Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

4. Az állam és a jog kialakulásának ázsiai útja

4. Az állam és a jog kialakulásának ázsiai útja

Az „ázsiai út” terminusról

Az állam és a jog kialakulásának világtörténelmi perspektívában első és eredeti útját a sokak által elfogadott, bár kétségtelenül pontatlan elnevezéssel az állam és a jog kialakulása ázsiai útjának nevezzük.

A nemzetségi társadalom fölbomlásának és az állam kialakulásának ez az útja nem csak Ázsiában jött létre. A földművelésre való áttérés és a nemzetségi társadalom ezzel járó átalakulása más területeken is – így például Egyiptomban, Fekete-Afrikában, Amerikában – számos vonatkozásban, a részletekben való jelentős különbségek ellenére, az ázsiaihoz hasonló fejlődést eredményezett. Az „ázsiai” jelző használata tehát nem jelent semmiféle területi körülhatárolást, sőt némiképpen félrevezető is. A kifejezés sokak által hagyományosan elfogadott használatát azonban az indokolja, hogy ez a történelmi folyamat legkorábban az ázsiai kontinensen ment végbe, az európai fejlődésre az egyiptomi civilizáció mellett az itt kialakult államok hatottak, és ennek következtében a modern társadalomtudomány erről a területről rendelkezik viszonylag régóta a legtöbb adattal.

Az állam kialakulásának ez az útja összefügg az ún. ázsiai termelési mód kérdésével. Az ázsiai termelési mód tágabb értelemben véve – mint arról az őstársadalmak kapcsán már volt szó – az őstársadalommal mint az emberi történelem első, eredeti társadalmi-gazdasági formációjával azonos, pontosabban annak felel meg. Ez a tágabb értelmezés azt fejezi ki, hogy az ősi társadalmakat az intézményi szférában végbement jelentős változások ellenére is a termelés alapvető mozzanatainak – a termelő egyéneknek, közösségeiknek és a földnek mint alapvető termelési eszköznek – a kapcsolatát hosszú időn át, a fejlődés viszonylag kései fokáig ugyanez a struktúra, mindenekelőtt a föld köztulajdona jellemzi. A tágabb értelemben vett ázsiai termelési mód kategóriája tehát a folyamatosságot hangsúlyozza.

A szűkebb értelemben vett ázsiai termelési mód az őstársadalom fejlődése utolsó szakaszának a sajátosságait, a különbséget, a megszakítottságot hangsúlyozza. A szűkebb értelemben vett ázsiai termelési mód kifejezéssel a törzsi-nemzetségi társadalom fölbomlása során kialakuló, a föld köztulajdonán és legalábbis részleges magánbirtoklásán, az állam gazdasági szervező, többlettermék-elvonó (adóztató) és újraelosztó (redisztributív) tevékenységén nyugvó termelés sajátosságait jelöljük. Az ázsiai termelési mód kategóriájának a tartalma alapján válik nyilvánvalóvá, hogy ez az „ázsiai” út képezi az állam és a jog kialakulásának történelmileg első és egyben eredeti, természet adta útját, amely nem tételezi föl más civilizációk, más államok létezését. Ez az összefüggés teszi ezt az ázsiainak nevezett fejlődési folyamatot rendkívül jelentőssé, indokolja viszonylag részletes tárgyalását. Ezen az úton jöttek létre az első civilizációk, az ún. korai magaskultúrák, melyek állami és jogi berendezkedését ázsiai típusú államnak és jognak nevezzük.

Az állam kialakulásának ez az eredeti útja a tudomány mai ismeretei szerint a Föld hat területén valósult meg, méghozzá a következő időbeli sorrendben: Mezopotámiában, Egyiptomban, Észak-Kínában, az Indus völgyében, Észak-Peruban és Közép-Amerikában.

Az állam és a jog kialakulásának ázsiai útját a következőkben Mezopotámia példáján mutatjuk be, noha az itt lezajlott folyamatnak nem minden eleme szükségszerű föltétele ennek a történelmi útnak. Sőt, az állam kialakulása ázsiai útjának az öntözéses földművelés sem szükségszerű velejárója, mint azt Közép-Amerika példája mutatja (noha az öntözéses földművelés nyilvánvalóan meggyorsította ezt a folyamatot).

Ennek ellenére nem véletlen, hogy éppen a mezopotámiai fejlődés a példa. Először is a mai ismereteink szerint itt jöttek létre Földünkön az első államok, másrészt itt jól kitapinthatóak a korábbi fejlődéssel, a földművelés kialakulásával való kapcsolatok, végül Mezopotámia igen jelentős hatást gyakorolt a későbbi európai fejlődésre.

A kialakulás folyamata és szakaszai

Az állam kialakulása ázsiai útjának előzménye a törzsi-nemzetségi társadalmak előzőekben vázolt differenciálódása, az állattenyésztés és a földművelés kialakulása volt. A példaként választott mezopotámiai fejlődésben az állam kialakulásának közvetlen előzménye az öntözéses földművelő társadalmak létrejötte volt.

Az állam kialakulása ázsiai útjának, helyesebben ezen fejlődési út elsődleges mezopotámiai formájának három szakaszát különböztetjük meg: az egyszerű faluközösséget, a faluközösségi forma városközösségi államát és a despotikus birodalmakat.

