Ugrás a tartalomhoz

Jogi alaptan

Szilágyi Péter (2014)

ELTE Eötvös Kiadó

6. Az állam és a jog kialakulásának germán útja

6. Az állam és a jog kialakulásának germán útja

A germán út

Az állam kialakulásának germán útja a feudális államok kialakulásához vezetett. Az állam kialakulásának ezt az útját azért nevezzük germánnak, mivel ezen a módon történetileg először a germán törzsek katonai demokráciája alakult át állammá, de a germánokon kívül számos más nép is ezen az úton jutott el az államalapításhoz, így például a magyarok és a szlávok is. Tekintettel arra, hogy az állammá szerveződés ezen útjának a története eléggé ismert, azt csak röviden foglaljuk össze.

A történelmi előzmények

Az állam, a politika és a jog kialakulásának germán útja nem jöhetett volna létre a korábbi társadalmi-gazdasági formációk, illetőleg államtípusok nélkül. Az állam kialakulásának egyéb, már tárgyalt útjaihoz való viszonyát egyrészt azonos, közös kiindulópontok, másrészt sajátos, eltérő történeti föltételek jellemzik. A közös kiindulópontokat a faluközösségben és annak kettős jellegében, valamint a közélet nemzetségi szervezettségében, illetve a katonai demokráciában foglalhatjuk össze. A sajátos történeti föltételek közül egyrészt a mezőgazdasági termelés technikájának a fejlettségét (eke, szügyhám), másrészt pedig a germánok katonai demokráciájának és a válságba jutott Római Birodalomnak, ezen belül is a római magántulajdonnak a találkozását, sajátos kölcsönhatását kell kiemelnünk. (Félreértések elkerülése végett utalnunk kell arra, hogy feudális államok nem csak a Római Birodalom romjain épültek ki, de sehol sem nélkülözhették Rómának, pontosabban az antik fejlődés vívmányának, a római magántulajdonnak a közvetlen vagy közvetett hatását.)

A kialakulás folyamata

A kialakulás az előbb említett találkozás miatt kétoldalú folyamat volt, amelynek egyik oldalát Róma válsága, a másik oldalát pedig a germán nemzetségi társadalom fölbomlása képezte.

a) Róma válsága az antik társadalmi-gazdasági formáció, a rabszolgatartó termelési mód világméretű válságának a kifejeződése volt, ami gazdasági és politikai válságban is megnyilvánult. A gazdasági válság alapja az volt, hogy a rabszolga nem volt érdekelt a termelésben, ezért megjelent a kolonátus intézménye, amely az új termelési mód csíráját jelentette: az újonnan meghódított területeken a termelésben való érdekeltség fölkeltése céljából a katonáknak megmunkálásra földet adtak, s ennek fejében termékszolgáltatás és adózás volt a kötelességük. A politikai válság lényege abban foglalható össze, hogy az állam nem tudta biztosítani az újratermelési folyamat zavartalanságát, a birodalom védelmét, és a nagy adóterhek miatt mindjobban elidegenedett a lakosság egészétől, a meggyengült gazdaság pedig nem tudta eltartani az államszervezetet. A Római Birodalom összeomlott, ezzel pedig az antikvitás kettős tulajdoni struktúrájából eltűnt a köztulajdoni elem, s a közföldek magánbirtoklásával a magántulajdon kizárólagossá vált.

b) A germán törzsek a már jellemzett katonai demokrácia keretei között éltek, és gyakran folytattak rabló-zsákmányoló hadjáratokat a Római Birodalom városai, tartományai ellen. Ezek a hadjáratok az egész nemzetség ügyéből mindinkább egy-egy vezérnek és az alkalmanként köréje tömörülő kíséretnek a vállalkozásai lettek, ami a nemzetség tagjainak vagyoni differenciálódását, majd a kíséretek állandósulását eredményezte. Róma teljes összeomlásával a rabló hadjáratokat a hódítás váltotta föl, amivel együtt járt a letelepedés, valamint a meghódított lakosság alávetése és kizsákmányolása. Ezt elsősorban az állandósult kíséretek végezték, illetőleg biztosították, ami erősítette társadalmi szerepüket és tovább fokozta a vagyoni differenciálódást. Mindez a saját nemzetséghez tartozó közvetlen termelők fokozódó kiszolgáltatottságához, végül alávetésükhöz és járadékfizetésre kötelezésükhöz vezetett. Ily módon itt is létrejött az államilag szervezett társadalom három jellemző vonása: a néptől elkülönült közhatalmi apparátus, a területi alapú szerveződés és az adó.

