Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

3. Az ősi társadalmak differenciálódása. A hierarchikus nemzetségi társadalmak

3. Az ősi társadalmak differenciálódása. A hierarchikus nemzetségi társadalmak

Az előzőekben általában jellemzett őstársadalmak között természetesen jelentős különbségek voltak, amelyek elsősorban az eltérő természeti adottságokon, a környező közösségekkel való kapcsolatok, érintkezések gyakoriságán és háborús vagy békés jellegén alapultak, s mindenekelőtt a zsákmányoló tevékenység konkrét formájában (gyűjtögetés, vadászat, halászat szerepe, specializáltsága), valamint a közösségek nagyságában és eltérő szervezettségében fejeződtek ki. Az itt vázolt mennyiségi különbségek mellett mintegy 10 000–12 000 évvel ezelőtt a további fejlődés menetét megszabó, az állam és a jog kialakulásához vezető minőségi differenciálódás következett be.

Ennek a differenciálódási folyamatnak az egyik lényeges oka az volt, hogy ekkoriban alakultak ki Földünkön a mainak megfelelő, ún. neotermikus éghajlati viszonyok, ami a közösségek életföltételeire földrajzi szélességenként eltérően hatott. Észak-Európában a ligetes tundra erdővé alakult, ami a nagyvadak csökkenésével járt, és ez a specializálódott vadászat tendenciáját visszafordítva a nem specializálódott vadászatot, halászatot, gyűjtögetést stabilizálta.

Délnyugat-Ázsiában – a mai Jordánia, Izrael, Libanon, Szíria, Irak, Irán területén elhelyezkedő ún. „termékeny félhold” vidékén – a fejlődés más irányt vett: megkezdődött a specializált vadászatról és gyűjtögetésről az állattenyésztésre és a földművelésre való áttérés hosszú történelmi folyamata, a földművelő-állattenyésztő társadalmak elkülönülése és kiemelkedése. Ennek az elkülönülési és kiemelkedési folyamatnak az első szakaszát az jellemzi, hogy a specializált vadászat a gyűjtögetés intenzívebbé válásával együtt bizonyos állat- és növényfajták kiválasztásához vezetett.

A második szakasz az ún. neolit forradalom, amelynek a lényege az állatok és növények háziasítása és a korábban állandóan kóborló közösségeknek az előhegységek övezetében való időleges letelepedése volt. Ez a neolit forradalomnak nevezett világtörténelmi jelentőségű áttörés a szaktudományok mai ismeretei szerint először a Közel-Keleten ment végbe; vitatott viszont, hogy a más területeken is lezajlott hasonló folyamatok eredeti fejlődés eredményei-e, vagy pedig a közel-keleti vívmányok hatására következtek be.

A neolit forradalom következtében komplex, földművelő-állattenyésztő kultúrák alakultak ki, amelyek az ún. erdőirtásos földművelésen nyugodtak: az erdő meghatározott részét kiirtották, fölégették, majd a föld termőképességének a csökkenése után a közösség továbbvándorolt. A földművelésnek ezt a módját a közösségek szétszórtsága és a rendelkezésre álló bőséges földterület tette lehetővé. Ez a termelési mód ideiglenes letelepedéssel járt, vagyis a letelepedés folyamata is fokozatos volt, ami a zsákmányoló társadalmi formának földközösségi-földművelő társadalmi formává való átalakulásával járt. A föld hasznosítását az egyének számára továbbra is a közösség biztosítja, de már nemcsak közvetlenül, mint közös védelmet biztosító és közös zsákmányolást végző egész közösség, hanem a termelőtevékenység nagy részét végző nagycsaládi közösségek birtoklása útján is. A nemzetségi közösség mint termelőközösség struktúrája némiképpen módosul, de a még csak ideiglenes letelepedés miatt megmarad nemzetséginek: kialakul a „tisztán” nemzetségi földközösségnek, a részben és időlegesen családi földbirtoklásnak és a zárt naturálgazdálkodó településnek az egysége.

A fejlődés harmadik szakasza a neolit forradalom nyomán kialakult és az előzőekben jellemzett földközösségi forma virágkora és annak alapján a hierarchikus nemzetségi társadalmak kialakulása. Az előző szakasz korai földművelő közösségei „gazdaságukat annyira kifejlesztették, hogy képesek voltak tartósan megtelepedni a hegyek lábánál fekvő környezetben épített állandó lakhelyeken” (Clark 1976, 132.).

