak csoportokká egyesítették az embereket, hanem az elosztás módját is meghatározták, kényszerítő szükséggé téve a közös fogyasztást… Nyilvánvaló, hogy a naponkénti gyűjtögetés és vadászás közben megtehető út oda-vissza távolsága szükségszerűen meghatározta a tábor körüli gyűjtőterület nagyságát, a gyűjtőterületen az adott termelési eszközökkel összegyűjthető élelmiszerek átlagos mennyisége pedig határt szabott az egy csoportban élők számának. A tábor körüli terület állat- és növényvilága természetesen egy idő múlva ideiglenesen kimerült, s bizonyos regenerálódási időre volt szüksége, hogy az élelmiszerek szükséges mennyiségét ismét biztosítani tudja.” (Láng 1978, 37–39.) A területi csoportnak tehát időnként táborhelyet kellett változtatnia, és ugyanakkor arról is gondoskodnia kellett, hogy az éppen „pihentetett”, „parlagon hagyott” terület terméseit más csoportok ne sajátítsák el. (Az állandóan továbbhaladó, nem egy adott területre korlátozódó vándorlás nagymértékben megnövelte volna a más csoportokkal való konfliktus valószínűségét.) A körülhatárolt területhez való kapcsolódásnak ezért döntő jelentősége volt.

A területi csoportokat mint termelési és elosztási közösségeket tehát sajátos tulajdonviszonyok, sajátos munkamegosztási viszonyok és sajátos elosztási viszonyok jellemezték. A tulajdonviszony a körülhatárolt „saját” földterülethez fűződő viszonyban fejeződött ki. Ez egyfelől a föld közös használatát, másfelől a kizárólagos elsajátítás, a kizárólagos használat biztosítását, vagyis az adott földterületnek más csoportoktól való védelmét jelentette. A területi csoportok „jól ismert határokkal bíró területeket kizárólagos tulajdonukban tartottak, s más hasonló közösségek ezeket a határokat tiszteletben tartották” (Láng 1978, 37.). Ez a közösségi földtulajdonnal jellemezhető eredeti tulajdonviszony végigkísérte és döntően megszabta az őstársadalom egész további fejlődését. Az első legkezdetlegesebb tulajdoni forma is mutatja, hogy a tulajdon két mozzanatnak, a kizárólagosságnak és a saját elsajátíthatóságnak az egysége. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy ez a tulajdon még nem igényelte a normákban való rögzítést, a normák általi biztosítást, mivel kifelé tényleges volt, befelé pedig természet adta.

A munkamegosztási viszonyok a kisebb csoportokra való szétoszlásban és a közvetlenül azokban folytatott gyűjtögetésben, vadászatban, halászatban nyilvánultak meg. Ez a munkamegosztás – a későbbi formáktól eltérően – mennyiségi jellegű és párhuzamos volt, mivel ugyanazt a munkát végezte továbbra is mindenki; továbbá nem személyek, hanem csoportok közötti munkamegosztás volt, és nem vagy csak részlegesen kapcsolódott a nemek közötti különbségekhez.

Az elosztási viszonyok a közös fogyasztásban nyilvánultak meg.

c) A területi csoportokat minden más társadalomhoz vagy közösséghez hasonlóan az együttélés intézményes formái jellemezték. Minden közösségnek meg kell oldania néhány alapvető problémát ahhoz, hogy fönnmaradjon. Egyrészt védekeznie kell a kívülről eredő támadásokkal vagy fenyegetésekkel szemben, másrészt pedig – és témánk szempontjából ez a fontosabb – el kell hárítania a társadalmi együttélés zavarait. Ez utóbbi társadalmi szükséglet három összefüggésben nyilvánul meg. Először is biztosítani kell, hogy a közösség tagjainak magatartásai megfeleljenek a kialakult viszonyoknak és az azokat kifejező társadalmi normáknak. Ezt az összefüggést Service nyomán a társadalmi rend megerősítésének nevezzük (Service 1973, 61–64.; 1977, 36–37., 85., 87.). Másodszor rendezni kell a közösség tagjai között kialakult konfliktusokat, amit konfliktusmegoldásnak hívunk; végül esetenként biztosítani kell a közösség tagjainak a koordinált tevékenységét, amit vezetésnek nevezünk (vö. Service 1973, 64–75.; 1977, 37–38., 87–93.).