Az egyszerű faluközösség

A következő fejlődési foktól való elhatárolást szolgálva itt egyszerűnek nevezett faluközösség az előzőekből is következően a földművelő közösségeknek a folyóvölgyekben való letelepedésével jött létre, ennek megfelelően kiindulópontja a „magával hozott” nemzetségi földközösség és a hierarchikus törzsi-nemzetségi szervezet, amelyek a későbbi fejlődés során lényegesen módosultak, mivel az öntözéses földművelés fölerősítette és fölgyorsította a földművelő közösségek fejlődését.

Ezek a módosulások egyrészt a fejlett földművelés által teremtett lehetőségekkel (többlettermék megjelenése hosszabb időn át tárolható, fölhalmozható gabona formájában, biztosított táplálkozás, ami növeli a népszaporulatot); másrészt a kis területen való állandó letelepedéssel (nagy népsűrűség, nagyfokú szervezettség, a közösségek egymás közelében élnek, közöttük az érintkezés intenzívvé válik); harmadrészt az adott földrajzi körülményeknek megfelelő vízgazdálkodáson alapuló földművelés sajátos szükségleteivel; végül a közösségen belüli munkamegosztásnak – az előző két tényezőből fakadó – intenzívebbé válásával magyarázhatóak. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a kövek, ásványi és faanyagok hiánya kereskedelmi kapcsolatok kialakulásához vezetett.

A nemzetségi társadalom földközösségi formájához képest bekövetkező változásokat a következőkben foglalhatjuk össze:

1. A nemzetség mint vérségi-rokonsági szervezet megmaradt, ugyanakkor a vérségi elv egyben területi elvet is jelentett: a faluközösség és a nemzetségi közösség azonos volt. A törzs – továbbra is őrizve a vérségi összetartozás tudatát – az etnikailag azonos szomszéd falvakat átfogó területi közösséget is jelentett.

2. A termelési közösség közvetlen egysége megbomlott: a közvetlen termelőtevékenység sajátosságainak megfelelően a faluközösség továbbra is megmaradt termelőközösségnek, hiszen a vízszabályozás, az öntözés adott módja állandóan igényelte a közös munkát (eltérően például a közös erdőirtástól vagy a támadással szembeni védekezéstől); másrészt a család is a mezőgazdaságban rejlő individualizálódási tendenciák következtében viszonylag önálló termelőközösséggé vált, „a legkisebb gazdasági egység tehát a háztartás, az összetett vagy elemi család” (Huszár 1983, 62.) volt. A faluközösség és a család között tehát munkamegosztási viszonyok jöttek létre.

A két termelőközösség viszonya a földművelés technikájától, a faluközösségi és a családi keretekben végzett munkafolyamatok arányától függött, a faluközösség, a közös munka azonban minden esetben nélkülözhetetlen volt. Ez a munka két értelemben is közös volt: egyrészt mint közvetlenül a közösség részére végzett munka, aminek a tudatosításában nagy szerep jutott a vallásnak; másrészt mint koordinált munka, ami a funkcionális munkamegosztás kialakulásához vezetett. Ezt a folyamatot a mindinkább szükségessé váló külső védelem is erősítette, s helyenként megjelent az örökletessé válás, a kasztosodás tendenciája is.

A faluközösségnek és a családnak ez a kettőssége a tulajdonviszonyokat is módosította. A föld közösségi tulajdona nem szűnt meg, azonban a családok birtokába került az általuk használt föld. A közösséghez tartozó egyének számára a földhasználatot már nemcsak a közösségi tulajdon biztosította, közvetítette, hanem a közösségen belül bizonyos kizárólagosságot biztosító családi birtoklás is. A termeléshez szükséges munkaeszközök a családok tulajdonában voltak. Mindez a családi és személyi tulajdon tekintélyének a növekedését eredményezte, s ennek alapján kibontakozhatott a család autonómiája.

A család autonómiája „új jelenség, s egyidejűleg ellentmondások forrása. Mivel bizonyos funkciókat a család még nem tud önmagában ellátni, rászorul a faluközösséggel, a törzzsel való együttműködésre. De a család fejlődése következtében mind határozottabban rajzolódnak ki a közös érdekekről leváló és a család elkülönülése irányába ható érdekmechanizmusok, partikuláris érdekek.” (Huszár 1983, 63–64.) Kifejeződik tehát az általános és a különös érdekek különbsége.

A korábbi fejlődéshez képest lényeges új mozzanat a pillanatnyi szükségleteket meghaladó termékmennyiség, vagyis többlettermék kialakulása, ami fölveti a többlettermék fölhasználásának, az elosztási viszonyok mikénti alakításának a kérdését. A többletterméket – a funkcionális munkamegosztás kialakulása következtében – közvetlen földművelő munkát nem végző „funkcionáriusok” és kézművesek ellátására, szimbolikus közösségi építkezésekre (templomok) és kedvezőtlen termelés esetére szolgáló tartalékképzésre használják föl. Az elosztási viszonyoknak a módosulása szintén az érdekkülönbségek erősödése irányába hatott.

A többletterméknek ezt a földhasználását, valamint a munkamegosztás adott rendjét vallási jellegű vagy színezetű szabályok és szokások védik, emellett a vallás a közösség összetartozásának – szimbólumokban is megnyilvánuló – ideológiai kifejeződése. Ezt mutatja az a tény is, hogy az e korszakra vonatkozó régészeti kutatások „legfeltűnőbb emlékei a templomok, nemcsak méretük, hanem sokkal inkább a belőlük kikövetkeztethető társadalomszervezet miatt” (Clark 1976, 142.).