Lényeges változások következtek be ezzel a nemzetségi társadalmak intézményi szférájában. A nemzetségi társadalmakban benne rejlő, belső sajátosságaiból következő (immanens) tendenciák a mezőgazdasági termelésre való áttéréssel fölerősödtek, és ennek következtében az egalitárius nemzetségi társadalmak hierarchikus nemzetségi társadalmakká alakultak át. Ez többnyire együtt járt a szegmentáris nemzetségi társadalmak központosított törzsi társadalmakká való átalakulásával. Ily módon létrejöttek az ún. törzsfőnökségek (Häuptlingstum, chiefdom). A törzsfőnökségek vagy központosított törzsek az egalitárius nemzetségi társadalmak és az állam közötti fejlődési fokként az államhoz vezető fejlődés során mindenhol kialakultak (Service 1977, 122.).

A „nagy emberek” és a korlátozott hatáskörrel rendelkező vezetők az egalitárius társadalmakban is törekedtek arra, hogy pozíciójukat fiaikra átörökítsék. Ez a törekvés azonban hol sikeres volt, hol nem, mindenesetre szokássá még nem vált, még nem intézményesült. A földművelésre való áttéréssel a család gazdasági jelentősége megnőtt, ami a nagy emberek, illetőleg a vezetők esetében is a gazdasági pozíciók megerősödésével és a presztízs növekedésével járt. A viszonylagos gazdagság és az ahhoz kapcsolódó presztízs viszont már átörökíthető volt (vö. Service 1977, 107.). Így számos közösségben a primogenitúra – a legidősebb fiú öröklése – szokásossá vált. Ezzel a vezetés hatalma és stabilitása időben és terjedelemben abban a mértékben nőtt meg, ahogyan a vezetés hatásköre intézményesedett (Service 1977, 109.). Ugyancsak a nemzetségi társadalmak immanens tendenciája volt, hogy a vezetők köré követők, alárendeltek csoportosultak. („Ha a személyes hatalom valamilyen formája létrejött és intézményesült, adott időszakra különféle alárendelt hivatalok jönnek létre, így hierarchia képződik. Ez a hivatali hierarchia minden főnökség esetében öröklődővé válik, így tartós társadalmi rétegek alakulnak ki.” Service 1977, 106–107.) A földművelésre való áttérés – a kölcsönös ajándékozás szokásához kapcsolódóan – szintén ezt a tendenciát erősítette, majd az ajándékozás gyakorlatának újraelosztóvá válása – a vezető a követőitől kapott ajándékokat újra szétosztotta – a vezető pozícióját tovább stabilizálta (Service 1977, 108.).

A törzsfőnökségek kialakulásában a döntő tényező a letelepedett közösségek közötti csere volt, amit gyakran indokolttá tett az ökológiai föltételek különbsége. Ez a közösségeken, falvakon belül a cserére szánt javak összegyűjtésével és a csere útján szerzett javak szétosztásával járt. Ezt az újraelosztást(redisztribúciót) a vezetők végezték. Service mutat rá, hogy a javak újraelosztása és a vezetés kiemelkedése és állandóvá válása szorosan összekapcsolódott. Abban a mértékben, ahogy a redisztribúció kiterjedtté és formalizálttá vált, a vezető hatalma is szélesedett és formalizálódott, pozíciója mind hasznosabbnak és szükségesebbnek mutatkozott. És megfordítva: minél jobb és minél stabilabb volt a vezetés, annál több funkcióhoz jutott a cserével kapcsolatban. A vezetés erősödése növelte a csere szerepét, ami fokozta az egyes közösségek specializálódását és ezzel a cserére való ráutaltságukat, közvetve pedig a vezetők fontosságát (Service 1977, 109.). Bizonyos, a cserének és a redisztribúciónak kedvező földrajzi körülmények a kezdetleges vezetéssel összekapcsolódva a centralizált hatalom intézményesített rendszerével járó státushierarchia kialakulását segítették elő (Service, 1977, 110.).