Ezek a problémák minden közösségben, minden társadalomban megjelennek, a társadalmi fejlődést ebben a vonatkozásban kontinuitás jellemzi. A politika legtágabb értelmezése ezekhez a problémákhoz kötődik. Eszerint politika minden olyan tevékenység, amelyik az itt jelzett közösségi problémák megoldására irányul (Service 1977, 38.). A közösségi problémák megoldását elsődlegesen a társadalom intézményi szférája biztosítja. A problémák azonossága vagy hasonlósága ellenére az egyes társadalmakban igen különböző megoldások jöttek létre, ami a társadalmi fejlődés megszakítottságát, diszkontinuitását fejezi ki. Ezeknek az intézményi megoldásoknak az alapvető formáit, elemeit a társadalmi normák, a mások magatartására vonatkozó döntések, illetőleg az azok meghozatalát és érvényesítését szolgáló viszonyok (befolyás, tekintély, hatalom, erőszak és kényszer) és szervezetek képezik.

A korai zsákmányoló társadalmak intézményeinek a vizsgálata során abból kell kiindulnunk, hogy a területi csoport, a közösség fönnmaradásához, az adott termelőtevékenység, az adott újratermelés zavartalanságához és fönnmaradásához arra volt szükség, hogy a munkamegosztás és az elosztás vázolt viszonyai állandósult, intézményes formát öltsenek. Ezt a kialakult kezdetleges szokások biztosították. Ezek úgy jöttek létre, hogy „a mind bonyolultabbá váló munkatevékenységben… kialakul a tapasztalatok sajátos értékelése is: az együttes tevékenység számára hasznos formák megkötődnek, mások erejüket vesztik. Bizonyos tevékenységeket ezért tilalommal sújtanak, a tilalmak – hasonlóan a szerszámkészítés technikájához – a horda (a területi csoport) tudatában nemzedékről nemzedékre öröklődnek.” (Huszár 1983, 50.)

A közösség fönnmaradásához szükség volt továbbá a nemi kapcsolatok bizonyos fokú rendezésére, szabályozására, ez ugyanis – amint erre az összefüggésre a társadalom kialakulása kapcsán utaltunk – alapvető föltétele volt a csoporton belüli konfliktusok korlátozásának. Ennek első módja az endogám (egymás közt „házasodó”, a közösségen belüli nemi kapcsolatokkal jellemezhető) területi csoportokon belül a szexualitás időszakos tilalma volt az ún. nemi-termelési tabuk formájában (Szemjonov 1973, 243–271.). A nemi kapcsolatok szabályozásának ez a módja nyilvánvalóan nem fejlődhetett tovább, a tilalmi időszakok kiterjesztése megszüntethetetlen biológiai korlátokba ütközött. Ezért „idővel a területi csoportok között az a szokás alakult ki, hogy az egyik területi csoport tagjai – bizonyos szabályok szerint – egy másik területi csoport tagjaival kezdtek házasodni. Ennek a szokásnak az általánossá válása és meggyökeresedése oda vezetett, hogy ugyanahhoz a területi csoporthoz tartozó személyek nem házasodhattak egymással, vagyis az egyes területi csoportok exogámokká váltak.” (Láng 1978, 25.) Létrejöttek a párválasztási tabuk és a párkapcsolatok lehetőségét biztosító „engedélyező” terminusrendszerek. Ezek „szerkezete” akként volt kialakítva, hogy egy ismert személyből kiindulva, a terminusok összefüggő láncolatának segítségével bárki megtalálhatta azt a csoportot, amelynek tagjai házastársai lehettek (Láng 1978, 208.).

A területi csoportokban, a korai zsákmányoló társadalmakban tehát az együttélés intézményes rendjét kizárólag kezdetleges normák, szokások és tabuk biztosították.

A területi csoportok normarendszere igen kezdetleges volt. A normák „címzettje”, „alanya” az egész közösség volt. A területi csoportok normái spontán módon, nem pedig egy személy vagy csoport tudatos elhatározásának eredményeként jöttek létre, sőt ezeknek a normáknak még elképzelt alkotójuk sem volt, nem kapcsolódott hozzájuk semmiféle normaalkotó képzete, még mitikus formában sem. Ezeknek a normáknak a követése, érvényesülése is spontán, természet adta volt, a kikényszerítésnek semmiféle mechanizmusához nem kapcsolódott. A normák közvetlenül a közösséghez szóltak, és megsértésüket a közösség közvetlenül szankcionálta. Ezt a közvetlenséget a területi csoportok viszonylag kis létszáma, szemtől szembeni (elterjedt angol kifejezéssel: face to face) jellege tette lehetővé. Mindenki mindenkit ismert és mindenkivel közvetlenül érintkezett, és így közvetlenül kifejezésre tudta juttatni a normák megsértése miatti rosszallását szidalmak, kinevetés, a szokásos udvariasság megtagadása, a normasértő elkerülése stb. révén (Service 1977, 86., 118–120.). E normarendszerek kezdetlegessége abban is kifejeződött, hogy a súlyosabb normasértések esetében szankcionálásnak, a normasértés miatti hátrányokozásnak még közvetlenül kellett kapcsolódnia a magatartás biológiai determináltságához, csak az a hátrányokozás lehetett hatékony, amelynek a hatása valamilyen ösztönhöz, így az életösztönhöz vagy a fájdalomhoz kapcsolódott. Mindez természetesen azzal járt, hogy a szóba jöhető szankcionálások rendkívül szűk körre korlátozódtak (testi fenyítés, halál vagy az azzal egyenértékű kitaszítás a közösségből).