3. A faluközösség mint közösségi szervezet struktúráját tekintve alapvetően megőrizte a hierarchizált nemzetségi társadalomra és teokratikus törzsfőnökségekre jellemző vonásokat. A közélet tartalmában és működésében azonban már számos új elem fedezhető föl. A funkcionális munkamegosztás alapján fokozatosan kialakult rétegek helyzete eltért, viszonyuk aszimmetrikus volt, ami bizonyos privilegizáltságban és nagyobb tekintélyben fejeződött ki. „A társadalmi munkamegosztás következményeként létrejött a társadalom szociális megosztottsága előkelőekre és köztagokra, …kifejlődött a foglalkozás szerinti megosztottság, elkülönült a főnökök és papok kasztja” (Huszár 1983, 70.) a kézművesek mellett. Ez a társadalmi rétegződés kezdetben még nem jelentett vagyoni tagozódást, azonban a főnökök és papok fokozatosan anyagilag is kiváltságos helyzetbe kerültek, ami elsődlegesen azon alapult, hogy ők végezték a többlettermék összegyűjtését, majd újraelosztását, képviselték a faluközösséget a közösségek közötti kereskedelemben és közvetítettek a földművesek és a kézművesek között.

Az érdekstruktúrát mindezek következtében az jellemezte, hogy a faluközösség – és annak történetileg egyedül lehetséges adott formája – továbbra is nélkülözhetetlen szükséglet, mindenféle egyéni szükséglet kielégítésének mellőzhetetlen föltétele volt. Az alapvető érdekazonosság tehát megmaradt, a szükségleteket ugyanaz a közösség közvetítette mindenki számára, de nem ugyanolyan módon, mivel ez a közösség már heterogén volt. Ez tovább erősítette azt a tendenciát, hogy a közügyek eldöntésében egyre nőtt a státushoz (és nem közvetlenül személyi tulajdonságokhoz) kapcsolódó főnöki és papi tekintély szerepe. A főnökök és a papok a kényszerítés és büntetés eszközeivel is rendelkeztek, bár ez rendszerint (de nem kizárólag) közvetett módon, a vallás segítségével történt. Erőszak közvetlen alkalmazására az alapvető érdekazonosság fönnmaradása miatt csak ritkán került sor. Az egyszerű faluközösséget tehát kifejlett hatalmi viszonyok jellemezték, és azok szerepe a magatartások befolyásolásában mind jelentősebbé vált. Ez a hatalom a szokások és a rokonsági kötődések által továbbra is erőteljesen korlátozott hatalom volt. Az egyszerű faluközösség esetében tehát államról még nem beszélhetünk, hatalmi viszonyait a „majdnem állam” kifejezéssel jellemezhetjük.

A vallás már vázolt jelentősége következtében a társadalmi normák mindinkább vallásos színezetűvé váltak, majd ezzel összefüggésben nőtt a külön hivatalok, státusok (mindenekelőtt: varázsló, pap) szerepe a normák érvényesítésében, és ezt a normaérvényesítést (vagyis a konfliktusok normák alapján való elbírálását) egyre inkább rögzített eljárási keretek szabták meg.

A vázolt sajátosságokkal jellemezhető faluközösségi forma kielégítette a társadalmi újratermelés szükségleteit, a termelés föllendült, vagyis bővített újratermelés jött létre. Ennek következtében a faluközösségek nem tudták magukat változatlan formában újratermelni, újabb problémák jelentkeztek, újabb szükségletek keletkeztek, újabb intézményi megoldásokra lett szükség. A termelés föllendülése ugyanis növekvő népszaporulatot eredményezett, ami a faluközösségek számának a növekedéséhez, majd mind nagyobb népsűrűséghez vezetett. Mindez földéhséget idézett elő, ami viszont fokozta a faluközösségek közötti konfliktusokat, s szükségessé vált ezek korlátozása is. Több faluközösség egymás közelében való léte a vízszabályozás egyre nagyobb területre kiterjedő koordinálásának a szükségét teremtette meg, aminek az elmaradása viszont újabb konfliktusokat eredményezett, hiszen az egyik faluközösség „saját” vízszabályozásával a másik faluközösségnél árvizet vagy vízhiányt okozhatott.

Ezeknek a problémáknak a megoldására, ezeknek a szükségleteknek a kielégítésére a fejlődés következő szakaszában – a faluközösségi forma városközösségi államának a keretében – került sor.

A faluközösségi forma városközösségi állama

Az egyszerű faluközösségi forma fejlődése tehát kitermelte a több faluközösséget átfogó, magasabb szintű közösség szükségletét, amelynek a kielégítését a városok kialakulása valósította meg. A faluközösségek közül kiemelkedtek azok, amelyek „a növekvő terméktöbblet növekvő mértékű cseréjéből adódó kereskedelmi hasznot fölhalmozták. Ezek – Eridu, Ur, Uruk – uralkodó pozícióba kerültek az őket körülvevő, heterogén szerkezetű földközösségekkel szemben, s ezzel párhuzamosan folyt a közösségeken belül is a differenciálódás. A hagyományos nemzetségi-törzsi arisztokrácia, valamint a kereskedelemben kiemelkedett nagycsaládok kiváltak eredeti közösségükből, átköltöztek a centrumokba, s ezzel a földközösség elvesztette zártságát, belülről irányítottságát, s megszületett vele szemben a felsőbb közösség, a város.” (Ágh 1973a, 12.) A 4. évezred végén tehát létrejöttek az első városközösségek, az államiság legkorábbi formái, az ázsiai típusú állam csírái. A faluközösségi forma városközösségi államának jellemző vonásait – az egyszerű faluközösségnél tárgyalt szempontoknak megfelelően – áttekintve mindenekelőtt azt emelhetjük ki, hogy elsősorban az előkelőek és a kézművesek körében tapasztalt városba költözéssel csökken a vérségi szerveződés szerepe, és nő a területi szerveződés jelentősége.

