Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

5. Az állam és a jog kialakulásának antik útja

5. Az állam és a jog kialakulásának antik útja

Terminológiai kérdések és formációelméleti összefüggéseik

Az antik jelző jelentéséről kell először szólnunk, hiszen az általunk antiknak nevezett termelési módot, társadalmakat, államtípust és jogtípust – amelyek történetileg az ókori Görögországban és Rómában jelentek meg és virágoztak – korábban szinte kizárólagosan és napjainkban is igen gyakran rabszolgatartónak nevezik. A „rabszolgatartó” jelző önmagában azonban pontatlan, sőt bizonyos esetekben félreérthető lehet: rabszolgaság ugyanis kisebb vagy nagyobb mértékben igen különböző társadalmi formációkban fordult elő. Kétségtelen azonban, hogy az antik társadalmak a rabszolgatartás méreteit, jellegét és a termelési folyamatban játszott szerepüket tekintve kitűntek közülük. Ezért elsősorban nem amiatt mellőzzük a „rabszolgatartó” jelző megkülönböztetés nélküli használatát, mert a rabszolgaság máshol is előfordult, hanem hogy fölfogásunkat elhatároljuk a „rabszolgatartó társadalmak” korábban uralkodó, Sztálin munkássága nyomán létrejött elméletétől, elsősorban annak két tételétől.

E fölfogás egyik tétele szerint ezek az ún. rabszolgatartó államok a rabszolga-kizsákmányolás biztosítása és a rabszolgák féken tartása céljából jöttek létre. A történelmi tények ezzel szemben azt mutatják, hogy az állam kialakulása megelőzte a rabszolgaság tömegessé válását.

E fölfogás másik, nézetünk szerint hibás tétele az ázsiai termelési mód körüli vitákkal függött össze, mivel a „rabszolgatartó államtípus” elnevezés alatt tárgyalta az antik és az ún. ókori keleti rabszolgatartó államokat – azaz az ázsiai termelési mód államait –, és ezzel elmosta az ázsiai típusú és az antik társadalmi formáció és állam közötti – részben már tárgyalt, részben a későbbiekben vizsgálandó – lényeges különbségeket. Az egyes társadalmi-gazdasági formációk között az alapvető különbség nem meghatározott rétegek létében vagy nemlétében, hanem a társadalmi újratermelési folyamat jellegzetes dinamikájában, mindenekelőtt a bővített újratermelés, a fölhalmozás sajátosságaiban keresendő.

Történelmi előzmények, előföltételek

Az antik társadalom és állam kialakulásának sajátszerűsége, a „görög csoda” némi magyarázatra szorul, különösen ha figyelembe vesszük mindazt, amit az ázsiai típusú államok természet adta kialakulása és az ázsiai típusú társadalmak stagnálása kapcsán kifejtettünk. A világtörténelmi jelentőségű áttörésnek, az új társadalmi-gazdasági formáció kialakulásának két, a törzsi-nemzetségi társadalmak differenciálódására visszavezethető történelmi előföltétele volt: egyfelől ázsiai típusú birodalmak kifejlődése, másfelől pedig a nomád pásztortársadalmak létrejötte.

Az antik társadalomnak az ázsiai termelési mód társadalmaihoz való viszonyát először is az jellemzi, hogy fejlődésük kiindulópontja két lényeges szempontból azonos, ez pedig a közélet nemzetségi szervezettsége és a faluközösség, illetőleg annak kettős jellege (közösségi földtulajdon és magánbirtoklás). Viszonyuk második jellemző vonása, hogy az antik társadalom az ázsiai termelési mód meghaladását, tagadását, korlátainak széttörését jelenti. Végül harmadszor azt kell kiemelnünk, hogy az antik fejlődés föltételezi az ázsiai termelési módot, méghozzá az e termelési mód alapján létrejött különböző jellegű társadalmakat: történelmi előföltételként és tágabb társadalmi környezetként az ázsiai despotikus birodalmakat, az ott kialakult fejlettebb termelőerőket, távolsági kereskedelmet és pénzgazdálkodást, illetőleg az ennek hatását közvetítő (de még „ázsiai” alapú) kereskedővárosokat; közreható tényezőként a katonai demokráciát, közvetlen előzményként pedig az ázsiai típusú államok sajátos változatát.

Az antik társadalom kialakulása a világtörténelmi fejlődés összefüggésében lényegét tekintve az ázsiai típusú társadalom és állam sajátos változata és a katonai demokrácia közötti kölcsönhatás eredménye. A sajátos (és a későbbiekben részletezendő) természeti és történeti föltételek az ázsiai típusú állam egészen sajátos változatát hozták ugyan létre, olyat azonban, amelyik minden sajátossága ellenére sem tudta áttörni az ázsiai termelési mód kereteit és korlátait. A másik oldalon a harcias nomád törzsek katonai demokráciája önmagában vagy tipikus ázsiai típusú társadalmakkal kölcsönhatásba kerülve sem tudott túllépni az ázsiai termelési mód bázisán, sőt letelepedés nélkül még az államiságig sem juthatott el. Kölcsönhatásukból viszont létrejöhetett az, aminek a létrehozására külön-külön egyikük sem volt képes: az antik társadalom. Tekintettel arra, hogy a katonai demokrácia nemcsak az antik állam kialakulásában, hanem a germán fejlődés során is lényeges szerepet játszott, annak jellemző vonásaival külön foglalkozunk.

A katonai demokrácia

a) A katonai demokrácia az őstársadalomból, mindenekelőtt az állattenyésztésre specializálódott törzsi-nemzetségi társadalmakból az osztálytársadalmakba való átmenet egyik sajátos szakasza, pontosabban a hierarchikus törzsi-nemzetségi társadalmak egyik közéleti-hatalmi formája; a nomád pásztortársadalmakra jellemző törzsfőnökség. Az állam kialakulásához vezető egyik sajátos – az állam kialakulásának ázsiai útjánál tárgyalt faluközösség mellett a másik tipikus – történelmi átmeneti forma; és mint ilyen az államkialakulás ázsiaitól eltérő másik két útjának, az antik és a germán útnak szükségszerű előzménye, illetve kiinduló állapota.

b) A katonai demokrácia társadalmi-gazdasági alapjainak a megértéséhez az őstársadalmak már érintett differenciálódásából kell kiindulnunk. Kezdetben – mint erről már volt szó – komplex földművelő-állattenyésztő kultúrák alakultak ki, az állattenyésztés eleinte általában föltételezett bizonyos földművelést. A növénytermesztés nélküli, tehát szükségképpen nomád állattartásra való társadalmi méretű specializálódás éppen ezért viszonylag későn következett be (Clark 1976, 200.). Ez a specializálódás kezdetben valószínűleg földrajzi-éghajlati jellegű kényszerítő föltételek hatására alakult ki: hiányoztak (vagy még inkább megszűntek, például a talaj kimerülése következtében) a földműveléshez szükséges föltételek, és ezzel egyidejűleg az állattenyésztés számára kedvező föltételek (ivóvíz, füves térség, gazdag földműves népek szomszédsága stb.) adottak vagy legalábbis hozzáférhetőek voltak. A történelmi fejlődés során különösen az eurázsiai sztyeppéken élő nomád pásztornépek játszottak jelentős szerepet. Ez volt ugyanis a nomád állattartás számára legalkalmasabb terület: „a nagyméretű legelők el tudták tartani a növekvő nyájakat is, és a ló sokoldalú fölhasználása hosszú ideig páratlan lehetőséget biztosított a pásztornépeknek állattartásra, szállításra, védekezésre és támadásra, s így kellő katonai fölényre tehettek szert ahhoz, hogy – szükség esetén erőszakkal – a földműves népek fölé kerekedjenek” (Ecsedy 1982, 200.).

„A nomád legeltetés az állatokra kialakult magántulajdon ellenére kollektív erőfeszítést követelt, következésképp a termelő tevékenység sem egyes mozzanatában, sem folyamatában sohasem vált annyira individuálissá, mint a földművelő népek esetében” (Bartha Antalt idézi Kristó 1980, 402.).