A területi csoportok normarendszere ugyanakkor minden kezdetlegessége ellenére a két leglényegesebb követelménynek eleget tett: egyrészt előírta a társadalmi fejlődés követelményeinek megfelelő (és egyben a közvetlenül biológiailag determinált viselkedéstől eltérő) magatartást, vagyis magatartás-előírást tartalmazott; másrészt a közösség által alkalmazott fizikai hátrány révén abba az irányba befolyásolta a közösség tagjait, hogy a normát megtartsák, vagyis szankcionálásban nyilvánult meg. Amit itt hangsúlyoznunk kell, hogy már a legkezdetlegesebb normativitásnak is elválaszthatatlan mozzanata a magatartás-előírás és a szankcionálás, vagyis normativitásról és így normáról sem beszélhetünk a szankcionálás reális lehetősége és esetenkénti megvalósulása nélkül, másrészt többé-kevésbé általánosan érzékelhető magatartás-előírás nélkül sem lehet szó normativitásról és így szankcionálásról sem. A hátrány révén történő magatartás-befolyásolás még nem szankcionálás, a szankcionálásnak további föltétele az is, hogy a hátrány okozására valamilyen norma megsértése miatt kerüljön sor, a hátrány okozásának a motívuma valamilyen norma megsértése legyen. A szankcionálást tehát legkezdetlegesebb formájában is kettős összefüggés jellemzi: egyrészt a magatartás-szabályozáshoz, annak megerősítéséhez és ezen keresztül a múlthoz, másrészt pedig magatartás tudaton keresztül történő befolyásolásához és ezen keresztül a jövőhöz kapcsolódik.

Az intézményes rendet, a társadalmi rend megerősítésének a funkcióját a fejlődésnek ezen a fokán alapvetően a normák biztosították, a csoport belső szerveződéséről, vezetők és vezetettek elkülönüléséről, hatalmi viszonyokról még nem beszélhetünk.

A konfliktusmegoldás feladatát közvetlenül a közvélemény látta el oly módon, hogy kifejezésre juttatta, a konfliktusban álló felek közül melyiknek ad igazat. A konfliktusmegoldásnak ez a módja gyakran a verseny vagy a párbaj különböző formáival kapcsolódott össze (Service 1973, 70–71.; 1977, 89–90.). Az időnként fölvetődő vezetési feladatokat eseti jelleggel oldották meg.

Egy-egy nagyobb területen idővel az egymás mellett élő területi csoportok sokasága alakult ki (Láng 1978, 26.). Az egymás mellett élő több területi csoport nyelvi-kulturális egységet alkotott, egymáshoz való viszonyukat bizonyos fokig rendezték a már említett házasodási szabályok, az együttműködésnek egyéb szervezete azonban nem alakult ki. „Termelésük szempontjából ezek a csoportok önállóak és egymástól függetlenek voltak… Az életfeltételek és a termelés azonossága nem tette lehetővé az egyes csoportok közötti munkamegosztást, s így a gazdasági kapcsolatok kialakulásának feltételei nem voltak meg. Kétségtelen, hogy az egyes csoportok gyakran olyan anyagokat is használtak, amelyek saját területükön nem voltak fellelhetők… Az ilyen anyagok jó részéhez azonban nem csere útján jutottak, hanem úgy, hogy maguk mentek el a lelőhelyekre… [A] csupán egyes vidékeken található anyagok fölhasználásának szabadsága általában elismert volt, feltéve, hogy ehhez a területen állandóan lakó csoport tagjai hozzájárultak… Mindezek a kapcsolatok azonban sem olyan gyakoriak nem voltak, sem pedig olyan fontosságuk nem volt, hogy az egyes csoportok életét szervesen és állandóan összekötötték volna, s azokból ilyen módon egy nagyobb társadalmi egység alakult volna ki. Másrészről a területi csoportoknak semmiféle olyan közös szervezetük nem volt, amely egységes irányítással összefogta volna őket.” (Láng 1978, 41–42.) A területi csoportokból fölépülő társadalmak tehát ún. szegmentáris társadalmak voltak, egységeik önállóan életképesek voltak. (Az elnevezés Durkheim francia szociológus nyomán terjedt el a társadalomtudományi irodalomban. A szegmentáció a szegmens = szelvény szó alapján eredetileg biológiai jelentést hordozott, az élő szervezetek, például a földigiliszta szelvényezettségét jelentette. A szegmentáció a modern társadalomtudományban a strukturálisan azonos egységek differenciálódását jelenti, amelyek azonos funkciót töltenek be. Ezek az egységek rendszerint kevéssé specializáltak, és azokat kooperációs kényszerek és cserekapcsolatok nem kapcsolják össze [Lexikon zur Soziologie 1973].)