c) A germán fejlődés történelmi helyét az szabja meg, hogy ezen az úton jött létre a történelmi fejlődés során először a korábbiakhoz képest új típusú társadalmi-gazdasági formáció, a feudalizmus, és ezzel az annak megfelelő feudális termelési mód, valamint állam- és jogtípus. A hűbériség nemcsak az antik-rabszolgatartó társadalomhoz képest volt jelentős előrelépés az emberiség történetében, hanem – tipikus Nyugat-Európai formájában – a tőkés termelés irányába mutató továbbfejlődésnek is előföltétele volt.

A feudális állam és jog jellemzői

a) A feudális állam és jog társadalmi-gazdasági bázisa a feudális termelési mód volt, aminek lényeges meghatározó mozzanatát a feudális földtulajdon képezte. Ez utóbbi a germán út alapján jött létre, amikor is a Római Birodalom összeomlásával a magántulajdon magánjellege kiteljesedett, sőt a magántulajdonos maga látta el a hatalmi feladatokat, a politikai szerveződés pedig mint a föld-magántulajdonosok politikai szerveződése ezeknek a feladatoknak a „másodlagos” biztosítását szolgálta, így a közösséghez való viszony a termelőeszközökhöz, a földhöz való viszonynak a függvénye volt. A földmagántulajdon magánjellegének vázolt kiteljesedése azonban annak sem kizárólagosságát, sem pedig korlátlanságát nem jelentette.

A feudális társadalom tehát a magántulajdon kialakulásának, de nem a magántulajdon fejlődésének volt az utolsó állomása, hanem inkább saját fejlődésének kezdete: még a magántulajdon természet adta formája, a földmagántulajdon dominált, amit a termelőerők fejlettségének adott szintjén a hozzáláncolt jobbágymunka révén lehetett a legcélszerűbben hasznosítani.

Ez két lényeges következménnyel járt. Először is a közvetlen termelők túlnyomó többségének jobbágyi függése miatt a bővített újratermelés az ázsiai és az antik rabszolgatartó termelési módhoz hasonlóan itt is a gazdaságon kívüli kényszer, vagyis az erőszak bővített újratermelését jelentette, de elsősorban nem centralizált-állami, hanem „magán”-formában (legalábbis a fejlődés korábbi szakaszán, ameddig a korlátozott erejű és hatékonyságú „magán”-erőszak a gazdaságon kívüli kényszer biztosításához elegendőnek mutatkozott), ami a gazdaság és a politika, a gazdasági és a politikai hatalom elválaszthatatlan összefonódását eredményezte. A hűbériség mint a föld-magántulajdonosok – legalábbis részben – alulról fölfelé kiépített állami berendezkedése ebben az összefüggésben a magánjelleg végigvitelét, a többletterméket elszívó és fölemésztő despotikus centralizált államapparátus széttörését, az államhatalom „racionalizálását” a magántulajdonosok szempontjából és így a tőkés társadalom előkészítését jelentette. A jobbágyság másik lényeges következménye a feudális földtulajdon korlátozása, a jobbágyok tulajdonának a kialakulása a feudális földtulajdon keretein belül. A jobbágyok ténylegesen, sőt esetenként jogilag is tulajdonosai voltak az általuk megművelt földnek és a megműveléshez szükséges termelőeszközöknek. A megművelt földterület nagy része a jobbágygazdaságokhoz tartozott, azok gazdálkodását bizonyos vonatkozásban a faluközösség fogta össze, illetőleg szabályozta. A faluközösségek egyben némiképpen fékezni tudták a feudális földbirtokosok önkényét, s esetenként védelmet tudtak nyújtani a túlzó követelésekkel szemben.