A termelőközösség szerkezete összetettebbé, háromszintűvé vált. Alsó szintként megmaradt a nagycsaládi közösség vagy házközösség, amelyik közösen birtokol és használ egy meghatározott nagyságú földterületet, ezen önállóan és közösen gazdálkodik. Hasonlóképpen megmaradt a faluközösség, most már mint elsődlegesen szomszédsági (és nem elsődlegesen rokonsági) kapcsolatban álló házközösségek területi egysége, amely közösen rendelkezett „egyfelől a házközösségek különbirtokában levő, másfelől közvetlenül a faluközösség céljait szolgáló (kultikus célú vagy tartalékföldek, legelők, kutak stb.) földekkel mint közbirtokkal” (Ágh 1973a, 13.). A faluközösségek korábbi önállósága azonban megszűnt, ezzel jelentőségük is csökkent, mivel létrejött és dominánssá vált a felsőbb szintű egység, a városközösség. A városközösség a faluközösségek fejlődése során kialakult közösségi munkát szervezte és emelte magasabb szintre. A közösségi munka mint közmunka tehát részben az alsóbb közösség, a faluközösség érdekében végzett munka, részben pedig – és egyre nagyobb részben – a felsőbb közösség érdekében végzett munka formáját öltötte.

A közélet szerveződése a közösségnek mint termelőközösségnek erre a háromszintű struktúrájára épült, és ebben a vonatkozásban is a városközösség töltött be domináns szerepet. A város volt az alapvető politikai, katonai és adminisztratív egység. A közügyek intézői a város nevében léptek föl, az eredeti közösségektől elszakadva és mindjobban önállósodva, de „csak és kizárólag közösségi irányítási funkciójuk birtokában különálló társadalmi réteggé szerveződtek, amelynek komponensei a papság és a világi-hivatalnoki (nemzetségi) arisztokrácia. Végül soraikból is kiemelkedik a városközösség feje, a papi fejedelem.” (Ágh 1973a, 13.) A közfunkcióknak ez az önállósulása azonban még nem jelentette azonnal a közvetlen és a közvetett közösségiség egymástól való elszakadását és egymással való szembekerülését. A különböző szerveződési szintek érdekei szorosan kapcsolódtak egymáshoz, megőrződtek a primitív demokrácia maradványai. Ugyanakkor a közvetlen és a közvetett közösségiség elvált egymástól, az érdekek közvetítettsége bonyolultabbá vált, s ezzel megteremtődött elszakadásuk és szembekerülésük lehetősége.

A városközösségi államot tehát sajátos „félállamnak” tekinthetjük, ahol „a faluközösségek a nagycsaládok vezetőin, a nemzetségi-törzsi arisztokrácián keresztül még hosszú ideig bizonyos ellenőrzést gyakoroltak a városközösség, a templomgazdálkodás fölött” (Ágh 1973a, 15.), ami azonban nem tudta megakadályozni ez utóbbiak elkülönülését, és a vezető réteg érdekében való fölhasználását, a vezető réteg általi fokozatos kisajátítását. Éppen ezeknek a tendenciáknak a kibontakozása az állam genezisének a tartalma. Az időszámításunk kezdete előtti harmadik évezred első fele nem egyéb, mint az állam eredeti kialakulásának elnyújtott időszaka.

A városközösségek további gazdagodása gyorsította ezt a folyamatot, mivel fokozta a belső differenciálódást és ezzel belső feszültségeket idézett elő, idegen, külső közösségeket támadásra csábított és szükségessé tette az öntözőrendszereknek az egész folyóvölgyre kiterjedő egyesítését. Mindez a papi arisztokrácia fokozatos háttérbe szorulásához és a katonai vezető réteg előtérbe kerüléséhez vezetett, s egyben felvetette Mezopotámia katonai egyesítésének igényét, amit az egyre erősödő katonai vezetők valósítottak meg. Mindez a hatalmi viszonyokat illetően azzal a következménnyel járt, hogy a hatalmi pozíciót betöltő vezetők döntéseinek az érvényesítésében a vallásos-ideológiai eszközökkel való kényszerítés rovására a közvetlen fizikai kényszerítés és az azzal való fenyegetés vált dominánssá. Ezzel a fejlődés az állam, a politika és a jog kialakulási folyamatának harmadik, befejező szakaszába lépett, létrejöttek a despotikus monarchiák, létrejött a kifejlett ázsiai típusú állam.

A despotikus monarchiák kialakulása – a kifejlett ázsiai állam

A Mezopotámia egyesítésére irányuló kísérletek először az egyes városok hegemonisztikus törekvéseiben fejeződtek ki, az egyesítést azonban az akkádok valósították meg, megteremtve a despotikus monarchia első változatát. Ezt a despotizmust nem tekinthetjük a korlátlan önkény állapotának, mivel a városok adminisztratív egység jellege, belső önkormányzata és közösségi szervei megmaradtak. Az akkád despotia azonban kétségtelenül a városközösségek fejlődéséből eredő centralisztikus tendenciákat váltotta valóra: kialakul az ország politikai egysége, a közösségi földtulajdon a despota tulajdonaként jelent meg, mindinkább fokozódott a szabadok függése, növekedtek az adó- és közmunkaterhek.