A bővített újratermelés a nomád állattartó társadalmak esetében is újabb problémákat vetett föl, amelyek megoldatlansága válságot eredményezett – hasonlóan ahhoz, ahogyan ezt az állam kialakulásának ázsiai útjánál láttuk. A társadalmi létnek ugyanis általánosan érvényesülő törvényszerűsége, hogy a bővített újratermelés olyan előre nem látott nemkívánatos következményeket idéz elő, amelyeknek a kezelése, az azokhoz való alkalmazkodás, illetőleg az azokra való reakció megfelelő módja kezdetben nem ismert, megoldása azonban történelmi kényszerűség: a történelem „kihívására” a társadalomnak, az adott közösségnek válaszolnia kell, különben elpusztul. Az általunk vizsgált esetben ez a probléma a nomád állattartás egyoldalúságával (csak állattenyésztés) függött össze: az egyoldalú gazdaságban a bővített újratermelés az egyoldalúság bővített újratermelésével járt. Ezek a társadalmak „minél előnyösebb – állattartó gazdaságuk számára kedvező – környezetbe kerültek ugyanis, minél célszerűbb szervezeti formákat, önvédelmüket és természetes létfeltételeiket védő kötelékeket hoztak létre, annál inkább fokozódott, termelésük növekedésével egyenes arányban nőtt a gazdasági egyoldalúságukat megalapozó termékfölösleg, és annál szembeötlőbbek lettek hiányaik, vagyis igényeik olyan javakra, amelyekkel ők nem rendelkeztek, a környező földműves népek azonban igen. Puszta létük fenntartásáért nem szorultak ugyan a földművesekre (elvégre a korábbi termelési fokra, a föld passzív, gyűjtögetésszerű kihasználására nagyjából egyenlő lehetőségeik maradtak), egyoldalú túltermelésük következtében azonban ők voltak kénytelenek cserealkalmat keresni, ez pedig a sokoldalúan ellátott vagy éppen igénytelen földművesek ellenállása következtében többnyire nem mehetett végbe erőszak nélkül. A specializáció az állattartók gazdaságát »robbantotta«, szabályozhatatlan periodikus bőséggel veszélyeztetve az életforma létfeltételeit is (az állatállomány hirtelen megnövekedésével például a véges kiterjedésű legelőket). Már csak ezért is, gazdaságuk mennyiségi egyensúlyának megőrzése céljából, ők léptek föl erőszakosan a földműves és állattartó társadalmak közötti termékcsere kezdeményezésében, fenntartásában vagy felújításában. Alkalmanként aztán, csábító és gyenge ellenfél, illetve természeti, háborús vagy egyéb katasztrófa esetén, természetesen más célokra is alkalmazták erőszakos módszereiket, rablóháborúkkal billentve ismét a maguk javára a mérleget.” (Ecsedy 1982, 198–199.)

Ily módon a pásztornépek rövid úton kikényszeríthették „fölös” állatállományukért a földművesek „ajándékait”, ezzel biztosítva saját egyoldalúságuk, további specializációjuk létfeltételeit, és „fölösleg” termelésére késztetve a földműveseket; aztán maguk vállalkoztak ennek a fölöslegnek a lefölözésére és közvetítésére, esetleg egyoldalú és kéretlen viszonzására. Mivel pedig a békés cserekísérletek kudarca esetén készen álltak fegyvereik használatára is, a legbékésebb szándékok sem zárták ki az erőszakos fellépést, sőt rövid történelmi tapasztalat birtokában már a biztonság kedvéért gyakran támadással kezdték, és csak eredményes katonai akciójuk után láttak hozzá a békés cseréhez.

A nomád pásztornépek állandó háborúskodásának további okai is voltak, sajátos termelőtevékenységük más összefüggés miatt is háborúkhoz vezetett. Röviden megfogalmazva itt arról van szó, hogy a legelőterület elégtelenné válása új területek elfoglalását, meghódítását tette szükségessé.

Végül a háborúskodásnak még egy harmadik okát is meg kell említenünk, amelyik elsősorban a fejlettebb földművelő államok közelében félig-meddig letelepedett vagy legalábbis a letelepedés küszöbére jutott pásztortársadalmakra (például a honfoglalás utáni kalandozó magyarokra vagy a normannokra) volt jellemző. Ezekben a társadalmakban a társadalmi differenciálódás egyre erőteljesebbé vált és (a vándorló nomád társadalmaktól eltérően) állandósult, ami a szabadok széles tömegei számára a lesüllyedés, a függésbe kényszerülés veszélyét idézte elő, akik ez elől a háborúskodásban, a kalandozásokban kerestek kiutat – történelmileg rövid távon – sikerrel (vö. Kristó 1980, 402.).

A pásztortársadalmak állandó háborúskodása mindhárom vázolt esetben föltételezte a környezetükben élő földműves társadalmak viszonylagos gazdagságát, az általuk megtermelt többletterméket, az alapvető ok azonban mindig a pásztortársadalmaknak valamilyen belső feszültsége vagy ellentmondása volt, amit kifelé, más társadalmak rovására próbáltak megoldani.

A katonai demokrácia társadalmi-gazdasági alapját tehát az ázsiai termelési mód sajátos változata képezte. Az ázsiai termelési mód egyik sajátos változatáról van szó, mivel a föld használatát a közösséghez tartozás tette lehetővé. Sajátosságát az adta, hogy a föld köztulajdona megőrizte legkezdetlegesebben közösségi formáját, annak mindkét alapvető mozzanata – mind a kizárólagosság biztosítása, a védelem, mind pedig a használat, az elsajátítás – közvetlenül közösségi maradt, a földművelő társadalmaktól eltérően nem jelent meg a föld magán- (helyesebben: családi) birtoklása. A termelőtevékenység sajátos jellege folytán közvetlenül az ingó dolgok, mindenekelőtt az állatok váltak közvetlenül elsajátíthatóvá, méghozzá egyénileg-családilag elsajátíthatóvá. A köztulajdon és az egyéni-családi elsajátítás kettőssége itt a földtulajdon és az ingó tulajdon kettősségeként jelent meg. Megnőtt az ingó dolgoknak (mind az állatnak, mind a zsákmánynak), illetőleg azok tulajdonának a jelentősége. Amíg a földművelés esetén az ingó dolgokról (termés, állat, szerszám) mondhatjuk azt, hogy a föld tartozéka, most inkább a föld, a legelő volt a csorda tartozéka. A termelőtevékenység sajátos jellege tehát jelentős előrelépést tett lehetővé a tulajdonviszonyok területén: mind inkább az ingó tulajdon, vagyis az egyéni tulajdon vált dominánssá, noha a közösségi biztosítás kényszere egy ideig még fékezte a magántulajdonná válás tendenciáját. Végül az ázsiai termelési mód ezen változatának az a sajátossága, hogy a háborúskodás magának a termelési módnak volt szükségszerű mozzanata, szintén növelte az ingók (mindenekelőtt fegyverek, lovak) magántulajdonának a jelentőségét.

c) A katonai demokrácia katonai jellege tehát a nomád pásztornépek háborúskodásának előbb vázolt szükségszerűségéből, vagyis végső soron a termelőtevékenység sajátos jellegéből, a sajátos termelési módból fakadt. A katonai jelleg közvetlenül a katonai életmódban és a militokráciában fejeződött ki, közvetve pedig a bomló törzsi-nemzetségi társadalom valamennyi jellemző vonására kihatott. A katonai életmód azt jelentette, hogy az egész népesség mindennapi életéhez hozzátartozott a háborúskodás vagy a háborúra készülődés és gyakorlatozás; az ifjúság nevelésének középpontjában a katonai kiképzés, a fegyverforgatás elsajátítása és a katonai értékek és szellem elfogadtatása állt; a közösségben szigorú katonai fegyelem érvényesült. A militokrácia azt jelenti, hogy a tekintély és a társadalmi megbecsülés (presztízs) elsősorban a sikeres katonáskodáshoz kapcsolódott, és nem a több tapasztalatot jelentő életkorhoz vagy a kultikus-mágikus ismeretek birtoklásához, mint a zsákmányoló vagy földművelő társadalmakban. „A magas kor tisztelete természetesen megmaradt, de amilyen mértékben a fegyverforgatás vált elsőrangú közös tevékenységgé, olyan mértékben nőtt a legvitézebbek presztízse, s így gerontokrácia, az »öregek uralma« helyett inkább »militokrácia«, a »harcosok uralma« figyelhető meg a nomád szervezetben, a harcosok-fiatalok megbecsülése.” (Ecsedy 1982, 230.)

d) A katonai demokrácia – éppen a katonai jelleg említett közvetett hatásaként – a törzsi-nemzetségi társadalom hagyományos közösségi szervezeti formáinak az átalakulását idézte elő. A nomadizáló-katonáskodó életmód ugyanis a törzsek gyakori átalakulásával, szétbomlásával és új törzsek kialakulásával járt együtt.

A nemzetségek ilyen körülmények között is megmaradtak a nomád társadalmak alapvető, rokonsági-vérségi alapú exogám szerveződési egységeinek, azonban jellegük nagymértékben megváltozott. Az együtt nomadizálók valóságos közösségéhez már nemcsak a rokon férfiak, a feleségek és a felnőtt fiúk családja tartozott (mint a zsákmányoló társadalmak nemzetségi közösségeihez), hanem a csatlakozók és az alávetettek is. A nomád gazdaság jellegéből következően a nemzetségek ilyen földuzzadása előnyös volt, mivel nagyobb haderőt jelentett, ezért a földuzzadt törzsek szétválására ritkábban (akkor is többnyire katonai vereség következtében) került sor. Ezek a nagyobb nemzetségek viszont részben távoli rokonokat, részben nem rokonokat fogtak össze, ami a vérségi elv szerepének a gyöngülésével járt.