A korai zsákmányoló társadalmak intézményi szféráját, a területi csoportok normáinak jelentőségét illetően végül arra kell rámutatnunk, hogy éppen ezek a normák, pontosabban a párválasztási szabályok tették lehetővé az áttekinthető rokoni kapcsolatokat, és így a nemzetségek, majd a törzsi-nemzetségi társadalmak kialakulásához vezettek.

Az egalitárius törzsi-nemzetségi társadalmak

a) A nemzetségek és az azokon fölépülő törzsi-nemzetségi társadalmak kialakulása hosszú fejlődési folyamat eredménye volt, a területi csoportok és a nemzetségi társadalmak között nincs éles határvonal; az ősi társadalmakra ugyanis a társadalom szerkezeti egységeinek állandó keletkezése és megszűnése, belső szerkezetük folyamatos változása a jellemző (Láng 1978, 22.). (Sőt, Láng János szerint elhatározás dolga, hogy ezeket az egységeket helyi csoportoknak vagy nemzetségeknek, gens-klánoknak nevezzük – Láng 1978, 69., 106–107.) A kifejlett nemzetségek három jellemző vonása – a közös leszármazás hiedelmét kifejező közös név, a saját terület és az exogámia – közül az utóbbi kettő már a területi csoportok időszakában általánossá vált. Az új nemzetségek keletkezése során ezek a jellemző vonások egymás után, méghozzá különböző sorrendben jöttek létre. Részben ezért, részben pedig a különböző környezeti föltételekhez való eltérő alkalmazkodás miatt a nemzetségi társadalmak igen változatos képet mutattak.

Az ősi társadalmak esetében a fejlődésnek három dimenzióját, három szintjét kell megkülönböztetni. Az egyik az a társadalmi szerveződés alapelve. Ebben a vonatkozásban a területi hovatartozáshoz képest egyre nő a vérségi hovatartozás jelentősége, ami különösen akkor nyilvánvaló, amikor ugyanazon a területen különböző nemzetségekhez tartozó személyek élnek együtt. A területi csoportok és a nemzetségi társadalmak megkülönböztetése ezt a dimenziót hangsúlyozza. A második dimenzió az intézmények jellege, ahol a fejlődés abban mutatkozik meg, hogy az együttélés személytelen, csak társadalmi normák által történő biztosítása mind jobban kiegészül a közügyek eldöntésének személyekhez és csoportokhoz kötődő formáival. A két említett dimenzió között szoros a kapcsolat, hiszen a kialakuló új intézményi formák a vérségi szerveződésre és a nemzetségekre épülnek. Ez azonban nem jelenti a két fejlődés egyidejűségét, ebben a vonatkozásban is egyenlőtlen a fejlődés. A harmadik a társadalom központosítottságának és a társadalmi egyenlőtlenségeknek a dimenziója. A közéleti szerveződés, az intézményi szféra fejlődése hosszú ideig nem számolta föl az ősi társadalmak egalitárius jellegét, egyedeinek alapvető egyenlőségét. Mind a területi csoportok, mind pedig fejlődésük során hosszú ideig a törzsi-nemzetségi társadalmak egalitárius és egyben szegmentáris társadalmak voltak. (Ezt fejezi ki az egalitárius nemzetségi társadalom elnevezés.) Az emberiség eddigi történetének mintegy 99%-át egalitárius társadalmakban töltötte (Service 1977, 32.). A földművelésre történő áttéréssel azonban – éppen a nemzetségi társadalom leszármazási elvére épülve – az egyenlőség viszonyai fölbomlottak és hierarchikus törzsi-nemzetségi társadalmak jöttek létre.

b) A törzsi-nemzetségi társadalmak (vagyis a fejlettebb zsákmányoló és a kezdetleges termelő-gazdálkodó társadalmak) alapvető társadalmi egységei, társadalmi integrációi, közösségei a nemzetségek voltak. A nemzetségek részben valódi, részben vélt rokonság, közös őstől eredeztetett leszármazás alapján, vagyis vérségi alapon különültek el egymástól.