A hódítás hatására összeomló akkád despotiát követően a sumerok szervezték újjá a despotikus monarchiát. Az általuk létrehozott másodlagos – az eredeti föltételek által nem korlátozott és a despotia vívmányát készen átvevő – változat már jóval tisztábban juttatta kifejezésre a despotikus monarchia említett tendenciáit. Az ország adminisztratív újjászervezését radikálisan vitték véghez, „nem vették figyelembe a régi, hagyományos városállamok határait. Államjogi formáját, gazdasági-adminisztratív tartalmát tekintve, tipikus ókori keleti despotia jött létre, amelyben az uralkodónak mint isteni lénynek a legfelsőbb közösség képviselőjének, föltétlenül alá volt vetve az egész államapparátus. A történelmi dráma végkifejleteként a despota az isten képviselőjeként nemcsak jogot formált az összes földekre mint szuverenitása alá tartozókra, hanem a földek több mint 60%-át be is vonta közvetlen királyi gazdaságába. A maradék területen a faluközösségek rendszere fönnmaradt, önkormányzatukkal és házközösségi egységeikkel. Igaz ugyan, hogy a despota ezeket közvetlen gazdálkodásába bevonni nem tudta, de óriási gazdasági-politikai súlya révén csorbította azok önálló mozgását. A társadalomszerkezet hagyományos egyensúlya ezzel teljesen fölborult, az alapvető termelők többsége a királyi gazdaságban ellátmányért dolgozó, függő szabad lett. A királyi gazdaság három részre tagolódott, egyfelől a közvetlen királyi gazdaságra, amely az uralkodó ellátását szolgálta, másfelől a templomgazdaságok széles hálózatára, amelyen a templomok és a papi előkelőségek eltartása alapult, harmadjára a szolgáló arisztokrácia pszeudolatifundiumaira, de a földbirtoklási viszonyok e hármassága mit sem változtatott azon, hogy a földhasználati viszony közös volt, mindhármat gazdasági önállóságuktól, termelési eszközeiktől megfosztott, függő szabadok művelték meg.” (Ágh 1973a, 33.) Ezzel az ázsiai típusú állam eredeti kialakulási folyamata befejeződött.

A kialakulás általános jellemzői

Az ázsiai típusú állam és jog kialakulási folyamatának legfontosabb vonásait általánosabb, nem csak Mezopotámiára jellemző formában a következőkben foglalhatjuk össze:

– Az állam kialakulásának ázsiai útját a fokozatos, lassú, mintegy észrevétlen, a tradíciók védelmében történő, természet adta kialakulás jellemezte, sokáig megőrződtek a nemzetségi társadalom intézményei.

– Az állam kialakulása ázsiai útjának döntő tényezője volt a koordinált közösségi munkavégzés, a munkamegosztás fejlődése és a vezetők rétegének elkülönülése, valamint a többlettermék centralizált fölhasználása (elvonása és újraelosztása). Ehhez járult másik fontos tényezőként a terület védelmének a szükséglete.

– A nemzetségi köztulajdon fölbomlása és az állam kialakulása közösségi formában, tehát nem a magántulajdon alapján ment végbe.

– A fejlődés során fokozatosan kialakuló, ám lényeges választóvonalat jelölő mozzanat volt az, hogy a terméktöbblet centralizált közösségi elvonása megmaradt ugyan, de azt többé elsődlegesen nem a közösség, hanem az elkülönült vezető réteg érdekében használták föl, ami vagyoni különbségek kialakulásához vezetett.

– Az előző pontokban vázolt fejlődés eredményeként a népességen belül a hatalmi viszonyok kibontakozásához kapcsolódóan a közvetlen termelők és a vezetők helyzete között lényeges különbségek jöttek létre mind a munkamegosztás és a végzett munka jellege, mind pedig az elosztási viszonyok tekintetében, vagyis elkülönültek egymástól az egyes társadalmi rétegek. Ez a rétegződés a termelőeszközök tulajdonviszonyait jó ideig nem érintette, így társadalmi osztályok kialakulásáról ekkor nem beszélhetünk.

– Az ázsiai államok előzőekben vázolt eredeti kialakulását a legtöbb esetben, a történelmi fejlődés legtöbb helyszínén ázsiai típusú államok másodlagos létrejötte követte: az eredetileg kialakult ázsiai típusú állam külső hódításáldozata lett, az új hódító azonban átvette a korábbi vezető réteg, arisztokrácia szerepét, fölhasználta a hatalomgyakorlás kialakult szervezetét és módszereit. Tekintettel azonban arra, hogy nem volt kötve azokhoz a vallási és közösségi hagyományokhoz, amelyek a fokozatos eredeti kialakulást egyáltalán lehetővé tették, jóval erőteljesebben juttatta érvényre a társadalmi egyenlőtlenségeket és a hatalom despotikus vonásait. Az egyenlőtlenségek a termelőeszközök tulajdonviszonyaiban is kifejeződtek, és a többlettermék elvonása, privilegizált fogyasztása kizsákmányoló jellegűvé vált, a társadalmi rétegződés osztálytagozódássá vált. A hódítással kialakult a rabszolgák osztálya is. A társadalom ellentétes érdekű osztályokra szakadt, ami azonban az állam kialakulásának következménye és nem oka volt.