Ez a tulajdoni berendezkedés egyfelől lehetőséget adott a lassú fölhalmozásra és később a polgárság kialakulására, másfelől pedig maga is szükségessé tette a többlettermék gazdaságon kívüli kényszerrel való elsajátítását. Ennek az az alapja, hogy minden olyan formában, melyben a közvetlen termelő birtokosa marad a létfenntartás termeléséhez szükséges termelési eszközöknek és föltételeknek, a tulajdonviszonynak egyszersmind közvetlen uralmi és szolgasági viszonyként kell föllépnie, tehát a közvetlen termelő nem lehet szabad ember.

A feudális állam és jog sajátosságainak a megértéséhez azt is figyelembe kell vennünk, hogy amikor a társadalomban a naturális gazdálkodás volt az uralkodó, a faluközösségek között alig voltak gazdasági kapcsolatok, a politikai hatalom egyedüli lehetséges formája a nagybirtokosok uralma lehetett. Ez volt egyébként a kisparaszti gazdaságok létezésének a föltétele is, mivel a földesurak egyben megvédték „saját” parasztjaikat a többi földesúr rablásaitól, fosztogatásaitól. A feudális földesuraknak ez a „védelmező” szerepe kiegészítette a jobbágyparasztok kizsákmányolásának gazdasági elemét, a feudális földtulajdont. A gazdaságon kívüli kényszernek a jobbágyság kizsákmányolásában játszott szerepe meghatározta a feudális állam és jog sajátos struktúráját.

b) A feudális államot és jogot az államhatalom decentralizáltsága és az ezzel járó jogi partikularizmus jellemezte. A földtulajdon döntő gazdasági és politikai szerepe a feudális nagybirtokosokat nemcsak a gazdasági, hanem a politikai hatalomnak is közvetlen hordozóivá tette. A tulajdonviszony a feudalizmusban közvetlenül politikai jellegű, a politikai hatalom a földtulajdon járuléka, attribútuma. Mindaddig, amíg az áru- és pénzviszonyok fejlődése a feudális termelési mód eredeti szerkezetét nem módosította, illetve amíg ezzel összefüggésben az osztályharc éleződésére és az elnyomott osztályok időnként országos méretű ellenállására nem került sor, a feudális uralkodó osztály általános érdekeinek a védelmére centralizált államgépezetre még nem volt szükség. A gazdaságon kívüli kényszer biztosítását, az alávetett osztályok, mindenekelőtt a jobbágyság elnyomását a feudális uralkodó osztály képviselői maguk látták el, támaszkodva saját elnyomóapparátusukra, amelyik általában azonos volt a birtok igazgatási apparátusával. Saját földtulajdonuk határain belül a legfontosabb állami funkciókat a feudális földesurak maguk gyakorolták. Természetesen szükség esetén számíthattak egymás támogatására, amit az osztályszolidaritáson túl a hűbéri kötelékek is biztosítottak.

Az államhatalomnak ez a decentralizáltsága fejeződött ki az immunitás intézményében. Ennek tartalmát abban foglalhatjuk össze, hogy az „állami feladatokat” (bíráskodás, adóztatás stb.) a saját területükön a saját apparátusukkal a feudális földesurak látták el, és ebben a vonatkozásban sérthetetlenek, védettek voltak a központi királyi hatalom beavatkozásával szemben. Alapelvként érvényesült, hogy „minden báró szuverén a maga báróságában”. Az államhatalom decentralizáltságával szorosan összekapcsolódott a feudális jog partikularizmusa, széttagoltsága. Ez azt jelentette, hogy az egész országra kötelező, egységes jog nem vagy csak alig létezett, az egyes tartományokban, városokban különböző jogszabályok voltak érvényesek, részben az eltérő szokásjogi fejlődés, részben a helyi rendelkezések, statútumok eltérő rendelkezései alapján. A feudális nagybirtokosok az immunitásban is kifejeződő hatalmukat – gyakran az önkényes eszközöket sem mellőzve – a helyi szokásjog, a helyi bíráskodási gyakorlat alakításában is érvényesítették. Így alakult ki a jobbágy-földesúri viszonyokban, az örökösödési vagy kártérítési kérdésekben stb. általánosan uralkodó sokrétűség. Általános jogelvként érvényesült a helyi, partikuláris jog elsőbbsége az általános, országos joggal szemben.