A nemzetségek mellett a fejlődés során további, több nemzetséget átfogó társadalmi egységek jöttek létre, ezek azonban a nemzetségek alapvető szerepét nem szüntették meg. Ilyen egységek voltak az egymással szorosabb kapcsolatban álló, többnyire túlzottan nagy létszámúvá vált nemzetségek szétválásával létrejött nemzetségeket átfogó testvérnemzetségek (az általánossá vált görög elnevezéssel: frátriák), a több rokon testvérnemzetséget átfogó törzsek és a több törzset egyesítő törzsszövetségek. A nemzetségek, testvérnemzetségek és törzsek közötti kapcsolódás szintén a részben vélt, részben valódi rokonság alapján történt, míg a törzsszövetségek tudatos szövetségkötés alapján a fejlődés viszonylag kései szakaszában többnyire külső fenyegetés hatására és ezért nem is mindenhol jöttek létre, noha az etnikai rokonságnak itt is általában jelentős szerepe volt. Ezeknek az átfogóbb egységeknek a szerepe és jelentősége a különböző népeknél igen eltérően alakult.

A nemzetségeken belül – a termelési viszonyok változásával és azoknak hatására – alakultak ki a családok. „A gyűjtögető-vadászó népeknél a családnak még kevés szerepe volt, de fejletlen formában már megjelent.” (Láng 1978, 30.)

A törzsi-nemzetségi társadalmak alapstruktúráját jelentő, vagyis az egyedeknek a társadalomban elfoglalt helyét alapvetően megszabó, nemzetségekből, testvérnemzetségekből, törzsekből és törzsszövetségekből fölépülő nemzetségi szervezet négy alapvető funkciót töltött be, vagyis a nemzetségi szervezet – a társadalmi lét említett négy szférájának megfelelően – egyidejűleg volt vérségi-rokonsági szervezet, a termelés szervezete, a közélet szervezete és a kultikus-eszmei összetartozást biztosító szervezet.

c) A nemzetségi szervezet mint vérségi-rokonsági szervezet alapjaiban rendezte az egyedek egymás közötti, személyközi (interperszonális) viszonyait. Ennek megfelelően

– megszabta azt, hogy milyen ágon tartják számon a leszármazást és így a rokonságot (az ún. matrilineáris nemzetségek vagy más néven klánok csak anyagi ágon, az ún. patrilineáris nemzetségek vagy más néven gensek pedig csak apai ágon, a klán-gensek pedig mindkét ágon);

– megszabta a párválasztási lehetőségek körét (a nemzetség exogám közösség volt, vagyis a nemzetségen belüli szexuális kapcsolat tilos volt);

– megszabta azt, hogy az új család a férj vagy a feleség nemzetségének a keretében élt és termelt-e (előbbi esetben patrilokális, az utóbbi esetben matrilokális rendszerről van szó);

– megszabta a nőknek és a férfiaknak a társadalomban elfoglalt helyét (amit korábban leegyszerűsítve a matriarchátus és a patriarchátus ellentétével ragadtak meg);

– megszabta azt, hogy az adott személy elsősorban kinek a támogatására számíthat, illetve kinek a támogatására köteles.

d) A nemzetség mint termelési szervezet alapvető gazdasági egysége, termelési közössége az ún. nemzetségi közösség volt. Ez nem volt egészen azonos a nemzetséggel, mivel a nemzetség tagjain kívül azok ott élő házastársait és „nem rokon” gyermekeit is magában foglalta. Nem tartoztak bele viszont a nemzetségnek azok a tagjai, akik családi kapcsolataik miatt más nemzetségi közösségekben éltek. A nemzetségi közösségek termelőtevékenysége a területi csoportokhoz hasonlóan zsákmányoló jellegű volt, a korábbi fejlődési fokhoz képest azonban megnőtt a vadászat és ezen belül is a nagyvadvadászat jelentősége, amit a termelőerők fejlődése tett lehetővé. A zsákmányolás következtében a nemzetségi közösségek életmódját is az egy nagyobb területen belüli vándorlás és időleges letelepedés jellemezte.

A nemzetségi társadalmak tulajdonviszonyait is a legfontosabb termelőeszköznek, a földnek a közösségi tulajdona jellemezte, ami a földterület közös védelmében és közös használatában fejeződött ki. A munkamegosztás viszonyait az jellemezte, hogy a föld közös használata közösen végzett zsákmányoló jellegű termelőtevékenységet is jelentett, természetesen az adott tevékenység jellegének (például nagyvadvadászat, gyűjtögetés) megfelelő mértékben. Ezzel szemben a kifejezett termelőtevékenység – például szerszámkészítés – általában egyedi tevékenység volt. A vadászat és különösen a nagyvadvadászat szerepének a növekedése ezért a munkamegosztás fejlődését vonta maga után: egyrészt a nemek közötti természetes munkamegosztás általánossá vált, másrészt az uralkodó „párhuzamos munkamegosztás” mellett kialakultak bizonyos elkülönült feladatok is. A közös tulajdon és a közös munkavégzés következtében az elosztás és a fogyasztás is közösségi keretek között zajlott le.