– A bomló törzsi-nemzetségi társadalmak normáinak, a faluközösségekben kialakult szokásoknak egy része – gyakran módosult tartalommal – állami elismerést nyert, érvényesülésüket állami kényszer is biztosította, ily módon azok joggá váltak, megjelent a szokásjog.

Az ázsiai típusú állam és jog jellemzői

a) Az ázsiai típusú állam társadalmi-gazdasági alapja a közvetlenül közösségi (amikor a munkatevékenység nem áruviszonyok vagy elvonási-újraelosztási viszonyok közvetítésével válik közösségivé-társadalmivá, hanem megnyilvánulási formájában közvetlenül az) és az egyéni (helyesebben, családi keretek között végzett) termelőtevékenységnek a sajátos összekapcsolódása, ahol a termelés elkülönült közösségi és egyéni mozzanatainak az egységét a már államilag szervezett közösség biztosítja.

Ami a termelés közösségi mozzanatait illeti, a kialakulási folyamat elemzése során láttuk, hogy az ázsiai típusú állam sajátos társadalmi szükséglet alapján fejlődött ki, mivel a sajátos földrajzi körülmények között az öntözéses földművelés nagyobb szervezettséget és olyan intézményi formákat igényelt, amilyeneket a nemzetségi társadalmak nem tudtak megfelelően biztosítani.

Ami pedig a termelés egyéni mozzanatait illeti, arról van szó, hogy a szó szoros értelmében vett földművelés, mindenekelőtt a növénytermesztés az adott technikai színvonalon akkor a legeredményesebb, ha meghatározott területen, parcellán minden műveletet ugyanaz a személy, illetve család végez el, mivel ez az a munkamegosztási-munkaszervezési forma, amelyik kényszer és ellenőrzés alkalmazása nélkül, a közvetlen termelő érdekeltségére építve lelkiismeretes és gondos munkára ösztönöz.

A termelőtevékenységnek ez a szerkezete az ázsiai termelési mód társadalmai számára olyan kettős korlátot teremtett, amelyen belül a közvetlenül közösségi és az egyéni mozzanatok aránya, jelentősége, szerepe és ennek megfelelően a közösségi szerveződés politikai formája, a közvetlen termelők gazdasági és jogi helyzete társadalmanként igen eltérő és változatos lehetett, „ezt az alapvető korlátot azonban nem léphették túl, sem a föld magánbirtoka, sem a rabszolgák alapvető termelőként való bevonása irányában. A korlát egyfelől úgy jelentkezik, mint a föld köztulajdona, a csak közösségi munkával és együttes erőfeszítéssel megművelhető föld, másfelől az alapvető termelő érdekeltsége a közösségi termelésben, s éppen ezért nem helyettesíthető a teljesen jogfosztott, s a társadalmi szerkezet újratermelésében érdektelen, sőt, ellenérdekelt rabszolgával. Az »ázsiai« társadalom alapvető ellentmondását úgy fogalmazhatjuk meg, mint a nagy közmunka és a kis magánművelés, a felsőbb köztulajdon és a nagycsaládi magánbirtoklás ellentmondását. Megmutatkozik majd, hogy hol egyik, hol másik pólus kerekedik felül, de a fejlődés elkerülhetetlenül ezen az ellentmondáson belül mozog, mivel a közmunkák szervezete nélkül összeomlik az egész anyagi termelés, s így a magánbirtoklás nem önállósulhat magántulajdonná, bár másfelől a közmunkák állami szervezetén alapuló köztulajdon is elnyomhatja előfeltételét, a magánbirtoklást, s a szabad közösségtag függését az »általános rabszolgasághoz« közelítheti, de meg nem semmisítheti szabadságukat, végig nem viheti függésüket.” (Ágh 1973a, 14–15.)

Félreértések elkerülése végett meg kell jegyeznünk, hogy ez a termelési mód csupán a rabszolgaság általánossá válását nem tette lehetővé, de nem zárta ki a szórványos rabszolgatartást, sőt szinte valamennyi ázsiai típusú társadalomban találkozunk rabszolgatartással, annak mértéke, jelentősége és jellege azonban társadalmanként igen eltérő volt. A közvetlen termelők túlnyomó többsége számára nincs más alávetettség, mint az alattvalói, kizsákmányolásuk is adóztatás formájában, elsősorban ennek a függésnek az alapján történt, bár esetenként a többlettermék elvonásának a jogcíme a despota névleges tulajdonjoga volt.

Ezek a formai különbségek azonban nem változtattak a többlettermék-elvonás tartalmának azonosságán, az önellátó faluközösségek közvetlen szükségletei szempontjából nem nélkülözhetetlen javak centralizált, redisztributív (tartalékoló és kizsákmányoló) elvonásán. Ez a kizsákmányolás – a többlettermék elsajátításának – első világtörténelmi formája volt: a többlettermék egy részének az elvonása a felsőbb közösség részéről a társadalmi újratermelés belső szükségletéből fakadt ugyan, de átcsapott kizsákmányolásba, a királyi alkalmazottak, hivatalnokok, katonák, papok stb. monopolizáltan privilegizált pozíciója következtében.