Az áru- és pénzviszonyok erősödése következtében a feudális társadalom fejlődése, majd válsága során centralizációs és jogegységesítő tendenciák bontakoztak ki, ami jelentős mértékben korlátozta, visszaszorította az államhatalom decentralizáltságát és a jog partikularizmusát; azok azonban a feudalizmusban teljesen nem szűntek meg.

c) A feudális államot és jogot a nyílt politikai és jogegyenlőtlenség jellemezte, ami a legtisztábban a rendiségben nyilvánult meg. A társadalom rendekre tagozódásában a feudális földesurak, mindenekelőtt a nagybirtokosok hatalmának a jogi rögzítése és a közvetlen termelők jogainak és személyes szabadságának alávetettségüket biztosító korlátozása fejeződött ki. A rendi tagozódás nem volt teljesen azonos az osztálytagozódással, mivel mind az uralkodó osztályon, mind pedig a dolgozó osztályokon belüli különféle rétegek különböző jogokkal rendelkeztek, külön rendet képeztek. A rendi tagozódás konkrét formája országonként eltérő volt. Az azonos rendhez tartozó személyek sajátos, csak rájuk jellemző státussal, valamint meghatározott jogokkal és kötelességekkel rendelkeztek a vagyoni viszonyokban, a gazdasági tevékenység gyakorlásában és az állami életben való részvétel területén. A rendi különbségek a büntetőeljárásban, a büntetőjogi felelősségre vonhatóságban és a büntetések jellegében, sőt még az öltözködésben is kifejeződtek. Ez is mutatja a társadalmi és a jogi rend szoros kapcsolatát.

A rendiségnek a politikai szerveződésben játszott szerepe az áru- és pénzviszonyok kibontakozásával, a földtulajdonnak mint a gazdasági hatalom kizárólagos alapjának a visszaszorulásával fokozatosan megerősödött. Ez a – fejlődés meghatározott szakaszán a centralizációt elősegítő folyamat – csúcspontját a rendi képviseleti monarchiában érte el.

A rendiségben kifejeződő nyílt politikai és jogegyenlőtlenségben nemcsak az állampolgári jogegyenlőség hiányát kell látnunk, hanem azt is, hogy az uralmi, szolgasági és függőségi viszonyokban megjelent a jogi szabályozás eleme is, ami bármily következetlenül is, de némi védelmet nyújtott az alávetettek számára is. Ez tette lehetővé a „szabadság kis köreinek” létrejöttét, a polgárságnak harmadik rendként politikai erővé való szerveződését, ami a modern európai tőkés fejlődés előzménye és történeti előföltétele volt.

d) A feudális államra és jogra jellemző nyílt politikai és jogi egyenlőtlenség a rendiségen túl a hűbériségben, a feudális uralkodó osztály hierarchiájában és a földtulajdon ezzel járó hierarchiájában is kifejeződött. A feudális hierarchia alapjai a feudális termelési módban keresendők. Az országrészekre kiterjedő nagybirtokok közvetlen igazgatása igen nehézkes, csaknem lehetetlen lett volna. Olyan körülmények között, amikor a bevételek túlnyomó többségét a fölhalmozásra nem fordítható termékjáradék képezte, a feudális nagybirtokosok számára földjük egy részének hűbérbirtokba adása volt célszerű, amivel szükségképpen együtt járt a földdel járó politikai hatalom és a földtulajdonjog bizonyos elemeinek átruházása is. A vazallus ennek fejében különböző katonai és anyagi jellegű szolgáltatásokkal tartozott hűbérurának. A hűbérbirtok alhűbérbe adására is sor kerülhetett, a feudális hierarchia konkrét formája, a hűbéri láncolat tagoltsága országonként eltérő volt.

A feudális hierarchia és a politikai hatalom ezzel járó hierarchikus szerveződése az egész feudális társadalmat átfogó politikai szerveződéssé vált, ami sajátos formában a városokban is megjelent.