A nemzetségi közösség tehát a területi csoportokhoz hasonlóan a tulajdon, a munkavégzés és az elosztás-fogyasztás közössége volt. Az egyének szükségleteinek a kielégítését a nemzetségi szervezet tette lehetővé, azon kívül ezek a szükségletek – a természetnek való nagyfokú kiszolgáltatottság miatt – nem voltak kielégíthetők. Az egyéni szükségleteket tehát a közösség közvetítette, maga a közösség társadalmi szükséglet volt. A nemzetségi szervezetnek ezt a szerepét még az jellemezte, hogy ugyanaz a közösségi szervezet mindenki számára biztosította – vagyis közvetítette – szükségletei kielégítését és fordítva: mindenki számára ugyanaz (és csak ugyanaz) a közösségi szervezet közvetítette szükségletei kielégítését. Másként megfogalmazva ez azt jelentette, hogy egyrészt a közösség minden egyes tagja számára a szükségletkielégítés társadalmi föltételei azonosak voltak, másrészt pedig a fejlettségnek ezen a fokán az egyéni szükségletek elemi szintűek, tehát differenciálatlanok és csaknem azonosak voltak. Ezért a közösség tagjainak szükségletkielégítésük társadalmi föltételeihez való viszonyai – vagyis érdekeiis azonosak voltak. A nemzetségi közösséget tehátaz érdekazonosság jellemezte. (Félreértések elkerülése végett: az érdekazonosság a közösséghez való viszonyban fejeződött ki, ami tehát nem zárta ki a személyes jellegű konfliktusokat.) Ezen az érdekazonosságon nyugodott a közéletnek a nemzetségi társadalomra jellemző sajátos formája.

e) A nemzetségi szervezet mint a közélet szervezete, a nemzetségi társadalom intézményi szférája azt a funkciót töltötte be, hogy az esetleges külső támadásokkal szembeni védekezés megszervezésével és az esetleges belső konfliktusok rendezésével biztosította a közösségnek mint társadalmi szükségletnek a fönnmaradását. Ez a társadalmi normák és a döntéshozatal rendjében nyilvánult meg.

A nemzetségi szervezetet mint a közélet szervezetét a döntéshozatalt illetően mindenekelőtt a szintenként tagolt primitív önkormányzat jellemezte. Önkormányzat volt, mivel a közösség ügyeiről demokratikus formák alkalmazásával közvetlenül vagy választott képviselői útján maga a közösség döntött. Ennek az önkormányzatnak az alapját a közösség tagjainak érdekazonossága és egyenlősége képezte. Primitívnek nevezzük ezt az önkormányzatot, mivel kevés tisztség jön csak létre, nincs differenciált és állandósult hierarchia, a szokások szinte mindent előírnak, így viszonylag ritkán kell dönteni. A döntéshozatal rendjét alapvetően a tekintély szabta meg, a hatalmi viszonyoknak még csak a csírái alakultak ki. Ez a primitív önkormányzat szintenként tagolt volt, vagyis a döntéshozatal demokratikus rendje a törzsi-nemzetségi társadalom szerveződésének valamennyi szintjén kialakult a nemzetségtől a törzsszövetségig, de a különböző szinteken eltérően alakult ki és a szintek jelentősége is eltérő volt. Döntő jelentősége volt a nemzetségnek mint alapegységnek és az adott nép esetében legmagasabb szintű egységnek, vagyis a törzsnek vagy törzsszövetségnek; a közbeeső szintek (frátriák, illetve törzsszövetség kialakulása esetén a törzsek) szerepe elmosódottabb volt.

A nemzetségi szervezetnek mint a közélet szervezetének a formái az egyes népeknél eltérőek voltak. Ezek a különbségek egyrészt arra vezethetőek vissza, hogy a természeti föltételek eltérőek és ennek következtében a konkrét termelőtevékenységek is különbözőek voltak. A törzsi-nemzetségi társadalmak közéletének a megértése szempontjából azonban sokkal jelentősebb a különbségek másik oka. Eszerint ugyanis a törzsi-nemzetségi társadalmak fejlődtek, és a kutatók által leírt közösségek is a fejlődés különböző fokain álltak. „A törzsek széles skáláját mutatják az evolúciós fejleményeknek…, melynek végpontjain két radikálisan különböző típus áll szemben egymással. A skála alacsonyan fejlett végén… társadalmilag és politikailag széttagolt, gazdaságilag differenciálatlan és szegényes törzsek állnak… Legfejlettebb formájában, a központosított törzsben azonban a törzsi kultúra már az állam bonyolult struktúráját előlegezi.” (Sahlin 1973, 168–169.)