Az örökletes hierarchia kialakulása nemcsak a közösségek közötti specializálódás és redisztribúció hatékonyságát fokozta, hanem más feladatok ellátásának lehetőségét is növelte. A centralizált hatalom hatékonyabban tudott háborúzni, békét kötni, azt megvédeni, és a kormányzás belső problémáit is oly módon tudta megoldani, ahogyan az az egalitárius társadalmakban lehetetlen volt. A legnyilvánvalóbban ezt a nagy középületek építésére irányuló közmunkák szervezése mutatja (Service 1977, 113.).

A főnöki pozíciók és a státushierarchia intézményesedésével, illetőleg a primogenitúra révén történő időbeli stabilizálódásával a társadalom rokonsági szervezete is átalakult, a közös – többnyire mitikus – őstől való leszármazás távolsága alapján hierarchizálódott. Ily módon az egyes nemzetségek – és azok főnökei – között hierarchikus függőségi viszonyok jöttek létre.

A hierarchikus nemzetségi társadalmak létrejötte az ősök vallásos kultuszának az általánossá válásával járt együtt, ami viszont a főnököknek mint az istenként tisztelt mitikus őshöz legközelebb álló személyeknek a vallásos tiszteletével párosult. Számos közösségben maguk a főnökök voltak az őskultusz legfőbb papjai is. A törzsfőnökségek tehát teokráciák voltak, olyan hatalmi berendezkedések, amelyekben a vallási és a világi-politikai elem összeolvadt.

A törzsfőnökségek ebből következően az egalitárius társadalmakból fokozatosan jöttek létre, és az államok kialakulásának előzményét képezték (Service 1977, 40.). Ezeket centralizált irányítási szintek, a tisztségek állandósulása, öröklődő hierarchikus státusok és az azokhoz kapcsolódó arisztokratikus etosz jellemezték, de hiányzott belőlük az erőszakos elnyomás formális apparátusa. Szervezetük mindenütt teokratikus volt, a tekintélynek való engedelmességet a pap-törzsfőnök köré központosított vallási közösség biztosította (Service 1977, 40.). A legfőbb főnök és a legfőbb pap gyakran, ha nem is mindig, azonos volt. A papság azonban mindig szakrális méltóságot kölcsönzött a törzsfőnöknek (Service 1977, 130.).

A hierarchikus nemzetségi társadalom normái megmaradtak, bár igen lényeges új normákkal egészültek ki: a kialakuló hierarchiát, a főnököket és a törzsi-nemzetségi arisztokráciát védő normák, tabuk rendszerével. Ezzel megjelenik a majdani közjog csírája (Service 1977, 123., 126.). A hierarchikus törzsi-nemzetségi társadalmak fontosabb normái vallási megerősítést is nyertek. Az isteni eredetű főnöknek vagy parancsainak a megsértése egyben az istenek megsértését jelentette, így azokhoz túlvilági szankciók is kapcsolódtak. Más fontos tabuk és szokások is vallásos jelleget nyertek, a kevésbé fontos normák viszont nem. A hierarchikus törzsi-nemzetségi társadalmakat tehát a szakrális és a profán normák kettőssége jellemezte. Ez egyszerre fejezte ki a társadalom bizonyos normáinak egységesülését, homogenizálódását és differenciálódását.

Lényeges változások következtek be a társadalmi normák érvényesítésének a mechanizmusában. Az egalitárius nemzetségi társadalmakra jellemző közvetlen normaérvényesítés a hierarchikus nemzetségi társadalmakban is megmaradt, elsősorban e társadalmak kisebb egységeiben. Emellett a normák érvényesítésének, a szankciók megállapításának fórumai a főnökök és papok személyében egyre inkább elkülönültek, mindenekelőtt a szakrális normák esetében. A társadalom egyedei közötti konfliktusok föloldása (a majdani magánjog előzményei) esetében erősödött a közvetítő harmadik személyek szerepe. A közvetítést egyre inkább a főnökök vagy papok végzik, akik ennek során nagymértékben támaszkodhatnak tekintélyükre. Döntéseik ugyan nem kényszeríthetők ki és ebben az értelemben nem kötelezőek – ezért is beszélünk közvetítésről és nem bíráskodásról –, ám a közvetítők tekintélye miatt azokat általában elfogadják és betartják. Fizikai hátrány alkalmazására vagy azzal való kényszerítésre ritkán kerül sor, és azt akkor sem valamilyen elkülönült apparátus alkalmazza, illetőleg hajtja végre, hanem vagy a sértett, vagy – a szakrális normák megsértése esetén – a vallási közösség, vagy maga a normasértő (például öngyilkosság útján).