A nomád pásztortársadalmak katonai jellege, a nagyobb haderő előnyei miatt a domináns társadalmi integráció a törzs volt. Ezeknek a társadalmaknak az esetében „a termelés nagy létszámú csoportok háborús teljesítményét igényelte. Ez a szükséglet hozta létre újra meg újra… a nomádok törzsi közösségeit, amelyek azután törvényszerűen maguk alá rendelték a társadalom minden egyéb megnyilvánulását, meghagyva, de bizonyos tekintetben másodrangú szerepre ítélve még a rokonsági szervezet érvényesülését, a nemzetségek jellegét is.” (Ecsedy 1982, 228.)

A törzsek és a törzsszövetségek kialakulásában a nemzetségek közötti etnikai rokonság mellett, illetőleg helyett döntő szerepet játszott a csatlakozás és az alávetés-meghódolás is. Mindez azt eredményezte, hogy a nemzetségek és a törzsek között egyenlőtlenségi-függőségi viszonyok jöttek létre, kialakultak a vezérnemzetségek, illetőleg vezértörzsek.

A vázolt folyamatok azzal a következménnyel is jártak, hogy a társadalom hagyományos vérségi-rokonsági szerveződési elve, legalábbis részben, fiktívvé vált és elvesztette kizárólagos meghatározó szerepét. A nomád törzsek és nemzetségek szállásterületük révén területileg is körülhatárolható csoportok voltak, a rokonsági és területi vonások mint a társadalmak szervezőelvei – a katonai tevékenység szükségleteinek is megfelelően – egyidejűleg és összefonódva jelentek meg.

e) A katonai demokráciát sajátos, a katonai jellegnek megfelelő társadalmi-vagyoni differenciálódás jellemezte – túl az egyes nemzetségek, illetve törzsek között kialakult és már említett egyenlőtlenségi-függőségi viszonyokon. Ez a differenciálódás a presztízs, a tekintély és a megszerezhető javak különbségében fejeződött ki. A differenciálódás egyik formáját a nemzetségi arisztokrácia kialakulása képezte, aminek alapjául az ingó vagyon, elsősorban az állatállomány örökölhetősége szolgált. A differenciálódás másik formája a katonai vezetők kiemelkedéséhez kapcsolódott, a katonai vezetők tekintélyében fejeződött ki, mely a katonai vezetők személyes tulajdonságain alapult. Ez a két forma természetesen gyakran össze is kapcsolódott, hiszen a nemzetségi arisztokrácia tagjainak kedvezőbb esélyük volt katonai vezetői képességeik bebizonyítására. A kései, fejlettebb földművelő államok közelében félig-meddig letelepedett pásztortársadalmak esetében a társadalmi tagozódás – az előző két formával összekapcsolódva – tovább differenciálódott: a rabló hadjáratot szervező vezérek körül olyan állandó kíséret jött létre, amelyik a termelőmunkában már nem vett részt.

f) A nomád pásztortársadalmak katonai jellege a közéleti szerveződés területén azt eredményezte, hogy a zsákmányoló törzsi-nemzetségi társadalmak primitív önkormányzata, primitív demokráciája katonai demokráciává alakult.

A katonai demokrácia a törzsi-nemzetségi társadalmak primitív önkormányzatának háromtényezős rendszerére épült, vagyis hogy a közügyekben történő döntéshozatalra három fórum szolgált: a népgyűlés, a tanács és a tisztségviselők. A tisztségviselők közül a hadvezérek szerepe vált döntő fontosságúvá, a vallásos-kultikus funkciókat betöltő és más „békebeli” tisztviselők háttérbe szorultak.

Az állandó háborúskodás katonai fegyelmet igényelt, a katonai fegyelem pedig a katonai vezetők döntéseinek a kikényszeríthetőségét. A katonai demokráciát tehát kifejlett hatalmi rendszer jellemzi, ahol a legfontosabb hatalmi tényező(k) a népgyűléssel és a tanáccsal szemben is a hadvezér(ek), a katonai vezető(k).

A sikeres hódítások nyomán egy-egy törzs vezetése alatt a törzsek és nemzetségek közötti függőségre (katonai támogatás kötelezettsége, adózás) épülő rövid életű nomád birodalmak jöttek létre, amelyekben már a politikai szerveződés kezdetei, a kezdetleges politikai hatalmi viszonyok is megtalálhatóak voltak.

A katonai demokráciára tehát a zsákmányoló törzsi-nemzetségi társadalmak primitív demokráciájának a fölbomlása, a demokratikus vonások fokozatos visszaszorulása a jellemző. Ezért fölvetődhet az a kérdés, hogy milyen alapon beszélhetünk itt egyáltalán demokráciáról.

A katonai demokrácia demokratikus jellegének a megértése során abból kell kiindulnunk, hogy „a nomád hadsereg elvileg és lényegileg azonos (volt) a nomád társadalom egészével” (Ecsedy 1982, 216.), vagyis néptől elkülönült közhatalmi apparátus nem alakult ki. Ennek a katonai szervezetnek az eredményessége megkövetelte tagjai elvi egyenlőségét (Ecsedy 1982, 235.). Ezt az elvi egyenlőséget először is az jellemezte, hogy az egyenlő lehetőségeket, jogokat kínált „az eredményes katonai megmozdulásokból eredő vagyoni, hatalmi, rang- és presztízsbeli egyenlőtlenségek megszerzésére” (Ecsedy 1982, 236.). A katonai demokráciát ebben a vonatkozásban másodszor az jellemezte, hogy a kialakult egyenlőtlenségek mértékét a közösség korlátozta: a vezetők hatalmát korlátozta a tanács és a népgyűlés, a vagyonszerzésnek pedig határt szabott a „közös, legalábbis rokoni részesedés, valamint a vagyon védelmének és fölhasználásának nomád körülmények között kizárólag közös lehetősége”. Végezetül a kialakult egyenlőtlenségek nem stabilizálódhattak mindaddig, amíg megmaradt a nomád társadalom harci szervezete, mivel „minden új pozíció, személyes jellegű vívmány és ideiglenes kiváltság átrendezésére vagy akár eltörlésére is alkalmat adott a legközelebbi hadiállapot, illetve az egyenlőtlenség tartós realizálását – szükség esetén – a közösség összefogása tehette lehetetlenné” (Ecsedy 1982, 236–237.).

A katonai demokrácia tehát még nem volt állam, hanem csak pszeudoállam, noha kifejlett hatalmi viszonyokkal rendelkezett, megjelentek a politikai hatalmi viszonyok és több vonatkozásban is az állam kibontakozása irányába mutatott, letelepedés nélkül azonban nem juthatott el az állam kialakulásáig. Ennek nem mond ellent a nagy nomád birodalmak léte sem. Ezek fennállásuk idején a legkülönbözőbb életmódot (földművelő, állattartó, vadász) folytató és lényegében érintetlen és önálló gazdasággal rendelkező népek laza együttélését biztosították, anélkül hogy kialakult volna „a gazdasági egység és egy átfogó, állandó és általánosan kötelező érvényű politikai szervezet, az állami egység szükséglete” (Ecsedy 1982, 208.). Ennek oka az, hogy sem a legnagyobb szabású katonai akciók, sem a legátfogóbb birodalmak nem változtatták meg a nomád állattartó gazdaság alapvetően törzsi jellegét. A birodalomalkotó hatalmi központ meggyöngülése esetén pedig rövid háborúskodás után a birodalom az uralkodó lovas nomád csoportok helycseréjével és a határok bizonyos módosulásával újjáalakult.

g) A katonai demokrácia történelmi szerepe több nép életében is kimutatható. Így számos esetben ezen a fejlettségi és szervezettségi fokon álló lovas nomádok hozták létre az ázsiai típusú állam másodlagos alakzatát, jóval nagyobb azonban a katonai demokrácia jelentősége az antik és a feudális társadalom kialakulása szempontjából. Ezekben az esetekben ugyanis a hódító katonai demokrácia és a sajátos vonásokkal rendelkező meghódított társadalom közötti kölcsönhatás egy gyökeresen új társadalmi berendezkedés, egy új társadalmi formáció kiindulópontjává vált.