A feudális hierarchia egyben gyöngítette a politikai decentralizáltságot, külső támadás vagy jelentős antifeudális tömegmozgalmak esetén lehetővé tette a politikai hatalom bizonyos fokú centralizálását. Az államhatalom centralizálásának bizonyos fokára ugyanis – a hatékony jobbágykizsákmányolás, az antifeudális mozgalmak elnyomása és a külső védelem biztosítása érdekében – a feudális társadalom fejlődésének minden szakaszában szükség volt.

A hűbéri viszonyok gyakran az országhatárokat is keresztezték, illetőleg azokat viszonylagossá tették. Előfordult – főleg a határok mentén –, hogy ugyanaz a terület és annak birtokosa hol az egyik, hol a másik ország uralkodóját ismerte el hűbérurának. Az uralkodó hatalmának – és így az országnak – kiterjedtsége, határai szempontjából nem az etnikai határoknak, hanem a hűbéri viszonyoknak volt elsődleges jelentősége.

e) A feudális politikai-jogi berendezkedést az állami jelleg elmosódottsága jellemezte. A feudális állam a társadalom politikai berendezkedésének legfontosabb, de nem egyetlen politikai intézménye volt, ami a gazdaság és a politika már korábban vázolt, elválaszthatatlan összefonódásából következett. A hűbéri hierarchia és a földtulajdonnal együtt járó legális kényszerítés lehetősége a politikai hatalom állami jellegét is elmosódottá tette, a politikai hatalom egyszerre volt állami és magán. A gazdaság és politika összefonódásából következően a tulajdonosok más korporációi (testületei, egyesületei) – a városok, a községek, céhek – is rendelkeztek bizonyos politikai hatalommal.

f) Különösen fontos szerepet játszott a feudális társadalom politikai berendezkedésében az egyház. Nagy kiterjedésű földtulajdona révén közvetlenül is rendelkezett politikai hatalommal, vezetői közvetlenül részt vettek az állam irányításában. Különösen kiemelkedő ideológiai szerepe: elsősorban az egyház tevékenységéhez kapcsolódik a feudális társadalmat és politikai berendezkedést igazoló ideológia kidolgozása, terjesztése és védelme. Nagy szerepet vállalt az egyház – az inkvizíció és bizonyos szerzetesrendek (dominikánusok, jezsuiták) révén – a politikai rendőri feladatok ellátásában is. Mindezek következtében Nyugat- és Közép-Európában az egyház önálló hatalmi tényezővé vált, és a világi hatalommal szemben prioritást követelt magának. Az egyházi és a világi hatalom közötti harc évszázadokon át tartott, abban az egyház időnként sikert is ért el, az abszolút monarchiák kialakulásával azonban alárendelődött az államnak. Kelet- és Délkelet-Európában a görögkeleti egyház nem vált önálló hatalmi tényezővé, hanem mindvégig az uralkodónak alárendelten működött.

Az egyház Nyugat- és Közép-Európában játszott politikai szerepéhez tartozik az is, hogy bizonyos lehetőséget nyújtott az elnyomott osztályok ideológiai-politikai szerveződéséhez is, ami korábban a különféle eretnekmozgalmakban, majd látványosan és eredményesen a reformációban mutatkozott meg.

Az állami jelleg elmosódottsága a közjog és magánjog elkülönülésének a hiányában és az egyházi jog, a kánonjog jelentős szerepében fejeződött ki.

g) A feudális állam és jog társadalmi rendeltetése mint sajátos társadalmi szükséglet a hűbéri földtulajdonon és a jobbágyparasztok kizsákmányolásán nyugvó feudális termelési mód és az annak megfelelő társadalmi-politikai szerveződés védelmében, biztosításában foglalható össze. Ennek megfelelően a feudális államot a következő funkciók jellemezték:

– az elnyomott és kizsákmányolt osztályok (jobbágyság, polgárság) ellenállásának az elnyomása;

– a feudális tulajdon és az azzal járó politikai jogok védelme;

– a nyílt politikai és jogi egyenlőtlenség, a rendi különbségek és a feudális hierarchia biztosítása;

– az egyházzal együttműködve az antifeudális ideológiák üldözése;

– külső védelem, illetőleg hódítás.

h) A feudális állam és jog fejlődése négy szakaszra tagolódik, ami igen szorosan kapcsolódik az államszervezet,az államapparátus átalakulásához.