A termelésnek ez a belső szükséglete a termelőerők fejlettségének alacsony színvonalából, a természettől való függésből következett: a rossz termés lehetősége szükségessé tette a többlettermék elvonását és tartalékolását. Azok a közösségek tudtak fönnmaradni, amelyek ezt a feladatot megoldották, a társadalmi újratermelésnek ezt a szükségletét kielégítették. A többlettermék elvonásának és fölhalmozásának ez a – kialakuló vallás által is szentesített – gyakorlata a későbbiekben a néptől, a közvetlen termelőktől elkülönülő közhatalom anyagi alapjait, a vezetők, a papok és a fegyveresek ellátását is biztosította, vagyis adóztatássá alakult.

Az ázsiai termelési mód társadalmainak és így az ázsiai típusú államoknak további igen lényeges jellemző vonása volt a faluközösségi rendszer, amelyből eredetileg a központi hatalom is kinőtt. Ebben először is az állam területi alapú szerveződése, tagozódása fejeződött ki.

Az ázsiai típusú társadalmak sajátos fejlődési dinamikája – pontosabban a későbbiekben részletezendő stagnálása – szempontjából annak volt döntő jelentősége, hogy a faluközösségek nem árutermelő, hanem naturális gazdálkodást folytató egységek voltak, saját szükségletre termeltek. A többletterméket az állam az adóztatás révén elvonta, ennek következtében a faluközösségben nem maradt jelentősebb mértékű vagyoni differenciálódásra lehetőséget nyújtó többlettermék, ami fölbomlasztotta volna a faluközösségeket. Azok változatlanok maradtak és változatlanul termelődtek újjá a központi hatalom, a birodalmak változásai közepette is, mivel a változás csak abban fejeződött ki, hogy a faluközösség más központi hatalomnak adózott. Marx ezt az összefüggést „A tőké”-ben a következőképpen fogalmazta meg: „Ezeknek az önmagukkal beérő közösségeknek – amelyek magukat állandóan ugyanabban a formában termelik újra és amelyek, ha véletlenül szétrombolják őket, ugyanazon a helyen, ugyanazon a néven megint felépülnek – az egyszerű termelő organizmusa szolgáltatja a kulcsot az ázsiai társadalmak ama változhatatlanságának titkához, amellyel oly feltűnő ellentétben áll az ázsiai államok folytonos felbomlása, újjáalakulása és az uralkodók szüntelen váltakozása. A társadalom gazdasági alapelemeinek szerkezetét nem érintik a politikai felhőrégió viharai.” (Marx 1967, 336.)

Az ázsiai termelési mód társadalmaiban tehát a többlettermék centralizált elvonása és a társadalom alapegységeiben uralkodó naturális gazdálkodás miatt nem alakult ki belső fölhalmozás, a népesség szaporodásához igazodó bővített újratermelés csak extenzív lehetett: ugyanaz az egység, a faluközösség csak saját magát termelhette újra. Ezek a társadalmak tehát nem rendelkeztek olyan belső hajtóerővel, amely alapvető dinamikus változást idézett volna elő. Ezeket a társadalmakat ezért stagnálás jellemezte, amit csak a gyarmatosítás, a kapitalizmus behatolása tört meg.

Az ázsiai termelési mód társadalmainak ezt a stagnálását azonban téves lenne úgy értelmeznünk, mintha az ázsiai termelési mód társadalmaira valamiféle abszolút mozdulatlanság lett volna jellemző. Szóltunk már a „politikai felhőrégió” viharairól, az újabb és újabb hódításokról, amelyek a társadalom alapszerkezetét nem érintették ugyan, a politikai berendezkedés formájára azonban jelentős hatást gyakoroltak. Az ázsiai termelési mód társadalmaiban azonban ennél jelentősebb mozgások, változások is végbementek. Tőkei Ferenc erről a következőképpen ír: „Ha az adó biztosítva van, falun a központi hatalom a birtoklás formáinak (vagy a szokványos polgári jogi értelemben vett tulajdonformáknak) óriási változatosságát tűri meg; egyszerűen közömbös a birtokformák iránt. A faluközösségi parasztság is közömbös az államhatalom iránt mindaddig, amíg az adók elviselhetők. A falusi közösségek és a központi hatalom szempontjából egyaránt a köztes hivatalnokok, a helyi hatalmasságok önállósodása jelenti a legnagyobb veszélyt. Ám a köztes hatalmaknak ez az önállósodása minden keleti civilizációban újra meg újra mondhatni ciklikusan bekövetkezik, s az évszázadok múlásával e köztes hatalmaknak mind több előjoga halmozódik föl és szilárdul meg, a központi hatalom meggyengül, az egész rendszer mind élősdibbé válik, és hanyatlásnak indul. Az ázsiai termelési mód körüli viták egyik legmakacsabb félreértése, hogy ezt a kvázifeudalizálódási folyamatot a feudális termelési módhoz való közeledésnek fogják föl, sőt azt is erősítgetik, hogy ezen az úton az ázsiai termelési mód Kínában, Indiában stb. át is alakult feudális termelési móddá.” (Tőkei 1982, 15.) Az ázsiai termelési mód társadalmainak a stagnálása tehát pusztán annyit jelent, hogy ezek a társadalmak saját erejükből képtelenek voltak e termelési mód alapmeghatározottságának, a köztulajdonon, a naturális faluközösségeken, valamint a centralizált és kizsákmányoló redisztribúción nyugvó termelésnek a meghaladására. Ezt az ázsiai termelési mód alapján kibontakozó árucsere sem tette lehetővé. Részben ugyanis a többlettermék sajátos közösségi fölhasználása (például templom- vagy palotaépítés), részben pedig az arisztokrácia luxusfogyasztása miatt szórványos távolsági kereskedelem alakult ki, ami – a falvakban folyó naturális gazdálkodás ellenére – a pénz megjelenéséhez vezetett. A pénz azonban a régi társadalmi viszonyokat bomlasztó, a fejlődést meggyorsító hatását csak jóval később és „külföldön”, a Földközi-tenger medencéjében tudta kifejteni, az ázsiai termelési mód társadalmainak alapvetően stagnáló jellegét nem változtatta meg.