Ennek lehetőségét az teremtette meg, hogy a letelepedés és a földművelésre való áttérés viszonyai között stabilizálódhattak az elvileg egyenlő lehetőségek alapján, „demokratikusan” kialakult egyenlőtlenség viszonyai, kölcsönhatásban a meghódított társadalmak sajátosságaival. Ezeknek a kölcsönhatásoknak a szerepét fokozta, hogy az állandó háborúskodás következtében a nomád pásztortársadalmak már a letelepedést megelőzően intenzív érintkezésbe, erős kölcsönhatásba kerültek a környező földművelő társadalmakkal, államokkal. A katonai demokráciának ez a történelmi szerepe az állam kialakulásának antik és germán útjában fejeződött ki.

A kialakulás folyamata és dinamikája

Az ázsiai típusú állam kialakulásának vizsgálatakor követett módszerhez hasonlóan itt is a leglényegesebb összefüggésekre irányítjuk a figyelmet, mellőzve a történeti események részletes bemutatását.

a) Az antik társadalom és állam kialakulásának közvetlen előzménye és kiindulópontja – ami vizsgálódásunk, ábrázolásunk első lépését képezi – az ázsiai termelési mód és állam sajátos görög változata, az ún. mükénéi társadalom volt. A mükénéi társadalomnak azok a jellemző vonásai, amelyek az ázsiai termelési mód alapján létrejött más társadalmaktól és államoktól megkülönböztették, elsősorban a természeti-földrajzi föltételeknek, a termelőtevékenység jellegének, a tulajdonviszonyoknak, az osztályviszonyoknak és a politikai berendezkedésnek a sajátosságaiban foglalhatók össze.

A természeti-földrajzi föltételek sajátosságai közül mindenekelőtt azt kell kiemelnünk, hogy a görög félszigeten mesterséges öntözésre szinte egyáltalán nem volt lehetőség, emellett a kedvezőtlen domborzati viszonyok a földművelést meglehetősen szűk területre korlátozták, ezen belül a föld gabonatermelésre alig volt alkalmas, s a magasabban fekvő területek csak teraszok kiépítésével voltak megművelhetők. A természeti-földrajzi föltételek második elemeként az erőteljes területi tagoltságot kell megemlítenünk, mivel ez megnehezítette a többletterméket elvonó, nagy kiterjedésű centralizált birodalmak kialakulását. Végül a távolsági kereskedelem szempontjából igen kedvező volt Görögország földrajzi elhelyezkedése, mivel a nagy ázsiai államok és az európai törzsi-nemzetségi társadalmak közötti termékcsere fő útvonala az Égei-tengeren keresztül vezetett, emellett a Földközi-tenger keleti medencéje a nagy ázsiai államok (mindenekelőtt Mezopotámia és Egyiptom) egymás közötti kereskedelmi kapcsolatainak is fontos színhelye volt.

A termelőtevékenység sajátosságai nagyrészt a természeti-földrajzi föltételekből következtek. A mezőgazdasági termelésen belül nagymértékben csökkent a gabonatermelés jelentősége, a teraszokon viszont jelentős kertgazdálkodás folyt, ugyanakkor – a megművelhető földterület korlátozottsága miatt – az állattenyésztés is rendkívül fontos szerepet játszott. A falvaktól távolabb eső hegyi legelőkön külterjes kecske- és juhtenyésztés, a falvakban pedig a földművelés igaerő-szükségleteihez kapcsolódó szarvasmarha-tenyésztés, valamint a nemzetségi arisztokrácia katonai és luxusszükségleteit kielégítő lótenyésztés folyt.

A termelésnek ez a struktúrája a termelőtevékenységen belül a munka közösségi megszervezésének és a munkamegosztásnak is sajátos formáját hozta létre. Így az ázsiai termelési mód tipikus társadalmaihoz képest kisebb szerephez jutottak a földművelés előföltételeit biztosító közmunkák, mivel a teraszépítés a mesterséges öntözéstől eltérően nem igényelte a közösség együttes és összehangolt munkáját. Ez természetszerűleg a családi keretek között végzett munka súlyát növelte, ami ezután a mezőgazdasági termelés már vázolt szerkezetével kölcsönhatásban a családi gazdaságok differenciálódásához és a családi önellátás fölbomlásához vezetett, hiszen például a kertművelők egy része saját gabonaszükségletét sem termelte meg. Ez a differenciálódás „a mezőgazdaság egyes ágait is elkülönítette egymástól, és így a létfenntartási szükségletek kielégítése bizonyos fokig mások termelőmunkájának függvényévé vált. Bár a szükségletkielégítést elvileg (és sokszor a gyakorlatban is) a termékfölösleg elvonása és újrafölosztása is biztosíthatta, a családi gazdaság már meglévő túlsúlya inkább a cserekapcsolatok fejlődésének kedvezett. A termékcsere megjelenése viszont tovább fokozta az egyes családok elkülönülését, az bizonyos fokig teret engedett az ingó-magántulajdon (gabona, igásállatok stb.) fölhalmozásának.” (Wiener 1979, 3.)

A tulajdonviszonyok jellemző vonásai a termelőtevékenység előbb vázolt sajátosságaiból következtek. A föld változatlanul közösségi tulajdonban volt, vagyis az ázsiai termelési mód egyik változatával állunk szemben, azonban olyannal, amelyik a föld birtoklását tekintve az ázsiai termelési mód keretein belül lehetséges szélső változatot képviselte. Ez különösen két vonatkozásban hangsúlyozandó. Egyfelől a föl nem osztott közösségi földeket az állami vezető réteggé váló nemzetségi arisztokrácia nem alakíthatta át állami vagy templomgazdasággá (ezért a közvetlen termelők közösségi munkára kényszerítése is minimális szintű maradt és így az nem válhatott kizsákmányolásuk alapjává). Másfelől a közösségi földek családi birtoklásának nemcsak a relatív súlya nőtt meg az előbb említett összefüggés következtében, hanem csíráiban a magántulajdonná válás tendenciája is jelentkezett. A családi földbirtoklásnak ugyanis kétféle formája volt: az alacsonyan fekvő gabonaföldeket viszonylag rövid időközönként újra és újra fölosztották, a teraszosan művelt kertek viszont általában hosszú ideig egy-egy család birtokában maradtak. A teraszépítést és -karbantartást ugyanis családi keretek között végezték, és e munkák megfelelő minőségét az biztosította, ha a teraszokat építőik huzamos időn át birtokolhatták. Az arisztokrácia is e két földbirtoklási formának megfelelően juthatott földhöz, amelynek a nagysága az egyszerű közösségi tagok földbirtokának a többszöröse lehetett.

A társadalmi egyenlőtlenségek alakulásában a termelőtevékenység és a tulajdoni-birtoklási viszonyok már bemutatott jellemző vonásai mellett a távolsági kereskedelem hatásai játszottak még jelentős szerepet. Az itt élő görög társadalmak nemzetségi arisztokráciája ugyanis erőteljesen bekapcsolódott a távolsági közvetítő kereskedelembe, aminek révén jelentős jövedelemre tehetett szert, és így kevésbé volt érdekelt a földközösségek terméktöbbletének a kisajátításában. Mindezek következtében a mükénéi társadalom – noha az ázsiai termelési mód alapján továbbra is állami vezető réteggé vált törzsi-nemzetségi arisztokráciára és a közvetlen termelő „szabad” közösségtagokra tagozódott – jelentősen eltért az ázsiai termelési mód társadalmainak tipikus tagozódásától. Egyrészt ugyanis „öntözéses gazdálkodás híján egységes papi réteg kevéssé fejlődött ki és így az uralkodó osztály már eredetében is harcos katonai jellegű volt. Ez az arisztokrácia a közvetítő kereskedelmet is kezébe ragadta, s ily módon mindinkább a hadizsákmány és a kereskedelmi haszon vált legfőbb jövedelmi forrássá. Ezáltal azonban a véletlen (hadiszerencse forgandósága, a kereskedelmi kockázat stb.) is egyre nagyobb szerephez jutott a jövedelmek megszerzésében, ami már önmagában is megindította az arisztokrácián belüli vagyoni differenciálódást.” (Wiener 1979, 19.) A másik jelentős sajátosságot abban foglalhatjuk össze, hogy a termelőtevékenység vázolt jellegzetességei, az abból adódó differenciálódás fölszámolta a „szabad” közösségtagok vagyoni egyenlőségét. Ez azonban még nem annyira a cserekapcsolatok következménye volt, hanem inkább az újraelosztási rendszer fölbomlása idézte elő, ami az eltérő terméseredmények következményeit egyre szabadabban hagyta érvényesülni és állandósulni.

A politikai berendezkedés sajátosságait, az állam fölépítését a mükénéi társadalom előzőekben vázolt jellemző vonásai nagymértékben megszabták. Ezek közül az arisztokrácia katonai jellegét és a termelésben játszott szerepét, valamint azt kell kiemelnünk, hogy nem volt lehetőség nagy kiterjedésű, az egyes városok önállóságát fölszámoló centralizált despotikus birodalom kialakulására. Az arisztokrácia katonai jellegéből következően az állam élén a király és a hadvezér állt, és az alájuk rendelt többi közhivatal is főleg katonai jellegű volt. „A termelésirányító és adóztató funkció viszonylagos fejletlensége folytán a gazdaságszervező tevékenységek többnyire a katonai tisztségekhez kapcsolódtak és így nem váltak egy tagolt, bonyolult hivatalnoki rendszer alapjává.” (Wiener 1979, 20.)