A korai feudális államot a feudális termelési mód kialakulatlansága jellemzi, ami mindenekelőtt abban nyilvánult meg, hogy a feudális függésben lévő parasztok mellett jelentős mértékben voltak szabad parasztok és részben rabszolgák is. A feudális termelési viszonyok teljessé és általánossá tétele a korábban szabad parasztok feudális függésbe kényszerítésén keresztül történt.

A korai feudális állam, különösen annak a katonai demokráciából kinövő katonai szervei döntő szerepet játszottak a gazdasági és a politikai berendezkedés feudalizálásában, amit az is erősített, hogy a korai feudális államok kialakulása gyakran hódítással kapcsolódott össze. Ez egyben erős és viszonylag centralizált államhatalmat tett szükségessé, amelyik a hódító, uralkodó etnikumra, annak katonai erejére támaszkodott. Mindezek következtében a korai feudális állam legfontosabb szervei a fegyveres szervek voltak.

A feudális termelési viszonyok kialakulatlansága következtében tovább éltek a katonai demokrácia egyes szervei is, bár megváltozott funkcióval és tartalommal. A királyi hatalom a törzsi vezérek hatalmából alakult ki, a törzsi tanács pedig királyi tanáccsá változott. Megmaradt a szabad harcosok gyűlése is, annak tevékenységét azonban mindinkább a királyi hatalom és a nemzetségi arisztokráciából kialakuló nagybirtokosok befolyásolták.

A katonai demokrácia intézményeinek funkcióváltozásával párhuzamosan kialakult az új típusú feudális hatalmi apparátus is, amelynek magvát a feudalizálódó fegyveres kíséretek alkották. Hozzájuk kapcsolódott a földbirtokok gazdasági-igazgatási apparátusa is, amely nem különült el az államszervezettől. A királynak és a nagybirtokosoknak a katonai és gazdasági tisztségviselői rendőri és bíráskodási funkciókat is elláttak. Az államszervezetnek ez a differenciálatlansága tipikusan feudális volt, mivel megfelelt a földbirtokosok által történő közvetlen és föltétlen politikai hatalomgyakorlás elvének. Ennek megfelelően az államapparátus közvetlenül azonos volt magával a feudális uralkodó osztállyal, illetőleg annak vazallusaival, szolgáival.

A korai feudális állam legfontosabb funkciója a feudális társadalmi viszonyok kialakulásának befejezése, azok teljessé és általánossá tétele volt. A korai feudális állam azonban minél inkább, minél sikeresebben töltötte be alapvető funkcióját, annál inkább aláásta saját létét: a feudális nagybirtokosok alakjában létrehozta a centralizált hatalom riválisait, a decentralizálás erőit és létrejött a feudális széttagoltság állama.

A feudális széttagoltság államának az alapját a feudális nagybirtokosok uralma és a szabad parasztság fölszámolása képezte. A kézműipar és kereskedelem szerepe még jelentéktelen volt. A feudális állam és jog fejlődésének ez a szakasza fejezte ki a fejlett feudális termelési módnak leginkább megfelelő, klasszikusnak nevezhető politikai berendezkedést, amelyet még nem deformált az áru- és pénzviszonyok fejlődése.

A feudális széttagoltság államát mindenekelőtt az jellemezte, hogy a politikai hatalom közvetlenül a feudális arisztokrácia kezében összpontosult, ami az immunitás intézményében és a nagybirtokosok egymás elleni harcából eredő feudális anarchiában is kifejeződött. A nagybirtokosok gazdaságilag is és katonailag is hatalmasabbak voltak, mint az uralkodó, aki arra kényszerült, hogy megelégedjék az „első az egyenlők között” tiszteletbeli pozíciójával. A királyi hatalom ténylegesen csak annak saját birtokain érvényesült, a feudális arisztokráciával szemben illuzórikussá vált, azonban ily módon „a király mint legfőbb hűbérúr” formájában fönnmaradt. Ez a tradíciókra, az Istentől származó legfőbb hatalom koncepciójára, mindenekelőtt azonban arra a politikai szükségszerűségre támaszkodott, hogy a nemzetközi kapcsolatok, a külső támadásokkal szembeni védekezés vagy a hódító törekvések miatt bizonyos – formálisan alig centralizált – egységes államhatalmat meg kellett őrizni.