A normaérvényesítés mechanizmusának változása a szankciók bővülésében is kifejeződött. Egyrészt a főnökök által megvalósított redisztribúció sajátos jutalmazásra és büntetésre adott lehetőséget, másrészt pedig jelentős szerepet játszottak a már említett túlvilági vallási szankciók.

A hierarchikus nemzetségi társadalmak és a nekik megfelelő teokratikus törzsfőnökségek kedvező formának bizonyultak a mezőgazdasági termelés számára, ami annak további elterjedését eredményezte, többek között olyan területekre is, ahol a kialakulás föltételei hiányoztak ugyan, de a termelékenység már elért szintjéhez képest éppen ott voltak adottak a továbbfejlődés lehetőségei. Clark – igen szemléletesen – így ír erről: „A letelepült életmód először az Iráni Fennsíktól Anatóliáig és Levantéig húzódó magasföld vidékén fejlődött ki, mégis a Tigris–Eufrátesz, a Nílus és az Indus nagy folyóvölgyeinek árterein történt, hogy a legkorábbi városi és írással rendelkező társadalmak kialakultak. Míg a magasföldek nagy mennyiségben kínálták a letelepült életmód alapjait biztosító háziállatok és gabonafélék elődeit, és ugyanakkor gazdagok voltak a valóban fejlettebb anyagi kultúra létrehozásához szükséges kövekben, ásványokban és épületfában, addig a folyóvölgyekből mindezek hiányoztak. Másfelől viszont potenciálisan rendkívül gazdagok voltak. Csupán fegyelemre volt szükségük az öntözés lehetőségeinek kihasználásához. Ez a fegyelem a politikai integráció magasabb szintjét követelte, mint amelyet eddig a felföldi völgyekben ismertek. A nagy folyók pedig már önmagukban is alkalmas artériák voltak az egységes államok összekapcsolására. Azon a földön, ahol Sumer kialakult, hiányzott az építőkő, sőt a fa is (eltekintve a pálmatörzsektől), nem beszélve az ásványokról. Éghajlata száraz volt, és folyói nem idéztek elő a Níluséhoz hasonló évenkénti áradásokat. Mégis a lehetőségek földje volt. A talaj potenciálisan termékeny volt, és jutott víz az öntözésre is. Minthogy a Délnyugat-Ázsiában már széles körben elért technikai színvonal és mindenekelőtt a szükséges méretű közmunkák lehetősége adott volt, elegendő élelmet lehetett termelni az egyre komplexebb társadalmak eltartására. A nagy folyók, amelyek lehetőséget nyújtottak a politikai ellenőrzés gyakorlására, megkönnyítették a nyersanyagforrások megközelítését is a távoli hegységekben. Bárki óriási lehetőségekkel rendelkezett, aki képes volt előnyösen felhasználni ezeket a viszonyokat.” (Clark 1976, 140–141.) A földművelő közösségeknek ez az elterjedése a különböző közösségek közötti cserekapcsolatok kiterjedésével és gyakoribbá válásával járt.

Az eltérő természeti föltételek között különféle komplex állattenyésztő-földművelő kultúrák alakultak ki, vagyis megkezdődött a mezőgazdaságra épülő társadalmak különböző formáinak, típusainak a fokozatos kialakulása, ami azután végül az első államokhoz vezetett el. Ebből a szempontból az említett differenciálódási folyamatnak különösen két típusa jelentős: a folyóvölgyekben letelepedett közösségek öntözéses földművelő társadalmakat hoztak létre, a füves sztyeppéken pedig nomád állattenyésztő társadalmak jöttek létre. Először a fejlődés elsőnek említett útját tekintjük át, mivel a történetileg első államok Mezopotámiában ennek a fejlődésnek az alapján jöttek létre, s ezt tekinthetjük az állam kialakulása ázsiai útjának, eredeti, klasszikus formájának.