A nagyobb centralizált birodalom hiánya, a városállamok önállóságának a fönnmaradása következtében a királyi hatalom továbbra is korlátozott maradt, a legtekintélyesebb családfőkből és a katonai arisztokrácia képviselőiből álló tanácsok változatlanul jelentős szerepet játszottak a fontosabb állami döntések meghozatalában. A családi gazdaság kifejlődése, a magántulajdon felé mutató fejlődés csíráinak a kialakulása tehát olyan állami berendezkedés keretei között ment végbe, amelyben még bizonyos fokig megőrződtek a primitív demokrácia maradványai, nem szűnt meg teljesen az állami tevékenység közösségi ellenőrzése. Mindez összességében azt eredményezte, hogy – a klasszikus ázsiai társadalmakkal ellentétben – a részben önállóan gazdálkodó parasztok is részt vehettek a közügyek intézésében. „Az új társadalmi gazdasági alakulat, az antik termelési mód létrejötte eleinte éppen e lehetőség megvalósulását jelentette.” (Wiener 1979, 20.)

b) Az antik társadalom és állam kialakulásának második lényeges mozzanata, ami a mükénéi társadalomra jellemző, az alapjaiban még „ázsiai” típusú városállamok öszszeomlása volt. Az előzőekben jellemzett sajátosságok ellenére az ázsiai termelési mód görög változata nem egyenes vonalú, egyenletes fejlődés, hanem hódítás, és a politikai struktúra ezzel járó gyors átalakulása után alakult át antik társadalommá. A Kr. e. XII. században ugyanis ezeknek a városállamoknak a többsége külső támadások, pusztító rablóháborúk áldozatául esett, majd a Kr. e. X. század körül az elmaradottabb, katonai demokrácia formájában szerveződő görög pásztortörzsek, a dórok hódították meg. Ez az államszervezet szétzúzása mellett a termelőtevékenység hanyatlását és jelentős átalakulását is maga után vonta.

A termelés struktúráján belül a legjelentősebb új mozzanat a vasipar kialakulása, majd kibontakozása volt. A háborúskodás a kereskedelem hanyatlását, az pedig a bronzművesség válságát idézte elő, aminek következtében a kézművesek rákényszerültek a vas megmunkálására, vagyis arra, hogy a családi gazdaságok részére vasszerszámokat készítsenek. Ennek következtében néhány háziipari tevékenység is szakmává vált, ami a gazdaságok elkülönülésének, a munkamegosztásnak és a termékcserének a felgyorsulásával járt.

A tulajdoni és birtoklási viszonyok e változások hatására jelentős átalakuláson mentek keresztül: az állam fölbomlása, az adózás és a hivatalnoki ellenőrzés megszűnése csaknem teljesen önállóvá tette a mindjobban differenciálódó és elkülönülő családi gazdaságokat. „E tényezők hatására a föld időszakonkénti újrafelosztása fokozatosan elmaradt, és ily módon az egyes családok földmagánhasználata földmagántulajdonná változott át. Mivel a földmagántulajdon az eredeti közösségeken belül jelent meg, földet továbbra is csak az eredeti közösséghez tartozó személyek birtokolhattak. A közösségi tagság viszont ezen túl földmagántulajdont föltételezett, hiszen a földközösség most már családi gazdaságok képviselőiből állt. Ugyanakkor a közlegelők és az elöljárók részére kihasított földek változatlanul a közösség tulajdonában maradtak, ez utóbbiak azért, mert használatuk továbbra is társadalmi tisztségen alapult. Így az egyes földközösségeken belül létrejött az antik (rabszolgatartó) termelési mód alapja, a föld kettős, köz- és magántulajdona, de az új társadalmi forma valójában csak a földközösségek egyesítésével, várossá (polisszá) alakításával” (Wiener 1979, 21.), vagyis az új politikai struktúra létrejöttével született meg.

A társadalmi rétegződés és a politikai berendezkedés sajátosságait nagymértékben a hódítás szerepe szabta meg, s két történelmi utat tett lehetővé. Egyes területeken a családi gazdaságokra épülő falvak harcias pásztortörzsek uralma alá kerültek, amelyek a leigázottakkal szemben egységes uralkodó osztályként léptek föl. Az ily módon létrejött államok – amelyeknek tipikus példája Spárta volt – az antik (rabszolgatartó) termelési mód kezdetlegesebb formáját, a történelmi fejlődés mellékutcáját jelentették, ezért sajátosságaikkal nem foglalkozunk.

A fejlődés fő vonalát azok a városállamok képviselték, amelyek az elszigetelt földközösségek viszonylag békés egyesítése útján jöttek létre. Ennek az útnak a tipikus példája Athén volt. Noha Athén nem vált tartós hódítás áldozatává, a Kr. e. XII. században Attika politikai egysége és az azzal járó adórendszer fölbomlott vagy legalábbis annyira meglazult, hogy a faluközösségek elszigetelten élték a maguk életét. A háborúskodások miatt egyrészt nagyszámú menekülő özönlött be ezekbe a faluközösségekbe, s eltartásuk intenzív földművelést igényelt, ennek hatására pedig ismét föllendült a kertgazdálkodás. Másrészt egyre fontosabbá vált az idegen támadókkal szembeni védekezés, ami szükségessé tette a várossá szerveződést, a faluközösségek egyesítését. Ezen okok miatt az új egység tevékenységének a középpontjában a háborúskodás állt. Az egyesítés a védekezést, vagyis a dolgozó föld-magántulajdonosok önállóságának a fönnmaradását szolgálta. A védekezés szükségletének és a végtelenül egyszerű gazdasági viszonyoknak megfelelő politikai formára volt szükség. Erre önként kínálkozott a katonai demokrácia hármas hatalmi szervezete, csúcsán a királlyal. Tőkei Ferenc szerint „ha ezt az új népvándorlás pásztorai és kalózai nem hozták volna eleven szervezetként magukkal, akkor az attikaiaknak ki kellett volna találni, sőt éppen ezt kellett volna kitalálniok” (Tőkei 1977, 256.). Ezzel a történelemben új típusú, az ázsiaitól gyökeresen eltérő városállam jött létre, az antik polisz. A világtörténelmi jelentőségű előrelépés alapja az új kettős földtulajdoni struktúrának, a köztulajdon és magántulajdon kettősségének a kialakulása és megszilárdulása volt. A várossá egyesítés révén ugyanis minden közföld állami tulajdonná változott, másrészt megőrződött a dolgozó közösségtagok földmagántulajdona is. A poliszpolgárok tehát egyrészt az állami földek haszonélvezőiként, másrészt pedig föld-magántulajdonosokként birtokoltak földet.

c) A már kialakult antik társadalom és állam fejlődésének első szakaszáraami vizsgálódásunk harmadik lépését képezi – még a nemzetségi, illetve az „ázsiai” társadalom bizonyos maradványainak a megléte és fokozatos visszaszorulása jellemző.

A tulajdoni és birtoklási viszonyokat, valamint a társadalmi tagozódást az jellemezte, hogy a vázolt kettős tulajdoni struktúra nem járt együtt a közösségtagok vagyoni egyenlőségével, mivel valójában az állami földekből kizárólag az egykori földközösségi elöljárók részesedtek. A poliszok megszervezésével a társadalom ismét hierarchizálódott, a tisztségviselők ismét kiemelkedtek, ami – az „ázsiai” viszonyokhoz hasonlóan – „társadalmi tisztségen és az állami földek használatán alapult. Az antik arisztokraták azonban ugyanakkor föld-magántulajdonosok is voltak, s tevékenységük megoszlott a közügyek intézése és családi gazdaságuk irányítása között. Létalapjukat és megszokott életmódjukat tehát nemcsak hivataluk biztosította, s ezért az »ázsiai« hivatalnokoktól eltérően bármikor nagyobb megrázkódtatás nélkül visszavonulhattak családi birtokukra. Másfelől abban is különböztek az »ázsiai« arisztokratáktól, hogy minden elöljáró tagja lett az egységes városi tanácsnak, s a hivatalok hierarchikus rendszere is vesztett jelentőségéből. Az arisztokrácián belüli egyenlőséget az sem csorbította, hogy a királyi tisztség viszonylag hosszú ideig fönnmaradt. A tanács ugyanis az uralkodó tevékenységét is ellenőrizte, aki termelésirányító és termékbegyűjtő funkció híján egyébként sem rendelkezett széles körű igazgatási hatalommal.” (Wiener 1979, 23.)