b) Az ázsiai termelési mód államainak sajátos társadalmi rendeltetése és funkciói a társadalom előzőekben vázolt sajátosságaiból következnek. Azokról tartalmilag az előzőekben már szó volt, ezért itt csak röviden foglaljuk össze ezt a kérdést. Az állam társadalmi rendeltetése – ami azután funkcióin keresztül többé-kevésbé ténylegesen is megvalósul – az ázsiai termelési mód államai esetében is azt a társadalmi szükségletet fejezi ki, hogy az államnak kell biztosítania a társadalmi újratermelési folyamat zavartalanságát, annak alapvető föltételeit, mivel ennek a szükségletnek a kielégítésére – az osztályellentétek kialakulása miatt – más szervezeti forma alkalmatlan.

Az ázsiai termelési mód államainak társadalmi rendeltetését és funkcióit röviden a következőkben foglalhatjuk össze:

1. védekezés a külső hódításokkal szemben;

2. a közvetlen termelők függőségének a biztosítása, esetleges ellenállásuk elnyomása;

3. a termelőtevékenység közös munkával megvalósuló elemeinek (például vízszabályozás) a megszervezése;

4. a többlettermék centralizált elvonása és részbeni tartalékolása, ily módon a közösségi lét folyamatosságának a biztosítása;

5. az uralkodó vallásos ideológia általános elfogadottságának, ily módon a közösséghez tartozás tudatának, a felsőbbségnek való engedelmességnek és a – részben jogi – normák általános követésének a biztosítása;

6. az előzőekben vázolt feladatokat ellátó arisztokrácia társadalmi vezető szerepének a biztosítása.

c) Az ázsiai termelési mód államainak állami-jogi berendezkedését annak kifejlett szakaszában mindenekelőtt a centralizáció és a despotizmus jellemezte, noha ennek mértéke társadalmanként különböző volt. A centralizált hatalmat egyetlen személynek, a korlátlan hatalommal fölruházott és isteni eredetűnek tekintett despotának rendelték alá. A despoták kezében összpontosult a törvényhozói, a legfőbb bírói, a hadvezéri hatalom és az igazgatási feladatok irányítása, továbbá ők töltötték be a legfőbb papi tisztséget is.

Második jellemző vonásként a néptől elkülönült közhatalmi apparátusnak, a közvetlen termelőkkel szemben önállósult és a viszonylag nagy létszámú államapparátusnak a kialakulását emelhetjük ki: az állam társadalmi rendeltetésének biztosítására, funkcióinak ellátására a despota irányítása alatt álló katonaság, bürokratikus hivatalnoksereg és papság jött létre.

Harmadik jellemző vonásként a faluközösség – felsőbb közösség (város) – legfelső közösség (birodalom) sajátos és konkrét formájában változó hierarchiáját kell megemlítenünk. A központosított birodalmak kialakulása nem szüntette meg teljesen a faluközösségek önkormányzatát. A központi hatalom nem nélkülözhette a városokban székelő helyi igazgatási szerveket sem. Ezek általában a központi hatalom erőteljes alárendeltségében működtek, időnként azonban önállósodási-elszakadási törekvések hordozóivá váltak.

Végül a vallási-egyházi tradícióknak az állami-jogi berendezkedés szempontjából való kiemelkedő jelentőségére kell fölhívnunk a figyelmet. Az állam és az egyház szorosan összefonódott, nemcsak a despota volt a legmagasabb egyházi méltóság, hanem a papság is az államapparátus részét képezte. A kialakuló jogi normák kezdetben összeolvadtak a vallási szabályokkal, szokásokkal, előírásokkal; majd a későbbi fejlődés során is – a vallási normáktól való fokozódó elkülönülésük ellenére – megőriztek bizonyos vallásos jelleget: megmaradt a jogszabályok keletkezésének vallásos igazolása, a jogszabályok értelmezésében és érvényesítésében a papság továbbra is jelentős szerepet töltött be, és bizonyos esetekben a vallási és a jogi normák összefonódása is megmaradt.

d) Az ázsiai termelési mód alapján sokféle államrendszervagyis sokféle egyes állam – és sokféle jogrendszer alakult ki. Ennek megfelelően az ázsiai termelési mód államán és jogán mint az állam és a jog sajátos típusán belül is különféle államformákat és jogrendszercsoportokat különböztethetünk meg. Ezeknek az államformáknak és jogrendszercsoportoknak az eltérő sajátosságai elsősorban a következő tényezőkön alapulnak:

1. a természeti föltételek és a termelőtevékenység ennek megfelelő konkrét formája;

2. az adott közösség és a környező közösségek közötti kapcsolatok, érintkezési viszonyok jellege és intenzitása;

3. az adott államszervezet eredeti vagy másodlagos kialakulása;

4. a vallás és a papság szerepe;

5. a centralizációs törekvések foka és sikeressége;

6. a közbenső szintek kvázifeudalizálódásként jellemzett önállósodási törekvései és azok sikeressége.