A közélet szervezetében megfigyelhető különbségek ellenére azonban néhány általánosan jellemző vagy tipikus vonást kiemelhetünk.

A nemzetség szintjén az alapvető kérdéseket közvetlenül a nemzetség maga, a nemzetségi tagok gyűlése vagy más néven a nemzetségi tanács döntötte el. A nemzetségi tanács a nemzetség összes felnőtt férfi- és nőtagjának demokratikus gyűlése volt, amelyben mindenkinek egyformán volt szavazati joga. Ez a tanács választotta meg és mozdította el a különböző vezetőket, döntött a háború és a béke kérdésében (ebben azonban a törzs, illetve a törzsszövetség bizonyos fokig korlátozta a nemzetséget), határozott a nagyobb vadászatokról, megállapította a vérbosszú kötelezettségét vagy az engesztelő vérdíj összegét, döntött a nemzetségbe való befogadás kérdésében. A nemzetség tagjainak a döntésben való részvételét az egyenjogúság jellemezte, ez azonban nem jelentette befolyásuk egyenlőségét, mivel az idősebb, tapasztaltabb férfiaknak nagyobb tekintélye, a döntésekbe nagyobb beleszólása volt, mivel a többiek inkább hallgattak véleményükre. A nemzetségre vonatkozó további, kisebb jelentőségű kérdéseket a nemzetség már nem közvetlenül, hanem közvetve, választott vezetők útján döntötte el. A vezetők döntési lehetőségei behatároltak voltak, önkényes döntésekre nem kerülhetett sor. Ezt a következő szervezeti megoldások biztosították:

1. A vezetői funkciók elkülönülése a fejlődés során változott:

– Az első időszakban még nem alakultak ki állandó vezetői funkciók, nem volt állandó főnöki hivatal, a vezetés átengedése az egyik ember kezéből a másikéba a tervezett tevékenység típusától függött (Service 1973, 64.). Azokat fogadták el vezetőnek, akik személyes tulajdonságaiknál fogva kiemelkedtek a többiek közül. Ezek az ún. nagy emberek (big man) nagyobb befolyásra, tekintélyre tettek szert.

– A későbbi fejlődés során a vezetői funkciók állandósultak, a megbízások hosszabb időre szóltak, azonban a több, egymást részben ellensúlyozó funkció megakadályozta a vezetői önkény kialakulását. Ilyen vezetői funkciók a békebeli vezető, a hadvezér és a vallási vezetők voltak. A vezetői funkciók állandósulásával kialakultak a kezdetleges hatalmi viszonyok.

2. A vezetői minőség azon alapult, hogy őket az egész nemzetség elfogadta, illetőleg választotta és bármikor elmozdíthatta.

3. Az elfogadás vagy választás során a személyes képességekre és tulajdonságokra voltak tekintettel.

4. A vezetőknek döntéseik végrehajtásához általában nem álltak rendelkezésükre kényszerítő eszközök, a néptől, a közösségtől elkülönült közhatalmi szervezetre nem támaszkodhattak. A döntések érvényesülése elsődlegesen a vezetők tekintélyén és a vezetettek beleegyezésén nyugodott. Service találó megfogalmazásával élve: „a vezetés alapvetően tanácsadó és nem végrehajtó hatalom ebben a társadalmi típusban” (Service 1973, 66.).

5. Az előzőekből következően a vezetők semmiféle kiváltságot nem élveztek, hanem elsők voltak az egyenlők között (általánosan használt latin kifejezéssel: primus inter pares).

6. Mivel a termelési folyamat és így az életmód változása igen lassú volt, a fölvetődő problémákra a tradíciók, a szokások csaknem mindig választ adtak, ami jelentősen behatárolta a vezetők által hozható döntések körét.

A törzsek (illetve törzsszövetségek) szintjén az alapvető kérdésekben – mindenekelőtt a háború és béke, valamint a szövetségkötés kérdésében – a nemzetségek választott és visszahívható képviselőiből álló törzsi tanács döntött, a vitában azonban a törzs valamennyi tagja részt vehetett. A törzsi tanács az általa választott vezetők tevékenységét szigorúan ellenőrizte, döntési lehetőségei a nemzetségi vezetőkhöz hasonlóan behatároltak voltak.