A korai antik társadalom másik alapvető társadalmi csoportját a dolgozó föld-magántulajdonosok alkották, akik közösségi tagságuk címén eleinte azonos nagyságú házhelyet, illetőleg szántóföldparcellát birtokoltak. A közösségi tagságra alapozott egyenlőség azonban viszonylag gyorsan fölbomlott, s e változást maga a földmagántulajdon idézte elő. Az újrafelosztás elmaradásával ugyanis megszűnt az a lehetőség, hogy a természetes úton keletkezett különbségeket időnként kiegyenlítsék.

A gazdálkodás előre nem látható fordulatai főként a kisebb parasztgazdaságokat sújtották, melyek számottevő élelmiszer-tartalékkal nem rendelkeztek, s az újraelosztási rendszer leépülése óta a közösség segítségére sem nagyon számíthattak. E családok elemi létfenntartását nemegyszer csupán a közösségi-nemzetségi arisztokráciától kapott uzsorakölcsönök biztosíthatták, melyek viszont még inkább meggyorsították a földmagántulajdon koncentrálódásának folyamatát. A kölcsönök visszafizetését ugyanis elsődlegesen a földparcella szavatolta, mely a törlesztés elmaradása esetén a hitelező tulajdonába ment át. Mindezek következtében a legfontosabb társadalmi különbséggé mindinkább a földmagántulajdon vonatkozásában fönnálló különbségek váltak, a társadalom alapvető strukturálódását is a földmagántulajdonhoz való viszony szabta meg. A társadalom származáson és hatalmi pozíción alapuló hierarchikus rétegződése egyre inkább osztálytagozódássá változott, illetve azt fölváltotta, háttérbe szorította az osztálytagozódás.

Mivel a korai antik társadalomban a közösséghez csak föld-magántulajdonosok tartozhattak, az eladósodott parasztok nemcsak parcellájukat, hanem közösségi tagságukat és személyes szabadságukat is elveszthették. Egy részük bérlőként dolgozott korábbi földjén, s a termés többségét az új tulajdonosoknak kellett beszolgáltatnia, másokat pedig idegenbe adtak el rabszolgának. Ily módon az uzsora létében fenyegette a földtulajdonos parasztokat, s ezért éles ellentéteket idézett elő az arisztokrácia és a földművesek között. A mindinkább osztályharccá váló politikai küzdelmekben a parasztok a közösségi-állami intézményeket is fölhasználták, hiszen a poliszok létrejöttével elvileg minden föld-magántulajdonos befolyást gyakorolhatott a közügyek intézésére.

A két alapvető osztály közötti harc kimenetelében fontos szerephez jutottak a kézművesek is. Noha földmagántulajdon híján általában nem vehettek részt az állami döntések meghozatalában, puszta jelenlétükkel nagyobb befolyásra tehettek szert, mint a falvakban szétszóródott földművesek. A kézművesek önállóságuk folytán úgyszintén szemben álltak a közösségi-nemzetségi arisztokráciával. Ezért eleinte alkalmilag, majd mind rendszeresebben szövetségre léptek a parasztsággal, s együttes megmozdulásaikat azok az „újgazdag” kereskedők is támogatták, akik az ismét fellendülő tengeri kereskedelem révén nagy vagyonokhoz jutottak, de származásuk miatt állami hivatalokat nem tölthettek be. A földbirtokos arisztokrácia elleni harc élére elszegényedett vagy kereskedést űző arisztokraták álltak, többnyire azzal a céllal, hogy a hivatalviselők kollektív hatalomgyakorlását saját egyeduralmukkal váltsák fel. A társadalmi-politikai küzdelmek végül is megdöntötték a közösségi-nemzetségi arisztokrácia hatalmát.

Ez a társadalmi fejlődés tehát azt eredményezte, hogy a közösségen belüli rabszolga-kizsákmányolást a közösségen belüli osztályharc az adósrabszolgaság eltörlése révén megakadályozta, és egyben lehetővé tette a közösségen belüli magántulajdont, valamint a közösséghez nem tartozó idegenek magánrabszolga-kizsákmányolásának a tömegessé válását. Ez utóbbi lehetőség azonban csak a későbbi fejlődés során bontakozott ki.

Az állam társadalmi szerepe és funkciói az antik állam fejlődésének első szakaszában az előzőekben vázolt társadalmi változásoknak megfelelően a mükénéi típusú városállamokhoz képest jelentős módosulásokon mentek keresztül. Szinte teljesen eltűnt a közmunkák megszervezésének a funkciója, a többlettermék egészének elsajátítása pedig mérsékelt adóztatássá alakult át. Ugyanakkor az ázsiai típusú államokhoz képest nagyobb szerephez jutott a hadviselés, amely kezdetben a közösségtagok együttes tevékenysége, sőt annak csaknem kizárólagos formája volt.

„Földközösségi eredetének megfelelően a korai antik állam a közösségi nemzetségi arisztokrácia uralmát is biztosította, védte a hivatalviselők személyét és tekintélyét, akiknek a léte eleinte kizárólag társadalmi tisztségen és az állami földek birtoklásán alapult. Az uralkodó osztály és az állam tehát még a korai antik városokban sem különült el egymástól, noha az állam funkciója lényegében a közösség katonai védelmére korlátozódott. Az elválás csak az uzsora kifejlődésével kezdődött meg, a hitelezők ugyanis nem a közösség képviselete címén, hanem hivataluktól függetlenül, magánemberként igázták le adósaikat s az állam »mindössze« bírói védelmet nyújtott az egyes arisztokratáknak. Ily módon – a történelemben először – az állam nem a kizsákmányolás megvalósítójaként, hanem puszta védelmezőjeként lépett fel, olyan szervezetként, mely látszólag elszakadt a társadalomtól s csupán annak belső rendjére ügyel. Ez az elszakadás azonban antik (rabszolgatartó) társadalomban s különösen annak korai szakaszában csak kivételes esetben mehetett végbe, hiszen az eredeti közösség – mindennemű módosulása ellenére – e termelési mód felbomlásáig fennmaradt.” (Wiener 1979, 25.) Az állam társadalmi szerepének ez a változása egyben azt jelentette, hogy a nemzetségi arisztokrácia uralmát biztosító szervezet mindinkább a vagyon, vagyis a vagyoni arisztokrácia védelmét látta el. Ez a folyamat végül is oda vezetett, hogy a közösségen belüli osztályharc eredményeként a nemzetségi arisztokrácia helyét a magántulajdonon alapuló vagyoni arisztokrácia foglalta el uralkodó osztályként (ami a lakosság vagyoni osztályokba sorolásában fejeződött ki a legszembetűnőbben).

Az állam szervezeti fölépítése is módosult az előbb vázolt fejlődésnek megfelelően. „A városállamok – földközösségi eredetük következtében – a három elemből álló hatalmi szervezetet is megtartották, sőt e kormányzásforma teljes kifejlettségét éppen az antik társadalomban érte el. Mind a hódítás, mind az egyesítés nyomán létrejött városközösségekben egységes népgyűlés és egységes tanács működött. A poliszkorszak kezdetén a népgyűlés még széles körű hatalommal rendelkezett s a tanács nemcsak az arisztokratákat, hanem a legidősebb, legtekintélyesebb földművespolgárokat is magában foglalta. A fegyverforgató szabadok gyűlése döntött a háború és béke kérdéséről, a hadisarc és a hadizsákmány felosztásáról, sőt bizonyos fokig ellenőrzése alá tartoztak az állami földek is. A királyi tisztséghez kötődő hivatali földbirtokot ugyanis a gyűlés vagy a tanács hasította ki az uralkodó számára, s feltehetően más hivatalnokok földmagánhasználatáról is a közösség határozott.

A gyűlések közötti időszakban az igazgatási hatalmat a tanács gyakorolta, melynek hivatalból a nép által választott király is tagja volt. A választás ellenére az uralkodók többnyire egy nemzetségből vagy családból kerültek ki, ami arra utal, hogy a népgyűlés jogköre valójában a megerősítésre korlátozódott. A király egyébként kizárólag hadvezéri, bírói és főpapi funkciót töltött be, s egyetlen fontos ügyben sem dönthetett a tanács előzetes jóváhagyása nélkül.