A parasztság – ebben az időszakban még korlátozott és helyi jellegű – ellenállásának az elnyomására a nagybirtokosok egyedül is elegendőek voltak, a védelem vagy hódítás szervezéséhez szükséges anyagi javak és más föltételek biztosítása azonban a feudális uralkodó osztályon belüli kapcsolatok stabil rendszerét igényelte. Ez a horizontális kapcsolatok terén a feudális arisztokrácia kollektív szerveként működő királyi udvarban vagy tanácsban öltött testet, a vertikális kapcsolatok terén pedig a hűbéri hierarchiában.

A feudális állam és jog fejlődésének harmadik szakasza a rendi-képviseleti monarchia volt, ahol a mind erősebb központi hatalmat az uralkodó a rendekre támaszkodva, a rendek gyűlésével megosztva gyakorolta. A rendi-képviseleti monarchiában kifejeződő centralizáció alapja az áru- és pénzviszonyok fejlődése volt, amelyben a feudális földbirtokos osztály tagjai is érdekeltek voltak, mivel az a pénzjáradék általánossá válásával, így a jobbágyok fokozottabb kizsákmányolásának a lehetőségével, bevételeik növelésével, különböző igényeik kielégítésének a lehetőségével járt.

A fokozottabb kizsákmányolás a parasztság ellenállásának az erősödését, parasztfelkeléseket és parasztháborúkat eredményezett, ami az azok leveréséhez megfelelő erős központi hatalom szükségletét idézte elő. Az áru- és pénzviszonyok kibontakozása a középbirtokos nemesség gazdasági és politikai helyzetét is megszilárdította, mivel azok birtokszervezete a jövedelmezőbb majorsági gazdálkodás szempontjából kedvezőbb volt. Mind a köznemesség, mind a polgárság a központi hatalom erősítésében volt érdekelt a nagy hűbérurak önkényével szemben. A király rájuk támaszkodva hívta össze és intézményesítette a rendi gyűléseket, amelyeknek az államügyek, mindenekelőtt a pénzügyi kérdések eldöntésében jelentős szerepük volt. A rendi képviseleti monarchia centralizálódó államszervezetére a rendi gyűlések mellett a királyi bíróságok hatáskörének a bővülése, jelentőségük növekedése jellemző még, ami egyben a jogi partikularizmus visszaszorulásával járt együtt.

A feudális állam és jog fejlődésének negyedik szakasza, az abszolút monarchia az áru- és pénzviszonyok további erősödése, az előzőekben jelzett centralizációs tendenciák további fejlődése révén jött létre. Az abszolút monarchiával a zsoldoshadseregre és kiterjedt fizetett hivatalnoki apparátusra támaszkodó uralkodó hatalma korlátlanná, szuverenitása teljessé vált. Az abszolút monarchiát egyrészt számos sajátos, a feudális államtípustól egyébként eltérő vonás is jellemzi, másrészt pedig történelmi szerepe a feudalizmus válságához és így a modern polgári állam kialakulásához kapcsolódik, ezért azzal az utóbbi téma kapcsán foglalkozunk.

A feudális állam fejlődését áttekintve láthatjuk, hogy azt az államszervezet mind differenciáltabbá és bonyolultabbá válásának tendenciája jellemezte. E fejlődés kezdetén ugyanakkor az állami szervezet és tevékenység jóval egyszerűbb és egysíkúbb volt annál a szintnél, amit az ázsiai vagy az antik rabszolgatartó államok korábban már elértek. Ebben az államszervezet egyenlőtlen fejlődésének a tendenciája fejeződik ki.