A nemzetségi szervezetnek mint a közélet szervezetének második lényeges vonásaként a néptől elkülönült közhatalmi szervezet, helyesebben erőszakszervezet hiányát kell kiemelnünk: a közösség kényszerítő, fegyveres ereje – amelynek alkalmazására kifelé, más közösségekkel szemben került sor – azonos volt magával a fölfegyverzett nemzetséggel, pontosabban a nemzetség fölfegyverzett felnőtt férfi tagjaival, vagyis nem alakult ki olyan csoport, amelyik a nemzetség többi tagjától abban különbözött volna, hogy szükség esetén kizárólagos feladata lett volna a fegyveres erőszak alkalmazása. Ezt a mindenki által űzött vadászat technikailag, az általános érdekazonosság társadalmilag lehetővé, a közösség védelmének a hatékonysága pedig szükségessé tette.

A nemzetségi szervezet harmadik lényeges vonásaként ebben az összefüggésben azt kell hangsúlyoznunk, hogy a nemzetségek mint alapvető közösségek belső életét, tagjaik tevékenységét, a nemzetségek egymás közötti kapcsolatait, a közélet szervezetének működését szokásokból, sajátos tabu- és rituális szabályokból, együttműködési és a vérbosszúval összefüggő szabályokból álló normarendszer szabályozta. Ez a normarendszer a nemzetség tagjainak minden cselekvését, minden tevékenységi szféráját rendezte: a termelőtevékenységet, a javak elosztását, a tárgyak használatát, a családi és nemi kapcsolatokat, az illendő viselkedést, a közéleti tevékenységet, a hadviselés módját stb. Szinte minden szituációra volt szokás, csaknem minden fölvetődő problémát a szokások segítségével oldottak meg, ritkán volt tehát szükség ettől független egyéni vagy közösségi döntésre.

A nemzetségi társadalom normarendszere továbbra is primitív, a területi csoportok normarendszerénél azonban fejlettebb volt. A normák érvényesítését alapvetően továbbra is közvetlenül a közösség és a közvélemény biztosította, azonban ebben a folyamatban egyes személyek – idősebbek, rokonok, varázslók – egyre inkább kitüntetett szerepet játszottak.

Az életkorhoz és bizonyos rokonsági pozíciókhoz nagyobb tekintély kapcsolódott, amit szintén fölhasználtak a normák betartása érdekében és a konfliktusok megoldása során. A közösségen belüli érintkezési viszonyokhoz kapcsolódó normák mellett megjelent a nemzetségek közötti kapcsolatok kezdetleges szabályozása, a vérbosszú. A nemzetségi társadalmak normarendszereihez mindinkább mitikus, mágikus, túlvilági elemek kapcsolódtak. Az elképzelt természetfölötti lényeket kezdetben a normák védelmezőinek, érvényre juttatóinak, majd azok alkotóinak tekintették. Ezen elképzelés alapján a normák értelmezésében és érvényre juttatásában egyre nagyobb szerepet játszottak a varázslók, majd a papok.

A törzsi-nemzetségi társadalom normarendszere a nemzetség tagjainak egységén, érdekazonosságán és egyenlőségén nyugodott, ezért a szabályok önkéntes követése volt a jellemző. Érvényesülésüket a nemzetség tagjainak az egyetértése, a közvélemény kényszere biztosította, külön érvényesítő-kikényszerítő apparátus nélkül. (Ez utóbbi egyébként néptől elkülönült közhatalom nélkül nem is alakulhatott ki.) Ugyanakkor a fejlődés során a szabályok értelmezésében, a vitás esetek eldöntésében fokozatosan megnő a nagyobb tekintéllyel rendelkező vezetők szerepe. Ezek ugyan a konfliktusban álló felekre kötelező döntéseket nem hozhattak, a konfliktusokat közvetítéssel igyekeztek megoldani, tekintélyük miatt azonban az érintettek általában elfogadták javaslataikat.

f) A nemzetséget mint kultikus-eszmei összetartozást biztosító szervezetet a mítoszok, a kezdetleges vallásos elképzelések és rítusok azonossága jellemezte. Ez elsősorban a közös eredet, leszármazás mítoszán és közös rítusok gyakorlatán keresztül tudatosította a nemzetség tagjainak összetartozását és a környezetükben élő más nemzetségekhez való viszonyát. A mítoszok és a kezdetleges vallásos elképzelések jelentős mértékben hozzájárultak a nemzetségi társadalom normáinak az érvényesüléséhez, stabilizálták a nemzetségi társadalmat, s lehetővé tették a nemzetségek megváltozott tartalommal és formában való továbbélését akkor is, amikor a nemzetségi társadalom alapjául szolgáló termelőtevékenység átalakult.