Az antik korszak eredeti kormányzásformája, a poliszkirályság, ennek a társadalmi állapotnak felelt meg, melyben a családi gazdaságok jelentős része földmagántulajdonnal rendelkezett. Az uralkodó osztály földmagántulajdonának gyarapodásával mind az állami földek használatának rendje, mind a hatalmi szervezet erőteljesen módosult. A poliszok többségében a királyság arisztokratikus köztársasággá változott át s az uralkodói tisztséggel együtt a hivatali földbirtoklás is eltűnt. Ily módon az uralkodó osztály egyes tagjai már nem hivataluk, hanem származásuk alapján birtokolhattak állami földeket s azokat mindinkább kivonták a közösség ellenőrzése alól. Az állami földhasználat és a hivatalviselés közötti kapcsolat azonban nem szűnt meg, csak saját ellentétébe csapott át. Míg korábban az egyes tisztségek hivatali földbirtoklást vontak maguk után, addig az új feltételek mellett főtisztviselővé csak olyan személyt választhattak, aki állami földet birtokolt. Az idős, tapasztalt földművespolgárok ugyanakkor teljesen kiszorultak a tanácsból, mely e változás eredményeként egyértelműen a közösségi-nemzetségi arisztokrácia eszközévé vált. Ezzel egyidejűleg a népgyűlés döntési jogköre is számottevően csökkent, s szerepe mindinkább az arisztokrata hivatalnokok megválasztására korlátozódott.

A tényleges igazgatási hatalom tehát vitathatatlanul a tanács kezében összpontosult, a hatalmi szervezet másik két eleme azonban változatlanul fennmaradt.” (Wiener 1976, 26.) Ezzel a folyamattal párhuzamosan létrejött a külön hadsereg, amely már nem esett egybe a fölfegyverzett közösségtagok egészével, vagyis létrejött a néptől elkülönült közhatalmi apparátus, másrészt pedig a nemzetségi demokrácia szerveit a területi poliszközösség szervei váltották föl, azaz az állami élet megszervezésének az alapjává a vérségi elv helyett a területi elv vált.

d) Az antik társadalom és állam fejlődése második szakaszának – ami vizsgálódásunk negyedik lépését képezi – alapvető jellemző vonása a rabszolgatartás és rabszolga-kizsákmányolás általánossá válása. E második szakasz kezdetét az jelezte, hogy a közösségi-nemzetségi arisztokrácia uralmának összeomlásával fölbomlott az antik társadalom eredeti formája, melyben az osztályharc alapját még az állami haszonélvezet és a földmagántulajdon ellentéte alkotta.

Az adósrabszolgaság eltörlése alapvető jelentőségű változást idézett elő az antik társadalom közösségi struktúrájában, „mivel lehetővé tette, hogy a földjüktől megfosztott parasztok is a városközösség tagjai maradjanak. Ezzel egyidejűleg olyan kézműveseket is fölvettek a városi polgárok közé, akik szántóföldparcellát korábban sem birtokoltak. A földmagántulajdon és a közösségi tagság bizonyos fokú szétválasztása tehát éppen a magántulajdont képviselő csoportok érdekeit szolgálta, hiszen a parasztok – mint előbb már kifejtettük – könnyen elveszthették parcellájukat, a kézművesek és a kereskedők egy része pedig egyáltalában nem rendelkezett földdel. Ugyanakkor a szétválasztás eredményeként idegenek is szerezhettek földmagántulajdont, de ennek alapján még nem váltak poliszpolgárokká. Az adósrabszolgaság felszámolásával lényegében megszűnt az a lehetőség, hogy az uralkodó osztály saját közösségének tagjait rendszeresen kizsákmányolja. Ezért mindinkább kifejlődtek a kizsákmányolás közösségen kívüli formái, amelyek mind az »ázsiai« társadalmakban, mind az antikvitás első szakaszában alárendelt szerepet játszottak. Az adósrabszolgák többlettermékének (többletmunkájának) elsajátítását elsősorban az idegen rabszolgák kizsákmányolása váltotta föl, akik főként hadifoglyokból és a leigázott államok lakosságából kerültek ki.” (Wiener 1979, 27.) A rabszolgatartás természetesen nem volt új jelenség, a kibontakozó antik rabszolgatartást – a rabszolgaság korábbi formáival szemben – az jellemezte, hogy itt „a rabszolga egy rabszolgatartó vállalkozó magántulajdona, akinek meg kellett őt vásárolnia, és akinek állandóan biztosítania kellett a rabszolga létfenntartását. A házban kényelemből vagy presztízsből alkalmazott rabszolgahadon kívül a vállalkozó kénytelen kikalkulálni, miként érheti el, hogy a rabszolga a legmagasabb teljesítményt nyújtsa, különben a vállalkozás elveszti értelmét. Mivel a rabszolga áruvá vált, ezért a lehető legnagyobb mértékben árutermelőnek kellett lennie, kivéve természetesen a házi rabszolgákat.” (Parain 1982, 273.)

„A kifejlett antik (rabszolgatartó) társadalomban a rabszolgamunkát a legkülönfélébb módokon használták fel. Leggyakrabban az ipari műhelyekben alkalmazták őket. A mezőgazdaságban eleinte a földbirtokos vagyonarisztokrácia tagjai foglalkoztattak rabszolgákat, majd a kisebb parcellákon folytatott kertgazdálkodás is egyre inkább igényelte a rabszolgamunka alkalmazását. Ugyanakkor a földművespolgárok túlnyomó többsége továbbra is családtagjaival együtt művelte földjét, s egyáltalán nem, vagy csak egészen kis mértékben alkalmazott rabszolgamunkát. Ily módon a mezőgazdasági termelés még az antik (rabszolgatartó) társadalom második szakaszában is a szabad parasztok munkáján alapult s csupán a görögtől bizonyos fokig eltérő római fejlődésben váltak elsődlegessé a nagy rabszolgatartó ültetvények (latifundiumok).

A kizsákmányolás közösségen belüli formáinak fölszámolásával és a rabszolgaság jellegének átalakulásával kibontakoztak az antik társadalom rabszolgatartó vonásai, amelyek alapján a termelési módot gyakran »rabszolgatartó társadalomnak« is nevezik. Ez a megjelölés azonban csak az antikvitás második szakaszára érvényes, melyben – a rabszolgákkal szemben – a szabad emberek valóban egységes osztályt alkottak. A poliszokban zajló társadalmi-politikai küzdelmekben viszont a rabszolgák szinte semmilyen szerepet sem játszottak s így az osztályharc – a rabszolgafelkelések kivételével – a szabad lakosságra korlátozódott.” (Wiener 1979, 28.)

Az antik rabszolgatartó társadalom fejlődése második szakaszának ezek a sajátosságai természetesen az állam társadalmi szerepét és funkcióit is befolyásolták. Mindinkább előtérbe került az államnak az a belső funkciója, hogy végső soron a legkegyetlenebb fizikai erőszak alkalmazásával is biztosítsák a rabszolgák kizsákmányolásának adott rendjét és elnyomják a rabszolgák esetleges ellenállását. Ennek gyakorlati alkalmazására azonban csak végső esetben került sor, hiszen a rabszolgatartó termelés „normális” menetéhez szükséges fizikai – vagyis gazdaságon kívüli – kényszert, az elszigetelt, egyedi ellenállások letörését maguk a rabszolgatartók biztosították.

A rabszolga-kizsákmányolás tömegessé válása megteremtette a rabszolga-utánpótlás szükségletét, ami az állam külső tevékenységét, külső funkcióit illetően a hódító háborúk állandósulását idézte elő. Ez a poliszok birodalommá válásához és a hadsereg társadalmi-politikai szerepének a túlzott megnövekedéséhez vezetett. A rabszolgatartás általánossá válása ugyanakkor aláásta a poliszdemokrácia társadalmi alapját, mivel tönkretette a szabad parasztokat és kézműveseket. Ennek következtében a poliszdemokrácia mindinkább elkorcsosult, majd az antik rabszolgatartó társadalom és állam fejlődésének utolsó, hanyatló időszakát a mindinkább despotikussá váló katonai diktatúrák jellemzik.

Az antik állam és jog jellemzői

Az antik államtípus államrendszerei, vagyis egyes államai – mint ez az előző fejtegetésekből is nyilvánvaló – igen különböző alakokat öltöttek, ami egyrészt az antik társadalmak fejlődésének különböző szakaszaival, másrészt pedig az egyes antik társadalmak eltérő sajátosságaival magyarázható. Ez utóbbi különbségek mindenekelőtt kialakulásuk eltérő körülményeinek (például Spárta és Athén), a közösségen belüli osztályharc eltérő alakulásának (például a görög poliszok és Róma) köszönhetőek. Éppen ezért az antik államtípusnak mint önálló államtípusnak a sajátos jellegét, állam- és jogrendszereik közös vonásait elsősorban nem az itt előforduló politikai formákban, hanem társadalmi szerepében, az antik társadalmi-gazdasági formációhoz való tartozásában, társadalmi bázisában és az ebből fakadó sajátos belső dinamikában kell keresnünk.

Az antik államtípus társadalmi bázisa a már többször is említett sajátos kettős tulajdonforma, a föld állami tulajdonának és a polgárok magántulajdonának egymás mellett létezése. Vagyis a faluközösségi tulajdon kettős jellege két tulajdoni forma egymás melletti létezéséhez és az ezt kifejező poliszhoz vezetett, amelynek további fejlődését az e kettős tulajdoni struktúra alapján kibontakozó osztályharc és az e tulajdoni struktúra keretei között megvalósítható bővített újratermelés lehetőségei szabták meg.

Az antik államtípus társadalmi bázisából fakadt tehát fejlődésének sajátos belső dinamikája. Ezt röviden abban foglalhatjuk össze, hogy a fejlődés fölfelé ívelő szakaszában egyre nőtt a magántulajdon jelentősége, mindinkább egyértelművé és nyilvánvalóvá vált a magántulajdoni jelleg és annak jogi elismertsége. Ez a magántulajdon az antik társadalmak virágkorában a termelőerők fejlettségének adott színvonalán a bővített újratermelés lehetséges formájaként a rabszolgák számának növekedését idézte elő. A rabszolgatartó termelés azonban gazdaságon kívüli kényszeren nyugodott, ezért a bővített újratermelés egyben a fizikai kényszerítés lehetőségének a bővített újratermelését igényelte. A rabszolgaság tömegessé válása és a rabszolgaszerző háborúk iránti igény kiváltotta az erős katonai hatalom szükségességét, ugyanakkor a szabad lakosság tönkretételét eredményező társadalmi-gazdasági fejlődés nemcsak a poliszdemokráciát ásta alá, hanem az államnak – mindenekelőtt az állam magvát képező eredeti polisznak – a katonai erejét is jelentős mértékben meggyöngítette. Az erős katonai hatalom igénye és a katonai erő gyöngülése közötti ellentmondás idézte elő az antik társadalmak és államok válságát, ami végül is az antikvitásnak mint társadalmi-gazdasági formációnak és államtípusnak a bukásához és a feudalizmus kialakulásához vezetett.

A kialakulás és fejlődés sajátos belső dinamikája alapján válik érthetővé az antik állam- és jogtípus sajátos társadalmi rendeltetése, ami ebben az esetben is azt fejezi ki, hogy az állam és a jog a társadalmi fejlődés szükségleteként jött létre, és további létezésükben is társadalmi szükségletet elégítettek ki, és funkcióikon, tevékenységük rájuk jellemző fő irányain keresztül az antik társadalmi-gazdasági formációra jellemző újratermelési folyamat zavartalanságát biztosították – a történelmi lehetőségek határai között. Az antik állam és a jog kialakulására jellemző sajátos alapvető társadalmi szükséglet kezdetben a magán- és köztulajdon kettősségével jellemezhető földtulajdonosok közösségének a védelme, majd a kettős tulajdonforma alapján kibontakozó osztályharc keretek közé szorítása volt, általában a kialakuló uralkodó osztály privilégiumainak és vezető szerepének a biztosítása mellett. Eltérően az ázsiai típusú fejlődéstől – ahol, mint láttuk, a közmunkák irányítása és a többlettermék elvonása és újraelosztása volt az az alapvető társadalmi szükséglet, amely az állam kialakulását előidézte, és amelyhez csak jóval később társult az osztályuralom biztosításának a szükséglete –, az antik fejlődésben az osztályok kialakulása és az osztályharc az állam és a jog fejlődésére jóval korábban és jelentősebb mértékben hatott.

Az antik állam és jog társadalmi rendeltetését és ennek megfelelően funkcióit a továbbiakban is a társadalmi újratermelési folyamat és az abból fakadó sajátos fejlődési dinamika szabta meg. Ennek megfelelően az antik államnak és jognak a következő fő funkcióit különböztethetjük meg:

– az uralkodó osztály vezető szerepének a biztosítása, a szabad lakosságon belüli osztályharc korlátozása, szabályozása, mérséklése;

– a rabszolga-kizsákmányoláshoz végső soron szükséges gazdaságon kívüli kényszer biztosítása;

– a külső védekezés és hódítás, amelyen belül a rabszolgatartás tömegessé válásával egyre jelentősebbé váltak a rabszolgaszerző-hódító háborúk;

– a gazdasági élet zavarainak közvetett eszközökkel (jogi szabályozás, vagyoni maximumok, ármaximumok stb.) való elhárítása;

– ideológiai funkció, ami elsősorban az állammal való azonosulást elősegítő vallási kultuszok támogatásában és védelmében nyilvánult meg.

Társadalmi rendeltetésükből és funkcióikból következően az antik államrendszerek – más államtípusok államrendszereihez hasonlóan – a nemzetségi társadalmak szervezetétől három lényeges jellemző vonás tekintetében különböztek: a vérségi elv helyett a területi elv alapján szerveződtek; létrejött a néptől elkülönült közhatalmi apparátus, a fegyveres erő nem esett többé egybe a fölfegyverzett lakosság egészével; a többlettermék egy részét adó formájában elvonták és az államapparátus fönntartására fordították.

Az antik állam- és jogtípusra – az osztályharcnak az állam kialakulásában játszott szerepéből következően – jellemző az osztályharc jogi szabályozottsága, ami egyrészt az osztálytagozódás jogi rögzítésében és az annak megfelelő nyílt jogegyenlőtlenségben fejeződött ki, másrészt pedig a politikának a jogi keretek között történő és azzal együtt járó demokratizálódásában – a jogilag szabályozott státusok ugyanis politikai jogokat is biztosítottak; különböző mértékben ugyan, de biztosították a közéletben való részvétel jogát. Ezzel a politika már nem azonos a közvetlenül közhatalmi vagy állami tevékenységgel, hanem magában foglalja a polgárok politizálását, a polisz ügyeivel való foglalkozását is, vagyis az államhatalom megszerzésére vagy befolyásolására való törekvést.

A politikának ez a demokratizálódása vezetett el az antik rabszolgatartó demokráciák kialakulásához, amelyek jelentős politikai értékeket hoztak létre, és így a későbbi fejlődés során is többször példaként szolgáltak. Ezért – annak ellenére, hogy a demokratikus politikai berendezkedés nem volt minden antik államra jellemző, viszont mindenütt (már ahol létezett) a rabszolgatartás miatt erősen korlátozott volt és mindenütt válságba jutott – röviden fölvázoljuk az antik rabszolgatartó demokráciák néhány jellemző vonását:

– a hármas hatalmi struktúra (népgyűlés, tanács, tisztségviselők) fennmaradása a népgyűlés dominanciája mellett;

– a tisztségviselők választása (vagy valódi választással, vagy sorsolás és igazolási eljárás összekapcsolásával) és utólagos beszámolási kötelezettsége;

– a megbízatás időbeli korlátozottsága;

– a tisztségviselők kollegialitása;

– a tisztségviselők közötti hierarchia hiánya (kivéve a hadsereget);

– javadalmazás a közügyekben való részvételért.

Az antik állam- és jogtípus további jellemző vonása az államapparátus és az uralkodó osztály részleges elválása. Az uralkodó osztály elkülönültsége elsődlegesen nem állami vezető szerepén, hanem magántulajdonán nyugodott, ezért tagjai nem föltétlenül vettek részt az állam vezetésében. Másrészt – főleg a fejlődés kései szakaszában – alacsonyabb társadalmi osztályokból származó személyek (így esetenként fölszabadított rabszolgák is) vezető állami pozícióba emelkedhettek.

Az antik államrendszerek államszervezete általában viszonylag egyszerű, kevéssé differenciált volt. A gazdaságon kívüli kényszer és a hódító háborúk igénye miatt az előtérben a fegyveres szervek álltak. Az igazgatás és a bíráskodás szervei nem váltak el teljesen egymástól, és kevéssé voltak tagoltak. A nagyobb egységek létrejötte, a birodalommá válás tendenciája ugyanakkor a bonyolultabb államszervezet kialakulása irányába hatott, ami elsősorban a római császárság idején valósult meg.

Végül azt kell kiemelnünk, hogy az antik államrendszereknek, pontosabban hatalmi rendszereknek szükségszerű és lényeges eleme az önállósult, vagyis a vallásos előírásoktól elkülönült és világivá vált jog. Egyrészt ugyanis a közösségen belüli osztályharc igényelte a politikai küzdelmek jogi keretek közé szorítását, az osztályellentétekből fakadó személyes konfliktusok jogi rendezését, másrészt a magántulajdon kialakulása és dominánssá válása szükségessé tette a tulajdoni viszonyoknak, az ezeken nyugvó forgalmi kapcsolatoknak, a kibontakozó árucserének megfelelő jogintézmények útján való szabályozását. Ez különösen fontossá vált a világbirodalommá vált polisz, Róma esetén: olyan területeken kellett biztosítani a magántulajdonosok elvi egyenlőségét és az áruforgalom zavartalanságát, ahol korábban különböző, a vallással is összefüggő hagyományok szabták meg az emberek magatartását.